Venus Llewellyn

[Venus Verity Llewellyn]

Venus Verity Llewellyn

“

No one calls you honey when you're sitting on a throne One of these day a coming, I'm gonna take that shiny crown You put me on a pedestal and tell me I'm the best Raise me up into the sky until I'm short of breath Fill me up with confidence, I say what's in my chest  ––––––

”

                            ——————
                      A L A P O K
                           ^{i was the moth to the flame
                                        before i faded down to ember}

-jelszó •-   Főborz Tanárúr Farmerja -nem •-   megcáfolhatatlanul nő -születési hely, idő •-   Beddgelert, Wales, Egyesült Királyság; 1987. október 5. -kor •-   16 -vér •-   arany -évfolyam •-   hatodév

——————
M Ú L T
^{when life says hey, come out and play but i'm a product
of the time sticks and stones won't break my bones}

A

✧

VIP-páholy korlátjába kapaszkodva, álladat kecsesen két tenyered közé illesztve figyelsz, míg izgatottságod időnként észrevétlenül egyik lábadról a másikra billent, mintha az öröm és türelmetlenség finom feszültsége csalogatna megállíthatatlanul mozdulatra. Tekinteted a pálya közepén pihen, ahol édesapád bármelyik pillanatban megjelenhet csapatának védelmező gyűrűjében, hogy seprűjére pattanva, egy ragadozó madár könyörtelen  eleganciájával  szelje

körbe a kviddics-pályát. Az örömteli várakozás vibrálása azonban anyád számára aggodalommal terhes, és finom érzékeiben megbúvó, kimondatlan félelem átsző minden mozdulatát. Tenyerének puha ölelésével fonja derekadat, mintha az érintése láthatatlan védőburokként óvna attól a veszélytől, amit te magad meg sem érzel – hiszen tested könnyed egyensúlya, amely szökdécselésed közepette is szilárdan tartja tengelyed, nem szorul külső támaszra. Édesanyád váratlan érintése inkább kizökkent, mintsem megtart: az aggódó gyengédség apró zavart kelt benned, mely egy pillanatra kibillent nyugodt lendületedből.

  Rhys, a bátyád, ott áll melletted, s ahogy tekinteted futólagosan megakad rajta, ösztönösen érzékeled, hogy az ő lelkesedése éppoly élénken lüktet, mint a tiéd – az apátok és a csapat rajongóinak izgatottsága tükröződik minden mozdulatában. Amint türelmetlensége határtalan lendülettel lökésszerűen emeli el magát a korláttól, karjai egyenesen kifeszülnek, mintha gitárhúrok feszülő vonalai lennének, s fejét rongybabaszerű könnyedséggel hanyatt veti, hogy elüssön egy pillanatnyi unalmat. Ez a komikus türelmetlenség gyermeki kacajt csal ki belőled – csilingelő nevetésed könnyedén áttör a zajongó tömegen, s mint egy láthatatlan fonál, azonnal magára vonja Rhys figyelmét. Amint meghallja kacajod, pillantása ismét rád szegeződik, és széles, szinte gyermeki vigyor ül ki az arcára, olyannyira, hogy pufók vonásai kisimulnak, és mandulavágású szemei datolyamagnyi résre szűkülnek.

  A kommentátor harsány hangja átszeli a stadion zaját, és bejelenti a Caerphilly-i Katapultok érkezését. A várakozás eddig végtelennek tűnő pillanatai egyszerre oszlanak szerte, mintha egy mágikus kéz oszlatná el a feszült izgatottság páráját. Rhys-szel egyszerre mozdultok, tekintetetek mély figyelemmel szegeződik előre – a játék kezdete egyetlen határozott pillanatban sűrűsödik össze. Bátyád mutatóujja célratörően emelkedik, hogy ráirányítsa figyelmedet a csapat sztárjára, édesapátokra, de neked már nincs szükséged iránymutatásra. Szemed már régóta rátapad, ahogy a pályára lép, és egy pillanatig úgy érzed, mintha a világ többi része elhalványulna. Gyermeki naivitással kívánod, hogy édesapád kiszúrjon téged a tömegben, bár a pálya hatalmas terében esélytelennek tartod ezt a vágyat.

  Aztán, mintha a sors finom szála éppen téged akarna megajándékozni, apád seprűjére pattan, s félkörívben megkerüli a pályát. Tekintete elszántan kutat, és amikor a VIP-részleg felé suhan, egyenesen felétek tart, míg meg nem pillant benneteket. A felismerés pillanata szinte éteri: egy finom gesztus, amely szürreális ámulattá szövi át lelked, és amiről még nem is sejted, hogy tradícióvá válik. Ez a pillanat, amelyet most annyira szívedbe zársz, idővel apád meccseinek rituáléjává érik – egy gesztus, amelyről az újságok is cikkeznek majd, és amely oly mélyen gyökerezik majd a családi emlékezetben, hogy minden alkalommal, amikor újra és újra megtörténik, ugyanaz az elragadtatás fogja betölteni a szívedet.

✧ ✧

L

✧

assan másfél hete nem láttad édesapádat és bátyádat, hiszen pontosan tíz napja döntöttél úgy, hogy édesanyádat kíséred el üzleti útjára – a döntésed mögött nem rejlett semmiféle kimondatlan ellenszenv vagy távolságtartás apád iránt, hiszen a családotokban bevett szokás, hogy ha a szülők tervei ütköznek, te és Rhys szabadon választhattok, kivel tartotok. Két szülőd iránti rajongásod és feltétlen tiszteleted nem tűr megkülönböztetést, mindkettőjükhöz mély érzelmi kötelék fűz, ám

míg édesapád világában a kviddics, a konstans verseny és a sport jelentik a középpontot, addig édesanyád hivatása – a divat kifinomult, rétegzett világa – sokkal közelebb áll az egyéniségedhez és a jövőbeli ambícióidhoz. Ennek megfelelően az alkalmak túlnyomó többségében anyádat kíséred el, és csak akkor választod apád társaságát, ha úgy érzed, túl sok idő telt el a távollétetek óta, és a kötődésedben jelentkező űrt csak az ő közelsége képes betölteni.

  Ezekre a ritka alkalmakra még a bátyádat is sikerült paktumra bírnod – szinte gyermeki fondorlattal vetted rá, hogy megígérje, hajlandó lesz veled cserélni, ha szükségét érzed. Noha Rhys meglehetősen kelletlenül, alig hallható morgások kíséretében egyezett bele, te nem háborodtál fel – jól tudtad, hogy értelmetlen lenne türelmetlenkedni. Rhys férfiból van, és ebben a korban még olyan zöld, mint egy éretlen banán: az érzelmi intelligenciája ugyan széles skálán mozog, de a korából fakadó infantilizmus időnként elhomályosítja józan ítélőképességét. Ezért is választottad azt a stratégiát, hogy helyzetetek érzelmi súlyát hangsúlyozva, személyes példákat felsorakoztatva érvelj – olyan pontokat érintve, amelyekhez Rhys maga is érzelmileg kötődik, ezzel biztosítva, hogy ne pusztán értelmileg, hanem szívével is megértse, miért fontos édesanyátok mellett állni bizonyos helyzetekben.

  Most azonban nincs szükség a paktum jogaira támaszkodnod, hiszen az év azon időszaka következik, amelyet szíved mélyéből szeretsz: a fesztív időszak, amikor a szélesebb család apai ágon örökölt nyaralójába tömörül, hogy hosszú, éjszakába nyúló, forralt boros estéken osszátok meg egymással az elmúlt hónapok izgalmait. Téged persze ilyenkor csupán az alkoholmentes verzió illet, de senki sem veszi észre, ha az este előrehaladtával poharad tartalma szolidan összekeveredik a felnőttek italával. Alig várod, hogy újra megpillantsd a karácsonyi díszekbe öltöztetett nyaralót, az ünnepi készülődés meghitt forgatagát, a gazdag vacsorákat és a karácsonyi slágereket, amelyek szinte biztosan az új év első heteiben is a fejedben csengenek majd.

  A kviddics ilyenkor nem köt le – a fagyos levegő és a téli időjárás nem kedvez ennek a sportnak –, helyette a jég tükörsima felszíne és pengeéles korcsolyád találkozása adja azt az élményt, amelyért szíved dobban. Leginkább azonban azt az érzést várod, amikor éjjelente a faházikó padlóján heverve bámulhatod a tetőn keresztül a csillagokat – azt az építményt, amelyet nagyapátok szeretettel és gondoskodással épített az imádott unokái számára. Az ablakos tetőt finom bűbáj védi, így a hópelyhek sosem telepednek meg rajta, zavartalan kilátást biztosítva az égboltra, ahol a csillagképek végtelen rendje bontakozik ki előtted. Az a pillanat, amikor a dermesztő téli csend és a sziporkázó csillagfény összefonódik a lelkedben, örök marad – a gyerekkorodtól hordozott, el nem múló varázs, amely minden évben újra és újra magával ragad.

✧ ✧

M

✧

ozdulatlanul fekszel az ágyadban, szemed a baldahin selymes redőin időzik, de az álom messze elkerül – helyette gondolatok sűrű szövete fonja körbe elmédet, vonalak és árnyak formálják a múlt apró részleteit, amelyek makacsul kapaszkodnak a jelen pillanatába. Hiába szakadtál már el mindattól, amit a nap még tartogathatott volna számodra, elméd nem engedi, hogy elmerülj a feledés édes nyugalmában. Két évvel ezelőtt, ilyenkor a bálterem csillogó padlóján táncoltál

volna, és a kristálycsillárok gyertyafényének vibráló tükörképét kergetted volna a család barátainak gyermekeivel élő koszorút alkotva. Hiányoznak az előkészületek, a kis apróságok, amelyek a bál ékes rendjét szolgálták – a vendégek fogadására való készülődés izgalma, az estélyi ruhatárad következő mesterműve, szüleid és bátyád elismerő pillantása, amikor az ízlésed kifinomultságát dicsérték. A muzsika lágy dallama, a hangok szőtte bársonyos aláfestés, ahol a férfiak mély baritonjának rezgése és a nők hegedűszerűen vékony akusztikája finoman ölelkezett, hogy csilingelő nevetéssé olvadjon össze.

  Még az sem riasztott el akkor, hogy tavaly kész válaszokat kellett adnod az elkerülhetetlen kérdésekre – háborús viszonyok, politikai állásfoglalások, a megfelelő oldalak támogatása. Már akkor is megtanultad a szavak finom szövevényét, és ha kellett, elegáns könnyedséggel terelted el a figyelmet, csiszolt udvariasság mögé rejtve valódi gondolataidat. Mostanra már a kisujjadból is kiráznád az ilyen helyzeteket – mégis, a régi báli esték emléke inkább nosztalgiát ébreszt benned, semmint megkönnyebbülést, hogy már nem kell velük szembenézned.

