Llewellyn krónikák

——————
L L E W E L L Y N C S A L Á D
^{A vérvonal útvesztőjében a vér és végzet elválaszthatatlanul fonódik össze}

✧

Llewellyn család gyökerei az idő ködébe vesznek, visszanyúlva egészen az i. e. 1. századig, amikor Britannia zöldellő ligeteit és szent erdeit még az ősi druidák bölcsessége uralta. A família vérvonala azokhoz a mágikus adottságokkal megáldott walesi varázslókhoz vezethető vissza, akik a természet erőit kutatva és druidikus rítusaikkal mélyítették hatalmukat, miközben vallási és társadalmi vezetőkként álltak népük élén. A Földanya bőkezű ajándékait nem csupán tiszteletteljes

áhítattal fogadták, hanem szertartásaik révén tudatosan használták fel, hogy megerősítsék varázserejüket és kiteljesítsék képességeiket. Hittek abban, hogy a természet és a mágia elválaszthatatlan egymástól, és aki érti az elemek nyelvét, az uralhatja is őket.

A klasszikus druida korszakban, amikor a Brit-szigetek partjaihoz római hódítók érkeztek, szemükben a druidák nem csupán pogány papokként jelentettek fenyegetést, hanem politikai ellenségként is. A hatalmuk nem pusztán a szertartásaik misztikumában rejlett, hanem

abban a befolyásban is, amelyet a kelta törzsek felett gyakoroltak: a többi druidával együttvéve, a Llewellynek is a római légiók célkeresztjébe kerültek és a célzott üldözéseik főszereplőivé váltak.

I. sz. 60-ban, amikor a római seregek vérbe fojtották Anglesey szigetén Britannia utolsó druida központját, a család számos tagja is áldozatul esett a mészárlásnak. A túlélő Llewellynek számára ekkor vált végérvényessé a felismerés: ha hagyományaik fennmaradását biztosítani akarják, azokat a rejtőzködés homályába kell burkolniuk. A

vidéki közösségek oltalmába vonulva, ahol csak a fáklyák tétova pislákolása törte meg az árnyakat, szertartásaik emléke parázsként izzott tovább.

Az évszázadok múlásával, ahogy a klasszikus druidizmus lassan a történelem mélyére süllyedt, a család fokozatosan elveszítette egykori tekintélyét. A késő ókortól a kora középkor végéig a nyílt druida megnevezésüket elhagyták, hiszen az üldöztetés árnyékában már nem csupán kockázatos volt, hanem egyenesen halálos is. Tudásuk és bölcsességük azonban nem hunyt ki; akár a patak, mely új medret keres magának, transzformálódott, alkalmazkodott, és a korszakok hívására mindig más álarcot öltött. Az egykori jósok és szertartásvezetők helyét a falvak bölcsei, természetgyógyászai és bábái vették át – ám mindaz, amit képviseltek, tovább élt a suttogásokban, a rejtett jelekben, a múlt fantomképeiben, amelyek a hagyományokat soha nem engedték végképp kihunyni.

A kviddics a XIV–XV. századra különös népszerűségre tett szert Walesben, és a szenvedély alól a Llewellynek sem jelentettek kivételt. Családjukban szép számmal akadtak olyanok, akik nem csupán ügyes seprűlovasokká váltak, hanem kivételes tehetségükkel és vakmerőségükkel a játék művészetét is új szintre emelték. A szél fúvásában és a seprűk suhanásában a szabadság érzése a versengés vad mámorával keveredett, akik pedig a Llewellyn név alatt indultak a pályára, nem csupán játékosok, hanem harcosok voltak – gyorsaságuk és találékonyságuk legendássá tette őket a varázslóközösségben. A vérükben lüktető ösztönös érzék a stratégiához és a küzdelemhez generációról generációra öröklődött, és akik ebben a világban találták meg hivatásukat, nem csupán a sport iránti szenvedélyt, hanem egy évszázados hagyatékot is magukkal hordoztak.

