O, Herr Morgenstern: war ich richtig? Ist meine Reise nach die Unsterblichkeit gut? Kann ein blind und außerehelich Junge träumen? Ist das komisch? Ich muss mehr haben.

 Nem tudom, hogy mikor aludhattam el a műhelyemben, de ha nem verem le a hétágú csavarhúzót, amely csilingelve a földre érkezik, aludhattam volna késő délelőttig, mielőtt Raphael felfedezi, hogy nem vagyok a szobámban. Talán már így is késő, hiába van még kint sötét, és az én presztízsemmel rendkívül kellemetlen lenne lekésni a Roxfort Expresszt. Ez már a huszonharmadik alkalmam lesz a vonaton, a Kilenc és Háromnegyedik vágányról, és már csak öt további vár rám. Utána...

 Belenézek a tükörbe, ahonnan ép, egészséges szempár pillant vissza rám. Ich sehe. A betegségből semmi nem maradt, amit... akkor... akkor szereztem. Mégis, késztetést érzek rá, hogy újra végigtapogassam az arcomat, melyen most nincsenek sérülések, nem látható rajta kosz- ezt nem is hagynám. A ruhám, még az is, amelyre feltételezem, hogy olaj kerül, puha és bársonyos, éppen annyira, amennyire lennie kell, amennyire egy Raphael Nebelwald kaliberű művész fiához illik. Du bist nicht der Sohn von Raphael. Du bist ein Findelkind. Amilyen Raphael Nebelwald fiához illendő.

 Bármit mondott Herr Schäfer, Frau Kuske, Herr Ludenburg, Vater Gleitzer, nem számít. Itt vagyok, Nebelfort csak számomra emelt műhelyében, zseniális vagyok, és nem csal sem az én szemem, sem másoké: látványnak sem utolsó. Még ha valahogy sikerülne is borzalmasan alulmúlnom magamat az összes RAVASZ vizsgámon, még ha valahogy kirúgnának is, én egy Nebelwald vagyok. Biztonságos, kényelmes helyzetből, biztosítva vagyok minden bukás ellen, nincs más dolgom, csak haladni felfelé, azon az úton felfelé, amit apám... Raphael is követ, amelyet Herr Morgenstern követ.

 Hátradőlök a székemben, és a hatalmas műhelyben készült mágikus bábokra tekintek. A német nyelvű könyvecske, melyet látásom visszanyerése során forgattam, még gyerekként, és mely a mágikus bábok készítéséről szólt, alig tekintett a mágiának ezen ágát többként, mint holmi színházi kellékek és mutatványos elemek darabjait. A bábok táncolnak. A bábok eléneklik a dalt, mint mozgó zenedoboz, ahogy a híres énekesek. A bábok harcolnak. A bábok a mi világunkban léteznek, mégis, kevesebbek festménynél; nem többet a muglik számítógépeinél. Senki nem próbálkozott tovább lépni nálam. Többet akarok, és már most messzebbre értem szinte bárkinél ezen a területen.

 Ott várnak mind rám, székeikben és drótjaikon, többük visel ruházatot, néhányuknak arca is van. Olyannyira élethűre faragtam őket, hogy amikor egyszer becsaltam ide sötétben egy vendégemet, és elbújtam közéjük, a szívbaj jött rá, amikor az egyik megmozdult- sajnos csak én magam voltam az, a nevetés is az enyém volt, a bábjaim pedig csak akkor nevetnek, ha ez a feladatuk, nem akkor, ha abszurd dolgokat vélnek felfedezni. De türelmesnek kell lennem, apró lépésekben haladnom. Isten sem egy nap alatt teremtette a világot.

 Das ist Gott: der Schöpfer.

 Herr Morgenstern útja más, mint az enyém, ami nyilvánvaló, de én is a halhatatlanság pionírja vagyok. Hogyan is létezhetne valaki számára a halál, aki képes életet teremteni, pontosan és célszerűen, újra és újra? Az én módszerem, ha kiteljesedik, nem lesz olyan törékeny, olyan silány, mint holmi alkimisták törékeny rubinja, nem krónikus betegségként tekint a halálra, melytől újra és újra ellop egy napot, de nem él igazán- miben különbözik ez az egyszarvú vér fogyasztásától? Ich kann nicht... ich kann nicht... Ich kann nicht ein Tier schaden... Sie muss glücklich g... Ostoba gondolatokkal pocsékolom az időmet. Fel sem merülne bennem valami ennyire... akkor már miért ne akarnék vámpír lenni? Az emberek undok teremtmények, legalábbis egy jelentős részük, nem sajnálnám őket jobbat, mint a káposztát és a kenyeret.

