Sascha Meerwen

SASCHA MEERWEN

alapok

jelszó || "Napfény, pitypang, kenderspárga, legyen ez a patkány sárga!"
teljes név || Sascha Elena Meerwen
becenév || Sascha, Lena de maximum ezek, nem igazán szoktak becézgetni és szeretném ha ez a jó szokás meg is maradna
nem || nő
születési hely, idő || Glastonbury; 1980, május, 5
kor || 17 éves
faj || ember
vér || aranyvér
évfolyam || 6.

a múlt

Elena:
Fájt. Iszonyatos fájdalmat éreztem. Olyan volt mintha darabjaimra hullottam volna szét és mégis, valami megmagyarázhatatlan erő egységben tartott. Az egész testem verítékben úszott, a hajam csapzottan az arcomra tapadt és nem láttam mást csak a hálóruhám vértől, magzatvíztől mocskos anyagát. Kétségbeesetten pillantottam a bábára, de erőm nem volt megszólalni, hát a tekintetem beszélt helyettem is.
„Mikor lesz vége?”
Az idős asszony elég régóta dolgozott már a szakmájában ahhoz, hogy megértse néma kérdésem.
„Faros…nem lesz könnyű kedvesem, de már késő bármi mást lépni. Tartson ki. Mindjárt vége lesz.”
Pontosan ezt mondta. Annyira erősen koncentráltam arra, hogy halljam amit mond, hogy szinte ordításnak tetszett a hangja a fájdalomtól lángra gyúlt elmémnek. Nem is vettem figyelemben a mondatának első szavait, csupán az utolsókra fordítottam figyelmet.
„…mindjárt vége lesz.”
Mindjárt megszűnik a fájdalom. Sikoltani akartam, üvölteni. De nem tettem. Nem tehettem. Hiszen legyél bármilyen helyzetben, az aranyvér kötelez. Visszavonhatatlanul. Sosincs kivétel.
A következő pillanatokat nehéz hűen visszaadni, nem tükröznék azt amit akkor és ott ténylegesen éreztem. A pokoli kíntól a percek lassú araszolása után eljutottam a mennyei megkönnyebbülésig. A vége, az utolsó nyomás volt a legszörnyűbb, akkora szállt el az összes erőm. Kimerülve hanyatlottam vissza a párnáimra.
A nyugodt, békés csöndben azonban volt valami zavaró. Igen, tényleg ez a legtalálóbb szó rá. Zavaró…mi több, vészterhes. KELLETT volna egy alapvető zajnak lennie. Egy kisbaba sírásnak. De én nem hallottam semmit sem. A bábaasszony tette a dolgát, én ott pihegtem a párnák között és csak a csöndet hallottam. A szívembe mintha jeges kéz markolt volna.
„A kisbabám?”
A mai napig kiráz a hideg ha csak belegondolok milyen túlviláginak hatott a rekedt, kétségbeesett suttogásom.
Egy teljes perc némaság, majd a bábaasszony felém fordult, karján egy bepólyált kis csomagot ringatott. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem hallottam a sírást, semmit, egy kis nyöszörgést sem, hát mit ringat a karján a nő?
„Minden…”
Kezdtem volna bele, de az asszony halványan elmosolyodott így nem folytattam.
„Minden rendben.”
Nem is tudom mi éreztem akkor. Talán hirtelenjében semmit sem. Az asszony felém nyújtotta a babát. Én azonban nem vettem el tőle azonnal. Még mindig egy valami foglalkoztatott.
„Nem sírt fel.”
Durcásan, már-már dühödten ejtettem ki a szavakat a számon. Hogyne lettem volna dühös. Minden baba szokott sírni, sírniuk kell. Az én kicsim pedig meg sem nyikkant. Nyugodtan, egyenletesen lélegezve, elvolt a kis takarója alatt.
„Nem sírt fel.”
Visszahangozta a bába, miközben csak-csak a karomba adta a gyermeket. És ennél többet nem mondott. Rövid időn belül összeszedelőzködött és magunkra hagyott bennünket. Abban a percben hogy kilépett a háló ajtaján, abban a pillanatban néztem először a babámra. Megrettentem. Minden istenekre mondom visszariadtam a pillantásától. Sötétkék, komoly pillantással méregetett. Pontosan így volt. Méregetett. Mintha csak fontolgatná hogy valóban jó helyet és családot választott-e magának a földi létére. Mintha a vesémbe látott volna és a legutolsó, legrejtettebb titkomat is kiolvashatná a tekintetemből. Pánikba estem.
„Karra!”
Szaporán lélegezve kiáltottam a manónknak.
Egy halk pukkanással meg is jelent előttem. Úgy éreztem megfulladok.
„Asszonyom.”
Úgy hajbókolt a kis korcs, hogy denevérfülei a földet verdesték. Erre azonban most nem volt kedvem méltóan reagálni.
„Vidd el innét, vidd a babaszobájába.”
És a karom máris engedte el a gyereket. Hála a manónak, nem zuhant le az ágyról. Túlélte épségben. Pedig talán nem kellett volna. Borzasztó ezt egy anyának kimondani, de bárcsak ne élte volna túl a születését.

