Cassia Carrow

CASSIA CARROW

no flame, only smoke

and what still chokes on it

✦───༓───✦

A L A P O K
what they wrote down when you arrived

jelszó • főborz tanárúr farmerja
teljes név • alecto cassiodora carrow
becenév • cassia, cass (egyedül testvérének alecto)
nem • nő
születési hely, idő • wiltshire, anglia; 1987, december, 10
kor • tizenhét év
vér • aranyvérű
évfolyam • hatodik évfolyam

✦───༓───✦

M Ú L T
even silence leaves a shadow

Mielőtt te lettél volna, ott volt a nő.
És mielőtt a nő lett volna, ott volt a háború.

Nem az a háború, amit emlékművekre vésnek vagy tankönyvek margójára tisztára írnak. Nem a látványos, dicsőséggel szennyezett, hősi halálba hajló fajtája. Hanem az, ami mélyebbről jön. Ami belülről rohaszt. A háború, amelyik a saját gyermekeit falja fel, családi címereken keresztül üvölt, és a holtjait nem sírkövekre írja fel, hanem nevekbe — újra és újra, amíg elég vér nem folyik, hogy elfeledhető legyen.

Ez volt a háború, ami megelőzött téged.

Fogakkal jött, tébollyal és egy testvér nevével, amit nem emlékezésként, hanem figyelmeztetésként kiáltottak a sötétségbe: Alecto. Aki nem suttogva távozott, hanem ordítva. Aki nemcsak hitt a tisztaságban, hanem belefulladt abba. Aki nem hátrált meg, amikor már senki nem állt mellette. Aki többet akart — több fájdalmat, több pusztítást, több vért, több tüzet.

Aki nem esett el, hanem összeomlott.

Alecto, akit a bátyja még akkor sem engedett el, mikor már csak hamu maradt belőle.
Alecto, akit nem temettek el rendesen, csak továbbadtak.

És akkor jöttél te.

A születésed napján a világ nem állt meg. A háború nem tartott szünetet. A gyertyák nem pislogtak, a falak nem repedtek meg, nem volt semmiféle csoda. Csak egy síri csend. És egy apai nevetés, ami nem a boldogságból fakadt, hanem valami régi, be nem gyógyult seb mélyéről.

Ez a nevetés volt az első ajándékod.
Ez volt a kezdőhang.
És te nem sírtál vissza.

Mert a név már eldőlt.
Mert a háború már nem volt megnyerhető.
Mert ez nem újjászületés volt, hanem utánérzés.

És mi mást adnál egy lánynak, aki egy halott testvér hamujára épül, ha nem ugyanazt a nevet?

Alecto.

✦───༓───✦

Nem féltél tőle. Nem igazán.
A félelem olyasvalami, amit egy gyermek akkor érez, ha a dolog, amitől fél, még egész.

Amycus Carrow már nem volt az.

Nem a csatatéren veszett el, hanem a csönd utána temette maga alá. Akkor roppant össze, amikor már nem volt, ami tartsa. Amikor a húga eltűnt a föld alatt, és semmi nem maradt utána, csak a név, amit egyre kevesebben voltak hajlandók kiejteni. A zászlók leszakadtak a falakról, a hűségesek elnémultak, de a világ nem lépett tovább. Nem teljesen. A harc más utcákon zajlott, más nevek ellen — de ő még mindig rajta volt a listán. És ő ezt pontosan tudta.

De ő nem lépett tovább. Nem tudott.

Úgy mozgott a házban, mintha figyelnék. Úgy nézett rád, mintha nem lenne biztos benne, hogy tényleg tőle vagy. Úgy szorította meg a kezed, mintha bármelyik pillanatban utolérhetné, ami a húgát is. A bűnökről beszélt, nem neked, hanem a levegőnek, mintha a ház is hallgatózna. Azt mondta, minden tett visszatalál, a nevek nem felejtenek, csak alszanak, és ha egyszer valaki újra kimondja őket — a vér is megmozdul.

Ő már nem hitt a győzelemben. Csak abban, hogy eljön az a nap, amikor mindenki pontosan annyit veszít, amennyit ő veszített.

