Gombakőkert

Az eseményre kialakított különleges kert, amely tele van különleges, varázslatos gombákkal. Egyes példányok világítanak, mások szivárványos spórákat bocsátanak ki, sőt akadnak olyanok is, amelyek érintésre halk dallamokat játszanak. A kertben van egy különleges kő, amelyre leülve a látogatók egy rövid, varázslatos mesét hallhatnak az erdő ősi lakóitól.

Aubrey Chaisty

A tavaszi est langyos fuvallata, mely mintha magával sodorna minden könnyed szót és tétova gondolatot, ott lebegett a kastélykert felett, ahol a cseresznyefák halvány rózsaszín sziromzápora az idő múlásának finom fátylát hintette a kövezetre. Pomona Bimba búcsúztatásának ünnepe volt ez, egy meghitt, mégis élénken lüktető este, ahol a május édes illata, a mécsesek imbolygó fénye és a sokszólamú nevetés ölelte körbe a vendégeket.
A színpadon akkor már csak árnyékok nyúltak el, a hangszerek utolsó rezdülése is elhalt a csendben, de bennem még ott visszhangzottak az elhangzott dalok – a zenekar, amelyet oly régóta ismertem és szerettem, ismét eljátszotta mindazt, amit szívük mélyéről kihívtak a világ elé. S mégis, mintha néha eltévedtek volna a szavak erdejében, s a mondatok, melyek máskor fenséges rendben tornyosulnak egymásra, most kuszán tekeregtek, s itt-ott eltévesztették saját ösvényüket.
Nem volt bennem neheztelés, csak az az édes-bús szelíd töprengés, amely az ember lelkét megüli, ha valamit félig-meddig a magáénak érez, mégis vitázik vele.
A zene már elhalt, a taps is elült, de az est vibrálása még ott lüktetett a levegőben. A kastélykert lámpásai aranyló foltokat szórtak a pázsitra, a vendégek kisebb csoportokban álldogáltak, nevetgéltek, míg néhányan már a távozás gondolatával játszottak, kabátjaik után nyúlva a hűvösödő éjszakában. Én azonban még nem mozdultam. Az ujjaim akaratlanul is a pohár peremén köröztek, a hideg üveg érintése valahogy megnyugtatott. A gondolataim a dallamok fonákján jártak, ott, ahol a szó és zene összeér, és ahol a kettő olykor egymás ellen dolgozik, nem egymásért.
A pillanat, amikor megláttam Aubrey-t a kert túlsó felén, mintha egy belső késztetés hívott volna. Valami késztetett, hogy kövessem, hogy végre szemtől szembe találkozzam vele, még ha nem is tudtam pontosan miért. A szél épp akkor borzolta fel a haját, és valahogy úgy tűnt, mintha a természet is figyelne ránk. Ahogy lépteim egyre közelebb vittek hozzá, nem éreztem mást, mint egy különös belső bizsergést, mintha most lenne itt az ideje, hogy végre elmondjak neki mindent, amit eddig nem mertem.
- Szia, nagyon jól toltátok a színpadon. Zavarhatlak egy kicsit? - Aubrey arca, amelyet eddig csak a színpad fényében láttam, most a tavaszi alkonyati derengésben fürdött, s ez a fény valami egészen új aspektusát hozta elő. Nem tudtam, mit vártam tőle, talán egy reakciót, talán csak egy szót, ami megtöri a csendet.

welcome to my head
where everything is sad

- William Ashford -

Ahogyan énekem játéka, a tapsok is elhalkultak, még ha szívemben magammal is viszem az örömmel teli emlékeket. Jól sikerült az előadásunk, még annak ellenére is, hogy most nem szólaltak fel azok a dalok, amiket a leginkább szeretek elénekelni. De ez a nap most nem rólam, és nem a szenvedéseimről szól. Ma nem szeretnék térképet adni a világ kezébe, hogy elmeséljem a testemet csúfító átokhegek történetét. Ma nem buzdítom ellenállásra a közönséget, és nem beszélek a világ igazságtalanságairól sem. Még ha megoldani nem is tudom őket, legalább nem hagyom, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják őket.
Mindig lesz alkalom arra, hogy ezeknek adhassak hangot, azonban a mai előadásunk más volt, mint a szokásosak. Nem egy füstös klubban léptünk fel, vagy egy vidéki tó partján, hanem a Roxfortban, mindezt azért, hogy kedveskedhessünk a volt professzoromnak és házvezetőmnek.
Az éjszaka ellenére a kialakított kertig tartó útig nehéz eltévedni, és nem csak azért, mert jól ismerem a kastélyt, hanem mert különös alapossággal gondoskodtak a hangulatos világításról. Megígértük a többieknek, hogy jobban megmutatjuk nekik a kastélyt – Knox-szal rengeteget meséltünk arról, hogy milyen is volt ide járni, és rendszeres téma a Roxfort összehasonlítása az Ilvenmornyval és a Beauxbatonssal az esti, meghitt hangulatú beszélgetések alatt. Mindenre sort kerítünk, persze csak miután megoldottuk legalább részben Simone pálca problémáját. Nagyon heves volt, amikor az utolsó, érzelmes dal végén bedobta a közönségbe a dobverőjét, azonban túl későn vette észre azt, hogy az nem egy dobverő volt, ami a tömegben landolt.
Csak véletlenül sétálok épp erre. A koncert alatt az arcomat takaró fátylat már levettem a fejdísszel együtt. A Greg által kiválasztott szandál túlságosan nyomja lábaim, így kezemben tartva őket, mezítláb sétálok tovább a kert hűvös földjén. Nincs kifejezett tervem, nincs határozott célom, csak hagyom, hogy a lábaim vezessenek. Ha pedig bárkivel összefutok, megkérdezem tőle a fontos dolgot a dobverőről, hátha nyomára bukkanok.
Ekkor vehetsz észre, amikor már nincs kit kérdeznem, és csak az egyedüllétem tölti ki a körülöttem lévő teret. Egyedül maradtam a kert csendjével, az éjszakai, lágy szelek finom sugallatával, és valami megfoghatatlan jelenléttel, ami a levegőben vibrál körülöttem. Ugyanaz a személy vagyok, és ugyanazt a hosszú, pitypang színű kaftánt viselem, mint a színpadon, mégis olyan, mintha egy másik személy lennék. Valami változott bennem, ami alig észrevehető, mégis nyilvánvaló. Most nem ragyog át az az elemi magabiztosság, ahogyan a hangomat hallatom. Sugárzik belőlem helyette más, ami ezt felváltaná – a csendes, éteri jelenlét. Mintha nem is lennék itt teljesen, és az éjszaka mélyén én magam is egy árnyalattá válnék.
- Köszönöm. Persze, mit szeretnél? – fordulok irányodba, miután megszólítasz. Az arcod fiatal még, talán kicsit ismerős is – diák lehetsz, vagy egyike azoknak, akik koncertjeinken velünk éneklik a Crucio refrénjét, beleöntve azt a fájdalmat és haragot, amivel egy teljes generációt kis híján összeroppantott, és egy életre örök nyomot hagyott.
- Nem találkoztál egy elveszett varázspálcával véletlenül? Magyalfa, véla hajjal, az anyaga kicsit megkopott, és körülbelül ilyen hosszú. – megemelem két kezem, melyek közül egyikben a szandálomat tartom, és a két mutatóujjamat kinyújtva belövöm azt a körülbelüli méretet, amekkora a Simone által eldobott és elveszett varázspálca lehet.