Andrew:
Talán minden apa így van vele, lehet csak én, de a szívem mélyén nagyon reméltem hogy fiúval ajándékoz meg a sors. Mikor megtudtam hogy kislányom született, nos bevallom férfiasan nem lelkesedtem a dologért. Egy lány? Milyen sors vár rá? A mi világunkban semmi jó. Kihasználják majd, bánthatják. Olyan gyengék, törékenyek. Védelmezni kell őket. A dolgozó szobámban voltam, a kandalló előtt ültem, kezemben egy pohár Lángnyelv whiskey-vel és csak elkeseredetten bámultam ki a fejemből. Két napja hogy megszületett a lányom, de még egyszer sem néztem felé, vagy pillantottam rá. A sokk, hogy nem fiú lett megbéklyózta minden apai érzésemet. A nejem sem lelkesedett a a gyermekért, legalábbis ezt láttam az arcán akármikor is szóba került köztünk a dolog. Tény, nem túl sokszor történt meg ez. Mi több, következetesen kerültük a témát. A lelkem mélyén megvetettem magam emiatt, de a felszínen ahol éltem és ahol létezni volta képes, ebben a felszínességben azonban megkönnyebbülésben dagonyáztam.
Két héttel később minden megváltozott.
A minisztériumtól jöttek. Nyilvántartásba venni a babát, ha így jobban tetszik. A nejem éppen az ágyat nyomta, valami szülés utáni nyavalya tört ki rajta megkésve. Én vezettem a gyermekhez a kiküldötteket. Enyhe gyomorgörccsel léptem át szobájának küszöbét. Nekem pontosan annyira volt újdonság a látványa, mint a mellettem lépdelőeknek. Azonban felvettem a pókerarcot és játszottam a szerepemet.
„Mi a leány neve?”
Csendült fel egyszer csak a minisztériumi alkalmazott éles hangja. Pár másodpercig csak pislogni voltam képes. A gyerek neve? A neve? Akkor döbbentem rá, hogy még csak nevet sem adtunk a lányunknak. Nem is készültünk lánynevekkel. Annyira fiúban bíztunk. Bíztam.
„A neve…Sascha. Sascha Elena.”
A férfi bólintott és a pennája gyorsan sercegett a papíroson. Nem tudom miért éppen e két nevet mondtam nekik. Vagyis nagyjából tisztában voltam vele. Leány név kellett és a feleségem jutott először eszembe. Illetve nagyanyám. Sascha, mint nagyanyám. Elena, mint a feleségem. Egyszerű képlet. Ezek után még volt némi kérdés, de már csak a családdal kapcsolatosan. Majd a látogatók távoztak. Karra, a házi manónk kikísérte őket én pedig ott maradtam a gyerekkel. Lassan, szinte betegesen óvatosan léptem a kiságyához. Nehezen akaródzott ránéznem. De megtettem. És mennyire örülök annak, hogy így cselekedtem. Csak a szemébe kellett pillantanom. Egész kis lénye bilincsbe zárt engem és ezzel egyenesen arányosan megoldotta a csomókat a felé táplált ellenérzéseimmel szemben. Mintha nem is egy pici kislányt láttam volna ott, hanem egy értelmes, megfontolt felnőttet. Egy embert akit nem kell majd védelmezni, mert meg van az ereje ahhoz, hogy megvédhesse önmagát. Egy embert láttam, aki nem áldozat lesz. Hanem túlélő. Az én lányom. A vérem, függetlenül mindentől.

