How could you even curse this popped corn?

[- Amycus? Ébren vagy?]

Barely not dying with Amycus Carrow

2005.04.02. éjszaka

  - Amycus? Ébren vagy?- megfogom a hasam, a bájitalok ellenére is nagyon fáj, de legalább már nem kell hánynom. Átnézek a mellettem lévő ágyra, ahogy a villám fénye megvilágítja egy pillanatra a Gyengélkedőt. Elképesztően szégyellem magam, amiért sikerült megmérgeznem (vagy inkább megátkoznom) magunkat, különösen most, hogy ennyi sérült van- ironikus módon O'harán kívül már ki is engedték őket, csak minket tartottak bent. Ki gondolta volna, hogy ilyen mellékhatásai vannak, ha megbűvöli valaki a popcornját?

 A fájdalom és a szégyen ellenére megpróbálok mosolyogni, és pozitívan hozzáállni ehhez az egészhez. Még ha kevés híján meg is öltem magamat és az egyik legkülönlegesebb barátomat, és még ha nem is az a csapat nyert, amelyiknek szurkoltunk, legalább tényleg jól szórakoztunk. A viharral, a drámával együtt tényleg olyan érzésem volt, mintha egy bajnokság döntőjét néztem volna végig veszélyes közelségből, szórakoztató volt szurkolni Amycusszal, kólát inni, és sajnos azt kell mondanom: az a pattogatott kukorica is nagyon finom volt. Borzalmas, hogy most is megátkozott étel ízéről fantáziálok.

 Összekulcsolom a karjaimat, és várom, hogy az újabb görcsroham elszálljon- közben pedig továbbra is azon gondolkodom, hogy nem ettem még jobb popcornt életemben. Egyáltalán hogyan csináltam? Csak felmelegítettem a zacskót, hogy kipattogjon, azután teljesen átlagos bűbájokat alkalmaztam hozzá a zöldes színű szemekért.

 - Sajnálom... tényleg fogalmam sincs, hogy csináltam. Talán a műanyag hibája.- igaz, legalább nem az évszázad bulijáról marad le, mert az valószínűleg most a Hollóhát tornyában van. Ha a harmadik meccsemet nem szúrom el borzalmasan (borzalmasabban, mint az elsőt és a másodikat), az övék a Kviddics Kupa, és nem is igazán sajnálom tőlük, azután, hogy minden fronton lenyomtak minket. A Mardekár ellen nyerhettünk volna, ha gyorsabb vagyok, ha jobban kitérek, ha jobban bírom a fájdalmat. Hiába mondták, hogy mindkét meccs a terelőinken és a csapatmunkán ment el, hiába vittem gyakorlatilag én a háttérből a csapatot, amikor a kapitányunknak más prioritásai lettek. Ettől még úgy érzem, hogy én vagyok a hibás. Talán hiba volt jelentkeznem a csapatba negyedikben, még ha a korábbi évek nem is voltak ennyire rosszak.

 Ahogy lassan alábbhagy a fájdalom, és a pohár vízért nyúlok, amit a pálcám mellett az éjjeliszekrényen hagytak, belegondolok a helyzet iróniájába: Rufus Scrimgeour lánya a Mardekárnak szurkolt egy Kviddics meccsen, egy elítélt halálfaló fiával, aki az egyik legjobb barátja. Talán Revan után a legjobb. Hallottam félmondatokat, főleg az azóta elballagott mugli születésű háztársaimtól, akiknek lehetőségük volt megismerni az apját és a nagynénjét közelről, és akik szerint neki és a húgának nem szabadna ide járnia. Ironikus, hogy a Vérelmélet áldozatai is hisznek abban, hogy valakit a vére határoz meg. Szeretném azt gondolni, hogy teljesen mentes vagyok ezektől az előítéletektől, de az biztos, hogy nagyrészt Amycusnak köszönhetem ezt.

