Tánctér

A központi ünnepség fő helyszíne, egy hatalmas kör alakú, fapadlós táncparkett áll a tér közepén. A színpad fölött lebegő lámpások időnként a táncolók ritmusára változtatják színüket. Pletykák szerint éjfélkor fellép a híres Weird Sisters együttes, és egy varázslatos tűzijátékkal zárják az estét.

[Knoxot]

MUDBLOOD koncert

Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy Bimba professzor búcsúztatóján léphetünk fel, még ha a zenei tartalmat illetően az esemény jellegéből adódóan megkötésekkel is. Még sem élem meg cenzúrának, hogy most nem választhatok szabadon a dalainkból, hiszen ez most nem az az alkalom, amikor szót kell emelnünk a társadalmi igazságtalanságok és a halálfalók bűnei ellen. Az ünnepség oka most valami örömtelibb. Bimba professzor jól megérdemelt pihenését töltheti, ez pedig egy olyan különleges alkalom, amiről érdemes megemlékezni. A professzor asszony sosem fog valóban elvirágozni, hiszen mi itt, akik egybegyűltek, mindannyian magunkkal hordozunk valamit belőle, legyen szó egy tanulságos leckéjéről vagy játékos, csípős megjegyzéseiről. Szinte hihetetlen, hogy hány generáció kíséri most őt élete egy legújabb szakaszába. Az pedig lekötelez, hogy a volt házvezetőmnek kedveskedhetek néhány dallal, és egy nagy meglepetéssel.
Csak a ráadás, hogy a varázsvilág talán legismertebb zenekarát megelőzően léphetünk fel, ezzel lehetőséget kapva arra, hogy végképp kiszakadjunk az undergroundból, és az igazán ismert nevek közé kerüljünk. A tudattól, hogy a Weird Sisters is hallani fog minket egy elszeparált teremben, ahol még készülődnek, legalább Knoxot is kellően motiválja arra, hogy megmutassa, mire is vagyunk képesek a színpadon.

A színpad félig sötétbe borulva üdvözli az első szólamokat és a nyitódal alapritmusát. Simone dobolása mintha magát a kastélyt szeretné felébreszteni hosszú álmából, a színpadot és a táncteret körbeölelő fények pedig alig észrevehetően, de az ő által diktált pulzusra vibrálnak. Az alapritmust hamarosan kiegészíti Knox gitárjátéka. A könnyed, játékos akkordok éppen csak megkarcolják a csendet.
Isachaar szaxofonja egyetlen, nyújtott hanggal válaszol a gitárra, a fények pedig visszatükröződnek a hangszer rezes felületén. Végezetül pedig a nagybőgő is beszáll a dalba. A színpad ugyan távol van a tényleges tánctértől, de még a legtávolabbi részéről is látható, ahogyan az óriásvérű zenekartag bőven a többiek felé magasodik.
A zongora előtti szék azonban üresen áll. Mintha a hangszer se lenne több, mint néma megfigyelője az eseményeknek, és kivárná, hogy melyik az a pillanat, amikor érdemes megszólalnia. A tompa fényekből láthatóak a zenészek komoly arckifejezései, és az, hogy valaki még hiányzik ebből a varázslatból. Csak a kellő feszültség megteremtését követően lépek elő az elsötétített részből a külön az erre alkalomra kiválasztott, ragyogó Hugrabug-sárga kaftánban, arcomat takaró fátyollal, melyek minden mozdulatomat lágyan követik. Nem sietem el, helyette magabiztosságot sugallva, ritmusra lépek a megfelelő helyre.
Tiszta, puha hanggal indítom a nyitódalt, hogy betöltsem vele a rendelkezésre álló teret. A Sonorus bűbájnak köszönhetően a tánctér minden pontjáról megfelelően lehet hallani a produkciót. A lassú kezdés ellenére egy energetikus, határozott dallal indítjuk a negyvenöt perces előadást, hogy már az elején megpróbáljuk felrázni a tömeget. Isachaar szaxofon játéka szépen egészíti ki az énekemet, és kezd bele saját gondolataiba, mialatt tökéletesen beilleszkedik a dalom ívébe. A refrénhez érve a ritmus gyorsabb, energikusabb ütemre vált, hogy lendületbe hozza a közönséget. A tánctér elején állóak, nagyrészt a Roxfort aktuális diákjai mozogni kezdenek, mások viszont inkább a háttérből figyelnek kíváncsian, bár kissé tartózkodva.
Itt, a színpadon állva érzem a leginkább azt, hogy tudok az lenni, aki amúgy nem merek. A hétköznapi visszafogottságnak mintha nyoma sem lenne, ahogyan átengedem magam a dallam vonzásának, a levegő pedig megtelik körülöttem azzal a nehezen megfogható jelenléttel, amit nem lehet tanulni, nem lehet erőltetni, és még inkább, nem tudsz a színpadról magaddal vinni. Bár tudom, hogy ezt nem vihetem magammal, és nem maradhat velem, de ebben a pillanatban mégis az enyém.