Roseleen:
16 évvel ezelőtt kerültem a Meerwen családhoz, az egyéves lányuk, Sascha mellé fogadtak fel dadának. Nem hittem volna, hogy itt ragadok…persze a szó jó értelmében, de erről majd később. Haladjunk szépen sorban.
Az ilyen korú gyerekekkel nem egyszerű bánni, vagyis elég nagy figyelmet igényelnek. Volt tapasztalatom, nem Meerwenék voltak az első család akiknél szolgáltam.
De Sascha, az én kis Saschám meglepett. Egyáltalán nem nevezhettem tipikus gyereknek. Annyira más volt. Csak nem tudtam megfogalmazni miben. A kapcsolatunk nem indult zökkenő mentesen, de nem rossz értelemben. Én elláttam a feladatomat, de ő mintha tudomást sem vett volna a jelenlétemről. Így ment ez elég sokáig. Én készítettem el az ételét, én öltöztettem, a haját is én csináltam meg. Meséltem neki, ha úgy igényelte, ha beteg volt ápoltam. Igyekeztem a barátja lenni, a kedvében járni. Korán megtanult beszélni. Másfél-két évesen értelmes mondatokat gügyögött, később pedig már kedvesen csacsogott. De mindvégig semleges maradt irányomban. Nem olyan volt mint a többi kisgyerek. Sosem rendetlenkedett, nem virgonckodott. Nem lettem a bizalmasa, nem osztotta meg velem az álmait, a titkait. Semmit amit az eddigi gyerekek akikkel dolgom volt, megtettek.
6 éves volt, mikor úgy döntöttem elhagyom a családot. Több okból is. Általában mindig eddig vagyok egy gyermek mellett és mert Mr. Andrew Meerwen előkészítőbe szándékozott küldeni a gyermeket. Rám pedig onnantól nem lesz szükségük.
Az éjjel szándékoztam útra kelni, a lehető legnyomtalanabbul eltűnni. Saschatól el sem köszöntem, abban a hitben éltem hogy fel sem tűnik majd neki a távozásom, eddig sem méltatott nagy figyelemre. A kúriához vezető földút előtti kereszteződésnél álltam és vártam hogy megérkezzen a megrendelt jármű. A kóbor Grimbusz egy kellemesebb kiadása. Persze többe került, de megérte hogy nem kavarog a gyomrom útközben és a csomagjaim sem szóródnak szét. Az órámra pillantottam. Mindjárt itt az idő.
Aztán meghallottam. Először egészen messziről, halkan. Majd végül már élesen, kétségbeesetten.
„Roooooseleen! Roosie!”
Sascha hangját véltem felismerni. Aztán egy másik hangot is. Mr. Meerwen-ét.
„Kislányom állj meg. Lassíts! Sascha Elena Meerwen, hallasz engem?”
Ezeket kiáltozta az uram a lánya után. Mire fölocsúdtam két kis vékonyka kar kulcsolta át a derekamat úgy, hogy alig kaptam levegőt. Lenéztem. Igen, ez Sascha volt, de mintha nem az a Sascha lett volna akit este lefektettem aludni mielőtt elindultam volna.
„Rosie…Rosie kérlek ne tedd.”
Hangja szomorú volt, kérlelő és kétségbeesett. Kis kezeit lehámoztam magamról és letérdeltem vele szemben. Így egy magasságba kerültünk. Akkor pillantottam meg az első könnyeket a szemében. Mintha mázsás köveket gurítottak volna a mellkasomra.
„Sascha, kincsem így kell lennie. Nem értelek…azt hittem…”
A szavak olyan ridegen és idegenül hangzottak a számból. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretem ezt a kislányt, aki amúgy nem tüntetett ki a bizalmával. Sosem.
„Nem hagyhatsz el. Nem hagyhatsz magamra. Ki maradna akkor nekem? Kit szerethetnék?”
Ekkor már zokogott. Most először láttam igazán kisgyereknek. Öleltem, csitítgattam. Próbáltam megnyugtatni. Lassan összeszedte magát, de mikor rám emelte a sötétkék íriszeit kiolvastam belőlük a kérdését.
„Menjünk haza.”
Mondtam neki és bólintottam mellé. Közben az édesapja is odaért hozzánk. Láttam rajta hogy direkt nem jött közelebb.
„Isten hozta nálunk újra.”
Köszöntött engem. Felé is biccentettem. Megfogtam a csomagjaimat és Sascha felé nyújtottam a kezem. Nem fogta meg. Az édesapjához lépett és az ő kezébe kapaszkodott. Nem lepődtem meg, akkor tudatosult bennem az aminek tudatosulnia kellett.
Ezenkívül egyszer akartam még elmenni. Megismerkedtem egy helyes és tisztességes férfival.
Most nem sírt, nem zokogott, nem könyörgött. Csak állt némán, nézett azzal a komoly szemeivel rám és szívből akarta hogy boldog legyek. Ismét őt választottam. Mindig várom őt, mindig úgy jöhet haza, hogy én itt vagyok. Egyszer azt mondta és ezt soha nem felejtem el neki.
„Te vagy az én mentsváram. Az otthonom.”