  Legalább Rhys hazatért a Roxfortból az ünnepekre. Füledben még ott cseng néhány mondatának visszhangja, amelyben keserű iróniával mesélte, mennyivel szórakoztatóbbnak tűnik a Durmstrang vaskalapos rezsimje a Roxfort lehangoló, borongós légköréhez képest. Te persze tudod, hogy csak a csalódottság beszél belőle – túlságosan is másra számított a hallott mesék alapján, és amikor szembesült a valósággal, az éles ellentét fájóbb volt, mint gondolta volna. Valahol mélyen te is reméled, hogy nem tér vissza. Noha távollétében csendesebbek a napjaid, nem fenyeget az unalom fojtogató üressége, hiszen szorgalmasan merülsz el a ruhatervek finomhangolásában, egyre prímább darabokat álmodva meg, miközben szüleid egyre gyakoribb otthonléte is sajátos nyugalmat áraszt. Mégis, Rhys hiánya érezhető űrt hagyott maga után, és most, hogy visszatért, az otthon gondosan megteremtett harmóniája ismét helyreállt.

  Ám ezen az éjszakán valami mégis nyugtalanít. Kipattansz az ágyból, és a könyvtár felé veszed az irányt, abban a reményben, hogy a szüleid egyike még fent van. Nem jellemző rájuk, hogy korán nyugovóra térjenek – édesanyád szavai jutnak eszedbe: szükségük van a „mi időnkre”, amikor kettesben élvezhetik egymás társaságát. Nem mintha zavarná őket a jelenléted, de ahogy neked is szükséged van anya-lánya vagy apa-lánya programokra, úgy nekik is jár a maguk csendes intimitása.

  Mégis, ahogy belesel a résnyire tárult ajtón, szokatlan jelenetre leszel figyelmes. Édesanyád nem a kanapén hever egy kötet társaságában, keresztbe vetett lábakkal, magassarkúktól elgyötört lábfejét hanyagul édesapád ölébe ejtve, és édesapád figyelmét sem köti le semmilyen könyv, sem a fáradt végtagok gyengéd masszírozása. Most az íróasztala mögött ül, ujjaival összefűzve, könyökeit a mahagóni felületre támasztva – arca kifejezéstelen, mégis feszült koncentráció sugárzik belőle. Édesanyád pedig fel-alá járkál, mintha a mozgás megfékezhetetlen belső nyugtalanságot próbálna lecsillapítani. Hangja halkan, de sürgetően cseng, ahogy arról beszél, hogy halálfalók jártak nála – pont akkor, amikor az atelier hátsó részében muglik sorakoztak, próbabábokká varázsolta őket, hogy senki ne figyeljen fel rájuk. Az a semlegesség, amelyet oly gondosan próbáltatok megőrizni, mostanra kétélű karddá vált – egyszerre láttat titeket vérárulóknak és vérelmélet-pártolóknak. Hogyan lehet egyszerre két ilyen ellentétes szerepbe kényszerülni? A kérdés ott lüktet a fejedben, ahogy bénultan állsz a résnyire nyílt ajtóban, szemed az aggódó szüleiden pihen.

  És akkor hallod meg édesanyád konklúzióját – ideje elhagyni az országot. Most. Azonnal. Mielőtt túl késő lenne, mielőtt az egykori döntéseitek drága árat követelnének. A döbbenet gyökeret ver benned, de ahogy néhány zaklatott szívdobbanással később belépsz, az aggodalom és szeretet pillanatok alatt átveszi a helyét. Édesanyád megtorpan, tekintete rád szegeződik, édesapád pedig azonnal felpattan, egyetlen lépéssel kikerüli az íróasztalt, hogy melléd lépjen. Egy pillanat alatt körülölelnek – a biztonság láthatatlan burkát vonják köréd, amelyben még mindig hiszed, hogy minden rendben lesz.

  Megkérdezik, miért vagy fent ilyen későn. Igazat mondasz, ahogy mindig – bennük bízol a legjobban, sosem hazudnál nekik. A szobádba kísérnek, de előtte még a konyhában megálltok egy bögre meleg tejre, amelyet lassan kortyolgatsz, míg visszaértek az ágyadhoz. Betakarnak, és te felhőtlen biztonságban érzed magad – még maradnak veled, mert félálomban kéred; jobbra édesapád jelenlétét érzed, balra pedig édesanyád nyugtató közelsége húzódik melléd. Ahogy szavaikkal megfestik előtted az ünnepek hangulatát – a családi társaság örömét, a julekake illatát, a karácsonyfa díszítésének meghitt pillanatait, a pillecukros kakaót a kandalló tüzének fényében – ellazulsz, az álom lassan mégis elragad.

  Elfeledkezel arról, amit az imént hallottál. Nem ébreszt benned kérdéseket vagy aggodalmat – hiszen szüleid védelme biztonságos áramkörként öleli körül a lelkedet. Nem sejted még, hogy hosszú időre ez lesz az utolsó alkalom, amikor a saját ágyadban alszol, a saját otthonod falai között érzed a meghittséget. A jövő csendben lopakodik feléd, és te nem szándékosan bár, de vak és süket vagy rá.

✧ ✧

A

✧

z ablakomnak vágódó esőcseppek zabolátlan vízfoltjai szeszélyesen cikáznak a transzparens üvegen, mintha türelmetlenül versenyt futnának a gravitációval. Megnyugtató a zivatar ilyenkor, az év ezen időszakában, amikor a nap és az eső nászából születő szivárvány ígérete feszül az égbolt peremén. Tekintetem ösztönösen a távolba réved, türelmetlenül fürkészve a horizontot, vajon melyik szegletéből bukkan elő az égi csoda, ami minden vihart követően új reményt ígér,

amikor elmélázásom csendjét határozatlan, mégis erélyes kopogás töri meg, bizonytalanul visszhangzik a hálószobám ajtajának túlsó oldaláról.

  – Szabad – szólalok meg kíváncsian, pillantásom az ajtó felé rebben, amely lassan tárul fel, előbb édesapám homloka, majd vonásai, végül teljes alakja bontakozik ki a résből. Rendkívüli megjelenése kellemetlen előérzetet kelt bennem: váratlan kérdéseket, esetleges híreket sejtet, és az arcára erőltetett mosoly sem oszlatja el a gondolataim közt gomolygó bizonytalanságot.

  – Mi újság? Készen állsz az újabb tanévre? – hangja mesterkélt derűt áraszt, de a szavak mögött ott bujkál a céltalanság bizonyossága. Ahogy helyet foglal az ágyamon, az elnyúló mozdulatok elárulják: nem siet visszaszolgáltatni a már-már elrabolt nyugalmat. Válaszom egy helyeslő bólintás, miközben az ablakpárkánynak dőlve, keresztbe font karokkal figyelem őt, tekintetem feszülten tapad vonásaira. – Nos, mit szólnál, ha ma este még egyszer ellátogatnánk a csillagvizsgálóba, mielőtt három hónapra eltűnsz a Roxfort falai között? Úgy hallottam, a Hold fogyó sarló fázisban van, fénye fokozatosan halványul az újhold felé – szemöldökei együttesen lifteznek, hangjában ott rezeg a régi családi hagyomány utáni vágy, az utolsó közös nyári pillanatba kapaszkodás reménye. Hajdanán ez a szokás színtiszta öröm volt, de a háború árnyékában megkopott a varázsa. Nemcsak mi, sokan mások is próbálnak újra rátalálni arra a régi fényre, amely egykor meghatározta kedvenc időtöltéseik meghittségét.

  – Talán – vágom rá tétován, meglehet a kelleténél gyorsabban, és azonnal észreveszem, hogy édesapám szivárványhártyáinak kékje megfogyatkozik. Valahol olvastam, hogy az efféle reakció a kíváncsiság és az érzelmi feszültség jele, és most is azt sejtem, hogy elméje lázasan elemzi szavaimat, megfejteni próbálja, miért váltottam le a sziklaszilárd igent erre az ingatag talánra.

  – Rendben – válasza színtelen, mintha saját izgatottságom tompa visszhangja lenne, de a padlóra szegeződő tekintete elárulja, hogy némi csalódás is fűszerezi a hangját. Már-már megragadná a gömbkilincset, ám mozdulata megtorpan, helyette tenyere ökölbe szorul – egy olyan gesztus, amelyet az el nem mondott szavak nyomasztó terhe szül.  – Ugye tudod, hogy nem a kötelességed foggal-körömmel ragaszkodnod ahhoz, ami egykor kicsúszott az ujjaink közül? Nem életcélunk, hogy azokhoz tartozzunk, akiknek nézetei és életstílusa nem egyezik a miénkkel. – szavai halkan hullanak közénk, de én már a sorok között is olvasok. Tudom, hogy azt akarja tudatni velem: ne hajszoljam magam bele a háború örökségének boncolgatásába, ne vesztegessem az időmet az egykor meghozott döntések következményeinek jóvátételére. Vajon ő nem érzi ugyanezt a belső feszültséget? Nem bántja, hogy családnevünk árnyékát még mindig ferde fény vetíti a világra?

  – Tudom, apa. De az, hogy már nem tartozunk közéjük, nem változtat azon, hogy a nevünk ott él az emlékezetükben, és az elvárásaik árnyéka még mindig ránk vetül. Nem a visszatérés a célom, hanem hogy bebizonyítsam – magamnak és nekik is –, hogy amit elvesztettünk, az nem a gyengeségünk bizonyítéka volt, hanem annak, hogy többé nem akartunk olyan szabályok szerint élni, amelyek megfojtják az önállóságot és az értékrendünket. – Ajakszirmaim szorosan préselődnek egymásnak, ösztönösen finoman az alsóba belső húsába harapok. Szemem összeszűkül, keresem a megértés szikráját édesapám tekintetében. – Nem akarok visszakerülni közéjük... de azt sem hagyhatom, hogy az ő narratívájuk határozza meg, kik vagyunk. Ha elfordulunk tőlük, az olyan, mintha elismernénk, hogy igazuk volt. És te is tudod, hogy nem volt.  Nem tudom, monológom melyik része talált célba, de ajkainak szeglete halványan felfelé rándul, és szeretném azt hinni, hogy a szavai mögött rejtőző büszkeség végre felszínre tör. Ám a dicséret elmarad, helyette csak egy kurta biccentést kapok válaszul – rideg gesztus, amely talán több érzelmet rejt, mint amennyit kimond.

