Lépcsőház

A lépcsőház a kastély szívében található. Egyik folyosóról a másikra lehet itt eljutni, egy emelettel feljebb, vagy lejjebb, egy másik szárnyba, vagy lehet, hogy ugyanoda. Vigyázat, a lépcsők szeszélyesek!

Vissza se akartam jönni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de itt vagyok. Megtettem. Visszatértem, oda ahová éveken át vágyakoztam, de most egy porcikám sem kívánja az itt létet.
Jamesnek igaza van, mindjárt itt az évvége, levizsgázom és mindennek vége. A hetedik év meg? Ki tudja, mit hoz a jövő?
Egy hetet töltöttem otthon, egy hosszú hetet, hogy összeszedjem magam és valamennyire sikerült is. Nem mondanám, hogy, hú de a toppon lennék, mert ez már nem valószínű, hogy valaha is be fog következni, de jobban voltam, mint az a bizonyos éjszaka után és az a lényeg. Minden egyes másodpercére emlékszem, és tudom, hogy soha nem fogom feledni, de erősnek kell lennem, túl kell rajta lépnem és élnem az életem, amit a sors szánt nekem.
Most itt vagyok. Újra itt a suliban és már most szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy bizony nem szívesen látott emberré váltam. Soha nem voltam túl közkedvelt, vagyis a csapatkapitányi címemnek köszönhetően azért nagyobb népszerűségre tettem szert, de elég sokan tartották azért így is a távolságot tőlem. És nem is érdekeltek. Azok, akik megérdemelték azokkal kedves voltam, azért mindent megtettem volna, a többiek meg? Nem számítanak.
Most sem számítanának, csakhogy a semlegességből átléptek a nézzük le Mirolt fázisba, amiért leátkoznám a bugyit is róluk, de nem tehetem. Már nem. Nem hívhatom fel magamra a figyelmet, ezek után nem szabad. De egyszer megkapják még azok a semmirekellők a magukét, egyszer nagyon megbánják, hogy velem packáztak.
Átkozott Hugrabugosok. Nagy pofájuk van, ha csoportban vannak, de egyedül biztos, hogy nem mertek volna nekem jönni, vagy beszólni. És még jobban röhögtek, hogy nem rántottam egyből pálcát, de nem. Nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy miattuk kicsapjanak. De majd meglátjuk ki nevet majd a végén.
A Mágiatörténet végül is egész jól sikerült, ahhoz képest, hogy az óra utolsó negyedére estem be. Raimbourg egész kedves volt, de nem is vártam mást. Az összes tanár úgy tudja, hogy egészségügyi problémák miatt voltam távol, még szép, hogy kedvesen fogadott. Meg azon kívül, hogy egy jó párszor előfordult már, hogy elkéstem vagy, hogy nem mentem be az órájára, egész jó jegyeim voltak magamhoz képest, egy szava sem lehet. Csak az a csevej nem hiányzott, amit még a terem előtt ejtettünk meg Harryvel, az úgy kimaradhatott volna az életemből, vagy legalább csúszhatott volna kicsit későbbre is, de ilyen az én formám. Egy hetes távollétem után abba a személybe kell belefutnom, akit a leginkább elkerülnék, és nem csak a DS miatt?
A harmadik és második emeletet összekötő lépcsőfordulóban álldogálok és várok. Dracora várok, akinek bent kellett még maradnia óra után Raimbourgnél, csak tudnám megint mit csinált? Beszélni akartam vele, muszáj volt. Tudnom kellett néhány dolgot, amire csak ő adhatott választ, ráadásul meg szükségem is volt rá. A karjaiba akartam bújni és vigaszt keresni, érezni akartam az illatát és erőt akartam nyerni az öleléséből, ahol mindig úgy éreztem, hogy semmitől sem kell tartanom, mert vigyáz rám.
A korláton könyököltem és néztem lefelé a mélybe. A táskám mellettem hevert, a hosszú szőke hajam pedig az arcomba hullott és figyeltem, ahogy lassan minden diák eltűnik és a mély csend átveszi a szünet zsivaját.