A XV. században, a kereszténység rohamos terjedése következtében, a varázslók és muglik közötti feszültség soha nem látott mélységekbe süllyedt: a boszorkányüldözések és az alaptalan vádak miatt a Llewellyn család egypár gyógyítójának és bábájának sorsa a máglya lángjai között, akasztófán vagy kínpadon pecsételődött meg. A rettegés szelleme generációkon át kísérte a nevüket: mire a XVII. század hajnalán új kor köszöntött be, alig akadt köztük valaki, aki még nyíltan vállalta volna hivatását, és a fennmaradás érdekében a család kénytelen volt új utakat keresni.

  Úgy tartják, hogy ebben az időszakban a Llewellynek inkább csillagászatnak szentelték magukat, vagy a kovácsmesterség és a kézművesség felé fordultak. A családi ereklyék közt fennmaradt rúnázott fegyverek és amulettek arra utalnak, hogy tehetségük a fémművességben is kibontakozott, míg a balladák és legendák, amelyek nevüket megőrizték, arra engednek következtetni, hogy költők, bárdok vagy mesemondók is akadtak közöttük. Bár a múltjuk gyökerei sosem szakadtak el teljesen tőlük, ebben a korszakban a túlélés érdekében a hagyományaik új formákban realizálódtak.

  Az 1692-es Nemzetközi Titoktartási Alapokmány bevezetésével a varázslóközösségre egyre szigorúbb szabályok terjedtek ki, és a Mágiaügyi Minisztériummal való összeütközés elkerüléseképpen a Llewellyn família úgy döntött, hogy ősi tudását családi titokként őrzi. A törvényszegés helyett inkább arra törekedtek, hogy befolyást szerezzenek a minisztérium falain belül, bízva abban, hogy így idővel visszahozhatják egykori szokásai. A XVII-XVIII. században újra fellángoló érdeklődés az okkultizmus és az ezoterikus tudományok iránt reménnyel töltötte el őket: úgy tűnt, elérkezett az idő, hogy mindazt, amit egyszer publikusan elveszítettek, ismét helyreállítsák.

  Ám a mágusvilág rohamos modernizációja hamar világossá tette, hogy ez a küzdelem végső soron hiábavaló. 1775-ben a família határozott és előrelátó feje, Aneirin Llewellyn, radikális döntést hozott: úgy vélte, hogy a druidizmus ősi rituáléi, jóslatai, valamint a növény- és állatmágia túlzott előtérbe helyezése visszafogja a családot, és gátolja őket abban, hogy lépést tartsanak a korszellemmel. Azt a következtetést vonta le, hogy egy olyan világban, ahol a pálcahasználat és a kifinomult bűbájtan-tudás vált elsődlegessé, a druida örökség csupán egy letűnt kor relikviája.

Bár hivatalosan elutasította ősei kultúráját, a családi ereklyéket és a felhalmozott tudástárat gondosan megőrizte. Tisztában volt azzal, hogy ami a birtokában maradt, az mások számára már elveszett ismeretnek számított – olyan kincsnek, ami akadémiai és kutatási szempontból felbecsülhetetlen értéket képviselhet. Emellett, bármennyire is próbálta megtagadni a múltat, az érzelmi kötődés, ami egész életét végigkísérte, nem tűnt el nyomtalanul: a vérében hordozta, ebben nőtt fel, és elválaszthatatlanul összefonódott családja múltjával. A druidizmus emlékének eltörlése nem csupán egy filozófia feladását jelentette volna, hanem a család történetének végleges kioltását is –

ezt a terhet még ő sem lett volna képes magára venni. Az archaikus druidizmustól való elhatárolódása nem csupán a fejlődést szolgálta, hanem tudatos stratégiai lépés is volt annak érdekében, hogy a família visszailleszkedjen a brit varázs elit köreibe. A kviddics mellett a család fő szakterületeivé a bájitaltan, a rúnatan és az alkímia váltak, és némelyikben kimagasló eredményeket értek el.