  – A csillagvizsgálóban találsz, ha esetleg megjön a kedved – jegyzi meg könnyedén sarkalló mosoly kíséretében, mintha nem hagyná, hogy szavaim mélysége nyomot hagyjon benne, majd kislisszan az ajtón. Talán mégsem olyan rossz ötlet utoljára kiélvezni az idei nyár maradék estéjét a csillagvizsgálónk nyújtotta nyugalommal. Az égbolt csendje olykor többet mond, mint amit a kimondatlan szavak képesek közvetíteni.

                           ——————
                      C S A L Á D
                           ^{we bared our souls just to be whole
                                        can't fit the glove and won't fit the mold}

-anya •-   Manon Eulalie Volant; 39; aranyvérű; francia; ex-modell, divattervező   Kiváló feleség és anya – de a háziasszony szó hagyományos értelmében aligha lenne rá alkalmazható. Bár a férjéhez mély szeretet és szenvedély fűzi, ragaszkodott ahhoz, hogy házasság után is megtartsa leánykori nevét. Nem pusztán az önállóság ösztönös vágya diktálta ezt a döntést – inkább stratégiai lépés volt. A világ már jóval azelőtt a születési nevén ismerte, hogy kimondta volna a boldogító igent, és számára nem volt kérdés, hogy megőrzi azt.   Orionnal ellentétben Manon egy stabil, szeretetteljes családból érkezett. Tudta, milyen érzés egy biztos háttérre támaszkodni, így természetes volt számára, hogy ugyanezt akarja megadni a gyerekeinek. Venus számára mindig elérhető – ott van, ha szüksége van rá, mégsem válik fullasztóvá. Nem erőlteti rá magát, nem követel bizalmat, csupán jelen van, és ezzel minden szónál erősebben jelzi: a lánya számíthat rá. Talán éppen ezért olyan harmonikus a kapcsolatuk – szeretetteljes, támogató, de nem birtokló.   Manon korán felismerte Venus divat iránti érzékét, és hagyta, hogy saját tempójában fedezze fel ezt a világot. Nem irányított, nem kényszerített – egyszerűen csak nyitva hagyta előtte az ajtót. Így lett a divat mindkettőjük számára egy közös szenvedély, egy olyan tér, amelyben kapcsolatuk nemcsak anyai gondoskodásra, hanem valódi partnerségre is épült. Venus időnként besegít a butikban, részt vesz kreatív döntésekben, vagy épp a saját projektjein dolgozik – Manon bátorítása pedig ott van mögötte, csendes, biztos háttérként.	-apa •-   Orion Sindre Mavros aka Orion Llewellyn; 41; aranyvérű; görög-walesi-norvég; ex-hajtó, kviddics edző   Számára az apaság nem puszta szerep, hanem létezésének sarokköve. Norvég származása révén a család mindig is szent és sérthetetlen volt a számára, de biológiai apja hiánya mély, alakíthatatlan űrt hagyott benne – egy űrt, amelyet felnőttként makacs eltökéltséggel próbál betölteni. Gondoskodó és elkötelezett családapaként minden energiáját arra összpontosítja, hogy Venus érezze a támogatását, hogy biztonság vegye körül – hogy soha ne kelljen megismernie azt a fajta érzelmi hiányt, amely őt magát érintette egészen fiatal korában. Számára a család nem csupán fontos, hanem a világ tengelye, amelyhez minden más viszonyul.   Venusszal való kapcsolata mély, de feszült – mintha az őszinteségük és hallgatásaik között egy észrevétlen háború zajlana. A semleges pozíció, amit a család a háború alatt őrzött, mindent megváltoztatott. A lány, akit nevelt, valaki mássá vált. Ambiciózusabb, megközelíthetetlenebb. Minden mozdulata kiszámított, mintha rettegne attól, hogy egyetlen megingás felfedhetné a mögötte húzódó repedéseket. Orion bűntudattal vegyes aggodalommal figyeli ezt az átalakulást. Hiszen ő maga tanította Venust óvatosnak lenni, elrejtőzni, semlegesnek maradni – megtanította, hogyan kell árnyékként létezni egy olyan világban, amely túl veszélyes ahhoz, hogy lemeztelenített szívvel járjon benne. Most mégis attól tart, hogy a lánya túl jól megtanulta és begyakorolta a leckéjét. Hogy annyira belesimult ebbe a szerepbe, hogy talán már maga sem tudja, ki is valójában.   Venus szereti és tiszteli az apját, de az útja másfelé tereli. Elszántan igyekszik visszaszerezni a család egykori státuszát, amelyet a háború elsöpört, és a célkitűzése mögött semmi sem inog. Orion számára ez a harc egyszerre fájdalmas és lenyűgöző: büszkeség és félelem kettős köteléke tartja fogva. Attól fél, hogy a lánya végleg elveszik az elvek és ambíciók sűrűjében – hogy a saját akarata úgy formálja, akár egy szobrot, amiből egyszer minden lehull, ami egykor még emberi volt, és hogy talán soha nem lehet az a nő, akivé válhatott volna, ha egy másik világba születik.
-testvér •-   Rhysand Léo Llewellyn; 18; aranyvérű; görög-walesi-norvég-francia; diák   Mindig ott van Venus számára – nem csupán testvérként, hanem egyfajta biztosítékként is, a családi kötelékek szilárdságának megtestesítőjeként. Az apjától nemcsak az erő és férfiasság fogalmát sajátította el, hanem azt is, hogy a tisztelet – különösen a nők iránt – nem választás, hanem alapvető erkölcsi törvény.   Venusszal való kapcsolata már a kezdetektől mély, a testvéri kötelékük szilárd és rendíthetetlen. Ő volt az, aki kisgyermekként izgatottan várta a húga érkezését, és azóta is őrzi azt a szerepet, ami egyfajta csendes oltalmazóvá teszi. Mégsem fojtogató a védelme – inkább ösztönös és mérhetetlenül biztos: ha valaki tiszteletlen Venusszal, Rhysandnak elég egyetlen pillantás, egy higgadt, pontosan mért mondat, hogy a helyére tegye az illetőt. Nem a nyers erő embere; az intelligencia és a tekintély határozza meg megjelenését.   Venus sosem mondaná ki nyíltan, de csodálja Rhyst. Az első, akihez fordul, ha úgy érzi, hibázott – nemcsak mert bátyja védelmező, hanem mert bizalmasa is. Rhys hatása mélyebbre nyúlik, mint amit a felszínen beismerne: szándékosan építi kapcsolatait, ügyesen olvassa az embereket, és bár nem mindenben követi bátyja példáját, van, amit soha nem tudna utána csinálni – például azt a valódi, magától értetődő közönyt, amivel Rhys figyelmen kívül hagyja a társadalmi elvárásokat, vagy azt a veleszületett egyenességet, amely tiszteletet parancsol anélkül, hogy valaha is kierőszakolná.   Rhys figyelmes természetéből adódóan sosem hagyja szó nélkül húga apró változásait – legyen az egy új illat, egy frissen készült ruhaterv, vagy egy gondosan választott kiegészítő. Ha bókot tesz, az sosem üres gesztus, hanem valós észrevétel, és talán éppen ezért olyan hatásos.   Venus időnként bosszantónak találja a bátyja vakmerőségét, némiképp idealista nézeteit és alkalmi csipkelődését, különösen, amikor Rhysand – utólag, nyugodt tárgyilagossággal – megjegyzi, hogy egy adott helyzetben túlságosan megjátszotta magát. Az ilyen pillanatok olykor feszültséget szülnek, de soha nem rendítik meg a köztük lévő köteléket. Akárhány vita, akárhány eltérő nézőpont, a végén mindig egy oldalon állnak.	-háziállatok •-   Umbra; uráli bagoly; 7 éves; hűséges   A folytonos utazások – apja meccsei, anyja divatbemutatói – mellett sosem tartották praktikusnak egy háziállat gondozását. Nagyon sokáig még baglyokat sem tartottak, hiszen szülei mindig is más üzenetküldési módszereket részesítettek előnyben.   Venus közvetlenül az iskolakezdése előtt kapta Umbrát. Nem hosszan fontolgatott ajándékként, hanem ideiglenes megoldásként, aminek segítségével áthidalhatta a távolságot, amit másképp még nem tudott. Azóta is makacsul ragaszkodik hozzá, hogy ne zárja kalitkába a madarat, így Umbra soha nem kíséri el a Roxfortba tartó vonatútján. Helyette minden tanév elején megérkezik hozzá, a család – már-már hagyománnyá vált – iskolakezdési levelével. Egy üzenet, amely nem csupán szavakat, hanem a távolságokban elrejtett gondoskodást is magában hordozza.

        _{✧ CSALÁDTÖRTÉNET ✧}        

A

✧

Llewellyn család gyökerei az idő ködébe vesznek, visszanyúlva egészen az i. e. 1. századig, amikor Britannia zöldellő ligeteit és szent erdeit még az ősi druidák bölcsessége uralta. A família vérvonala azokhoz a mágikus adottságokkal megáldott walesi varázslókhoz vezethető vissza, akik a természet erőit kutatva és druidikus rítusaikkal mélyítették hatalmukat, miközben vallási és társadalmi vezetőkként álltak népük élén. A Földanya bőkezű ajándékait nem csupán

tiszteletteljes áhítattal fogadták, hanem szertartásaik révén tudatosan használták fel, hogy megerősítsék varázserejüket és kiteljesítsék képességeiket. Hittek abban, hogy a természet és a mágia elválaszthatatlan egymástól, és aki érti az elemek nyelvét, az uralhatja is őket.

  A klasszikus druida korszakban, amikor a Brit-szigetek partjaihoz római hódítók érkeztek, szemükben a druidák nem csupán pogány papokként jelentettek fenyegetést, hanem politikai ellenségként is. A hatalmuk nem pusztán a szertartásaik misztikumában rejlett, hanem

abban a befolyásban is, amelyet a kelta törzsek felett gyakoroltak: a többi druidával együttvéve, a Llewellynek is a római légiók célkeresztjébe kerültek és a célzott üldözéseik főszereplőivé váltak.   I. sz. 60-ban, amikor a római seregek vérbe fojtották Anglesey szigetén Britannia utolsó druida központját, a család számos tagja is áldozatul esett a mészárlásnak. A túlélő Llewellynek számára ekkor vált végérvényessé a felismerés: ha hagyományaik fennmaradását biztosítani akarják, azokat a rejtőzködés homályába kell burkolniuk. A

vidéki közösségek oltalmába vonulva, ahol csak a fáklyák tétova pislákolása törte meg az árnyakat, szertartásaik emléke parázsként izzott tovább.

