Ars Occulta

[Liam]

Ars Occulta

A fiú léptei tompán süppedtek a fűben, ahogy felénk haladt. Liam. Egyszerű, rövid név, olyan, mint ő maga – egy pásztorfiú, semmi különös. És mégis, itt voltunk mi, felnőtt férfiak, vadászok, fegyverrel az oldalunkon, hogy kérdőre vonjuk. Nem először láttam ilyet. Azt a riadt, mégis gyanakvó tekintetet, ahogy a tekintete végigsiklott rajtunk. Tudta, hogy valamit akarunk tőle.
Alistair megszólalt, én pedig hagytam, hogy a szavai elérjenek hozzá, mint a szél, amely végigsöpör a dombokon – de nem szóltam még. Figyeltem, hogyan mozdul, hogyan tartja a pásztorbotját, és hogy egyetlen bárány sem távolodott el tőle jobban a kelleténél. Valószínűleg nem először állt szemben olyan emberekkel, akik kérdezni akartak tőle. Vagy követelni.
Leengedtem a vállam, hagytam, hogy a ló alattam mozdulatlan maradjon, majd lassan, egészen lassan leszálltam. Hagytam, hogy a föld súlya ismét magához húzzon, és egy lépést tettem előre. Nem voltam sem fenyegető, sem sürgető, csak egy fáradt ember, aki messziről jött, és aki kérdést hordozott a lelkében.
- Ne félj tőlünk, Liam - szólaltam meg végül, hangomat olyan lágyra formálva, mintha egy gyermeket nyugtatnék. - Nem akarunk bántani, hiszen mi is segítségért jöttünk. - A fiú kissé megmerevedhetett, de talán nem lépett hátra. Talán kíváncsi volt. Talán csak meg akart győződni róla, hogy igazat mondok.
A kabátom mélyéről előhúztam a gyűrött papírt, ujjbegyeimmel végigsimítottam a széleken, ahol az idő és az ujjaim már megkoptatták a grafitvonalakat. Egy régi este fénye derengett fel benne, a mécses táncoló lángja, ahogy a kislányom ceruzát fogott, és engem nézett: „Apa, maradj így.” Ott voltunk a papíron, ő és én, a vonalak még gyermekien bizonytalanok, de az arcán a mosoly… az élőbb volt, mint bármi más ezen a komor földön. Néztem a rajzot, és hagytam, hogy a múlt megint magához rántson. A szívemben csend volt, valami fájdalmasan békés csend, amelyben csak az emlék kopogott, mint egy fáradt vándor az idő kapuján.
- Tudom, hogy meggyógyítottak - folytattam halkan, úgy, hogy a többiek is hallják, de mégse tűnjön kihallgatásnak. - És tudod… a lányom is nagyon beteg. - Egyetlen szót sem kellett tennem hozzá, a szemem elvégezte a munka többi részét. Engedtem, hogy lássa bennük a reményt - azt az eszelős, makacs hitet, amely még akkor is ott parázslik, amikor minden más kialudt. A kétségbeesést, amely úgy fojtogat, mint a sűrű köd egy hajnali úton, és az ember csak botorkál benne, próbálja megtalálni az irányt, de minden lépésnél elveszít egy darabot abból, ami még emberré tette. A csendes könyörgést, amely ott szunnyad minden apában, ha a gyermekéről van szó - azt a hangtalan imát, amit sosem mondunk ki, mert az ajkainkról a világ csak gyengeségként olvasná le, de a szívünk mélyén mégis ordít. Nézz rám, és értsd meg, hogy a haragom, a keménységem, minden tettem mögött ott lapul ez az egyetlen igazság: ő érte bármit. Bárkit.
- Segíthetsz rajta, Liam - szólaltam meg, a hangom nyugodt volt, de a szavak súlya alatt még a levegő is sűrűbbé vált. - Nem akarlak bántani téged, nem akarom, hogy bajod essen. Csak tudnom kell az igazságot arról, hogy ki volt az, aki téged is meggyógyított? Ki volt az, aki ezt az ajándékot adta neked?
Egy pillanatra elhallgattam, hagytam, hogy a szavaim megüljenek benne, ahogy a kavicsok süllyednek el a tó fenekére. A fiú tekintete ide-oda járt, mintha keresné a kiutat ebből az egészből, mintha valahol a kocsma repedezett falai között ott lenne a válasz, amit kimondhat anélkül, hogy elárulna bárkit is. Lassan, kimérten léptem közelebb, és lehalkítottam a hangom, hogy csak ő hallja.
- Nem kérek sokat, Liam - folytattam csendesen. - Egy név, egy hely, egy jel. Bármi, amit tudsz. Ha segítesz, gondoskodom róla, hogy senki ne bántson. - egy pillanatnyi szünetet tartottam, hogy érezze a jelentőségét. - Az apám földjén mindig van hely egy dolgos kéznek. Egy fiú, aki ért a jószághoz, aki megdolgozik a kenyeréért, sosem marad éhes. Ha akarod, segíthetek neked új életet kezdeni egy fényűző gazdaságban.
És vártam. Vártam, hogy a fiú, akinek talán fogalma sincs, milyen erők vonják őt most egy világos vagy egy sötét ösvényre, eldöntse, mit felel.

