Szalon

Kedélyes, ízlésesen berendezett társalgóhelyiség néhány gondosan elhelyezett, elegáns ülőalkalmatossággal. Kétszárnyú ajtók vezetnek ki a teraszra, a kilátás a rózsakertre és a tóra nyílik.

[I'M YOUR DEATH]

~ Hugomnak ~

Természetesen várnom kell. Nem is ő lenne, ha itt lenne és fogadna. Hát igen. És van, aki túl sokat is enged meg magának, csak azért mert aranyvérű. Vagy mert azt hiszi, különb a többinél. És ilyen lett Narcissa is. Keserű ez a tudat, főleg nekem. De hát éljen együtt az ember ilyen rokonsággal, mint ami nekem jutott. Egyik végről azok a proli sárvérűek. Nem is tudom, hogy képzelte Andromeda, hogy ahhoz a Tonkshoz köti önmagát. Kegyetlen sors és még undorító is! Aztán meg Cissy ezekkel a Malfoyokkal. Az egész bagázs áruló. Még Dracoban talán van valami tartás, ő fiatal, még alakítható… de a többi… nem is érdemelnek említést.
Mérgesen fújtatok egyet, a házimanó pedig bevezet a Szalonba. Tágas hely, szép és igényesen berendezett. Fény, pompa, minden, ami kell. Persze minden annak az érdeke, hogy egy percig se feledd el, hol is vagy. Nem mintha erre szükség lenne. A hely, a ház és az emberek elég nyomasztóak. A házimanó félénken pislog, mikor én egy kézlegyintéssel elküldöm. Menjen, keresse meg a gazdáját és közölje, megjöttem. Talán a ház úrnője lesz olyan kegyes és fogad, ha már idehívatott magához. Csak tudnám minek.
A manó eltűnik, én pedig körbetekintek. Csend van, egy nesz sem szűrődik be kintről, pedig fúj a szél. Mikor jöttem legalábbis kezdett a borongós esősbe fordulni. Nem csoda, olyan, mint amilyen a hangulatom. Ösztönösen pillantok végig magamon. Sötét ruha, sötét haj, sötét tekintet. Bezzeg a húgom ennek pont az ellentéte. Kék szemek, szőke haj, mint egy vérbeli Malfoy. Talán tényleg az is. Bennem több a Black, mint benne. Nekem nem baj, de neki lehet jobb lenne. Habár, ahogy ismerem, élvezi, hogy Lucius mindenben kiszolgálja. Aljas kétszínű talpnyaló féreg.
Mérgesen túrok bele a hajamba. A csigák lágyan omlanak vissza a vállamra. Nem sokat törődök a külsőmmel. Míg más nők éjjel nappal a tökéletes kinézetre törekednek, én így vagyok tökéletes. Persze ez másoknak ne épp így jelenik meg. De én a lányom is arra nevelem, ami követelmény egy nőtől. Persze az én fényem megkopott már. Rányomta a bélyegét az idő, a kor és persze a sok szenvedés. Az Azkabanról nem is beszélve. Ahhoz képest viszont még mindig élek, és tevékenykedek. Igen, igen. A kezemen lévő Jegyet pedig kacér mosollyal simítom végig. A leghűségesebb szolga, a legodaadóbb embere a Nagyúrnak. Én, csakis én. Persze lenne okom félni. Lucius elárulta a Nagyurat, én meg pont az ő házába sétáltam be. Ám én a helyében félnék önmagamtól. Ha valaki, akkor én értek a feketemágiához. És persze a múlt… a keserves múlt… sok rosszat hoz ki belőlem. Vicces, de Narcissa is hasonlóképpen gondolkodik. Fura az élet. És azért mégis van bennünk némi közös.
Pár lépés és az ablak elé állok háttal az ajtónak. Nem zavar, úgysem törnek rám, nincs miért aggódnom. A pálca úgyis mindig, mindig kéznél, nincs miért aggódnom. Kíváncsi vagyok Cissy mondókájára. Lehet Rodot akarja bemocskolni, vagy engem szapulni. Az, hogy most legyünk jó nővérek és béküljünk, ki van csukva. Túl régóta nem beszéltünk, túl sokmindent éltünk már át. Túl sok rosszat ahhoz, hogy bármi is gyökeresen változzon meg. Így inkább nem is találgatok, hisz fölösleges időpocsékolás. Csak állok és várom a húgom. Már ha méltóztatik idefáradni még mielőtt meggondolnám magam és elmennék.

