Ars Occulta

[Szabályok:]

Szabályok:

✟ A játékosok csak a saját karaktereiket irányíthatják, a nagyobb (védekezés, támadás) és másokat is érintő cselekvéseket dőlt betűkkel, feltételes módban kell megfogalmazni.

✟ A feltételes cselekvés esetén a játékosok maximum két alternatívát fogalmazhatnak meg. Példul „amennyiben x nem sikerülne y-nal próbálkoznék”. A kalandmester (továbbiakban KM) ugyanakkor fenntartja a jogot, hogy egyik alternatívának se adjon zöld utat.

✟ Amikor a játékosok megemlítik egymást félkövérrel szedjék a másik nevét, a csoportok színeit használva.

✟ Posztolási sorrend nincs, a köröket a KM reag nyitja és zárja.

✟ A KM reagokra szerdánként lehet számítani, utolsó poszotlási lehetőség keddenként 23:59. Aki nem reagol eddig az időpontig az kimarad a körből, három körből való kimaradás esetén a KM fenntartja a jogot, hogy kiírja a karaktert a játékból.

✟ Amennyiben előbb megérkezik mind a négy reag a cicus talán kedves lesz és ír előbb is.

✟ Minimum szószám a regokhoz: 350 szó, maximum nincs

NJK útmutató

Az alábbiakban találhatjátok az NJK útmutatót. Ezekre a karakterekre a játék során tudtok hivatkozni, a KM ezeken a karaktereken keresztül lép veletek kontaktba. Fontos, hogy ezeket a karaktereket a KM irányítja azonban a feléjük irányuló akciókkal ti is irányíthatjátok a játékot.

F A L U S I A K

Fergus McCready – A kocsmáros

Kor: 52 éves
Jellem: Durva modorú, szókimondó skót, aki sokat látott és hallott.
Származás: mugli
Szerepe: A vadászok első információforrása.
Kapcsolódás a JK-khoz:
A vadászokat érdeklődve, de gyanakvással fogadja.
A mágusokról szóló híreket üzletnek tekinti – a megfelelő áron bármilyen információt kiad.
Kezdődinamika:
Ha a vadászok kérdezősködnek, többféle pletykát is megoszthat, de egyértelmű bizonyítékot nem tud adni.
Ha a mágusok valaha is jártak a faluban, lehet, hogy felismeri őket.

Moira MacTaggart – Idős falusi asszony

Kor: 68 éves
Jellem: Babonás, mélyen vallásos nő, aki mindenhol boszorkányokat lát.
Származás: mugli
Szerepe: A falu paranoiájának egyik fő forrása.
Kapcsolódás a JK-khoz:
Vadászokat imádja, mert azt hiszi, ők hozzák el a „megtisztulást.”
Mágusokat irtózatos gonosznak tartja.
Kezdődinamika:
A vadászoknak téves vagy túlzó információkat adhat, amik megzavarhatják őket.
Ha mágusok próbálnak beszélni vele, sikítozni kezd, és árulást kiált.

Liam O'Donnell – Fiatal pásztorfiú

Kor: 14 éves
Jellem: Félénk, kíváncsi, de okos fiú.
Származás: mugli
Szerepe: Szemtanú lehet a mágusok jelenlétére.
Kapcsolódás a JK-khoz:
A vadászok kihallgathatják, hogy mit látott az apátságnál.
Ha a mágusok ügyesen kezelik, talán nem árulja el őket.
Kezdődinamika:
Bizonytalan abban, hogy kinek mondja el az igazat.
Egy kis ajándék (étel, pénz) meggyőzheti, hogy hallgasson.

