Come Walk With Me

[There's a thousand ways to meet you nowThere's a thousand ways to track you downWhatever you said and doneThere's a thousand ways to make it countThere is nothing that can touch me nowYou can't even break me downEvery time you think of someIt's already been did and done]

There's a thousand ways to meet you now
There's a thousand ways to track you down
Whatever you said and done
There's a thousand ways to make it count
There is nothing that can touch me now
You can't even break me down
Every time you think of some
It's already been did and done

[Fancy a dinner?O'Hara2005. Tavaszi Zsongászene]

Fancy a dinner?
O'Hara
2005. Tavaszi Zsongás
zene

Ya’Allah, forog velem a világ. Még mindig nem tudom elképzelni, hogy mi is történt a szökőkútnál. Érzem, hogy még mindig piros az arcom és izzad a tenyerem. Beszélgettem egy igazi Hárpiával! Clarice Edevane-nel! Agyam eldobom! Low-key azt hittem, hogy unatkozva tengek-lengek majd kurtámban. Ha tudtam volna, hogy ilyen estém lesz már rég összepakolok Bimba proffnak és elküldöm nyugdíjba. Nem tudom lekaparni a vigyort az arcomról, viszont Soffit még mindig nem látom sehol. Biztos valamelyik üvegházban lesz vagy a pillangós sátorban – igen, az rávallana. Meg is teszem az első lépéseket, hogy átküldjem magamat a tömegen, de feltűnik egy roppant fontos dolog. Nincs tolongás a svédasztalnál. Biztosan még mindenki nézelődik és beszélget, mennyi lehet elvégre az idő? Kilenc óra? A professzor csak régen tartotta a beszédét, aztán mindenki szétszéledt. Gondolataimra felkordul a gyomrom. Soffi elflashelget a pillangóknál, ha egyáltalán ott van. Annyira meg már ismer, hogyha szükség van rám a kaja közelében megtalál. Meg mi lesz ha később nem lehet kajához jutni? Életem végig kísérni fog a fomo.

Mióta a Mardekár szétalázta a Hugrát, egyébként is folyamatosan edzem, ami azt jelenti, hogy a szokottnál is nagyobb az étvágyam. Reggeli kocogások, esti erőnléti edzések na meg a heti három tényleges edzés abszolút kikészít, leginkább órák helyett is csak ennék és aludnék. Már csak egy hét van hátra a nagy meccsig, amin lényegében a kupa fog eldőlni, én meg minden erőmmel azon vagyok, hogy felkészüljek arra ha O’Hara megpróbálna páros lábbal lerúgni a seprűmről. Tavaly ilyenkor már a győzelmi beszédemet írtam, idén teljesen bizonytalan vagyok magamban. Mi lesz ha felsülünk? Mi lesz, ha én is a gyengélkedőn kötök ki, mint a fél Hugrabug? Abu biztos bebeszélné magának, hogy Allah büntet, amiért eltávolodtam a szokásainktól. Vajon tényleg így lenne? Vajon, azért érzem idén sokkal nehezebbnek a helyzetet, mert próbára lenne téve a hitem? Ha valakit biztosan tekinthetek isteni sorscsapásnak, az a Mardekár kapitánya.

Ahogy felmérem a svédasztal választékát elkerekedik a szemem. Na ne! Bhai – Tesó! Van samosa! Ilyen nincs! Ki hitte volna, hogy Bimba szereti a keleti kajákat? Uramisten, samosát fogok enni a Roxfortban! Ez egy valódi csoda! Gyanúsan nézek körbe, Allah hallotta volna a gondolataimat? Ez egy jel?
Igen, annak a jele, hogy befogok zabálni. Egy kisebb hegynyiit rakok tányéromra az olajban sült, fűszeres falatokból és legalább három mártogatóst is magamhoz veszek. A nagy attrakció csak éjfélkor jön, lesz időm addig emészteni, hogy táncolni is tudjak. Hihetetlen ez az este! Először a beszélgetés Edevane-nel, most meg ez! Hirtelen a jövőheti meccs már nem is tűnik akkora szónak, de persze nem tudom kizárni agyam hátsó szegleteiből.

