söprik a reményt

Elesni hol?
Elesni miben?
Elesni a végtelen
sima semmiben.

Fölállni most?
Fölállni hogyan?
Fölállni… jajj!
Boldogtalanul boldogan.

Minerva Balmoral

Nem szabadott volna elengednem egyedül. Ez a gondolat évek óta kísért, mint egy rozsdás penge, amely időről időre belém mar. Nyolc év telt el, mégis, mintha tegnap lett volna. Éppen karácsonyra készültem Page-dzsel, igazgattam a fenyőt, hogy mire Rose hazatér, minden tökéletes legyen. Micsoda nevetséges illúzió. Nem tudtam még, hogy a tökéletesség ekkor már csak az emlékeimben létezhet.
Azt mondják, az idő gyógyít. Hazugság... az idő nem gyógyít, csak eltompít. A veszteség nem lesz kisebb, csak az ember tanul meg vele élni, vagy legalábbis valami hasonlót tettetni. De vannak napok, amikor ez nem megy. Vannak napok, amikor a tűz fénye túlságosan emlékeztet arra az egyetlen, könyörtelen lángra, és vannak pillanatok, amikor a csönd épp olyan mély, mint az a hallgatás, amely akkor ereszkedett a világra, amikor minden elveszett.
Nem tudom, hogy a bosszú gondolata volt-e az, ami életben tartott, vagy csak a keserű kötelességérzet. Talán a kettő már összemosódott bennem. Mindenesetre, ha a világ elvett tőlem mindent, akkor én sem tartozom neki semmivel. A bosszú ott volt velem az első perctől fogva, mint egy árnyék, amely sosem hagy pihenni. Nem kellett hozzá sem gondolkodás, sem döntés, belém ivódott a veszteség utolsó, maró ajándékaként. De sokáig csak egy kimondatlan ígéret volt, valami, amihez még nem volt kezem, csak lelkem. Az évek múltak, a fájdalom nem csökkent, csak élesedett, mintha minden egyes nap újra belém döfnék ugyanazt a tőrt.
Az izzó parázs apró szikrákat köp a kőpadlóra, mintha figyelmeztetni akarna: a múltban ragadni veszélyes dolog. Megrázom a fejem, próbálok visszatérni a jelenbe. A szoba csendje körém fonódott, s csak most tűnik fel, hogy az utóbbi percekben a kezem ökölbe szorult. Elengedem a feszült tartást, lassan kihajlítom az ujjaimat, mintha ezzel elhessegethetném az emlékek hideg szorítását is.
Vendéget várok. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha ez a gondolat nem is tartozna hozzám, mintha valaki másé lenne, egy idegené, aki még mindig törődik az idővel és a külvilággal. Pedig igaz. Tervekről kell beszélnünk, nem pedig régi sebeket tépni. Az asztalon érintetlenül áll néhány üvegnyi alkohol hanyagul válogatva töményebb és hosszabb fajtákból, a két pohár még üresen várakozik mellette. Felkelek a kanapéról, hogy legalább a látszatát megőrizzem annak, hogy ez egy átlagos este. Egy kedves arc a múlt homályából, aki valamiért még mindig fontosnak tartotta, hogy írjon nekem. Nem sokat, nem túl gyakran - de mégis többet, mint az egykori tanárok és tanítványaik szoktak. Eleinte csak udvarias érdeklődés volt, aztán lassan a sorok mögött más is megbújt: kíváncsiság, megértés, talán valami megfoghatatlan közös pont, amit egyikünk sem nevezett nevén.
Most pedig eljön vendégként az otthonomba, mintha ez a természetes következő lépés lenne. Nem tudom, mikor kezdtem el barátságként tekinteni erre a kapcsolatra, de már nem is számít. Az estére egy zöldségsalátával készültem, friss rukkolával, paradicsommal, édes paprikával, uborkával, remélem nem lőttem nagyon az ízlése mellé. Bár varázsló vagyok, és könnyűszerrel kiküszöbölhetjük az ízlés dolgát, mégis jobban szeretem az ételeimet sajátkezűleg elkészíteni. Egyfajta kikapcsolódást jelent számomra a főzés. Nem véletlenül készítettem az asztalra egy tányérnyi frittatát és egy kevés focacciát.
Minden készen állt Minerva érkezésére. Szabaddá tettem számára az utat, levettem a kandallóról a védelmet, amely egyébként megakadályozná, hogy bárki engedély nélkül használja. Az ilyesmi óvatlanság lett volna régebben, amikor még nem tudtam, milyen könnyen foszlik semmivé az, amit biztonságosnak hittem. De most nincs helye a gyanakvásnak. Az engedélyt kizárólag rá szabtam, a mágia érzékelni fogja, hogy ő az, és senki más.
Egy kellemes, beszélgetéshez alkalmas zenét indítok, és ameddig várakozok, visszaülök a kanapéra. Mindent előkészítettem. Kezembe veszek egy könyvet: lapja sárgultak, az évek nem kímélték őket, de még mindig elmondanak mindent, amit érezni kell, amit tudni érdemes. A könyv a varázslat sötét, eltorzult történetét meséli, a gyilkolás mágikus kialakulását. Ez sem öregebb az emberiségnél, ugyanakkor eggy perccel sem fiatalabb.