M Á G U S O K

Eleanor Marsh – Vajákosnő

Kor: 45 éves
Jellem: Bölcs, tapasztalt, de zárkózott boszorkány.
Származás: Aranyvérű, Roxfortot végzett
Szerepe: A mágusok túlélését segíti gyógynövényekkel és bájitalokkal.
Kapcsolódás a JK-khoz:
Mágus JK-k számára értékes szövetséges lehet.
A vadászok szemében tipikus boszorkány – ha felfedezik, elsőként kerül célkeresztbe.
Kezdődinamika:
Azonnal gyanakodni kezd az új mágusokra – nem bízik senkiben.
Megpróbálja észrevenni, ha valaki furcsán viselkedik.

Thomas Wright – Fiatal mágus

Kor: 18 éves
Jellem: Jólelkű, de tapasztalatlan varázsló
Származás: Félvér, éppencsak, hogy elévgezte a Roxfortot
Szerepe: A mágusok segítője lehet
Kapcsolódás a JK-khoz:
A mágusok számára testvérként tekint mindenkire.
A JK-knak szemmel kell tartania a tapasztalatlanságát
Kezdődinamika:
Kedves és bízakodó
Sokat kérdez

Édouard de Clermont – Mágus

Kor: 37 éves
Jellem: Tolakodó modorú, de karizmatikus férfi
Származás: ismeretlen
Szerepe: Veszélyforrás lehet
Kapcsolódás a JK-khoz:
Minden mágus JK társaságát keresi.
Ellenszenves, de valószínűsíthetően erős varázsló.
Kezdődinamika:
Kellemetlen társaság
Egyértelműen tart Eleanortól

V A D Á SZ O K

Alistair Vaughan – A vadászok parancsnoka

Kor: 50 éves
Jellem: Kegyetlen, könyörtelen vezető.
Származás: kvibli
Szerepe: A vadászok irányítója, aki nem kegyelmez senkinek.
Kapcsolódás a JK-khoz:
A vadász JK-k számára példakép vagy rettegett figura lehet.
A mágus JK-k számára a legnagyobb fenyegetés.
Kezdődinamika:
Nem habozik bevetni a legkegyetlenebb módszereket.
Bár nincs varázsereje, jártas az okkult tudományokban, tudja, hogy hogyan öljön meg mágusokat

Tobias Ward – Vadász

Kor: 29 éves
Jellem: Erkölcsi dilemmával küzdő vadász.
Származás: Varázsló – mugli születésű (nem járt a Roxfortba)
Szerepe: Kétségei lehetnek, hogy valóban minden mágus gonosz-e.
Kapcsolódás a JK-khoz:
Egy mágus JK meggyőzheti, hogy segítsen nekik.
A vadász JK-k számára veszélyes lehet, mert nem teljes szívvel követi a parancsokat.
Kezdődinamika:
Ha látja, hogy egy mágus jószívű egy ártatlant, habozhat.

[Winthrop]

I. Szakasz: Az érkezés
I. Kör

M Á G U S O K

- Rendben van, beléphettek – sóhajtott a boszorkány és pálcája koppintására megremegett a láthatatlan buborék a levegőben s mintha függönybe vágtak volna törrel, úgy tört meg a levegő. A nyílás túloldalán tűz lobogott, afelett kondérban rotyogott a leves, aminek az idegenek eddig a szagát sem érezték. Winthrop és Giada már jó ideje morzsákon éltek – pontosabban öt napja, amikor is találkoztak. A romos apáttság katakombáiban bujkáló mágusokról csak két napja halottak egy koboldtól, aki megtagadta tőlük a szállást.
Bár megválaszolták Eleonor összes kérdését a Roxfort titkairól, mágikus tudásukról és arról hogyan kerültek ide, a vajákosnő szemlátomást nehezen bízott meg bennük. Talán, ha nem lennének hasonszőrűek Giadával, be sem engedte volna őket a védőbűbájok körébe.
- Mihcshodá vágott szémű szépség, Mademoiselle – egy sárgafogú, csapzott hajú varázsló próbált a javasasszony keze után kapni.
- Kotródj tőle Édouárd vagy a kriptákban a csontok között alszol – parancsolt rá Eleanor szigorú tekintetettel. A nőből sugárzott az erő, nagyhatalmú boszorkány volt minden bizonnyal. – Thomas, adj nekik enni.
A kedvesarcú fiú azonnal pattant és mert a levesből a jövevényeknek majd kaptak egy-egy szeletet a bűbájokkal frissen tartott kenyérből is.
- Tessék, egyetek csak – adta át az étket bizlmas mosollyal – meséljetek, honnan jöttetek?

