A Merlin-szobor

[Connie]

A jelek szerint mégsem aludt, hiszen akkora zajt nem csapott a kupak, ami felébresztette volna: valószinűleg csak a napsütést élvezte, vagy hogy szokták ezt mondani. Soha nem értettem mi a jó benne… sokszor elviselhetetlenül meleg, megizzaszt, büdös lesz tőle az ember; egyszóval teljesen felesleges. A legtöbb ember azonban nem osztott a véleményemet ezzel kapcsolatban és szerették a napsugarakat: nem is próbáltam megérteni őket, elvégre szivük joga a dolog: azért vagyunk emberek, hogy különbözzünk és az ilyen különbségeknek nem szokásom túl nagy feneket keriteni, elvégre ez a természet rendje.
- Kötve hiszem, hogy akármelyik bevenné, max az újak közül – feleltem, miközben levettem a kupakot. – A többiek már kaptak el legalább egyszer-egyszer, de különösebben nem hatnak meg. – tettem még hozzá, majd egy embereset húztam az üvegből és a folyadék lenyelése után egy jóleső sóhajt is eleresztettem, de közben azért figyeltem a lány mondandójára is. – Hát igen, de azért meg lehet oldani a dolgokat. – feleltem a következő szavakra. Igaz, a mugli kütyük nem működnek errefelé, de azért mindent meg lehet oldani valamiként… no majd kap egy kis bemutatót, ha kiürült az üveg… de a sörömet nem fogom feláldozni a kedvéért, az is biztos, márpedig egy eszközre mindenképp szükség van. Majd utána.
Lassan odasétált ahhoz a padhoz, amin én ücsörögtem és kicsit megkésve ugyan, de egy köszönés is kicsusszant belőle, amit csak egy biccentéssel viszonoztam, ugyanis éppen akkor kortyoltam egy újabbat az üvegből. Egy bagoly is megjelent valahonnét és a vállára telepedett: ez már nem tetszett annyira. Nem voltam nagy állatbarát, de a baglyok különösen ellenszenvesek voltak számomra: egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért jobb velük postázgatni, mint mugli módra küldeni a leveleket. Oké, talán egy kicsit gyorsabb volt, de egy ilyen dög elkóborol, megáll vadászni, megkajálja egy nagyobb madár vagy kitudja mi történhet vele, míg azért postaszolgálattal küldeni jóval biztonságosabb. Mondjuk nem meglepő, hogy igy vélekedek: a lehető legkevesebb dologban értettem egyet a mágusokkal.
- Persze, csüccs le. – feleltem a kérdésére, majd visszatértem a korábbi, a bagolyról szóló mondatához. -  Nem rajongok értük, de ha muszáj, maradhat…

