Laetitia Morrison

Laetitia Morrison

   alapok

jelszó || "Napfény, pitypang, kenderspárga, legyen ez a patkány sárga!"
teljes név || Laetitia Morrison
becenév || Letty,
nem || nő
születési hely, idő || London, 1981. 04. 15
kor || 16
faj || ember
vér || aranyvérű
évfolyam || hatodik

   a múlt

1981. április 15, London. A nő fájdalmas arcot vágott, a szülés megviselte, de némán tűrt. Egy aranyvérű nem rikolthatja tele a szobát vajúdás közben. Nem illik hozzá.
Lány. Felsírt, aztán megnyugodott. Még nem sejtette, hová is csöppent. Az anya ajkaira halovány mosoly kúszott a félhomályban. Büszke volt, ahogy még eddigi életében soha. Pedig nem lenne rá oka, hogy másképp érezzen. Lehunyta szemeit, és óhatatlanul is elképzelte magukat a csöppséggel az otthon nyugalmában.
Nyugalom. Pontosan arra volt szüksége. A gyermeknek is. Az ápolóra tekintett, amikor a nevén szólították.
- Laetitia. Laetitia Morrison. – mondta halkan. – Méltó lesz hozzá.
Tizenkét év telt el azóta.
A lány a házuk verandáján állt, és az eget figyelte. Nyár volt, de a bagoly még nem érkezett meg a levéllel. Elfintorodott. Még a végén lemarad a Roxfortról? Sebes léptekkel masírozott vissza a lakásba. A nappaliban leült az egyik fotelbe, és morcosan bámult ki az ablakon. Hol késlekedik már?
Felállt, és a szobájába vonult. Becsukta az ajtót, és végigdőlt az ágyon. Odalent halk csukódás jelezte, valaki hazatért. Laetitia felsóhajtott, és arcát a párnába temette. Ha az anyja, vagy az apja felnéz hozzá, csak azt látják, hogy alszik. Egy tizenegy éves gyermeknek más dolga nem nagyon volt. A házimanójuk mindent megcsinált helyettük.
Újabb csapódás hallatszott, ezúttal valamivel erősebben. Felkapta a fejét, és összehúzott szemekkel pillantott körbe. Óvatosan lecsúszott a nyoszolyáról, és a falhoz settenkedett.
Pergő szavak, halk, de mégis nyers. Az apja beszélt. A másik csak hallgatott. Kíváncsiságától vezérelve az ajtóhoz guggolt. A kulcslyukon keresztül pontosan a nappaliba látott. Arthur abban a fotelban ült, melyből néhány perccel ezelőtt Ö szállt ki. Előtte összegörnyedve egy ismeretlen alak állt. Feje lehajtva, kezében valami sapkafélét gyűrögetett. Felvonta a szemöldökét. Még soha nem látta ezt az alakot. Pontosabban ezt sem. Az apja felpattant ültéből, és a bárhoz lépett. Kivett az üvegek közül egy borítékot, és a másiknak adta.
- Ezúttal nem hibázhatsz.
A férfi rebegett valamit, amiből semmit nem értett, aztán hoppanált a nappaliból.
- Laetitia!
A lány összerezzent, és kilépett a mahagóni szín fa takarásából.
- Igen?
- Ha jól látom leveled jött.
Kopp-kopp-kopp. A finom cipellők golyószóróként dörögtek lefelé a lépcsőkön. Amikor megállt az apja előtt rájött, hogy rosszat csinált.
- Laetitia. Egy aranyvérű nem rohan le a lépcsőn. Hangját alig hallani, lépteinek zaja sincs, bármekkora csend honoljon körülötte.
- Sajnálom Apám, Én…
- Nem magyarázkodik. – folytatta a férfi szenvtelenül. – Méltóságos, könnyed, de tiszteletet parancsoló. Ezt mindig tartsd szem előtt, ha az iskolába kerülsz. – elővette a háta mögül a borítékot. Rajta a pecsét, nem lehetett más, csak a roxforti levél.
Néhány héttel később már a vonaton ült. olvasott, ahogy mindig, ha épp nem volt kivel beszélgetnie. Nem ismerte a többieket. Ugyan néhányukkal már találkozott az Abszol Úton, amikor a ruhát, és egyéb holmikat szerezték be, de valahogy mindegyikükre olyan gúnyosan nézett az anyja, hogy eszébe sem jutott bárkivel is szóba elegyedni.
Akkor tanultatták meg vele az első szabályt, melyet minden körülmény között be kellett tartania. Ha nem így cselekszik, otthon nem fogják mosolyogva várni.
Kajánul elvigyorodott a gondolatra. Amit nem tudnak, az nem is fog fájni. Ő pedig azon lesz, hogy ne tudjanak róla, mennyire hülyeségnek tartja ez a vér szerinti barátságot, és hasonlókat.
Kinyílt a kupéajtó, és egy lány lépett be. Laetitia felemelte hűvös íriszeit. Mielőtt az megszólalhatott volna, odébb pakolta a táskáját, mintegy hellyel kínálva a másikat.
Út közben nem esett szó közöttük, de az iskolába már együtt, egy csónakban utaztak.
Meglepő módon teljesen más fogadta, mint amire számított. Egészen a beosztási ceremóniáig mindannyian egyek voltak. Akkor körvonalazódott benne, de csak évekkel később értette meg, hogy valahol itt kezdődik az a mérhetetlen ellenszenv, amelyet bizonyos házak tanulói produkálnak egymás iránt.
Az évek alatt megedződött, megtanulta a finom különbségeket szavak, és tettek között. Eddig egyetlen évben sem volt kitűnő, és soha nem is hajtott, hogy az legyen. Nincs elkényeztetve, nem sikítozik, és nem nyavalyog, ha kellemetlen helyzetbe került. Néhány ember van, akivel relatíve jól érzi magát, de nincsenek barátai. Bizalmatlan. Az első ember, akit megismert, máshová került. A jelenlegi helyzetben pedig még óvatosabbnak kell, hogy legyen. Barátok jönnek, mennek, ezekben az időkben pedig fél attól mit hoz a nyár. Vajon hány évfolyamtársát látja majd viszont szeptemberben? Na és a szülei? Az apja halálfaló. Minden nap veszélyben van. Pontosan úgy, ahogy Ő is, ha hibázik…