V A D Á SZ O K

A fekete lovak vas patkója nyomot hagyott a felvet sárban, ahogy a négy idegen megérkezett a városba. Hozzászoktak a falubeliek vegyes fogadtatásához. Voltak, akik félelemmel, mások pedig örömtől könnyes szemekkel tekintettek rájuk. Alig egy éve kezdték meg tevékenységüket, de az országon végigsöpört a feketekarimás kalaposok híre. A Királyi Inkvizítorok már napok óta úton voltak, a jelentések szerint boszorkányság ütötte fel a fejét a határvidéken az informátorok szerint egy egész covenről is lehet szó. Tisztában voltak azzal, hogy a jelenlétük pánikot kelthet, ami csak megnehezítené a dolgukat – így a leggyorsabb információforráshoz igyekeztek, a helyi ivóba.
- Négy korsó sert aztán szalmát a lovaknak – adta le a rendelést Vaughan parancsnok, míg a társai helyet foglaltak a söntéshez legközelebbi asztalnál.
- Biztos, hogy ez lesz az a falu, Parancsnok Uram? – kérdezte gyanakvó tekintettel Ward. A férfi koszos szőke hajával és jóllakott képével inkább emlékeztett egy pocokra, mint vadászra.
- A franica szerint igen – suttogta az éltes mugli, míg a kerekded felszolgáló asszony kihozta a korsókat. – Üzenj a ház emberének jóasszony, kérdéseink lennének felé.
Bevett rutinunk volt már, nem ez volt az első alkalom, hogy hajtóvadászaton voltak és szükségük volt a helyiek segítségére. Sajnos az elsődleges forrásuk napok óta nem jelentkezett, nagy eséllyel a sátánisták végeztek vele.
- Az asszony aztat mondja beszédjük van velem – mintha a semmiből került volna elő a kocsmáros, erős skót akcentusánál csak kiltje volt árulkodóbb származásáról. Vaughan szürke szemeit Fawcett és Mirol irányába szegezte, az ő dolguk volt a vallatás.

[Giadával]

✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠
❧ Not all demons live in Hell ❧