[~ J ú l i a]

~  J ú l i a

Merlinre! Ennél borzalmasabb órája sem volt még az idén. De minden jó, ha jó a vége, nem igaz? Optimistán kell szemlélnie a világot, még akkor is, ha erre voltaképpen semmi nem ad okot. Egy héttel ezelőtt tökéletesen jókedvű volt... Egy héttel ezelőtt azonban még abban a hiszemben volt, hogy azt tette, ami a Nagyúr legnagyobb megelégedésére szolgált. Viszont ugyanazon az éjszakán elkövette... újabb árulását. És még csak nem is a jegyeséért, hanem egy lányért, akinek elvileg semmit nem kellene, hogy jelentsen számára, de mégis, és ez immár... tagadhatatlanul így van. Mégis mi másért kockáztatott volna? Ám az adott pillanatban mégis megtette. Hosszú habozás után, de végül megtette. Hamis emlékeket ültetett Vikitria elméjébe, melyekkel ideiglenesen kielégítette a Nagyúr kíváncsiságát, de vajon ezzel ártott vagy használt? Talán sosem fog kiderülni. Adott pillanatban helyesnek tűnt, és csak ez számított. Ki tudja, mennyi kínzást lett volna még képes a Mirol-lány elviselni? Látott már olyan boszorkányt, akit előbb őrületbe, majd halálra kínzott a Nagyúr tiszafa pálcája, és azt... semmiképp nem lett volna képes végignézni.
Azóta semmit nem tud a lányról. A Roxfortba nem tért vissza, nem úgy, mint a többiek, akik aznap éjjel szintén megkapták a billogot és megkapták a feladatukat. Egyesek szerint Viki beteg lett, mások szerint meg terhes, de mint a pletykáknak általában, ezeknek sem igazán lehetett alapozni az igazságtartalmára.
És ma, a lehető legnagyobb felfordulás kellős közepén, benyitott a terembe. Könnyes szemmel. Potter a nyomában. Valamiért Malfoy akkor úgy érezte, legszívesebben bemosna egyet annak a pápaszemes varangynak, de persze csak ült a helyén tovább, bár a szeme sarkából egészen az óra végéig szemmel tartotta Júliát.
A jegyével kapcsolatos nagyjából tízperces Raimbourg proffal történő egyezkedés után sietve hagyja el a termet. Igazság szerint remélte, hogy Viki megvárja, vagy hogy legalábbis a közelben marad, de a lányt sehol sem látja. Mivel így is késésben van, lépteit szaporázva indul el a negyedikre, hogy hosszú kihagyás után a numerológia professzort is megtisztelje jelenlétével, csakhogy alig üget fel a lépcsőkön, a forduló előtt máris lassít a léptein.
Ez a kis zug bár meghittnek tűnt, korántsem volt az. Olyan, mint egy páholy és egy színpad egyben, egy erkély, melyre mindenki rálát a lépcsőteremből. Fentről is, lentről is, jobbról, balról, mindenhonnan, de Dracot ez most a legkevésbé foglalkoztatja.
Kiveszi kezét a zsebéből, melyben általában hordja, kezét Viki mellett a korlátra helyezi, ezzel hívva fel magára a figyelmet. Fejét kissé oldalra billentve próbál belátni a kócos fürtök függönye alá, de mivel ez nem megy neki, egy könnyű mozdulattal hátrasimítja a lány szőke haját, tekintete a másik tekintetét keresi.
- Minden rendben? - kérdi csendesen, igaz, hangja így is tisztán hallható még a lépcső tetejéről is. Noha a kérdés teljesen felesleges, hisz hogy lehetne minden rendben?
A lépcsőkről darabos folyadékként szívódnak fel a diákok és tűnnek el a különböző folyosók valamelyikében. Úgy tűnik, ketten vannak itt összesen, de persze Malfoy egyáltalán nem olyan naiv, hogy ezt feltételezze.