A huszadik század elejére a család sikeresen visszaszerezte rangját a mágus elitben, köszönhetően annak, hogy nem csupán alkalmazkodtak a változó világhoz, hanem aktívan formálták is azt. A Globális Varázslóháború idején határozottan az ellenállás mellé álltak: védelmi rúnákat fejlesztettek az üldözöttek számára, és évszázadokra visszanyúló kapcsolataik révén nemzetközi együttműködésben segítették a háború károsultjait. A konfliktus azonban őket sem hagyta érintetlenül – elveszítettek kiváló kviddics-játékosokat és tudósokat egyaránt, hol azért, hogy meggyengítsék őket, hol pedig hogy elhallgattassák erőfeszítéseiket, melyekkel Grindelwald ellenállását támogatták.

A háború lezárultával a Llewellyn család áldozatvállalását és hozzájárulását a varázsvilág védelméhez széles körben elismerték, és ez az elismerés tovább szilárdította rangjukat a brit varázstársadalomban.

✧

1946-ban Dai Llewellyn, a Caerphilly-i Katapultok walesi játékosa, akit bátorsága és meccsek közben tanúsított kockázatvállalása tett híressé, Görögországba utazott. Miközben Míkonosz szigetén pihent, élvezve a perzselő napsütést és a tenger sós illatát, képeslapot küldött édesanyjának. Lelkes szavakkal ecsetelte a sziget varázslatos hangulatát, és azt kívánta, bárcsak Mrs. Llewellyn is ott lehetne, hogy saját szemével győződjön meg Míkonosz szépségéről. Ám az édesanya mit sem sejthetett arról, hogy a sziget a gyönyörű tájon és az enyhe időjáráson túl kevés vigaszt kínált volna. A lakosok – muglik és varázslók egyaránt – még mindig próbálták kiheverni a német megszállás pusztító emlékeit, amelyek nyomai ott lapultak az apró utcák csendjében.

Dai voltaképp nem a sziget idilli nyugalmába szeretett bele, hanem egy különleges személybe, aki egészen új dimenziót nyitott az életében. Egy kviddicsmérkőzés során Elenivel találkozott, a gyönyörű és intelligens görög boszorkánnyal, akinek ragyogó tekintete és finom kedvessége azonnal magával ragadta. Dai, aki a pályán mindig taktikai érzékkel és éleslátással mozgott, ezúttal sem hagyta, hogy az érzelmei elhomályosítsák a józan ítélőképességét. Az első találkozás varázsa ellenére időt szánt arra, hogy Elenit levelezés útján jobban megismerje. Mikor néhány hónapnyi eszmecsere után úgy érezte, elérkezett az idő, hogy újból személyesen is találkozzanak, nem engedte, hogy a véletlen irányítsa sorsát. Határozott döntéssel indult el Görögországba, tudván, hogy látogatása talán nem csak egy nyári kaland lesz, hanem akár egész jövőjét ia meghatározhatja; ez a tudatos elszántság vezette Míkonosz fehérre meszelt házai és az Égei-tenger kék hullámai közé.

Eleni közelségében Dait elvakította a rózsaszín köd sűrűssége és az érzelmek örvényében, illetve az adrenalin-hiány kihatására, egyik reggel kiméra-vadászatra indult – ám nem csupán a hajsza izgalma, hanem egy különleges ajándékért vállalta a halálos kockázatot. A terve szerint egy kiméra szőréből készült egyedi írótollal szerette volna meglepni szíve választottját, Elenit. Szemernyi sejtelme sem volt arról, hogy a halál szájába készül fejest ugrani – a vadászat közepette kettőjük csatájából a kiméra került ki cáfolhatatlanul egyedüli győztesként. Dai tragikus halála nem csupán a családját, hanem a varázslóvilág egészét megrázta, és a walesi boszorkányok és varázslók

gyásznapként jegyezték fel azt a napot, amely örökre elrabolta a tehetséges kviddics-játékost. Tiszteletére létrejött a Veszélyes Dai Emlékérem, melyet minden szezon végén annak a ligajátékosnak ítélnek, aki a mérkőzések során a legbátorabb és legizgalmasabb kockázatokat vállalta, a Szent Mungóban pedig egy egész osztályt szenteltek neki: a súlyos harapások osztályát róla nevezték el, így visszaemlékezve a bátorságára és a veszélyek szemrebbenés nélküli vállalására.

