Nappali

[- Hát akkor mondjad fiam!]

Szia James!
Eljött a nap! Ma 5kor ott leszek.
Majd mindent elmondok.

Caleb.

Lassan felemelem fejem és az asztal sarkán álló kis ébresztőórára tekintek.
16:47
Te jó ég! És még a nagyi nem is tudja!
Két hete élünk Godric’s Hollowba és eddig csak az a rengeteg bagoly, melyek nap, mint nap repkednek, hívhatta fel a szomszédok figyelmét arra, hogy ide bizony „újak” jöttek. Senki nem nézett be egy nagy tál pitével, hogy „Üdvözöljük az új szomszédokat!”, ahogyan azt a filmekben látni szokás.
Caleb Dawis jó haverom volt a Roxfortban és évvégén megbeszéltük, hogy a nyár folyamán együtt fogjuk tanulni az animágiát. A srác arra a részletre is kitért, hogy egyéb okok miatt, elképzelhető, hogy bujdosásra kell adnia a fejét, vagy éppen arra, hogy hozzánk költözzön. Úgy tűnik elkövetkezett ez a pillanat. A nagyinak még egy szót sem szóltam az esetleges látogatóról, Abbsről meg ne is beszéljünk. Nem tudom mit fog szólni, ha egy idegen srác költözik be hozzánk. Ha Abby fürdik, még nekem is a szobámban kell tartózkodnom, annyira gátlásos a csaj, hogy nem tűr meg senkit, mikor ő törölközőben flangál a folyosón.

Leszáguldok a lépcsőn, a levéllel a kezemben és bezúgok a nappaliba, ahol nagyi épp a kanapéba ülve olvassa Gilderoy Lockhart, kertápolási könyvének, egy régi, sárgás példányát.
- Öh…szia nagyi. Mondanom kell valamit.-kezdek bele kissé szerencsétlenül.
- Hát akkor mondjad fiam!
- Az a helyzet, hogy az egyik haveromnak bujkálnia kell, halálfalók, és megkért rá, hog hadd húzhassa meg magát itt nálunk.
- Felőlem jöhet, a vendégszoba üres. Mikorra várható a ki barátod…öhm…
- Caleb… Caleb Dawis.
- Szóval mikor is jön ez a Caleb?
- Öhm…5 perc múlva.
- Micsodaa? De hát még ki sincs takarítva a szoba.
- Nem gond, megoldjuk.
- Hát jó, legyen.
- Köszönöm nagyi. – felelem, majd nyomok egy puszit ráncos arcára és lehuppanok mellé a kanapéba.
Mindig is utáltam várakozni, ez most sem változik.
Lábamat felrakom a karfára és a kis szekrényről leemelem az egyik Lockhart művet és nosztalgiázva lapozgatni kezdem.
Hogy én mennyire rühelltem ezt a nagyravágyó, piperkőc, idióta bájgúnárt. Még visszagondolni is rossz. Emlékszem is, mikor…  :knuppel
Mint egy buborék, úgy pukkadt szét gondolataim mini léggömbje és eme pukkadó buborék hangjával jelent meg a vörös szőnyeg közepén egy pörgő alak.

James

  Sikerült mindent beszerezni. Gyanuszkóptól kezdve a tértágított varázssátoron át egészen a 19 üveg százfülé főzetig és a vele járó mugli haj kincstárig. Ezen kívül sikerült szereznem egy tűzvillám versenyseprűt és egy időnyerőt is, ami nem volt könnyű a Zsebpiszok közben. És mindezt egyetlen egy tértágított válltáskában cipeltem a többi holmimmal együtt… köztük az iskolai ládámmal. Mióta vége lett a tanévnek, haza sem tudtam menni, mindig máshol szálltam. A legkellemesebb talán Skóciában volt, a Lockness tónál. Egy-egy reggeli prófétát mindig sikerült lopnom, de furcsán ért. Főleg az, hogy Dumbledore halála óta semmi különösebb hírt nem közölnek le. Mama megmondta, hogy nem fognak pedig nagy a baj. Az, akit nem nevezünk a nevén biztosan visszatért és a halálfalói egyre többen vannak… Ezért is kellett eljönnöm otthonról.
 