 A kulcs a mágia, der Zauberei, ami a halhatatlanság felé vezet. A mágia szív, értelem, a mágia minden lehet, ami elindít egy piciny szikrát, és kutatásom alig évtizede alatt, alig háromezer kétszáz oldalon megírt kutatási naplómban már látni vélem a szikrát, mely a láng lesz. A bábjaim már tanulnak, a bábjaim már mutatják a gondolkodásnak azokat az alapjait, melyeket egyszerűbb létformák problémamegoldó képességeinek kutatásakor felfedezünk. Még néhány évtized, és teljesen új személyeket alkothatok. Felállok, és körbesétálok, hogy nyár előtt utoljára megérinthessem, láthassam műveimet.

 Drei. Düsseldorf után csináltam a kezét, mely még mindig viseli gyermeki ügyetlenségem nyomait, és az sem tett neki jót, hogy a jobb szememre akkor még vak voltam, csak a bal nyerte vissza nagyjából a funkcióit, a makacs koboldhimlő után. Raphael mondta, hogy kiváló gyógyítók dolgoztak a meggyógyításomon, akiknek természetesen nem emlékszem az arcára- csak egy nagy, meleg kéz emléke maradt meg, az első kézfogás, az első ember, aki egy gyereket arra méltatott, hogy megrázza a kezét. Ahogy én, most, megfogom a durva vörösfenyő kezet, mely a csiszolás és a mágikus ápolás ellenére is más színű, mint a bábom többi része, elfog a remegés.

 Braun Augen, blond Scheitel, kein Lächeln... Mutter, du war... A báb hideg, nem ígérget németül két... két arra járó ember kegyelme mellett nekem meleget és gyógyulást. Nem rángatott magával, hogy megtarthasson, amikor tudhatta, hogy nem arra születtem, hogy ő neveljen, nem került velem az utcára, ahol muglik lesajnáló tekintete mellett emésztett el minket egy betegség. Gyűlölnöm kellene őt, amiért majdnem megvakított, majdnem megölt, amiért oly sokszor álmodok az arra járók haragjával és szánalmával, de még ha nem is akarom őt többé életem részének, megértem őt. Talán még hálás is vagyok neki; ha nem élek majdnem egy évet vele az utcán, talán soha nem lettem volna eléggé motivált. Ez ugyanakkor csupán művészeti alkotás lehet.

 Namenlos. Most éppen fekete haj, sötét szemek, tökéletes, szinte emberi arcbőr, néhány darab a saját ruháimból, és ellentétben velem, nem alacsony az éhezés miatt- vagy talán a genetika miatt. Mindig elkap az ösztönös zavar, amikor ránézek, és eszembe jut, hogy mennyire őrültnek tűnik a gondolat, hogy egyszer, egy napon így élek majd tovább, és Noéként építem a bábokat mindenkinek, akivel szeretném megosztani az örökkévalóságot.

 Der Tenor. Der Rebell. Raphael és Har- vagy Raphael és apa. Raphael utálja, ha így hívom, csak akkor tolerálja, amikor éppen valamiért nagyon boldog (például megint vesztett valamelyik általa utált mágus vagy kobold egy csomó pénzt a tőzsdén), de tudom, hogy csak érzékeny, mert attól fél, ez a kifejezés öreggé teszi egy tizenhét éves szájából. Attól még Nebelwald vagyok, a nevére vett, utánam jött, és egyszer hallottam valamit, amit Herr Morgensternnek mondott: ő a fő dolgot megkapta, amiért benne volt ebben az egészben. Tudom, hogy a fiuk vagyok, még ha tudom, hogy nem is veszik teljesen komolyan az ambíciómat. Megkérdeztem őket, hogy milyennek szeretnék a bábjukat, és követtem a kérésüket: egyikük vörös, másikuk sötétkék krampusz, démon, az arcuk is csak torz verziója önmaguknak.

