Shaelynn Yule Scarborough

SHAELYNN YULE SCARBOROUGH

   alapok

jelszó || "Napfény, pitypang, kenderspárga, legyen ez a patkány sárga!"
teljes név || Shaelynn Yule Scarborough
becenév || Shay, Shael
nem || nő
születési hely, idő || Newport, Wales ; 1981, 08. 11.
kor || 16
faj || ember
vér || félvér
évfolyam || 6. évfolyam

   a múlt

Nos a kezdet nem éppen egy tündérmese, de mint minden ez a történet is kezdődik valahogyan. Tehát. Hűvös, sőt hideg novemberi nap volt, amikor is megrendezésre került az Appleby Arrows vs. Holyhead Harpies csata Applebyben. Az Applebyt erősítette apám, a Harpiest az anyám. A meccs 4 napig tartott és ez idő alatt a hajtó poszton játszó anyám többször is bevette az apám által védett karikákat. Apám elmesélte, hogy ott tetszett meg neki anya és a meccs kimenetelétől függetlenül eldöntötte, hogy udvarolni fog neki. Anyám mindig is vagány nő volt, a nyelve igencsak éles volt, és nem átallott apámnak is beszólogatni néhányszor, amit apám úgy értelmezett, hogy anyámnak is bejön ő. A meccs után egy a stadiontól nem messze levő varázslókocsmában iszogattak a két csapat tagjai, amikor apám bepróbálkozott anyámnál. A kísérletnek egy nagy büdös pofon és néhány csillag lett a jutalma. A dolog pár nappal később kezdődött, amikor apám ajándékot küldött anyámnak, aki odáig volt az ilyesmiért. Néhány további kísérlettel később, anya beadta a derekát, és néhány randevú után végül egy forró éjszakába fojtva nyilvánították ki érzéseiket. A dolog szép és jó volt. Karácsonyig voltak együtt. Anyám végül visszament Walesbe a Harpieshoz és elhagyta apámat. Ezután nem sokkal jött rá, hogy várandós. Azt mondta nekem, hogy akkor teljesen kiborult és egyáltalán nem akart engem, így tovább folytatta a kviddicset. „Ha megmarad, megmarad, ha nem, nem.” Mondta a csapattársainak, akik ennek ellenére kérték az ellenfeleket, hogy lehetőleg ne üssék le a seprűről. Nem keresték egymást, anyám el sem mondta apámnak, hogy teherbe esett.
1981. augusztus 1.-re voltam kiírva, el is kezdtem mocorogni és anyámat jól be is ugrattam ugyanis nem a kiírt időpontra érkeztem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szándékos volt, de biztosan nem volt véletlen. Szóval végül augusztus 11.-én születtem meg. Az első évekről csak annyit tudok, hogy többnyire St David’sben éltem, mivel a nagyszüleim ott éltek, anyám pedig visszatért a Harpieshoz, az edzések idejére mindig a nagyszülőknél hagyott. Volt, hogy napokig nem jött értem, mert fáradt volt és csak a terhére lettem volna, ám máskor elvitt ide-oda, de ezekre nem emlékezhetek. Amikor azonban úgy három éves lettem és már minden gond nélkül jártam, beszéltem, egyik nap már nem a nagyiékhoz mentünk. És akkor… akkor történt meg a nagy találkozás. Akkor találkoztam először a kviddiccsel, nem sok mindenre emlékszem olyan pici koromból, de az a kép, ahogyan a pálya elém tárult és az érzés, annyira megmaradt. Míg ő és a csapata a levegőben gyakorolt én egy biztonságosabb helyen dobáltam a kvaffot. Nem mentem többet a nagyiékhoz, legalábbis nem az edzések helyett. Az idő telt és anyunak nagyon tetszett, hogy ennyire vonz engem a kviddics és 4 évesen megkaptam az első seprűmet. Továbbra is jártam vele edzésre, otthon pedig ő tanítgatott. Sosem foglalkoztatott igazán, hogy hol van az apám, nekem tökéletesen elég volt ő. Örültem, hogy anya végre sokkal többet foglalkozik velem, mint egy valódi anya. Nem igazán értettem miért más, mint korábban, amikor az ablakban ülve vártam, hogy végre értem jöjjön.