if i only could, i'd make a deal with god

it's  y o u  and  m e  won't be unhappy

Ω

+18!: káromkodás, szexuális utalások, szerhasználat, függőség.
        Sokáig vártam. Sokáig, türelmetlenül, köröket rajzolva a csizmám orrával a régi szőnyegek testébe - előre és hátra, majd jobbra.. balra. Felé, el tőle. Sokáig vártam, egészen addig, hogy késésnek tűnjön eddigi igyekezetem. Balmoral üres kőfalai ásítanak a téli félhomályban - korán feketedik már, megnyugtató ez a hátborzongató december, fényeitől megfosztja kettőnk emlékezete.
        - Jó estét, Fawcett professzor. Wesley. - kilépek a kandallódból, mint egykor egy másikból egy egészen másik életben. Te szoktál még gondolni rá, kik voltunk azelőtt? Azután a professzor és a tanítvány, teanyomos fa asztalok valahol nem is olyan messze. Nem messzebb, mint mi vagyunk azoktól, akik lehettünk volna: talán a kedvükért ülünk össze. Emlékszem az érkezésem okára, de nem tűnik valószínűnek még itt, az otthonodban sem.

        - Remélem, nem várattalak meg nagyon. Igazán kár volna, ha egy perccel is kevesebb ideig gyilkolhatnád magad a társaságommal, nem igaz? - elmosolyodom, míg átadom az ajándékba hozott italt. Ha valamivel, ezzel fáradtam igazán: mint azok, akik minden alkalomra a legmegfelelőbb arcukat öltik fel, úgy választottam neked alkoholt mára. Erős, füstös. Könnyű, reményteljes.
        Nem kellene itt lennem - ami azt illeti, neked sem, nem nehéz belátni ezt köztünk. Újrakezdted, ha nem is egy másik nővel és nem is egy másik élet vágyában: viccesnek tűnik egy azonos mondatban hozzátennem, hogy én is.. kezdtem valamit. Az újrakezdők klubjának legsötétebb sarka vagyunk, valahogy spontán megtaláltuk azt mindketten, még ha a tragédia, ami azelőtt történt, nem is találkozott közös pontjainkon. Te ismerted több okát is a jelenemnek, én a tiédet csak történetekből, cikkekből, szóbeszédből. Egészségesebb így, én voltam és vagyok a tanítvány. Még meg kell tanítanod rá, hogyan lehet anélkül újrakezdeni, hogy előtte meg kellene halnunk.
        - Nem gondoltam, hogy.. látom majd még egyszer az otthonod. Vagy téged, ami azt illeti. Jól nézel ki, jól áll neked a Roxfort. - neked sokkal inkább, mint az unokabátyámnak. Róla nem beszélünk, még nincs gyomrom beismerni neked, mit tettem vele, neki pedig sosem volt hajlama rá, hogy őszinte legyen. Azt sem árulná el neked, hogy bántottam, nem, még akkor is gesztusokat tenne önkéntelenül mindkettőnk felé. Te szerencsére őszinte vagy - ha nem volnál az, egy képeslap lennénk most csupán.