Vikitria Henderson a Mardekárosok egyik legnagyobb ellengése, a lány, aki a legtöbbször került bajba a hirtelen fejűsége miatt és minden egyes pont levonás és büntető munka hátterében egy elintézett kígyó állt, most behódolt. Fejet hajtott a sors előtt, ami nem arra az útra szánta, amerre haladni akart volna.
Szerelem?
Sosem hittem volna, hogy képes lennék vállalni a halált bárkiért is, soha nem volt az életemben olyan ember, aki olyan sokat jelentett volna számomra, mint Rómeó. De érte megtettem volna, ha az élete múlt volna rajta, akkor inkább az örök sötétséget választom, mert halálosan beleszerettem abba a férfiba, akibe sose lett volna szabad.
 Család?
Egy szó, egyetlen apró szó mely mindenkinek olyan természetes. De vagyunk néhány ezen a kietlen világon, akik sose tapasztalhatták meg valójában milyen is az, még akkor sem, ha számtalan szerető ember vett minket körül, mert hiába a szeretet, ha az ember érzi, hogy egy része hiányzik. Rátaláltam az elveszett részemre és nem akarom elengedni, még akkor sem, ha ezzel más élet jár.
Barátok?
Barát az, aki a legnagyobb szükségben ellenem fordul? Aki nem érti meg a boldogságom? Aki képtelen meghallgatni az érveimet és csak a saját igazát hangoztatja? Aki képes a látszatnak hinni, ahelyett hogy bennem hinne? NEM!
A három legfontosabb dolog a világon. A barátaim cserbenhagytak a szerelmemnek és a családomnak szüksége volt rám. Kit választ ilyenkor az ember? Egyértelmű.
Én mégis küzdöttem, még sem akartam elárulni azokat az embereket, akik számítottak nekem és valamikor még én is számítottam nekik, de az élet nem mindig úgy alakul, ahogy azt terveznénk. Választanom kellett. Vagy őket védem vagy a családom a szerelmemmel az egyetemben. Árulás vagy halál? Az árulást választottam. Inkább behódoltam annak az embernek, akit a legjobban gyűlölök, csak, hogy megvédjem azokat, akik nélkül nem lenne értelme az életemnek, mert értük képes lennék vállalni a halált is akár, és ezzel a döntésemmel azt tettem. Örökre megöltem Vikitria Hendersont, ő már nincs többet, már csak a Mirol létezik, akinek a családja nyomdokait kell követnie.
Egy fehér kéz tűnik fel a látókörömben, de továbbra is csak nézek lefelé, le a mélybe. Majd a függönyként előre hulló hajam, a fülem mögé került. Mi előtt megszólalna, tudtom, hogy Draco áll mellettem.
- Tudtad? ? teszem fel az első kérdésem, nem válaszolva az övére és még mindig csak a mélységet figyelem.

[~ J ú l i a]

~  J ú l i a

A lány válla mögé simítja a selymes tincseket, de nincsen semmi reakció. Legalább ránéznének, legalább szólalna meg, sóhajtana, vagy bármi, de nem. Lepillant, vajon mi lehet olyan érdekes a lépcsők tövében, de épp csak egy utolsó, fekete-sárga taláros kislányt lát felülről, amint csattogva átrohan a színen, maga után lóbálva fekete iskolatáskáját. Az esemény, mint látványosság szemrevételezése után visszapillant a lányra, de szinte teljesen biztos benne, hogy Vikitria észre sem vette a hugrabugos kislányt. Azt, hogy ő itt van, vajon igen?
Igen. Megszólal. Kérdez.
Malfoy legszívesebben hatalmasat sóhajtana most, de visszafojtja a tüdejét feszítő sűrű levegőt, hisz azzal rögtön elárulná... Mit? Az aggódását? Azt, hogy ez egy kényes és kínos szituáció? Hogy ez egy olyan kérdés, amire nem szívesen felelne? Mert így van, mindegyik találgatás igaznak bizonyulna. Valamilyen szempontból biztosan.
Leereszti a kezét, mely az imént a lány hajával játszott, és ő is a korlátnak támaszkodik, húzza az időt, mielőtt válaszolnia kéne. Tekintete már csak rutinból is sebesen végigfut a lépcsők zeg-zugain, szeme sarkából látja, hogy az egyik épp mozdul, míg egy másik éppen megáll. Minden mozgásban van. Változik. Ők is. Egyszerű az analógia, csak meg kell figyelni.
Pár héttel ezelőtt még azt válaszolta volna, hogy nem, fogalma sem volt, de nem is különösebben érdekli, semmi köze hozzá.
- Igen.
Jó, hogy nem néznek egymásra, így könnyebb.
- De nem tudtam, hogy ilyen hamar meg fog történni - teszi hozzá, nem is magát mentve, inkább csak kifejezve, mennyire... zavarja, hogy így történt.
El akarja mondani, hogy miatta történt. El akarja mondani, hogy őáltala értesült a Nagyúr a bátor griffendéles Mirol-lányról, aki olyan készségesen elcsicseregte neki az információkat, amiket meg akart kapni, ott van a nyelvén, nagyon nyomja a lelkét, de... Nem szól.
Feszülten várja a következő kérdést, mert sejti, van belőlük még jó pár.