5 éves voltam, amikor a Harpies ismételten Applebybe látogatott. Az öltözőknél ugráltam. Mai napig tisztán emlékszem a pillanatra, amikor kilépett világoskék talárjában az öltözőből és smaragdzöld szemeit rám irányította, mivel majdnem felborított. Ahogyan ránéztem, egyből úgy éreztem, hogy ismerem őt valahonnan. A férfi megállt és szinte megkövülten nézte az arcomat. Ijedten néztem rá, hiszen azt hittem, hogy rám akar ordítani, a szája szólásra nyílt, én pedig azon nyomban elszaladtam anyuékhoz. A férfi végigkövette tekintetével, hogy hova megyek, kihez, és arca még ledöbbentebb volt, mint előtte. A meccsen anya rémesen játszott, és láttam, hogy a zöld szemű férfi, aki az őrző volt, anya valahányszor karika közelbe ért, mindig ordított neki valamit. A meccset még így is anyáék nyerték, de mindössze 10 ponttal, mert a fogójuk elkapta a cikeszt. A meccs végén lementem az öltözőhöz anya zaklatott volt és fojtott hangon, de elég szenvedélyesen veszekedett a zöld szemű férfival. Odaszaladtam hozzá és a talárjába fúrtam az arcom. Mondott valamit mérgesen a férfinak, majd kicsit elhúzott magától és a tekintete szomorú volt, láttam, ahogyan belül önmagával harcol. Abban a pillanatban senki mást nem hallottam, csak anyám fájdalmas arcát és visszakozó tekintetét figyeltem. Sóhajtott egyet, majd lágyan, könnyeivel küszködve szólt hozzám. „Shaelynn, ő itt az… édesapád.” Tekintetem a mutatott irányba fordult és a férfi, aki órákkal ezelőtt majdnem ugyanitt bámult rám úgy, mintha legalábbis elefánt ormányom lenne, leguggolva nézett a szemembe. Az övéi először döbbenetet mutattak, aztán bizonytalanul elmosolyodott és halkan ismételte a nevem. Mosolya megnyerő volt, s én is elmosolyodtam. Kinyújtotta felém a karját, de én nem mertem odamenni hozzá. Láttam az arcán, hogy mennyire nem esik ez jól neki, de nem tehettem róla. Gyerek voltam és néhány másodperce még szinte gyűlöltem, elvégre anyám könnyei miatta eredtek el.
Anyám nehezen kezelte az ezt követő pár hetet. Nincs túl sok emlékem, de arra emlékszem, hogy sokat sírt és rengetegszer aludt az ágyamban engem ölelve, arcát a hajamba fúrva. Az érzések azonban megmaradtak. Féltem. Nem tudtam mi következhet, mit jelenthet az, hogy most már nekem is van apukám.
Karácsonykor eggyel több ajándékot kaptam, és életemben először egy dobozt úgy nyújtottak át nekem, hogy „Ez pedig apától.” Fura érzés volt, és akkor még nem is sejtettem, hogy egy hónap múlva feltűnik a házunkban. Én sosem haragudtam rá (kivéve azt a pár percet ott a játékos kijáróban), hiszen anya elmondta, hogy mi történt, amit akkor még nem értettem igazán, csak annyit, hogy apának nem volt választása. Eleinte nehézkesen mentek a dolgok, nehezen oldódtunk egymás társaságában, de a kviddics vele is egy közös pont volt, még ha 6 éves koromra már egészen biztosra vettem, hogy sosem fogom őket követni a hivatásban. Egyre többet tűnt fel nálunk, és már nem csak miattam jött. Olykor hozott anyának egy-egy csokor virágot, vagy édességet. Egyszer pedig, elmentek vacsorázni. Reméltem, hogy újra összejönnek. 1987. szeptemberében, néhány héttel a szülinapom után végül is összeházasodtak. A szerelmük újra erős volt és láthatóan odavoltak egymásért. Hamarosan lett egy öcsém is. Mondhatom, hogy azóta minden szép és jó, szereztem jó néhány barátot, többnyire a szüleim csapattársainak gyerekei közül. Továbbra is jártam a Harpies edzéseire, apa pedig olykor elvitt a sajátjaira. Mindkét helyen felszabadultan és boldognak éreztem magam. Nem volt szívem megmondani nekik, hogy nem szeretnék kviddicsjátékos lenni, így hagytam a dolgokat alakulni. Saját magamtól kezdtem zongorázni tanulni, valahogyan megérint a hangja, de a mai napig nem megy tökéletesen, és sok könyvet olvastam.
Talán ennek az egyre változó háttérnek köszönhetem, hogy megismertem az élet kevésbé napos oldalát, amikor valaki tényleg megpróbál neked mindent megadni, de érzed, hogy valami hiányzik. Érzed, de nem tudod mi az, mert előtte sosem tapasztaltad. Kicsi voltam, mégis emlékeszem arra, hogy milyen volt a nagyiékkal „élni”, milyen volt anya kitüntetett figyelmét élvezni, és aztán arra, hogy milyen volt egy apát is kapni. Arra, hogy milyen végre nem látni fura, lesajnáló tekintetet a felnőttek szemében, hogy szegény kölyök… Az, hogy mindig ennyien vettek körül, nyílttá tett, és minden újabb kalandot képes vagyok izgatott mosollyal és félelem nélkül fogadni.
Végre eljött a tizenegyedik szülinapom és jött a várva várt levél, a Roxfort sötét smaragd tintájával írva. Remegő kezekkel bontottam fel a borítékot, reméltem, hogy az van benne, amit szerettem volna, majd előbb anyához rohantam visítva, aztán apához. Nehezemre esett magam mögött hagyni őket, hiszen még alig voltam együtt velük.