Arieh

- Hé, állj csak meg! Gyere vissza, nem hallod?- nyúlok a másodéves kis srác után, majd megragadva a karját visszarángatom őt a szoborhoz. Nem vagyok őrült, ne gondoljátok, csupán utálom azt, ha valaki szemtelen, vagy éppen fittyet hány a környezetére és rongálja azt. Jelen esetben, ez a kölyök képes volt Merlin cipőjére egy cipőfűzőt rajzolni a szénceruzájával. Na de kérem, mégis hol élünk? Ma még csak Merlinre rajzol cipőfűzőt, holnap már a nyakamra? Egek, ha ezt látná a nagy varázsló, most biztosan forogna a sírjában.
- Engedj el, mit csinálsz? - Pattog a srác, pattog, de semmi gond, megoldom. Nem hagyom, hogy elmenjen, amíg le nem takarítja a firkálmányát. Mégis mit képzel? Azt, hogy majd az eső lemossa? Vagy netán úgy gondolja, hogy így tökéletes az alkotás?
Emlékszem, egyszer egy másik kölyök a padokba vésett kis szerelmes szívecskéket, bele sem gondolva abba, hogy az a fa mennyit szenvedett, míg pad lett belőle...Na jó, ebbe inkább ne menjünk bele, igazából nem az bosszantott akkor sem, hanem a viselkedése. Miért rongáljuk a környezetünket? Miért nem építjük azt? Nos, akkor egy fenékbe billentés elég volt ahhoz, hogy a kölyök kedve elmenjen a fába vésésektől, s talán egy örökre megjegyezte, hogy kerülje a parkban a kártévő tevékenységeket, illetve engem is...
Ez a srác viszont sokkal akaratosabb, mint az a másik, sőt, erősebb és vadabb is. Mindezt nem csak úgy hasra ütés szerűen állítom, hanem tapasztalom. A keze akkorát lendül, s úgy oldalba vág, hogy még az ajkaim is elnyílnak a fájdalomtól.
- Áúú, te komisz... - folytatnám, de a bitang kölyök nem nekem rohan, s nem lök bele a szobor mögött elterülő apró köves kupacba? Ó, dehogy is nem, maga az ördög lakozik a gyerekben. Én meg szépen hátraesek, mint egy kivágott tuskó, s hogy enyhítsem a sérülés veszélyeit, tenyereimet hátra nyújtom, s felkészülök a becsapódásra.
- Ááá - Az apró kövek belefúródnak a tenyereimbe, s úgy érzem, mintha egyszerre millió gombostűbe nyúltam volna. A homlokomon összefutnak a ráncok, s dühösen villannak szemeim a rohanó, s nyelvét nyújtogató srác után.
- Fuss csak, úgyis elkaplak! - mormogom a kavicsokon ücsörögve, nyújtott lábbal, majd összeszorítom az ajkaimat, ahogy a fájdalomtól lüktető, kavicsnyomos, bepirosodott tenyereimre pillantok. Remek, szép délután, igaz Devona?

Igazán remek ez a mai nap. Aranyló fények játszanak mindenfelé, és igaz, hogy már nincs az a hatalmas hőség, mégis érezni, ahogy a természet szinte ontja magából az energiát. Mintha minden lüktetne, mintha minden egy hatalmas szívdobbanás lenne és nekünk fel kellene venni a ritmust. Igen, ezt teszem én is.
Lépteimet ehhez igazítom, így szinte már rohanva száguldok végig az iskola hatalmas udvarán. Igazán jó most a kedvem, talán éppen emiatt kezdek bele a halk dúdolgatásba.

Igaz viszont, hogy a szép és kellemes dolgoknak, pont úgy mint mindennek, egyszer vége szakad. A Merlin – szobor mellett elsétálva ugyanis furcsa hangokra leszek figyelmes. Egy pillanatra megtorpanok, majd az egyik hatalmas bokor mögül figyelem az egyre csak fokozódó eseményeket.

Egy pillanat alatt felszökik a pulzusom, és a vérnyomásom is megemelkedik. Mély levegőt veszek, nem egyet, nem kettőt. Ez most nem az a helyzet, hogy én csak úgy fogjam magam és elaludjak, valami jó kis görcsös pózban. Lassan megnyugszom, de még mindig felháborodottság sugárzik a szemeimből. Ez csak akkor fokozódik, mikor meglátom a kis taknyos kölyök viselkedését az ismeretlen lánnyal szemben.
Hamar levonom a kellő konzekvenciát.. A fiú nem a lány öccse, és az a kis idióta éppen most emelt kezet egy nőre. Micsoda bátorság..

Hallom a jajgatást, a lány korholó szavait, és azt, hogy tulajdonképpen mi is az, ami nem nyerte el a tetszését. Akaratlanul elmosolyodom. Nem gondoltam volna, hogy van még valaki, aki ennyire figyel a körülöttünk lévő örökségre, a tárgyakra, a természetre. Én is hasonló beállítottsággal rendelkezem, úgyhogy teljességgel átérzem a helyzetét. Nekem sem tetszik mikor valaki rongál. Az más kérdés, hogy én általában le szoktam tudni egy morranással, egy nem túl kedves pillantással.. hiszen lehet valaki a legnagyobb aranyvérű, ha egyszerűen a szülők, vagy a dajkák képtelenek voltak arra, hogy megneveljék.  Pedig mit is ér az a fránya nagy aranyvérűség, ha az ember ilyen undorító dolgokat tesz. Hiszen mindenkit a tettei jellemeznek. Egy ilyen pedig.. eléggé szánalomra méltó.