 Die Walküre. Nem látta, és nem is fejeztem be, pedig már kinéztem a kardot a hosszú hajú ázisai bábhoz, amely majdnem készen van. Még a másolat is ijesztő, ahogy szamuráj páncéljában fölém magasodik, ahogy a pár szem úgy néz rám, mintha attól kéne félnem, hogy az ujjak megragadnak, a torkom köré fonódnak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megérintem a pálcámat, és hagyom nekik, hogy megérintsék a bőrt a nyakamon, hogy kicsit megszorítsanak, mielőtt megszüntetem a mágikus kapcsolatot- a szívhez tartozó fonalak elszakadnak, a kar pedig élettelenül a test mellé zuhan. Az igazi soha nem engedne el, és meglep, hogy amikor szakítottam vele, nem ölt meg érte.

 Sokat gondolkodtam rajta, hogy Herr Morgenstern mit szólna hozzá, ha tudná, hogy a lányán keresztül próbáltam közelebb jutni. Helyesnek gondolná? Kiátkozna? Ha Orin tudta volna, biztosan összetört volna, apró darabokra, apróbbakra, mint az az üvegből készült báb, amivel egyszer kísérleteztem, mielőtt egyértelmű lett, hogy miért nem szabad mágiával meg nem erősített, fizikailag törékeny anyagokat használni. Mindig úgy láttam rajta, hogy gyűlöli a számító, hazug embereket, és utálta volna, ha tudja, hogy eredetileg ezért érdeklődtem csak iránta. Persze, más faktorok is vannak: olaj és víz vagyunk, taszítjuk egymást, amit pedig csodáltam benne, nem teszi lehetőbbé, hogy közelebb kerüljünk. Akkor sem teszi, ha kockáztattam Herr Morgenstern jóindulatát azzal, hogy szakítottam vele.

 Az utolsó bábhoz lépek, ami még nincs készen. Nincs neve sem, még ruhát sem varrtam neki, csak egy köpeny van rajta. Sajnálatos módon nem tudtam befejezi a téli szünetben, mert túl sokat fókuszáltam a mellkasába épített szívre; annyira sokat, hogy nincsenek tökéletesen huzalozva a karjai, nincs alsó teste sem, az az asztalon pihen még darabokban, ahol az előbb elaludtam. Csak egy dolog lett tökéletesen kész: az arca. Ahogy ránézek, szinte olyan, mintha látnám a legkisebb Morgenstern lányt.
 Nem vagyok hibátlan, bármilyen nehéz is ezt elismernem, és mi sem jobb példa erre, mint Revan Morgenstern. Talán az egész érdeklődésem csak abból indult, hogy megtudtam, hogy nem nővérét szánja Herr Morgenstern utódjául, hanem a kisebbet. Talán ez a fő motivációm, és nem akarok mást, csak felemelkedni Morgenstern tanítványai között, egy lenni a halhatatlanság megszerzői közül. Talán tényleg Revan a kulcs; ettől függetlenül talán mégis érdeklődés vezetett hozzá ősszel, amikor a tó partján ült, amikor együtt néztük a víz fodrait és az erdő fái közül kikandikáló kneazleket.

 Szinte észre sem veszem magam, ahogy magamban dúdolni kezdem azt a német dalt, amelyben a macskát hívogatják magukhoz. Megérintem a báb mellkasát a pálcámmal, miközben eszembe jut, ahogy próbáltuk hívni az állatokat a dallal, azok pedig lassan közelebb óvakodtak hozzánk. Nem jöttek nagyon közel (Revan szerint azért nem, mert érezni rajtam mindig a műhely, az olaj, a fa és a fémek szagát), de láthatóan érdeklődtek. Valahogy... valahogy hihetetlenül kedves volt a dal.
 Emlékszem arra a pillanatra, ami valahogy különleges volt. Akkor távol voltam a küldetésemtől, a kötelességektől, az elvárásoktól, a halhatatlanságtól, és nem éreztem szükségét annak, hogy eljátsszak valamit, ahogyan jó diákhoz illik. Mosolyogtam. Tudom, hogy nem csak érdekek miatt figyelem azóta Revant, nem csak amiatt örökítettem meg az arcát a vázlatfüzetemben, nem csak dinasztikus tervek miatt vittem puha vonásait rajzlapra.