        Felakasztom a kabátom, alóla a zakót is: a tiszta fekete úgy tűnik, szakmai ártalom nálunk. Nem is tudod talán, hány diáklány szeretett bele a vélt vagy valós könyökfoltos valódba, mind lesték, mikor jössz a folyosón, remélték, hogy a nagy közhelyek az irodalomban mégis igazak. Özvegy professzor, aki velük kezdi újra azt, amit elvesztett, nem őrül meg, senki nem őrül meg, ez egy boldog ígéret. Cinikus vagyok, mint a fekete garbóm.
        - Köszönöm, hogy meghívtál, és hogy.. őszintén beszéljük ezt meg. Vacsora után? Egy köszöntő pohár után? - ez lehetne épp egy vacsora régi barátok között is, de a korkülönbség és a közös fájdalomtest talán kicsit profánná tenné azt. Minden kontextus illetlen, ami eszembe jut most: minden szórakoztató, mert tudom az ittlétem valódi okát, mi sem természetesebb, hogy nevetnem kell a természetes asszociációkon. Talán Freya emléke a szavaim mögött.
        - A Minisztériumban senki nem tud semmiről. Nem hiszem, hogy megbíznak bennem, de nem tettem semmit, amiért a természetes gyanakváson kívül érdekes lehetnék: még a Romanov-fiú megfigyelését is rám bízták. Ebből tudom, mennyire kezdő vagyok: ha lenne vele kapcsolatban bármi érdekes, ami fenyegeti A Koronát, Tayilor nem végzett volna már azzal az aktával, és főleg nem hagyta volna meg másnak. - vajon hová lett a modorom? Biztosan elvitte az önpusztításban való jártasságom, amelyre lehetnék büszke is, ha megoszható volna. Helyet foglalok, ha kínálsz, akár melletted is. Milyen ízléses vicc volna, ha most kezdenénk udvariaskodásba, éppen most és éppen mi.

        - Tudod.. Wesley, az egész.. olyan kurva különös. Téged látni, erről beszélni szóban. Ha nemet akarsz mondani rá, akkor most még megteheted, utána.. megint nem leszünk ugyanazok többé. Te most egy tisztességes professzor vagy, számítanak rád és.. Nem tudom. Talán tényleg az vagy. Nem akarom elvenni tőled ennek az ígéretét. - feszesnek érzem a mosolyom, hátradőlök inkább, eltűröm a hajam az arcom mellől. Ha jól emlékszem, még egy unokaöccs-féleség is felbukkant. Jól ismerem ezt a történetet már: könnyű értük felelősséget érezni, könnyű.. lemondani a bosszúról, amit évekig érlelgettünk. Azelőtt én is voltam valakinek az unokahúga. Talán te még megmenekülhetsz, talán ez tényleg csak egy vacsora régi barátok között, amire.. sokáig vártunk.