  A nemzeti gyász közepette Eleni nem csupán bimbózó szerelmét vesztette el, hanem a jövőjét is boldog családanyaként és a házasság puszta ígéretét is – szíve alatt már életet hordozott, a Llewellynek következő nemzedékét. Bár megfogalmazódott benne a gondolat, hogy felkeresse Dai szüleit, a hosszúra nyúló éjszakák konklúziójaként végül elvetette az ötletet: a szorongásérzet fullasztó szorításában másra sem tudott gondolni, mint a fennálló eventuális kockázatra, hogy megalapozatlanul szélhámosnak kiáltják, aki saját érdekeit próbálja keresni a tragédián keresztül. Mivel semmilyen kézzelfogható bizonyítéka nem volt arra, ami számára megkérdőjelezhetetlen valóság volt, inkább elfordult a gondolattól.

  Eleni áldozata, hogy fia, Thaddeus a legjobb iskolai képzésben és páratlan kviddics-lehetőségekben részesülhessen, nem kizárólagosan földrajzi váltás volt, hanem egy döntés, ami egész életük irányát meghatározta. A költözés Norvégiába – a Durmstrang hírnevének és a legendás seprűlovasok hagyatékának vonzásában – nem csupán a lehetőségek horizontját nyitotta meg Thaddeus előtt, hanem egy új fejezetet is elindított Eleni életében. Alig telepedtek le az északi földeken, máris megismerkedett Sindre Bjørnsen norvég varázslóval, aki nemcsak a szívét nyerte el, hanem Thaddeust is feltétel nélküli szeretettel fogadta. Az esküvőjük egy új, stabil családi légkört teremtett meg, amelyikben Thaddeusnak apai alak nyújtott támaszt – még ha az elveszett apa hiányát soha nem is pótolhatta teljesen.

  Thaddeus felnövekedve éppoly távol sodródott biológiai apja örökségétől, mint amennyire mélyen vágyott arra, hogy meghaladja azt. Lelke egy eltévedt vándoré volt, aki a könyvek és a tudományok komplexumában próbált választ találni a benne tátongó űrre. Az ősi mágia fejtörői és a mágikus tárgyak rejtélyessége iránti szenvedélye nem maga a tudásszomját elégítette ki, hanem egyfajta belső útkeresésként is szolgált. Bár Ylva személyében azt hitte, megtalálta a szerelmet és a stabilitást, a gyermekkorából hozott sebek – az apai jelenlét fájó hiánya – mélyebb nyomokat hagytak lelkén, mint azt bármely kapcsolat begyógyíthatott volna. Saját családjában is hamar megmutatkozott ez az bélyeg: feleségét és alig hároméves fiát, Oriont hátrahagyva, életét a tudományoknak szentelte. Ylva, a hagyományos norvég szépség, idővel újra rátalált a boldogságra Eirik Skovgaard oldalán, akivel három közös gyermekük született – egy új család, amelyben Orion apai alakja halvány emlékké fakult.

Orion – édesapjával ellentétben – nem csak örökölte nagyapja, Dai Llewellyn legendás tehetségét, hanem ifjúkorától kezdve a seprű nyergén mutatott virtusával és ösztönös érzékével saját hírnevet kovácsolt magának. Az iskolai kviddicscsapat meghatározó tagjaként mozdulatai mintha a múltból idézték volna Dai Llewellyn bátorságát és technikáját – egyfajta élő emlékművé vált, és a dicsősége útjának még a Durmstrang falai sem tudtak megálljt parancsolni. A Karasjoki Kányák hajtójaként gyorsan felkeltette a nemzetközi kviddicsvilág figyelmét, ám az igazi reveláció akkor következett be, amikor a Llewellyn család is

felfigyelt rá. Orion mozdulatai, tekintete, sőt, egész kiállása kísértetiesen emlékeztette őket az elhunyt fiújukra; ez a megérzés nyomozásra sarkallta őket, a kutatásuk pedig végül Elenihez vezetett, és fényt derített Orion valódi származására.