Nem bírom már tovább, úgyhogy pont akkor lépek elő, mikor a kis görény menekülőre fogja.
- Petrificus totalus! – kiáltom, majd elégedetten nézem, ahogy dermedten a földre esik. Szívem szerint ott hagynám egész nap, éjjel.. több napig, csak hogy tudjon gondolkodni azon, hogy mit is csinált. Mondjuk, tény, hogy most egy darabig nem fogok vele foglalkozni. Inkább a lányhoz sétálok, aki még mindig neki magyaráz és akit szépen belelökött abba a jó kis szúrós kövekből púpozott kupacra.
- Na gyere, hagy segítselek fel! Add a kezed! – mosolygok rá kedvesen, és nyújtom felé a karom, persze ezzel is felajánlva azt, hogy csak akkor fogadja el, ha akarja. Mindenesetre szívesen segítenék neki. Már láthatja, hogy az ő oldalán állok, teljesen egyet értve a jelenlegi helyzet eszméjével.

Arieh

Hülye kis töprincs, hogy esnél el a saját cipőfűződben! Seggfej! Kiáltanám, ha nem lenne annyi fiatal kölyök a parkban, de inkább visszafogom az indulatomat, s megpróbálom kizárni a csúnya szavak használatát. Ebben a pillanatban azonban csodák csodájára, premier plánból követhetem végig, ahogy a srác dermedve, arccal esik a földre. Áh, ezt el sem hiszem, van valaki, aki meghallgatta a szavaimat? Egy pillanatra úgy érzem, hogy mégis kiválasztott vagyok, s egy elégedett, diadal ittas mosoly kúszik az arcomra, takarva az eddig ajkaimon húzódó, kavicsok okozta fájdalom jeleit.

És most jön az, hogy őrültnek néztek. Pedig ebben semmi nincs, én hiszek abban, hogy van valami, nevezzük azt Univerzumnak, vagy Csúcsos Sapkás zöld manónak, mindez lényegtelen… de van valaki, aki irányítja ezt az egész nagy forgatagot, szóval ezért érzem úgy, hogy meghallgatást nyertek a gondolataim.

 Hmm… valami mégsem stimmel, az erős férfihang, melynek rezzenései oldalról közelítik meg a hallójáratomat, arról árulkodnak, hogy itt nem égi közbeavatkozásról van szó. Eljött az idő, hogy oldalra csavarjam a fejem, ezt meg is teszem, s megpillantom a felém közeledő srácot. Micsoda véletlen, egy háztárs…remélem, hogy nem fog rajtam gúnyolódni, hogy fenékre billentett egy ilyen kis pöcs, mert akkor esküszöm, minden Griffendéles erényemmel együtt, hogy behúzok neki egy jobb egyenest a szeme alá, de akkorát, hogy két hétig újra tanulhatja az abc-t.

Tekintetem újra a kissrácra vetül, aki mozdulatlanul fekszik pár méterrel előrébb. Hehe, jól megszívta…Nem tehetek róla, elkap a nevetés, sőt, felhorkantok. Ciki, nem ciki, engem nem tanítottak meg úgy nevetni, mint az úri libákat, akiknek kiesik az arany a szájukból. Tudom, kicsit, khm inkább szörnyen rosszindulatúnak tűnhetek, hogy kiröhögöm őt, de ami jár, az jár! Én kedvesen figyelmeztettem őt, neki kellett volna máshogy alakítania az eseményeket, amelyek már megtörténtek, s bár mindketten a földön kötöttünk ki, úgy érzem, én nyertem. A horkantásom egy mosolyba kúszik át, majd mikor megszólít a srác, rápillantva zavartan szorítom össze az ajkaimat, gyorsan eltüntetve arról a jókedv vonásait.