-// Nővérkémnek //-

Egy újabb siralmas nap gondolatával ébredtem reggel, és hosszú perceket követően, amit a plafon bámulásával töltöttem szép lassan kikeltem az ágyból és az ablakhoz sétáltam. A monumentális felületen át láttam, hogy a kinti időjárás kezd az egyszerűen borongósból viharosra váltani ezzel együtt az ég is egyre sötétebbe fordulni. Az égen átcikázó halovány villám mosolyt csalt az arcomra. Lassan levettem a szemem a kint hajladozó fákról és hozzá fogtam a készülődéshez. Az emberek nagy részét a napsütés és a lágy nyári szellő teszi boldoggá… De engem… nem a legkevésbé sem. Bár ez nem volt ritka. Sosem egyezett a nézetem másokéval, de hogy is egyezhetne? Nincs, aki felérhetne hozzám. Rövidre zártam ezt a gondolatmenetet így azok átadták magukat egy cseppnyi jókedvnek. Mások számára láthatatlan kedélyváltozás tettvágyat ébresztett bennem.
A jól megszokott reggeli színjátékot követően, ahogy a drága férjem távozása bekövetkezett, hozzá láttam a feladatom folytatásához, amit a nagyúr rám bízott. Igen mily furcsa is ez. Senki nem tudja, mit teszek és mind ezt mikor. Mint már oly sokszor most is pillanatok alatt eltűntem a külvilág elől és a ház alatt rejtőző hatalmas pincerendszer egy eldugott részébe vonultam. Egy olyan helyre mit nem kevés varázs és bűbáj védett az illetéktelen szemektől. Beletemetkeztem feladatomba és megfeledkeztem mindenről. Hirtelen suhant át agyamon a gondolat, hogy nem tudom, már mi óta vagyok lenn, de valószínű megérkezett már a vendégem. Vendég… a szentségit hisz a nővérem. Viharos léptekkel hagytam ott a pincét és egy rejtett ajtón át hálószoba felé vettem az irányt ahol pár pálcaintéssel eltüntettem minden jelet magamról, ami arról árulkodhatott, hogy nem éppen a hivatalosan unalmas hétköznapjaim szerint jártam el és nem is éppen tökéletem külsőmmel foglalatoskodtam. Tudtam, hogy pillanatokon belül hírt kapok érkezéséről, így is lett. Halk kopogás ütötte meg a fülemet… tudtam jól, hogy csak egy kéz van, ami ilyen vissza fogottan tud kopogni és az a szánalmas manóé, aki mindig körülöttem sertepertél. Határozott léptekkel indultam az ajtó felé és gondolkozás nélkül löktem egy hatalmasat rajta remélve, hogy telibe találja a mögötte állót. Az ajtón kilépve csak félvállról undorodva ennyit szóltam: - Mit akarsz? * Miután közölte Bella érkezését utasítottam, kísérjen hozzá.

A szalonba nyíló kétszárnyú ajtó előtt megálltam és megparancsoltam a manónak nyissa ki, de jó hangosan hogy a bent várakozó tudja, itt vagyok. Az ajtó kitárult és én nem foglalkoztam azzal, hogy ott a manó csak rúgtam belé egyet, de már arra oda sem figyelve mekkorát repülhetett beléptem a szobába és az ajtó túloldaláról egy pálcaintéssel visszazártam azt. Ott állt. Az ablaknál. Oly régóta nem láttam és idejét sem tudom mikor beszéltünk értelmesen utoljára. Határozott léptekkel haladtam át a helységen karjaim összefonva pihentek mellkasomon. Ez az én terepem volt és ezt benne is nyomatékosítani akartam. Kissé paranoiás lennék? Lehet. De most nem akartam veszekedni. Nem ezért hívtam ide. Az arcomon az indulat legapróbb jele sem volt látható. Meg akartam tudni mennyit tud a köztem és a nagyúr között húzódó kötelékről. Évekig feltűnés nélkül fenn tudtam tartani a látszatot, de mostanság túlságosan felbolydult minden a halálfalók között és tény, hogy csak magamban bízhatok.

[I'M YOUR DEATH]

~ Hugomnak ~

Egy pillantás.
  Egy szemrebbenés.

Csak állok az ablak előtt. Nincs dolgom, nincs tervem. Szabad akaratomból jöttem ide.
Mert az élet így kívánja.
  Mert én így akartam.
Senki sem kényszeríttet. Itt vagyok. Itt kell lennem. Vagy nem. De mit számít az már?

Egyszerű néma csend.
  Ez telepszik a házra.
Ez veszi körbe.
  Ez járja át.
Ez élteti.
  Ez temeti el.
Ez, és semmi más.