Alectót nem szerette — annál valami mélyebb dolog kötötte őket össze. Nem érzelem volt, hanem eszme. Két testben egy harag, egy hit. A húga nem értelmezte a világot, csak megtisztítani akarta. Nem alkut keresett, hanem megoldást. Tüzet. Vért. Dicsőséget. Olyan pusztítást, ami után már nem marad kérdés. És amikor elbukott, nem hősként — hanem zavarodottan, szétesve, a bátyja nevét kiáltva — Amycus valami végérvényeset veszített.

Nem siratta meg. Nem zokogott utána. Nem engedett be semmit, ami enyhülést jelentett volna. Ő inkább elfordult attól a világtól, amelyik hagyta, hogy Alecto eltűnjön. Inkább abban hitt, hogy valaki hibázott. Hogy valaki vétett. Hogy valaki fizetni fog.

Onnantól kezdve minden reggel ugyanúgy indult: a neveddel. Nem a tiéddel — az övével.

— Alecto. A szó elhangzott halkan, különböző sarkokba, ablakoknak, falaknak, vagy csak a semminek. És te, kislányként, mindig közeledtél hozzá, ösztönből, mint aki keres valamit, amitől egész lehet.

De amikor rád nézett, már nem keresett. Csak látta, hogy nem ő vagy. Nem azt kapta, amit hívott. A tekintete nem dühös volt, hanem fáradt. Nem gyűlölködő, csak elutasító. Úgy nézett végig rajtad, mintha minden részletet leellenőrizne — és egyik sem lenne elég. Valahol hibás vagy. Valahol félrementél.

Nem szólt semmit. Nem kellett. A csendje pontosabb volt, mint bármely ítélet.

És te tudtad: nem vagy elég, mert nem vagy ő, csak a hiányának emlékeztetője.

Egy csendes kudarc, amit ő maga alkotott.

✦───༓───✦

Apádnak igaza lett. A bűnök nem felejtenek. A vér megmozdul. És amikor eljöttek érte, senki nem sírt. A ház nem jajgatott, a falak nem remegtek meg, még az anyád sem kiáltott utána. Csak becsukódott mögöttük az ajtó, és onnantól kezdve úgy tűnt, mintha soha nem is létezett volna. Mintha a ház — az egész világ — fellélegzett volna a távozásával.

Anyád nem gyászolt. Nem tiltakozott. Nem mondta ki, de minden mozdulata ünneplés volt. A reggelei könnyebbek lettek, a mondatai élesebbek. És amikor rád vagy a bátyádra nézett, már nem próbálta titkolni, mit gondol.

— Olyanok lesztek, mint ők. Carrowék mind őrültek. Mind.

Nem ordította. Nem fenyegetés volt, hanem tény. Egy egyszerű mondat, amit újra és újra kimondott, mintha nem is neked szánta volna, hanem a bennned csörgedező vérnek, mintha megpróbálná előre megnevezni azt, amit később mások is látni fognak. Mintha a neved bőröd alatt mocorgó jóslat lenne, és ő csak hangot adna neki.

Csak egyetlen hely volt, ahova ez a mondat nem ért el.

Amycus.

Nem az apád. A testvéred. A fény abban a házban, ahol már semmi nem melegített, semmi nem nyújtott vigaszt. A hang, amikor te már nem beszéltél. A kéz, amit akkor is megfogtál, amikor azt hitted, már nincs semmid. Ő nem kért tőled semmit. Nem várt el semmit. Nem félt attól, ami benned volt, csak helyet csinált neki.

Az ő ágyában nem kellett eljátszanod, hogy alszol. Nem kellett visszatartanod a lélegzeted, nem kellett csendben maradnod, ha a mellkasodban éppen ordított valami. Ő nem nézett rád úgy, mint anyád. Ő nem keresett rajtad hibát, nem akarta tudni, mikor leszel rendesebb. Normálisabb. Ő csak megemelte a takarót, mikor hajnalban becsúsztál mellé, és hagyta, hogy a teste melegében nyugovóra térjél.

Ő volt az, aki mindenből kiszakított egy kis részt neked. A napfényből. A nevetésből. A jövőből. Még abból is, amit neki ígértek: az örökségből, a névből, a hatalomból. És nem vette zokon, ha te is akartál belőle. Sőt. Ő hívott meg először. Ő mondta: ez nem csak az övé. Ez a tiétek.

