Skylar H. Devereaux

SKYLAR HERVÉ DEVEREAUX

I am fading away slowly

and you aren't even noticing

trágár beszéd, agresszió, bántalmazás és halál említése

Alapok

jelszó || Főborz Tanárúr Farmerja
becenév|| Sky
nem || férfi
születési hely, idő || Egyesült Királyság, Peak District; 1987. 10.28.
kor || 17
vér || fél
évfolyam || hatodik

A múlt

who were you before they broke your heart?

A tenger sós illata simogatja az arcomat, belefújja a tincseimet a homlokomba. Mélyet lélegzek, a számon át fújom ki, és lehunyom a szememet, ahogy az ujjaim alatt felkavarodnak kicsit a homokszemek. Egy-egy hidegebb szellő kellemes libabőrt hagy végig bőrömön.
Itthon vagyok.
Nem, mintha otthon nem lenne jó, de a francia tengerparton... Néhány méterre üldögélve a családi nyaralónktól, a játszadozó hullámokat és sirályokat bámulva... egyszerűen csak annyira jó.
Szeretném lefesteni. Megörökíteni valahogy, de frusztrál a gondolat, hogy képtelen volnék tökéletesen átadni. Így egyszerűen csak kiélvezem inkább.
Mosolyogva figyelem, ahogy egy sirály közelebb merészkedik, hogy a kis kavicsfoltok között keressen magának nassolnivalót. Visszafojtok egy kuncogást, ahogy egy másik egyed követi, és kötekedni kezdenek azon, hogy kié legyen a zsákmány; nem akarom elijeszteni őket.
Valahogy most nem bánom, hogy a bátyám nincs a közelben. Valószínűleg odabent szórakoztatja magát valamivel, amíg apa olvasgat, anya meg vacsorát készít. Legalábbis ezt az ideális képet festem fel magam előtt. Amíg nem muszáj nekem is csatlakoznom hozzájuk, addig szabad ilyesmiket gondolnom, ugye?
Nem mintha nem szeretném azt is, amikor a bátyám időt tölt velem. Valójában... én szeretek vele lenni. Felnézek rá, és szeretnék olyan lenni, mint ő, még akkor is, ha... ha néha az az érzésem, mintha ő... annyira nem kedvelne engem. Biztosan csak azért, mert túl gyerekes vagyok. Végülis van köztünk hét év. Ő már tizenhárom éves, már elkezdte a Roxfortot is, amiről mindig könyörgök neki, hogy meséljen, de annyira nem akar... Nem annyira szereti, én pedig nem értem, miért. Olyan izgatottan várom, hogy én is megtapasztaljam. Már csak... néhány év. Már nem olyan sok, ugye?
Még a gondolattól is izgatottan zizegek ültömben.
Biztosan szeretni fog, ha egy kicsit nagyobb leszek. Biztosan én is olyan leszek, mint ő, és akkor minden jó lesz. Majd egy csomó mindent csinálunk együtt, igaz, mire én Roxfortos leszek, ő addigra végez majd, de biztosan lesznek tippjei, hogyan illeszkedhetek bele... talán egy-két varázslatot is mutat majd. A gondolattól izgatottan verdesni kezd a szívem, nem bírom ki vigyorgás nélkül, ujjaim finoman belefúrnak magam mellett a puha, laza fűcsomókkal színezett homokba.
Persze Franciaország borzasztóan fog hiányozni, de biztosan visszajárunk majd nyáron és karácsonykor akkor is, amikor már én sem lakom majd otthon.
Minden rendben lesz, sőt - minden annyira nagyon jó lesz.
És annyira várom, hogy nem tudom, hogy bírok ki még ilyen sok évet addig, hogy végre megtörténjen.

the monsters were never under your bed.

Egyszerűen imádom Franciaországot. Mindent szeretek benne.
De azért... egy kicsit elbizonytalanít a gondolat, hogy ideköltözünk.
Nem annyira értem az indokokat. Anyáék annyira szűkszavúak. Nem igazán mondanak el nekem semmit, és Cryust is hiába kérdezgetem, ő folyton csak leráz. Persze ő mindig leráz. Tudom, hogy valamiért ott kellett hagynia a Roxfortot, és mostmár a Beauxbatons Varázslóakadémiába fog járni. Vajon ott nem volt jó neki? Vajon nem voltak barátai? Vagy egyszerűen csak... ő is jobban szereti Franciaországot? Rávette volna a szüleinket, hogy költözzünk ide? Vajon így én is a francia varázslóiskolába fogok járni? Annyi kérdésem van, de senki nem mond rá semmit. Soha. Egy ideje már megtanultam nem túl sokáig feszíteni a dolgokat, így általában inkább már csak hallgatok, és rajzolgatok.
Sok rajzom van arról, hogy hogyan képzelem el a Roxfortot. Cryus azt mondta, hogy elképesztően lehangoló, és hogy borzasztó, hogy manapság milyen emberek merik magukat tanároknak nevezni, de az az igazság, hogy... nem igazán hiszek neki. Szerintem csak egy kicsit elégedetlenkedik. Ő nagyon gyakran csinálja azt.
Végigpillantok a saját szobámon; kicsivel nagyobb, mint az előző, de még eléggé üres. Apa azt mondta, hogy ez egy nagyon régi ház, és nem szeretné, ha megint kiragasztgatnám a rajzaimat (persze nem is tettem volna, mert múltkor Cryus letépett néhányat, és az nagyon rosszul esett), így kicsit tartok attól, hogy ilyen... rideg fog maradni. Barátságtalan. Kicsikét úgy érzem, hogy nem tartozok ide. De talán majd ez is jobb lesz.
Végülis. Franciaországot nagyon-nagyon szeretem, szóval biztosan fogom ezt a házat is. Csak hozzá kell szoknom. És azután minden rendben lesz.
Azért remélem, hogy innen már nem költözünk többet.

the loneliest moment in someone’s life is when they are watching their whole world fall apart
and all they can do is stare blankly.