-   Kösz, de egyedül is fel tudok állni. – csúsztatom felé közönyösen a szavakat, majd lassan feltápászkodok az apró kövekről. Nem is értem, hogy a férfiak miért gondolják azt, hogy egy nő nem tud felállni a földről. Bár, azért kedves gesztus, akárhogy is közelítem meg a dolgot, jó lenne, ha minden embert így neveltek volna, ezért megerőltetek felé egy mosolyt, egy egészen aprót. Ezután leporolom a kopottas, elől-hátul szakadt farmeremet. (Megjegyzem, semmi haszna a porolásnak, a kövek szépen befogták az anyagot és ezt már csak a mosás veszi ki belőle.)…Miután végzek a „kötelező” művelettel, amit még az óvónő diktált a kobakomban az óvoda homokozójának a közepén, füleim mögé igazítom az arcomban lógó, kócos tincseimet, lehúzom a kicsit kinyúlt, szintén kopott fehér-fekete csíkos felsőmet, hogy elfedjem a kikandikáló részeket, majd a fiú szemeibe pillantok. Ekkor eszembe jut az, amit a csajok dumáltak a szobában, hogy ennek a srácnak milyen szépek a szemei és mennyire jó a testfelépítése. Nevetséges, úgy tanulmányozzák, mint valami kísérleti nyulat, vagy a világ hét csodájának egyikét. Pff…mindenesetre a kíváncsiságom győz, s jobban szemügyre veszem azokat a szemeket. Nagyok, szépek, csillognak, biztos sok szépet látott már vele. Tekintetem egész alakján is végigfut, magas, vállas, jól öltözött, még az illata is jó…ehh, Dev, mi a fészkes fenét csinálsz? Gyorsan abbahagyom a fixírozásnak látszó, amúgy pusztán csak a tudás oltárára szánt pillantásokat, majd beletúrva a tincseimbe, legyőzve a hirtelen keletkezett zavaromat?? megszólalok.
-   Arieh vagy, igaz? Kösz, hogy használtad a pálcád, a gyerek rongálta a környezetet…most gondolom, tanul majd az esetből…Bár, azt meg kell jegyeznem, hogy ha nem bukkansz fel, én akkor is elkaptam volna őt…előbb, vagy utóbb…- Jegyzem meg, ezt nem hagyhatom ki, közben vetek egy pillantást a tenyereimre, s a látvány nem túl rózsás, mindkettő tele van horzsolásokkal…

[- Látom, hogy sikerült egyedül is felállnod. Bocs, ha tolakodónak érezted a felajánlásomat. Mindenesetre jól vagy?]

A nőket előszeretettel bántalmazó srác egy óriási puffanással terül el a földön.
Hála nekem..
Ajkamon megjelenik egy halovány mosoly, mellyel jelenlegi hőstettemet fejezem be. Mondjuk nem csak én vagyok az, aki ilyen nagy örömmel reagál a dolgokra. A kőkupacban üldögélő leányzó ugyanis hangosan felröhög. Aprókat horkantva hozzá, már-már majdnem sírva. Ezen a helyzeten még szélesebben mosolyodom el.
Eszembe se jutna ezért kinevetni. Hiszen olyan egészségesen nevet. Kit érdekelnek az érzelem mentes nők, a cicababák, akikbe már gyerekkoruk óta belesulykolták azt, hogyan lehet élni bábként, mindentől mentesen. Soha nem bírtam ezt elfogadni, soha nem bírtam az ilyen embereket. Hiszen érezni, ragaszkodni, nevetni jó dolog.. és kell is!

