Magánkönyvtár

A kúria emeletén egy galériás teremben kapott helyet a Malfoy család számottevő könyvgyűjteménye. Az elődök nagyra értékelték a tudást, s rengeteg iratot halmoztak fel az évszázadok során. Nem ritkán kivételes kincsek is találhatóak a polcokon, nem mintha a jelenlegi generáció bármely tagja is nagyra értékelné ezeket.

[- A nyári esték hűvösek ebben az országrészben.- Valóban, Nagyuram.]

- A nyári esték hűvösek ebben az országrészben.
- Valóban, Nagyuram.
Lord Voldemort halálosan unatkozva áll a tömött könyvespolcok előtt, és úgy tesz, mintha épp olvasmányt választana ma estére. Hosszú, pókszerű ujjai elkalandoznak a könyvek kibelezett gerincein, mintha nem tudná, hogy a legtöbb tulajdonképp nem is tömött sorokat, hanem titkos ajtók és rejtekhelyek zárjait nyitnák. Annyira ósdi, olyan unalmas, annyira... luciusos.
- Vendéget várok ma este, barátom - morfondírozik a Nagyúr mélán, mintha azt se tudná, hol van és mit csinál, vagy hogy miért van itt egyáltalán. - Elvárom, hogy kedves légy hozzá...
- Milyen vendéget? - kérdi Lucius, roppant jól leplezve nyugtalanságát.
- A kis Mirol lányt - felel a Nagyúr csevegve. - Körülbelül öt perce van, hogy felbukkanjon, ott, abban a kandallóban.
Lucius csaknem megjegyezné, hogy az a kandalló nincs rákötve a Hopp-hálózatra, de szerencsére idejében harap rá a nyelvére. Elvégre, a Nagyúr bármit megtehet. Pláne az ő kandallóival. Hogy vinné el a rák.
- És... Kívánod, hogy jelen legyek a beszélgetésnél?
- Épp ellenkezőleg, Lucius.
- Akkor, tehetek még valamit érted?
- Hozhatnál egy kis teát. Két csészével.
Lucius alig tudja kipréselni magából a választ.
- A házimanó minden bizonnyal szívesen felszolgálja.
- Ragaszkodom hozzá, hogy te hozd be. Azon a bájos ezüst tálcán, amin a múltkor hozta a fiad a csokoládés muffint. Tudod, ebben az ifjú Draconak roppant mód igaza van...
- Mármint miben, Nagyúr?
- Abban, hogy nem bízik a házimanókban. Undorító kis bestiák...

[- Hívatott Uram!]

Pff... Miért kell nekem az estéimet egy pszichopata önjelölt diktátorral töltenem? Annyi minden jobb dolgom lenne, például beülhetnék a kádba és pihenhetnék, vagy szórakozhatnék Marcuson, vagy bármi más. De nem... Nekem a Lordhoz kell mennem, méghozzá Wiltshireba, amivel nem is lenne probléma, mert Dracot szeretném látni, de az apját már nem. Utálom Luciust, és ha ott vagyok, akkor az esély arra, hogy ne fussak vele össze szinte a nullával egyenlő.
Pufogva és duzzogva nyúlok a szekrényembe, hogy előhalásszak valami valamire való ruhadarabot, de egyiket sem találom megfelelőnek. Mit lehet felvenni, ha az embert vendégségbe hívja maga a Gonosz? Holnap el kell mennem vásárolni.
Végül egy fekete nadrág, és egy fekete felsőrész  mellett döntök, melynek a dekoltázsa csipkézet, talán kicsit kihívó de nem számít. Főleg mert sietnem kell. De nem tehetek róla, hogy a Nagyúr mindig akkor tud magához hívni, ha éppen nem alkalmas a dolog... vagy épp nem vagyok felöltözve... Szerintem valami külön érzéke van arra, hogy akkor jussak eszébe, mikor hiányos az öltözékem...
Amilyen gyorsan csak tudok csak elkészülök, és már rohanok is le a szalonba, egyenest a kandallóhoz, hogy a következő pillanatban már a kellő helyszínen legyek. Nem a legjobb az időérzékem, remélem nem várakoztattam meg a Lordot.
- Hívatott Uram! - szólalok meg és ezt a két szót egyben üdvözlésnek is szántam. Rendben a modorom sosem volt fényes.