Minerva Balmoral

A kanapén ülök, egyik kezem a térdemen pihen, a másik az állam alá támasztva, ujjaim a bőrömön dobolnak lassan, ütemtelenül. A szobában csend van, csak a kandallóban roppan meg néha egy-egy fahasáb, és a kinti szél nyúl végig az ablakokon, tompán, visszafojtva. Minerva késik, vagy csak én ülök itt túl korán – nem tudom eldönteni. Nem gondolkodom azon, hogy eljön-e, hiszen tudom, hogy meg fog érkezni. Csak a várakozásnak ez a súlya, a percek halkan nyúló végtelensége az, ami szinte tapinthatóvá teszi a levegőt.
- Jó estét, Fawcett professzor. Wesley. Remélem, nem várattalak meg nagyon. Igazán kár volna, ha egy perccel is kevesebb ideig gyilkolhatnád magad a társaságommal, nem igaz? - A kandalló lángjai fellobbannak, ahogy Minerva kilép belőlük, a fény és árnyék játékában egy pillanatra idegennek tűnik, mintha egy másik világból hozná magával a december hűvösét. A hamu még meg sem ülepedett a padlón, amikor megszólal, hangja élesebben hasít a csendbe, mint kellene, vagy csak én érzem így. Nem mozdulok azonnal, hagyom, hogy a pillanat kitöltse önmagát, hogy a jelenléte megszokottá váljon ebben a térben.
- Szervusz! - Ahogy lehámozza magáról a kabátját, mintha egy másik élet súlyától szabadulna - vagy csak én akarom ezt látni benne. Egy röpke másodpercig keresem benne azt a tanítványt, akit egykor ismertem, de csak az állát kicsit magasabban tartó, cinikus mosolyú nőt látom, aki most itt van. Nem kérdezek. Nem sürgetek. Csak hagyom, hogy elfoglalja a teret, amit megosztok vele. Miközben egy félszeg öleléssel üdvözlöm, mozdulataim kimértek, megszokottak, mintha nem is most látnánk egymást először ennyi idő után. Az üveg enyhén hűvös, és miközben kezembe veszem, a hideg érintés valahogy megnyugtató. Tétovázás nélkül teszem az asztalra, nem kérve tőle újabb gesztust, inkább csak annyit teszek, hogy a poharakra figyelek, mintha nem lenne más, ami most számítana.
- Nem gondoltam, hogy.. látom majd még egyszer az otthonod. Vagy téged, ami azt illeti. Jól nézel ki, jól áll neked a Roxfort. - Egy mosollyal karöltve jelzem az étkezőasztal felé intve, hogy foglaljon csak helyet. Lassan, figyelmesen helyet foglalok vele szemben. A hangja szinte felkavar, mintha valami alattomos, éles dolog lenne, amit könnyen el lehetne szúrni, ha nem vagy elég figyelmes.
- A fiatalok közelsége teszi talán. Mindenesetre jó néha nélkülük, ezért is örülök a látogatásodnak, még ha az csak egy este is. - Egy-egy találkozás, egy-egy csendes este elég ahhoz, hogy mindent új fényben lássunk. És Minerva… mindig ott van az a rejtett erő, amit nem mond ki, de amit mindketten érzünk, amikor egymás mellett vagyunk. Mégis, miért van az, hogy ennyi év után is ennyire elérhetetlen, mintha egy másik világba tartozna?
- Köszönöm, hogy meghívtál, és hogy.. őszintén beszéljük ezt meg. Vacsora után? Egy köszöntő pohár után? - Egy pohár bor talán nem oldja meg a dolgokat, de valami könnyedebb közelséget biztosít, egy kis szünetet, hogy ne legyünk annyira élesek egymásra. Kezembe veszem a poharakat, és lassan töltök magunknak a frissen érkező bort. A színe mély, rubinvörös, és mintha a fényben egy külön világ tükröződne benne. A következő pillanatban a vacsora szinte magától, mintha az idő megállt volna, az asztalra kerül. - A Minisztériumban senki nem tud semmiről. Nem hiszem, hogy megbíznak bennem, de nem tettem semmit, amiért a természetes gyanakváson kívül érdekes lehetnék: még a Romanov-fiú megfigyelését is rám bízták. Ebből tudom, mennyire kezdő vagyok: ha lenne vele kapcsolatban bármi érdekes, ami fenyegeti A Koronát, Tayilor nem végzett volna már azzal az aktával, és főleg nem hagyta volna meg másnak.
- Javaslom, ne várjunk tovább, még a kíváncsiság helyett az éhség visz el bennünket. Mindenesetre ne vedd a szívedre az ilyen feladatokat, még az is lehet, hogy észreveszel majd valamit, amit ők nem. - Mindketten elértük azt a pillanatot, amikor a kíváncsiság már nem elég. Már nem elég csak a megszokott játékokat játszani, a levelek és szavak mögé bújni. Egy újfajta közelítés, amit talán sosem akartunk bevallani magunknak, de most mégis itt van, kézzelfogható, jelen idejű. És én... én most tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi jön utána. - Hagen Romanovról beszélünk egyébként? - Egy alkalommal találkoztam a fiúval, azon túl csak híreket olvastam és hallottam róla, ugyanakkor nem gondolom, hogy jelen valójában a kutatási területén túl különösebb érdeklődést kellene tanúsítani iránta. Röviden, tömören: nem jelent nemzetbiztonsági kockázatot. A tányérok előttünk, a gondosan megterített asztalon, és én lassan a kezembe veszem az evőeszközöket.
- Tudod.. Wesley, az egész.. olyan kurva különös. Téged látni, erről beszélni szóban. Ha nemet akarsz mondani rá, akkor most még megteheted, utána.. megint nem leszünk ugyanazok többé. Te most egy tisztességes professzor vagy, számítanak rád és.. Nem tudom. Talán tényleg az vagy. Nem akarom elvenni tőled ennek az ígéretét. - A szavai súlya alatt egy pillanatra elakad a lélegzetem. Tisztában vagyok vele, hogy az, amit most mondunk, végleg megváltoztathatja a kapcsolatunkat, és mégis, valami arra ösztönöz, hogy ne hátráljak meg, hogy ne féljek azoktól a következményektől, amik ránk várnak.
- Ettől függetlenül én már nem hátrálnék ki. Ha másért nem, kell egy kis izgalom az életbe. Úgyis rég volt, hogy igazán akcióban lettem volna, és éreztem volna az adrenalint. Az élet hajlamos kicsit megszokottá válni, ha nem vagy elég bátor, hogy néha kitörj a komfortzónádból. - A tekintetem egy pillanatra elkalandozik, mintha nem is csak őt nézném, hanem a saját életem is felmerülne előttem, mint valami üres, ismétlődő minta. Az izgalom, a területváltások, az adrenalinnal teli pillanatok keresése - talán mindez egyfajta menekülés a mindennapok rutinja elől. - Viszont mostmár ha eleget ittunk, avass be a részletekbe kérlek.