- Jó estét, Roxfort! – kezdem meg a bemutatkozást a dal végeztével a közönséghez, tehát hozzátok fordulva, miután az utolsó dobszó is elcsendesült. - Jó újra itthon! Nem gondoltam volna, hogy valaha még fogok eme falak között énekelni. – nem volt olyan rég, hogy elballagtam volna innen, bár nem az enyém volt a legjobb RAVASZ az évfolyamban. Soha nem tartoztam a legügyesebb és legokosabb boszorkányok közé, a tanáraimnak pedig jócskán meggyűlt velem a baja az órákon a teljesítményemet illetően. Az idősebb diákok talán még emlékeznek rám és a varangyomra, Doyle-ra az iskolai kórusból, még ha általában meg is próbáltam beolvadni a Hugrabugosok sárga tömegébe.
- Aubrey vagyok, és mi vagyunk a Mudblood! – folytatom a bemutatásunkat, még ha nem is mutatok be mindenkit egyesével. Ez rendszerint senkit sem érdekel a koncert elején. Mindenképpen a végére tartogatom ezt. Széles mosollyal nézek össze zenésztársammal, Isachaarral, mielőtt folytatnám a felvezetésünket.
- Talán néhányan még emlékeztek rám, amikor még csak egy diák voltam itt. Bár nem voltam soha prefektus, se kviddics sztár, és a professzorok is gyakrabban sóhajtottak a nevem hallatán, mint ahogyan mosolyogtak volna. Mégis van köztük egy, aki sose nézett keresztül rajtam, és még a legsötétebb időkben is emberként volt képes bánni velem. Még akkor is, ha én már kevésbé láttam magam annak. – visszafogott mosollyal keresem meg a tömegben a professzor arcát, bár a színes, virágos ruhák és a színpadi fények miatt sajnos legfeljebb csak sejteni merem azt, hogy merre is lehet. Megígértem ugyan, hogy a választott dalok mentesek lesznek a politikától, mégis, az efféle érdemek ünneplésre méltóak. Sokat köszönhetek a volt házvezetőmnek, és közvetlenül köze van ahhoz, hogy még életben vagyok.
- Ez az este nem egy búcsúztatás, hanem a kimondatlan köszönetek éjszakája. Mert aki ennyi diák életére volt hatással, az megérdemli, hogy méltóképpen köszönjünk el tőle. – a monológ befejezését követően a fények ismét változnak, és Simone dob szólama is felcsendül, hogy elővezesse a következő, még az előzőnél is pörgősebb és energetikusabb, táncolásra tökéletes dalt.

Az egész koncertre háromnegyed órát kaptunk. A dalválogatásunk vegyesen tartalmaz mindenfélét a repertoárunkból. Olyat is, ahol Isachaar veszi át tőlem a mikrofont (bár nem szó szerint, hiszen a sonorus bűbáj helyettesíti ezt a mugli eszközt), és kezd bele egy saját dalba, amit zongorán kísérhetek. Illetve olyan is van, amit mind a hárman éneklünk tökéletes szinergiában – az én szopránomat és az ő baritonját kiegészíti Lucien embertelenül mély basszusa, amit nem csak a nagybőgőjével képes előidézni. Céltudatosan követik egymást az igazán dinamikus, féktelenebb dalok és a lassúzásra is megfelelő, meghittebb számok, az előadás közben pedig igyekszem a lehető legtöbb interakcióba lépni a közönséggel. Egy ismertebb dalunknál például, aminek egészen egyszerű a refrénje van, már a közönségre bízom a refrén visszaéneklését. A világítás miatt ugyan nehezen veszem ki valójában az arcokat, mégis nagyon megörülök annak, amikor sikerül kiszúrnom Minniet a tömegből. Mindennél többet jelent a támogatása, hiszen bármi is történik a világban, amikor igazán szükségem van a nővéremre, ő mindig ott van nekem. Azt hiszem, talán először lát engem fellépni, és a Mudblood tagjaival is legfeljebb futólag találkozott.
 
- Szeretnék szólni pár szót, mielőtt belekezdenénk az este utolsó dalába. – vezetem fel a következő monológom a koncert vége felé közeledve. Néhány percünk maradt csak hátra a szigorú programtervből, ami rendelkezésünkre áll.
- A búcsú sohasem könnyű, különösen ha valaki ennyi jelenlegi és volt diák életére volt ekkora hatással. Bimba professzor nem csak tanított minket, de vette a fáradtságot, hogy megkérdezze, hogy vagyunk. Egy nagyon különleges, utolsó dallal készültünk Önnek, Bimba professzor. Azonban ahhoz, hogy ezt elő tudjuk adni, szükségünk lenne némi segítségre. Fogadjátok szeretettel a Roxfort varangykórusát! – az előadásunk legnagyobb meglepetése következik. Éveken át a roxforti varangykórus tagja voltam, és még Flitwick professzor volt az, aki igazán felfigyelt a hangomra. Akkoriban még a Roxfort színeiben, de szóló előadásokat is kaptam a tanévnyitó, karácsonyi, és egyéb ünnepségeken. Szavaim hatására a Roxfort varangykórusa megjelenik, a jelenlegi tagok egyenruhában, szimmetrikus alakzatban foglalják el a színpad előtti teret.
A felkonferálást követően összenézek előbb a szintén volt Roxfortos Knox-szal, majd a tengerentúlról érkezett Isachaarral. A dalt közösen írtuk a roxforti kórus bevonásával. Egy olyan különleges szám ez, amit most fogunk először és utoljára előadni. Hiszen ezt egyenesen Bimba professzornak írtuk.

- Köszönjük szépen a varázslatos együttműködést Flitwick professzornak és a varangykórusnak! Nagy tapsot kérek nekik! – a lassú dal végeztével az előadás végéhez is érünk. A kórus megérdemli a tapsot – az egyik varangy egy hangos brekegéssel erősíti meg mindazt, amit mondtam. Kivárom a tapsot, és csak utána folytatom csapatunk lekonferálását.
- Szaxofonososunk és énekesünk: Isachaar! – folytatom a bemutatást, először énekestársamra mutatva.
- Gitáron Knoxot köszönthetjük! – a gitárosunk pimasz mosollyal lép előre és egy laza riffet játszik el a közönség szórakoztatására, mielőtt meghajolna.
- A zenekar legnagyobbja, a nagybőgősünk, Lucien! – a negyedvérű, ám rendkívül extrémen és jól öltözött óriás visszafogott mosollyal hajol meg a nagybőgője mellett.
- Nem utolsó sorban, a dobok mögött: Simone! – még egy utolsó, pörgős ritmust eldobol, mielőtt bedobná a közönségbe a két dobverőt. Bár az majd csak sokkal később fog feltűnni neki, hogy az egyik dobverő valójában a varázspálcája volt.
- Én pedig Aubrey vagyok. – lépek még egyet előre. - Együtt pedig mi vagyunk a Mudblood! Köszönjük, hogy velünk voltatok ezen az estén! – zárom az előadást egy meghajlással, abban a reményben, hogy a közönség is legalább annyira élvezte a fellépést, mint mi. Mindenképpen különleges alkalom ez a mai. Bőven lesz mit megünnepelnünk. S talán Simone tévedésből a közönségbe dobott pálcáját is megtaláljuk még a Weird Sisters koncertje előtt.