[- Draco nem gyűlöli a házimanókat.- Nem? Bizonyára tévedek, nemde? - Nem, én... Nem ezt mondtam...- Tűnj innen, Lucius, mielőtt magadra haragítasz.]

- Draco nem gyűlöli a házimanókat.
- Nem? Bizonyára tévedek, nemde?
- Nem, én... Nem ezt mondtam...
- Tűnj innen, Lucius, mielőtt magadra haragítasz.
A szolga sarkon fordul, és elindul.
- A teát ne feledd! - szól utána a Nagyúr, mielőtt távozna.
Épp becsukja az ajtót maga mögött, mikor a levegő alig érezhetően elkezd örvényleni a kandalló körül, mágiát szippantva magával és sugározva ki azt. A kormos-zöld villanás kíséretében felbukkan a lány. Igen viharosan és durcásan érkezik meg.
Gyűlöli ezt a tiszteletlen pimasz arcátlanságot.
Ezek itt a szolgái, Merlin szerelmére!
- Próbáld újra, te kis senkiházi! - csattan fel, és türelmetlenül int a karjával a kandalló felé. Különben is, hogy néz ki ez a lány? - Egy aranyvérű hölgy nem így érkezik meg!
Azon nyomban eltűnt belőle a Luciusszal szemben az imént tanúsított gúnyos nyájasság. Ma éjszaka történeteket akart mesélni a kis Vikitriának a múltjáról, de ehelyett ilyen ostoba neveléssel kell töltenie az időt... Nem rémesen fárasztó?

Talán. Talán lehetettem volna kicsit illemtudóbb, hisz mégis csak az életemmel játszom, mikor a Nagyúrral van randevúm. Hmm... vajon hány nő lenne boldog most az én helyemben? Oh, van egy pár... pedig gúnynak szántam az előbbi kis belső megjegyzésemet, de vannak néhányan a gárdában akik örömmel töltenének perceket, órákat, napokat, heteket, sőt szerintem még hónapokat is ennek a féregnek a társaságában, többek közt az egyik ilyen nő, nálunk élősködik...
Azért kicsit váratlanul ér a Lord felcsattanó hangja, ennyire azért nem voltam szemtelen. Időben megjelentem, ahogy óhajtotta, az hogy esetleg az öltözékem netalántán nem a legjobb arról csak az idő hiánya tehet, sajnos nem tudtam a megfelelő öltözéket kiválasztani egy ilyen nemes alkalomra. Ha pedig a két szavas köszönésnek szánt megjegyzésemet nem díjazta, az pusztán amiatt volt, mert annyira rohantam hozzá, hogy a levegővétel művészetét újra kellett tanulnom ebben a pár másodperben.
Erre mondaná James, hogy kifogások mindig vannak... Nem értem mire céloz...
Sóhajtok egyet és lemondóan fordulok meg. A parancs az parancs...
Visszalépek a kandallóba, hogy pillanatokon belül újra otthon legyek és azzal a lendülettel fordulhassak vissza, immáron alázatos mosollyal az arcomon. Ahogy újra Wiltshire könyvtárába lépek, már hajolok is meg enyhén, nőiesen, ha már ez is nehezményezve volta az előbb.
- Bocsásson meg Nagyuram előbbi viselkedésemért. Alázatosan várom parancsait.
Gúnyolódtam volna? Egy kicsit. De tényleg csak egy parányit, de ezt egyszerűen sosem tudom levetkezni. Tudom, hogy az életemmel játszom, tudom hogy bármelyik pillanatban belém hasíthatnak a gyötrelmes kínok, de képtelen vagyok valóban tisztelettel tekinteni a Lordra. Nem megy.