  Révén, hogy Rosali férje maga is halálfaló volt annak idején, de inkább megölte magát, mintsem „elárulja a sötét nagyurat” a Vincent-kúria kész átjáró ház lett mostanában a halálfalóknak. Én meg hiába vagyok Mardekáros… mugli születésem miatt az első adandó alkalommal megkínoznának és megölnének. Rosali állítja, hogy valami hatalmas készül a mugli születésűek ellen, ezért is kell bujkálnom. Azt akarja, hogy jövőre semmi képen se menjek vissza a Roxfortba. Röhej. Mintha az egész mágus világ a fejetetejére fordult volna. Egyetlen egy támasz helyem van, ahol jó körülmények között meghúzhatom magam. Godric’s Hollow. Itt él James Wolf és Barbara Kenneth. Milyen fura is, hogy mindkettejükkel elég jóban vagyok, ahhoz képest, hogy egyikőjük Hollóhátas a másik meg Griffendéles. De valami fura összeköt mindkettőjükkel és már nem érzem azt az ürességet, mint eddig. A magányt…
 
 James még a tanév végén felajánlotta, hogy nála bujkálhatnék, és tanulhatnám vele az animágiát. Hasznos lenne. Egy aranyvérű családnál senki sem keresne engem, ráadásul, ha vidrává tudok változni csak jobban, elrejtőzhetek. Ma reggel meg is küldtem is egy baglyot Jamesnek, hogy érkezek. Az a szerencsém, hogy annyira még nincs vész és nem ellenőriznek minden egyes baglyot. Valahol egy skóciai kies vidéken jártam, talán nem is messze a Roxfortból, mikor tudtam, hogy mit kell tennem.
 
 Elég régen próbálkoztam Hopponálással és Dehopponálással, de itt volt az ideje, hogy megérkezzek Godric’s Hollowba. Megfordultam álltóhelyzetben vállamon a táskával és Maoval a kezemen. Éreztem, ahogy elnyel a tér és idő nélküli űr. Forgott velem a világ és lassan minden elsötétült. Mintha seprű nélkül repültem volna. Majd hirtelen színek kezdtek el előttem forogni, és ahogy az én forgásom is lassult, egyre tisztább lett a kép. Egy vörös szőnyegen álltam szédülten. Egy otthonos nappali és benne James meg egy idős hölgy… biztos a nagymamája. Még mindig szédültem és a fejem egyre jobban zúgott. A jelek szerint sikerült ampuportálás nélkül megúsznom a dolgot. Egyre jobban szédültem. Láttam, hogy James már nagyon néz engem. Amennyire tudtam elmosolyodtam és szóra nyitottam a számat. –Megjöttem.- Amint kimondtam összeestem. A tértágított táska leesve a vállamról nagyot puffant. Bőrdzsekim belső zsebéből meg éreztem, mennyire nyomja a pálcám a mellkasomat. Hirtelen megint minden elsötétült, de nem a hopponálástól. Nem vagyok hozzá szokva az ilyesmihez…

//fejlécet te késöbb kapsz //

Az unalmas könyvet félredobva, lassan fordítom fejem az érkező, még mindig forgó alak irányába.
Hirtelenjében a mögöttem álló hatalmas óra kondul egyet, majd még egyet, és így tovább.
Tehát pontos volt, már megint. Mindig sikerül meglepetést okoznia a sokszor idegesítő pontosságával.
Itt az ideje, hogy köszöntsem, elvégre, ha vendéget fogad az ember így szokás.
Kényelmesen nyújtózkodom egyet, majd lábamat a másik után rakva felállok a fotelból, Caleb felé fordulva, aki úgy tűnik szédül, vagy hányingerrel küszköd. Nem igazán tudom eldönteni, ez esetben vajon melyikről beszélünk.
Lassan megindulok felé, majd a „Megjöttem” kijelentést követően mosolyra húzom számat és köszöntöm egy „szia Calebbel”, ám a mondat végére érve gyorsabbra veszem a tempót, ugyanis a mardekáros összeesett, így a földre került. Mikor odaérek a nagyi már letérdelt mellé és pálcáját elővéve mormolt valamiféle bűbájt.
Vajon mi baja lehet? Meghalt, vagy csak elájult?
A biztonság kedvéért gyengén megrugdosom a srác felém eső könyökét, majd mikor már világossá vált az állapota, nagyanyám felé fordulok és megkérdem tőle.
- Mi van vele?
- Nem tudom, összeesett.
- Nem mondod. – dünnyögöm halkan, hogy csak én halhassam.
- Mindenesetre le kéne fektetni valahova. James, vidd fel a cuccát a vendégszobába, én addig összeszedem ezt a gyereket. – utasít nagyi, s közben pálcájával felemeli Calebet és a kanapéra „helyezi”, én pedig miután a táskáit összeszedtem elindulok a lépcső felé. Útközben még vetek egy pillantást a furcsa „párosra” majd eltűnök a lépcsőkorlát mögött.
 A nagyi pillantását még elkaptam. Rivallás, azt láttam benne, de hát most mit várt tőlem? Hah? Talán, hogy sikítozva rohanok oda Calebhez, mikor meglátom hogy összeesik? Kizárt. Vagy, hogy nekiállok ápolgatni, meg minden? Nem. Tudom, hogy jó kezekben van, akkor meg minek kontárkodjak bele? Amúgy meg különösebben nem izgat a dolog. Tudom, hogy nem lesz baja és kész. Ennyi elég, a többi nem az én dolgom.