  Az évszázadok múlásával, ahogy a klasszikus druidizmus lassan a történelem mélyére süllyedt, a család fokozatosan elveszítette egykori tekintélyét. A késő ókortól a kora középkor végéig a nyílt druida megnevezésüket elhagyták, hiszen az üldöztetés árnyékában már nem csupán kockázatos volt, hanem egyenesen halálos is. Tudásuk és bölcsességük azonban nem hunyt ki; akár a patak, mely új medret keres magának, transzformálódott, alkalmazkodott, és a korszakok hívására mindig más álarcot öltött. Az egykori jósok és szertartásvezetők helyét a falvak bölcsei, természetgyógyászai és bábái vették át – ám mindaz, amit képviseltek, tovább élt a suttogásokban, a rejtett jelekben, a múlt fantomképeiben, amelyek a hagyományokat soha nem engedték végképp kihunyni.

  A kviddics a XIV–XV. századra különös népszerűségre tett szert Walesben, és a szenvedély alól a Llewellynek sem jelentettek kivételt. Családjukban szép számmal akadtak olyanok, akik nem csupán ügyes seprűlovasokká váltak, hanem kivételes tehetségükkel és vakmerőségükkel a játék művészetét is új szintre emelték. A szél fúvásában és a seprűk suhanásában a szabadság érzése a versengés vad mámorával keveredett, akik pedig a Llewellyn név alatt indultak a pályára, nem csupán játékosok, hanem harcosok voltak – gyorsaságuk és találékonyságuk legendássá tette őket a varázslóközösségben. A vérükben lüktető ösztönös érzék a stratégiához és a küzdelemhez generációról generációra öröklődött, és akik ebben a világban találták meg hivatásukat, nem csupán a sport iránti szenvedélyt, hanem egy évszázados hagyatékot is magukkal hordoztak.

A XV. században, a kereszténység rohamos terjedése következtében, a varázslók és muglik közötti feszültség soha nem látott mélységekbe süllyedt: a boszorkányüldözések és az alaptalan vádak miatt a Llewellyn család egypár gyógyítójának és bábájának sorsa a máglya lángjai között, akasztófán vagy kínpadon pecsételődött meg. A rettegés szelleme generációkon át kísérte a nevüket: mire a XVII. század hajnalán új kor köszöntött be, alig akadt köztük valaki, aki még nyíltan vállalta volna hivatását, és a fennmaradás érdekében a család kénytelen volt új utakat keresni.

  Úgy tartják, hogy ebben az időszakban a Llewellynek inkább csillagászatnak szentelték magukat, vagy a kovácsmesterség és a kézművesség felé fordultak. A családi ereklyék közt fennmaradt rúnázott fegyverek és amulettek arra utalnak, hogy tehetségük a fémművességben is kibontakozott, míg a balladák és legendák, amelyek nevüket megőrizték, arra engednek következtetni, hogy költők, bárdok vagy mesemondók is akadtak közöttük. Bár a múltjuk gyökerei sosem szakadtak el teljesen tőlük, ebben a korszakban a túlélés érdekében a hagyományaik új formákban realizálódtak.

  Az 1692-es Nemzetközi Titoktartási Alapokmány bevezetésével a varázslóközösségre egyre szigorúbb szabályok terjedtek ki, és a Mágiaügyi Minisztériummal való összeütközés elkerüléseképpen a Llewellyn família úgy döntött, hogy ősi tudását családi titokként őrzi. A törvényszegés helyett inkább arra törekedtek, hogy befolyást szerezzenek a minisztérium falain belül, bízva abban, hogy így idővel visszahozhatják egykori szokásai. A XVII-XVIII. században újra fellángoló érdeklődés az okkultizmus és az ezoterikus tudományok iránt reménnyel töltötte el őket: úgy tűnt, elérkezett az idő, hogy mindazt, amit egyszer publikusan elveszítettek, ismét helyreállítsák.

  Ám a mágusvilág rohamos modernizációja hamar világossá tette, hogy ez a küzdelem végső soron hiábavaló. 1775-ben a família határozott és előrelátó feje, Aneirin Llewellyn, radikális döntést hozott: úgy vélte, hogy a druidizmus ősi rituáléi, jóslatai, valamint a növény- és állatmágia túlzott előtérbe helyezése visszafogja a családot, és gátolja őket abban, hogy lépést tartsanak a korszellemmel. Azt a következtetést vonta le, hogy egy olyan világban, ahol a pálcahasználat és a kifinomult bűbájtan-tudás vált elsődlegessé, a druida örökség csupán egy letűnt kor relikviája.

Bár hivatalosan elutasította ősei kultúráját, a családi ereklyéket és a felhalmozott tudástárat gondosan megőrizte. Tisztában volt azzal, hogy ami a birtokában maradt, az mások számára már elveszett ismeretnek számított – olyan kincsnek, ami akadémiai és kutatási szempontból felbecsülhetetlen értéket képviselhet. Emellett, bármennyire is próbálta megtagadni a múltat, az érzelmi kötődés, ami egész életét végigkísérte, nem tűnt el nyomtalanul: a vérében hordozta, ebben nőtt fel, és elválaszthatatlanul összefonódott családja múltjával. A druidizmus emlékének eltörlése nem csupán egy filozófia feladását jelentette volna, hanem a család történetének végleges kioltását is –

ezt a terhet még ő sem lett volna képes magára venni. Az archaikus druidizmustól való elhatárolódása nem csupán a fejlődést szolgálta, hanem tudatos stratégiai lépés is volt annak érdekében, hogy a família visszailleszkedjen a brit varázs elit köreibe. A kviddics mellett a család fő szakterületeivé a bájitaltan, a rúnatan és az alkímia váltak, és némelyikben kimagasló eredményeket értek el.

  A huszadik század elejére a család sikeresen visszaszerezte rangját a mágus elitben, köszönhetően annak, hogy nem csupán alkalmazkodtak a változó világhoz, hanem aktívan formálták is azt. A Globális Varázslóháború idején határozottan az ellenállás mellé álltak: védelmi rúnákat fejlesztettek az üldözöttek számára, és évszázadokra visszanyúló kapcsolataik révén nemzetközi együttműködésben segítették a háború károsultjait. A konfliktus azonban őket sem hagyta érintetlenül – elveszítettek kiváló kviddics-játékosokat és tudósokat egyaránt, hol azért, hogy meggyengítsék őket, hol pedig hogy elhallgattassák erőfeszítéseiket, melyekkel Grindelwald ellenállását támogatták.

  A háború lezárultával a Llewellyn család áldozatvállalását és hozzájárulását a varázsvilág védelméhez széles körben elismerték, és ez az elismerés tovább szilárdította rangjukat a brit varázstársadalomban.

✧ ✧

  1946-ban Dai Llewellyn, a Caerphilly-i Katapultok walesi játékosa, akit bátorsága és meccsek közben tanúsított kockázatvállalása tett híressé, Görögországba utazott. Miközben Míkonosz szigetén pihent, élvezve a perzselő napsütést és a tenger sós illatát, képeslapot küldött édesanyjának. Lelkes szavakkal ecsetelte a sziget varázslatos hangulatát, és azt kívánta, bárcsak Mrs. Llewellyn is ott lehetne, hogy saját szemével győződjön meg Míkonosz szépségéről. Ám az édesanya mit sem sejthetett arról, hogy a sziget a gyönyörű tájon és az enyhe időjáráson túl kevés vigaszt kínált volna. A lakosok – muglik és varázslók egyaránt – még mindig próbálták kiheverni a német megszállás pusztító emlékeit, amelyek nyomai ott lapultak az apró utcák csendjében.

  Dai voltaképp nem a sziget idilli nyugalmába szeretett bele, hanem egy különleges személybe, aki egészen új dimenziót nyitott az életében. Egy kviddicsmérkőzés során Elenivel találkozott, a gyönyörű és intelligens görög boszorkánnyal, akinek ragyogó tekintete és finom kedvessége azonnal magával ragadta. Dai, aki a pályán mindig taktikai érzékkel és éleslátással mozgott, ezúttal sem hagyta, hogy az érzelmei elhomályosítsák a józan ítélőképességét. Az első találkozás varázsa ellenére időt szánt arra, hogy Elenit levelezés útján jobban megismerje. Mikor néhány hónapnyi eszmecsere után úgy érezte, elérkezett az idő, hogy újból személyesen is találkozzanak, nem engedte, hogy a véletlen irányítsa sorsát. Határozott döntéssel indult el Görögországba, tudván, hogy látogatása talán nem csak egy nyári kaland lesz, hanem akár egész jövőjét ia meghatározhatja; ez a tudatos elszántság vezette Míkonosz fehérre meszelt házai és az Égei-tenger kék hullámai közé.

Eleni közelségében Dait elvakította a rózsaszín köd sűrűssége és az érzelmek örvényében, illetve az adrenalin-hiány kihatására, egyik reggel kiméra-vadászatra indult – ám nem csupán a hajsza izgalma, hanem egy különleges ajándékért vállalta a halálos kockázatot. A terve szerint egy kiméra szőréből készült egyedi írótollal szerette volna meglepni szíve választottját, Elenit. Szemernyi sejtelme sem volt arról, hogy a halál szájába készül fejest ugrani – a vadászat közepette kettőjük csatájából a kiméra került ki cáfolhatatlanul egyedüli győztesként. Dai tragikus halála nem csupán a családját, hanem a varázslóvilág egészét megrázta, és a walesi boszorkányok és varázslók

gyásznapként jegyezték fel azt a napot, amely örökre elrabolta a tehetséges kviddics-játékost. Tiszteletére létrejött a Veszélyes Dai Emlékérem, melyet minden szezon végén annak a ligajátékosnak ítélnek, aki a mérkőzések során a legbátorabb és legizgalmasabb kockázatokat vállalta, a Szent Mungóban pedig egy egész osztályt szenteltek neki: a súlyos harapások osztályát róla nevezték el, így visszaemlékezve a bátorságára és a veszélyek szemrebbenés nélküli vállalására.

  A nemzeti gyász közepette Eleni nem csupán bimbózó szerelmét vesztette el, hanem a jövőjét is boldog családanyaként és a házasság puszta ígéretét is – szíve alatt már életet hordozott, a Llewellynek következő nemzedékét. Bár megfogalmazódott benne a gondolat, hogy felkeresse Dai szüleit, a hosszúra nyúló éjszakák konklúziójaként végül elvetette az ötletet: a szorongásérzet fullasztó szorításában másra sem tudott gondolni, mint a fennálló eventuális kockázatra, hogy megalapozatlanul szélhámosnak kiáltják, aki saját érdekeit próbálja keresni a tragédián keresztül. Mivel semmilyen kézzelfogható bizonyítéka nem volt arra, ami számára megkérdőjelezhetetlen valóság volt, inkább elfordult a gondolattól.