[- Jó]

Szigorú szemekkel bámulja a kandallót, apró dühében még az orrlyukai is kitágulnak, de aztán türelmetlenül fordít hátat a zöld lángnyelvek közt eltűnő ifjú Halálfalónak.
Legalább olyan gyorsan ingadozik a hangulata, mint egy nőnek PMS idején. Talán a holdjárás teszi, vagy az évek raknak a vállára súlyos terheket, s ettől őrült meg - ki tudja?
A Sötét Nagyúr eleve nem normális.
Hisz egy ilyen csodás elme hogy is lehetne átlagos?
Mikor meghallja, hogy a kandalló ismét izzik, és érzékeli a mágikus erőtérben azt az apró szippantást, a vákuumot, mely megelőzi a jelentős mágikus képességekkel rendelkező boszorkány felbukkanását, fellélegzik, mintha magába akarná szippantani a másik erejét.
Hát így táplálkozik ő?
Meghallja az alázatos köszöntést, és ezúttal eltekint a kínzástól.
- Jó - szólal meg hangja csendesen, jegesen, mint mindig, borzongatóan, mint a fagyos szél. - Látom, kezdesz tanulni, ifjú Vikitria.
Felé fordul, és csont sovány kezével úgy int a közelben levő két fekete bőrfotelre, mintha egy talkshow háziasszonya volna.
Eszelős...
Ha esetleg a kis hölgy nem értette volna meg szándékát, szóban is kifejezi azt:
- Talán nem volt világos az invitálásom? Felőlem a padlón is térdelhetsz egész este, de a nyakam elgémberedne attól, hogy lenézzek rád.
Ő aga bizony helyet foglal. Talárját összecsippenti elöl, és leteszi csontos kis ülepét a puha fotelre. Akárha egy trónon ülne, bár ritkán látni mezítlábas királyt.
Furcsán nézne ki mondjuk a Sötét Nagyúr papucsban, nemde?

[- Kiváló tanárom van Mester]

Várok. Most eldől. Kínzás vagy nem kínzás? Ez itt a kérdés. Akkor nemesbé a lélek ha tűri balsorsa minden nyűgét is nyilait...
S eltekint a Lord a büntetéstől. Igaza van. Tényleg kezdek tanulni. Egy idő után az ember feladja, megtörik. A kínzások folyamatos sorozata nem a legjobb lélek erősítő.
Gyűlölöm a hangját. Hiába hallottam már számtalanszor, képtelen vagyok megszokni. Nem elég, hogy a jelenléte is állandó borzongást eredményez, és ha csak a közelben van, olyan vagyok mint egy kisegér, aki minden neszre felkapja a fejét, a hangjával is rátesz egy lapáttal. De érzelmek nélkül állnom kell. Nem láthatja rajtam a gyengeséget, nem engedhetem meg, hogy egyetlen rezdülésemből is kiolvashassa: tartok tőle.
- Kiváló tanárom van Mester - válaszolok, ahogy kell...
Vikitria Mirolt betörték...
Felém fordul és int. Nekem?
Nincs más a szobában, azaz valószínűsíthető, hogy nekem. De... Nem egy újabb feladatot akar rám bízni? Azt akarja, hogy üljek le?
A felszólításra elindulok és helyet foglalok, természetesen csak is a Lord után. Feszes háttal, keresztbe font lábakkal ülök és várok, próbálom a tekintetembe belepasszírozni a boldog kíváncsiságot, hogy együtt üldögélhetek a Nagyúrral és hallgathatom egész este... Remek... Miért nem kínzott meg inkább?
Oh bárcsak kimondhatnám a gondolataimat, bárcsak a torz képébe vághatnám, hogy fulladjon meg... de nem lehet. Helyette csak teszem, amit tennem kell. Színészkedek...