[James]

James

Sötét. Üresség. Nyugalom és izgalom furcsa keveréke. Pehelykönnyűség. Ezeket éreztem valahol legbelül és mélyen magamban. Érdekes. Meghaltam volna? Ampuportáltam a szívemet? Olyat lehet? Nem. A szívem még mindig itt van. Hallom egyre hangosabb dobogását. Hallom?! Dobog?! De eddig csend volt. Semmit sem éreztem. Fura. A sötétségbe valami aranyló fény csík törik be, mintha lyukat vágna a semmibe. Egyre melegebb van itt. Most már mást is érzek: illatok, hangok és a külvilági fény lágyan simogatja szemhéjaimat. Az illat (vagy szag) valahol kellemes volt, de valahol túl erős is, tipikus szoba szagra emlékeztetett. A hang egy ismeretlen öreg nőé volt és valami varázsigét mormolt, közben a titokzatos fényre is fény derült, ahogy kinyitottam a szemem: az öreghölgy pálcája volt az. Már jobban voltam, de még nem bírtam volna felállni az ódivatú kanapéról.

Zöld szemeimmel lassan körbe néztem a szobán. Ott volt az a vörös szőnyeg, ami felrémlett már, amin összeestem. De hiányozott róla a fekete válltáska, amiben jóformán mindenem benne volt. Bizonyára James vitte fel… a szobában rengeteg könyv volt, tudatosult is bennem, hogy a házat egy Hollóhátas és egy Hugrabugos lakja. Az öreg nő mellettem végzet a „gyógyítással”, bizonyára Ő volt James nagymamája. Egyből segített rajtam… tuti nem járt az én „kígyó házamba”. És ismét feljött bennem a gondolat, hogy milyen furcsa is ez a helyzet. Egy sötétvarázsló tanoncnak bujkálnia kell a többi sötétvarázslótól, hogy azok meg ne öljék. Ez okból talán az egyetlen „barátja” bujtatja, aki meg valahol a jó oldalon foglal helyet. Mire vége a háborúnak, teljesen be fogok kattanni…

Nem történik sehol semmi. Fáradt vagyok és gyenge, nem bírok felállni a kanapéról. Orrom megszokta a szobaszagot és már szemem is feltérképezte az egész szobát. Se James nincs sehol, se a húga kettesben vagyok a szobában a „néma” öreghölggyel, aki bizonyára meglátta a régi farmerdzsekimen, (amit Rosalitól kaptam) a designos Mardekár címmert. Nem szeretheti a „fajtámat”. De befogadott… legalább is úgy tűnik. A másod percek órákká változnak a várakozásban, amivel azt akarom elérni, hogy történjen végre valami.

