Sziklaszirt

A baljósan omladozó hegység, melyre Chamberpot kastélya épült, csipkézett sziklaszirtekkel van tele, melyek egytől egyig a feneketlen mélységbe vesznek.

BEATRICE

"THE TIME IS COMING
GOD IS SAYING
YOU'RE REALLY HAPPY
WHAT A GAME
THE TIME IS COMING
A BED OF FLAMES
YOUR LIFE IS OVER AND YOU'RE TO BLAME
THE TIME IS COMING
YOU'VE GONE INSANE
YOU'RE FEELING HAPPY
YOU'VE WON THE GAME
THE TIME IS COMING
A BED OF FLAMES
YOUR LIFE IS OVER AND YOU'RE TO BLAME"

  Csend, mindent átölelő csend, s kihaltság. A szél lustán kap bele abba a pár fába, mely hűen ragaszkodik a szikkadt földhöz. Megszáradt ágain, melyek már egész feketébe hajlanak, egy levél, annyit sem találni. Mély repedések szántják végig az egykor erős, s élettel teli fatörzset. A gyökereknél itt-ott fedezhető fel pár fűcsomó, mely szakadatlan zöldellik.
  Egy élesebb pukkanás, mely az egész környéket felrázza mély álmából. A növények, az emberi szemmel nem látható szellemek, melyek a természet alkotta képtelenségek, egy emberként suttognak össze.

  Lestrange ujjai erősen fonódnak a lány vékony alkarjára, mely oly törékeny, mint a legfinomabb porcelán. Szinte belefehérednek, a körmök pedig a hóka bőrbe vájnak. Ránt rajta egyet, húzza maga után, majd a fölre löki, s fölé magasodik.
- Még is mit képzeltél? – Dörren mély hangja, világos szemeiben elevenen él a gyűlölet, s a düh, a vérszomj. Előránt a zsebéből egy papír fecnit, melyen a dőlt betűk ismerősek lehetnek, hiszen maga a lány vetette őket a leheletvékony pergamenre. Újra végigfutja a sorokat, kitudja hányadijára, s a sármos arc vonásai eltorzulnak, s dühödten gyűri össze a levelet, s veti oda a lány elé a földre, mint egy utolsó kutyának a maradékot.
- Hagytam, hogy egy ilyen utolsó kis fattyút a házamba hozzanak.. – Szidja önmagát, s tehetetlen dühébe fordítja el a fejét, s túr bele a sötét tincsekbe, de nem sokáig könyörül a lányon, hiszen tekintete újra ráesik. – Csak egy jó okot mondj arra, hogy miért ne végezzek veled. CSAK EGY OKOT! -
A lány nem láthatta még ennyire dühösnek, soha. Hangja nem csattant még ilyen ostorszerűen rajta, mint most, ezekben a percekben.

  A legnagyobb bűn, amit elkövethetett.. a családi titkok megosztása valaki mással, valakivel, akiről nem is tudja, kicsoda!
- Ki volt az.. MOND! KI? – Tudni akarja a nevet, hiszen ha ezeket a sorokat nem is kapta meg az illető, mert a címetlen boríték teljesen véletlen akad kezei ügyében, amikor betévedt a lány szobájába, attól még megtudhatott mást is. Lehet, hogy egy ellensége, lehet.. lehet, bárki, aki ellensége, titkokat akart kiszedni ebből a szerencsétlenből. Annyira könnyű manipulálni, annyira kis yönge, egy szánalmas, életre már lassan képtelen lény.. Jelen pillanatban dühe túl mutat azon, hogy embernek titulálja, ahogy az illő. Ha a lány nem válaszol, akkor bizony lehajol hozzá, s vállainál megragadva rázza meg, mint egy rongybabát.
- Meg fogom ölni.. végezni fogok vele, ahogy veled is! Te kis... -