  Eleni áldozata, hogy fia, Thaddeus a legjobb iskolai képzésben és páratlan kviddics-lehetőségekben részesülhessen, nem kizárólagosan földrajzi váltás volt, hanem egy döntés, ami egész életük irányát meghatározta. A költözés Norvégiába – a Durmstrang hírnevének és a legendás seprűlovasok hagyatékának vonzásában – nem csupán a lehetőségek horizontját nyitotta meg Thaddeus előtt, hanem egy új fejezetet is elindított Eleni életében. Alig telepedtek le az északi földeken, máris megismerkedett Sindre Bjørnsen norvég varázslóval, aki nemcsak a szívét nyerte el, hanem Thaddeust is feltétel nélküli szeretettel fogadta. Az esküvőjük egy új, stabil családi légkört teremtett meg, amelyikben Thaddeusnak apai alak nyújtott támaszt – még ha az elveszett apa hiányát soha nem is pótolhatta teljesen.

  Thaddeus felnövekedve éppoly távol sodródott biológiai apja örökségétől, mint amennyire mélyen vágyott arra, hogy meghaladja azt. Lelke egy eltévedt vándoré volt, aki a könyvek és a tudományok komplexumában próbált választ találni a benne tátongó űrre. Az ősi mágia fejtörői és a mágikus tárgyak rejtélyessége iránti szenvedélye nem maga a tudásszomját elégítette ki, hanem egyfajta belső útkeresésként is szolgált. Bár Ylva személyében azt hitte, megtalálta a szerelmet és a stabilitást, a gyermekkorából hozott sebek – az apai jelenlét fájó hiánya – mélyebb nyomokat hagytak lelkén, mint azt bármely kapcsolat begyógyíthatott volna. Saját családjában is hamar megmutatkozott ez az bélyeg: feleségét és alig hároméves fiát, Oriont hátrahagyva, életét a tudományoknak szentelte. Ylva, a hagyományos norvég szépség, idővel újra rátalált a boldogságra Eirik Skovgaard oldalán, akivel három közös gyermekük született – egy új család, amelyben Orion apai alakja halvány emlékké fakult.

Orion – édesapjával ellentétben – nem csak örökölte nagyapja, Dai Llewellyn legendás tehetségét, hanem ifjúkorától kezdve a seprű nyergén mutatott virtusával és ösztönös érzékével saját hírnevet kovácsolt magának. Az iskolai kviddicscsapat meghatározó tagjaként mozdulatai mintha a múltból idézték volna Dai Llewellyn bátorságát és technikáját – egyfajta élő emlékművé vált, és a dicsősége útjának még a Durmstrang falai sem tudtak megálljt parancsolni. A Karasjoki Kányák hajtójaként gyorsan felkeltette a nemzetközi kviddicsvilág figyelmét, ám az igazi reveláció akkor következett be, amikor a Llewellyn család is

felfigyelt rá. Orion mozdulatai, tekintete, sőt, egész kiállása kísértetiesen emlékeztette őket az elhunyt fiújukra; ez a megérzés nyomozásra sarkallta őket, a kutatásuk pedig végül Elenihez vezetett, és fényt derített Orion valódi származására.

  Amikor Orion végül felvette a Llewellyn nevet dédnagyszülei kívánságának eleget téve, döntése nem a gyökerek kereséséről vagy egy elveszett identitás betöltéséről szólt. Nem érezte szükségét annak, hogy egy név pecsétjével igazolja saját teljességét, hiszen önálló egészként is szilárdan létezett. Mégis, a múlt hívása, a régi históriákban rejtőző legendák csábítása és a Llewellyn név mögött meghúzódó örökség homálya olyan erővel magával ragadta, amelyet lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagyni. Nem csupán egy vezetéknevet vett fel, hanem egy egész hagyatékot – egy vérvonalat, amelyet egyszerre átjár dicsőség és tragédia.

  1984-ben Orion alkalomhoz illő öltözéket keresett, amikor belépett a párizsi L’Envol butik kifinomult atmoszférájába. Az üzlet légkörét áthatotta az elegancia és az exkluzivitás aurája, amelynek középpontjában Manon Volant, a kifinomult stílus és a francia sikk élő megtestesítője állt. A levegő már az első pillanattól vibrált közöttük – nem puszta udvariassági szóváltás zajlott le, hanem egy sziporkázó, szellemes összecsapás, ahol a tekintetek élesebben villantak, mint a tőrök, és amelynek feszültsége önmagában is bűvöletet keltett. A szenvedélyes stílustanácsadás oly hevessé vált, hogy végül Párizs egyik legelegánsabb éttermében találták magukat egy ínycsiklandó vacsora felett, ahol a varázslótársadalom meghatározó problémáit diskurálták, miközben bormámoros szavaik finoman összekuszálódtak – a tekintetek pedig mélyebbre ástak, mint az illendőség engedte volna. Ami ezután következett – a házasság, a közös karrierépítés, majd a családalapítás –, már természetes következménye volt annak az egyetlen pillangószárnycsapásnak, amely a közös jövőjük felé sodorta őket.

✧ ✧

A második varázslóháború és Voldemort felemelkedésének árnyékában a család látszólag semleges maradt – nem kívánták nevüket egyetlen lobogóra sem felvarrni, sem önnön érdekeiket a vak lojalitás oltárán feláldozni. Ám a semlegesség mindössze lepel volt, mely mögött titkos hajlam húzódott az ellenállás felé. Álláspontjuk egyensúlyozás volt a penge élén, veszélyes játszma, amiben az érdekek és meggyőződések olykor kibékíthetetlennek tűnő ellentmondásba kerültek. Kapcsolataik révén igyekeztek a hatalmi viharokat kívülről szemlélni, mintha csupán

nézőként ülnének a mindennapi tragédiák amfiteátrumában. Manon kifinomult társasági érzékével bármelyik oldal képviselőjével elegánsan tudott társalgást folytatni, anélkül, hogy egyetlen szóval is egyértelműen állást foglalt volna – valójában azonban gondosan szőtte saját kapcsolati hálóját, aminek révén figyelemmel kísérhette az eseményeket, és olykor észrevétlenül billenthette a mérleget a megfelelő irányba. Eközben Orion, a nemzetközi kviddicsvilág csillaga, a sport glóriájában fürödve könnyedén elkerülhette a politika mocskával való összepiszkolódást – kívülállónak, szinte közömbösnek tűnt.

  A háború első éveiben tartózkodó távolságtartással figyelték az történések alakulását, de hamar rá kellett döbbenniük, hogy a semlegességük nem biztosított menedéket – épp ellenkezőleg, puszta kiszolgáltatottság volt egy olyan világban, ahol minden döntés vagy lojalitás, vagy árulás súlyával bírt. A halálfalók szemében gyáválnak, vérárulóknak tűntek, akiket büntetlenül lehetett sakkban tartani vagy figyelmen kívül hagyni, míg a Főnix Rendje számára megbízhatatlanok voltak, hiszen aki nem volt hajlandó egyértelműen állást foglalni, az bármikor ellenséggé válhatott. Egyre inkább a senki földjén találták magukat – azok, akik befolyásosnak hitték őket, elfordultak tőlük, azok pedig, akik még mindig kíváncsiak voltak rájuk, nem mindig a barátaik voltak.

  Amikor a Mágiaügyi Minisztérium a halálfalók kezére került, nem lázadtak nyíltan, nem emeltek hangot az új rend ellen – viszont nem is simulékony megadás vezette őket. A nyílt ellenállás helyett az árnyékokban maradtak, azt az illúziót keltve, mintha minden a régi volna. Manon butikja a kifogástalan álca szerepét tölthette be – egy hely, ahol az elit képviselői megfordultak, ahol a társalgás könnyednek tűnhetett, miközben a sorok között titkok és árulások születtek. Finom művészet volt ez, amelyben Manon mesterien mozgott: figyelte a vendégeket, mérlegelte, hogy ki melyik oldalra állt, és a pókokra jellemző precizitással formálta információs hálóját, míg egy idő után a szálak meg nem gyengültek, és a minta meg nem bomlott. Brit ügyfelei sorra elmaradtak, a luxus iránti igény háttérbe szorult, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Volant Noir régi fényét és presztízsét nem őrizheti meg – egyetlen mentsvára a külföldi piac maradt, csakhogy az is csupán haldokló lángként pislákolt.

A hanyatlás legnyilvánvalóbb jele az 1996-os tél demonstrálta. A Llewellyn család hagyományosan rangos téli bálján, amely egykor az elit legcsillogóbb rendezvények közé tartozott, alig néhány vendég jelent meg. Azok, akik korábban még tülekedtek a meghívókért, most hallgatásba burkolóztak, és tartózkodó távolságból figyelték a család sorsának alakulását. A megfogyatkozott vendégsereg nem csupán a társadalmi helyzet megingását jelentette – vészjósló figyelmeztetés volt arra, hogy a Llewellynek már nem számítottak valódi hatalmi tényezőnek. Egy bukásra ítélt családhoz tartozni pedig veszélyes volt ebben az időszakban, és ennek mindenki tudatában volt.

  A bál kudarcának estéjén Orion és Manon hosszú, nagyrészt némaságba burkolt éjszakát töltöttek a majdnem üresen kongó bálteremben. Egyértelművé vált számukra, hogy magukra maradtak és a semlegességük veszélyessé vált – az egyik oldal számára árulást, a másik számára kiszámíthatatlanságot jelentett. A háború egyre könyörtelenebbé vált, és a túléléshez több kellett puszta kivárásnál. Ekkor született meg a döntés: a Llewellynek visszavonulnak. Nem menekülésként, hanem taktikai lépésként – egy elegáns meghátrálásként a norvég családi birtokra, Orion mostohaapjának védett földjére, ahol a vihar elmúltáig meghúzódhatnak. Az utazás hirtelenségét üzleti ügyekkel magyarázták, és mivel korábban is ez okból gyakran költöztek ideiglenesen más országokba, senki sem vonhatta kétségbe elhatározásuk hitelességét.

  A háború végével nem siettek visszatérni: figyelték az események alakulását, mérlegelték a hatalmi erőviszonyokat, és csak akkor lépték át újra a brit határt, amikor már bizonyossá vált, hogy sem az egykori halálfalók, sem az új hatalom nem fenyegeti őket megtorlással. A visszatérésük időzítése pontos volt, akár egy sakkjátszmában tett végső lépés: 1998 nyarán, a 423. Kviddics Világkupa zajában érkeztek meg ismét Walesbe, a múltbeli hírnevüket és kapcsolati hálójuk megmaradt foszlányait kihasználva, hogy újra pozícionálják magukat a társadalomban. Visszaköltözésük nem volt sem diadalmas bevonulás, sem alázatos visszakullogás – egyszerűen csak visszatértek, mintha sosem távoztak volna igazán.