Csend. Nem szól, húzza az időt, pedig tudom a választ, többet tudok, mint talán azt gondolja. James elég sok mindent elmondott, elmesélte azt is, mi történt azon az éjszakán, mikor a Nagyúr magához hívatott. Sőt az egész gárdáról mesélt, hogy tudjam mi lesz a feladatom, mire számíthatok, mire kell figyeljek, de leginkább szerintem azért mondta el mindezt, hogy megvédjen, hogy ne csináljak semmi ostobaságot, hogy képes legyek túlélni ezt az egész őrületet, amibe belekényszerültem.
Igen.
Mennyire egyszerű ez a szócska? És ami tartalom mögötte rejtőzik mennyire bonyolult. Egy élet ért véget és egy másik kezdődött, mindez egyetlen egy ember miatt.
Érzem, hogy zavarja ez a helyzet, hogy ha egy apró esélyt is látott volna egy másik útra, akkor lépett volna. Vagy csak én látom így? Én akarom így látni? Az egész helyzet annyira abszurd és szörnyű, hogy már én sem tudok reálisan gondolkodni?
- Emiatt kaptam az átkot is?
Nem mondom ki melyiket, hisz hiába csendes minden, itt még a falnak is füle van. Ebben az iskolákban a titkok kerülnek először napvilágra, így jobb, ha vigyázunk mit is ejtünk ki a szánkon.
Összeszedtem magam azért az elmúlt héten, még ha még mindig úgy érzem, hogy képtelen leszek valaha is mosolyogni. Tudom, mit szabad elmondanom és mit nem, és tudom a feladatomat is, amit nem akartam végre hajtani, de egy órája már döntöttem, teszem azt, amit az élet követel. Többet nem harcolok.
- Miért nem mondtad el? ? és most végre ránéztek.
Feleslegesnek éreztem feltenni azokat a kérdéseket, amiket már tudtam, az első kérdés őszinte válaszával megbizonyosodhattam afelől, hogy nem fog hazudni. Már csak tisztázni akartam néhány apróságot, az meg egy más kérdés, hogy vajon meg fog e lepődni, hogy bizony nem sok információra vagyok kíváncsi.

[~ J ú l i a]

~  J ú l i a

A csend nyomasztó, de még nyomasztóbb ez a pár elnyöszörgött-elmakogott szó, a perzselően lassú vallomások, a már-már unalmas feszengés. Viszont ahhoz nincs mersze, hogy végigrohanjon az egészen egy egyszerű vallomással, mint ahogy azt sem hajlandó kimondani soha, hogy szeretlek.
Pedig, esküszöm, minden csak ezért történik.
Átok... milyen átok? Annyira szomjazik arra, hogy Viki felismerje, mit tett érte aznap éjjel, hogy hirtelen arra gondol, a lány valamit rosszul értelmezett. Aztán eszébe jut, miféle átokról is van szó. Moccan, kiroppantja az ujjait, mielőtt válaszol, feszeng.
- Nem, nem emiatt - mondja végül, de nem magyarázza meg. Talán akkor se, ha rákérdeznek.
Az újabb kérdésre igazából ő sem tudja a választ, így hát ismét csak megfontolja, mit is mondjon. Érzékeli magán a lány pillantását, de nem hajlandó felnézni rá, inkább lehajtja a fejét, és a mélységet bámulja.
A válasz végül kérdéssé alakul át.
- Mivel lett volna másabb, ha elmondom? Úgyse menekültél volna el előle.