Ezúton szeretnék sok szeretettel mindenkit meghívni egy nyitott játékra és a Mudblood előadására. Remélem, elnyeri tetszéseteket a műsor!
Köszönjük a fő szervezőnek lehetőséget!   Érezzétek jól magatokat!

A zenekarról: információk

Csoportszínek: itt találhatóak.

MUDBLOOD koncert

A Roxfort jó szokásához híven ismét kitett magáért. Bimba professzor búcsúztatója egy hatalmas esemény, volt és jelenlegi diákok is tiszteletüket teszik. Az időjárás is gyönyörű, verőfényes napsütés, kellemes tavaszi szellő, amely virágillatokat hoz magáról. Nagyjából egy ruhám volt, amit nagymamival levelezés alapján közös megegyezéssel alkalmasnak találtunk a rendezvényre, ez pedig egy kék sárga virágokkal tarkított elegánsabb romper, amihez egy használtruha boltból megkaparintott virágos hímzésekkel ellátott farmerdzsekit hoztam majd a későbbi időkre, amikor hűvösebb lesz.

Egyedül érkezem, és amint lehetőségem nyílik rá, letámadom az étkezőasztalokat. Púposra rakodom a tányéromat édességekkel (kinek kell főétel ugyebár, ha van süti) és utána libbenek is tovább. Nem nagyon akaródzik leülnöm, nagyon mehetnékem van jelenleg, így egy brownie majszolása közben kezdek sétálgatni.

A tánctéren zajló események megragadják a figyelmemet. A pulzáló fények és a számomra ismeretlen, de tetszetős és magával ragadó ritmus odavonz a formálódó tömeghez. A zenekar tagjai egyedi, gondosan megválogatott ruhadarabjaikban, művészi sminkjükkel (akin van természetesen), ebben a megvilágításban nem is embereknek tűnnek, hanem a múlandó halandóságon túllépő, örök műalkotásnak. Na jó, nem erősségem a költészet, de tényleg, egyszerre érződnek elérhetetlennek, de mégis valahogy ismerősnek és könnyen megközelíthetőnek.

A nyitó dal után az énekes szavaiból úgy veszem le, hogy volt Roxfortos diákok ők is. Vagyis legalábbis Ő. Gondolom... Passz. Körülöttem kicsit besűrűsödött a hallgatóság, így próbálok az árral kijjebb úszni a tánctér széle felé, amikor megpillantok egy ismerős arcot. Egyből felé is veszem az irányt, legalább tudok egy kicsit valakivel beszélgetni, mielőtt az álomvilág átvenné az uralmat a gondolataimban. Közben pedig a szőke hajú hölgyemény folytatja a mondandóját, megbizonyosodom róla, hogy legalább Ő biztosan Roxfortos volt. Bingó.

-Mudblood, huh... - ízlelgetem hangosan kimondva a zenekar nevét. Mint egy a "sárvérűek" közül, kifejezetten tetszik ez a zenekarnév. Olyan érzés számomra, hogy ezt a szót kiemelnék a sértések sorából azzal, hogy zenekarnévnek választották. Végül sikerül odaevickélnem kedves évfolyamtársamhoz.

-Szia Ophelia! - köszöntöm nagy és vidám mosollyal a lányt. - Igazán csinosan nézel ki - dicsérem meg öltözetét. - Mi a helyzet? Sütit? - vezetem be a beszélgetést egy kis általános csevegéssel, miközben felé nyújtom a tányéromat, aminek már nagyjából a felét elfogyasztottam már. Így azt is fel tudom mérni, hogy kapható-e rám, vagy inkább hagyjam békén.

[Anne-Rose]