Ő volt az, aki tudta, hogy mit rejtesz el a folyamatos némaságod mögött. Aki értette, hogy miért nem tudsz néha levegőt venni, amikor anyátok rád néz. Aki nem akarta, hogy elrejtsd a haragod — csak hogy ne maradj benne egyedül.

Ő a ragyogás. A tűz, ami nem éget, csak fénylik.

Te vagy a hold mellette. Viszont nem az a nyugodt, ezüst ív az égen.

Hanem az, ami túl közel került a naphoz. Ami már nem fénylik — csak forrong.

✦───༓───✦

Te csak egy süteményt akartál.

Nem sokat. Nem titokban. Csak elérni, megfogni, levenni — úgy, ahogy más gyerekek teszik, anélkül, hogy számolnának a következményekkel. A kezed végigsiklott a polc szélén, az ujjbegyeid alatt a süteményeket tartó edény hideg volt és vékony, majdnem törékeny. Már majdnem megvolt. Már majdnem érezted a súlyát a tenyeredben, amikor a kezed megcsúszott. Egy apró remegés, egy rossz szög, és az edény zuhanásnak indult. Az üveg nem tört szét, hanem felrobbant — éles, tiszta robbanás, ami az egész padlót beterítette apró, szilánkos maradékokkal. Olyan volt, mint egy titok, ami nem bírta tovább a némaságot.

A csattanás után néhány másodpercig még reménykedtél, hogy talán nem hallotta meg.

Aztán anyád felemelte a fejét.

Nem nézett rád. Nem szólalt meg. Csak odafordult a házimanó felé, aki már előre hajolva próbálta a törmeléket összegyűjteni, láthatatlanná válni, mintha ettől eltűnhetne a baj is. De semmi sem rejt el semmit ebben a házban. Anyád pálcája olyan gyorsan mozdult, mint egy reflex, mint egy gondolat, amit már nem is kell megfogalmazni. Egy szó — és az átok már csapódott is.

A manó nem sikított. A teste ívbe feszült, majd összezuhant. Az apró ujjai úgy görbültek meg, mintha visszafelé akarnák tekerni az időt. A bordái minden rándulásnál látszottak a vékony bőr alatt, és a lábai rángtak, össze-vissza, mintha valami belülről tépné szét. A szája kitátva, hangtalanul remegett, mintha a fájdalom nem tudna kijutni — csak elnyelni mindent.

Nézted.

És nem bírtad tovább.

Nem gondolkodtál. Nem terveztél. A tested mozdult először, aztán jött csak az akarat.

— Ne! – tört ki belőled, élesebben, mint bármi, amit valaha kimondtál. — Elég! Ne bántsd, kérlek! Az én hibám volt!

A hangod megremegtette a levegőt, de a világ nem állt meg. Nem bocsátott meg.

Anyád lassan felnézett. Rád. De nem úgy, mint aki meghall valamit, ami meglepi — hanem mint aki végre felfedezte, honnan jön a zaj, amit eddig nem tudott beazonosítani. A tekintete nem volt dühös. Csak hideg. Megvető. Fáradt. Mintha te lennél a hajszálrepedés egy tökéletes porceláncsészén. És ami hibás, azt nem megjavítják. Azt eltörik.

A pálca újra megmozdult.

A Cruciatus nem lángolt. Nem égetett. Nem tépett szét — mert ahhoz előbb össze kellene tartozni. Ahhoz már az elejétől kezdve egésznek kell lenni. Ez máshogy fájt. Mintha valaki belenyúlt volna a húsod alá, az izmaid közé, és egyesével, lassan feszítette volna szét az idegeidet. A tested megfeszült, ívbe hajlott, minden porcikád külön fájt, külön sírt. Minden részed ordított, még azok is, amikről nem is tudtál korábban. Nem volt benne düh, sem félelem — csak fájdalom. Olyan fájdalom, ami nem enged gondolkodni. Nem hagyja, hogy te legyél, csak a test marad, ami már nem parancsol saját magának.

A szád kiáltott. A torkod szakadt. A szemed elhomályosult. A világ megszűnt, és csak egyetlen dolog maradt: ez a hang nélküli sikoly, ez az örök visszhang, ez a semmi, ami úgy nyelte el az időt, mintha sosem lett volna előtte semmi.

Amikor magadhoz térsz, Amycus térdel melletted. A kezed az övéi között. A mellkasa emelkedik, gyors, szabálytalan légzéssel, és a szeme mintha nem is tudna rád fókuszálni rendesen, annyira tele van könnyekkel.