——————
B E L B E C S
^{people think i made it but i
honestly i hate it on this pedestal}

J    ✧     elleme mélyen gyökerezik a családi dogmákban és azokban a határokban, amelyeket szülei a háború évei alatt húztak meg. Nem meglepő, hogy valódi énje és gondosan felépített álcája időnként szinte észrevétlenül összemosódik. Kiválóan kezeli az érzelmeit; ha nem feltétlenül szükséges, nem engedi meg magának, hogy nyíltan kifejezze őket, hiszen a kimutatott törékenységet könnyen mások fegyverévé válhat. Megfontolt és tudatos, nem hoz elhamarkodott, vakmerő döntéseket  – minden lépését alaposan mérlegeli és ha valamit túl kockázatosnak ítél, nem vállalja csupán becsületből vagy bátorságból. Nem hisz a naiv idealizmusban; számára a világ olyan mértékben rétegzett és bonyolult struktúrájú, hogy életidegennek és leegyszerűsítőnek véli merev dichotómiák mentén értelmezni, és sarkos keretek közé szorítani azt, ami valójában folytonosan változó, átjárható és árnyalatokkal teli.   Ravasz és stratégiai mentalitású, tetteit elsősorban saját és családja érdekei vezérlik. A kapcsolatépítést nem csupán társadalmi kötelességnek tekinti, hanem egyfajta sakkjátszmának, amelyben minden lépésnek célja és következménye van. Kimagasló megfigyelési készségének hála kivételes emberismerettel rendelkezik; könnyedén megfejti mások motivációit és hiányosságait, és ha a helyzet úgy kívánja, habozás nélkül ki is használja azokat. Nem kegyetlen természetű, de pontosan érti a hatalom működését, így, ha érdekei megkívánják, képes finoman, mégis határozottan a maga javára fordítani egy adott helyzetet.

Mások véleménye ritkán befolyásolja; önállóan alakítja ki világnézetét és ítéleteit, nem pedig külső elvárások szerint. Nem követ vakon társadalmi normákat, és nem hagyja, hogy azok formálják az önképét. Ha valaki ellenszenvessé válik a számára, az sosem alaptalanul történik; megfigyeléseire és tapasztalataira hagyatkozik, és nem felejt. Kitűnő memóriájának köszönhetően pontosan emlékszik arra, ki mikor és milyen módon sértette meg az elveit, és ezek az emlékfoszlányok nem csupán a múltbeli sérelmek felidézésére szolgálnak, hanem tudatosan formálják azt is, hogy a jövőben kiket tart megbízhatónak, milyen döntéseket hoz, és hogyan kezeli viszonyait. Kapcsolatai többnyire nem pusztán kedvességen vagy érzelmi kötődésen alapulnak; ha valaki elveszíti az értékét az életében, nagy általánosságban nem keresi az ok nélküli ragaszkodás lehetőségét, nem táplál fölösleges nosztalgiát, hanem feltűnés nélkül továbblép, lassan, fokozatosan eltávolodik tőle.

analitikus ————— hősies ————— pragmatikus ————— idealista ————— önuralom ————— hűséges ————— spontán —————

Társadalmi státuszának építését tudatosan kezeli. Nem elég számára jelen lenni egy eseményen; fontos, hogy a lehető legkedvezőbb benyomást keltse másokban. Ezért részt vesz az iskolai rendezvényeken, ám nem a versenyek vagy a kupák érdeklik, hanem a háttérben formálódó viszonyrendszerek és lehetőségek. Tudatosan vállal támogató szerepet ott, ahol előnyös számára; alkalmanként szárnyai alá vesz két lábon járó divatkatasztrófákat, afféle jótékonysági esetekként, és bár nem tartozik azok közé, akik harsány véleményt formálnak mások kétségbe vonható öltözködéséről vagy ízléséről, ha kikérik a személyes véleményét, őszintén, de diplomatikusan válaszol.   Távolságtartó és higgadt, azonban ha egy téma vagy tevékenység igazán felkelti az érdeklődését – legyen szó akár a művészetek kifinomult világáról, egy bonyolult kviddics taktika vagy az emberi kötődés rejtett dinamikájáról –, szenvedélyesen és elmélyülten veti bele magát. Számára az élet inspirációs forrás, amelyet ruhaterveiben és művészeti alkotásaiban fejez ki, tudatosan használva textíliák és színek kombinációját, amelyek erős érzelmi reakciókat válthatnak ki.   Nem bosszúálló a szó klasszikus értelmében, sosem esik a gyermekded reváns csapdájába – ha valaki keresztbe tesz neki, vagy lekezelően bánik vele, nem válik hirtelen haragúvá, nem reagál azonnal vagy hevesen, kommunikációja mindig átgondolt; finom eszközökkel, és rendíthetetlen magabiztossággal hozza helyre a helyzetet, ő hosszú távon gondoskodik róla, hogy az egyensúly helyreálljon. Esetenként mondatai olyan finom szarkazmussal átszőttek, hogy nehéz eldönteni, komolyan gondolja-e őket, vagy csupán játszik a szavakkal.   A család számára mindennél fontosabb. Mély lojalitás fűzi szüleihez és testvéréhez, és bár érzéseit ritkán mutatja ki látványosan, döntései mögött gyakran az irántuk érzett szeretet húzódik meg. Ha szükséges, manipulációval vagy rejtett befolyásolással is megvédi őket, hiszen     számára a család biztonsága minden másnál előrébb való. Óvatos és bizalmatlan, pontosan tudja, hogy az emberek érdekei gyakran ütköznek, és nem mindenki érdemli meg a lojalitását.   A hétköznapokban kifinomult eleganciával viseli kimértségét, nem pazarolja szavait felesleges csevegésre, és még kevésbé enged teret a szentimentális gyengeségnek – tartása fegyelmezett, viselkedése célratörő, minden gesztusa gondosan kontrollált. Ám ha iskolatársai valaha is megfigyelnék a komfortzónájában, aligha ismernének rá: a játékos élcelődései mellett, rideg távolságtartása mögül olykor előbukkan a valódi türelem és odaadás, amelyet idegenek jelenlétében gondosan elrejt. Nevetése ilyenkor nem megkomponált társadalmi kellék, hanem természetes és könnyed – egy olyan oldaláról árulkodik, amelyet a Roxfort falai között senkinek sem mutatna meg.   Ezekben a pillanatokban válik nyilvánvalóvá, hogy családi büszkesége nem pusztán rideg arisztokratizmus vagy kifelé mutatott tökéletesség, hanem a mélyben húzódó, szinte ösztönös kötődés szeretteihez, amely a mindennapokban talán kevésbé látványos, mégis megkerülhetetlen része lényének. A Roxfortban az a lány, akire hűvös eleganciája és brilliáns önuralma miatt felnéznek, egyfajta távoli eszménykép, ellenben a családja körében  a  következő generáció egyik egyedi és elválaszthatatlan tagja, akinek jelenléte szinte magától értetődően fonódik bele az ünnepi készülődés meleg atmoszférájába. Karácsony táján készségesen vesz részt a hagyományos sütemények elkészítésében – julekakét, pepparkakort és walesi bara brith-et süt –, és noha az iskolában látszólag teljes közönyt tanúsít mindenféle sport iránt, a családi kviddicsmérkőzéseken kivételes hajtónak bizonyul, aki éles stratégiai érzékkel veti bele magát a játékba, vagy ha a helyzet úgy kívánja, rugalmasságának köszönhetően olyan fogónak, aki fáradhatatlan kitartással üldözi a cikeszt.   Bár kifelé rendíthetetlen magabiztosságot és céltudatosságot sugároz, belül ott lappang a félelem, amely talán egész életében elkíséri: az a nyomasztó bizonyosság, hogy soha nem fog tudni senkiben maradéktalanul megbízni. A kontroll és az önvédelem igénye túl mélyen sarjad benne ahhoz, hogy valaha is teljesen félretehesse, és bár lojalitása megkérdőjelezhetetlen, kapcsolatai elkerülhetetlenül felszínesek maradnak – gondosan kimért, pragmatikus bizalomra épülnek, amelyben minden kötődés annyira szoros, amennyire az ésszerűség engedi, de sohasem több annál. Talán épp ez az, ami megóvja attól, hogy gyöngeséget mutasson, de egyben az is, ami elválasztja másoktól: hiszen miközben azon dolgozik, hogy mindenkit hibátlanul kiismerjen, meggátolja, hogy mások valójában megismerjék őt.

[A P R Ó S Á G O K]

                           ——————
                      A P R Ó S Á G O K
                           ^{be careful what you wish for cause
                                        you might fall through the trap door}

-mindig •- ✧ divat és önkifejezés, ruhatervezés, anyagválogatás, ruhatervezés, művészet, elegancia, smink, parfümök és testpermetek ✧ finom ékszerek, misztikus és családi ereklyék ✧ természet és varázslatos lények, kirándulások, természetjárás, norvég fjordok, görög sziklás hegyek, zöld dombok, gyönyörű francia vidékek, varázslatos helyek, eldugott szentélyek, utazások ✧ skiccelés, festés, fuvolázás, hárfázás ✧ családi nyaralások, karácsonyi norvég édességek, walesi és francia sütemények, görög baklava, jégkorcsolya, kviddics mérkőzések, versengés izgalma, a tenger és az óceán közelsége ✧ csillagászat, asztrológia, görög mitológiák, kelta mondák, skandináv sagák és francia legendák

-soha •- ✧ korlátozások, előítéletek, szűklátókörűség, értelmetlen, vagy igazságtalan szabályok, elárulni a családját, megbízhatatlanság ✧ középszerűség, unalom, érdektelen, színtelen dolgok, infantilis megjegyzések, egyszerűség, közbevágás ✧ túlzsúfoltság, túl zajos helyek, harsány személyek ✧ hanyagság, igénytelenség, félbehagyott munka, vagy történet, befejezetlenség ✧ ízléstelenség, rosszul összeállított ételek, szettek, túl erős illatok és sminkek, csicsa, túl hosszú műkörmök ✧  ecetes sült krumpli, vérpuding, olajban sült hal