Roxforti évek

Az első évek itt az ismerkedéssel teltek. Új volt minden és az egész annyira lenyűgöző. Nem unatkoztam, egy igazán közeli barátra is szert tettem itt. Izgalmakból sem volt hiány. Mindössze ötödik éve járok ide, de a szüleim már kétszer akartak kiíratni. Nem engedtem. Imádok itt lenni, imádom a kastélyt és a barátaimat, minden furcsaság és veszély ellenére.
Nem jelentkeztem kviddicsezni, és valószínűleg nem is fogok, de a meccseket kivétel nélkül megnézem. A tavalyi év hozott némi változást az életemben, hiszen oly sokakkal együtt én magam is tagja lettem Dumbledore Seregének. Mit is mondhatnék. Sosem gondoltam, hogy lesz bennem ennyi kurázsi, hogy egy olyan veszélyes banya, mint Umbrigde, "uralma alatt" fogok megpróbálkozni az ilyen súlyú szabályszegéssel. De elég szürke egérnek számítok ahhoz, hogy ne fájjon amiatt a fejem, hogy bárki felfigyel arra, hogy tilosban járok. Itt inkább szövetségeseket, mintsem barátokat ismertem meg, de abban biztos vagyok, hogy mindannyiukban megbízhatok. Kivéve az árulót, akinek nálam a neve is már csak ennyi.
Felfigyeltem egy felsőbb éves diákra. Mondanom sem kell, hogy fiú az illető. Kicsit… kicsit nagyon különc, de számomra egyszerűen ellenállhatatlan. Kétlem, hogy Joseph észrevett volna, talán jobb is így, de azt hiszem, egyszer szívesen elbeszélgetnék vele.
A tanulás egészen jól megy, talán a gyógynövénytan és a bájitaltan az, amivel olykor meggyűlik a bajom. A többi viszont remekül megy. Idén az RBFekre megy a készülődés… hát, majd meglátjuk. A bűbájtan és az átváltoztatástan vizsgáim idáig kivétel nélkül 100%os Kiválót hoztak nekem, s tavaly a sötét varázslatok kivédése vizsgám is kiemelkedően jól sikerült.

   jellem

Shaelynn talán a világ egyik legmosolygósabb embere. Tudja milyen az élet, ha hiányzik belőle valami, de az ember nem tudja mégis micsoda, mert még sosem tapasztalta korábban. Képes szinte minden rosszban meglátni a jót. Szinte képtelenség megbántani, hiszen a negatív véleményt csak kevés esetben veszi fel. Szeret beszélni, sőt inkább fecsegni, hiszen kevés barátja volt élete során, viszont mesélni valója meg rengeteg van. Türelmes és elszánt, kedves és imádja a vicceket. Szereti a zenét, főként a klasszikusokat, és minden vágya, hogy egyszer rendesen meg tanuljon zongorázni. Keményfából faragták, és a sokévi „muszájkviddicsnek” köszönhetően kitartóvá vált. Ha nem megy valami elsőre, azt megpróbálja másodszor és harmadszor is. Imád olvasni, de leginkább a gyakorlati órákat imádja, imád varázsolni, és egész tehetséges is ebben. Nyílt és őszinte az emberekkel, még ha ezzel meg is bántja őket olykor. Mivel mindig sok ember vette körül, az emberekkel könnyen szót ért.

   apróságok

mindig || zene
zongora
mosoly
család
Joseph
soha || hazugság
sírás
Voldemort
beképzeltség
bogarak
dementorok || az a kibírhatatlan hiányérzet, amely évekig gyötörte kisgyerekként, de sokszorosára felerősítve.
mumus || óriási denevér
titkok || Joseph, fél a galamboktól és a denevérektől, imádja a különcöket
rossz szokás || rágja a száját, makacs, nem szereti, ha nincs igaza.