[- Kétségtelenül]

Voldemort kényelmesen ül a karosszékben, szemei egy pár pillanatig mást sem csinálnak, csak vizslatják az asztalka másik felén ülő lánykát. Ha tudna mosolyogni, akkor most kétség kívül azt tenné, hisz örömét leli a látványban. Na nem abban, amiben a legtöbb férfi örömét lelné, mikor Vikitria Mirolra néz. Ő csak egy megtört, alázatos szolgát lát, semmi többet, és ez - kielégíti. Teljesen.
Talán ha a Nagyúr ennél is otthonosabban érezné magát, a lábát is keresztbe vetné, és elbűvölten támasztaná ki állát hosszú ujjaival, úgy nézne a lányra miközben csevegnek, de nem, ennyire mégsem sikkes a fiatalember.
- Kétségtelenül - ért egyet.
Mielőtt tovább fűzhetné a gondolatmenetét, kopogtatnak a könyvtárszoba ajtaján, és Lucius jelenik meg a küszöbön, kezében az ezüsttálcával, rajta pedig nem csalás és nem ámítás, két aranymíves habporcelán csészével és a szetthez tartozó míves teáskannával, melyen az aranymadárkák a tea hőmérséklete szerint repkednek ide-oda, vagy ülnek meg az ágakon. Tagadhatatlanul Narcissa hozománya.
Az idősebb Malfoy arca némi feszültséget tükröz, mikor az asztalkára helyezi a tálcát, hiszen a Nagyúr épp egy Mirol előtt kényszeríti arra, hogy térden csússzon-másszon a porban, melyet oly legendás büszkesége egyébként sem tűr, csak hát nem olyan ostoba, hogy ellenszegüljön minden idők leghatalmasabb fekete mágusának... Nem kérdi meg, hogy hozhat-e még valamit. Ellép az asztaltól, és szó nélkül kimegy.
A Nagyúr ezen is mulat, de nem feszíti túl a húrt.
- A Malfoyok vendégszeretete legendás... bár ezt talán te is tapasztaltad már, nemde? - érdeklődik dallamosan, majd hosszú ujjai előhúznak egy varázspálcát valahonnan a talárjából. Viki ismeri Voldemort pálcáját, és az nem ez, egyértelműen nem. Akkor hát? Mindenesetre a varázsló megpöccinti a teáskannát, a madárkák csiripelnek egyet, a kanna felemelkedik, hogy alázatosan öntsön majd, parancsra.
- Teát?

[- Igen, volt már részem benne]

Figyelmesen várni és hallgatni, ha kérdeznek pedig felelni. Nincs más dolgom. De néha még ez az apróság is a nehezemre esik, hisz nekem azelőtt nem lehetett parancsolni. Nem engedtem, hogy bárki is dróton rángathasson, most pedig lassan olyan leszek mint egy marionett figura. Meg leszek fosztva minden önálló cselekedettől. Gondolataim lehetnek, de ki nem mondhatom őket.
De nem ez a legrosszabb az egészben.
Hanem hogy hagyom magam.
Mert már feladtam.
Néha még van egy-két apró lázadozási kísérletem, de már azok is szánalmasak.
Kopognak. Épp csak a tekintetem emelem az érkező felé. Lucius Malfoy. Egy tálcával érkezik. A Malfoyok fejét lefokozták felszolgálónak.
Nem tehetek róla. Nem volt szándékos, de a szám enyhén megremeg, ahogy próbálom visszatartani a mosolyomat. Dracot szeretem, ha az ő szemszögéből kéne végig néznem ezt a megaláztatást, háborognék, de Luciust ki nem állhatom, és ez az érzés erősebb. Önelégültséget éreztem, ahogy ebben a szerepben láthattam. A nagy Lucius Malfoy teát szolgál fel. Nekem. Egy Mirolnak.
Oh, milyen kár. Nem kérdezte meg, hogy kérünk e még valamit, pedig olyan szívesen mondtam volna, hogy esetleg egy kis teasütemény jól esne. De sebaj, ez a jelenet most ezt az apróságot is feledteti velem, hogy nincs édesség a teához.
- Igen, volt már részem benne - és egy apró gúnyosság is kiérződik a hangomból.
Hiába, hogy nem a Malfoy Mirol harcban nőttem fel, hiába hogy szerelmes voltam Dracoba, akkor is bennem volt az ellentét a Malfoyok iránt, azaz Lucius iránt. Őt gyűlöltem.
- Köszönöm - felelem a kérdésre, és nyúlok is a csészémért.
Ha a Nagyúr teával kínál azt el kell fogadni. Az apró szabályok egyike a számtalanból.