Kinyújtott kézzel állok felette, viszont pont azt teszi amit vártam. Nem fogja meg a kezem. Egyedül, magától felpattan. Na nem mintha valami nyomoréknak nézném.. tényleg nem! Nem azért nyújtom felé a karomat. Csak, mivel kapott egy jó kis lökést, és mivel nem valami puha dolgon landolt, gondoltam elkél neki a segítség. De ha ennyire jó minden, akkor persze, nem fogok neki segíteni. Rajtam ne múljon a lelki békéje.

Egy két erőteljes mozdulattal végigsimít a lábain, leporolja nadrágját, majd vet néhány rosszalló pillantást a foltokra, melyeket már csak a mosás hozhat ki abból a ruhadarabból. Nézem ténykedését és még mindig mosolygok. Figyelem, ahogy lehúzza magán a felsőt, hogy minél kevesebb bőrt mutasson meg magából, majd hallgatom szavait is, melyek pont olyanok, mint amilyeneket vártam, képzeltem.
- Látom, hogy sikerült egyedül is felállnod. Bocs, ha tolakodónak érezted a felajánlásomat. Mindenesetre jól vagy? – kérdezem meg tőle végre valahára a legalapvetőbb kérdést, melyet csak el lehet képzelni.

Végigmér. Tetőtől talpig. Arcomra már-már kiül lassan a zavar látható jele, vagy ha így folytatja el is alszom a helyzet kényelmetlenségéből kiindulva. Nézi íriszeimet, alkatomat, vállamat és úgy az egész lényem. Még a nevem is tudja. Milyen hihetetlen. Soha nem gondoltam volna, hogy az én nevemet bárki is megjegyzi, hogy bárki is tudni fogja. Hiszen nem vagyok én az a típus akit könnyű megjegyezni. Túlságosan átlagos vagyok, túlságosan egyszerű. Ha lenne bennem bármi ami a deviáns viselkedéshez közelebb vinne.. nos akkor még megérteném, hogy megjegyeznék a nevem. De így?!

Természetesen ennek örömére én is megnézem magamnak. Hatalmas, csillogó szemek és óriási sötét, csillogó hajkorona. Nem rossz párosítás. Egyenes, talán kissé fitos  orr, vékony ajkak, melyeket szinte egy pillanat alatt eltüntet, ha úgy akarja. Nem túl magas.. ettől függetlenül a domborulatok pont ott vannak és pont annyi, ahol, amennyi kell vagy éppen szükséges. Megfigyelem öltözetét is.. Hát nem éppen a legmárkásabb göncöket hordja, de valahogy így tökéletes a megjelenése. Nem tudnám elképzelni úri lánynak. Így igazi.. úgy már mesterkéltnek érezném az összhatást.

Rámosolygok, majd mikor a nevem mondja kissé megemelem a szemöldököm. Még mindig nem tértem napirendre afelett, hogy a nevemen szólított.
- Igen, Arieh vagyok. És benned kit tisztelhetek? Mert szerintem még nem találkoztunk. Csak nem felejtenék el egy ilyen lányt..! – mosolygom még mindig, majd a kezem nyújtom felé. – Arieh J. A. Brightmore!

- Igazán helyes dolog, hogy így megvédted a szobrot. Én sem bírom a rongálókat. És persze! – itt hangosan felkacagok – Elkaptad volna, kis bosszúálló! Tudom, elhiszem, ha te mondod. – tény és való, hogy ha ránézek, akkor tényleg biztosra veszem, hogy pár nappal később letarolta volna a gyereket valamelyik folyosón. Harcias, az már biztos.
Ekkor vet egy pillantást a kezére, melyet én is megtekintek. Esetleges tiltakozása ellenére megfogom kezét, és megszemlélem a horzsolásokat. Vörös csíkok, vércseppek.. nem túl bíztató.
- Mutasd csak! Hmm.. hát nem valami szép! – vizsgálgatom, majd ha hagyja, akkor nekilátok a seb kezelésének..