– Miért tetted? – suttogja. A hangja nem haragos. Nem kér számon. Csak... nem érti. – Miért vetted magadra?

Alig tudsz beszélni. A tested még mindig zsibbad. Minden izmod sajog, de a hangod valahogy mégis megszületik. Egy mondat, ami régóta lappang benned. Nem indok, nem vád. Csak az igazság.

– Nem akarok olyan lenni... mint a nagynénénk.

Amycus nem válaszol. Csak lehajtja a fejét. A hüvelykujja végigsimít az arcodon, és úgy tart, mintha a tested darabjait kellene egyben tartania.

És te ott fekszel. Nem a padlón — hanem valaminek a végén. És valami másnak az elején.

Ez volt az első alkalom, amikor kimondtad, hogy nem akarod örökölni a bűnt.
És az első, amikor megtanultad, hogy a megtagadás fájdalma is örökletes.

✦───༓───✦

A Roxfort nem adott új kezdetet. Csak más falakat.

Ugyanaz a csend vette körül, mint ahogyan azt otthon tette, csak most többen hallgattak. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a kérdés, csak más arcokon: mi vagy te?

Nem volt válasz, amit megértettek volna. Nem volt nyelv, amin el lehetett volna magyarázni, mi az, ha valaki belülről kísértet. Mert nem azt látták benned, ami benned forrt, hanem azt, amit a felszínen hagytál. A mozdulatlan arcot. A hibátlan mosolyt. A hangot, ami mintha túl tökéletesre lett volna vágva, mint egy visszhang, amit valaki más tanult be előtted. Nem hibáztál — és épp ez volt a baj. Nem volt kapaszkodó. Csak sima felület. Hideg márvány.

Az első napokban még próbáltál nyúlni feléjük. Nem hangosan. Nem kétségbeesve. Csak éppen annyira, amennyire egy gyermek nyúl, amikor azt reméli, továbbá nem kell egyedül lennie. Udvarias voltál, jelen voltál, részt akartál venni. De minden szavad után jött a csönd. Nem az a fajta, ami gondolkodik — az a fajta, ami lezár. Minden félmosolyod után egy pillantás, ami gyorsan elfordul. Nem tudták, mi nem stimmelt — csak azt, hogy valami nem.

A szavaidban nem volt hiba, mégis minden szó pengeélen táncolt. A mosolyod gyönyörű volt, és ez zavarta őket a legjobban — mert valami mindig feszült mögötte, mint egy visszatartott sikoly vagy egy álom, amit nem szabad elmondani. A humorod sötét volt, de nem hangos. Finom, csendes, lassan maró. Olyan mélységből jött, ahová mások nem szívesen tettek volna lábat. És ezt érezték is. Épp csak nem tudták megnevezni.

Nem lettél senkié. Se barát, se fenyegetés. Csak valami ott és nem ott. Egy jelenlét, ami olyan volt, mint egy emlék: valami, ami egyszer fontos lehetett volna, de most már csak zavart kelt. Egy lány, aki néha túl halkan beszélt, néha túl sokáig nézett. Aki él, mozog, nevet — de mégis valahogy bűzlik, mint a halott hús.

Nem lehetett megjátszani az élőt. Halva születtél — és ők ezt megérezték.

Amycus viszont más volt.

Ő nevetett, beszélt, nyúlt mások felé és kezét el is fogadták. Könnyedén lépett be minden térbe, mintha a világ sosem kételkedett volna benne. Az emberek szerették, anélkül, hogy tudták volna miért — talán mert nem tudták nem szeretni. De amikor rád nézett, mindig volt benne valami visszafogott. Fél szemmel mindig téged keresett.

Te követted. Nem mint árnyék, nem mint hűséges eb, hanem mint gravitáció. Nem volt szándékos — egyszerűen nem tudtál máshogy lenni. Ő volt az egyetlen dolog, ami köré bármit fel lehetett építeni. Nélküle minden szétesett.

De a Roxfort különválasztott titeket. Hálókörletek, szakkörök, nevek szerint.

