Fogadótér

две тени одного света

Минерва Макгонагалл

Közel hét év telt el azóta, hogy utoljára megláttam a napfelkeltét a kastélyhoz tartozó birtokon. Nem ugyanarra a vonatra szálltam fel a vizsgáim után, mint bárki más, szeptemberben pedig már nem csatlakoztam hozzájuk az új tanévre. Az volt az a nap, amikor Liliya és Hagen Romanov megszűntek egy lélek két lélegzete lenni, a körülmények pedig erőszakkal ugyan, de két, önálló egységre szakították őket.
Ahogyan az elme is keresi az amputált lábat, a valóság hideg zuhanya pedig sokként éri azt, úgy sokáig mi is csonkának, hiányosnak éreztük magunkat. Az igazgatónő akkori döntése, melyhez jól tudom, több tanár társuk felállva tapsolt, végül megpecsételte a sorsomat – még ha nem is úgy, ahogyan akkor azt látták.
Eszemben nem volt az, hogy én még egyszer betegyem ide a lábam. Máig kedvelt időtöltéseim egyike a Roxfortot és az akkori tanári gárda többségét minősíteni, ha ez épp szóba kerül egy-egy régi iskolatárssal való találkozás során. Freya meglátása előtt fejet kell hajtanom, igaza van – ennyi év elteltével kereshetnék már valami újat, amit utálhatok. Bimba professzor talán csak az üdítő kivételek egyike volt, akitől érdemben tudtam tanulni, még ha a stílusa tőlem idegen is volt. Fontos volt nekem az a tantárgy, amit tanított, hiszen amióta az eszemet tudom, egészen konkrét elképzeléseim voltak arról, hogy mit akarok kezdeni magammal, még ha ez szemben is állt a szülői és nagyszülői akarattal.
A nyugalmazott gyógynövénytan professzor hosszú életútját igazolja a tág korosztály, akik képviseltetik itt magukat. Ismerőssel eddig azonban még csak futólag találkoztam, bár Caeliussal válthattam pár gyors szót, mielőtt tovább rohant volna a barátnőjét megkeresni. Egy egyszerű, rövid üzenetet hagyok a mágikusan lebegő pergamenen, hogy kifejezzem a tanárnő felé jókívánságaim. Egyetlen tanévet adott nekünk a sors, ami mozgalmas volt ugyan, de azért még sem tett rám akkora benyomást, mint Oakley professzor munkássága. Nem messze tőlem Bimba professzor személyesen is fogadja a jókívánságokat. Még sem rajta akad meg a szemem igazán, hanem azon a magas, zöldet viselő boszorkányon, akinek még könyörögtem is, hogy higgye el, érdemes vagyok én a tudásra.
Közel hét év után még mindig azt látom, hogy az egész nem szolgált más célt, mint politikai érdekek kiszolgálását, és büntetést, amivel elválaszthatnak minket egymástól. Elfojtom haragom, ami felszínre akar törni – annyi év mély önismerete segített abban, hogy könnyebben uralkodjak ezeken az impulzusokon, mégis van abban valami megbocsájthatatlan, hogy ezt tette velem és Liliyával. A pillanat tört része alatt válaszút elé kerültem: engedem, hogy továbbra is az érzelmek irányítsanak engem, vagy szembenézek azzal a traumával, ami aztán alapjaiban határozott meg engem?
Lábaim végül maguktól lendülnek McGalagony professzor irányába, anélkül, hogy átgondolnám, mit is szeretnék, mit fogok csinálni. Nem volt se célom, se szándékom találkozni vele, egy belső sugallat mégis arra késztet, hogy ne meneküljek tovább. Nem tud még egyszer kirúgni innen. Nem vagyok már Grindelwald hírnöke, a Szellemszállásos házibuli értelmi szerzője, sőt, a kitagadás miatt Anastasia Romanov unokája sem.
- Régen találkoztunk, igazgató asszony. – kezeim összekulcsolom hátam mögött, amikor elé lépek, fejemmel pedig kimérten, meghajlás-szerűen biccentek. Egyszerű, protokolláris, formális köszönés, még ha az igazgatónő alighanem nem örül annak, hogy viszont lát.
- Nem gondoltam volna, valaha még látom magát, főleg nem itt. Remélem, azóta nyugodtabb diákévekben volt része. – elismerem a hajdani forrófejűségem, de azt nem, hogy ez lett volna a legjobb döntés. Legfeljebb a legkényelmesebb. Az mindenképp szembetűnő, hogy mennyit javult az angolom. Erős akcentusom rengeteget javult, bár az enyhe utórezgése még mindig ott bujkál szavaimban. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen átalakuláson mentem keresztül, miután az igazgatónő kimondta, hogy nem vagyok ide való – de vajon ő is változott, vagy csupán én nézek most rá más fényben, más lencsén keresztül?