   jellem

Laetitia. Maga a név hangzása lágy, könnyed, de ami a felszín alatt honol, azt csak egyetlen ember tudhatja, méghozzá Ő maga. Rideg, kimért, csendes, csak akkor szólal meg, ha kérdezik, de semmitől sem riad vissza.
Büszke. Mérhetetlenül. A büszkeség pedig makacssággal, és önfejűséggel párosítva, bámulatos dolgokra képes. Lépcsőnek használni valakit, hogy feljebb jusson, szinte enyhe durvaság. Nincsenek barátai. Bizalmatlan mindennel, és mindenkivel, de nem paranoiás, csupán megfontolt. Jobban, mint mások. Az érzelmek számára csupán egy elcsépelt szó, a jelentése elszállt, mint szürke bagoly a ködben. Irányítani, akit csak lehet. Abban mesterien ügyes, hiába ötödéves. Gyűlöl a középpontban lenni, a háttérmunkákat csendben, és nyugalomban viszont annál jobban szereti.
Nőből van, de nem hisztis, és nem beszél sokat. Csak ha a helyzet úgy hozza. Nem bán meg semmit. Csupán továbblép a keresetlen pillanatokon.

   apróságok

mindig ||
- kviddics
- vérhűség
- az apja
- festmények
- bájitalok
soha ||
- pókok
- nyafogás
- elkényeztetett cicababák
- ragacsos édességek
- bogarak

dementorok || nincs legrosszabb élménye, csupán a szokásos tünetei jelentkeznek, ha a közelébe kerül egynek
mumus || pók – gyűlöli a pókokat
titkok ||
- sok mindenben nem ért egyet a szülei nézeteivel
- néha csak azért viselkedik úgy, ahogy mert nem akarja, hogy mások azt mondják, nem méltó a véréhez
- hülyeségnek tartja a házak közötti ellentéteket
rossz szokás || a haját simítja ki a szeméből, még akkor is, ha nem lóg oda.