   a család

apa || Phineas Maynard Scarborough; 43; félvér
anya || Lynne Hamnett; 40; félvér
testvérek || Ryan Bertrand Scarborough; 7
családi állapot || egyedülálló
állatok || Meow a nagyon eredeti nevű szürke cirmos

   külsőségek

magasság || 174 cm
tömeg || 60 kg
rassz || európai
szemszín || smaragdzöld
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || a nyakában egy smaragddal díszített ezüst nyaklánc, örökös mosoly
kinézet || Szinte világító szemei melegséget árasztanak, a szembejövőnek ez lehet az első, ami feltűnik. Emellett állandó mosoly van az arcán, persze ha egyedül van akkor nem, de amint megszólítják rögtön, ha más nem egy halvány mosoly a minimum. Mivel sokat sportolt, elég sportos az alkata, tartása is erre utal. Szolid az öltözködése természetesen akkor, ha nem kötelező az egyenruha. Hangja nem túl mély, kissé érces, szeret énekelni, de csak ha egyedül van, bár azok szerint, akik hallották már azt mondták jó a hangja.
egészségi állapot || -

   a tudás

varázslói ismeretek || remek érzéke van a bűbájokhoz, sokat olvas, de a kedvencei a gyakorlati órák. A gyógynövénytan azonban elég gyengén megy neki, ennél kevésbé már csak a bájitaltant szereti. Jól használja az átkokat, de társait nem lenne bátorsága megátkozni.
mugli képzettségek || Gyakran lehet látni mugli sportújságot olvasni, valamint, ha nem is profi módon, de a zongorával is boldogul
pálca típusa || 11 és fél hüvelyk, galagonya-sárkányszívizomhúr
különlegesség || -
patrónus alak || egy izmos kis szervál

   szerepjáték-példa

Hideg téli este van, amikor is Shaelynn egy nagy félhomályba burkolózó nappali közepén hasalva olvas. A puha szőnyegen, a kandallótól nem messze élvezi kedvenc könyve társaságát, s miközben szemei a sorokat falják, lábai a levegőben köröznek. Feje egyik tenyerén pihen miközben a másikkal pótcselekvésként a papír sarkát simogatja hüvelykujjával. Sóhajtva néz fel a kandalló párkányon álló míves órára, s arcán egy csöpp aggodalom suhan át. Nyugtalanul tekint el a bejárat irányába, amit ugyan a bútorok miatt nem lát, meg ugyebár az egy másik helyiségben van. Fülel, de a pattogó tűz és az óra ketyegésén kívül mást nem hall. Újra a sorok közé tekint, de már csak nézi a lapokat, és türelmetlenül várja, hogy szülei végre hazaérjenek. Az ajtó zárja kattan, úgy hallatszik igyekeztek halkan kinyitni, de ez nem jött össze. A lányka azonnal talpra szökkenve indul meg az ajtó felé, hiszen ezek nem lehetnek mások, mint a szülei.
- Shaelynn! – zendül apja bársonyos hangja, aki után mosolygós édesanyja lép be, aki még mindig nem akarja elengedni férje kezét.
- Apa, anya! – vigyorog Shaelynn, amint kiér az előszobába, s azonnal anyja nyakába veti magát.
- Merre voltatok eddig? – kérdezi türelmetlenül a 7 éves leányzó. – A nagyi már elaludt. – teszi mellesleg hozzá.
- Hoztunk neked valamit. – mosolyog sejtelmesen Lynne, majd lányát kézen fogva húzza a nappali felé. Útközben ledobja kissé elázott talárját, majd egy cinkos pillantás a férjére egy mosoly és, mintha csak ünnepélyre készülnének sorakoznak fel.
- Drágám hozod már? – kérdezi az anyja türelmetlenül a még mindig szöszmötölő férfit. Izgatottan csillogó szemekkel néz le lányára, miközben szorongatja a kezét.
- Mi az anya? Kapok egy kisállatot? – kérdezi reménykedve Shaelynn, anyja mosolyogva int nemet a fejével, majd felkapja tekintetét a belépő férjére. A barna hajú lányka már türelmetlenül toporog egy helyben és kíváncsian fürkészi a férfi kezében levő barna zsákot.
- Csukd be a szemed! – kéri lágyan Phineas Scarborough egy szem lányát, reménykedő mosolygás közepette.
- Jahj apa ne csináljátok már ezt velem! – fogja könyörgőre a lányka, de még ha nehezére is esik becsukja a szemét. Kezeivel még takarja is, de a szülei tudják ez mennyire megbízható húzás tőle, így anyja saját kezét is odailleszti a lánykáéra. Némi szöszmötölés hallatszik, majd újra a bársonyos mély hang hallatszik.
- Kinyithatod… - kapja meg a zöld jelzést, mire azonnal kikapja fejét anyja tenyeréből és az apját nézi. Vagyis nem őt, hanem a mellette álló gyönyörű, hófehér zongorát. Másodpercekig csak megkövülten áll, majd apró könnyeitől kísérve borul előbb anyja, majd apja nyakába, aztán szinte remegő kezekkel simít végig a finoman megmunkált fán, majd a billentyűkön pergeti végig ujjait. Arcán levakarhatatlan mosoly tűnik fel, hiszen nem is mondta a szüleinek, hogy minden vágya egy zongora.

   egyéb

minden más, ami a fentiekből kimaradt, de említést érdemel