[- Mulatságosnak találod a helyzetet?]

A Nagyúr figyelme mindenre kiterjed, arra is, hogy nincs aprósütemény és arra is, hogy bájos asztaltársa hogyan küszködik a nevetéssel.
- Mulatságosnak találod a helyzetet? - érdeklődik hűvösen és baljósan. Hopp, lehet, hogy most már hamar kiderül, mi is a találkozás apropója. Közben a tea kitölti magát; ez nyilván akkor is így lett volna, ha Viki azt mondja, nem kér. Halk csörrenéssel ereszkedik vissza a teáskanna a tálcára, majd mintha csak váltanák egymást, a Nagyúr csészéje a horgas ujjak közé lebeg. A feketemágus iszik egy kortyot.
- Magam is. Tudod, min szórakoztam még nagyon jól? Amikor nagybátyád, a derék James után apád is elém térdelt, könyörögve a Sötét Jegyért.
Ha esetleg megkóstolnád a teát... az keserű, mint az üröm, bár az is lehet, hogy most ettől a hírtől lett borzalmas a lötty íze.
A Nagyúr kétségtelenül alig várta már, hogy láthassa az érzelmek változását a porcelánarcon. Szinte szimatolja a fájdalmat, közelebb hajol, akár egy ínyenc dementor, és nagyon csalódott lesz, ha nem kapja meg a desszertet a tea mellé...

[- A családjaink közt fennálló ősi ellentét, nem szűnik meg egyik napról a másikra, még akkor sem, ha egyazon Urat szolgálunk. És együttes erővel teljesítsük a ránk kiszabott feladatokat. Ha módunk adódik egy kis örömöt lelni a másik nyomorúságában meg fogjuk ragadni. És jobb kedvre derülünk.]