Akkor mi miatt? Az Imperius volt az egyetlen megmagyarázhatatlan rész a számomra. Miért küldte rám? Miért tette? Egyszer már végig vettük a DS-en történteket, még egyszer nem volt hozzá kedvem, és ez már nem is arról szólt.
Visszagondolva egyáltalán nem bántam, hogy megátkozott. Azoknak az emlékeknek köszönhetően maradtam valójában életben, és ha nem kényszerít rá, hogy a barátaim ellen támadjak, akkor sosem tettem volna meg. A mai napig...
Dacolni akartam, dacolni Voldemorttal, de ma rá kellett jönnöm, hogy nincs értelme. Nincs érzelme kockáztatnom olyanokért, a saját, és szeretteim életét, akik nem érdemlik meg, akik már elkönyveltek engem, akik már leírtak.
Vége van.
Várom a válaszát, de rám sem néz, akárcsak én az előbb. Ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanúgy nem tudunk mit kezdeni ezzel az egész helyzettel. Az lenne a legjobb, ha csak úgy átsiklanék rajta, de nem megy. Egyszerűen nem.
- Nem, nem menekültem volna - válaszolom és újra a mélységet kezdem figyelni - Egyszerűen csak... talán fel tudtam volna készülni. Talán...
És nem tudtam mit mondani, mert egy újabb könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem kiabáltam, nem ordítottam, nem akadtam ki, csak kiábrándultan és összetörten ejtettem ki a szavakat a számon, hogy aztán az elveszettség sós patakja végig folyjon az arcomon.

[~ J ú l i a]

~  J ú l i a

Majdhogynem gúnyos az apró nevetés, amit megenged magának. Inkább csak egy eltorzult sóhaj, egy furcsa lélegzetvétel.
Beszélni kezd. Erről tud.
- Erre nem lehet felkészülni. Én úgy álltam elé, hogy akarom. Esküszöm, el nem tudtam ennél nagyobb kegyet képzelni. És mégsem tudtam rá felkészülni. Hidd el, ezzel csak megrövidítettem számodra azt az időt, amíg ezen rágod magad. Most túl vagy rajta.
Szívesen hozzátenné, hogy "ennél rosszabb nem jöhet", de még idejében megfékezi a nyelvét. Mindketten tudják ugyanis, hogy a java még csak most kezdődik.
Végre felnéz, ezüst tekintete a lány macskazöld íriszeit keresik.
- Nézd, egy hét alatt ezt nem lehet kipihenni.
Észre veszi a lágyan legördülő könnycseppeket. A tenyere izzadni kezd. Már megint sír. Egy hét alatt nem sírta el minden könnyét? Odanyúl, hogy letörölje őket. Először csak az egyik, majd a bal kezével is, melyen ott virít a billog, az ing alatt. Két kezébe fogja Vikitria orcáját, és a szemébe néz.
Először azóta.
Végre valahára.
- Hagyd abba ezt - utal a sírásra. - Sírhatsz amennyit akarsz, de attól nem változik semmi. Nem fordulhatsz vissza úgysem! Inkább menj végig az úton, amit neked szántak. Én is csak ezt teszem.

Hallom azt a furcsa szinte eltorzult lélegzetvételt ami elhagyja a torkát és nem esik jól. Rohadtul nem. Tudom, hogy naivitás, amiről beszélek, de...
"...de ha kínom megélnéd, bizony rögtön elhinnéd..."
Beszélni kezd.
Sosem hallottam még erről a témáról így beszélni. Valahogy mindig próbáltam kerülni ezt az egészet, mert úgy gondoltam könnyebb. Hogy neki vagy nekem, azt magam sem tudom.
Tudom, hogy igaza van. De más az, ha valaki önszántából áll be vagy mert nincs más választása.
Ránézek, és látom hogy a tekintetemet keresi és nem fordulok el tőle, mert bármennyire is megtört ez a helyzet, bármennyire is hibáztatom magam, hogy idáig jutottam, hogy a vele való kapcsolatom sokban szerepet játszott, hogy végül az én karomra is felkerült a jegy, mégis szeretem. És vigaszt várok tőle. Bátorítást. Mert fogalmam sincs most mihez is kezdjek.
Egy bátortalan mosoly jelenik meg az arcomon.
Hozzám ér. Lágyan és puhán, hogy letörölje az arcomról a könnyeket, majd két kezébe temeti az orcám és mélyen a szemembe néz.
Megró, mert könnyeimet fecsérlem.
Oh, pedig ha érezni, amit én. Ha tudná, ez mennyire nehéz. Hogy, igen, ezt nem lehet egy hét alatt kipihenni, hogy azzal, hogy mellé álltam, végleg szakítottam a régi életemmel. Ha megértene tudná, hogy...
"...hogy el nem sírtam minden könnyem még"
Kezeiért nyúlok, melyek az arcomon pihennek és az enyémbe zárva azokat, hogy levéve őket az ujjaim közt érezhessem ujjait.
- Ne várd tőlem, hogy egyik napról a másikra örvendezzek, mert nem fog menni. Többet adtam fel, mint szabadott volna.
Gondolok itt arra, hogy a pillanatnyi tanulmányaim mind-mind arra szolgálnak, már csak szolgáltak, hogy egyszer auror lehessen belőlem.
- De én döntöttem, és tisztában voltam vele akkor is, ahogy most is, hogy mi a feladatom. Tudom jól, hogy nem fordulhatok vissza, hogy innen nincs visszaút, de attól még minden porcikám ellenkezik a helyzet ellen. Nekem ez nem kegy. És soha nem is lesz az.
"...de ha kínom megélnéd, bizony rögtön elhinnéd,
hogy el nem sírtam minden könnyem még"