Megölt egy házimanót.
Éjjelek óta rémálmaim vannak. Elképzelem, hogy... hogyan tehette. Hogy miért. Vajon csúnyát mondott neki? Nekünk is vannak házimanóink, ők mindig nagyon kedvesek, kifejezetten mélyen szoktak meghajolni Cryus előtt, így őt biztosan különösen tisztelik. Vajon... miért tett ilyet?
Nem szeretem elképzelni. De mégis megteszem. Újra és újra, hogy mostanában inkább már csak ébren fetrengek éjszakánként, megpróbálok mást csinálni, és remélem, hogy egyszer csak elálmosodok majd annyira, hogy álmok nélkül tudjak egy kicsit pihenni. De anya és apa annyira sokat beszél róla. Mármint... nem előttem, persze. De múltkor kihallottam őket, mikor éjszaka lementem inni, nem vettek észre. Miért nem mondták el? Vagy inkább... Miért nem szidták le? Biztosan hallottam volna, ha leszidják. De egyik percről a másikra egyszerűen csak átköltöztünk egy másik országba, őt pedig átiratták a Beauxbatons-ba. Olyan, mintha nem szabadna róla beszélni. Talán persze jobb is.
De mégis hogyan tehet ilyet a bátyám?

it's not always just the heart. sometimes your mind breaks as well.

Vér szaga terjeng.
Fel kellene, hogy forduljon a gyomrom. Olyan erős, hogy szinte érzem a számban. Fémes, fanyar, éles. Végigfuttatom a nyelvemet fogsoromon és alsóajkamon, hogy meggyőződjek róla, ez nem az én vérem. Nem az enyém - egy pillanat tört erejéig elbizonytalanodom, hogy ennek örülök-e, vagy sem. Vagy hogy kellene-e.
Körbepillantok. A hosszú, komor folyosót hatalmas ablakok törik meg, s bár már esteledik, itt-ott beszökik még a nap utolsó sugarainak ereje, egy érdekes, narancsos-szürkés árnyalatba burkolva a bársonyfalakat és az ébenfa padlót. Ha nagyon hallgatózok, talán még hallom a saját lépteimet is visszhangzani a magas falak közt.
Visszatartom a lélegzetemet, próbálok mozdulatlan maradni, pedig minden ösztönöm azt súgja, hogy inkább fussak a szobámba.
De a szobám nincsen elég távol.
Szemtanúnak érzem magam, pedig valójában nem láttam még semmit. Ez csak gyanú - nagyon sötét, nagyon keserű, talán elég erős ahhoz, hogy végre felfordítsa a gyomromat.
Lassan, halkan szívom be ismét a levegőt, és kissé oldalra biccentem a fejemet. A hatalmas, fekete ajtó résnyire nyitva van, de ezt csak néhány másodperc múlva veszem észre, a szobából ugyanis nem kúszik ki szemernyi fény sem, csupán tömény sötétség. Valószínűleg még egy darab gyertya sem ég, ami arra utalna, hogy bárki is tartózkodik odabent.
Valószínűleg el kellene szaladnom megkeresni a szüleimet. Anyám valószínűleg odakint van, a rózsái közt bujkál a kert valamelyik pontjában, apám pedig... Nem, ezt ki is verem a fejemből. De talán valamelyik házimanó a közelben lehet... Nem.
Úgy érzem, hogy nem tudok mozogni - a végtagjaim nehezek, mintha a vér megsűrűsödött volna bennük, mintha nehezék húzná le őket. Talán egy pillanatra még el is gondolkoznék, hogy ez valamiféle mágia, de igazából pontosan tudom, hogy nem az.
Hallgatózok még egy pillanatig, ám egyre nehezebb, ahogy a szívem egyre hevesebb ütemre talál, olyannyira, hogy már a fülemben hallom, nem, egyenesen érzem, ahogy lüktet, olyan feltűnően és nyomatékosan, hogy ha valaki mögém settenkedne, valószínűleg azt sem venném észre. Csupán pár lépés a szobám. Csak be kellene sétálnom, és minden rendben volna.
Attól tartok, hogy még ott is érezném ezt a fémes bűzt.
A folyosó egyre nagyobb homályba borul. De mintha nem csak a sötétség, de a kinti hideg levegő és bekúszna vele együtt. Érzem, ahogy a kis pihehajak égnek állnak a tarkómon, szinte csíp a bőröm. Azt kívánom, hogy bárcsak meg tudnék mozdulni, bárcsak működnének a lábaim.
Bárcsak ne akarnám látni.
Kinyújtom a kezem, de mintha nem is én tenném. Az az őrjítő szívverés elcsendesedik a fülemben, de talán a mellkasomban is. Már nem vagyok benne biztos, ahogy az ujjaim megérzik az ajtó nehéz, faragott fáját. Mozdítok rajta néhány centit. A nyikorgás belenyillal az elmémbe. Az ajtó a cipőm orrának ütközik.
Megvilágítja a belsőt a folyosó ködös napnyugtája. Épp csak egy leheletnyit. Éppen eléggé. Úgy érzem, hogy a családi kúria sosem volt még ennyire hideg.
A sötét folt már csaknem a küszöbig terjengett. Megrándul a gyomrom. Egy elszürkült végtag hever a tócsában, ami egyre nagyobb felületet rabol el a padlóból. Annak kontraszjaként már a vörös is észlelhető. A bűz egyre elviselhetetlenebb.
Egyetlen pillantást vetek csak az arcára, mielőtt hirtelen összeszorítom a szemem. Nem akarom látni azokat a kifakult, egykor zöld íriszeket. Érzem, ahogy megindul a gyomrom, és elengedem az ajtót, hogy a szobámig rohanjak. A lépteimet visszaveri az folyosó, ahogy magam mögött hagyom a házimanó élettelen testét. Alig érek el a mosdóig. A gondolatok zakatolnak a fejemben, és hosszú percekbe telik, amíg alábbhagy a rosszullét.
Hát ismét megtette.

something's made your eyes go cold.