Arieh

Gyanakodva kapom felé a tekintetem ruhaporolás közben, mivel érzem a bőrömön a tekintetét. Szemöldökeim egy pillanatra a magasba szökkennek, ahogy a szemeibe pillantok. Ő lehet az, igen, ha jól emlékszem, róla beszéltek a többiek…Elhessegetem a gondolatokat a fejemből, s miután végeztem a porolási és ruhaigazítási művelettel, kényelmesen, pihenő állásba vágom magam, s úgy figyelem segítőmet.

-   Ugyan, semmi gond, te legalább udvarias vagy, nem úgy, mint egyesek.- Utolsó szavamnál egy gyilkos pillantást vetettem a még mindig földön fetrengő másodikos felé. Tény, hogy túléltem az esést és már az oldalam sem fáj annyira, de mégis hogy képzelte azt, hogy nekem támad? Áh, mindegy, nem is idegesítem ilyeneken magam, mert fölösleges. Ha a srác felnő, egy surmó gyökér lesz belőle, aki az ostoba szokásaival fogja gyarapítani a deviáns varázslók hatalmas táborát, nem hiába mondják, hogy nagy az isten állatkertje…

Hmm…azért észrevettétek, hogy milyen dolgokon tudok percekig gondolkodni? Ez egyszer még a vesztemet fogja okozni, az biztos. Újra beletúrok a hajamba, próbálom valahogy elrendezni a rakoncátlan tincseket, bár menthetetlen, ugyanis ez a fogócska és az esés egy mesteri madárfészket varázsolt a fejemre. Bár, ha őszinte akarok lenni, nem nagyon érdekel, majd kifésülöm, ha visszaérek a szobámba. Ám ha addig  netán beszólna valaki, cserébe arcon csapom…Hajigazítás közben ér egy újabb kérdés, kipillantok két hajtincs közül az előttem álló griffendélesre.
-   Leszámítva azt, hogy felidegesített az a hülye kölyök, s lejött a bőr a kezemről,  jól vagyok. Igen, remekül érzem magam. – Adok érdemleges választ az állapotomról, nehogy azt higgye, hogy egy ilyen kis eséstől hisztizni fogok és követelem a gyengélkedőt, s az ottani ellátást. Soha! Már annyi mindent átéltem, hogy szívlapáttal sem lehetne agyon csapni. A bátyámmal rengeteget lógtam, ennek köszönhetően a leélt tizenhét évem alatt kétszer eltört a bal karom, a jobb kezemen három ujjam, a vállam, eltört három bordám, illetve a bal lábam is, szóval balesetekben már veteránnak minősülök, s így ez a kis horzsolás már nem is tűnik olyan vészesnek.

Újra rápillantok, ezután mérem végig őt, s olyan gondolatok jutnak eszembe, melyek abszolút de nem jellemeznek engem. Egek! Nem szabadna annyi időt töltenem a lányhálóban, mert annyi hülyeséget dumálnak, hogy szinte már minden megragad a fejemben, többek között olyan dolgok is, amik idáig nem érdekeltek, vagyis, nem, most sem érdekelnek, azt hiszem, nem tudom, jajj…

Ezen gondolatok sem tudják elterelni annyira a figyelmemet, hogy ne venném észre, ahogyan végig mér engem. Az egy dolog, hogy én is ezt tettem, de van rá magyarázatom, méghozzá tudományos.  Viszont ő milyen jogon bámul meg engem? Miért van az, hogy folyton folyvást ilyen srácokba botlik az ember? Kicsit úgy érzem magam, mintha egy piacon lennék zöldség, vagy hentesboltban őzhús.