És ez fájt. Egy lassú, állandó veszteség volt — úgy, ahogy a víz teszi a dolgát: apránként, következetesen, halk sodrással marva ki a sziklából a formát. Mert amikor ő nem volt melletted, nem a világ lett más — hanem te magad. Minden sejted emlékezett rá. A hangjára, ami álmokból is kihúzott. A bőrére, ami mellett a tied nem fázott. Az alvó testére, ami úgy vett körbe, mintha nem lennél elég saját magadnak. Nem akartad birtokolni őt. Csak újra eggyé válni azzal, amiből kiszakítottak.

Így történt, hogy éjjelente újra mellette találtad magad. Vagy ő nálad. Két test, akik már nem tudtak egymás nélkül aludni. Összeszokott mozdulatok, hangtalan elhelyezkedés a takaró alatt, az a különös béke, ami csak kettőtök között létezett. Nem kellett megmagyarázni. Nem volt mit kimondani.

De mások nem értették ezt meg.

Jöttek a pillantások, a gyorsan elkapott tekintetek, a halk mondatok, amik hangosabbak voltak, mint bármilyen kiabálás. És te tudtad, hogy már nem rólad beszélnek, hanem valamiről, amit beléd képzeltek. A neved játékká vált — pletykává, jóslattá, fenyegetéssé.

Alecto.

— Carrowék... Tudod, milyenek ők. Tudod, mit csinálnak. Tudod, milyen vérből valók.

És te… mosolyogtál. Először csak mert nem tudtál mást. Aztán, mert a mosolyod erősebb fegyver volt, mint bármilyen válasz. Végül, mert ha abbahagytad volna, széthasad minden, amit addig sikerült egyben tartani.

És közben már számoltad magadban a napokat. Nem hangosan, nem szándékosan — csak valahol mélyen, ott, ahol a vér őrzi a múltat. Mikor törik meg először a türelem? Mikor mondasz ki egy átkot, mielőtt még felfognád, mit tettél? Mikor válaszol benned újra az a név, amit örököltél? És mikor engeded végül, hogy az, amit mások mindig is láttak benned, valóban átvegye az irányítást?

Mert nem tarthatod örökké a lángot a bőröd alatt.

Egyszer minden megreped.

És akkor nem marad semmi — csak tűz. És ítélet.

✦───༓───✦

Nem erre teremtettek.
Nem a holnapokra.

Senki sem mondta meg, mit kezdjen az, aki túlél. Akit nem vittek el. Aki nem hullott el idő előtt, aki nem lett sem hős, sem áldozat, csak maradt — egy névvel, ami túl sokat mond, egy történetben, aminek sosem írtak véget.

Most mégis itt vagy. Majdnem felnőtt. Majdnem szabad. Majdnem valaki. És minden nap egy kérdést hoz: mi lesz belőled?

Nem tudsz válaszolni. Nem azért, mert nincs mit mondani — hanem mert sosem készült számodra jövő. A tested nőtt, de benned minden maradt, ahol mindig is volt: egy csendes, üres ház sarkában, egy kegyetlen átok után, egy istenverte név alatt, amit sosem tudsz lemosni magadról.

A múlt már nem csöpög rólad — rád száradt. Beleégett a bőrödbe. Nem viselni nehéz, hanem lélegezni alatta. Minden reggel ugyanúgy ébredsz: a vér nem megy ki a körmöd alól, az emlékek nem oldódnak fel, csak egyre mélyebbre ülnek a csontjaidban.

Mások tervekről beszélnek, célokról, jövőről. Te számolsz. Napokat, pillanatokat, elhallgatott indulásokat. A tükörbe nézve már nem azt kérdezed, ki vagy, hanem hogy meddig tart még. Milyen sokáig tudod még megőrizni azt, amit mások már rég elveszettnek hisznek benned.

Nem így kellett volna történnie. Nem szabadott volna eddig eljutnod. De mégis itt vagy.

És most rajtad a sor, hogy mondj valamit. Hogy valamit kezdj mindazzal, amit örököltél.

Csakhogy minden út véres.
És minden lépésed vallomás.

✦───༓───✦

J E L L E M
the ice beneath the surface

Nem tartozik azok közé, akiket meg lehet fejteni. Akiknek a jelenléte szelídül, vagy akik lassan megnyílnak. Cassia nem nyílik. Cassia figyel. Elemzi a mozdulatokat, a hangsúlyokat, a szavak mögötti rést. Úgy van jelen, mint egy árnyék, ami nem vetül, hanem lélegzik. Nincs benne hivalkodás, nincs direkt hatás — mégis, ha belép egy terembe, valami lehűl a levegőben. Nem félelem ez. Inkább előérzet. Mintha valaki azt suttogná a tarkód mögött: figyelnek.