-`♡´- Anne-Rose ᪥

A MUDBLOOD koncert alatt

Sajnálom, hogy Bimba professzor már nem kísér végig minket ezen az úton, és már nem lesz ott velünk, hogy a RAVASZ vizsgáink kapcsán ösztönözzön minket a lehető legjobb eredményre. Többen kérdezték már tőlem, hátha tudok valamit arról, hogy ki lesz az utódja jövőre, és ki fog nekünk gyógynövénytant tanítani, de sajnos csalódniuk kell. A Diákjóléti Bizottság miatt, meg azért, mert a tanárok is emberek, igyekszem mindannyiukkal a lehető legjobb kapcsolatot kialakítani. Azonban ez nem jelenti azt, hogy előre látnám, vagy befolyásolni tudnám az igazgatóság ilyen döntéseit. Természetesen információt sem kapok hamarabb az új tanerőről, mint bárki más, tehát várhatunk szeptemberig, hogy kiderüljön, ki veszi át Bimba professzor trónját. Az viszont biztos, hogy magasan van az a bizonyos léc, és nehéz lesz megugrani azt.
A húgommal sikerült ismét beszélnem, vagyis leveleznem értelmesen, a karácsonyi szünet óta először – nem merem azt állítani, hogy minden problémát sikerült félresöpörni, de azt hiszem, az, hogy képes voltam megnyílni neki, és elmeséltem neki a Hugrabug fürdőjében történteket, valahogy átlendített minket azon az akadályon, amit az élet, de még inkább szüleink görgettek elénk. Egyre türelmetlenebbül várom a nyári szünetet, hogy végre igazán együtt tudjunk tölteni egy kis időt Millicenttel, mert annyi mindent szeretnék mondani neki, amit levélben nem lehet. Azonban a Roxfort nem túl rugalmas ezen a téren, és könnyedén elszigetelten találod magad a szeretteidtől, különösen, ha ők a muglik világához tartoznak.
Ha hamarabb tudok az eseményről, akkor természetesen már a téli szünet alatt gondoskodtam volna a megfelelő öltözetről, azonban ennek híján sürgősen külsős segítségre volt szükségem. Millicent pedig jól vette a kihívást: szobatársaim legnagyobb örömére hét különböző szettet küldött el nekem, amik közül kiválaszthattam a hangulatomnak és érzéseimnek megfelelő, lila ruhát. Vállait orchideák díszítik, a mélylila kesztyű pedig majdnem a könyökömig ér, az egész szettet pedig a megszokott piercingjeim és erős sminkem emelik ki. Ritkán adódik lehetőségünk arra, hogy lecseréljük a Roxfort alaktalan talárját valami kifejezőbbre, önazonosabbra.
A tánctér jobb oldali széle felé konvergálok, hogy együtt élvezhessem Aubrey és a Mudblood előadását. Csendes, visszahúzódó lánynak ismertem meg a néhai felsőbbévest. Bár azt tudtam, hogy a kórusban énekelt, de furcsa azért látnom ebben a szerepben még. Ahogyan a zenekara nevét ízlelgetem a számban, hallom Anne-Rose jellegzetes hangját magam mellől.
- Köszi, aranyos vagy, de most kihagyom. Nemrég ettem. – mosolygok rá, mialatt egy fejrázás kíséretében elutasítom a felkínált browniet. A közönség nagy része még az asztalok körül, bátortalanul falatozgat, de a kíváncsibbak, mint mi, már egyre inkább a színpad felé közeledünk. Én pedig szeretnék egy jobb helyről rálátni a koncertre.
- Llewellynt azért nem tudom leöltözni. De jó azért lecserélni azokat a talárokat. Te is jól nézel ki! – még nem olyan hangos a tömeg, hogy kiabálnom kelljen, de azért kicsit meg kell emelnem a hangom, hogy biztosan jól halljon.
A zenekar bemutatkozását követően egy még pörgősebb dal kezdődik el. Könnyű kiszúrni a tömegből, hogy kik azok, akik már rajongók, és kik azok, akik először hallanak róluk. Könnyű átadni magam a zene ritmusának, még ha ezeket a dalokat nem is ismertem eddig.
- Kérdezhetek valamit? Illetve talán kettőt is. – már természetesen ezen a kérdésen kívül. Bájitaltan óta zavar a dolog, és láthatóan nem én voltam az egyetlen, akinek feltűnt az a kuncogás. Nincs azzal baj, ha tetszik neki valaki, bár nem tudom mire vélni, hogy miért éppen O’Hara az.

MUDBLOOD koncert

-Jól van, ahogy érzed. De ha esetleg megkívánnád, nyugodtan vegyél. Kérdezned sem kell - emelem meg kicsit a tányért mosolyogva. - Bár, amilyen tempóban fogynak... - gondolkodom el hangosan. - Lehet nem kellene ennyit zabálnom... - nézek le a ruha alatt domborodó kaja babámra. Kit akarok álltatni, úgyis fogok még menni repetáért...

-Haha, igen, ezzel az állítással nem tudok ellenkezni! - nevetek fel mardekáros évfolyamtársunk nevének felhozatalakor. Nos igen, vannak közöttünk olyanok, akik valóban élő műalkotásként járnak-kelnek közöttünk, és Llewellyn pont egy ilyen ember. - A másik kettő állításoddal viszont igen, de csak annyit jegyeznék meg, hogy én azért visszakívánkozom a talárunkba, de a bókot köszönöm! Ne tudd meg, milyen nehéz volt döntésre jutni, ráadásul nagymamám levelezésen keresztül "segített". Inkább kihisztizte, hogy ebbe jöjjek, ha rajtam múlott volna egy színes virágmintás ing - nadrág kombinációban jelentem volna meg - idézem fel az eseményeket. Távolról sem volt egyszerű lebonyolítani ezt a ruhaválasztást ebben a formában, azt meg kell hagynom! Kicsit közelebb is hajolok hozzá beszéd közben, hogy ne kiabálni kelljen a mondandómat, valamint nekem is jobban kell rá koncentráljak, amikor beszél, hogy minden szavát érthessem.
Egyhelyben állva ritmusra azért mozog a testem : térdemet rogyasztgatom kicsit, fejemmel aprókat bólintgatok és közben a törzsemmel is lágyan fordulok előbb egyik, majd a másik irányba.

-Hm? - fordulok felé, ahogy kérdez. Nagyokat pislogok, kell egy kis idő, ameddig szavai eljutnak az agyamig, és fel is dolgozza azokat a központ. - Persze, természetesen! - válaszolom rögvest gondolkodás nélkül. A nyelvemen van, hogy ezzel együtt kettő, vagy ezt a kérdését nem számítva, de elkések annyira vele, hogy nem folytatom a dolgot, mert csak kínossá tenném a helyzetet. Bele is harapok egy újabb sütibe, ahogy a kérdésére várok.

[Anne-Rose]