-   Khm..- Köhintem el magam, hátha akkor abba hagyja ezt a fixírozást, ami kezd idegesíteni. Tekintetem az arcára siklik, figyelem a vonásait, mosolyog. Hmm, jók a fogai, vajon mennyi almát eszik naponta? Áhh, látjátok? Már megint jönnek az efféle gondolatok…Már-már majdnem eléri, hogy én is visszadobjak egy mosolyt, de a következő mondatai meglepnek, s mosoly helyett inkább egy fintor ül az arcomra.
-   Milyen lányt? Olyat, aki megüldöz egy kölyköt az udvaron, azért mert megrongált egy szobrot, majd fenékre billen az apró kavicsokon, s szanaszét áll a haja, ráadásul elviselhetetlen a modora? Avagy olyat, aki annyira csodálatos, hogy védi a természetet, ráadásul Jeanne D’archoz hasonlítható a harcmodora, tudása Pallas Atheneé, s szépsége Helené? Tudod mit? Inkább ne válaszolj.  – Szinte dobom a válaszom, közben eleresztek egy gunyoros vigyort.  Ami azt illeti, elég durva voltam, de sosem kedveltem az efféle hízelgéseket, ráadásul nem is értettem, s értem, hogy miért csinálják ezt a pasik és bevallom, hogy fogalmam sincs, mit kellett  volna mondanom… Hmm, úgy látom, mintha kicsit meglepődött volna, persze, ez nem biztos, mindenesetre gyorsan megfogom a levegőben tartott kezét, s megrázom.
-   Devona Dillingham, háztárs…Hmm…- Pislogok rá párat, majd folytatom.
-   Megvan! Te vagy az a srác, akin gúnyolódtak múltkor a mardekárosok, jól emlékszem a nevedre, bár nem értem, hogy miért, nincs veled semmi probléma. – Jegyzem meg, ahogy a tekintetem újra végig vezetem rajta, s közben rájövök, hogy még mindig fogom a kezét. Gyorsan el is engedem, s kicsit hátrébb lépek, majd zavartan megbirizgálom a hajtincseimet. Komolyan nem értem, hogy mi van ma velem…Megigazítom a melltartó pántomat, igaz, ezt sem szokás mások előtt, de engem idegesít, ő meg ne nézze, ha zavarja. Közben azért figyelek rá, s mikor szóhoz jutok, felpillantok rá.

-   Ez nem helyes dolog, ez a kötelességünk. Minden diáknak ezt kellene tennie, hisz ez a mi érdekünk…Örülök, hogy úgy látod a dolgokat, ahogy én. – Osztottam meg vele a véleményem, s egész haloványan, de szimpatikusnak tartottam őt, vagyis a gondolatmenetét, a viselkedését és ez meglepő. Sosem voltak fiú barátaim, ráadásul nem értettem velük egyet semmilyen témában, most meg…leszámítva a gyenge indítását közös nevezőre jutottunk. Ezután vetettem egy pillantást a kezeimre, melyek bizseregtek a fájdalomtól.

-   Áh, semmiség…- felelem, miközben megmutatom neki a kezeimet. Ez eddig oké, vet rájuk egy pillantást, na de miért fogja meg a kezeimet ilyen finoman? És most mit csinál? Mit akar azzal a pálcával? Óh, persze, segíteni, jó. Hmm, ilyenkor kell pár pillanat, mire felfogom, hogy mi is történik. Tekintetem a szemei, s a kezeim között ugrál, ahogy figyelem a tevékenységét. Elég profinak tűnik, mintha már csinált volna ilyesmit, mégis, nem igazán bízok másokban, főleg nem akkor, ha az egészségemről van szó.

-   Tudod, hogy mit csinálsz? – Kérdem tőle, s bizonyára a mai napon már elege lehet belőlem, de ez van, én ilyen vagyok…

Faye[/size]

[/color]