Szelídnek tűnhet. Halknak. Kifinomultnak. A hangja puha, az arca tökéletes. De a mondataiban penge él rejtőzik, a tekintete üres, átnéz rajtad, és minden mosolya olyan, mintha valamit visszatartana vele — egy nevetést, vagy egy támadást. Nem játszik szerepet. Nem hazudik. Egyszerűen csak nem tárulkozik fel. Amit látsz belőle, az nem a felszín — az a tükör. Mögötte pedig mindig más tükröződik vissza.

És mégis, van benne valami őszintén emberi. Egy fáradt bölcsesség, amit nem tanítottak neki, hanem örökségként hordoz. Egyfajta figyelem, amit azok is megéreznek, akik máskülönben kerülnék. A jelenléte nem rideg, csak nehezen elviselhető azoknak, akik nem tudják, milyen az, amikor valaki valóban lát.

Nem kegyetlen. De nem is fehérre mosott.
Nem bosszúálló. Csak nem hisz a felejtésben.
Nem gyűlöl. Pusztán nem bízik meg, félve a csalódástól.

Egyetlen egy ember a kivétel.
Amycus.

A bátyja nem a másik fele, hanem a tengely, ami körül forog. Ő az egyetlen dolog, amit a világ nem tudott elvenni tőle. Ő az a biztos pont, ami még akkor is maradt, mikor minden más elsüllyedt. Cassia nem ragaszkodik hozzá, mert gyenge lenne nélküle — hanem mert nélküle értelmezhetetlen volna. És a világ, ami őket külön akarja, mindig későn érkezik. Mire észbe kapnak, Cassia már ott van mellette. Mindig.

Van benne valami, ami harcol. Egy vékony, halk hang, ami nem engedi, hogy teljesen visszahulljon abba, aminek szánták. Nem a világ megváltása vezérli. Nem akar több lenni — csak más. Nem akarja kimondani azokat az átkokat, amiket tanítottak neki. Nem akar újraírni semmit. Csak azt szeretné, hogy ne ismétlődjön meg.

És ez minden reggel nehezebb.

De még mindig próbálkozik.
Nem azért, mert hisz benne.
Hanem mert ez az egyetlen reménye.

Ha már nem volt választása abban, hogy honnan jön —
talán abban még lehet, hogy hova tart.

✦───༓───✦

A P R Ó S Á G O K
what she’ll never say out loud

mindig • hóesés alatti csönd • amycus nevetése • régi, széteső könyvek illata • a hozzávalók mozgása bájitalokban • suttogások, amiket nem neki szánnak • a sötét, amikor senki nem beszé • molylepkék az ablakon túl
soha • ha valaki felemeli a hangját ok nélkül • hamis mosolyok• amycus kigúnyolása • hideg kezek érintése álmában• magyarázat nélküli parancsok
hobbik • bájitalok keverése sötétedés után • halottakról szóló újságkivágások gyűjtése • csillagképek figyelése • régi könyvek újraírása saját nézőpontból • néma, ismétlődő séták
merengő • legjobb: egy este, mikor amycus félálomban azt motyogta: "akkor is te vagy a kedvencem… még ha néha úgy teszek, mintha nem ismernélek" • legrosszabb: az első cruciatus-átok — nem maga a fájdalom, hanem amycus arca utána
mumus • saját arca, idősen, a nénje tekintetével: ugyanaz a nézés, mielőtt ölni készül
edevis tükre • egy otthon, ami nem emlékeztet semmire • egy név nélküli cassia, új életben • amycus mosolyog, szemében nincs aggodalom
százfűlé-főzet • kőszürke, áttetsző fényperemekkel • fémes íz, mint vérrel kevert víz
amortentia • égett fa és nedves föld • amycus inge • repedt bájitalos üveg illata
titkok • néha kimondja alecto nevét… hátha válaszol • volt idő, amikor inkább lett volna senki, csak ne legyen alectóra hasonló
azt beszélik, hogy... • egyszer megátkozott valakit, aki amycus nevét gúnyolta — az illető azóta sem emlékszik rá • cassia még egyetlen éjszakát sem aludt egyedül, de senki nem tudja, hol tölti őket, ha nem a bátyjával