-hobbik •-

Egyre szélesedő érdeklődési köre miatt a hobbijai tárháza szinte észrevétlenül gyarapodik évről évre. Szenvedélyei hol ösztönösen, hol véletlennek álcázott sorsszerűséggel sodorják újabb és újabb, ínyére való időtöltések felé, amelyekbe aztán ugyanolyan lelkesedéssel vetheti bele magát, mint az előzőekbe.   Amikor épp nem legújabb ruhatervének vonalait hajszolja ceruzával, vagy nem festi rá a kelmére azokat a színeket, amelyekről mások legfeljebb álmodni mernek, jó eséllyel a saját dolgozószobájában ül, csendesen varrva a következő darabot. Máskor a textilüzletek rikító zsivajában tűnik fel, ujjai közt anyagdarabokat morzsolgatva, mintha a tapintás útján szeretné kiolvasni belőlük a potenciális jövő kontúrjaikat.   A varráson túl más ruhakészítési technikák is foglalkoztatják, kísérletezik horgolással, kötéssel, sőt, a legfinomabb ruhadíszítési technikák – kézi, gyöngy- és tambour hímzés – sem maradnak ki a repertoárjából.   Mint sok más korabeli lány, örömmel tölti az idejét vásárlással, ám ő nem csupán ruhák vagy kozmetikumok után kutat. Megleli a szépséget a termelői piacok zsenge illataiban, az antikváriumok recsegő padlóiban, ahol hosszú délutánokat képes eltölteni családja vagy barátai társaságában.   Otthon, bensőséges körökben, szívesen méri össze képességeit egy kviddicsmeccsen, vagy lépéseit a sakktáblán. Süt, ha kedve tartja, vagy megkérik – omlós, sós és édes csodákat, amelyekre még napok múlva is emlékezni lehet.   És ha magányosság telepszik a vállára, olyankor zenél, könyvek közé vonul, vagy egyszerűen eltűnik a természetben, ahol minden, ami lélegzik, egy kicsit az élet apró örömeire emlékezteti.   Az esztétika iránti vonzalma nem ismer határokat. Szobanövényeket gondoz, időről időre újrarendezi a szobáját – olykor az egész házat –, és szívesen veti bele magát mindenféle DIY ötletbe: több bútordarab is az ő keze nyomát viseli, a konyhájuk falán saját festésű csempék sorakoznak, a szobája falaira pedig minimál asztrológiai rajzokat és növényillusztrációkat festett.   Nyaranta éjszakába nyúlóan képes a csillagokat figyelni, télen korcsolyával szeli a befagyott tavak tükrét, és az év bármelyik évszakában előszeretettel a túraösvények porát veri fel dizájnerbakancsával.

-merengő •-

✧ Legszebb emléke nem egyetlen pillanatban él, hanem emlékképek finoman összefonódó láncolatában dereng: először 1999 korai telén, mikor élőben látta meg az Aurora Borealist – a hangtalanul táncoló, égi fényjáték szinte hipnotikus erővel lobbantotta lángra képzeletét, és az élmény olyan mélyről fakadó, szinte zsigeri ihletet adott, hogy alig két hónappal később ebből született meg a „Fényléptek” névre keresztelt alkotása, mely az ünnepi millennium tiszteletére édesanyja butikjának kirakatában kapott helyet. Az estély, mintha maga is az égbolt végtelenül kígyózó fodrait terítette volna selyemszövetbe, és a ruha anyagába álmodott, végtelen csillagképek és aranylóan pislákoló fényfoszlányok úgy táncoltak a légies redők között, mintha megragadták volna egy darabját annak az éjszakának, és azt az örökkévalóság ciklikus tündöklésébe zárták volna. ✧ Legkeserűbb emléke viszont éppoly makacsul kapaszkodik az emlékezetébe, mint a legboldogabb: az 1996-os téli báljuk képe az, amelyre hosszú hetek előkészületei, gondosan írt meghívók és perfektre szabott részletek után a vendégek alig tizenöt százaléka méltóztatta tiszteletét tenni. Mire az este közepére ért, nyilvánvalóvá vált mindaz, amit addig csak suttogásokból és félrepillantásokból sejtettek: a társadalmi tekintélyük megingott, és ott, a táncterem illatos, gyertyafényes magányában ez a tudat élesebben mart bele, mint bármelyik elhangzó rosszindulatú szó valaha is tudott volna.

-mumus •-

Önmaga elmosódott, torz árnyképeként jelenik meg előtte, véráztatta kezekkel, melyek ujjai között sötét karmazsin csorog, mint megtestesült bűntudat, mint sűrűre főzött veszteség. A nedv színétől síkos tenyere nemcsak a múlt hibáitól ragad, hanem annak balsejtelmétől is, hogy egyszer ő maga lesz szerettei vesztének kovácsa – egy döntés, egy félresiklott pillanat, amely örökre eltávolítja őt tőlük, kifordítva önnön szerethetőségének, családban maradásának esélyéből. Az arc, mely a képben elmosódik, kontúrjait veszítve oldódik bele a látomás dermedt semmijébe, nemcsak a család elvesztésének rémét idézi, hanem önmaga lassú feloldódását is: a félelmet, hogy egyszer majd tükörbe nézve sem ismeri fel azt, aki ott visszanéz rá.

-edevis tükre •-

Szépérzéke, a divat iránti veleszületett affinitása és lankadatlan, szívós munkája egyszer majd gondoskodik róla, hogy nevét ne szülei sikereinek holdudvara, hanem saját érdemeinek ragyogása emelje egyre magasabbra. Ruhatervezőként nem csupán önnön szenvedélyét szövi bele az anyagba, hanem a viselőjébe oltott, finom önbizalmat is: alkotásai nemcsak gyönyörködtetnek, nem pusztán szemet kápráztató látványként suhannak végig a teremben, hanem élménnyé nemesednek – azoknak is, akik hordják, és azoknak is, akiknek mindössze annyi jut, hogy a pillantásukkal ízleljék meg a szépség múló, mégis maradandó varázsát.

-százfűlé-főzet •-

Fémes csillogása van, mintha az északi fények és a végtelen univerzum titkos, irizáló páráját gyűjtötték volna palackba – színjátszó felszínét apró, szikrázó részecskék keringik körül, mint megannyi parányi csillag. Illata mély és meleg: szantálfaolaj, pézsma és borostyán lassú hömpölygése, amely bársonyosan simul az érzékekre. Állaga sűrű, szinte olvadt fémhez hasonlatos, ragacsosan simuló, akár egy frissen festett körömlakk. Íze pedig változékony utazásra csábít: ahogy végigsiklik a nyelven, lágy édességgel nyit, majd sóssá oldódik, savanyú rezdülésekkel fodrozódik tovább, hogy aztán umami mélységeiben elmerülve végül finom, elegáns keserűséggel zárjon, mintha minden ízlelőbimbót külön-külön ébresztene fel a maga táncára.

-amortencia •-

Meleg, fűszeres illatjegyek buja szövedéke: fahéj, szerecsendió, szegfűszeg és rózsabors finoman őrölt elegye, melyet vaníliakaviár selymes lágysága simít el, és púderes lehelet kísér, mint egy finom fátyol. Klementin édes-savanykás frissessége villan fel rajta, hogy aztán mohazöld árnyalatokba hajoljon, mint hajnali harmatban fürdő erdei avar. Ott bujkál benne a csípős hideg is, az ujjakat csipkedő, éles tél mentolos lehelete, mely a gerinc mentén kúszik, mintha egy jéggé dermedt fuvallat súgna titkokat a bőr alá. Frissen vágott textil tiszta illata és fonalgombolyagok szelíd, gyapjas melege keveredik, miközben a tengerpára sós szellője lágyan simul közéjük.

-titkok •-

Fogalma sincs, miképp is kellene önmagának lennie, hogyan tárhatná fel áttetszően egymásra vetülő hártyás lényének metszete mások előtt, és miként engedhetné, hogy bárki is túl közel férkőzzön a gondosan felépített, szálasan szövődő, hűvös rezzenetlenség mögé. Bár mesterien palástolja, retteg attól, hogy hibázik – hogy egy rosszul kimért lépés, egy félrekalkulált pillanat gyalázatot ejt a családja nevén, szégyenfoltot a görcsösen fényesre polírozott presztízsen. Óvatosan kidolgozott stratégiákkal próbálja visszafoglalni mindazt, ami a háború előtti idők pompájában még megkérdőjelezhetetlen volt, ám minden konkrét erőfeszítése csak újabb terheket varr a nyakába, és titkon attól tart, épp saját igyekezete rántja mélyebbre a Llewellyn nevet, mint bármi más valaha. Szorongása rezisztens árnyékként kíséri: mi van, ha tehetsége fénye örökre csak pislákolni képes a szülei diadalainak ragyogása mellett? Ha sosem lesz elég, hogy végre saját nevén ragyogjon, nem pedig a múlt érdemeinek halvány visszfényében?

-azt beszélik, hogy... •-

✧ Aranyvérűnek mondja magát, de valójában félvér – és bár a háború idején nem állt nyíltan a vérelmélet pártjára, ezt nem erkölcsi meggyőződésből tette, hanem mert saját vértisztasága is támadható lett volna. ✧ Nem Dai Llewellyn leszármazottja, noha apja egy gondosan felépített csalás részeként azt a látszatot kelti. Hogy beilleszkedjen az angol társadalomba és fellendítse kviddicskarrierjét, rendszeresen százfűlé-főzetet és teljesítményfokozókat használt, így nemcsak küllemében, de mozdulataiban, játékstílusában is az egykori sztár kviddicsjátékosra hajaz. Álnok trükkjei révén sikerült is a Llewellyn név árnyékában egyre feljebb kapaszkodnia a ranglétrán.