[Winthrop]

II. Szakasz: A Hajsza
I. Kör

M Á G U S O K

Ahogy Winthrop megtorpant és a révület átvette az uralmat felette, megállt a levegő a menedékben. Bár Giadára hallgatva, senki sem zavarta meg a varázslót, Eleanor és Thomas aggodalma kiült az arcukra. Az előbbi arca csak komorabb lett, amikor meghallotta a jóslat szavait a fiúról.
- Látó vagy... – szinte suttogta a szavakat a nő.
- Hát ez pompás! – kurjantott fel Thomas örömittasan – egy látó! Ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetne!
Édouard érzelmei kivehetetlenek voltak, mióta leoltották igencsak elcsendesedett, de mintha egy kósza mosoly átfutott volna az arcán. Winthrop kijelentései ellenben egyértelműek voltak, de a francia azért pakolászni kezdte a holmikat egy tértágított zsákba.
- Nem halottad?! Nincsen erre időnk! – szállt vele vitába Thomas.
- ’Ónápokig tártott esszekett összegyűjteni, nem fógom itten ’agyni! – viaskodott miközben bevágott a zsákba több fiolányi gyógynövényt és egy fél kenyeret. Fiatalabb társa, aki látta, hogy több értelme van segíteni neki, mint leállni veszekedni, szintén elkezdett mindenfélét a zsákba szórni. A jelenet valahogy egyszerre volt komikus és kínos, ellenben egy hangos pukkanás törte meg. Valaki elhagyta a védőbűbájok körét. Eleanornak már nyoma sem volt.
- Biztos a fiúért ment – hüledezett Thomas Giada és Winthrop tekintetét keresve.

V A D Á SZ O K

Liam ugyan érdeklődve tekintett a grafitrajzra, de hitetlenkedve Wesley-re. Vonásai megkeményedtek, mintha éveket öregedett volna pár pillanat alatt és vadászok talán megértették, hogy ez a fiú már nem gyermek, hiszen a haláltorkából lett megmentve.
- Anyám imádkozott a gyógyulásomért. – jelentette ki tőmondatban, keményen belenézve [color=#seagreen]Wesley[/color] szemébe. – Kétségbe vonnák Isten csodáit, uraim?
Egyértelműen nehezebb dolguk lesz a fiúval, mint a kocsmárossal – kérdéses, hogy a vesztegetés mennyire fog itt működni. Okos volt a fiú, de nem bízott a vadászokban, a jövőbeni jólét ígéretei nem fogtak rajta, mással kell próbálkozni. Talán ez lehet a logika, ami miatt a kapitány intett Henrynek, hogy ideje elővenni az erszényt megint, bár nem hallhatta Wesley utolsó szavait a fiúhoz, egyértelműen megvehetőnek tekintett minden embert.

Tobias hirtelen felkiáltott és ruhájának ujját felhúzva egy koromsötét kereszt tetoválásra tekintett bal alkarján. Ritka volt az ilyen tetoválás, csak azok viselték, akik már gyermekkorok óta az egyházhoz tartoztak, üzenni tudtak egymásnak.
Persze olyanok tervezték, akik sosem jártak a Roxfortba, ezért tökéletlen volt, csak bizonyos távolságon belül működött. Most, ahogy Tobias és a többiek rámeredtek a tetoválásra, látták, hogy az meg van duzzadva és ütőér módjára lüktet.
- Itt vannak... – sziszegte Vaughan.

