jönnek a megrovások

szaggató huzatban
földet ér vándorlásunk
szédülünk kicsit és temetünk:
diáksapkákat ásunk

bizony barátaim
jönnek a megrovások
előbb a kétségbeesések
aztán a kétségbevonások

Ophelia Langley

16+ (öngyilkossági hajlam, lelki sérülések)
Hallom a hírt, és mintha szorosan fonódna körém a levegő, egyetlen, bántó pillanattá válik az egész világ. Ophelia… a Hugrabug fürdőjében. A gondolat, hogy egy diák képes volt eljutni oda, hogy véget vessen mindennek, megdermeszti a lelkemet. Egy pillanatra elhagy az értelem, de tudom, nincs időm elveszni benne. Miért csinálta? Mitől hajszolta a fájdalom? A kérdések pörögnek, de a válaszok elvesznek. A léptek hangja, mintha ütemet verne a szívemben, gyorsítva a vér áramlását, ahogy elindulok, át a folyosón, a gyengélkedő felé. A Hugrabug fürdőjének illata, a csend, ami túl hangos, mindez az én felelősségem, hiszen észrevehettem volna a jeleket.
Amikor késő este belépek a gyengélkedő ajtaján, látom, hogy Ophelia álmában fekszik, arca nyugodt, mintha semmi sem történt volna. Az alvása mély, de a levegőben ott lóg a múlt fájdalma, amit nem tud eltüntetni semmi. Madam Pomfrey, aki ott áll mellette, szomorú, fáradt tekintettel néz fel rám. A pillantásunk találkozik, és egy pillanatra csendben maradunk. A javasasszony javaslatára néhány napra magára hagyom, hadd pihenjen fizikailag. Amennyire tudok a tanórák, a mindennapi forgatak mellett, próbálok én is visszavonulni, átgondolni a történteket, mégis minden egyes percben azon töröm a fejem, hogy hogyan segíthetnék.
Valentin napon újra elindulok a gyengélkedő felé. Az iskolát lázban tartja a nap jelentős jelentéktelensége, mintha az emberek inkább magukra koncentrálnának, minthogy észrevegyenek bármi mást. A gondolat, hogy most kevesebben fognak zavarni minket, egy kicsit megnyugtat. A falak között, ahol a csendre van szükség, itt most talán minden könnyebb. A folyosók üresek, csak a saját lépteim és a távolból hallatszó nevetések törik meg a csendet.
Amikor belépek, és meglátom Opheliát, ahogy ott fekszik, az alvásban még mindig ott van valami törékeny és törött, amit én nem tudok megszólítani. Nem keltem fel, csak figyelem, hogyan pihen, és milyen érzés, amikor az ember az érzéseit elrejtve próbál túlélni. Leülök mellé, és egy pillanatra elcsendesedek. Csak itt vagyok, és biztosítom őt a jelenlétemről. Arról, hogy nem hagyom, hogy egyedül maradjon ebben a nehéz helyzetben.
Az ágy végében lévő asztalon néhány csokor virág hever színes szalagokkal összekötve, mellettük egy kedves plüssmackó és pár doboz csokoládé. Láthatóan valakinek nagyon is számít, hogy a lány még sokáig jól érezze magát a földi létben. Kezeim között érzem a maci puha plüssét, ahogy finoman megszorítom, mintha csak valami biztos kapaszkodót keresnék ebben a pillanatban. Elmerülök a gondolatokban, de aztán halkan, szinte suttogva mondom: - Minden rendben lesz, Ophelia. Ígérem, hogy megoldjuk... - A szavak nem hangzanak túl hangosan, inkább mint egy ígéret, amit talán csak ő hallhat, vagy talán csak én próbálom magamnak ismételni, hogy megerősítsem, hogy van remény, van esély a változásra.

Wesley Fawcett
2005 február 14

!!!! 18+ önbántalmazás és öngyilkosság témája, mentális betegségek !!!!

Az elmúlt pár napban hosszas gondolkodási időre lettem kárhoztatva a gyengélkedő vékony függönyével elfátyolozott, hátsó részlegén. A sérülések, amiket magamnak okoztam, gyorsan beforrtak Holden varázslatának köszönhetően, Madame Pomfrey pedig gazellákat megszégyenítő sebességgel vett kezelésbe, amint megpillantott, és használta rajtam azt a vérpótló főzetet, amit elmondása szerint egy volt diákjuk miatt rendszeresen a gyengélkedőn tartanak a biztonság kedvéért.
Fizikai értelemben tehát már rendben vagyok. Nincs rá semmi ésszerű indok, hogy továbbra is itt tartsanak, hiszen a szívem ugyanazzal a ritmussal pulzál, mint azelőtt, tüdőm pedig ugyanúgy megtelik az életet jelentő levegővel, mint korábban. Valami mégis megtört bennem. Érzem, hogy most egy olyan határt sikerült átlépnem, amit azelőtt soha. Még csak nem is előzte meg tudatos fantáziálás. Magam sem tudom megmagyarázni, miért tettem – egyszerűen akkor és ott, a Hugrabug női fürdőjében elkapott ez az impulzus, aminek ellenállni nem tudtam. Belegondolni még nem mertem, hogy mi történt volna, ha nem a hálókörletem fürdőszobáját veszem igénybe, hanem a prefektusi fürdőt, ami a kedvenc helyem, igazi kis oázisom ebben a kastélyban.
Monotonsággal és ürességgel telik el ez a pár nap. Még egy kis heg sem maradt ott a parfümös üveg okozta vágásból, tehát semmi sem indokolná, hogy ne engedjenek el. De Madame Pomfrey hajthatatlan. A szigorú látogatási időket és a napokat nagyrészt mély alvással töltöm, bár nem tudom meghatározni, hogy tényleg ennyire kimerültem, vagy csak az Édes Álom Esszenciája segít pihentetni lelkem. Csak akkor szorítom magamhoz a párnát, hogy belesírhassam fájdalmam, amikor úgy érzékelem, hogy biztosan egyedül vagyok.
A távolban nevetést hallok. A bájital kényszerű limbóban tart, de az ablakon beszűrődő fény már hirdeti az új nap és új kezdet reményét – még akkor is, ha tudom, hogy mindez csak egy olyan világ hazugsága, ami próbálja elhitetni veled, hogy egész lehetsz, miután megfosztottak egy szerettedtől, sőt, szembenézhettél a Halál üres tekintetével rajta keresztül. Bágyadtan hunyorítok a szakállas férfira, aki az ágyam mellett áll. Először fel sem ismerem benne a házvezetőnket. Bár számíthattam volna a látogatására, és az sem kizárt, hogy már megtette ezt a szoros látogatási idő keretei között anélkül, hogy emlékeznék rá.
A különböző testékszereimtől a javasasszony megszabadított. Nem tudom, hogy ezeket saját magánál tartja, vagy elárulta-e őket Fawcett professzornak. Amennyiben igen, akkor egy kisebb doboznyi, jelentős acél és ezüst gyűjteményt adhatott át neki megőrzésre. Jó lenne őket minél hamarabb visszakapni – a hálókörletemben van másik, de csak január elején csináltattam meg a nyelvem. Az pedig képes igen hamar beforrni.
Furcsán meztelenül, védtelennek érzem így magam a tanár előtt az ékszereim és sminkem nélkül, a vastag takaró alatt. Nem köszönök neki, nem reagálok érdemben jelenlétére, bár már látható, hogy kezdek ébredezni. Megfordulok a vele ellentétes irányba, a takarót pedig a fejemre húzom, amennyire csak erőm engedi. Csak pár barna tincs árulkodik ottlétemről.