Júlia

Látom rajta, hogy próbálkozik. Látom rajta, hogy igyekszik összeszedni magát. Látom rajta, hogy küzd, és hogy elsősorban magával. Vicces, néha én magam is ezt teszem... És miért? Egy nőért, aki újra és újra elhagy.
Nem úgy, mint Ő.
Ő még a Pokolba is utánam jött.
Igaz, nem önszántából, hanem miattam. Mert túl gyenge voltam, hogy megtartsam magamnak a gondolataimat. Felhasználtam Őt. Tulajdonképp az én hibám, de a rohadt életbe, akárhogy erőlködöm, valami sohasem klappol! Hihetetlenül elegem van ebből...
Lefejti a kezeimet az arcáról, pedig legszívesebben magamhoz ölelném, az egész lénye szinte könyörög azért, hogy elrejtsem a világ elől, és hogy azt mondjam neki, nem lesz semmi baj, mert itt vagyok és vigyázok rád. Bármennyire is szeretném, nem teszek neki hamis ígéreteket. Mert néha még ahhoz sincs elég erőm, hogy magamat megvédjem. Igen, igaz, hogy a legutóbbi gyűlésen óriási és ostoba vakmerőséget tettem, mikor emlékeket plántáltam az elméjébe, de nem vagyok benne biztos, hogy bármikor megismételném.
Gyáva vagyok.
- Attól még, hogy nem tetszik, azt kell tenned, amit mond. Ez ilyen egyszerű. Jobb, ha hamar hozzászoksz. Sőt jobb, ha bele se gondolsz az egészbe. Higgy nekem, tudom, miről beszélek.
A szememben valami megtört, tompa fény csilloghat. Tudom, mit érez, de egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni, Merlinre, nem csak neki rossz. Sose volt türelmem az érzékeny nőkhöz, ahhoz meg végképp nem, hogy a sirámaikat hallgassam. Viki miatt azonban kész vagyok megemberelni magam és lenyelni a cinikus kis megjegyzéseimet.
- Majd elmúlik az ellenkezésed - jósolom neki inkább rosszkevűen és fáradtan. - Én már feladtam.
Elfordulok tőle, hátam a párkánynak vetem, és karba teszem a kezem. Rutinszerűen igazítom meg bal karomon az inget, noha a kendőző bűbáj kellőképp elfedi az az ocsmány tetoválást. Nézem Vikit, várom, hátha akad még panasza. Ha nem, egyszerűen, lehet, csak magamhoz húzom, mert gazság szerint pokolian azt akarom, hogy hozzám bújjon. Úgy sokkal egyszerűbb vigaszt találnia. A nők így működnek.