Amikor Orion végül felvette a Llewellyn nevet dédnagyszülei kívánságának eleget téve, döntése nem a gyökerek kereséséről vagy egy elveszett identitás betöltéséről szólt. Nem érezte szükségét annak, hogy egy név pecsétjével igazolja saját teljességét, hiszen önálló egészként is szilárdan létezett. Mégis, a múlt hívása, a régi históriákban rejtőző legendák csábítása és a Llewellyn név mögött meghúzódó örökség homálya olyan erővel magával ragadta, amelyet lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagyni. Nem csupán egy vezetéknevet vett fel, hanem egy egész hagyatékot – egy vérvonalat, amelyet egyszerre átjár dicsőség és tragédia.

1984-ben Orion alkalomhoz illő öltözéket keresett, amikor belépett a párizsi L’Envol butik kifinomult atmoszférájába. Az üzlet légkörét áthatotta az elegancia és az exkluzivitás aurája, amelynek középpontjában Manon Volant, a kifinomult stílus és a francia sikk élő megtestesítője állt. A levegő már az első pillanattól vibrált közöttük – nem puszta udvariassági szóváltás zajlott le, hanem egy sziporkázó, szellemes összecsapás, ahol a tekintetek élesebben villantak, mint a tőrök, és amelynek feszültsége önmagában is bűvöletet keltett. A szenvedélyes stílustanácsadás oly hevessé vált, hogy végül Párizs egyik legelegánsabb éttermében találták magukat egy ínycsiklandó vacsora felett, ahol a varázslótársadalom meghatározó problémáit diskurálták, miközben bormámoros szavaik finoman összekuszálódtak – a tekintetek pedig mélyebbre ástak, mint az illendőség engedte volna. Ami ezután következett – a házasság, a közös karrierépítés, majd a családalapítás –, már természetes következménye volt annak az egyetlen pillangószárnycsapásnak, amely a közös jövőjük felé sodorta őket.

✧

A második varázslóháború és Voldemort felemelkedésének árnyékában a család látszólag semleges maradt – nem kívánták nevüket egyetlen lobogóra sem felvarrni, sem önnön érdekeiket a vak lojalitás oltárán feláldozni. Ám a semlegesség mindössze lepel volt, mely mögött titkos hajlam húzódott az ellenállás felé. Álláspontjuk egyensúlyozás volt a penge élén, veszélyes játszma, amiben az érdekek és meggyőződések olykor kibékíthetetlennek tűnő ellentmondásba kerültek. Kapcsolataik révén igyekeztek a hatalmi viharokat kívülről szemlélni, mintha csupán

nézőként ülnének a mindennapi tragédiák amfiteátrumában. Manon kifinomult társasági érzékével bármelyik oldal képviselőjével elegánsan tudott társalgást folytatni, anélkül, hogy egyetlen szóval is egyértelműen állást foglalt volna – valójában azonban gondosan szőtte saját kapcsolati hálóját, aminek révén figyelemmel kísérhette az eseményeket, és olykor észrevétlenül billenthette a mérleget a megfelelő irányba. Eközben Orion, a nemzetközi kviddicsvilág csillaga, a sport glóriájában fürödve könnyedén elkerülhette a politika mocskával való összepiszkolódást – kívülállónak, szinte közömbösnek tűnt.

A háború első éveiben tartózkodó távolságtartással figyelték az történések alakulását, de hamar rá kellett döbbenniük, hogy a semlegességük nem biztosított menedéket – épp ellenkezőleg, puszta kiszolgáltatottság volt egy olyan világban, ahol minden döntés vagy lojalitás, vagy árulás súlyával bírt. A halálfalók szemében gyáválnak, vérárulóknak tűntek, akiket büntetlenül lehetett sakkban tartani vagy figyelmen kívül hagyni, míg a Főnix Rendje számára megbízhatatlanok voltak, hiszen aki nem volt hajlandó egyértelműen állást foglalni, az bármikor ellenséggé válhatott. Egyre inkább a senki földjén találták magukat – azok, akik befolyásosnak hitték őket, elfordultak tőlük, azok pedig, akik még mindig kíváncsiak voltak rájuk, nem mindig a barátaik voltak.