RoD

Vigyázz! Ha még erősebben szorítod meg a karját, még azt találod vélni, hogy összeroppan... Hiszen porcelán baba, akár csak az anyja. Kiköpött másuk egymásnak. Csak belőled nincs semmi benne... Mégis a Te véred szökdös az ereiben.
Úgy vonszolták fel egészen idáig, mintha vállán keresztet kellett volna cipelnie, egészen a hegytető felső sziklás fokáig, hol már csak a korhadt fák törzsei emelkednek ki a porhanyós, semmi értékű földből.
Semmi...
Ha a föld kicsúszik a kezed közül, semmit sem tehetsz vele. Nem agyag, hogy házadat felépítsd belőle, s nem termőföld, hogy palánták nőjenek, melyek beragyogják életedet. Csupasz homok csupán, melyeket apró jelentéktelen szemek tartanak össze.
Mondaná, hogy életében talán ez a legszebb pillanat, hogy Ő, Ő maga hozzáért s bár úgy rángatja akár egy kapca rongyot, mégis minden egyes fájdalommal teli pillanatban, benne van az az öröm, mikor a harag hozzáérve porcelánt testéhez, átjárja a testét. S akkor a kérdés.
Egyetlen okot.
Ott fekszik a köves úton, s arra gondol mit nem adna eme férfi szerelméért, mit meg nem tudna tenni érte. Ám most is mint mindig, gyáva. Gyáva, és gyenge. Képtelen akármit is kimondani, vékony ajkai közül.
- Nem tudok... Kép..képtelen vagyok rá...
S mintha a földön egyre inkább összehúzódni, elbújni akarna, szemeit is kissé összeszorítja egy pár pillanatra. Most nagyon fél, kavarognak benne az érzések. Nem szabadott volna egyetlen sárga szélű pergament sem elküldenie. De most már..késő..késő a bocsánatra. Túlságosan is.
- Nem tudom..már nem ..emlékszem rá...
Érzi ahogyan vállait szinte majd összeroppantják a hatalmas kezek. Karjain a ruhát lassacskán felszabdalják az apró kövek, s hegeket vájnak bele, mélyvörös vért keltve ezzel.
Szenved...
most már..megakar halni...

a minőségért, elenézést...

[„Adava Kedavra!”]

BEATRICE

"THE TIME IS COMING
GOD IS SAYING
YOU'RE REALLY HAPPY
WHAT A GAME
THE TIME IS COMING
A BED OF FLAMES
YOUR LIFE IS OVER AND YOU'RE TO BLAME
THE TIME IS COMING
YOU'VE GONE INSANE
YOU'RE FEELING HAPPY
YOU'VE WON THE GAME
THE TIME IS COMING
A BED OF FLAMES
YOUR LIFE IS OVER AND YOU'RE TO BLAME"

Gyűlölet. Mely minden ízében átjárja a testét. Érzi, ahogy egy ér ott lüktet a halántékán, dagadtan, pulzálóan. Szemei vérben forognak, s csak azért nem fröcsög a szájából a habzó nyál, mert még nem ragadta el teljesen az őrület. Gyűlöl téged. Gyűlöli minden porcikádat. A tekintetedet, a gesztusaidat, a hajadat, a vékony karodat melyet most oly erősen szorít, hogy akár szilánkosra is törhetné. Mert rá emlékezteted. A feleségére, Bellára, ki első szerelme volt, lángolón, s szenvedélyesen, de nem maradt már abból az érzésből sem semmi, csak a haloványan szikrázó parázs. Elvesztette. Elvesztették egymást az élet forgatagában az egyik őrültebb kanyarban. Kicsúsztak a kezeik egymáséiból, s azóta sem fonódtak össze újra.

- Te az életre is képtelen vagy. – Köpi a megvető szavakat, s ha nem lenne benne egy fikarcnyi tartás sem már, bizony belerúgna egyet a földön fetrengő lányba, mint egy utolsó kutyába. Nem teszi meg. Nem sülyedhet ennyire mélyre. A válaszok nem elégítik ki tudásszomját. Semmit mondó szavak, még megvédeni sem képes magát ez a lány, amikor a halál markában vergődik. Talán elég lenne pár szó, hogy megenyhüljön, és megkönyörüljön rajta, de nem küzd az életéért, csak nyöszörög, és tekergőzik a földön, mint egy féreg. Ez pedig méltatlan viselkedés egy olyantól, kinek ereiben Lestrange vér csörgedezik. Rangon aluli. Csak mégjobban feldühíti a férfit, s adja alá a lovat. A pálca melyre most az erős ujjak fonódnak, megremegnek a visszafojtott indulattól.

- Nem érdemled meg.. hogy szívd az éltető levegőt. CRUCIO! – Büntetni akarja, még most, az utolsó percekben is nevelni, de ugyan minek? Amikor pontosan tudja, hogy mi lesz a végjáték ennek az egésznek. Téboly. Öröm. Élvezi látni, ahogyan rángatózik a test, és ha egy sikolyt is kicsikarhat belőle, az csak hab a tortán. Leereszti a pálcáját egy pillanatra. Az átok megszűnik.