Figyelem az ablaküvegen keresztül anya rózsakertjét.
Vörös, sötétrózsaszín, halványnarancssárga, lila. Azt hiszem, már csukott szemmel is pontosan fel tudnám őket sorolni.
Sokat ülök mostanában az ablakban. Úgy bámulok kifelé, mintha arra várnék, hogy a világ egyszercsak megváltozik körülöttem. A szürkén duzzadó fellegek, az elsötétedő táj. A reggeli órákban csorduló mézszínű napsugarak. A távolban a tenger talán inkább csak képzelt körvonala. Az a tekergő rózsakert az ablakom alatt.
Az a rohadt rózsakert.
Néhány éve imádtam őket. Olyan sokat rajzoltam őket, néhányat megpróbáltam kiszínezni is. Mára legszívesebben már inkább a lapokat is kitépném.
Gyűlölöm ezeket a rózsákat.
A hatalmas tüskéikkel, a szúrós leveleikkel. Ahogy érdeklődve csavarodnak közelebb azok a természetellenesen hatalmas virágfejek, ahogy, ha esetleg rosszul nézel rájuk, hirtelen sértetten lehullajtják szirmaikat. Anya olyankor kiakad. Nos, legalább valamire reagál, mondjuk.
Annyira borzasztóan csendben van. Attól tartok, lassacskán elmegy az eszem.
Egyszerűen csak csendben eltüntették a hullát. Majd mindenki úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Én sem beszéltem róla. Anya meg apa nem hozta fel. Úgy ültünk össze vacsorázni, mintha semmi nem történt volna. Apa megkérdezte Cryust, hogy mi a helyzet a suliban. És Cryus mesélt arról, hogy milyen aranyvérű lányt hívott el a tavaszi bálba. Apa elégedetten biccentett. Anya csak csendben töltött neki egy kis lángnyelvet.
Minden falat, ami lement a torkomon, kijött később. De úgy döntöttem, ez még mindig jobb, mint semmit nem enni az asztalnál, vagy egyszerűen csak felállni és elsétálni.
Egyszerre megnyugtat az, hogy inkább velem sem beszélgetnek, másrészről meg... annyira ordibálni szeretnék.
Bármit, hogy történjen valami.
Akármi.
Cryus megkérdezte, hogy milyen a Roxfort. Nem bírtam ránézni.
Azt hiszem azóta nem néztem igazán rá, hogy megtudtam, mit tett azzal a Roxfortos manóval. Úgy érzem, hogy nem zavarja.
A csendet csak a mágia halk nyisszanásai törik meg olykor napközben, amikor anya nekiáll megmetszeni a rózsáit. Fogalmam sincs, mit lehet azokon minden nap metszegetni. Ennyire nem nőnek gyorsan, ugye?
Talán inkább azokra sem kellene néznem többet.

sentenced to silence, laid in unmarked graves
as you’re slowly murdered by the things you don’t say.

- Anya meghalt.
Reakciót várok. Bármit. Egyetlen rezzenést. Kis torokhangot. Egy morranást. Egy pillantást. Akármit, ami legalább jelét adná annak, hogy egyáltalán felfogja, ami történt. Úgy sétálgat fel-alá ebben a kihűlt, rohadt házban, mintha az égvilágon semmi nem történt volna. Úgy ordibál a manókkal, ha nem térnek ki elég gyorsan az útjából. Úgy vonul végig az előszobán és az étkezőn, félúton valamelyik puffon hanyagul elhagyva dísztalárját. Úgy tapos át az ablakom alatt a kifakult rózsák között, élvezve, hogy azok már nem kapnak a bokája után.
Nem bírom elviselni.
Úgy érzem, hogy minden egyes kis porcikám ég. És szeretném, ha inkább ő gyulladna fel helyettem.
Szerettem anyámat. Ő volt az egyetlen ebben a családban, aki... legalább néha úgy tett, mintha törődne velem. Apámtól már egészen kicsi korom óta nem vártam el ilyesmit, de anya... A süteményeinek az illata. A rövid ölelései. Azok a halovány kis mosolyai, mikor a Roxfortos eredményeimről meséltem neki. Amikor kölyökként a rajzaimat mutogattam neki.
Hazugság volna azt mondani, hogy kiemelkedő szülő volt. Mert az esetek nagy részében, ha nem csináltam semmi rosszat... egyszerűen csak hideg volt ő is. De elfogadtam ilyennek. Tudtam, hogy szeret a maga módján.
Szerette a bátyámat is. Talán ez volt az oka annak, hogy egyszerűen csak... szó nélkül figyelte az évek alatt. Szó nélkül feltakarított utána, szó nélkül elsimította az ügyeit apámmal együtt.
Vajon mit szólna, ha most látná?
Valószínűleg semmit.
Cryus nem rezzen. Olyan tökéletes nyugalommal emeli szájához a poharat, miközben lapoz egyet könyvében, mintha hangom nem lett volna több csupán egy odakint zümmögő bogárénál.
Belevérzik a gondolataim közé a düh. Az évek óta forrongó vágy, hogy ordibáljak, kaparja a torkomat. És egyszerűen csak bámulok rá, töretlenül, egészen addig, amíg megzavarja őt annyira a jelenlétem, hogy kénytelen legyen felpillantani.
- Mi a tököm bajod van?
Cryus szavai kegyetlenek. Durvák. Többnyire már nincsenek rám hatással, nem úgy, mint gyerekként. Egy ideig nem vettem fel, aztán rosszul esett. Aztán... egyszerűen csak megtanultam elpillantani felette. Hamar rájöttem, hogy konfliktust kezdeményezni vele nem ajánlatos. Így egyszerűen csak csendben hagytam, hogy legyen olyan amilyen. Azt tettetve, mintha nem létezne.
Azt kívánva, mintha kurvára nem létezne.
- Hogyan bírsz ott ülni? - Keserű a szavak íze a számban. - Olyan kibaszott rezzenéstelenül, olyan kibaszott lazán. Mintha semmi nem történt volna. Hogyan bírsz felkelni? Belenézni a tükörbe? Meghalt. Az anyád. - Cryus érzelemmentes feje változik valamennyit szavaimra. Valamiféle... elgondolkodásra számítanék. De ez irritáltság. - Mindig is tudtam, hogy gusztustalan vagy, Cryus. De ennyire?
Lángnyelves pohara élesen koppan az asztalon. Cryus ruganyos mozdulatokkal pattan fel, de nem rezzenek meg tőle, farkasszemet nézek vele, ahogy közelebb jön. Túl dühös vagyok ahhoz, hogy érdekeljen a fenyegető tartás, ahogy végül megáll előttem.
Egy pár pillanatig megáll a csend a levegőben. Olyan sokáig húzódik, olyan nehezen, hogy szinte érzem a bőrömön. És egy idő után már... azt érzem, hogy nem fog válaszolni. Mit is mondana? Kurvára nem tud semmi olyat mondani, ami kicsit is...
- Mit kellene csináljak, hm, öcsi? Valahogy visszaimádkoznom az öregasszonyt a halálból?
...megváltoztatná őt a szememben.
Összeszorítom fogaimat és végre elfordítom az államat, mielőtt egyszerűen csak kilépnék előle. Legalábbis, a mozdulat elkezdődik - karja olyan erővel markolja meg a vállamat, hogy karom lezsibbad, lábam pedig cöveket vet a padlóba.
Érzem alkoholos leheletét, ahogy közelebb hajol.
- Mégegyszer próbálj meg így beszélni velem, Skylar - szavai már-már könnyedén csendülnek, ahogy közelebb hajolva a fülembe suttog. De mégis van bennük egy él, amitől felkavarodik a gyomrom. Nem vagyok hajlandó felé fordítani a fejem. - Gyerünk, próbáld csak meg.
Ujjai megszorulnak a vállamon, már olyan erővel, hogy belülről ajkamba kell harapnom. Kivárok még pár másodpercet - tudom, hogy elenged. Meg is történik néhány lélegzetvétellel később. Én pedig olyan gyorsan slisszanok ki előle, ahogy csak tudok. Még úgy is, ha annyira forr a vérem, hogy úgy érzem, képes lennék megfojtani.
Helyette egyszerűen csak visszatérek a szobámba. Ezúttal még nagyobb odafigyeléssel arra, hogy véletlenül se pillantsak az ablakomon túl haldokló rózsakert felé.