Tele kézzel megindulok az asztalok fele, hogy keressek magamnak helyet és társaságot. Nem szeretek egyedül enni, ezt a neveltetésemnek tudom be. A családunk minden étkezésből eseményt csinál, pláne a vacsorából és akkor még nem is beszéltünk a ramadán estéinek lakomáiról, amikor a teljes napi koplalás után megy a habzsidőzsi. Bevallom, nagyon jól esne most otthon lenni kicsit amnival és abuval, megnyugtatni az idegeimet, de már az is segít, hogy szinte otthoni kosztot ehetek.
Az asztalfoglalás viszont nem megy olyan könnyedén, mint a kajaszerzés. Ha nem is esznek az emberek, elég sokan ülnek a sörpadokon kisebb-nagyobb társaságokban. Szemeimmel pásztázom a terepet, hátha látok ismerős arcot. A legjobb talán Rob lenne – az örök kajálós társam. De nincs szerencsém, sehol sem látom a Hugrabug újdonsült kapitányát. Viszont egy másikon megakad a szemem. Mielőtt végig gondolhatnám a dolgot, lábaim magától cselekednek. Mi ütött belém? Nem, ennél még egy rakat idegen is jobb lenne, túl jó ez az este nem kéne elrontani.

- Hey O’Hara, leülhetek? – meg sem várva a választ leülök vele szembe. Miért utálom magamat ennyire? Oké, chill karo, ez csak egy vacsi valakivel, akit hat éve ismerek. Egyébként is igazából ez az egyetlen üres sörpad, de egy boszorkányban még is csak kéne lennie valami tartásnak. Jó nem baj, kellett a hely. Csak eszem és hozzá sem szólok. Le is pakolom magam elé az étel hegyet meg a mártogatósokat csípősségi sorrendben. No cap, ez a samosa jobban néz ki, mint otthon, de ezt amni soha nem tudhatja meg. Aztán átfut valami az agyamon, egy friss, felettébb különös információ.
- Hallom te is dumáltál nemrég Clarice Edevane-nel – tunkolok bele egy darab samosát a joghurtos mártásba. – Miért hagytad faképnél? – harapok a kajámba és belenézek a barna szemekbe. Furcsa, nem érzem a szokásos dühöt és nem is támadóan kérdezem, csak érdekel. Elég komolyan veszi a kviddicset, ami nem is csoda az apja révén, éppen ezért gondolnám azt, hogy szeretne legalább a profikkal jóban lenni.
- Kérsz samosát? – így talán nem veszi támadásnak a közeledésemet, amit amúgy mindig mindenkitől annak vesz. – ez indai-pakisztáni kaja, a kedvencem – teszem hozzá, nem tudom, hogy egy ír varázslócsalád agresszív gyereke mennyire ismerheti a konyhánkat. Valami fura az egész szituációban, pedig csak úgy viselkedek vele, ahogy bármelyik másik évfolyamtársammal tenném. O’Harával mégis valahogy halal-nak érződik. Az egész este vibe-ja totál random.

A csontjaim lettek a fék
2005. március 26.

