Keresve se találhattam volna jobb programot, mint egy tanárbúcsúztatónak álcázott reunion a volt évfolyamtársakkal, iskolatársakkal. Minden évben egyre távolabb kerülök ezektől az időktől, mégis, bennem még élénken él az az időszak, amikor Balmorallal közösen vitattuk meg a megboldogult igazgató elfogultságát és igazságtalan pontosztásait a Griffendél számára, amikor Nottal egész éjszakákat beszéltünk át a pincében “prefektus járőrözés” címszóval, amikor Vulkanov újabb és újabb feladatokkal kínzott minket az edzéseken, miután kikaptunk a Hugrabugtól, amikor Roxmortsban többedmagammal kibeszéltük a legújabb iskolai botrányokat, a külföldiek szellemszállásos bulijától kezdve a tanárok afférjáig, sőt, még az is, amikor Dealgoirt elhívtam arra a prefektusi bálra, ezzel pedig bebetonozva a későbbi végleges és teljes felismerésemet saját magammal kapcsolatban. Hiába telt el már fél évtized (amibe belegondolni is szörnyű!), mióta a RAVASZ vizsgáimmal végeztem, azért ezek az emlékek olyan intenzívek, hogy mindig emlékezni fogok azokra az érzésekre, amiket akkor kiváltott belőlem a helyzet.
Bár se anyám, se Greg nem tudtak rávenni arra, hogy a szokásostól eltérően, valamivel kifinomultabban és elegánsabban jelenjek meg, az eseményt azért megtisztelem azzal, hogy legalább a viselt színeim hozzanak némi könnyed vidámságot. Jól tudom, hogy az efféle események remek alkalmak arra, hogy az emberek mindenféle szimbólumokat aggassanak magukra önkifejezés címszóval, például láttam is Greg húgát, Chaistyt Hugrabug sárgában ragyogni az imént, nekem nem voltak mélyre szántó gondolataim az outfit kiválasztásakor. Csak legyen laza és kényelmes. Legfontosabb kiegészítőm végülis még sem a filctollal virágokkal kidíszített sportcipőm, és még csak nem is az ezer wattos vigyorom, mintha csak egy mugli fogászatot jöttem volna népszerűsíteni, hanem a csuklómról egy pánton lelógó, kényelmes méretű, kompakt polaroid kamera. Már régóta vágytam egy ilyenre, hogy azonnal megörökíthessem a mozgó varázsfotókkal az aktuális élményeket, és végül Cael és a menyasszonya meg is leptek vele karácsonykor. Azóta legalább olyan elválaszthatatlan társam, mint a seprűm, ami már a Hárpiák színeit viseli, csakúgy, mint a sporttalárom.
Néhány kötelező kör letudását követően pihenek le a szökőkút szélén. Jó volt látni az ismerős arcokat, de még jobb lenne a még inkább ismerős, iskolai kosztot látni végre, amit a program szerint ígértek. Hiába a sok fogadás és esemény, amivel a hozzám hasonló sportolókat várják, azért a roxforti házimanók főztjét nem tudják még csak megközelíteni sem. Még annál is inkább az otthon íze, mintha valóban anyám főzött volna rám. Ahogyan a régi gyógynövénytanos élményeket nézegetem a szökőkút víztükrében, elönt az a sok nosztalgikus emlék, ahogyan a kis ásókkal kapartuk a földet a növények ültetéséhez, vagy épp fejtük a gyógynövényeket a különleges hatású nedveikért, amiket aztán bájitaltanon használtunk fel Oakleynál. Aztán eszembe is jutnak azok a fahéjas csigák, amiket a gyógynövénytant megelőző reggelik során elfogyaszthattunk. Épp egy emlékkép csillan fel arról, hogy Nottra nézve fintorgok valami különösen gusztustalan gomba szüretelése közben, amikor eszembe jut, hogy el kéne kapni ezt a pillanatot. A csuklómról leveszem a kamera pántját, majd ráfókuszálok az emlékképre, amit a víztükörben látok.
Még épp el tudom kapni a tökéletes pillanatot, amikor egy erre rohanó gyerek, aki túl fiatalnak tűnik még ahhoz, hogy a Roxfortba járjon (de már akár volt évfolyamtárs gyereke is lehet, amibe nagyon ijesztő belegondolni) belém ütközik. Az ütközés nem állítja meg abban, hogy tovább folytassa az útját. Egyúttal azonban az én kezemből is kirepül a kamera. Reflexeim cserben hagynak, pedig egy pohár pezsgőt sem ittam még a nap megkoronázására. A kamera forog egyet a levegőben, amit mintha lassított felvételben nézhetnék végig, a becsapódás éles hangját és tompa placcsanást követően meglepően nagy mennyiségű víz fröccsen kisebb mértékben a saját, nagyobb mértékben pedig a szökőkút túlsó felén várakozó lány ruhájára.
- Baszki ne haragudj! – még hallom, ahogyan a kamera bugyborékolva elsüllyed a vízben. A víz felszínére pedig fellebeg egy elázott, elmosódott kép arról, amit megpróbáltam megörökíteni.
- Eskü, nem volt szándékos. Csak valahogy a kamerán úgy döntött, hogy megmártózna kicsit. Persze velem erről nem egyeztetett. – lépek oda hozzá aggódó arccal. Ugyan ez csak víz, de mégis kellemetlenül érzem magam az egész miatt. Remélem, azért nem fogad egyből esküdt ellenségévé.
Roxfort RPG
Szerző