Kellemesen fogadja ölelésbe a kandalló melege, és csiklandozza orrát a leves fűszeres illata, miután bejutást nyernek a Menedékbe. Számolta a napokat – mert hát tud ám számolni is valameddig - , amióta Giadával összehozta őt a Sors, még ha Winthrop csak egy kellemetlen útitársként is szegődött a füves lány nyomába.
Winthrop makacsabb és kitartóbb volt, mint bármilyen ragály. Nem hagyta magát lekoptatni olyan apróságok miatt, mint hogy a lány nem hajlandó hozzá angolul beszélni, de nem ám! Értékeli és tudja, hogy Giada okos, sőt, jóval okosabb, mint a legtöbb ember. Winthropnál is egészen biztosan okosabb. De madár alakjában látta, amit látott, hallotta, amit hallott. Néhány napja figyelte meg a javasasszonyt, ahogyan egy fiatal hölgy problémáján segített innen öt napi járásra, egy másik falutól pár mérföldre.
Néha persze úgy tűnhetett a javasasszonynak, hogy sikerült végre megszabadulnia kelletlen útitársától. Hosszú órákig, sőt, volt, hogy egy teljes napig látszólag egyedül lehetett, amíg Winthrop varjú alakjában követte őt. Aztán végül mindig visszatért némi elemózsiával, amit sikerült összegyűjtenie. Jól ismerte már az élelmet adó bokrokat és fákat, ahonnan mindig lecsippentett egy-egy falatot. Egyszer sikeresen meglopott egy távoli tábort is. Sikerült meglógnia némi szárított hússal, amit örömmel osztott meg Giadával, csakúgy, mint a dalait. De ennek az úri lakomának már három napja, azóta nem volt ekkora szerencséjük. Ugyan a kobold pedig, akivel két napja hozta őket össze a sors, megtagadta tőlük a segítséget, és csak bosszankodva morogta el, hogy hol találják ezt az itteni menedékhelyet, ettől függetlenül Winthrop megpróbálta észrevétlenül meglopni őt ottlétükkor. Ha ez sikerül, akkor ki tudja, milyen kincs kerülhet a birtokukba? Akár még hasznára is válhat egy kobold tulajdona.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Könyörülete ment meg attól, hogy tovább vonszoljam éhségtől megrogyott lábaim. Merlin áldja meg magát! - földön térdelve, mélyre hajol Eleanor előtt (akit a kolónia vezetőjeként érzékel) köszönete jeleként. Orra érinti a vajákosnő lábbelijét. Különösen szánalmas képet nyújt így, a földet csókolva, a szedett-vedett, szakadt ruháiban, de vannak a méltóságnál fontosabb dolgok is. Elvégre a sok kérdés után a Roxfortban töltött idejéről és a kastély furmányos titkairól végül az a kegy érhette őt, hogy beengedik, sőt, akár meg is etetik őket. Ő pedig nagyon lelkesen osztotta meg a Mardekárosok akkor létező összes teóriáját arról, hogy mi is lehet a Titkok Kamrájában, és hol is lehet a nyitja. A valóságtól a feltételezések persze távol álltak. De a lényeg érzékelhető volt – ismeri a kastélyt, ő is varázsló. Közéjük tartozik,
Összefut a nyál a szájában, amikor lerakják elé az ételt. Szíve szerint gondolkodás nélkül rávetődne, ahogyan varjúként se gondolkozik sokat azon, hogy egy megfelelő alkalmat kihasználjon-e. Azonban a kérdés fontos választ vár. Mi mással ne válaszolna rá, mint egy csodás dallal szülővárosáról, Londonról? Belső zsebéből elővesz egy hosszúkás, vékony, szépen megmunkált fadarabot – egy furulyát. Felegyenesedik, a dalt felvezeti némi furulyázással, majd megénekli közönségének London dicsőségét. Csak azután áll neki a dínom-dánomnak, hogy végigénekelhette a dalt. Amennyiben tapsot kap, drámai meghajlások közepette bezsebeli az elismeréseket. A felkínált ételekből pedig gondolkodás nélkül elfogyaszt mindent, amit szabad – akár más maradékát is.