✦───༓───✦

C S A L Á D
we're all mad in the blood

apa • amycus carrow; negyvenhárom év; aranyvérű; jelenleg azkabanban. a kapcsolatuk már régóta nem létezik. cassia nem emlékszik rá másként, csak árnyként — jelenlét nélküli jelenléttel, paranoia és elfojtott indulattal. nem gyűlöli. de nem is várja, hogy valaha újra lássa
anya • tethys twelvetrees (született twelvetrees, korábban carrow); harmincöt év; aranyvérű; egy asszony, aki túlélni akart, nem szeretni. hideg, elegáns, makulátlan felszíne mögött csak számítás és keserűség rejtőzik. cassia számára ő nem anya — csak egy figyelő tekintet, egy elvárás. egy szalonból irányított élet, ahol az érzelmek nemkívánatos vendégek
testvérek • amycus malavai thanatos carrow; tizenhét év; aranyvérű; a másik fele. a támasz, a hangtalan eskü, a világ, mielőtt minden széthullana
állatok • egy fekete macska, de ritkán látja — az állat saját életet él, és talán épp ezért érzi közel magához

családtörténet •
A Carrow név már régóta nem rang, hanem intés. Egy hangtalan fenyegetés, amit a szalonok levegője hordoz, amikor valaki kiejti — és valaki más gyorsan lesüti a tekintetét. Nincs már nyílt utálat. Csak az a fajta suttogás, amit a falak jegyeznek fel, nem a társaságok emlékezete.

Alecto és Amycus — az eredetiek — egykor a háború egyik legélesebb pengeélei voltak. Nem hadvezérek. Inkább viharok. Nem fegyelmezett, katonai lojalitás vezette őket, hanem valami ősibb: vágy az égetésre, az átrendezésre, a vérben tisztuló rend iránt. Carrowék sosem voltak hűségesek senkihez — csak a vérükhöz.

És mikor elbuktak, nem mártírként hullottak. Nem is igazán ellenállásként. Csak... szétestek. A név maradt utánuk, mint hamuval borított pecsét. Mindenki tudta, mit jelent. Mindenki elfelejteni próbálja.

A mostani Carrow generációból már csak ketten maradtak. Két név, amit nem lehetett elkerülni: Cassia és Amycus. A gyerekek, akik a régi világ romjain nőttek fel — és nem volt választásuk, hogy mit örököljenek belőle. A név döntött helyettük.

Amycus Carrow, az apa, most az Azkaban falai mögött van. Nem halt meg — csak eltűnt a világból, ahogy a testvére is egykor. Cassia és a bátyja meglátogathatnák. Néha meg is teszik. De Cassia nem keresi. Nem hiányzik. Az emlék, amit hátrahagyott, jobban megmaradt benne, mint amit egy vasrácson túli pillantás adhatna vissza.

Azóta az anyjuk házában élnek, Tethys új férjével — akit Cassia névleg sem ismer el. A ház rideg, tágas, ízlésesen berendezett. Semmi sem emlékeztet a háborúra. De minden sarkában ott ül valami ki nem mondott — valami kimért, szikár undor, amit Tethys sosem próbált elrejteni. A Carrow vérvonal csak folt a családi címeren, és ő gondoskodik róla, hogy a gyerekek ezt minden nap érezzék.

A Twelvetrees-vonal amerikai, kívülálló. Nem vett részt nyíltan a Voldemort-féle rémálomban, de a vértisztaság eszméje, a hatalmi játszmák, a családi büszkeség mámorító illúziója ott keringett köztük is. Nem a gyűlölet volt az örökségük — hanem a szelektív hallgatás. A hideg, jéghideg megvetés, amit csak a hozzájuk nem illők kaptak.

Így Cassiának nem jutott hova visszatérni.

Az egyik oldalon múlt, ami vért követelt. A másikon jövő, ami mosoly mögé rejtette ugyanazt az ítéletet.

Ő pedig ott maradt két világ peremén — túl sötét ahhoz, hogy új életet kezdjen, de túl tudatos ahhoz, hogy elbújjon a régiben.