 Soha nem felejtem el neki, amit azon a bulin tett értem, teljesen önzetlenül. Nem kellett volna kiállnia értem, nem nyert semmit vele, alig beszéltünk korábban, és kockázatot vállalt: Barclay felettünk járt, és megvolt a lehetősége annak, hogy a hugrabugosok, akikkel a Mardekár amúgy sincs túl jóban egy ideje, bosszút állnak. Ő viszont úgy döntött, hogy megvéd engem, akkor, amikor a lehető leggyengébb, leghasznavehetetlenebb és sebezhetőbb voltam. Talán három vagy négy ember volt valaha annyira önzetlenül kedves hozzám, mint Amycus.

 - Legalább kihagyjuk azt a dupla órát. Hogy érzed magad?- megpróbálok kicsit feljebb ülni, hogy átnézzek rá. Nincs itt senki most rajtunk kívül, a javasasszony valószínűleg még most is O'harával foglalkozik (ha még nem vitték el a Szent Mungóba), ma pedig csak én voltam olyan hülye, hogy valamilyen ostobasággal ide kerüljek. Bizarr módon mégsem bánom teljesen, hogy itt vagyunk.

 Most nem érzem azt a stresszt, amit általában, amikor a saját ágyamban fekszem, amikor alvás előtt reménykedem benne, hogy most nem jön semmilyen rémálom, nem kelek fel az éjszaka közepén azzal a görcsös érzéssel, hogy nem fog sikerülni semmi. Talán azért lazultam el, mert Amycus előtt nem akarok igazán erősnek látszani. Akkor lettünk barátok, amikor a legkevésbé sem voltam az.

[are you a bad person?]

are you a bad person?

depends on who you ask

─────── •●• ───────

18+! tw: testnedvek, szerhasználatra utalás, szexuális utalások
        Az egyik páratlan képességem számtalan más gyönyörűségek tárházában, hogy nagyjából másodéves korom óta nem hánytam — vagy nincsenek szemtanúk, így ezen állításom nem fenyegetik nyilvánvalóan féltékeny ellenfeleim realitáshoz fűződő egészségtelen kinkjei. Ez már csak azért is különösen fontos, mert ilyen karrier mellett ez minimum egy önéletrajzra kívánkozó teljesítmény, rögtön a tudatmódosítók terén szerzett jártasság mögött.

        De azt el kell ismernem a Gyengélkedő már egyáltalán nem hideg párnáit élvezvén az arcomon, hogy az évek és a rutin sem védhetett meg attól, amit Scrimgurl merő jószándékból összedobott nekünk a meccsre. Úgy érzem, mintha a Mardekár ezúttal több fronton olyan vereséget szenvedett volna, mint mikor valahol valaki megint kimondja, hogy maga Mardekár biztosan hetero volt — és természetesen most újra felkavarodik a gyomrom.

        — Jury is still out, habemus gastritis! — jelentem ki elhaló hangon, ami már egy asmr rádiófelvételen sem volna éppen túlzás, aztán még arra jut időm, hogy a mellettem nem túl diszkréten elhelyezett kis edénybe hányjam a lelkem is. Különösen értékelem a pillanat diszkrécióját, rám ez ugyanis nem jellemző — miután évekig kerültem mindent, ami perisztaltikus, ez a hang még bennem is annak a mugli filmnek a gyíkját idézi meg.

        Talán Scrimgurl eddig úgy vélte, hogy a bájitaltan nem tartozik kiemelt erősségei közé, de amint újra tudok majd függőlegesen állni — vagy ha már, bárhogy, bármilyen szürreálisnak is tűnik ez a lehetőség egyelőre — mindenképpen Oakley figyelmébe ajánlom majd ezt a páratlan teljesítményt, amelyet színezett popcornnak nevezett.

        A promenád a pokolba találóbb márkanév lenne.

        — Ne érezd magad rosszul.. rosszabbul, mint amúgy? Too soon? Valószínűleg akkor is ezt csinálnám, ha O'Hare nem hal értelmetlenül látványos hősi halált, és most egy helyiségben tartózkodom vele. Apropó, hősi halál, az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt a gyors halálért kezdtem imádkozni mágus létemre, hogy Traverse javasolja, állítsunk egy emléktáblát a névtelen kviddicsjátékosnak. — csak megtörlöm a számat, mielőtt némi jégencsúszó sertésekre emlékeztető eleganciával visszaküzdeném magam a párnára.