Mély levegő…
Egyáltalán mit keresek én itt?
Egyedül vagyok…
Ne szóljon hozzám senki!
- Hey O’Hara, leülhetek?
Connor felkapta a fejét, és meglepett arccal fordult az ismerős hang irányába. Mint egy váratlan pofon ébredés után, úgy térítette őt magához Zafira Tavish felbukkanása. Egészen addig magában fortyogva nézelődött, s a tőle megszokott magányában figyelte a körülötte elhaladó embereket. Fogalma sem volt róla, hogy mit keres ott, lévén egyetlen program sem érdekelte, és társasági embernek sem igazán volt nevezhető. Mégis, a kíváncsiság valahogy odavonzotta őt, de ha már így alakult, igyekezett teljesen észrevétlen maradni és csendben meghúzódni egy árnyékos sörpadnál. Eleddig tökéletesen működött is a dolog. Connor O’Hara-t mindenki gyűlöli, senki sem akar beszélgetni vele, vagy csak épp mellé ülni. Kivéve egy valakit… Azt a valakit, akinek pont a legkevesebb oka lett volna ekképp cselekedni.
- Felőlem… - morogta, felocsúdva a döbbenetből.
Agytekervényei mindeközben lázasan forogni kezdtek, és magában azt találgatta, hogy vajon miféle hátsó szándékkal érkezett a lány. Éppen olyan gyanús volt a viselkedése, mint két héttel korábban Anne-Rosenak, aki griffendéles létére gratulált neki a győztes meccs miatt. Akkor is hasonlóképpen jelzett be a vészcsengő Connor fejében, mint most.
Mit akarhat tőlem?
Lehet figyelnek minket?
Biztosan hallotta azt a hülye pletykát…
Most akar bolondot csinálni belőlem, itt mindenki szeme láttára.
- Hallom te is dumáltál nemrég Clarice Edevane-nel.
Connor újból és újból meglepődött. Vajon honnan tudja ezt? - tette fel magában a kérdést. Valóban találkozott korábbi háztársával, még a Boxing Day alkalmával, amikor a Hárpiák lealázták a csapatát. A beszélgetés nem hagyott benne túl mély nyomokat. Clarice kedves volt vele, és tippekkel látta el őt arról, hogy miként legyen még jobb kapitánya a Mardekár ház csapatának, ő Connor pedig a tőle megszokott rideg stílusában válaszolgatott a lánynak. Maga sem értette miért kell ennyire ellenségesen viselkednie vele, azon kívül, hogy szívből utálta a Holyheadi Hárpiák csapatát, és magát az eszmét, amit megtestesítenek.
- Miért hagytad faképnél?
Összeszorította az állkapcsát, ezzel lenyelve az első epés mondatot, amit mondani készült. Esze ágában sem volt beavatni Zafira Tavisht. Semmi köze nem volt hozzá, hogy mi készítette ki őt azon az estén. Épp elég volt végignéznie, ahogy az apja mindenféle idegen nőnek csapja a szelet, semmi kedve nem volt erről beszélgetni most, és újfent felidézni azokat a pillanatokat. Amúgy sem akarta kiteregetni a szennyesét, és a lelki nyavalyáiról, elvesztett édesanyjáról és az ő meggyalázott emlékéről társalogni. Főképp nem azzal a lánnyal, akivel évek óta fújnak egymásra.
- Nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne hozzá – felelte.
Érezvén, hogy válasza meglehetősen gyengére sikeredett, és igencsak gyerekesen is hangzott, gyors megtoldotta még pár kérdéssel.
- Nincs jobb témátok Clarice Edevane-nel, mint rólam beszélni? Mondjuk a kviddics? Vagy a jövőd? - nem tudott semmit Tavish terveiről, vagy arról, hogy melyik csapatnak szurkol, de a Hárpiákat jó tippnek vélte. - Gondolom náluk képzeled el magad…
Végigfuttatta a szemeit a lány arcán. Rég nem nézett rá ilyen közelről. Furcsa mód másnak látta őt, mint a vonaton. Akkor volt hozzá utoljára ilyen közel…
- Kérsz samosát? Ez indai-pakisztáni kaja, a kedvencem.
Connor megrázta a fejét, és lenyelte a reflexből kitörni vágyó sértést, amit Zafira fejéhez akart volna vágni. Talán tényleg érdemes megfogadni Travers tanácsát – gondolta magában.

[Fancy a dinner?O'Hara2005. Tavaszi Zsongászene]

Fancy a dinner?
O'Hara
2005. Tavaszi Zsongás
zene

Azta! Kaptam egy „felőlemet”, Connor O’Harától! Látom szokásos módon sugárzik belőle a szeretet és a kedvesség. Jó voltaképen tőle az, hogy nem küldött el már is melegebb éghajlatra egészen barátságos viselkedés. Nem mintha túl sok esélye lett volna, tekintve, hogy már válasza előtt leültem hozzá. Ahogyan elnézem a tekintetét, legalább annyira meg van lepődve a történeteken, mint én magam. Még mindig nem tudom, hogy mit keresek itt és egyáltalán miért próbálok beszélgetni ezzel a tahóval. Ahogy kimondja, hogy nincsen semmi közöm a dolgaihoz, el is szégyenlem magamat és lesütöm a szememet. Kicsit nevetségesnek tartom ugyaen, de tök igaza van. Nem mintha valaha lettünk volna olyan nexusba, hogy együtt szorozgassunk és én számonkérhessem rajta a tetteit.
- Bocsi – valami azt súgja, hogy beletenyereltem valamibe. Bas karo, miért vagyok ilyen sus? Ez viszont ad egy revelációt: lehetséges lenne, hogy vannak érzései? Mármint nyilván nagyon önérzetes, a legtöbb kiborulása külső szemmel úgy tűnik, mintha a baromi nagy egoja sértettségéből jönne. Lehet több dolog is bántja? Lehet, hogy csak beméselem ezt magamnak, mert szeretném azt hinni, hogy több annál mint, amit mutat magából? Egyáltalán miért érdekel ez engem? Hat éve élünk együtt ebben a kastélyban, járunk ugyanazokra az órákra, ugyanaz a szenvedélyünk és még a születésnapunk is egymás mellett van. Ha lenne benne több az már rég kiderült volna.