you ache.
you ache all over.
you are aching to be you.

Homlokomat nekiszorítom a zuhanyzó csempéjének és lehunyom a szememet, ahogy a forró vízcseppek legördülnek arcomon, tarkómon, vállaimon, a lapockáim között. Ég minden porcikám. Egész nap próbáltam leküzdeni azt a megállíthatatlan, vissza-vissza térő remegést, amit ezen a ponton már képtelen vagyok. A vizet annyira forróra csavartam, hogy az enyhe fájdalom elvegye a gondolataimat.
Nem segít. Semmi nem segít.
Levegőért kapok, a lecsapódó párát lélegzem be, de úgy érzem, hogy a torkom annyira száraz, hogy alig bírok nyelni. Minden egyes kis lélegzetvétel fájdalmas. Minden mozdulat az. Vajon mikor fog elmúlni? Elmúlik valaha? Óvatosan felemelem kezemet, hogy végigfuttassam ujjaimat vizes tincseim között. Még hallom a szavait fejemben. Egész nap, igazából. Minden egyes percben. Minden kibaszott lélegzetvétellel.
Túl sok minden történt az elmúlt hetekben. Anya meghalt. Egyszerűen csak... elaludt. A medimágusok valamit a szívéről beszéltek, de igazából nem tudtam figyelni. Egy ideje már képtelen vagyok bármire is figyelni.
Azt hittem, hogy szeretem anyámat. Én tényleg elhittem. De az, amit maga után hagyott, nem érdemel semmiféle szeretet.
Kibaszott undorító, amit hagyott, valójában?
Én nem éreztem magam hibásnak. Egyszerűen... bele sem gondoltam, hogy kellene. Hogyan lehetne az én hibám valami, amiről fogalmam sem volt, és ha tudtam is volna róla...
Egy kibaszott levél. Ennyire tellett anyámtól.
Voltak jelek, valójában. Persze ezeket visszagondolva már sokkal könnyebb észrevenni, mint átélve volt.
Sosem hasonlítottam rájuk. Egyszerűen... nem volt természetes az a szenvtelen, kifejezéstelen viselkedés, még azután sem, hogy egy idő után már nem volt más választásom. Hogy valahogy a részemmé lett, akkor is, ha megpróbáltam küzdeni ellene. Egy ideig.
A következő lélegzetvétel már szaggatott.
A bátyám mindig is gyűlölt. Azt hiszem, egy idő után már én is gyülöltem őt. Neki nem kellett különösebb ok. Sosem magyarázta meg, olykor nem is fejezte ki aktívan, de egyszerűen csak... tudtam. Az elején fájt. Aztán már nem.
Most? Mindennél jobban fáj.
Igazságtalannak érzem. Mert nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt. Legalábbis... a levélig ötletem sem volt. Aztán kirajzolódott: azzal, hogy megszülettem. Nem volt jogom hozzá. Persze nem az én döntésem volt, hogy... ne apám gyerekeként lássam meg a napvilágot. Nem az én döntésem volt az sem, hogy anyám ezt évekig titkolja, és csak egy gyűrött levélben hagyja hátra maga mögött az igazságot.
Így könnyű volt. Mert nem neki kellett találkoznia azzal a pillantással, amivel azóta apám néz rám.
És nem neki kellett találkoznia Cryus... keserű, mérgező dühével sem.
Nem tudom, meddig fogom még keresni az okokat. Valójában nincsenek igazán. Cryus cselekedetei legalábbis... nem logikai alapúak. Az ő agyában talán annak tűnnek, de ez? Nem gondolkodás vagy vélemény. Ez sötét, veleszületett düh és sötétség, ami időről-időre kitörik belőle. Megtörtént ez évekkel ezelőtt, amikor Roxfortos volt, egy manót véve áldozatául. Aztán megtörtént itthon, szintén hasonló felállásban. És megtörténhetett még akármennyiszer, amikről egyszerűen csak... fogalmam sincsen.
Azért azt még én sem gondoltam, hogy egyszer... egyszer én kerülök a pálcája másik oldalára.
Mindig is tudtam, hogy kegyetlen. Könyörtelen. Gonosz.
Beletúrok a hajamba, ujjaim megszorulnak kicsit a tincseim között, és mélyen, reszketegen szívom be a levegőt. Tegnap tértem vissza a Roxfortba, de még mindig érzem azt a gyűlölettel teli mágiát a bőröm alatt. Mintha nem akarna eltűnni.
Eddig legalább a Roxfort olyan hely volt, ami... Cryustól biztonságos. Ahol magam mögött hagyhattam őt, mintha nem is létezne. De hogyan tehetném meg ezt most ismét, ha még mindig olyan, mintha... mintha itt lenne a hátam mögött?
Bele fogok őrülni. Egyszerűen csak kurvára bele fogok őrülni.
Látom őt a szemem sarkából. Látom, ha lehunyom a szememet. Látom, mikor aludni próbálok - így inkább nem teszem. De aztán hallom a hangját is. Hallom azokat a gusztustalan szavakat, amiket hozzám intéz. Amelyek szinte már belevéreztek az elmémbe.