Csend. Mindent beborító csend, csak a két alak zihálása töri meg az egybefüggő éjszaka súlyos leplét.
- Vége van Bea.. vége. Sajnálom. – Talán az utolsó, megmaradt ép emberi érzések mondatták vele ezeket a szavakat, mielőtt újra felemelte volna a pálcáját, s lesújtott volna. „Adava Kedavra!” Egy zöld villanás, majd egy újabb élet huny ki a kezei által, de már fel sem veszi, még most sem, hogy a saját véréről van szó. Az sem érdekli, hogy mit fog ehhez az egészhez majd szólni a kedves felesége. Hogy a porontyával egyszerűen csak végzett. Nem érdekli.

Nem érdekli már semmi sem.

Még egyszer, utoljára..

Fáj...
Fáj!
Ostobák az emberek, mikor azt hiszik a halál adja azt az utolsó kínzó érzést. Az utolsó kínzó érzést az előtte magasló percek adják. Azok a percek, amik sokkalta fontosabbak rövid életedből, mint bármely másik. Az a perc, mikor azt várod:
Mi lesz?
Miko legondolkodsz azon, hogy tényleg van e túlvilág, hogy tényleg van e Pokol és Menny, és hogy hová kerülsz majd... Hogy megérdemled-e a byugalmat, mit életedben nem kaptál meg...
Úgy fekszik a földön akár egy kivert, kutya. Egy olyan kutya, kit egy életen át bolhák martak, ki csapzott volt és rühes, akár egy korcs.
Korcs...
Fattyú.
Teste remeg, mintha csak áramot vezettek volna belé, s htalamas szemei még utoljára felnéz a Nagy Rodolphus Lestrange szemeibe. Azok a szemek, melyek úgy hasonlítanak talán még mindig áhított szerelmedre...
És talán, tényleg nem érdemli meg, hoyg éljen. Mert talán meglrdemel, egy ennél sokkal jobb világot, Egy olyan világot, hol minden olyan , mintha festmény lenne. Egy olyan festmény, melnek vonalait úgy alakíthatod, ahogyan szeretnéd...ahogyan sze..
Crucio...
Fájdalom.
Szenvedés.
Vergődés.
Akár egy bogár, mely már az utolsókat rúgja. Vékony ujjai beletúrnak hajába, üvölt és üvölt haját tépné, ha lenne annyi ereje, de nincs. Elfáradt. Pihenni akar. Mostmár végleg...
Szemeiből könnyke hullanak, melyek kosszal, s izzadsággal keverednek, Szemei táskássá váltak, mintha nem aludt volna már hetek óta. Hajába kapaszkodva néz fel a férfire. A férfire, aki végez vele. A férfire ki mindig is gyűlölte. A férfire ki felé olyan érzelmeket táplált mint még soha senkihez, Szemei ragyognak...Ugyan..csupán annak látnád, ám csak könnyektől duzzadnak, Az utolsó könnyektől. Képtelen szólni. Képtelen kérlelni a másikat, nincs már rá ereje. Sem ideje. Mennie kell. Mennie....
Zöld fénycsóva...
Sötétség.


Megkérem valamelyik Stafftagot, hogy legyen olyan kedves Beatricet eltávozott karakternek bekönyvelni. Köszönöm

Egy pukkanás hallatszik a semmi közepén lévő sziklaormon. Egy férfi jelent meg hirtelen. Gladwynnek most telt le a munkaideje a Minisztériumban és meg tudott pár dolgot, ami hasznos lehet a Nagyúrnak. Azért nem a faluba vagy a kastélyba hopponált közvetlenül, mert az utóbbi hetek munkája teljesen kifárasztotta őt és mielőtt jelentett volna szeretett volna mindent újra átgondolni. Nem lett volna számára kifizetődő, ha összeszedetlenül megy a Nagyúr elé és valami nagy ostobaságot mond. Vagy valami olyasmit, amit már esetleg tud. Ezért visszaemlékezett azokra az információkra, amit a Nagyúrtól személyesen, küldöncök útján vagy rejtjelezett levelekben kapott. Ezeket összevetette azokkal, amiket tudott. nem volt egyezés köztük, így nyugodt lélekkel mehet a Nagyúr elé. De mégsem indult. Kellemes kora nyári est volt a mai és kiszerette volna élvezni, mielőtt jelentett volna a Nagyúr előtt. Hallgatta a fák lombjainak susogását és a közelben lakó tücskök cirpelését. Majd lenézett a falura. Teljesen elhagyatott volt. Ez is volt a céljuk, hogy teljesen elhagyatott legyen, mert így senki sem kémlelheti ki a terveiket. Pont rá látott arra a házra, amiben általában egy-két estét eltölt. Sötét és komor volt, mivel ő itt volt.