Minek ennek ennyi cucc?
Belekukkantok a válltáskába, melyet eddig jobb kezemben cipeltem, most viszont már a vendégszoba poros padlójára dobva cipzározok ki. Hm. Érdekes. Ócska gyanuszkópok, büdös fiolák, egy hajjal teli doboz. Biztos százfűlé főzet. Okos. Lássuk csak, mi van még benne. Seprű, még több fiola, anyám, ez egy időnyerő.  Mindig is akartam egyet, ám a nagyi sosem engedte, hogy megvegyem. Mindig azt mondta, hogy „James, te még túlságosan éretlen vagy egy időnyerőhöz. Mindent csak elszúrnál.”
Na majd most meglátjuk.
Nagy nehezen kiráncigálom a fényes kis tárgyat a táskából, majd miután a fiolákat is visszapakoltam, nyakamba veszem a homokórával felszerelt kis szerkezetet.
Még sosem használtam időnyerőt, de az újságbeli leírásokból tudom, hogy nagyjából miféleképpen kell kezelni. Már csak azt kell kitalálnom, hogy mikorra menjek vissza. Hm, legyen, mondjuk négy óra. Caleb nagyjából akkor érkezett, így a lépcső tetejéről figyelemmel tudom követni az eseményeket és a végén, a visszatérés sem fog nagy gondot okozni. Meglátni pedig senki sem fog, ebben biztos vagyok, hisz az elmúlt fél óra leforgása alatt egyedül én jöttem fel az emeletre.
Szemmagasságba emelem a kis szerkentyűt, majd visszagondolok arra a bizonyos újságcikkre. Egy fordítás jobbra. Igen, azt hiszem ennyi elég lesz.
- Jameeeees!
Egy hangos káromkodás, majd az időnyerőt gyorsan a táskába gyömöszölöm és elindulok a hang irányába, le a nagyihoz.
- Mi van? – kérdem, kissé talán durcás hangnemben, minek eredményeképpen a nagyi elkezd gyanakodni. Elvégre ő profi abban, hogy kiszagolja, ha valami rosszat csinálok, vagy éppen szeretnék csinálni.
- Itt maradsz a haveroddal, rövidesen fölkel, nekem meg még meg kell főznöm a vacsorát.
- Ha muszáj. – nyögöm megadóan, majd a kanapé sarkába, Caleb lábszárára ülve felkapom az iménti Lockhart művet és unottan lapozgatni kezdem.

*Bocsi a minősíthetetlen reagét*

Lassan felébredtem, de szemhéjam még mindig túl nehéz volt ahhoz, hogy nyitva tudjam tartani. Bőrfüggönyként takarták el alga zöld szemeimet. Az öreg hölgy felkiabált –neveletlen- unokájának, hogy figyelje a vendégjét. A visszakiabálásból már túlon túlismerős hang csendült. Közeledett a Wolf gyerek… Halottam, ahogy nehézkesen lejön a lépcsőn, mint egy sértődött gyerek, akit a legvágyottabb játékától fosztottak meg. Jesszus, mit csinálhatott ez fent? Bele se merek gondolni. A hölgy elment az ágytól és éreztem, ahogy a szőke korombeli férfiú betör az intim szférámba és rátelepedik a lábszáramra. Jézus, de kövér egy hollóhátas. Most kellett rádöbbennem, hogy barátom nem a legfittebb ember. Persze valamennyire szálkás, de szerintem a kocka hasa előtt egy gömb is van. Na, jól van, akármennyire is kimerült vagyok és beteges, ezt a helyzetet nem bírtam tovább. Egy nagy levegőt vettem és izmos lábaimmal –mert én fitt vagyok – lelöktem magamról a nagyseggűt.

Nem is törődve azzal, hogy hova esik, vagy mit csinál már is rántottam a mahagóni pálcámat. A pálca végén lévő hegyi kristály díszt barátomra szegeztem és alig halhatóan, fáradt hangommal kimondtam a bűbájt: -Avis! Ezért bűnhődsz nagyseggű!- a varázsszóra kis madárkák röppentek ki a hegyi kristállyal díszített pálca végből és megrohamozták a hájast. Ügyes vagyok, tipikus Mardekáros reakció. Nem bírtam tovább a színlelt komolyságot és elröhögtem magamat miközben visszacsúsztattam pálcámat a helyére. Még mindig szórakozottan nevetve kezet nyújtottam James felé, aki bizonyára meglepődött a furcsa reakción. 

[i z m o s]

 

Komolyan mondom szánalmas. Még, hogy a kerti törpéket így kell kiirtani. Naná, mondja, vagyis hát írja ez a féleszű bolond. Lockhart, megint az ő általa írt szemetet olvasom, csupán unalomból, s rá kell jönnöm, feldob, hogy szitkozódhatok az ex-tanár hülyeségein. Jót mosolygok magamon, s lapozok egyet, mikor hatalmas lökést éreztem hátsó felem felől és gyorsan, nehogy hanyatt essek, falpattantam a kanapéról. Még épp időben, mielőtt haverom felállhatott volna. Az unalmas könyvet visszadobtam a kis szekrényre, majd lebuktam a támadó madarak elől, nem akartam, hogy arcomat csípések díszítsék, ahhoz túlságosan jóképű vagyok, és szerény.
Mi van? Én? Nagyseggű?
Gyorsan végigmérem magam, már amennyire tudom, s mosolyogva állapítom meg, az elmúlt fél órában semmi sem változott i z m o s testalkatomon. A kemény kviddics edzések és mugli konditeremben töltött idők hatása még ma is ugyanúgy domborodik testemen, mint tagnap, vagy tegnap előtt, nem értem mire ez a hájasozás. Pont ő mondja, akit még kviddics pálya, vagy edzőterem közelében sem láttam, soha.
- Mi az, hogy nagyseggű? Heh? Pont te mondod, teee, mardisok szégyene. Néztél már tükörbe. – kiáltom keményen, majd a mondat végére elröhögöm magam, jelentőségteljes pillantással ránézek Calebre. – Hé, nem kéne fel menni, megnézni a szobádat? Tudod! – a második mondatot már suttogva ejtem ki, nehogy a nagyi meghallja, majd elindulok a lépcső irányába utat mutatva a srácnak.