Mindig is tudtam, hogy nem vagy te semmi egy kibaszott kis féregnél.

Akinek meg sem kellett volna születnie.

Gusztustalan kis félvér.

Talán apám még elvisel téged, de ne aggódj. Én pontosan azt fogom neked adni, amit érdemelsz, Skylar...

Crucio.

Úgy érzem, hogy nem bírom magam tartani tovább. Leseggelek a zuhanyfülke kövére, és tenyerembe temetem az arcomat.

Jellem

you are someone who's mostly dead inside but still hopes for something extraordinary; which is the worst breed of humans. because it means you know everything is bullshit, but secretly still hope for the day when it might not be.

Sky olyan boldog kölyök lett volna.
És egy ideig az is volt - egészen kicsi korától rajongott a körülötte lévő világért. A mágiáért, a francia tájért, ahol a felnőtt, és a családja vagyonáért, ami tagadhatatlanul kényelmessé, sőt, pazarrá tette az életet. Néha megfordul a fejében, hogy vajon, ha csak egy kicsivel mások a szülei, vagy ha egy egészen más családba születik, most milyen ember lenne? Reménykedik benne, hogy köze sem volna ahhoz a szürke, rideg vázhoz, amit most érez maga körül.
Mert belülről... belülről valahol még mindig megvan benne az a gyerek, aki imádta az életet. Akit minden érdekelt, aki mindent csodált, aki mindent ki akart próbálni, aki mindenben jó akart lenni, aki mindent és mindenkit szeretni akart. Aki a körülötte lévő emberekre nem felesleges veszélyként tekintett, hanem tartozni szeretett volna valahová. Néha még érzi ennek a kölyöknek a lenyomatát, de már egyre kevésbé.
De ez valahol megszakadt. Vagy inkább megtört? Szépen lassan először, pontról-pontra. Szinte fizakailag érezte a folyamatot, ahogy egyre nagyobb darabokat veszít el önmagából, amíg... nem maradt sokminden. Egykor annyira kibaszott sok mindent érzett. Ma pedig... már semmit.
Vagy legalábbis nagyon keveset.
Hosszú lecsúszás volt ez a lejtőn, de valószínűleg a Cruciatus volt az, ami megadta a végső löketet. Ami után kifutott a lába alól a talaj, és csak valami eredménytelen, felesleges megkapaszkodás maradt az, ami még egyáltalán mozgatja.
Néha keresi azokat a dolgokat, amik még életben tudják tartani egy kicsit. Azokat a dolgokat, amik kicsikarnak belőle valamiféle kis érzést, hátha akkor visszaemlékszik arra, hogy ő is ember, hogy maradt benne még valami a bátyja pálcája alatt összetört kis maradványok mellett. Bármi.

Sky nem... gonosz. Nem egy, a kifejezés maga egyszerű létezésében vett seggfej. Annak tűnhet kívülről, de valójában nem az - az, ahogy elzárkózik az emberektől néhány felszínes haveri vagy egy-egy alkalmi kapcsolatot leszámítva, nem lenézés, felsőbbrendűség, vagy gyűlölet. Inkább őszinte, elkeseredett védekezés, mert fogalma sincsen, hogy hogyan álljon máshogy az őt körülvevő világhoz. Inkább bezár, elhúzódik, és mindent megtesz, hogy lefoglalja azt a fájó hiányérzetet a bőre alatt. Rideg, távolságtartó és közönyös, de sokkalta inkább azért, mert már nem tudja, hogy hogyan is legyen másmilyen. Talán egy kicsit irigy is másokra, akik tudnak... nem ilyenek lenni. De ezt persze sose vallaná be.
Van Sky-ban egy mára automatikus, reflexszerű igény, amellyel felméri a környezetét. Van egy beleszőtt ugrásrakészség a bőre alatt, amit Cryus tanított meg neki. A Roxfortot nevezhetnénk egyébként komforthelyének jelenleg, hiszen ott legalább... félig-meddig biztonságban érzi magát, képes valamennyire elnyugodni, de azért mindent még így sem tud levetkőzni magáról alapvetéseiben. Az a megszokás, ahogy otthon mindig tettrekészen... vár? Hogy képtelen igazán aludni, hogy minden kis rezdülésre megriad, de hogy még a csend is annyira belevérzik elméjébe, hogy automatikusan a szörnyeket keresi benne? Ezt képtelen magáról igazán levedleni még a kastély falai között sem.