Arcom mélységen gyűlöletet tükröz. A Malfoy birtok. A birtok, hol húgom oly boldog. Mit folyton folyvást az orrom alá dörgöl. Ami nekem nem adatott meg az évek folyamán. Soha. Soha de soha. És már nem is fog. Mert az idő eljárt felettünk. Rég eljárt. De neki mégis van mire emlékeznie. Az életére.

Mert így könnyebb neki.
  Egyszerűbb.
Kedvesebb.
  Élvezetesebb.
Számomra pedig fájdalmasabb.

Csak egy pillantás.
  Egy szemrebbenés.

A kert látványát sötét szemem befogja, elnyeli, de agyam annál utálkozva veszi tudomásul; mit vesztettem én. Mit hagytam el, mit feledtem el. Mit néztem semmibe. Kár volt. Kár. Most belátom.
Más kára másnak a szerencséje. Nem hibáztathatom Cissyt. Tette a dolgát. És a maga szerencséjének a kovácsa volt. Cselekedett, kockáztatott, nyert. Övé lett Lucius. Enyém Rod.

Az élet fintora.
  A sors keze.
A pillanat varázsa.
  A végzet játéka.
 A lét kudarca.

Kezem ökölbe szorul. A gyűlölet óriási hullámokban önt el. A vad, zabolátlan őrület kitörni készül. A bennem szunnyadó vulkán fortyog. A vihar előtti csönd elmúlni készül. A fékezhetetlen erő tombolni akar. S belül ordítok torkom szakadtából.

Senki nem felel.
  Senki nem figyel.
Senki nem lát.
  Senki nem hall.
Senki, újfent.

Egy pillantás.
  Egy újabb szemrebbenés.

Az ajtó nyílik. A manó repül. Hogy hol áll meg, egyikünket sem érdekli. Ajtó csukódik. És a két nővér szemtől szemben. Ismét. Egy pillantás elég. Narcissa önelégült. Ugyanolyan önző és fennhéjázó, mint eddig volt. De öregedett. Jócskán öregedett, mióta nem láttam. Fiatalos öltözete persze megcáfolja ezt. De a pár szarkaláb a szeménél orvul elárulja. A látszat csal. Mindig csal.

Egy perc.
  Kettő.
Három.
  Négy.
Öt vagy már több is.

Karjaim összefűzöm magam előtt. Pálca a közelben. Nem tervezek nyílt harcot. Nem itt és nem most. Nem a nővérem ellen. De tudom kell az igazat. Ki kell szednem belőle. A Nagyúr miatt. Magam miatt. Mindenki érdekében.
- Lucius újfent az árulók feje drága húgom. Mit gondolsz, te és a fiad biztonságban vagytok? –
Villanó tekintet. Kellő köszöntés rég elhagyatott ismerősnek. Ismeretlen ismerősnek. Elfeledt testvérnek. Épp jó.

S egy pillantás.
  Egy szemrebbenés.

[-// Nővérkémnek //-]

-// Nővérkémnek //-

Az égbolton fenyegetően gomolygó mélyszürke fellegek közt kacéran átszűrődő napfény pillanatokra megvilágították a kétszárnyú, balkonra nyíló üvegajtó előtt álló személyt. A leheletnyire nyitott ajtón beszökött levegő, bársonykezekkel játszott a hófehér függöny földet érő rojtjain.

Hosszú légis léptekkel szelte át a monumentális méretekkel bíró helységet, tekintetét minduntalan nővére szikrázó íriszeibe mélyesztve. Nem akarta szem elől veszteni, de a szemrevételezésnek más egyéb oka is akadt, mint például minden áron ki akarta fürkészni a fekete szempárból az érzelmeket, reakciókat és a gondolatotokat. Minden eshetőségre felkészülve a pálcája ott lapult, hosszú ruhája rejtekébe vesző harisnyatartójába rejtve. Nem paranoiás, de ismeri jól nővére lobbanékony és kiszámíthatatlan természetét, nem tudhatta milyen irányba indul a társalgás.

Testtartásból a magabiztosság sugárzott, arcán a nyugodtság és halovány unalom foglalata el jól megszokott helyét. A félreértés elkerülése érdekében az eddig mellkasán lágyan összefonódott kecses karokat is leeresztette. Semmiképp nem karta, hogy támadási felületet vagy akár indokot szolgáltasson a régnemlátott személynek.
Ohh Bella fitymálógrimaszba rándult egykoron gyönyörű arca és dühvel leplezett féltékenysége egy csepp görbületet parancsolt Narcissa vérszín ajkainak ívére.

- Szomorúan látom, hogy te még mindig nem tudsz túllépni? Érdekes? Felettébb érdekes?