-`♡´- Anne-Rose ᪥

A MUDBLOOD koncert alatt

- Az egyetlen ok, amiért szeretném, hogy letedd a tányért, hogy előre mehessünk. Nem gondolom, hogy tányérral illő az első sorokban lenni. - legyintek egyet a megjegyzésére, hiszen különben is mit számít, ugyan már! Ünnepelni vagyunk itt, ilyenkor pedig belefér az, ha kicsit sikerül jobban elengedned magad, és többet engedsz meg magadnak fogyasztás terén. Az viszont ettől függetlenül kétségtelen, hogy a roxforti konyhára ráférne már a reform, ahogyan arra Revan is felhívta a figyelmem. Ilyeneket, amiket itt főznek a konyhában, otthon mi például egyáltalán nem eszünk. Szerintem nem is értettem még elsősként, hogy mekkora a különbség az itteni, valamint az otthoni koszt között. Túlságosan lefoglalt az, hogy asszimilálódni tudjak ebbe az akkor még számomra új, minden atomjában varázslattal átitatott környezetbe. Az eltérő gasztronómia volt a legkisebb változás az életemben.
- Én örülök neki, hogy volt lehetőségünk kiöltözni. Ashfordot például majdnem nem ismertem meg. Azért kedves a nagyidtól, hogy gondoskodik rólad, még ebből a távolságból is. Közel álltok egymáshoz? – kérdezem, újra végignézve a ruháján. Semmiképp sem olyan darab, amit én viselnék, mert nem az én stílusom, de valahogy Anne-Rose-hoz és az eseményhez is passzol. Már szinte rögtön ki is lehetne menni kertészkedni vele valamelyik üvegházba, ha nem lenne már este.
- De ha nem érzed magad benne, akkor nyugodtan szólj, még elmehetünk átöltözni. Bár egyik sem nadrág, de hátha mégis találunk valamit, ami tetszik. Persze majd a koncert után. – ajánlkozom, hiszen nekem úgyis több ruhát küldött a testvérem, mint amennyit egyszerre viselni vagyok képes.
- Ebből a távolságból pedig még biztonságosabb a lázadás. Lehet, én se lennék ilyen bátor kisebb távolságból. – vigyorogva kinyújtom a nyelvem, hogy megmutathassam azt a nyelv piercinget, amit még a téli szünet alatt szúrattam. Már régóta vágytam rá, és mindeddig a javasasszonyt leszámítva a tanárok meglepően toleránsak voltak ezt illetően. Nincsenek illúzióim felőle, hogy ne szúrták volna ki, de végülis ez egyáltalán nem befolyásolja a tanulmányaimat, úgyhogy mindenképpen sokkal pozitívabb a fogadtatás, mint amire számítottam. Nem mondom, hogy Anne-Rose is azonnal kövesse a példámat, de ha tényleg nem érzi jól magát a szettben, a nagy koncert előtt még biztos, hogy megoldjuk a szettet, amit szeretne!
- És akkor kérdezek. Az első, hogy tényleg tetszik neked O’Hara, azért flörtöltél vele az órán? A másik pedig, hogy szerinted is nagyon magas az az alak a színpadon? – mutatok rá a színpadon lévő nagybőgősre mondatom közben. Nem szeretem az alaptalan pletykákat, és hiszek abban, hogy inkább a forrástól kell megkérdezni közvetlenül a dolgokat, ha erre van lehetőség. Azonban láttam, amit láttam. Nem hogy nem nehéz azt félreérteni, de az a nevetgélés O’Hara reakciójára, az egyszerűen árulkodó volt. Komolyan meglepett a dolog, O’Hara a legutolsó, akit az évfolyam ranglistájára raknék. Hiába csapatkapitány, nem tetszik a viselkedése, különösen az, ahogyan Tavval bánik. Még ha Holdent vagy Nialent választotta volna, teljesen megértem, de hogy O’Harát…

MUDBLOOD koncert

-Ó... oké... - mondom egy kicsit letörve, hogy meg kell válnunk egymással a drága jó barátommal, sütis tányérral, amin még elhelyezkedik pár édesség. Azonban be kell, hogy lássam, Ophelia-nak igaza lehet. Így bár összetört szívvel, de a hozzánk legközelebb eső asztalra lepakolom a kincsestálcát, hogy szabad prédává válhassanak a rajta leledző étkek. Egy utolsó harmadik féle brownie-t azért még felkapok róla, s azzal együtt követem Ophelia-t az első sorba, miközben gyorsan igyekszem kiélvezni minden pillanatát ennek a fenséges süteménynek. Komolyan, meg kell tanuljam ennek a receptjét! Ilyen tortát szeretnék születésnapomra is. ISTENI!

-Miiii? Én nem is láttam William-et, mióta itt vagyok. Ne már! Majd koncert végén meg kell keressük, szeretném én is látni! - mondom immáron kiabálva, hiszen közelebb a színpadhoz a hangerő is emelkedettebb. - Nagyival? Persze. Anyám helyett anyám, vele is lakunk, szóval... igen - zárom gyorsan rövidre a dolgot, mielőtt nekiállnék érzelgősködni. - Először majdnem azt hittem, William-re gondolsz! - terelem másfele a szót nevetve.

-Nagyon kedves tőled, de emiatt igazán nem kell miattam fáradnod - mondom neki vállat vonva. Még magamnak is nehezen vallom be, hogy amúgy Nagyival is imádok vásárolni menni. A sok ruhapróbálgatás, amikor olyan dolgokat is felveszek, amiket soha a büdös életben nem mernék... Főleg azért, mert a polcról levéve meg másokon eszméletlenül néznek ki egyes darabok, úgy nagyjából 10 másodpercig magamon is tetszenek, aztán ahogy egyre többet nézem magamat a tükörben rájövök, hogy én nem tudok merészebb ruhadarabokat viselni, így szinte kivétel nélkül mind a polcokon landolnak ismét. Kivéve ez, mert ezt nagyitól kaptam ajándékba. Közetkező pillanatban kiölti Ophilia a nyelvét, amit elsőre nem is értek. Aztán megcsillan a piercing-jén a fény, nekem pedig leesik az állam.
-Aztaaa! - képedek el teljesen elkerekedett szemekkel, amik hamar megtelnek csodálattal. - De menőőő! Te jószagú trágyagránát! - kicsit elkezdek össze-vissza hebegni-habogni, mert nem találom a megfelelő szavakat. - Én... én nem is tudom mit mondjak. Imádlak, komolyan. Mióta van piercing-ed? Hogy nem vettem észre? -  Meglepettségemben megfogom a fejem, de közben vigyorogni kezdek. - Atyagatya! Mindig is tudtam, hogy elképesztően egyedi személyiség vagy, de most hatalmasat nőttél a szememben! Én még a hajamat sem merem befestetni, de semennyire sem. Pedig tetoválást is szeretnék, valami kicsit és jelentőségteljeset, de arra sem vitt rá sosem a lélek. Ufff... le kell, hogy ülepedjen ez az érzés, de... azta... király! - próbálom kifejezni felé, hogy tényleg mennyire menő a piercing-je és nagyon megy a stílusával, de valahogy cserben hagynak a szavak. Éppen emelem is a számhoz az utolsó falat brownie-t, hogy betermeljem, amikor...
Egy hirtelen váltás. Még nem ocsúdok fel teljesen korábbi döbbenetemből, mikor jön a másik. Hallom a második kérdését is, de valahogy nem tudatosul bennem. Még a brownie is megáll a kezemben.
Én?! Flörtölni?! Ráadásul Connor O'Hara-val?
Arcomra leplezetlenül kiül a döbbenet. Néha jó, hogy szinte minden érzelmem egyből kiül az arcomra. Talán a mostani szituációban is nyomatékot ad a szavaimnak.