        — Szeretnék válaszolni a kérdésedre, de nem hiszem, hogy lehetséges. Várj, lehet, hogy mégis: mintha látnék öt elegánsan öltözött fekete férfit táncolni egy koporsóval? — ami közel sem olyan rossz befejezés, mint amit a helyzet sejteni engedne. Vagy csak naiv vagyok — a második csoda a mai napra.

        Az valahol azért szórakoztat, hogy biztosan mindannyian tudnánk mondani néhány, a letűnt nagyság húzózsinóros péniszébe kapaszkodó aranyvérűt, akiknek el tudná rontani az estéjét, hogy Scimgeour lánya megmérgezte Carrow fiát — a felháborodás talán még a vérárulásnál is több áldozatot szedne. Ez egy olyan áldozat, amit szívesen meghoznék.

        — A duplaórát? Ahogy a dolgok állnak, a saját temetésünket is: vagy O'Hare temetését, és szívesen mondanám, hogy melyik a rosszabb, arról vitatkozhatnánk, de mindketten tudjuk a választ. Azért bízom benne, hogy a sour'n'not spicy különítményt még félholtan is meg tudjátok verni. — elképzelésem sincs, van-e itt rajtunk és a mély, gyomorforgató agonizáláson kívül bárki, de még a halálnak völgyében járva is azt gondolom, amit. Nem kifejezetten meglepő, hogy a csapatunk így végezte — de ha maradt igazság, még megérem, hogy nem épp Scrimgurl vezetése alatt lesz utolsó a háza.

        Vagy megérek bármit, ha megadjuk magunkat a realitásnak.


    

[- Traverse? Mi ez a német akcentus? És igen, azt hiszem, valami szobrot emlegetett... vagy emlékművet. Nem is tudom.]

Barely not dying with Amycus Carrow

2005.04.02. éjszaka

   Bárki más biztosan gyűlölne most, legalább egy hónapig nem állna szóba velem, és utána nem kizárt, hogy többé nem lennénk barátok. Amycus különleges- ő tudom, hogy ezután maximum ugratni fog ezzel az egész ostobasággal, és legfeljebb nem fog megkóstolni semmit, amit készítek. Az sem kizárt, hogy megkóstolja majd mégis. Meg kell majd kérdeznem, hogy neki is annyira ízlett-e a popcorn, bár az tény, hogy visszamenőlegesen jelentősen rontott az élményen, hogy kihánytam.

 Fáj, ahogy nevetek, és akkor sem bírom igazán abbahagyni, amikor a görcs miatt az oldalamra kell forduljak magzatpózba, és megérzem a legutóbbi Wiggenweld ízét is, amely egy újabb hányás ígéretét hozza. Azt hiszem, nem vagyunk messze a fehér füsttől.

 Nem emlékszem rá, hogy mikor voltam ennyire borzalmasan rosszul fizikailag, beleszámítva a sérüléseim is a különböző Kviddics meccseken. Ettől függetlenül tényleg nem érzem azt, hogy ez életem legborzalmasabb napja, kicsit inkább olyan érzésem van, mintha ma elengedtem volna magam teljesen, és megkapnám a teljes élményt cserébe: a jót, és a rosszat. Vajon Amycus is ezt érzi folyamatosan? Talán ezért nem idegeskedik annyit?

 - Traverse? Mi ez a német akcentus? És igen, azt hiszem, valami szobrot emlegetett... vagy emlékművet. Nem is tudom.- a koporsó emlegetésére megint elmosolyodom, és miután sikerül a hátamra fordulnom, kinyúlok a pálcámért, és odalebegtetem a kancsót, hogy újratöltsem a fiú éjjeli szekrényen álló poharát. Kicsit remeg a kezem, de ezt talán hányás közben is meg tudnám csinálni, legalábbis most. Idén ősszel talán nem leszek gyengébb, nemsokára tizenhét leszek, nyárra meglesz a hoppanálás vizsgám, és eljárhatok helyekre, ahol boszorkány lehetek. A levegő is frissebbnek érződik, ha eszembe jut, hogy nem kell elfelejtenem, hogy tudok varázsolni hónapokra, mint tavaly, és az azt megelőző években. A tavalyi nyár különösen nyomorult volt, mert újra és újra eszembe jutott, hogy mi mindent csináltunk Barclayval az előtte levőn.