Amikor a Mágiaügyi Minisztérium a halálfalók kezére került, nem lázadtak nyíltan, nem emeltek hangot az új rend ellen – viszont nem is simulékony megadás vezette őket. A nyílt ellenállás helyett az árnyékokban maradtak, azt az illúziót keltve, mintha minden a régi volna. Manon butikja a kifogástalan álca szerepét tölthette be – egy hely, ahol az elit képviselői megfordultak, ahol a társalgás könnyednek tűnhetett, miközben a sorok között titkok és árulások születtek. Finom művészet volt ez, amelyben Manon mesterien mozgott: figyelte a vendégeket, mérlegelte, hogy ki melyik oldalra állt, és a pókokra jellemző precizitással formálta információs hálóját, míg egy idő után a szálak meg nem gyengültek, és a minta meg nem bomlott. Brit ügyfelei sorra elmaradtak, a luxus iránti igény háttérbe szorult, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Volant Noir régi fényét és presztízsét nem őrizheti meg – egyetlen mentsvára a külföldi piac maradt, csakhogy az is csupán haldokló lángként pislákolt.

A hanyatlás legnyilvánvalóbb jele az 1996-os tél demonstrálta. A Llewellyn család hagyományosan rangos téli bálján, amely egykor az elit legcsillogóbb rendezvények közé tartozott, alig néhány vendég jelent meg. Azok, akik korábban még tülekedtek a meghívókért, most hallgatásba burkolóztak, és tartózkodó távolságból figyelték a család sorsának alakulását. A megfogyatkozott vendégsereg nem csupán a társadalmi helyzet megingását jelentette – vészjósló figyelmeztetés volt arra, hogy a Llewellynek már nem számítottak valódi hatalmi tényezőnek. Egy bukásra ítélt családhoz tartozni pedig veszélyes volt ebben az időszakban, és ennek mindenki tudatában volt.

A bál kudarcának estéjén Orion és Manon hosszú, nagyrészt némaságba burkolt éjszakát töltöttek a majdnem üresen kongó bálteremben. Egyértelművé vált számukra, hogy magukra maradtak és a semlegességük veszélyessé vált – az egyik oldal számára árulást, a másik számára kiszámíthatatlanságot jelentett. A háború egyre könyörtelenebbé vált, és a túléléshez több kellett puszta kivárásnál. Ekkor született meg a döntés: a Llewellynek visszavonulnak. Nem menekülésként, hanem taktikai lépésként – egy elegáns meghátrálásként a norvég családi birtokra, Orion mostohaapjának védett földjére, ahol a vihar elmúltáig meghúzódhatnak. Az utazás hirtelenségét üzleti ügyekkel magyarázták, és mivel korábban is ez okból gyakran költöztek ideiglenesen más országokba, senki sem vonhatta kétségbe elhatározásuk hitelességét.

A háború végével nem siettek visszatérni: figyelték az események alakulását, mérlegelték a hatalmi erőviszonyokat, és csak akkor lépték át újra a brit határt, amikor már bizonyossá vált, hogy sem az egykori halálfalók, sem az új hatalom nem fenyegeti őket megtorlással. A visszatérésük időzítése pontos volt, akár egy sakkjátszmában tett végső lépés: 1998 nyarán, a 423. Kviddics Világkupa zajában érkeztek meg ismét Walesbe, a múltbeli hírnevüket és kapcsolati hálójuk megmaradt foszlányait kihasználva, hogy újra pozícionálják magukat a társadalomban. Visszaköltözésük nem volt sem diadalmas bevonulás, sem alázatos visszakullogás – egyszerűen csak visszatértek, mintha sosem távoztak volna igazán.