   a család

apa || Arthur Morris 42 aranyvérű
anya || Evelyn Johnson 40 aranyvérű
testvérek || egyke
családi állapot || egyedülálló
állatok || macska - Lilith

   külsőségek

magasság || 168cm
tömeg || 58kg
rassz || európai
szemszín ||kék
hajszín ||barna
különleges ismertetőjel || cérnavékonyra préselt ajkak, folyamatos finom fintorgás, valamint a bal kezén egy karkötő bőrből.
kinézet || ahogy egy aranyvérűnek kell. Sehol egy szösz, se gyűrődés, felszegett fej, egyenes hát.
egészségi állapot || teljesen egészséges

   a tudás

varázslói ismeretek || négy évnyi tananyag, kedvenc tárgy az SVK, a bájitaltan, de nem szereti az átváltoztatástant. Olyan nincs amihez nem értene egy picit sem, olyan van, amit kevésbé szeret.
mugli képzettségek || festeni tanult meg mindössze
pálca típusa || 10,5 hüvelyk, tölgyfa, sárkányszívizom húrral
különlegesség || nincs

   szerepjáték-példa

A lány a móló szélén üldögélt, és a vizet figyelte. Egyedül volt, mint mindig, de nem számított. Már semmi sem számított.
Ez az alkalom azonban mégis kivételes volt. Várt valakire. Valakire, akivel túl régóta nem beszéltek, valakire, aki régen mindig mellette állt, még akkor is, ha Ő eltaszította magától.
Furcsa érzések kavarogtak benne. Soha nem volt senki, akivel három-négy szónál többet váltott volna. Vele az első pillanatoktól kezdve szimpatizált, még akkor is, ha nem mutatta.
Túl sok minden történt azóta, és rá kellett ébrednie, hogy az emberek nem létezhetnek barátok nélkül. Nemcsak támaszok a kellemetlen időszakban, nemcsak nevetni lehet velük, ha boldog. Amellett, hogy bármi történik is, számíthat rájuk, megbízik bennük, többé már nem lesz magányos.
Soha nem vallotta be magának, de mindig irigyelte azokat, akik nagy társaságban voltak, nevettek, és jól érezték magukat. Számára nem adatott meg ez a lehetőség, de most amikor felcsillant a remény sugara, úgy döntött nem érdeklik a szabályok, sutba dob mindent, és kivételesen a szívére hallgat.
A deszkák finoman nyikorogtak a közeledő léptektől. Nem fordult meg. Leeresztette a lófarokba kötött haját, hogy szemeit elrejtse a felé tartótól. Még nem volt képes arra, hogy a szemébe nézzen.
Mélyet sóhajtott, és lehunyta pilláit. A könnyű nyári szél, meglibbentette a barna hajkoronát, megsimogatta a hófehér arcot.
A léptek elhaltak a háta mögött.
Oda sem kellett néznie, hogy tudja, mellé telepedtek. Felnyitotta égkék szemeit, és a hullámos hajzuhatag közül lesett ki.
- Szia... –lehelte elhalóan. – Köszönöm, hogy eljöttél.
- Ugyan, nincs mit. Erre valóak a barátok nem? Támogatni, segíteni a másikat, rávezetni a helyes útra, ha eltérne tőle, de mindezt úgy, hogy ne vegye rosszul, nem igaz?
- Annyival felnőttebb vagy, mint én.
- Ha kinyílsz az embereknek, megtanulod majd, hogy tegyél különbséget közöttük. El kell fogadnod, hogy nem mindenki fog szeretni, ahogy Te magad sem szerethetsz mindenkit.
- Igaz. De félek a csalódásoktól. Attól, hogy nem fogad vissza senki…
- Ez benne van a pakliban. Számolnod kell vele, de hidd el, nem lesz annyira szörnyű, mint amennyire félsz tőlük. Nem leszel egyedül, ezt ne feledd soha.
- Tudom, és ezért hálás vagyok. Eddig azt tettem, amit mondtak, furcsa tudni, hogy nem helyeselnék, amit teszek, de meg kell tennem. Ennek így semmi értelme. – a kék íriszek a másikra vetültek. Apró fény csillant bennük. Megkönnyebbült. Kimondta, és nem bánta.
- Tedd azt, amit helyesnek érzel. Ugyanúgy lesznek jó, és rossz döntéseid.
Laetitia bólintott, és az égre tekintett. A változások ideje lesz ez. Benne volt a lebegőben, érezte minden idegszálával, ahogy azt is, hogy most helyesen cselekedett. Azt tette, amit jónak látott. A jövő? Nincs megírva többé. Ezentúl úgy alakítja, ahogy neki tetszik…

   egyéb

nincs