  - Nem hiszem, hogy szívesen látnának azon a temetésen... nem a sajátunkon.- nem érzem túl jól magam attól, hogy nem sajnálom különösebben O'harát, de még jól emlékszem rá, hogy hogyan győzték le a Hollóhátat legutóbb, és a meccseken kívül is mindig borzalmasan ellenséges volt gyakorlatilag mindenkivel. Hallottam valahol, hogy talán a háború során szenvedett el valamilyen traumát ő is, ha jól emlékszem, az édesanyja halt meg, és nem lehet senkitől elvárni, hogy felálljon valami ennyire borzalmasból. Mind máshogy működünk, és ha szigorúan nézem, én sem hiszem, hogy igazán felálltam. Ettől még nem értem, hogy pontosan miért kell mindenkivel a világon bunkónak lennie.

 - Nagyon remélem. Legalább a harmadik helyet meg akarom szerezni, ha már Lutece professzor bízott benn...- hirtelen felülök, és magamhoz veszem a lavórt. Reméltem, hogy ma már nem fogok hányni, és még ha nem is annyira borzalmas érzés, mint az első, azért végigfut egy remegés rajtam a hosszú másodpercekben. Zöld. Annyira elképesztően ostoba vagyok.

 Leteszem az ágy mellé az edényt, és egy pálcaintéssel eltüntetem a maradványokat, azután magamhoz veszem a vizemet, és megiszom a pohár tartalmának negyedét (egy másik negyedét meg ráborítom a pizsama felsőmre). Erősen kell fognom az üveget, hogy ne csússzon ki a kezemből, rövid ideig tartok is tőle, hogy összetöröm, de végül le tudom tenni a poharat, és egyelőre ülve maradok, ahogy átnézek Amycusra.

 - Remélem, hogy ezután is szurkolsz nekünk majd. Legalább egyszer el kell kapnom a Cikeszt valahogy.- jelen pillanatban azt sem hiszem, hogy akkor elkapnám, ha valaki még csukott állapotban fejbe dobna vele, és tudom, hogy rengeteget kell gyakorolnom, mert gyakorlatilag rajtam múlik minden. Bármennyit szervezem a formációkat, bármennyi alkalommal ültetem le a csapat tagjait félkötelező jelleggel a Klubhelyiségben megbeszélésre a kevésbé mérgező rágcsák köré, végül vagy sikerül, vagy felesleges az egész. Tudom, hogy sokszor megfogalmazom magamnak, hogy azután a sok undorító szabálytalanság után, amit idén láthattunk, azt akarom, hogy az én csapatom azzal tűnjön ki, hogy mi fair módon játszunk. Győzni is akarok.

 - Van esetleg valamilyen taktika ajánlatod?

[are you a bad person?]

are you a bad person?

depends on who you ask

─────── •●• ───────

18+! tw: testnedvek, szerhasználatra utalás, szexuális utalások
        Csak egyetértően morgok valamit Nilcsó nagyszerűségének említésére — bár szívesen megvitatnám, milyen szobor illene leginkább O'Hare csodálatosságának méltatására, és az miért lehetne egy ezüstből készült fasz, nagyobb, mint amit egy ilyen kisebbségi komplexussal bőven megáldott másik fasz el tudna képzelni.. De talán nem most.

        Ez bizonyára az idők vége lehet, ugyanis még soha nem volt ilyen élethelyzet, beleértve apám bebörtönzését — amire Tethys jobban készült, mint a válás kimondására, pedig csak ezért bejutott a Hermés értelmetlenül VIP listájára is. Mégis ki hitte volna, hogy a faszokból is lehet túl sok? Nem én, és a gyomrom, mi ketten biztosan nem.