 Nem adok parancsot a bábnak semmire. Nem végeztem mindennel vele kapcsolatban. Nincs kész, csak akkor kéne reagáljon még, ha én akarom- egy pillanattal később mégis az ölelésében találom magam. Az arc közelről az enyémbe néz, én pedig nem értem... de érzem, hogy azt akarom, hogy ne engedjen el, hogy tartson így tovább. Hogy lehet ez... Mire leejtem a pálcám, és én is megölelem a bábot, a karjai lehullnak mellé, mintha meg sem történt volna a pillanat. Mégsem engedem el... irracionális, de azt szeretném, hogy tudja, hogy fontos nekem, hogy vissza fogok jönni hozzá.

 Még mindig hallom a dalt a fejemben.

Enver Nebelwald az a diák, akiről a legtöbb, tanári pályát választó boszorkány és varázsló karrierje első napja előtt álmodik: illedelmes, szorgalmas, ötletes, éppen csak annyi szemtelen kíváncsisággal megáldva, amely emberibbé teszi, órákon és órákon kívül pedig egyaránt megvillantja kivételes intelligenciáját. Emellett olyan magabiztossággal, karizmával rendelkezik, amely kevés tizenhét évesben lehetne meg, és szinte minden konfliktusból kivágja magát konfrontáció nélkül.

 Amellett, hogy az iskolai tevékenységében remekel, Enver rendkívül sok időt áldoz szenvedélyének, a mágikus bábkészítésnek, és több tanulmányt is készített melyek visszajelzésre várnak, és általában jó szokott lenni a logikai fejtörőkben is, különösen a rejtvényekben. Szinte lehetetlen őt könyvek nélkül látni. A tökéletes diák képét megkoronázza, hogy sok időt tölt miniatűr bábok farigcsálásával, melyekkel azután háztársait szórakoztatja, ezen felül remekül rajzol, és varr ruhákat is.

 Természetesen tökéletes diák nem létezik. A fiún mély nyomokat hagyott az időszak, amit gyerekként, betegen és félvakon töltött német utcákon koldusként, miután a nő megpróbált elmenekülni a Morgenstern szektától a kisgyermeket, és ha az anyja meg is törhette volna a hűségét a Morgensternek felé, az kétszeres erővel éledt újjá, miután Raphael Nebelwald örökbe fogadta. Még mindig tiszteletre méltó megváltóként tiszteli Herr Morgensternt, és hisz benne, hogy a célja a halhatatlanság üldözése- igaz, ő maga másik utat tervezett erre a célra, mint mestere: új, halhatatlan testek létrehozását, melyek nem öregszenek meg. Legijesztőbb negatív tulajdonsága azonban mégsem ez, hanem a személyes tér tiszteletének szinte teljes hiánya: titokban szívesen rajzol le számára érdekes embereket, általában meztelenül vagy különböző anatómiai rajzokon, a legfontosabbakról otthoni bábkészítő műhelyében másolatokat készít. Enver a számára legfontosabb emberekkel szeretné megosztani a halhatatlanságot, melynek elérése felől kevés kétsége van.

 Enver számára a halhatatlanság üldözésének vágya inkább ered egyfajta tudományos érdeklődésből, és a fiatalság, szépség megőrzésének vágyából, mint abból, hogy szeretne örökké élni, vagy olyan politikai hatalmat birtokolni, amellyel megváltoztathatja a világot. A tudomány fejlesztése, a tudományos mágiaterület előbbre vitele érdekében hajlandó olyan dolgokra is, mint érdekből kapcsolatot kezdeményezni valakivel (bár idővel megkedvelte Orin Morgensternt, és elsősorban nem érdekei megváltozása miatt szakított vele). Úgy érzi, hogy az, hogy életben maradt, visszanyerte a látását, és szerető családban él, okkal történt, és nem vesztegetheti el az életét középszerűségre, feladata a mágia és a szakterületének fejlesztése.