Van benne igény egyébként a megnyílásra. Letaposva, összerugdosva a mélyben, de még valahogy létezik. Talán azért, mert már évek óta olyan kurvára csendben van, hogy az szinte kaparja a torkát. Az a néhány… „haver” a Roxfortban nem igazán elégéti ki a szociális igényt, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle. De már nem reménykedik, nem igazán, így alkalmazkodik. És állítása szerint neki tökéletesen jó is így.
Természetesen hazudik, ebben is, de a hazugságokkal már rég békét kötött.
S bár a családja nem is igazán nevezhető igazán... családnak, a srácban mégis ég valamiféle maradék hűség, ami miatt nem mond róluk rosszat. Jót se, ezért inkább csak nem beszél erről, ha nem feltétlenül szükséges, ha pedig igen... úgy nyilatkozik, mintha csak azt kérdezték volna tőle, mi lesz az ebéd. Semlegesen, érzelemmentesen, tényeket közölve.
Valószínűleg ez az oka annak is, hogy nem beszél a bátyja abúzusáról senkinek, még saját "apjának" sem, és töretlenül titkolja azokat az egyéb, sötét tetteket, amelyeket Cryus követett el, nem csak otthon, de a Roxfortban. Igazából maga sem érti, mi köti még a családja nevéhez lélekben, de valami, valahol... mégis megteszi.
Valószínűleg nem több ez sem, mint a megszokás.

   Apróságok

mindig || Franciaország és francia nyelv; hideg; örökzöldek; különleges mágikus növények; varázsfestészet; macskák; mugli-és varázsépítészet; bizalom; hűség; az a nyári záporok utáni illat; vízi élővilág; az eső csöndes kopogása az ablaküvegen; nyugalom, biztonság; figyelemelterelés mindenféle kreatív formákban
soha || rózsák; a családi kúria; iskolaszünetek; a bátyja; ha valaki hívatlanul túlságosan belemászik a privát szféjárába; inszomnia; léptek tompa hangja a sötétben, az ajtó túloldalán; paranoia; félelem
hobbik || Olvasgat, firkálgat (bár azt csak akkor, ha senki nem látja, a "rajzaira" igazán érzékeny, bár nem biztos benne, hogy igazán azoknak nevezhetőek; általában épületeket, épületrészleteket, növényeket, random, valószínűleg francia tájakat skiccel), olykor a birtok körül futáson is rajta lehet kapni, bár igyekszik olyan kora reggel letudni, hogy lehetőleg ne találkozzon senkivel.
merengő || a legjobb: amikor megkapta a levelét a Roxfortból
legrosszabb: amikor a bátyja először megkínozta
mumus || a bátyja
Edevis tükre || hogy lehámozza magáról a családi béklyókat, és hogy egy olyan életet élhessen, amiben a bátyja még hírből sem szerepel
százfűlé-főzet || fémes, keserű ízű, de van egy kicsi, édeskés utóíze, talán almás. Külsőleg szinte teljesen átlátszó, a tetején gomolyog valami egy enyhe kis szürkeség.
Amortentia || friss fenyő, a pattogó tűz, vanília, vizes fa
titkok || hogy a bátyja Roxfortos évei alatt megölt egy házimanót a kastélyban; illetve minden egyéb, amit valaha tett vele.
azt beszélik, hogy... || a legtöbbek szerint egy seggfej. Néhányan, akik egykor jóban voltak vele, azt pletykálják, hogy valószínűleg elment az esze, miután visszajött a negyedik évben. Néhányan pedig azt, hogy megölte a macskáját.

   A család

apa || Douglas Jules Devereaux; 48; félvér; rideg
anya || Anneline Pierre; 45 lenne; félvér; halott
testvérek || Cryus Hugo Devereaux; 24; félvér; borzasztó
állatok || Folt, bár ő nem igazán az övé; volt egy macskája, akit akkor kapott, mielőtt először a Roxfortba utazott, ám azt az egyik otthon töltött karácsonyi szünetben megölte a bátyja. Azóta nem szerzett másikat, mert fél, hogy a következő kedvenc is hasonló sorsa kerülne, ám a suliban az egyik alsósabb háztársának a macskája (akit eredeti tulajdonosa egyébként magasról leszar, annyira, hogy még a szünetekre sem viszi haza) egészen elköteleződött mellette, így amikor a kastély falai közt tatózkodik, Sky gondoskodik róla, és sajátjaként szereti. Az ünnepekre nem szokta hazavinni, de Folt mindig hűségesen fogadja őt visszatérésekor. Ha akkor is itt lesz, amikor Sky végez a tanulmányaival a Roxfortban, valószínűleg gátlástalanul ellopja.
A nevét egyébként onnan kapta, hogy amikor először találkoztak, a macska egyik lábán volt egy rózsaszín, száradt festékfolt.

Családtörténet ||
A Devereaux név régi gyökerekkel rendelkező, francia család. A legendák szerint egykor aranyvér volt, ám az az évek alatt ez felhígult néhány félvér házasággal, így mára már inkább mint erős félvér vonal vannak számontartva. Ennek ellenére meglehetősen tehetős családfa, hatalmas kúriákkal és házimanókkal, így ránézésre nehéz volna megmondani, hogy nem valóban büszke aranyvérűekkel áll szemben az ember. A családfők persze erre szeretnek rá is játszani, illetve erős motivációjuk továbbítani is az arrogáns géneket és az erős családtudatot.
Douglas Devereaux sem volt másabb - igazából ő feltétlenül gyereket sem szeretett volna, ha nem az örököskérdésről van szó, így muszáj volt, ez viszont persze azt is előre elkönyvelte, milyen apa lesz belőle. Felesége, aki egy hasonlóan pénzes brit varázscsaládból származik, szinten nem feltétlenül volt egy anya-figura. Ő azért legalább szerette a gyerekeket, mikor megszülettek. Legalábbis Cryust eléggé ahhoz, hogy felvesse a témát egy másodikkal kapcsolatban.
Ez az alapgondolat, legalábbis, ami Douglasban élt addig a levélig.
Nem tudott a szeretőről, de sejtette. Neki is volt, nyilván. Tulajdonképpen ezért még nem is haragudott volna a feleségére. De a tizennégy éven át tartó hazugság? Az a szégyenfolt, amelyet a nevén hagyott? Ezt nem tudja megbocsátani – persze már nincs is kinek.
Nem tudja, ki a vérszerinti apa. Vannak azért… ingerei kideríteni, de még nem tette meg. Talán egy kicsit habozik, mert amíg a név csupán egy ködbeveszett találóskérdés, addig könnyebb úgy tekinteni a fiúra, mintha a sajátja volna… vagy lett volna valaha.