                           ——————
                      K Ü L C S Í N
                           ^{say i need therapy but it's easier to
                                        judge than to face the things you've done}                      

-magasság •-   179 cm -testalkat •-   Atletikus; hosszú, szálkás, rugalmas izomzata van -szemszín •-   Szürkéskék, íriszei a Gorner-gleccser barlangjának mélységeit idézik, olyanok, mint a vihar előtti égbolt, melyben egyszerre lapul nyugalom és pusztító erő -hajszín •-   A napon szárított liberica kavébabot idéző sötétbarna – gazdag, mély tónusú, amely a fényben meleg csokoládé csillanásokkal elevenedik meg

 

-kinézet •-

Egész lényét a kettősségek vonzereje hatja át: finom metszésű arca törékeny eleganciát sugároz, mégis, termetének magasztos arányai és mozdulatainak megfontolt könnyedsége nyomban elárulják, hogy ereiben arisztokrata örökség csörgedezik.   Élsportoló és egykori modell szülők gyermekeként a magasságot nemes természetességgel viseli, és a tömegben is rendre kitűnik. Mégsem mond le a magassarkú cipők nyújtotta optikai magasításról; bár a túlságosan merész darabokat megfontoltan mellőzi, nem a bizonytalanság, hanem a saját kényelme érdekében. Alakja nem csupán szülői örökség, hanem tudatos ápolás eredménye: ritkán esik túlzásokba, és mindig mozgásban van. Gyermekkora táncórái – hol a balett kötött fegyelmében, hol a kortárs tánc szeszélyes szabadságában –, valamint a családi kviddics- és seprűlovagló versenyek rendre formálták fizikumát és pozitúráját.   Magas, mégis arányos, alakja az erő és kecsesség elsőrendű harmóniáját hordozza: hosszú lábai, karcsú dereka, finoman ívelt vonalai egyaránt érzékeltetik a szabályozott magatartást, amely mozdulataiból sugárzik. Tartásán mindenkor érezni lehet anyja gondos nevelését és a tánc évtizedes hatását: légies, kecses mozgása egyaránt ébreszthet rajongást és távolságtartó csodálatot – mintha mindig kissé tudatosan megkomponált volna, és mintha egy láthatatlan belső ritmus vezérelné.   Színanalízise hideg nyár típusba sorolja, és ezt ruhatára is aprólékosan visszatükrözi: világos, hűvös és mérsékelten élénk tónusok elegyében találta meg megjelenésének keretét. Öltözéke mindig időtálló eleganciát áraszt, a gondosan megválasztott, ritkaságszámba menő, ragyogó darabok pedig tökéletesen megkoronázzák kifinomult ízlését. Egyes ruhadarabjai saját kezének munkái, és ez – bár keveseknek tűnik fel – személyiségének egyik leplezett rétegéről árulkodik: a kiválóságot nem csupán megvásárolni, hanem megteremteni kívánja.   Megjelenésének minden részlete ápoltságot tükröz, de nem kérkedő módon: bőre makulátlan, mintha a hibák sosem érinthetnék, ám ez sokkal inkább tudatos gondoskodás, mint puszta szerencse műve. Körmei mindig kifogástalanok, finoman matt, neutrális árnyalatokban pompáznak, hosszúkás ujjai a zongorázás és hárfázás művészetének elsajátításának nyomravezető jele. Haja hol romantikus fonatokba szőve, hol lágy hullámokban omlik vállára, olykor hanyagul feltűzött kontyokba rendezve – mindezt nemesfémekből készült, gyöngyös, növényes vagy finoman megbűvölt hajékszerek teszik teljessé. Ilyenkor statement ékszerezési stílusának középpontjába látványos diadémjai kerülnek, ennek megfelelően és az öltözéke kifinomult egyensúlyának megőrzése érdekében visszafogott, légies kiegészítőket választ, amelyek finoman ellenpontozzák a hangsúlyos darab domináló hatását.   A nap minden egyes pillanatában finom illatfelhő lengi körül, nem tolakodó, nem hivalkodó, mégis minden kétséget kizáróan jelenlévő: test-, haj- és arcápolási termékei egyesült esszenciát alkotnak, melyet parfümje ural. Nyáron illatszere a jeges bogyós gyümölcsök és citrusos akkordok frissességével szál a levegőben, míg télen a finoman fűszeres komponensek, rózsabors és gyömbér melegségével ölelik körbe auráját. Kedvenc aromáinak szívjegyei eleganciát sugároznak: nyáron jázmin és frangipáni bontakozik ki belőlük, télen ciprus és fenyő fás mélysége idézi az erdők tiszta levegőjét. Alapdimenzióikban borostyán és szürke ámbra hordozza az óceán hűvös sós illatát a nyári parfümjeiben, télen pedig szantálfa és fehér pézsma elegyedik a tél friss leheletével.   Egyenruháját az iskolai előírások szerint viseli, ám annak anyaga, finom szabása és részletei egyértelművé teszik: mindenből a legkiválóbb minőséget kapja. Minden testreszabott ruhadarabja belsejében neve elegáns kurzív hímzéssel jelenik meg, téli köpenyének ezüst csatjába pedig egy tündöklő kör van vésve – a Hajnalcsillag szimbóluma, az identitásjegye.   Arcán az ifjúság utolsó nüánszai még nyomon követhetők, ám a felszínük mögött megbújik a nyilvánvaló komolyság is, amit a kozmetikumok precíz használatával igyekszik kihangsúlyozni. A hétköznapi sminkje épp annyira visszafogott, hogy a természetességét megőrizze, formális alkalmakkor pár leheletnyit feltűnőbb – tekintélyparancsolóbb – és kivétel nélkül épp annyira akkurátus, hogy egyértelmű legyen: semmi sincs a véletlenre bízva.

        _{✧ TUDÁS ÉS KARRIER ✧}        

-varázslói ismeretek •-  

Nem idealizálja az elméleti tudást önmagában; számára a tanulás nem puszta szellemi tornagyakorlat, hanem kifinomult eszköztár, amelyet céljai elérésére formál. Nem vonzzák a levegőben lebegő absztrakt filozófiai eszmék, sem a tudományos kutatás mélységei, hacsak azok nem szolgálnak gyakorlati haszonnal. Ehelyett azokat a ravaszul kidolgozott stratégiákat és éleslátó elemzéseket részesíti előnyben, amelyek konkrét eredményeket szülnek – legyen szó hatalmi játszmák mesteri mozgatásáról, pszichológiai manipuláció kifinomult eszköztáráról vagy a társadalmi dinamikák komplex szövetéről. A harc, a taktika, a minden lépést átgondoló stratégia az, ami igazán kihívást jelent számára.   Ennek fényében természetes, hogy kimagaslóan teljesít azokban a gyakorlati tantárgyakban, amelyek közvetlen hasznosíthatóságot kínálnak: a Sötét varázslatok kivédésének művészete, aminek időelőtti feltárására a háborús évek és a lehetséges veszélyhelyzetek árnyéka késztette, és a Bűbájtan, amelyet már jóval iskolakezdése előtt tanulmányozni kezdett, szinte ösztönösen, összhangban ruhatervezési szenvedélyével. Az utóbbit mindennapjai részévé tette, olykor apró gesztusokban – egy ajtó hangtalan becsukása, olvasmányai ropogós lapjainak megpördítése –, máskor pedig finom esztétikai csiszolásban: egy apró bőrhiba eltüntetése, hajkoronájának tökélyre simítása, ruházata esetleges ráncainak elűzésére. Amióta varázspálcája a keze ügyébe került – egyelőre szigorúan Roxfort falain belül –, mindez második természetévé vált.   Az Asztronómia is különleges helyet foglal kedvelt tudományai között, nem csupán intellektuális érdeklődés okán, hanem mélyebb, érzelmi kötődésből is. Neve maga is ennek a tudományágnak állít néma emléket, és az éjszakai égbolt felfoghatatlan tágassága, az univerzum szüntelen mozgása áhítattal tölti el. Az apjával közösen eltöltött, hagyománnyá nemesedett csillagbámulások szívet melengető emléke minden egyes észlelt csillaggal újraéled benne.      Más tantárgyak esetében inkább inspirációs forrásként tekint az ismeretekre, mintsem kőbe vésett tudásra: a Mágiatörténet óráin nem az események szikár tényei érdeklik, hanem a letűnt korok öltözékeinek finom részletei, a Gyógynövénytanon nem a növények hatóanyagai, hanem a bennük rejlő textúrák és formák, amelyek képzeletében újraértelmeződve a divattervezés nyersanyagaivá válnak. Minden tudást a kreativitása prizmáján keresztül szemlél, és talán épp ennek köszönheti kiemelkedő teljesítményét is: vizuális gondolkodása révén könnyebben rögzíti a részleteket.   Harmadévben fakultációként felvette a Legendás lények gondozását, abban a reményben, hogy a mitikus lények formavilága újabb alkotói impulzusokkal gazdagítja majd. Ám hamar rádöbbent, hogy noha bámulattal tekint a mágikus bestiárium lényei iránt, a fizikai ráfordítást igénylő, földhözragadt munka távol áll tőle – a tantárgyat az első óra után gondolkodás nélkül leadta.   Patrónusidézés terén néhány éve próbálkozásokat tesz, de a siker még várat magára: eddigi kísérletei során alakja nem öltött még szilárd formát. Ami viszont egészen fiatal korától nyilvánvaló volt, az a pálca nélküli, nonverbális varázslatok iránti természetes affinitása, amelyet szülei is felismertek, és szigorú gyakorlással fejlesztettek ki benne. Emellett kiváló seprűlovas, de az iskolai kviddics világa hidegen hagyja – nem pazarolja idejét olyan versengésekre, amelyek nem szolgálják hosszú távú terveit, energiáit kizárólag a saját céljainak megvalósítására fordítja.   A háztartási bűbájok terén kevésbé jeleskedik – hiszen mindig mindent készen kapott, egyetlen ujját sem kellett megmozdítania ahhoz, hogy igényei maradéktalanul ki legyenek elégítve. Csupán a karácsonyi előkészületek alkalmával szerzett némi jártasságot a tudományágban, de az efféle praktikus mágia a maga hétköznapiságában sosem keltette fel igazán az érdeklődését.

-pálca típusa •-

10 és 1/3, kökény, főnixtoll, közepesen merev, mégis könnyed, elegánsan karcsú pálca, fogórésze kissé vastagabb, enyhén elhajlított, felszínét finoman megmunkált csillagképmotívumok díszítik

-RBF •-

Főtárgyak ✧ Átváltoztatástan - V ✧ Asztronómia - K ✧ Bájitaltan - V ✧ Bűbájtan - K ✧ Sötét varázslatok kivédése - K ✧ Gyógynövénytan - V ✧ Mágiatörténet - K Fakultatív tárgyak ✧ Alkímia - V ✧ Rúnaismeret - V

                           ——————
                      E G Y É B
                           ^{we tried fixing but the paint it just kept peeling
                                        now I'm stuck in all the colours of my feelings}

-avialany •-
  Yael Shelbia

 ✧ Dai Llewellyn alakjának felelevenítéséhez és a családi történetbe való beillesztéséhez az angol Harry Potter Fandom Wikipédiáján található információ szolgált forrásul.

Az előtörténet formázása asztali gépen látható teljes pompájában.

[Szervusz!]

Szervusz!

Nagyon-nagyon vártam ezt az ET-t és nem csalódtam!
Nem hittem volna, hogy senior játékosként
ekkora magasiskolát kaphatok a bbcode-dal való formázásból,
de amit alkottál, az egyszerűen gyönyörű.
De nem csupán a külcsin, az írásod is magával ragadó,
az E/2 használatától a leírások részletességén át
a ritka, de szép kifejezések természetes használatáig,
mindent élvezet volt olvasni

A családtörténetet így ahogy van posztolhatnád
is a családfák alfórumba, világ-építős nerdként, külön csemege volt számomra!

Minden kétséget kizáróan, az előtörténetedet elfogadom,
Házad pedig, nem más, mint aaa

M A R D E K Á R


Hamarosan baglyod érkezik tennivalóiddal!