Éppen ebédhez készülődtünk. Roseleen a hajamat fonta, én a masnit kötöttem meg a ruhám elején. Aztán megjelent Karra. A szüleim lent várnak egy fontos ügyben. Rosiera néztem kérdőn, nem-e tettem valamit, ami miatt esetleg megrovást érdemlek, vagy nem felejtkeztem-e el valamiről amiről nem szabadott volna. Ő csak némán intett hogy semmi baj nincs. Helyére tűzte az utolsó hajtincset i, aztán mögöttem lépkedve lesétáltunk a szüleimhez. Roseleen nem jött be velem a dolgozószobába, de biztosított afelől, hogy kinn vár majd rám. Halványan elmosolyodtam és beléptem a szobába.
„Apa.”
Mosolyogtam rá édesapámra. Szerettem őt. Kicsit kevésbé mint Rosie-t mert őt feltétel nélkül, édesapámmal kapcsolatos érzelmeim inkább nevezhetőek tiszteletteljesnek és felé inkább csak bizonyítani akartam.
„Édesanyám.”
Hangom itt semlegessé, rideggé és távolságtartóvá vált. Mint amilyen a kapcsolatom is volt édesanyámmal. Születésem óta igazából nem is számítottam neki. Valamiért ódzkodott tőlem. Emlékszem, egyik születésnapomkor megkérdezte mit szeretnék. Azt feleltem neki, hogy kérek tőle egy puszit. És öleljen meg. Kiabált velem. Kiabált, majd megparancsolta Karrának, hogy zárjon be az egyik pinceszobába. Gyűlölöm a pincét. Dohos, fullasztó, nyirkos, nyálkás. Sötét.
Akkor értettem meg, hogy valami olyasmit tettem édesanyámmal szemben, amit soha nem fogok megérteni, de ő mindezért gyűlölni fog engem. Vagy soha nem rám gondolni a gyermekeként.
Illedelmesen megálltam a szoba közepén és vártam, hogy végül is mit szeretnének közölni velem. Apám felemelt egy levelet, úgy hogy én is jól lássam és elmosolyodott. Büszkén pillantott rám és akkor a mellkasomban növekvő bizonytalanság egy perc alatt kihunyt. Felismertem a pecsétet. Tudtam mit jelent. Ujjonganom kellett volna, vagy valami jelét adni az örömömnek, de a legtöbb ami tellett tőlem, az az volt hogy pukedliztem egyet és végül biccentettem.
„Holnap beszerezzük a szükséges holmikat.”
Szólalt meg apám. Újabb biccentés a részemről. majd megkérdeztem, hogy távozhatok-e. Az igenlő válasz után kiléptem a szobából. Picit szédelegtem. Rosie már ott állt széles mosollyal az arcán és kitárta a karjait, hogy megöleljem. Kábultam sétáltam a karjai közé.
„Gratulálok kincsem.”
Suttogta a fürtjeim közé. Csak bólogattam. Aztán kértem tőle egy percet, valamiért még vissza kell mennem a szobámba, de majd jövök nem sokára, hiszen illő megjelenni a családi étkezéseken. Felsétáltam a szobámba, és mihelyst becsukódott mögöttem az ajtó, nekitámaszkodtam, leroskadtam és elkezdtem könnyezni. Csak némán könnyeztem zokogni nem volt szabad. Örültem, igazán örültem annak, hogy apám büszke rám, hogy felvettek a Roxfortba, de mégis…Úgy éreztem mintha egy hatalmas darabot téptek volna ki a szívemből. Itt kell hagynom a megszokott környezetemet, itt kell hagynom Roseleen-t. Az eddigi életemet.