        — Ez érdekes dilemma: ha meghívnám magam a saját temetésemre, egyrészt az arcom nagyon feldobná a képeket, másrészt feltételeztem, hogy eleve én lennék a díszvendég. Különben is, biztosan nagyon vonzó holttestünk lenne, sose becsüld alá a szovjet nekrofília örömeit! — nem untatom Scrimgurlt a részletekkel, de ráérő perceimben, amelyek valahogy mindig gyógynövénytanon jöttek el, többször is megterveztem már, milyen lenne. Néha a gyógynövénytant is, mert bár sokra értékelem az aroace cottagecore lesbian 60s aest, a növénykék kedves tulajdonságai kevésbé kötnek le.

        Azt nem állítom, hogy nem okozott némi kárörömmel vegyes romantika iránti fellángolást bennem O'Hare páratlan kínhalála, melynek keretén belül úgy zuhant a földre, mint Kronosz legszebb pillanatai — de ezt persze nem volna elegáns pont nekem kimondanom emögött a családnév mögött.

        Kétlem persze, hogy a Griffendél nem az utolsó helyen végez, a Roxfort mindig legmelegebb ágya volt a haszontalan izmusoknak — jótékonyan megfeledkezvén arról az apróságról, hogy a szeretet ereje & a kumbaya még senkit nem húzott ki a gödörben található lyukból, ahová a pozitív diszkrimináció száműz.

        — Már úgy érted, miután véletlenül megpróbáltál megismertetni mindkettőnket a kool-aid fogyasztásának eufóriájával? Vagy más tényezőre gondolsz? — meg sem kísérlem megkeresni a pálcát a párnám alatt, amennyi griffendéles jutott belém, nem elég ehhez, illetve remélem, már lebomlott. Bízom a gyomorsav erejében, egyszer az is megelőlegezhetne nekem valamiféle bizalmat.

        — Taktikai? Ha ezt a remek popcornt tudnád valahogy reprodukálni, szerintem nincs bajnokság, amit ne tudnál megnyerni, Scrimgurl, bár arra nem esküdnék, hogy nem ülnének össze miatta Genfben.. — tudom, hogy nem erre a válaszra számított, de sosem én voltam a braindrain goldenchild a házunk csapatában. Persze ő valami tisztességes módszerre gondolt, azokat eleve sem ismerem.

        Üdítő két hányás között azon merengeni, hogy Scrimgurl világában a dolgok kedvesen egyszerűek — anxiety-no anxiety, yay-nay, fekete és fehér, daddy issues és proverbs 31 woman. Utóbbi nem akkora ellentmondás — ahhoz elég, hogy rosszul érezze magát egyszerre mindkettőért, vagy ha mondjuk épp nyernek, és meghallja a roppant kreatív pletykákat arról, hogy kérdésekkel provokált, nézéssel csalt.

        — Ugye tudod, hogy annyira vagyok think tank, mint az, amelyiket gyerekként tologattál? Vagy nem tologattál, ez egy jó hasonlatnak tűnt, nem tudom, mivel játszanak mugliában. A lényeget nézve azonban, Scrimgurl, miért te vagy a fogó? Az esetek többségében nehéz irányítani a csapatod, ha nem is velük játszol, hanem a másik fogóval. — ofc megvitathatjuk Tavish érdemeit, de kétszer neki sem volna elegáns ugyanabba a folyóba lépni. Vagy elég volna, ha Scrimgurl nem rám hallgatna — általában nincs kielégítő vége.

        Azt nem mondom persze, hogy nagyon sietnénk valahová.


    

[- Nem gondoltam, hogy ma még szóba kerül a nekrofília. Főleg nem a szovjet… nem is vagyok benne biztos, hogy mit jelent.]