Morning, keep the streets empty for me

Már régen nem mertem magam biztonságban érezni, most is csak beléptem valahova, de nem igazán érkezhettem meg. Az elmúlt években sem töltöttem sok időt egy adott helyen, sokkal biztonságosabb volt az ismerősből az újba távozni, mert egy olyat, mint én megjegyeznek. Talán Winthrop is így talált meg, én pedig eleinte minden erőmmel azon voltam, hogy magam mögött hagyjam, aztán arra jutottam, hogy nem feltétlenül káros, ha nem vagyok mindig egyedül. Régen nem álltam meg, az erőm pedig fogyott. Valahol helyben lenni legalább annyit jelentett, hogy megindulnak hozzám a bajbajutott nők. Fájdalmak, betegségek, terméketlenség vagy nem vágyott fogantatás…gyilkosság, de ezek mind hoztak valamit a házhoz.  Tapasztalatot, pénzt és táplálékot.
Korábban nem is realizáltam, hogy mennyire zsibbadttá tett az egyedüllét és gyanakvás, Winthrop volt az egyetlen, akit illetően megengedtem magamnak némi bizalmat, hiszen nem csak az ételét osztotta meg velem, hanem a művészetét is, ami valóban csodálatos volt, mondhatnám azt is, hogy nehezen volt párosítható a személy külsejével, akihez tartozott. Az állandó zsebtolvajlás, mint olyan jobban illett hozzá, mégha a hatása elég kellemetlen volt is néhány alkalommal.
Eleanor szimpatikusnak tűnt, hasonlónak éreztem magamhoz és talán az ő fejében is megfordult ez a gondolat, mindenesetre láttam, hogy nehézséget jelent számára, hogy megbízzon bennünk. Hogyan is hibáztathatnám?  Ha nehezen is de igyekezett értelmezni a válaszaimat, amikor a múltról meséltem neki és azonnal a védelmemre kelt, mikor az végtelen kellemetlen ember igyekezett hozzám nyúlkálni. Nem tetszett a dolog, ahogy a férfitől is azonnal elfogott a viszolygás, de megakadályoztam, hogy az arcomon megjelenjen a kikívánkozó undorodó kis fintor. Nem tudtam sokat ezekről az emberekről, sokkal kevesebb kockázatot hordozott magában a semlegesség, ebben pedig már gyakorlott voltam. Maradtam a játéknál, amit eddig is játszottam, japán füvesasszony csekély angol, de annál nagyobb tárgyi tudással.  Ezúttal nem maszkíroztam magam obasannak, úgysem tudtam volna sokáig fenntartani a bűbájt, a lebukás pedig bizalmatlanságot szült volna, holott Eleanorban már most előnyösnek láttam későbbi szövetségest keresni.  Mindemellett pedig egy fiatal, egzotikus lány alakja a férfiak esetében is megnyerő, mégha magam a nagy részüktől hányingert is kapok.
-どうもありがとうございます- fordultam, mind Eleanor, mind a fiatal fiúcska felé meglehetősen mélyen, még így ültömben is,utóbbihoz még intéztem egy szelíd mosolyt, hisz sosem lehet tudni, hátha még hasznos lesz. Mielőtt azonban enni kezdtem, Winthropra pillantottam, aki éppen műsorozni készülődött és el kell ismerjem, varázslatos volt, mint mindig.
-素晴らしい！-csaptam össze a kezemet, majd óvatos mozdulatokkal láttam neki enni, de arra is figyeltem, hogy a sajátomból is hagyjak valamit, amit majd a bárdnak is adhatok. A hála az hála!
-Régenu utazunku máru. Regutorjárá tárán Buruforduban törthettemu néhányu napot!- válaszoltam a kedves kérdésre, a megértésben szokásomhoz híven kissé kételkedtem, de majd meglátom, hogy mennyire kitartó a fiú.

[Fawcett]