Nem is volt annyira borzasztó az elválás mint gondoltam. Nem álltam oda az ablakhoz integetni és nem is vigyorogtam úgy mint egy tejbetök. Már előzőleg csöndesen elbúcsúztam azoktól akiktől akartam. S a vonat megindult és megállíthatatlanul robogott velem valami új, valami más felé. S én képtelenül gyengének éreztem magam ahhoz, hogy megállítsam.

Hatodik évemet kezdem itt, a Roxfort ódon falai között. Nem is tudom igazán mit írhatnék erről a hat évemről. Talán nincs is mit írnom. Vagy ha van is, azt olyan jó lenne megtartani magamnak, néha-néha elmerülve az emlékek tengerében, de így leírni, leírni nem. Akkor más is megtudna mindet és elvesztené a jelentőségét a dolog. Nem lenne az enyém. A részem, teljesen és egészben már sosem.

jellem

Csendes, visszahúzódó, de egyáltalán nem a magányt kedvelő ember. Úgy tűnik nagyon önálló, nagyszerűen meg van egyedül is, legfőképpen segítség nélkül is. Ez egy bizonyos pontig igaz is. mert tud egyedül élni, egyedül intézni a dolgait. Mégis, titkon igenis szüksége van emberekre. Azokra kiket a szívébe zárt és akik érdemesek arra, hogy a bizalmát élvezzék.
Nem mellesleg nem egyszerű megnyerni. Ezerszázalékig biztosnak kell lennie abban, hogy a másik akár az életét is odaadná érte. Feltétel nélkül, viszonzást nem várna. Kissé önző is. Vagy talán nem is olyan kissé. Kell hogy tudja és érezze hogy a dolgai, amit szeret és ami az övé, az TÉNYLEGESEN az ÖVÉ legyen.

Szorgalmasnak mondható, enyhe teljesítménykényszere van, főleg az apja irányába, így igyekszik tanulmányi eredményeiben a legtöbbet nyújtani. Ez többé-kevésbé sikerül is neki, mert tény akadnak hullámvölgyei. Azt is töredelmesen be lehet vallani, hogy nem átalkodik „plusz segítséget” is igénybe venni, ha érdeke úgy hozza. Ebből kifolyólag egy picikét…pff…nos ez elég enyhe kifejezés…manipulatív.

apróságok

mindig ||
+Beethoven
+csokoládé
+Roseleen és a varázslegendák amiket gyermekként mesélt neki
+napsütés
+vihar előtti csend
soha ||
-pincék
-édesanyja Elena
-patkányok
-hideg, nedves, dohos dolgok
-elhagyatottság érzése
dementorok || amikor édesanyja bezáratta Karraval őt, a családi kúriájuk egyik pinceszobájába
mumus || oszladozó patkányinfernusok
titkok ||
×egyszer átlapozott egy olyan mugli képesújságot, amiben a nők és a férfiak szeretkezését illusztrálták
×kicsi korában elcsente anyja egyik ruháját és ráadta egy bábura majd megölelte azt…egy órán keresztül állt ott, szorongatva az élettelen babát és akkor jött rá, hogy ehhez nem is kell baba, az édesanyja is ilyen, csak őt még meg sem ölelheti
×csókolózott már lánnyal is fogadásból
rossz szokás ||
*a tányérján mindig megkomponálja az ételek kinézetét és akkor is szed belőlük, ha nem fogja megenni
*napjában nem egyszer néz tükörbe, hiszen mindig kifogástalanul kell kinéznie

a család

apa || Andrew Meerwen; 47; aranyvér
anya || Elena Radoslava; 37; aranyvér
testvérek || ---
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs

külsőségek

magasság || 160 cm
tömeg || 48 kg
rassz || európai
szemszín || sötétkék
hajszín || barna, vöröses beütéssel
különleges ismertetőjel || egy nyaklánc, aminek medálja a neve kezdőbetűje
kinézet || egy alacsony, törékeny mégis egyenes, büszke tartású lányt. Ha csak nem szünnap van, vagy egyéb más alkalom, akkor talárt visel. Minden egyéb más alkalommal pedig elegáns, kellemes ruhakollekciókat, semmi különlegeset. A praktikum és a kinézet viszont fontos tényező. Nem hord szakadt, divatosnak titulált semmi tartása nincs ruhákat. Haja általában lágy hullámokban omlik a vállára, de nem különben szívesen készít magának fifikásabb frizurákat is.
egészségi állapot || egészséges

a tudás

varázslói ismeretek || az eddig tanultak. nincs kedvence, se pedig olyan amit utál. Érdekesnek tartja az átváltoztatástant, az SVK-t. Tud inkarnálódott patrónust idézni, aminek az alakja egy holló.
mugli képzettségek || mugli képzettségek? MUGLI?! Ezt nem gondolhatják komolyan -.-
pálca típusa || 11 és ¼ hüvelyk, tiszafa, sárkányszívizomhúr
különlegesség || nincs

szerepjáték-példa

*Megy utána. Akar utána menni. Hagyja magát, hadd vezesse a fiú, had vigye le, bújjanak csak el a világ elől. Senki ne lássa őket. Nem lehet. Nem akarja. Félrehúzódnak. Miért fékez be? Csak az emlékek. Nehezen szabadul tőlük. Meg talán egy kicsit fél és tart a másiktól. A múltkor egyáltalán nem szépen váltak el. Akkor, mikor azzal az őrült csillogással a tekintetében fordult vissza a lányhoz...Saschaban feltolultak az emlékek. Egy másik ember arca aki pontosan ugyanígy bánt vele, ha nem rosszabbul. De az a tekintet. Az ugyanaz volt. Ő közeledik felé. De nem fenyegetően. Ez pedig valamit felold benne. A félelmet, a kétségeket. Akármit. Közelebb vonja magához, kezeit a nyaka köré fonja, és öleli. A lány pedig kapaszkodik belé. Valahogy kell neki. Akár az oxigén. Nem túl jó ez. Ennyire nem szabad hogy szüksége legyen rá. De szüksége van. Akkor is ha tudja, hogy a végén fájni fog, akkor is ha tudja, hogy nem ússza meg majd sebek nélkül. Sosem ússza meg senki. Mert akkor nem is szeretet igazán.*
-Nem így kéne lennie.-szólal meg végül megtörve a csendet.

*Nem visszakozik már, csak kijelenti. Lassan kibontakozik az ölelésből, mert ki kell bontakoznia különben nem lesz képes elszakadni már egy lélegzetvételnyire sem tőle. Hátrébb lép egy kicsit és mélyeket lélegzik. Nem így jött ide. Nem hitte hogy így lesz, hogy a végén megint csak itt tartanak. Annyira jó lenne, ha minden egyszerűbben történne, ha...de nem. Maguk is éppen eléggé bonyolultak ahhoz, hogy bármi is egyszerűen menjen a számukra. Legalábbis a lány számára biztosan. Túlságosan is.*
-Nem tudok semmit sem. És félek. Bizonytalan vagyok, ami megrémít. Melletted sosem...minden perc, minden pillanat olyan mintha az utolsó lenne.-folytatja.

*Hogy mit akar ezzel mondani? Ő lenne a legboldogabb, ha tudná. De nem tudja. Nem is sejti még. Ismét közelebb lép a fiúhoz, mert kell hogy a közelében legyen. Aztán kimondja amit gondol, megteszi.*
-Kellesz nekem.-néz a másik szemébe és keze ismét a másikéban.
*Megint a kályhától indulnak. De nem baj. Bár kimondaná a másik is amit gondol. Úgy igazán. Hányadán is állnak. Hogy miért is kockáztasson. Ami hülyeségnek tűnhet, hisz ha tudnánk hogy elfogunk esni, leülnénk. De...nem mindegy mekkorát és milyen helyzetből zuhanunk.*

egyéb

---