[Giada]

✠✦✠ Ars Occulta ✠✦✠
❧ The Lord doth watch from on high;
see thou makest thy performance worthy of His gaze. ❧

Tartja a szemkontaktust a közönségével, akik az eddigiektől eltérő előadást hallhattak tőle. S bár a látott képeket dalba foglalta, ezt most aligha követhette taps, és a figyelem sem páratlan baritonjának köszönhető. Mintha nem csak a többiek tekintetébe, hanem egyenesen a valóságba és a jelenbe kapaszkodna – épp úgy, ahogyan keze is az asztallapba az imént, amíg a képek kínozták őt a Végzet mind a négy lovasáról.
Nem ez volt az első, hogy éberen álmodott, bár ő maga sose tudta meghatározni, hogy mi is az, ami történik vele ilyenkor. Hol üzenetet kap a veszélyről, hol pedig sugallatot arról, hogy ő milyen veszélyt jelent majd másokra. Ezen világmindenség összes tényezője közül csak egy valami biztos: hogy ezek az éber álmok sohasem hazudnak. Még nem tisztult ki a feje teljesen hozzá, de már látja, hogy Giada nem kételkedik a dalában, és az egyetlen ésszerű lépést teszi meg: összeszedelőzködik, hogy menekülni tudjon.
- Egy árnyék vagyok, ami néha belenéz a sötétbe. – válaszol Eleanornak, szemeiből azonban még mindig a riadtság és a félelem olvasható ki. Nem tudja nevén nevezni a dolgot, hiszen ezt soha senki nem tanította neki. Csak mint egy hirtelen lavina, rászakad valami ilyenkor, hogy eltemesse őt. Nincs ennek neve. Nincs rendszere. Senki nem kérdezte, akarja-e. Csak jön, elsöpör – és minden alkalommal elvesz valamit belőle.
- Akkor ragadd meg velünk O’Fortunát, mert az olyan változó, mint maga a fényes Hold! Hol növekszik, hol fogyatkozik – de tétova elme nem penget húrt, a Sors azonban fájdalommal sújt. S tán a kereken és üresen keringő Vadhold most reményt keltett, jót üzent, legközelebb késsel torokhoz szegezve kelt. – a kést pedig az ő kezei fogják odaszorítani. Nem lenne páratlan példa. Nem ok nélkül menekül a nagyvárosokból, és talán nem is ok nélkül üldözik őt.
A Thomasnak szánt válasza talán nem nyílt, nem egyértelmű, de várja tőle azt, hogy eldöntse: a francia füvei és hónapok óta összeharácsolt javai a fontosabbak számára, vagy a pulzusa. Nem fogja megismételni magát. Elmondta azt, amit hallaniuk kellett – ha itt akar meghalni, akkor meghalhat. De ő bizony nem marad.
Egyedül Eleanor és Giada azok, akik kellően komolyan vették szavait. Van az a szituáció, amikor a pánikkeltés nem felesleges, az esély arra, hogy az inkvizíció a közelben van, és épp rájuk vadászik, pedig pont elég erre. Csak Giadát várja meg, hogy van-e még bármi, amit szeretne elintézni, például megpróbálja-e meggyőzni a pakolókat. A maga részéről szerencsésen nem kell ilyesmivel bajlódnia, hiszen még a kabátját se vetette le, mióta megérkeztek. Az összes ingósága, a pálcája és a koboldtól lopott iránytű mind elfértek a zsebeiben.
Indulásra tulajdonképpen készen állnak, de nem akar itt hagyni semmit ajándék nélkül. A koboldtól lopott iránytűt lopva megmutatja Giadának, és sokatmondó pillantást vált vele. Hacsak azóta nem mutat mást az eszköz, akkor továbbra is a francia felé tájol. Ezután a pálcáját is a kezébe veszi, az iránytűt pedig célzottan elhelyezi közvetlenül a védőkörön kívül, a katakombák szűk bejáratánál, a földön. A hely most hirtelen inkább tűnik csapdának, ha itt maradnak, akkor nem lesz hova menekülniük.
- A túlélés kulcsa, hogy semmi sem feláldozhatatlan. A fájdalom pedig értékes, ha jó kezekbe kerül. – magyarázza Giadának, majd közvetlenül az iránytű mutatójára szegezi a pálcáját, és először egy Diffindo varázslattal próbálja használhatatlanná tenni azt. Még csak az kéne, hogy az inkvizítorok ezt használva a nyomukra bukkanjanak. Ezután pedig megpróbálja megátkozni az eszközt, bízva benne, hogy a katakombák egyetlen bejáratánál hagyott, csillogó kobold ereklye kellően figyelemfelkeltő lesz – mintha valaki csak sietségében ejtette volna ki a zsebéből azt. Bízik abban, hogy ha egy inkvizítor megtalálja, kezébe véve égető és fájdalmas meglepetés éri majd.
Ha rajta múlna, az egész katakombarendszert öröktűzzel perzselné fel, de nem kíván több időt vesztegetni itt. Amint végzett a művelettel, minden mindegy alapon átváltozik animágus alakjába, hogy ilyen módon kezdjék meg a menekülést. A magasból jól látja majd, hogy merre leselkedhet nagyobb eséllyel veszély, és időben tudja figyelmeztetni útitársát.