ARS OCCULTA

Az biztos, hogy egy életre átkozni fogom a napot, amikor az ujjaim köré csavartam Theresa Vaughant. Soha olyan rosszul nem választottam célpontot magamnak, mint akkor. A nő mondjuk korához képest meglepően jól tartotta magát, úgyhogy az affér alapvetően kedvemre lett volna - egy bizonyos szint alá amúgy sem mentem soha -, és a fizetség is kifejezetten nagyvonalúnak ígérkezett, de a következmények végül jóval súlyosabbak lettek annál, mint amit valaha is meg bírtam volna fizetni. Amint Alistair Vaughan vérszomjas tekintetével ránk nyitott a kúriája fürdőszobájában, félreérthetetlen pozícióban... nos megpecsételődött a sorsom.
- Pá édes - súgtam búcsúzóul, hogy aztán gyorsan kiugorjak az ablakon, de a rögtönzött menekülési kísérletem sajnos nem járt sikerrel. Vaughan ötven éves korát meghazudtoló gyorsasággal kapott utánam, majd szó szerint elkapta a grabancomat. Ott és akkor, meztelenül himbálózva a kúria ablakában, két választást adott: Vagy hosszú évekre börtönbe zár, vagy innentől eladom a lelkem neki... és vadász leszek. Akkor az utóbbi tűnt a könnyebb menekülési útvonalnak. Persze azóta ezerszer végig pörgettem már a fejemben, mi lett volna, ha az első opció mellett voksolok. Elvégre tolvaj létemre elég lett volna egyetlen kínálkozó alkalom, hogy ellopjam a cella kulcsát egy óvatlan őrtől, és akkor örökre magam mögött tudhattam volna ezt a malőrt...
Vaughan karmaiból egyértelműen nehezebb szabadulni, de ha vége lesz ennek az őrületnek, akkor legalább jó eséllyel nem kell arrébb álnom és személyazonosságot cserélnem. Ha más nem is maradt nekem a Mirol név örököseként, csak a családi kúria, azért az mindenképp helyzeti előnyt jelentett, hogy volt hova felvinnem a megrendelőimet, és eldugnom az eltulajdonított szajrét.
No meg azért a név maga is járt régi előnyökkel... a tehetős nemesi családok ugyanis még maguk közül valónak tartottak, így bejáratos voltam olyan társadalmi eseményekre, ahol mind a két fajta zsákmányból csurrant-cseppent bőségesen. Mindössze ez az egyetlen halványsugár volt az, ami miatt kitartottam Vaughan és a gyűlölt új hivatás mellett, ami a lehető legtávolabb állt tőlem és a nézeteimtől. Világéletemben mágusok között éltem, a Roxfortba jártam, soha nem kívánkoztam muglik társaságába, és tessék... most itt voltam, hogy egy kviblivel, egy félkegyelművel, meg egy másik random vadásszal vallassak egy mugli kocsmárost. A lóháton utazás egyébként sem az én műfajom volt, deréktól lefelé minden tagom sajgott, nem beszélve szegény megnyomorított golyóimról.
- Ki az az állat, aki önszántából így közlekedik? Ja persze, aki nem tud hoppanálni - ejtettem meg egy megjegyzést csak úgy félvállról Fawcett felé, bízva abban, hogy az egyetlen épkézláb tag  a csapatban majd értékelni fogja.
Ha Vaughan hallotta a megjegyzést, úgy magaménak tudhattam egy újabb rovást a képzeletbeli botomon, de ez nem igazán izgatott. Ami azt illeti, a megfontoltság nem igen volt rám jellemző, és mivel biztos lehettem abban, hogy az inkvizítor gyűlölt ellensége leszek, amíg csak élek, még egy rosszmájú poén ezen már aligha változtatott.
A kocsmába lépve megkönnyebbülten hallottam, hogy rettenthetetlen vezérünk már kikért nekünk egy sört.
- Merlinnek hála! - kaptam az egyik korsó után, hogy jókora korttyal oltsam azt az istentelen szomjúságot, ami már órák óta gyötört. Ward persze közben a szokásos bizonytalansági köreit futotta. Erre csak a szememet forgattam, az elmúlt hetek alatt rájöttem, annyira fárasztó a tag, hogy nem volt érdemes szemernyi energiát sem fektetni bele. Ami szuflám volt, azt inkább a ma esti célpontunkra tartogattam, aki hamarosan meg is jelent az asztalunknál. Bár a nagybetűs inkvizítori tankönyv esélyesen  mást mond, de Vaughan tisztában volt a módszereimel, ezért úgy kalkuláltam, nem bánja majd, ha a saját kútfőm szerint intézem a dolgokat.
- Napot McCready! - biccentettem felé kimért mosollyal. - Tudjuk, hogy elfoglalt ember, így hát nem is tartjuk fel sokáig, amennyiben tud nekünk segíteni. Nem látott különöset, avagy hallott aggodalamra okot adó csoportosulásról a térségben? Maga szerint merre keressük őket? - lapogattam meg a kérdés végén a mellényzsebemben megbújó bőrszütyőt. Az aranypénz csilingelésére úgy láttam, mohón csillanhatott meg a komor, szürke szempár. Persze a hang alapján azt sem McCready, sem más nem tudhatta előre, hogy a mágiával megbűvölt mugli pénzek egy nap múlva visszaváltoznak közönséges kövekké.