-Hogy mondod? - kérdezek vissza reflexesen. Majd előlről, hátulról, minden irányban körbejárom a fejemben a kérdést, mire hirtelen felnevetek. De úgy igazán.

-Vá-vá-várj, nem is tudom melyik részével kezdjem... - mondom még mindig vigyorogva, hogy kis időt szerezzek, ameddig összekapom a gondolataimat. - Kezdjük azzal, hogy miért nem flörtölnék én soha Connor O'Hara-val. 1.: Én egyedül, 13 macskával, 5 kutyával, 7 lóval és rengeteg varázslénnyel fogok megöregedni. 2.: Connor nem is az esetem... sem kinézetileg, sem... úgy tudod... egyáltalán nem. 3.: Nem bírom az emenies to lovers koncepciót alapból, de ehhez majd később lenne hozzáfűznivalóm, ha valaha, de hangsúlyozom egy a tízmillióhoz az esélye, hogy párkapcsolatom lesz, akkor is én úgy gondolom, hogy egy barátomból lesz Love Interestem, vagy egy olyan emberrel, akivel azonnal egy hullámhosszra kerülünk. 4.: Nincs közte meg Zafira Tavish között valami? A világért sem rondítanék bele mások dolgába. És itt csatolnék vissza arra, amit korábban mondtam: az Ő esetükben igenis látom a fantáziát az enemies to lovers koncepcióban, és őszintén szurkolok is nekik. - miközben beszélek, minden érvemnél felmutatom egy újabb ujjamat, nagyon szeretek kézzel meg arccal is gesztikulálni, nyomatékot ad a mondanivalónak. Szerintem. - Most pedig én kérdeznék kettőt: az első az az, hogy ezt mégis honnan vetted, hogy flörtöltem O'Hara-val? A második meg, hogy mi volt a második kérdésed? Az első lesokkolt teljesen, hallani hallottam, de nem sikerült felfognom - magyarázkodom még mindig kissé sokkos állapotban.

[Anne-Rose]

-`♡´- Anne-Rose ᪥

A MUDBLOOD koncert alatt

A csatát megnyertem a browniekkal szemben, hogy végre tényleg a pillanatnak tudjunk élni az este folyamán. Biztosan nagyon finom, de marad majd még belőle – a koncert azonban most van, itt, a Roxfortban, az idő és a pillanat pedig sokkal értékesebb bármilyen harapnivalónál. Ijesztő belegondolni, hogy milyen közel jártam ahhoz, hogy lemondjak minderről. Azóta sem bírom annak a parfümömnek az illatát.
- Azt hiszem, láttam őt valahol a közelben. – utalok vissza Ashfordra, akivel biztosan váltottam két szót úgy… nem is tudom, öt perce? Mindenképp szokatlan volt rajta a lazább öltözet a vörös, virágos inggel és a Converse tornacipővel a Hollóhát kék szegélyű, iskolai talárjával szemben. Bár gyakorlatilag Zafira is felismerhetetlen. Némán szolidaritást vállalok vele a cipője miatt, ami egyáltalán nem tűnik kényelmesnek, ellenben teljesen megváltoztatta a kiállását és a kisugárzását.
- Ezt még a téli szünetben csináltattam. – vigyorgok, miután közszemlére tettem a legújabb ékszeremet. Tavaly már próbálkoztam egy orr piercinggel, de nem aratott osztatlan sikert a dolog, így hamar meg kellett szabadulnom tőle biztonsági előírások miatt. A többi a fülbevalókat leszámítva az arcomtól távolabb van, a Roxfort uniformisa pedig jótékonyan takarja őket, bár a mostani, ünnepi öltözet láthatóvá teszi a sternunomat. Lennének még ötleteim, de azt hiszem, az extrémebb ötleteimmel már meg kell várnom, amíg végzek a Roxforttal.
- Ilyenre gondolsz? – megemelem egy picit ruhám szélét, hogy megmutassam azt a tetoválást, amit még nyáron csináltattam. A bal bokámnál lévő, apró mintát a cipőm pántja nagyrészt takarja, azonban nagyjából kivehető az a pici lovacska, amit odavarrattam, egyetlen nappal az iskolakezdés, és egy nappal a nagykorúságom előtt. Tudom, hogy ő is annyira szereti a lovakat, mint én, szóval biztosan értékelni fogja.