Soha nem hallottam még így beszélni. És nagyon jól tudom, hogy igaza van, de hogy az ő szájából kell hallanom ezeket a szavakat, az megrémiszt. Ha már ő is így látja, akkor elvesztem. Belementem valami olyanba, ahonnét nincs kiút, és hol nem számít a szavam, egyedül csak a parancs létezik, egy parancs amit szó nélkül, de teljesíteni kell. Mindegy ki mit gondol, vagy érez, ha nem tesszük meg, rosszabb vár ránk a halálnál.
Feladta...
Szóval próbált küzdeni. Próbált ellenállni. De vajon mi ellen. Mi volt az, amit még neki sem akart bevenni a gyomra, amit nem akart volna végre hajtani?
Talán, hogy én is tagja legyek a gárdának?
Biztos vagyok benne, ha tehette volna, akkor megvéd, akkor nem enged Voldemort közelébe. Hisz neki köszönhettem a hamis emlékeimet, amik nélkül nagyon kevés eséllyel éltem volna túl azt az éjszakát. Büszke voltam rá, hogy képes volt, legalább egy röpke percre Voldemort ellen fordulni, hogy miattam összeszedte minden bátorságát, és segített nekem. Nem kellett volna megtennie, nem volt kötelező, de megtette. Miattam.
Szerettem és tőle szebb vallomást nem is kaphattam volna.
Odaléptem hozzá és belebújtam a karjaiba. Azt akartam, hogy öleljen, hogy megvigasztaljon, hogy egy pillanatra elfelejthessek mindent. Közel akartam érezni magamhoz, hogy tudjam mi ott leszünk egymásnak még a legnehezebb időkben, történjék bármi, mi ott leszünk.

[Vikitria & Izabel]

Vikitria & Izabel
folytatás a Griffendél öltözőjéből

Draco, mielőtt kilépett volna az öltöző ajtaján, alaposan körülnézett, aztán úgy surrant át a sportpálya és a kastély között húzódó keskeny ösvényen, mint a leggyakorlottabb tolvaj. Sietős volt az útja, hiszen még jócskán akadt elintéznivalója. Először is vissza kellett mennie a Mardekárba, hogy megkeresse Oliviát, akit biztonsága kell helyeznie, mielőtt ez az egész elkezdődik... Aztán értesítenie kell a Nagyurat arról, hogy a szekrény készen áll, akárcsak a terv.
Fél órával ezelőtt eufóriával telten rohant végig ezeken a lépcsőkön a pálca iránymutatását követve, most viszont úgy mássza meg a lépcsőket, hogy közben azon bosszankodik, mégis mi a fenéért nem lehet más úton eljutni a pályáról a Mardekár pincetermeibe. Teljesen felesleges, fel a lépcsőn, le a lépcsőn.
Útközben eszébe jut, hogy van valami, amit még el akart mondani Vikinek, de teljesen kiment a fejéből.
Arról, hogy mi lesz ezután.
Hogy mi lesz, ha sikerül, amire készül.
Azt mindketten tudják, mi lesz vele akkor, ha nem.
Megtorpan a lépcső tövében, és visszanéz a folyosóra, amerről érkezett. Visszamenjen? Vagy majd lesz valahogy?

[- Szeretlek]

Draco után rohantam.
Szükségem volt arra a csókra, szükségem volt még valamire, mert mi van akkor ha soha többet nem láthatom. Nem! Ilyenre még csak gondolnom sem szabad, de mégis utána mentem.
A lépcső tövében találtam rá, és kivételesen nem érdekelt, ki mit láthat meg, hozzá bújtam és megcsókoltam.
- Szeretlek - súgtam a szájába - Ezt jól jegyezd meg, érted? Szeretlek! Akármi történjen én melletted leszek!
Nem voltunk egy feltűnő helyen. Gyakran loptunk egy-egy csókot a másiktól, hasonló helyzetekben egy kis izgalmat víve az életünkbe, de most nem érdekel az izgalom nem érdekelt semmi. Csak az, hogy biztosítsam róla szeretem és mellette állok. Akármi történjen én itt leszek.
Féltem.
Nem tudom mikor féltem utoljára ennyire, de most szinte remegett a testem is, a tudattól mi vár ránk ma éjszaka, még akkor is ha talán ez a remegés nem volt rajtam érezhető. Mindenre képes voltam Dracoért. Túlságosan vakon és mindenre elszántam, javíthatatlanul beleszerettem.
Ott álltam a lépcső aljában a tréning ruhámban és egyszerűen nem akartam elengedni. Nem mert tudatosult bennem a tény, hogy nem biztos a holnap és nélküle képtelen lennék folytatni ezt a rémálmot amibe belecsöppentem, nélküle nem menne. Érte képes voltam és képes is lennék olyan dolgokra, amikről sosem gondoltam volna, hogy megtenném, de miatta... Miatta igen.
- Vigyázz magadra nagyon kérlek! Ígérd meg, hogy ha mindennek majd vége lesz együtt hagyjuk el a kastély, ott leszel mellettem!
Ha sikerrel jár, járunk, nem maradhatunk ebben biztos voltam. Minden eddigi tervem egy pillanat alatt foszlott szerte, de már ott volt a karomon a Sötét Jegy. Ez kötelességekkel járt, és nem tervekkel....