Felszalad a szemöldököm. Szóval én nem kérdezhetem őt a találkáról, de ő kvázi belekérdezhet a terveimbe? Jó technikailag nem kérdezett, az távol állna a stílusától, de úgy veszem, hogy nála a feltételezés valamiféle érdeklődésnek számít.
- Nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne hozzá – jelentem ki egy huncut mosollyal, hogy érezze az íróniát majd bedobok egy falat samosát. Mashallah, ez baromi jó! Nyúlok is a következőért és ezúttal a legcsípősebb mártásba tunkolom. Ez egy hülye, amiért nem kér – de meglep, hogy nem jön ki a száján egyetlen rasszista megjegyzés sem. Sőt, amióta leültem, aminek már vagy öt perce, egyetlen igazi O’Harás sértés sem hagyta el a száját. Ez balami új rekord lehet. Pedig itt ülök samosát zabálva egy kurtában, mint valami kétlábon járó sztereotípia. Lehet, hogy igaz, amit Rob mondott? Nem, dehogy, csak egy hülye pletyka, amin a hugrabugosok csámcsognak unalmukban. Full bakwaas. Mégis valami rávesz arra, hogy vele ellentétben, normálisan válaszoljak.

- Nem tudom igazából –  rándítom meg a vállamat – Szurkolok nekik? Naná! Látnod kellett volna az előbb, olyan voltam Edvane-nel, mint egy buta csitri –  beértem abba a fázisba, amikor már nem csak a találkozás öröme jár át, hanem már shameingelem magamat a fangilrségem miatt. – Egy szuper csapat és szerintem nagyon menő, hogy csak női játkosokból állnak. De tudod én már eleve handycappel indulok –  kicsit elmélázok a tömegen, kínosnak érezném ezeket a gondolatokat úgy kimondani, hogy pont Connor szemébe nézek. Nem hiszem, hogy egyáltalán bárki előtt kimondtam volna már őket, pedig már régóta morfondírozok ezen – mugli születésű, színesbőrű és még muszlim is. Ha ennek tetejében még csatlakoznék egy ennyire feminista csapathoz, örökre beskatulyáznám magamat. –  Nem tudom, hogy érti-e miről beszélek. – Lehet többet érnék el a Tornádoknál. Ha ott küzdöm fel magamat, talán többen tekintenének jó játékosnak, mint pusztán jó terméknek. –  Persze nem hiszem, hogy ne érezném jól magamat Clar-ék között, de én nem egy csapat menő nő között akarok legjobb lenni, hanem A Legjobb akarok lenni.

- És te? – zárom le gyorsan a talán hirtelen túl mélyre sikeredett gondolatmenetet – Gondolom a Denevérek a cél.
Igazából fogalmam sincs. Talán egyszer régen láttam nála egy denevéres kitűzőt, de ha nem is, akkor is logikus választás lenne neki. Ír a családja, imád nyerni aztán persze ott van az apja szava is.
Most már őt figyelem a tömeg helyett. Mikor kezdett el ennyire borostásodni?
Furcsa pont vele a jövőnkről beszélgetni, pedig igazából kézenfekvő is. Az évfolyamról nekünk kettőnknek van a legtöbb esélyünk bekerülni egy profi csapatba, ami valahol azt is jelenti, hogy gyanúsan sosem fogunk megszabadulni egymástól. A többiek elmennek majd minisztériumi irodistának, gyógyítónak esetleg aurornak és lehet hogy többé nem is fogják látni egymást. De mi.. mi találkozni fogunk meccseken, rendezvényeken, sajtótájékoztatótokon és talán egyszer még a nemzeti válogatottban is együtt fogunk játszani. Ez a gondolat sosem fogalmazódott még meg bennem.

Ajeeb... Connor O’Hara lényegében egy biztos pontja lenne a jövőmnek?

- Nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne hozzá – replikázta a lány.
És ekkor megtörtént a csoda. Connor először ugyanazzal a ledöbbent képpel meredt Zafirára, majd egyik pillanatról a másikra elnevette magát. Persze azt azért ne gondolja senki, hogy egy igazi, felszabadult, boldog nevetésről volt szó. Nem, ez sokkal inkább szólt a helyzet abszurditásának. Mondhatni azt üzente: oké, megadom magam, ezt a kört te nyerted.
A nevetés aztán szép lassan mosollyá halványult, majd azt is elmosta az idő, és Connor arcvonásai újból szobormerevvé szilárdultak. Ezzel az érzelemmentes arccal utasította már vissza az ételt is, majd figyelte, ahogy mindenféle mártogatósba tunkolta azt a lány. A procedúrát figyelve eszébe jutott Edevane, ahogy a Boxing Day estéjén egymás után küldte le a szendvicseket és sütemény szeleteket. Ez a zabálás tutira valami furcsa szokás a fogóknál…
- Nem tudom igazából –  felelte végül Zafira, visszakötve Connor korábbi kérdésére. – Szurkolok nekik? Naná! Látnod kellett volna az előbb, olyan voltam Edevane-nel, mint egy buta csitri.
A fiú szeme sarkából az említett Edevane-t kereste a tömegben. Nem értette miért váltott ki ekkora rajongást Tavish-ből. Elvégre még az iskolából is emlékezhetett a lányra. Mindeközben egy őszinte hang arra emlékeztette, hogy ő maga is be volt sózva, amikor azt hitte láthatja élőben játszani Ginny Weasley-t. Persze ugyanez az őszinte hang arról sem feledkezett meg, hogy mindennek csekély köze volt a lány kviddics tehetségéhez, sokkal inkább szólt ez a lány formás idomainak, a csinos arcnak, a lobogó, vörös hajának...
Eközben Zafira tovább csacsogott, és ezt Connor meglepő módon roppant szórakoztatónak találta. Sőt mi több, az is megfordult a fejében, hogy a „buta csitri” viselkedés talán nem kizárólag a Hárpiák fogójának szólt. De vajon miért izgul ennyire Tavish?
- Egy szuper csapat és szerintem nagyon menő, hogy csak női játékosokból állnak – Connor megvetően horkantott. - De tudod én már eleve handycappel indulok. Mugli születésű, színes bőrű és még muszlim is. Ha ennek tetejében még csatlakoznék egy ennyire feminista csapathoz, örökre beskatulyáznám magamat. Lehet többet érnék el a Tornádoknál. Ha ott küzdöm fel magamat, talán többen tekintenének jó játékosnak, mint pusztán jó terméknek.
Connor nem válaszolt, helyette a sütőtökleves pohara után nyúlt. Érdekes, hogy ezt a löttyöt szerette, viszont a tökös derelyétől a hideg kirázta. Ivott egy nagy kortyot, elmosva ezzel az újabb gonosz megjegyzéseket, amik már a szájában gyülekeztek.
Mugli születésű, színes bőrű, muszlim, feminista… kéne még mellé valami bizonytalan szexuális irányultság, és akkor teljes lenne a kép!
- Plusz a Hárpiáknál pont Edevane-t kellene kiütnöd a kezdőjátékos pozícióból.
Szép volt Connor! Ez valóban kedvesebben hangzott…
- És te? Gondolom a Denevérek a cél.
A Mardekár kapitánya megvonta a vállát. Gyerekkora óta szurkolt a Denevéreknek, ahol apja valóságos legendának számított. Azon a bizonyos karácsonyi mérkőzésen is nekik szurkolt, amikor a Hárpiák a földbe döngölték hőn szeretett csapatát. Viszont, hogy ott képzeli-e el a jövőjét? Az igazat megvallva fogalma sem volt róla. Énjének egyik fele vágyott rá, hogy magára ölthesse az imádott fekete-vörös sporttalárt, rajta az O’Hara névvel és a 10-es számmal, ám volt benne egy dühös kamasz, aki szeretett volna a saját erejéből, az apja nélkül naggyá válni. Ekkor először jutott eszébe a meglehetősen abszurd gondolat: mi van, ha a jövőben csapattársak lesznek Zafira Tavish-sel? Talán épp a Tornádóknál, miközben mindketten a saját útjukat kívánják járni…
- Nem tudom – hangzott végül a tömör felelet.
- És izgultok már a meccs miatt? - váltott hirtelen témát, talán csak, hogy elnyomja a bizonytalanság keserű ízét és valami ismerős, kitaposott területre kormányozhassa a beszélgetést, talán csak, hogy elkergesse a zavarodottságát, ami után elkapta Zafira mustráló pillantását. - Egy hét múlva ilyenkor már tudni fogjuk, hogy ki lesz az idei bajnok.