A szülők sosem hittek a pátyolgatásban. Mindent megadtak a gyerekeknek, amit csak lehetséges volt, ám az egyenletbe szeretetből már kevés jutott. Vitatandó, hogy egymást egyáltalán szerették-e, vagy csak érdekházasság volt, hiszen a Pierre család nem titkoltan mindig is vonzónak találta a nagy francia nevet, lévén, hogy egykor ők is azon vidékeken éltek, mielőtt szép-lassan áttelepedtek volna az esősebb, ködösebb szigetországba.
De ez a nevelés valószínűleg generációs szokásból ered. Lehet igazán okolni két embert, hogy nem tudták igazán szeretni a gyerekeiket, ha egyszer… ők sem tanulták meg ezt sosem.

A család a varázsháborúból kihúzta magát, amennyire csak tudta. Bár eszméik inkább egyeztek a sötét oldallal, úgy döntöttek, hogy tanácsosabb távol maradni és csak szemlélni az eseményeket, aztán meg a végén persze behúzódni a győztes oldal árnyékába. Tipikus Devereaux hozzáállás tulajdonképpen, hm? Cryus persze valószínűleg elemében érezte volna magát, de legalább annyi a szülők számlájára írható, hogy próbálták őt távol tartani a tűztől. Nem a saját érdekében, valószínűleg - mindenki más érdekében. Legfőképpen a saját magukéban; nem mutatott volna szépen az örökösük karján a sötét jegy, ugyebár?
A háborús időszakban meghúzták magukat Franciaországban, Sky így nem sokat érzékelt az egészből.

Cryus az első pár évben nem mutatta különösebb jeleit a későbbi... állapotának. Igazából teljesen átlagos kölyök volt. Annaline néha elgondolkodott, hogy ők rontottak-e el valamit, de tekintve, hogy Sky nem lett ennyire kegyetlen, nem voltak gyilkos ingerei, arra jutott, hogy ő biztosan mindent jól csinált. Persze a szülői szeretet hiánya sokat számít, de ezt ő? Nem tekintette végzetes bűnnek. Arra valószínűleg már nem derül fény sosem, hogy Cryus miért lett végül olyan, amilyen.
Ő szöges ellentéte volt Skynak már egészen fiatalkora óta. Ő nem talált semmi csodálnivalót ebben a világban, sokkal inkább... semmi nem volt elég. Semmi nem tudta lenyűgözni. Ennek ellenére irritáltságát egészen könnyen elő lehetett csalogatni.
Valószínűleg ez is volt a veszte annak a néhány házimanónak, akiket az ő pálcája nyomán ért a halál.
Tizennégy éves volt, amikor meggyilkolta azt a manót a Roxfortban. Ezt a szülők persze könnyedén elsikálták - csupán a megfelelő kapcsolatok és mennyiségű pénz kérdése volt ez, aminek nem állt híján a család. Ezután úgy döntöttek, hogy a fiúnak csupán levegőváltozásra van szüksége, így megtörtént a költözés a francia vidékre, Cryus pedig iskolát váltott, annak reményében, hogy ott nem történnek majd hasonló incidensek.
Cryus jellemében valóban nem igazán okozott változást a költözés, hiszen nem ez volt a megoldás. A szülők, valószínűleg érdektelenségből, vagy egyszerűen azért, mert Cryus az első fiú, a családfői szerep örököse, de sosem tettek egyéb lépéseket annak érdekében, hogy érdemi változás történjen, így a következő pár évben ezek az incidensek előfordultak a Beauxbatonsban is. Ott nem követelt életeket Cryus kegyetlensége, ám így is volt néhány ügy, amiket a szülőknek kellett lesikálni a srác nevéről, és amikről még Sky sem tud.
A családi kúriában összesen két manó vesztette életét, mielőtt Cryus valószínűleg... érdeklődését vesztette ebben a hobbiban.

Anneline negyven éves volt, amikor jelentkezett érrendszeri betegsége, ám ez néhány medimágusi látogatás és gyógy-kutyvalékon kívül nem jelentett nagyobb problémát, amíg egyszercsak... leállt a szíve. Hirtelen történt, egyik pillanatról a másikra, olyannyira gyorsan, hogy a család igazából fel sem fogta, idő sem volt igazán gyászolni. Skyt megviselte a dolog, hiszen az édesanyja volt az a személy, akivel kicsit közelebbi kapcsolatot érzett, így végleg egyedül maradt. Amíg persze pár nappal később elő nem került az a bizonyos levél.
Douglas valójában... sejtette, még ha nem is igazán akarta bevallani magának sosem. A maga módján ő is szerette gyerekeit, legalábbis érzett feléjük egy köteléket, még Sky felé is. Ez az oka, hogy miután megtudta, hogy valójában nem az övé a fiú, hanem Annaline egy szélső románcából született, mégsem érzett ingert arra, hogy elpusztítsa, vagy legalábbis kitagadja a gyereket. Ezt sosem mondta ki, hiszen nem egy bőbeszédű ember, ha a gyerekeiről van szó, de valójában nem tartja Skyt hibásnak. Így úgy döntött, hogy sajátjaként tartja számon ezután is. Csupán… megpróbálja annyira a háttérbe seperni, amennyire csak lehetséges.
Cryus már nem volt ennyire kegyes. Ő sosem kedvelte a fiút, elmondása szerint mindig is érezte, hogy nem való közéjük, így méltó büntetésnek ítélte, ha fizikailag is kifejezi ítélkezését a fiú vérét illetően.
Sky nem beszél a kínzásokról, Cryus pedig biztosra megy, hogy apja se tudjon róla, bár őszintén... ha meg is tudná, az sem különösebben érintené meg. Ő egyelőre ezt megfelelő elfogaltságnak tekinti, amikor épp csak otthon van a srác, neki pedig eszébejut. Abuzúsa nem csak fizikai jellegű egyébként, mentálisan is megtesz mindent, amit csak tud, hiszen szívből gyűlöli öccsét - akit igazából már nem is tart számon családtagként.