[Vikitria & Izabel]

Vikitria & Izabel

Ott áll, fél keze a lépcsőkorláton, és nem előre, hanem hátrafele néz.
Sok szerencsét!
Tényleg ezek voltak az utolsó szavak, amiket váltottak? Mi van, ha ma éjjel Draco nem jár sikerrel? Vagy mi van, ha épp Vele történik valami? Ismeri Viki természetét. Ő még a Sötét Nagyúrra is pálcát szegezett a Halálfalói körében, amikor meglátta az unokatestvérét szenvedni. Viki bármire képes az úgynevezett barátaiért, túl meggondolatlan és túl bátor...
Meg akarta neki mondani, hogy vigyázzon magára.
Meg akarta neki mondani, hogy ne hősködjön, és hogy inkább tartsa magát távol a harctól, minthogy szembeszálljon a Halálfalókkal
Meg akarta neki mondani, hogy ezután hosszú ideig nem látják majd egymást, hiszen Draco elhagyja ma éjjel a kastélyt (vagy így, vagy úgy), és oda Viki valószínűleg nem követheti majd egy darabig.
És végül meg akarta neki mondani, hogy...
Ám ekkor a folyosón, melyet Draco úgy bámul, mintha onnan várná, hogy felbukkanjon valami ami megkönnyítené most ezt az egészet, megjelenik Viki.
Mintha, mint mindig, most is kitalálta volna a gondolatait.
Draconak esélye sincs, hogy megszólaljon, a lány máris a karjaiba veti magát, és csókolja, és minden olyan gyorsan történik. A fiú magába szívja a lány lófarokba kötött hajának enyhe méz- és napsugárillatát, csakúgy mint azt az egy szót, mely felér ezer vidító varázsigével. Karjai szorosan kulcsolódnak Viki karcsú derekára, féltő és ragaszkodó ölelésbe zárva a lányt, aki legalább olyan görcsösen kapaszkodik a nyakába, mint ahogy Draco öleli magához.
- Minden rendben lesz - suttogja a lány nyakába, hiszen egy pillanatra sem ereszti el.
Draco Malfoy még ilyenkor is bátrabbnak akarja mutatni magát annál, amilyen. Próbálja, de nem megy.
- Végig fogjuk csinálni. Tesszük a dolgunkat. Ha megöltem a vén hülyét, eltűnünk innen, együtt, te és én. De ha nem sikerül...
Elcsuklik a hangja egy pillanatra, a mondat idegesítően befejezetlen marad egy lélegzetvételnyi ideig. Igen, mindig ez a "ha"...
A fú Vikitria füléhez hajol, és senki más számára nem hallhatóan suttogja bele ezt az egy szót:
- Szeretlek.
Csak Júlia tudhatja, hogy Draco ezt nem mondta volna ki, ha nem lenne erősen kétséges, hogy túléli a ma éjszakát. Hisz mindketten tudják, hogy a Nagyúr haragja gyors és kíméletlen. Különben is, ha Draco nem öli meg Dumbledore-t, az öreg varázsló fogja megtenni ezt vele - Draco legalábbis ebben szinte teljesen biztos. Ha őszinték akarunk lenni, a fiatal Malfoy kilátásai egyáltalán nem jók, de most mégis mindketten úgy tesznek, mintha ez nem így lenne.
Akadna még mondanivalója, de az idő sürgeti mindkettejüket. Vikinek edzést kell tartania, Draconak pedig fel kell készülnie az éjszakára. A fiú lassan visszahúzza kezeit Viki derekáról, hátrébb lép, és tényleg egy legutolsó pillantást vetve Júliára, elfordul, hogy felsiessen a lépcsőn.