[Vaughan]

Ars Occulta

Fekete lovam patája mély nyomokat hagy a felázott sárban, ahogy az inkvizítorokkal együtt bevonulunk a faluba. A levegő nehéz az eső és az égett fa szagától, mintha maga a föld is tudná, miért jöttünk. Az emberek csendben húzódnak félre az utcán, lesütött tekintetük mögött ott lappang a megszokott érzés - félelem, talán bűntudat is. Nem új számomra ez a különös fogadtatás. Egy éve járom ezt az utat Vaughan parancsnok oldalán, és minden egyes falu ugyanolyan volt: hazug, mocskos, tele titkokkal, amiket ki kell szedni belőlük. Tudtam, hogy hamarosan elérjük az ivót, a szokásos első célpontunkat és a leggyorsabb helyet, ahol megtalálhatjuk azt, aki beszélni fog. Mert mindig akad valaki, aki végül megtöri a csendet - a kérdés csak az, hogy önszántából teszi-e, vagy mi kényszerítjük rá.
Ahogy beléptünk a fogadóba, a benti zsivaj egy szempillantás alatt elhalt. A meleg, füstös levegő megtelt feszültséggel, mintha a jelenlétünk megfagyasztotta volna a teret. A helyiek meredten néztek ránk a korsóik mögül, egyesek lesütötték a szemüket, mások mozdulatlanná dermedtek, mintha attól félnének, hogy egyetlen rossz pillantás is elég ahhoz, hogy gyanúba keveredjenek. A csizmám keményen koppant a deszkapadlón, ahogy előreléptem, leporolva a sarat a köpönyegemről. Vaughan parancsnok egy bólintással intett a fogadós felé, én pedig azonnal éreztem magamban az erőt, az ilyen emberekben mindig van mit megrepeszteni. Odasétáltam a pulthoz, végigfuttattam ujjaimat a durva fán, és hagytam, hogy a csend tovább nyújtózzon közöttünk. Tudtam, hogy hamarosan valaki megszólal - de ha nem, majd gondoskodom róla. Ehelyett az a félnótás Mirol kezd el idétlenül hadoválni. Merlin, hát persze... Elegem van ebből a suhancból, nem tud értelmesen dolgozni, csak kockáztatja az akciókat és folyamatosan feleslegesen pofázik, korábban a lovon is minden akaraterőm kellett hozzá, hogy ne vágjak hozzá egy fejszét. Most azonban minden erőmmel azon vagyok, hogy a sörével egyűtt csapjam őt le a pultra, és ha ez sikerül, fölé hajolok, hogy más ne hallhassa, amit mondok neki.
- Még egy szó Merlinről, hoppanálásról, vagy bármi mágikusról, ami nem ide tartozik, és elintézem, hogy együtt égj a többivel, világos?! - Ezt követően pedig mintha mi sem történt volna, a kocsmáros felé fordulok. Eleinte hagyom kibontakozni Mirolt, mert mégis megtisztelem ennyivel, ha már rühellem a hozzáállását, csak utána csatlakozom rá a szavaira.
- Egy újonnan felbukkanó alak, egy eddig nem látott állatfajta, is a segítségünkre lehet, csakúgy mint a különös hangok egy megszokott környezetben. Szeretnénk, ha a falu biztonságban élhetné a mindennapjait. - Arcomon látszik a törődés. A feleségem mágia miatt halt meg, így nem tudok nem szolidarítást vállalni azokkal az ártatlan emberekkel, akiket szintén kitesznek ilyesfajta veszélynek a mágusok saját kényük és kedvük szerint. Az persze más kérdés, hogy McCready számára a megfelelő védelem is sokat érhet. Jobban jár azzal, ha mi tartunk itt rendet, mintha azt mágusokra bíznák...