Barely not dying with Amycus Carrow

2005.04.02. éjszaka

   - Nem gondoltam, hogy ma még szóba kerül a nekrofília. Főleg nem a szovjet… nem is vagyok benne biztos, hogy mit jelent.- sok minden mást sem gondoltam a mai napról, de ez talán a legkevésbé zavaró a ma váratlan meglepetései közül. Mindig mosolyra késztet az a váratlanság, kiszámíthatatlanság, könnyedség, ami Amycusra jellemző. Talán ez a könnyedség, kedvesség volt az, amelynek hatására annak idején leengedtem a falaimat előtte, egy olyan időszakban, amikor már nem hittem, hogy bárki előtt le fogom, Revanon kívül persze. Ő már nem is tudom, mióta részesül abban a kétes értékű megtiszteltetésben, hogy láthatja az igazi énemet, minden komplexussal együtt.

   - Nem… pontosan erre gondoltam… más tényező nem jut eszembe.- pár másodpercig gondolkodom a varázsigén, amivel el tudnám tüntetni a nedvességet a felsőmről, de végül úgy döntök, hogy nem kísérletezem vele, Pomfrey már eléggé haragszik rám anélkül is, hogy felgyújtanám akár magam, akár a betegszobáját.

 Megtámasztom magam ülő helyzetben, és egyelőre sikerrel küzdöm le az újabb közelgő hányingert, amely pár másodperc alatt visszavonul, azzal az ígérettel, hogy gyengén, izzadtan és sápadtan, kiszáradva, de fogok tudni aludni.

    - Au… az a büntetésem, hogy direkt megnevettetsz?- szélesen mosolygok a hasam köré fonom a karjaimat, ameddig a görcs nem enyhül. Kétlem, hogy képes lennék reprodukálni anélkül a brutális balszerencse nélkül ezt az ostobaságot, ami ma reggel áldott meg, de tény, hogy talán nincs igazán jó ellenszer ellene.

 Amycus kérdésére nem tudok azonnal válaszolni. Elkezdek játszani a ruhám ujjával, miközben szembenézek a nem túl elegáns valósággal, hogy ez az egész büszkeségi kérdés lehet nálam.

 Ha reálisan nézzük, nem vagyok jó fogó. Talán tényleg jól repülök, de a nyolc meccsemen csak háromszor kaptam el a Cikeszt, egyszer pedig így is vesztettünk. Ha a manővereket is koordinálni szeretném, ez csak rosszabb lehet.

   - Negyedik elején, a válogatón én voltam a legjobb benne. Szerintem el sem gondolkodtam rajta soha, hogy talán vannak nálam jobbak. És hogy nem igazán működik kapitányként.- megérintem a torkomat, amit kicsit kimart ez az ostobaság, és iszom egy korty vizet. Hirtelen elfog az érzés, hogy hideg van, a víz a felsőmön kellemetlenül tapad. A vállamra terítem a takarót, és oldalra nézek.

 - Tényleg jobban menne, ha őrzőként vagy hajtóként irányítanék. De félek tőle, hogy olyan-e, mint feladni, ha váltok… hogy úgy fogom érezni, hogy megfutamodtam. Ostobaság, hangosan kimondva… azt hiszem, tudok is valakit.- sóhajtok, ahogy elmúlik a hideg érzés, és újra az ablak felé fordulok. Az biztos, hogy a csapatok, és Lutece professzor is megérdemelnének egy esélyt. Talán el tudom fogadni a vereséget a Hugrabug ellen, de az egóm ellen nem veszíthetünk. A legjobb kapitánynak kell lennem, és a csapat érdeke a legjobb játékos minden posztra. Akkor is, ha most is eszembe jut, hogy apám talán kevésnek hinne, azt mondaná, hogy jobbnak kell lennem.

 Talán nem kell. Legalábbis ebben.

 Kinyújtom a kezem a Wiggenweld bájitalért, és iszom egy rövid kortyot. Nem esik túl jól az íze, de ahogy lefolyik a torkomon, érzem, hogy egy kicsit segít a közérzetemen. Rövid ideig érzem is, hogy éhes vagyok, mielőtt a rosszullét enyhén visszakúszik.

  - Ha győzünk, díszvendég leszel a bulinkon. És el kell fogadnod valamit fizetségként- nem popcornt.- ahogy mosolyogva oldalra nézek Amycusra, eszembe jut, mennyi minden más, sokkal nagyobb dologért is hálás lehetek. Azóta sem tudom, mivel érdemeltem ki.[/color]