Sky saját maga porhüvelyeként létezik abban a házban. Óvatos, megfontolt, a részletekre túlságosan is odafigyelő, elnémült formája saját magának, mert abban a házban? Számára nem maradt ott semmi, amiért létezni érdemes. Így inkább megpróbálja a lehető legkisebbre sikálni magát, hátha akkor majd... nem tűnik fel. Egyszerűen csak nem veszik észre.
Annyival jobb lenne neki.
Az apja ezt megteszi, általában. Az anyja halála után? Azért feltűnt neki, hogy valami nagyon nincs rendben. A sötét karikákból, az elrévedt, rezzenéstelen tekintetekből, amik már nem figyeltek rá többé. De ő? Saját magához híven megmaradt a háttérben, és úgy döntött, nem érdemes firtatni a dolgot. Mindenki máshogy dolgozza fel a gyászt, gondolta. Ennyi teret még neki is enged.
Az pedig, hogy azóta eltelt három év? Nos... a dolgok könnyedén szokássá válnak, ugyebár

   Külsőségek

magasság || 180 cm
testalkat || viszonylag magas, nyúlánk, szedett magára egy kis réteg izomzatot is az utóbbi években
szemszín || világoskék
hajszín || sötétbarna
kinézet ||
Nem meglepő módon cseppetsem hasonlít apjára - anyjától örökölte az arcszerkezetét, azt az éles állvonalat, a kifejező, világos pillantását, és azt, ahogy néhány szeplő megszínezi bőrét, főleg az arcán, illetve lejjebb csusszanva, már-már elvétve a vállán és hátán.
Van egy belénevelt, elegáns kiállása, még ha ezt öltözéke nem is mindig képviseli. Nem, mert ne a családja vagyonához mérten a lehető legjobb és legdrágább anyagokat hordaná (főképp a kastélyon kívül), ám alapvetően tartozik hozzá egy lezserség, ami főleg a kusza tincsekben és az olykor elcsúszott nyakkendőben, hanyagul fellökött talárban nyilvánul meg. Otthon persze ilyen jellegű gyengeséget sem mer megengedni magának, de a kastélyban már hajlamosabb valamivel jobban elengedni magát. Egyébként nem mindig volt ilyen - olyan tizennégy éves koráig mindig szigorúan figyelt arra, hogy haja makulátlanul álljon, hogy egyetlen kis szösz se legyen egyenruháján, ám ez mára enyhült.
Haja kicsi megnőtt az utóbbi években, és bár próbálja valamennyire egyben tartani, néha azért elkerülhetetlen, hogy úgy nézzen ki, mint aki most ébredt. Az utóbbi években ráadásul rászokott a futásra (a kviddics sosem volt az ő világa), így az sem mindig segít a dolgokon.
Van egy enyhe akcentusa, bár az inkább az első pár évben volt jellemző - bár az angol az anyanyelve, annyi időt töltött a franciát használva (amit egyébként szintén egészen kiskorától beszél), hogy sokkal inkább ráállt az agya, hiszen általában otthon is inkább azt használják. Mióta több időt tölt a Roxfortban, mint otthon, már ritkábban érződik.
Ingje alatt húzódik néhány heg – nem kifejezetten feltűnők, de közelebbi vizsgálatra azért látszik, hogy nem megfelelően ellátott átokhegek. Nincs belőlük sok, a srác pedig igyekszik nem figyelni rájuk különösebben.
Sky néha elidőzik a tükör előtt. Figyeli a vonásait, keresi bennük azt az embert, aki az igazi apja. Valószínűleg a válaszokat sosem fogja megkapni, de végeredményben... nem is feltétlenül keresi kifejezetten. Az az ember egy örök árny marad a sötétben, és ez így rendben van. Azokból úgyis van elég - miért ne férne el még egy.

   A tudás

varázslói ismeretek ||
Skyt mindig is vonzotta a Bájitaltan, a Gyógynövénytan és a Mágiatörténet, így ezen tárgyakra fordít különösebb figyelmet, hiszen azokat legalább valamennyire szívesen is tanulja. Az elején egyébként élvezte a Roxfortot. Imádta a házát, szerette a gondolatot, hogy végre tartozik valahová, és mert végeredményben tényleg mindig rajongott a mágiáért, lelkesen tanulta, élt benne a vágy, hogy igazán megismerje. Persze akkor még nem volt benne teljesen biztos, milyen borzalmakra is képes az arra potenciállal rendelkezők kezében.
Mondhatnánk, hogy lelkessége valamelyest kihunyt, de valójában csak... az, amikor minden összeborult otthon, a fókuszát is elterelte annyira, hogy ez elkerülhetetlenül meglátszódjon a tanulmányain is. Egészen... keserű érzés volt, hogy még csak ebben sem tudott jó lenni. Ez a keserűség meg idővel a már megszokott elfogadásba és közömbösségbe fordult.
Azért még mindig szereti a mágiát. Ha valami felkelti az érdeklődését, annak szívesen kutat utána, hajlamos akár még túl is teljesíteni. Így iskolai eredmányei egészen ingadozóak, egyszerűen csak energiaszintjétől függ, ami önmagában véve nem egy túl stabil dolog.
A gyógynövényekhez egyenesen van affinitása, a számmisztikával bár sokszor hadilábon áll, de azért érdekli, a Mágiatörténet meg legalább leköti az elméjét.
Vannak egyébként ambíciói a továbbtanulás felé, valószínűleg sokak döbbenetére. Mindig is vonzotta az építészet, így leginkább ott tudja elképzelni magát, bár ezen érdeklődését többnyire tényleg igyekszik megtartani magának, még a tanárok előtt is, hiába tudja, hogy valószínűleg kaphatna tőlük segítséget ezügyben.

pálca típusa || fenyő, főnixtoll, 12,5 hüvelyk, merev
RBF ||
Bájitaltan - V
Átváltoztatástan - E
Bűbájtan - V
Sötét varázslatok kivédése - E
Gyógynövénytan - K
Mágiatörténet - K
Asztronómia - E
Számmisztika - E

   Egyéb

avialany ||Nick Pervak