A lehető legközelebb sikerül érnünk a koncertet adó bandához, azonban így is megmaradunk a tömeg szélén. Egyre jobban engedem azt, hogy a zene irányítson, és az se zavar különösebben, hogy kicsit hangosabban kell beszélnem hozzá, hogy Anne-Rose megértsen. Az énekesnő a zongorájához ül közben, hogy Reese-zel közösen előadhassanak egy romantikusabb duettet. Már-már ironikus is lehetne, hogy épp egy ilyen dalra hallgathatom évfolyamtársam kifogásait azon bizonyos flörtölés kapcsán.
- Aha. – összehúzott szemöldökökkel vigyorgok rá, láthatóan nagyon szkeptikus vagyok a dologban, és nem sikerült igazán meggyőznie.
- Láttam, amit láttam, ráadásul nem csak én láttam, hogy reagáltál rá bájitaltanon. Az a nevetés… Nem, Anne-Rose, így nem nevetsz olyanra, aki nem tetszene. Kivéve, ha mindenkire így nevetsz. – felnevetek erre, mert talán ebben bűnös vagyok magam is. - No shame, tetszik, aki tetszik, de nehéz nem elvonatkoztatni attól, ami az órán történt. – abban egészen biztos vagyok, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek feltűnt a dolog. Nem tudom, hogy Sienna végül beszélt-e vele, de az arckifejezéséből ítélve ő is ugyanannyira ledöbbent, mint én.
- Hallottam a pletykákat, hogy O’Harának igazából bejön Tav, de én nem hiszek abban, hogy ha húzgálják a hajad, az a tetszés jele lenne. Nem, nem, Tavish ennél jobbat érdemel. Justice for Zafira! – diadalittasan jelentem ki, de hát egyszerűen tényleg egy hatalmas red flag a srác. Nem rossz fejek a mardekárosak, a többségükkel igazából ki lehet jönni, de ezt az indokolatlanul ellenséges hozzáállást nem bírom.
- Nem tudom, honnan veszel ilyeneket, hogy sose lesz senkid. Tök csinos vagy, és beszélgetni is lehet veled. – nem teljesen értem, honnan ez az alacsony önbecsülés. Butának sem buta, amit a tavalyi RBF vizsgákon is kiválóan prezentált. Érzem, hogy húzódik ott még valami, amiről nem szívesen beszél, de ilyen kvalitásokkal sokkal többet gondolhatna magáról, mint amit most előad.
- Ja igen, a másik kérdésem! – felkapom a fejem, ismét az együttesre nézve. Nincs messze tőlünk a banda nagybőgőse, aki innen közelről a két és fél méterével még magasabbnak tűnik, és jobban a többiek fölé tornyosul.
- Szerinted is nagyon magas? – kérdezem ismét, egyértelműen rámutatva arra, akire gondolok.

MUDBLOOD koncert

-Huh, akkor megnyugodtam! - lélegzem fel megkönnyebbülten. - Azért eléggé szemfülesnek gondolom magam, hogy mondjuk ne vegyek  észre valamit 1,5-2 évig mondjuk, de a nyelvpiercinged mondjuk azért elég rejtett helyen van, hogy ne szúrja ki azonnal az ember. Erről jut eszembe, képzeld, a minap megkérdeztem az egyik háztársamtól, mióta jár oda, mert eddig észre sem vettem, erre kijelentette, hogy a mi évfolyamunkra jár. Szerintem full kamu, azért hat év alatt csak feltűnt volna csávókám - mesélem neki nagy beleéléssel. Kajak nehezen tudom elhinni, hogy a csávesz évfolyamtársunk. Egyszerűen nincs az az isten, hogy idáig legalább egyszer ne tűnt volna fel, hogy létezik... na mindegy.

-Merlin szakállára! - kiáltok fel gyönyörömben. -Igen, igen, IGEN! - egy kicsit csodálom még a bokáján lévő tetoválást, nagyon magával ragad. Ló is, kicsi is, esztétikus is, nem vájja ki a szemed, de ott van, és bizonyos alkalmakkor látható is. - Pont ilyesmre gondoltam! Jajj, képzeld, még olyat is láttam, és ez szerintem lovakkal is szintén szép lehet, hogy valakinek repülő madársziluettek voltak a tarkójára tetoválva, amik akkor látszottak, amikor fel volt fogva a haja. Vagy vannak ezek a one-line rajzok, nem tudom láttál-e már... - végig gondolom, amit mondtam volna és legyintek. - Biztos, hogy láttál már, szóval azok is nagyon tetszenek nekem. De mint mondottam vala, én sosem tudnék szerintem ilyeneket bevállalni. Vagy... nem tudom, csak nem érzem magam olyan embernek, akihez ez illik - vonom meg lemondóan a vállam. - De neked eszméletlenül jól áll, irigykedem! -jegyzem meg csillogó szemekkel, mosolyogva.

Látom Ophelián, hogy nem győzte meg őt az érvelésem. Komolyan nem értem, mit láthattak ők, amit én nem. Ez az arcomra is van írva. Most rajtam a sor, hogy összehúzzam a szemöldökeimet. Nevetés? Nevetés... próbálok visszagondolni.

-Mármint arra gondolsz, amikor keresgélni kezdte a bájitalt a könnyvben? - gyullad fel az a bizonyos villanykörte a fejemben. - Hát, tekintve, hogy úgy gondoltam nem lenne illendő tanórán teli pofával kiröhögni, így maradt a visszafogottabb verzió - még egy utolsó próbálkozást teszek a meggyőzésére, de úgy gondolom innentől kezdve ha csak magyarázkodni próbálok jobban, akkor az méginkább "gyanúsabb" lesz a szemében. Meg igazából nem különösebben zavar, ha ezt hiszik rólam, nincs olyan, aki valóban tetszene. Meg ha lenne is akkor is igazából mindegy lenne a dolog, szóval ha erről szeretnének diskurálni, akkor hajrá. - Alaphelyzetben én is így gondolom, de... lehet tényleg túl sok romantasy-t olvasok, de nekem van egy olyan érzésem, hogy azért O'Hara nem alapból kőbunkó, hanem ez csak valami torz védekezőmechanizmus nála. Én továbbra is azt gondolom, hogy valahol mélyen legbelül jó srác Ő, és ha igazak is a pletykák, hogy bejön neki Zafira, akkor ennek hatására ez felszínre törhet! - maradok pozitív. Szeretem azt hinni, hogy minden emberben van jó, és ezalól jégcsapf***fej Connor O'Hara sem kivétel. Uff, mondjuk ezen kijelentésemmel lehet, hogy csak vágom magam alatt a fát... meh. Azt már fel sem hozom, mit véltem látni bájitaltanon, ami miatt ezt gondolom, ahogy azt sem, hogy most is az előbb említett két személy egymással szemben ücsörögnek az asztaloknál, és falatozás közben beszélgetnek. Lehet, hogy reménytelenül romantikus vagyok emiatt, de nagyon remélem, hogy igazam van, és Zafira hatására Connor jobbik énje a felszínre tör.
A következő megjegyzésére csak legyintek. Nem gondolom, hogy igaza lenne, csak kedves akar lenni. Na meg különben sem zavar nagyon a tény, lesz nekem elég dolgom az állataim körül, hogy ne unatkozzak. Na meg így büntetlenül növekedhet könyves háremem tagjainak száma, hehe.