És tényleg. Láthatólag nővére még mindig nem békült meg a kettejük sorsa közti különbség gondolatával. Nem emésztette meg a tényt, hogy míg Cissy nem hagyta kifutni az ujjai közül a lehetőséget, de Bella már gyermekkorukban elszúrta azt. Lehetőséget a jólétre, hírnévre, gazdagságra, fényűzésre és nem utolsó sorban családra.
Nem tervezett könnyes viszont látást. Az érzelmek kinyilvánítása egyiküknek sem volt a napi rutinok között. De ahogyan várta drága nővére is hasonlóképpen övön alulra szánt szavakkal nyitott. De csak oda szánttal? * Nevetés szűrődik ki a résnyire tátott ajkak között*

- Nem csodálom, hogy megint információhíján vagy kedvesem. Nagyobb biztonságban vagyunk, mint gondolnád. * Egy sötét mosoly kíséretében önkéntelenül mozdul a keze és mutató ujját végig húzza a nagyúr pecsétjének helyén jelenleg fehéren tátongó felületen.

[I'M YOUR DEATH]

~ Hugomnak ~

A méreg pillanatok alatt önt el. Cissynek elég néhány szó, hogy kihozzon a sodromból. Az azért is zavar, mert bebizonyítja, valóban nehezen tudok a saját érzéseimen uralkodni. Ezt hajkurássza állandóan Rod. Ez tetszik a Nagyúrnak. Hogy elkap a szenvedély?a hév? Ezt használom ki mindig. Mirollal szemben és mások megtévesztésére?
S lám? a fegyver néha visszafelé is elsül. Sajnos? csakhogy én ebbe nem törődöm bele. Sosem törődtem.
Az én szavaim hatástalanok. Az övék viszont szíven találnak. Miért van ez így? Miért?
Pedig láttam? láttam a Nagyúron a Lucius iránti kétkedést. Szentül meg vagyok győződve, hogy igaz, amit érzek. Nagyon szeretném, hogy igaz legyen. Mert ez esetben a húgom felhőtlen életének is lőttek. Ó?bárcsak igazam lenne?

- Min nem tudok túl lépni? ?
Teszem az ártatlant. Olyan értetlen képet vágok, amennyi csak tőlem telik. Ami persze mind csak a látszat. Mert valójában tudom én, mire gondol. De? nem érdekel. Kimondatlan igazság ez, kimondatlan valóság, mely mindenkit gyötör, de engem talán a leginkább?
Viszont valakinek szenvedni is kell? Valakinek mindig kell.
- Információhiány? hmm? én nem így nevezném. ?
Gúnyos mosoly fut át arcomon. Pusztán a tény csalta az arcomra, mi szerint jóval többet tudok mint a húgom. Mindenkitől jóval többet tudok. A Nagyúr ugyanis csak bennem bízik. Nem Luciusban, aki mindent elszúr, nem Dracoban, aki csak egy kölyök és nem Mirolra, aki a saját fiát se képes megnevelni. Bennem bízik. Bennem.

- Szerintem te vagy az, aki nincs tisztában a dolgokkal. ?
Igen igen, egy percet várok ki. A hatás kedvéért, az érdeklődés felcsigázásáért, az izgalom fokozásáért. Szünet, egy levegővételre, egy kaján élveteg pillanatra. Mert tudom, most majd lesújthatok rá. Bosszú mindenért, mindenkori dolgokért. A megtorlás egyik enyhe tűhegye most itt tőlem.
- Meglepődtem, hogy mire nem adod a fiad. ?
A kezeim lassan tárom szét. Sötét angyali arcomat a fekete ruha leomló anyaga mindinkább még démonibbá varázsolja. Most olyannak hathatok, mint a Halál hírnöke, a baj hozója. Gyűlölhet bárki, bárki. Én viszont azt akarom, hogy Narcissa szenvedjen? úgy, mint én miatta.
- A Nagyúr parancsa, úgy látom, számodra nem volt teljesen világos? -
Hát persze.
- Draco nagyon könnyen meghalhat? nagyon könnyen? -
Fenyegetés? Puszta ténymegállapítás? Ki tudja?
Akár így akár úgy én megtettem a magamét. Elhintettem a magot, a kételkedés és a félelem magját. Már csak idő kérdése, hogy kicsírázzon az eddig oltalmat adó sötétségből s új önálló életre keljen. S tudom, nagyon jól tudom, ha ez megtörténik, én nyertem. Mert akkorra már a drága húgomnak nem marad sem önbizalma, sem reménye,  semmije?