Lebuktam. Upsz.
Nem mintha érdekelne. Próbáltam visszafojtani és láthatatlanná tenni a bennem uralkodó kárörömöt, de Mirol vagyok. Képtelen vagyok ezen felül kerekedni. Ráadásul Luciust nem kedvelem. És akkor még enyhén fogalmaztam.
- A családjaink közt fennálló ősi ellentét, nem szűnik meg egyik napról a másikra, még akkor sem, ha egyazon Urat szolgálunk. És együttes erővel teljesítsük a ránk kiszabott feladatokat. Ha módunk adódik egy kis örömöt lelni a másik nyomorúságában meg fogjuk ragadni. És jobb kedvre derülünk.
Próbálok úgy felelni mindenegyes kérdésre, ahogy James tanította. Mint egy úrihölgy. Egy dáma. Ahogy a nevem megköveteli.
Persze a legszívesebben szemtelenül azt válaszoltam volna: igen. Mulatságos, ahogy a beképzelt és arrogáns Lucius Malfoyból egy pincér lett. Az pedig még szebbé teszi a helyzetet, hogy pont nekem szolgál fel teát, akit megvet.
De nem tettem. Egész jó kislányként viselkedem. Szerintem csoki békát érdemelhetnék. S még csak nem is húztam mosolyra a szám a kis magyarázatom végén. Puszta tényeket közöltem. Na, ki veregeti meg a vállam?
Az meg, hogy kihallottam e a Nagyúr hangjából azt a kis hűvös baljóslatú árnyat? Igen. És? Általában ilyen. Volt már hozzá szerencsém. Már megszoktam. Hamarosan közli mi volt a kis teadélutánunk célja. Mert hogy nem csak egy kis baráti csevejre hívatott magához, abban biztos vagyok. De miért ne élvezhetném ki a szép pillanatokat, míg el nem rontja? Más hogy ezt a röhejes műsort melynek a főszereplője lettem akaratomon kívül képtelenség túlélni.
Közben a kanna kitölti a benne rejtőző sötét barna folyadékot a két porcelánba, melyek szépen gazdáikhoz szállnak. És emelném is a gőzölgő nedűt a számhoz, már az ajakaimon érzem a forró párát, mikor végre kiugrik a macska a zsákból, és egyenesen az arcomba mar éles körmeivel.
A derék James után apád is elém térdelt, könyörögve a Sötét Jegyért.
Már tudtam, hogy apám is magán viselte a Jegyet. A beavatásom napján ezt az apró információt is a egy vastag és hosszú tőrként belém szúrtak a kínzások közepette. De akármennyire is voltam tisztában a ténnyel, hogy apám is Halálfaló volt, elfogadni nem tudtam. Túl sok évet éltem le úgy, hogy azért kellett meghalni, mert a Nagyúr ellen harcolt. Ami végül igaz is volt, csak épp eleinte ez a küzdelem érte szólt, nem pedig ellene…
Meg áll a csésze a kezemben. Megmerevedek. Reagálnom kell. Érzem, hogy figyel. Tudom, hogy én vagyok a mai kis műsora. Én és az érzelmeim, melyeket nehezen tudok féken tartani. Tudom, hogy jót szórakozik velem. Tudom. De nem akarom megengedni ezt az örömöt.
Nincs jó választás. Minden eshetőséggel fizetni fogok. De nem érdekel, akkor legalább az örömét ne kapja meg. Akkor legalább egyenlő lesz a küzdelem állása. Ő belém tipor, én nem adom meg neki amire vágyik. Aztán megkínoz és szenvedek, de ő is dühös lesz. Másik esetben, csak én szenvednék. Ő jót szórakozna…
Ránézek. Közben a lehető legnagyobb nyugalommal kortyolok a teából, melynek szörnyű íze van. De mit vártam. A Nagyúrnak nincs túl jó ízlése. Majd szép nyugodtan visszahelyezem a kezeimet és a kis porcelánt az ölembe.
- Apám Mirolhoz illően viselkedett, mikor Nagyuram kegyeiért könyörgött. Hogy később, mégis megtagadta a Kegyet, az csak egy álnok boszorkány bűbájának köszönhető.
Hazugság. Minden egyes kimondott szó nem több az előadás részénél. De hát ezt akarja a Nagyúr, nem de bár? Egy kis műsort. Hát tőlem megkaphatja.

[- Lehetséges]

Nem azt kapja, amit várt, legalábbis nem teljesen, és csak néhány másodpercig. Az ifjú Mirol-lányt ugyan megrázza a pár mondat, melyet a Nagyúr az orra alá dörgölt, de hamar napirendre tér a dolog fölött, túlságosan is hamar. És ez nem elég! Több szenvedést akar, több reszketést és több kárörömöt. Össze akarja törni ezt a lányt pici darabokra, hisz túl konok és túl neveletlen, még így is, hogy nemcsak James, de Crasso is az idomításán dolgozik.
- Lehetséges - felel végül hátradőlve, kortyolva a teából, mely igenis kiváló, fanyar zöldteából és egy hangyányi keserű ürömből áll. Pont az ő ízlésének megfelelő. - Apád mindig is gyenge és szánalmas ember volt, már akkor is, amikor James-t megismertem. Tudod mindenben követte az erősebb, okosabb és bátrabb fivérét, szinte gondolkodás nélkül. Mindent megtett, amit kértem tőle, még parancsolnom se kellett. Ezt vajon mivel magyarázod? Ugyanúgy rettegett tőlem, mind ahogy valamennyi hű szolgám, beleértve téged is, Vikitria.