Majd következik a másik kérdés. Követem tekintetemmel az iránymutatását, mire elkerekednek a szemeim, de egyből fel is ragyog az arcom.

-DE IGEN! Imádom már most! - nevetek  fel. - Nagyon szívesen odamennék hozzá koncert után, de az gáz lenne, nem? - kérdezem kissé abban reménykedve, hogy az lesz a válasza, hogy nem, és együtt odamegyünk hozzájuk a koncert végén mondjuk gratuláció ürügyén, és akkor megnézhetem a nagybőgőst. Talán még autogramot is adna!

[Anne-Rose]

-`♡´- Anne-Rose ᪥

A MUDBLOOD koncert alatt

Mosolyogva ugyan, de kicsit hitetlenkedve húzom össze a szemöldökeimet, ahogyan a sztorit hallgatom az állítólagos évfolyamtársról, akit nem ismert fel. Nem gondolom, hogy Anne-Rose hazudna, nem ilyennek ismertem meg, mert különben nem lenne szép dolog az, hogy még arcról sem ismeri fel azokat, akikkel már hat éve ugyanazokra az órákra jár. Ebből ítélve csak két magyarázat lehetséges: az egyik, hogy egy korai áprilisi tréfa áldozata, a másik pedig, hogy Anne-Rose csak álmodta az egészet. Tudom, hogy a griffendéles lány kicsit visszahúzódóbb ugyan néhány társánál, és azt is, hogy az állatok közelében sokkal felszabadultabban viselkedik, mint emberek között, de erős túlzás lenne az, ha valóban nem ismerné fel azokat, akikkel együtt jár gyakorlatilag mindenhová. Főleg, ha még egy klubhelyiségben is osztoznak.
- Biztosan a bolondát járatja veled. Vagy a diáktársunk, vagy a képzeleted. Ami meg a tetkót illeti, ha ennyire tetszik, miért nem vágsz bele? – kérdezem őszinte érdeklődéssel. Láthatóan nagyon lelkes, és hát azért nem olyan kort élünk már, amikor egyből börtönviseltnek van valaki nyilvánítva egy pillangó vagy lovacska minta miatt a bokáján. Kivéve persze, ha a Langley-szülőket kérdezzük, bár szerintük már az is egy nagy tévedés, hogy én ide járok, nem pedig az általuk preferált kollégiumba, ahová a húgom is járt. Születésnapomra például egy prospektust kaptam tőlük Oxfordról, és a választható szakokról, meg egy fejmosást, hogy kezdjek el a jövőmön gondolkozni. Fogalmuk nincs róla, hogy folyamatosan ezt teszem. Éppen csak egyre kevésbé gondolom azt, hogy az én jövőképem és az övék egyezni fog. Az valahogy különvált abban a pillanatban, amikor azt a levelet felbontottam, majd meghallgathattam McGalagony professzor magyarázatát a dologról.
- Komolyan beszélek ám! Meg nem mintha a varázslat mellett ezek véglegesek lennének már, ha esetleg mégis meggondolnád magad. De tudod mit? Kössünk egy egyezséget! Nyáron eljöhetsz hozzánk a versenylovakhoz, cserébe augusztus végén megcsinálod a tetkót! – valójában persze enélkül is szívesen várom. Anne-Rose még azok közé tartozik, akiket haza merek vinni a roxfortos barátaim közül, hiszen a szüleim szempontjából tolerálhatónak tűnik. Se nem túl boszorkány, se nem túl egzotikus ahhoz, hogy aljasabbnál aljasabb megjegyzések kereszttüzébe kerüljön. Szándékosan pedig senkit sem akarnék kitenni annak a megaláztatásnak, amit potenciálisan a szüleim jelenléte jelent, mert az egy másik emberhez méltatlan bánásmód.
- Ha ez így van, akkor nem gondolod, hogy előbb magadat kellene rendbe tenni, ahelyett, hogy másra uszítod a lelki nyomorodat? – kérdezem, a szemeim le sem véve a zenekarról. Sose volt párkapcsolatom, az egy dolog, de nem hiszem, hogy azt úgy kell kezdeni, hogy azt várod, a másik majd megjavít téged. Láthatóan elengedtem már ezt a témát az ominózus bájitaltani flörtölésről, de a véleményem mellett konokul kitartok.
- Mindenki sérült, Anne-Rose. Nézd őket, ezek háborús túlélők! – mutatok rá a zenekarra. Mi még túl fiatalok és „túl muglik” voltunk ahhoz, hogy megértsük és felfogjuk azt, amiről nem is tudtunk, hogy történik körülöttünk. Mégis, Béke évfolyama ide vagy oda, mi sem úsztuk meg ennek a fájdalmát. Legalább egy évfolyamtársunk apja halálfaló volt például, ami köztudott tény. Mégis, Travers nem keres indokot arra, hogy megtorolja rajtunk az egészet, amikor semmiről sem tehetünk a dologban. Ahogyan a zenekar is inkább más módot keres a trauma feldolgozására, mint amilyen például a névválasztásuk is.
- Ugye, akkor nem csak nekem káprázik a szemem? De, majd odamegyünk, megpróbáljuk elkapni őket. Sajnos nincs nálam semmi, amit aláírhatnak. – kiabálom túl a felhangosodó zenét, és együtt lelkesedek az ötletre, hogy menjünk majd oda, ha tudunk.