 Jelentős hátránya a tudomány előre vitelének szempontjából, hogy direkt módon nem tud ártani másoknak, különösen számára kedvesnek tűnő embereknek és állatoknak. Már a gondolata is mély szomorúsággal és rosszulléttel tölti el, hogy bántania kell egy állatot, megenni sem tud semmit, ami húst tartalmaz, és azt érzi, hogy a kedves dolgoknak kedves, szerető családban kell élniük. Különösen így érzi magát a kóbor állatokkal kapcsolatban, akikkel igyekszik kedves lenni, amennyire csak lehet, és hasonlóan érez Orin húga iránt is, akit szeret mosolyogni látni, kicsit hasonlónak érzi magához.

 Enver rengeteg dologtól retteg, amit nehezen tud elnyomni. Gyűlöli a hideget, a sötétséget és a nyirkosságot, ami a legrosszabb időszakára emlékezteti, és fél a sötétségtől. Az elszegényedés annak ellenére megijeszti, hogy Raphael karrierje mellett egészen irreális elképzelés, hogy valaha közel tudna kerülni a nélkülözéshez. Emellett, mint a legtöbben, ő is fél Orintól, annak ellenére is, hogy évekig párkapcsolatban volt vele.

 Enver nagyon sokat ad a megjelenésére, és mindig látni, hogy felkészült, összeszedett, a beszéde pedig annak ellenére elegáns és komplex, hogy a német az anyanyelve. Egyetlen igazán furcsa, nem annyira eminens tulajdonsága, hogy könnyen megérint másokat, figyelmeztetés és kérés nélkül- ez a tulajdonsága abból az időszakból származik, amikor nem látott, és most is szeret mindent összetapogatni. Zsebtolvajhoz méltó ügyessége könnyen látható rajta, amikor reggelente elemel valamilyen ételt egy másik ház asztaláról, általában anélkül, hogy mások reagálni tudnának.

A Nebelwald család Németország egyik régebbi, megbecsültebb családja, mely sokáig aranyvérű volt, míg a tizenkilencedik század elején hátra nem hagyták ezeket a hagyományokat egy politikailag és anyagilag is kedvező házasságért. Nevükhöz hűen a Nebelwaldok főleg erdőket birtokoltak a Fekete Erdőben, egy Nebelwaldnak nevezett mágikus területen, mágikus fáikat pedig jó áron értékesítették az olyan pálcakészítőknek, mint Gregorovitch. A Nebelwaldok elég gazdagok lettek az ingatlanpiachoz is, és több országban is vásároltak ingatlanokat, melynek köszönhetően Európa első százába tartoztak. Sem a mitológiai Nibelungokhoz kötődő nemesi (állítólagos) kötelékeiket, sem állítólag vérfertőző hagyományaikat nem említik szívesen.
 Raphael a Nebelwald család angliai oldalágáról származik, és bár nem örökölt tetemes vagyont, ahhoz szülei éppen eleget tudtak taníttatására áldozni, hogy fiuk kiváló operaénekes legyen. Raphael Európa szerte híres tenor, akit a muglik Schäferbachként ismernek, a mágikus operaházakban pedig elsők között szokott eszébe jutni a rendezőknek Moszkvától Chicagon át Tokióig, ha tenor főszereplőre van szükség. Talán ennek is köszönhető, hogy pofátlanul könnyen megúszta az örök életet, örök fiatalságot üldöző Morgenstern szektával közös időtöltését, annak ellenére is, hogy a Minisztérium tudja, a férfi még nyilvánvalóan összeköttetésben áll a szektavezérrel. Amikor Nebelwald hivatalosan örökbe fogadta a fiát, Envert, az ezt követő papírmunka során azt is elintézte, hogy a Roxfortban kezdhesse meg a tanulmányait.
 Férje (egyes országokban közeli barátja), Harwin Leep alsó középosztálybeli angol félvér származású férfi, akire páran arról emlékezhetnek, hogy kirúgták minisztériumi állásából, miután első munkanapján az új rend idején elküldte Dolores Umbridget oda verbálisan, ahová később Voldemort bukása után Shacklebolt miniszter is küldte. Az ünnepelt, munkájába visszavett Harwin sajnos azóta újra kirúgásra került, azóta regényén dolgozik férje mellett (amely biztosan elkészül- egyszer).
 Két apján kívül Enver családja tagjának tekinti házimanójukat, Fraulein Spiegelt is.
 Akit Enver nem tekint családja részének, vérszerinti anyja és apja. Míg az utóbbi kilétét nem ismeri biztosan (Raphael sokszor állítja, hogy ő az, de annak ellenére, hogy Harwinnal való kapcsolata előtt nem vetette meg a nőket és együtt volt Enver anyjával is, ez mégis igen valószínűtlen), anyját nem próbálta keresni, miután majdnem halálát okozta.