✦───༓───✦

K Ü L S Ő S É G E K
the shell and the warning

magasság • 178 centiméter
testalkat • vékony, törékeny
szemszín • mogyoróbarna
hajszín • sötétbarna
kinézet •

Első pillantásra Cassia mintha nem lenne teljesen jelen. A mozdulatai finomak, halkak, és mégis valahogy túlságosan pontosak — mintha minden gesztusa előre meg lenne írva, egy olyan darabban, amit csak ő olvasott. A 178 centis magasság és a törékeny testalkat együttesen különös kontrasztot képeznek: nem tűnik sebezhetőnek, de törhetetlennek sem. Inkább olyannak, mint ami már egyszer darabokra hullott, és most újra össze lett illesztve — csak máshogy.

Mogyoróbarna szemei sötétek, meleg fényt csak akkor tükröznek, ha Amycus a közelben van. Egyébként figyelnek. Megtartanak. Mintha mérnék a világot, centiről centire, belülről kifelé. A szempillái hosszúak, árnyékot vetnek az arcára, ami épp annyira szép, hogy nyugtalanságot keltsen. A vonásai szabályosak, szinte zavarba ejtően arányosak — de soha nem teljesen élők.

A haja válla alá ér, sötétbarna, selymes textúrájú, de ritkán viseli kibontva. Többnyire kontyba tűzve vagy fonva, mintha ezzel is le akarna zárni valamit — mintha a fegyelem nem csupán viselkedés, hanem fizikai forma is lenne. Ruhái sötét árnyalatúak: mélyzöld, fekete, ólomszürke, néha bordó. A szabás letisztult, klasszikus — semmi harsány, semmi fölösleges. Csak anyag, mozdulat, jelenlét. Ezüst ékszereket hord, vékony láncokat, régi, karcolt gyűrűket — mintha valaki másé lett volna mind.

A jelenléte... fojtott. Nem fenyegető, nem barátságtalan, de feszültséggel teli. Mint mikor valaki bejön egy szobába, és a gyertyák mintha halkabban égnének tovább. Nem lehet elkerülni, de nem is lehet vele sokáig egy légtérben maradni anélkül, hogy valami ne mozduljon meg az emberben.

Cassia nem hivalkodó. Ő az, akit nem vesznek észre addig, amíg túl késő nem lesz. És akkor már nem lehet elfelejteni.

✦───༓───✦

T U D Á S
what remains when the name fades

varázslói ismeretek •

Cassia sosem volt szorgalmas tanuló abban az értelemben, ahogy a tanárok azt remélik. Nem kérdez. Nem jelentkezik. Nem jegyzetel. Csak néz, figyel, és megjegyez. A tudása nem a tanteremben gyökerezik, hanem az ösztönös, szinte zavarba ejtően pontos megértésben. Bizonyos tárgyakban kiemelkedő — főként azokban, ahol a varázslat mögött sötétebb összefüggések rejtőznek. A bájitaltanban például páratlan érzéke van az alapanyagok mozgásához, a hő, az idő és a szándék finom egyensúlyához.

Átváltoztatástan és Bűbájtan szintén erősségei közé tartoznak — nem a gyakorlati részek miatt, hanem mert pontosan érzi, hol feszül a mágia és hogyan lehet manipulálni. Varázslástan és Mugliismeret azonban nem különösebben érdekli, és bár Sötét Varázslatok Kivédésében technikailag jó, a családjának múltja miatt inkább tartózkodik tőle.

Kedvenc tantárgyai: Bájitaltan, Jóslástan, Rúnaismeret. Az utóbbi kettőben nem mindig kiemelkedő, de vonzza őket a rejtettségük miatt. Nem a válaszokat keresi, hanem a réseket, ahol még nincs magyarázat.

Az órákon többnyire csendes. De ha megszólal, a tanárok figyelnek.

pálca • 11 ¾ hüvelyk, fekete diófa, thesztrál szőr — pontos, de olykor nehezen irányítható
RBF • átváltoztatástan — elfogadható (e) • asztronómia — kiváló (k) • bájitaltan — kiváló (k) • bűbájtan — elfogadható (e) • sötét varázslatok kivédése — várakozáson felüli (v) • gyógynövénytan — hitvány (h) • mágiatörténet — várakozáson felüli (e) • rúnaismeret — várakozáson felüli (v) • jóslástan — elfogadható (e)

✦───༓───✦

E G Y É B
what they see / what she hides

avataralany • diana silvers