A francba… madarak blokkolva. Akkor valami más kell… Elmélkedtem, amikor megszólalt barátom. A pimasz, hogy mit nem képzel magáról. –Igen szoktam tükörbe nézni és nagy megkönnyebbülés, hogy nem a te hurkád mosolyognak rám vissza- adtam a szúrós választ a seggesnek. Persze magam is tudtam, hogy egyikünk sincs olyan testi állapotban, hogy ilyeneket mondogassunk egymásnak, de poén. Egy kívülálló valószínűleg teljesen bolondnak nézne minket… mint például Wolfy mama, aki a hangokból ítélve bizonyára éppen a konyhában lehet. Most megint végigfut tekintetem a fekete kanapékon és a mályvaszínű falon. És hirtelen észreveszem az egyik kanapé mögött egy mugli házimozi rendszer hangfalait. ( ) Kérdően ránézek Jamesre, aki már nyitja is a száját, de mint kiderült nem azért, hogy dvd-zünk.

Felmenni? Tudom? Öhm, ez elég érdekesen hatott. Jézusom, ezt lehet szexuális ajánlatnak venni? Meg kéne jegyeznem farkaskának, hogy én a nőkhöz vonzódom, bár Barbi leveleiből arra következtettem, hogy ő is. Akkor már végképp nem értem mire ez az ajánlat… unja a lányokat? De akkor is, miért pont engem? Azt hiszem beszélnem, kell a fejével, hogy én elfogadom a melegeket, de nem tehet ilyen ajánlatokat csak úgy… Majd fent megbeszéljük, és ha rám mozdul, elkábítom… Még mindig nehéz felfognom. Miért pont az én barátom?! Most egy furcsálló pillantást vetítettem rá majd bal kezemmel intettem, hogy indulhatunk felfele. És lassan, lassan, lassan, lassan, nagyon lassan elindultunk, úgy hogy a segges mutatta az utat a „fenti világba”.

Dawis

- Te idióta. – mondom, s közben Caleb vállába bokszolok.
Még hogy hurkák. Ne röhögtessen már.
Persze, tudom, hogy ez az egész csupán egy hülye játék, piszkálódás, melyet, ha egy légkörbe kerülünk, akkor lehetetlenség lenne elkerülni. Ha beindul, akkor általában senki nem vet véget neki, nem is akar, inkább csak megáll és nevet rajtunk, a két hülyén, akik úgy ugratják egymást, mint két testvér. Igazából nem úgy gondolok a fiúra, mint a testvéremre, csupán egy haver, aki, immár, a házunkban lakik, persze csak átmenetileg. Ha véglegesen hozzánk költözne, akkor szerintem rövid időn belül felgyújtanánk a házat, vagy még akár rosszabb is történhet.

A fiú érdekes arckifejezéséből arra következek, hogy valószínűleg megint félreértette szavaim. Talán a dolog perverzebb részére gondolt, ami nem túl szerencsés. Úgy vélem ismer annyira, hogy tudja, hogy nem rendelkezek sem biszexuális, sem pedig homoszexuális hajlamokkal. 
- Megbeszélni a dolgokat, tudod az animágiáról meg a többiről. – suttogom halkan és egy dühös pillantás után mosolyogni kezdek és kezemmel a lépcső felé intek, jelezvén, hogy induljon.
Hogy érthette ennyire félre? Kész idióta. De hát éppen ezért is kedvelem, noha nem úgy.
Elébe vágok, majd vidáman lépkedve mutatom az utat, egészen fel, a vendégszobáig, mely most majd egy darabig Caleb lakhelye lesz.

:: köszönöm a játékot