Enver általában hosszúra növesztve hordja sötét haját, bár a legtöbb Bűbájtan K-t elérő diákhoz hasonlóan nagyon könnyen tudja megnöveszteni, levágni és átfesteni a haját, és élni is szokott ezzel a tudásával, amikor éppen úgy érzi, hogy mást szeretne. Mint valaki, aki követi a nemzetközi mágikus divatot, és nagyon sokat ad a megjelenésére, mindig felfedezni valami egyedit rajta: saját vagy egyedi tervezésű ékszereket, akár fülbevalót, kiegészítőket az egyenruhán, iskolán kívül pedig mindig az alkalom szerint öltözik. A tekintetében mindig csillogó értelem sugárzik, a mosoly az arcán még akkor is szemtelennek tűnik, amikor éppen nem kíván szemtelen lenni. A hangját a legkönnyebben a selymes szóval lehet leírni, az illata pedig általában egyszerre erős és édes a parfümöktől, amelyek azonban nem nyomják el a frissen megmunkált fa és az olaj szagát.
 Enver nem számít magasnak a legtöbb fiú mellett (exe, Orin mellett pedig különösen alacsonynak tűnik), és a Morgenstern lánnyal töltött időszak kényszerű edzései ellenére inkább tűnik vékonynak, mint szálkás izomzatúnak vagy atletikusnak- bár jó a kézügyessége és gyorsan fut, valóban nem túl erős, a legtöbb fiú és a lányok egy része le tudná nyomni szkanderban, ha szkanderozna. Ennek ellenére rendkívül magabiztosan közlekedik, ami jó külsejével együtt is ellensúlyozza az előbbieket.
 Enver pontos származását nehéz megállapítani: nyilvánvalóan ázsiai felmenői vannak, amikor elmondja, hogy vér szerinti anyja japán volt, könnyű belelátni a vonásokat, de vannak európai felmenői is.

Enver nem tud párbajozni, nagyon kétbalkezes egy harcban, és kifejezetten rossz nézni, amikor megpróbál seprűn lovagolni- ezzel nagyjából ki is merítettük a gyenge pontjait. A fiút sokszor hasonlítják tanárai más kiváló diákokhoz, nem nagyon van tárgy, ahol nem remekel, ér el kitűnő eredményeket. Nehéz is kiemelni konkrétan egy területet, amiben nem kiváló az iskolai tárgyak közül. A bűbájtan és az átváltoztatástan specialitása, az ezeken az órákon tanult anyagot gyakran gyakorlati célokra is felhasználja. A nonverbális mágia professzorai szerint olyan könnyen megy neki, mint másnak a lélegzés.
 Enver kétségtelenül legnagyobb, már jelenleg is úttörőnek számító kutatása a mágikus bábokhoz kötődik. Azon felül, hogy, hasonlóan más bábkészítőkhöz, tökéletesen képes irányítani a bábjait a „szívükhöz” kapcsolt mágikus fonalakkal, képes programozni is őket arra, hogy bizonyos dolgokat megtegyenek, bizonyos események kapcsán (például kezdjenek táncolni, ha valaki bejön egy szobába). Enver már megtette az első lépéseket a célja felé abban a tekintetben is, hogy tanulásra, önálló cselekvésre képes bábokat hozott létre megadott szempontok alapján, bár ez jelenleg még nem jelent semmilyen gyakorlatban is hasznosítható eredményt. Enver reméli, hogy, hasonlóan az alkimistákhoz és Herr Morgensternhez, ő is megtalálja így a halhatatlanság, tökéletesség egy formáját.
 Enver kiválóan varr, farag és rajzol mágikus tudásán felül. Emellett kiváló nyelvérzéke van, anyanyelvén kívül (ami a német) tökéletesen beszéli az angolt, és érti a franciát, a japánt és az olaszt is (az utóbbit ugyanakkor nem beszéli olasz operákat kedvelő apja mellett, aki mindig teátrálisan kiakad a kiejtésén, mely véleménye szerint meggyalázza Verdi csodálatos nyelvét).