Ismét egy unalmas hétvége. A különbség csak az, hogy fogalmam nem volt, hogy mit csináljak. Amíg ezen tűnődtem kiléptem a klubhelyiségből, amit a Kövér Dáma nem díjazott, mondván, hogy mindig meg zavarják a z álmát. Ezzel mondjuk nem sokat foglalkoztam. A hangja egyenesen irritált. Felállt tőle a szőr a hátamon. Mindegy, nem sokára magam mögött hagytam az óbégató festmény hölgyet és lefelé tartottam. A lépcsőket a hat év alatt volt időm megszokni. Bezzeg első évesen. Azt se tudtam melyik hova visz. Volt mikor megijedtem, hogy le fogok zuhanni vagy valami hasonló. De manapság már simán vettem a Szeszélyes Lépcsők minden egyes megmozdulását. Végül leértem a hatalmas faragott tölgyfaajtóhoz. Kitártam és kiléptem rajta. A verőfényes napsütés egy pillanatra elvakított, de aztán a szemem hozzá szokott a fényhez. Céltalanul indultam el a birtok egy pontja felé. Diákok ültek a fák alatt és tanultak vagy csak pihentek. Mások sétálgattak és megvitatták az eddigi életüket és sikereiket az iskolában. Eszembe jutott, hogy hol lehet a legjobban pihenni. A Merlin szobornál vannak padok.
Hamarosan el is értem a szoborhoz. Mázlimra egy pad szabad volt. Odaslattyogtam és ledőltem rá. Elgondolkoztam az életem későbbi részén. Mi lesz ha Voldemort meghal. Mit fogok csinálni ha nem lesz már kit üldözni. Amíg ezen agyaltam valaki belerúgott a padról lelógó kezembe.
-Héj. Figyelj oda egy kicsit jobban! - szóltam neki, de mire felnéztem megbántam. Egy Mardekáros lány állt fölöttem. Ha Merdekárosokkal fut össze az ember abból semmi jó nem sül ki.

[M]

MR. FULLER

Macskaszerű, könnyed léptekkel róttam a pincefolyosók rideg, kietlen útvesztőjét. A hideg fényű fáklyák halvány narancsos derengésbe vonták az alakom, a reszkető láng vetületeként árnyékom is meg-megremegett.
Lassan haladtam, a gondolatok pedig ezzel párhuzamos lomhasággal vonultak végig az agyamon - egyik se maradt túl sokáig, egyik sem volt érdemes arra, hogy különösebben időt vesztegessek rájuk. A szürke mindennapok egyhangú, halálosan unalmas témái voltak ezek, melyek végigkísérték az utamat a pincéből egészen a lépcsősorig és a földszintig; velem maradtak, mikor gyors léptekkel, sötétkék szemeimben kihívó tekintettel átvágtam a folyosón, s mikor ösztönszerűen a nagy tölgyfa ajtó felé vettem az irányt és kiléptem a szabadba.
Egy pillanatra megálltam, hátamat a kastély durva kőfalához döntöttem. A hideg először csak pillangószárnyakként érintette a bőröm, de ahogy egyre jobban átette magát a vékony szöveten, mind erősebben éreztem jeges markát, de nem érdekelt túlzottan. Ami azt illeti, valamilyen szinten még jól is esett - igaz, ha feltétlenül hidegre vágytam volna, azt a klubhelyiségben is megtaláltam volna, nem kellett volna felmásznom a lépcsőkön meg végigvonulnom a folyosón, a kotnyeleskedő festmények kíváncsi pillantásától és halk mormogásától kísérten. Mintha még nem láttak volna mardekáros diákot a folyosón, komolyan. Szánalmas.
Pillantásom apró, fehér kezeimre siklott, majd ellöktem magam a faltól és csöppet sem nőies mozdulattal zsebre vágtam kacsóimat és továbbmentem. A csöndes álldogálás nem az én reszortom volt, azt műveljék az elmélkedő hollóhátasok vagy hugrabugosok.
Felemelt fejjel, az égen gyülekező esőfelhőket figyelve caplattam a már így is vizes füvön, amikor beúszott a látóterembe a Merlin-szobor időtálló, giccses vigyora. Elfintorodtam, majd léptem még párat. Igazsághoz híven mentem volna tovább, de egy érintés a lábamon és a felcsendülő rosszalló hangnem megállásra késztetett. Odafordultam, hogy megnézzem, ki az a bátor idióta, aki ilyen tónust üt meg velem.
Nem kellett csalódnom, a padon egy griffendéles srác feküdt. ajkaim gunyoros mosolyra húzódtak, ahogy végignéztem rajta.
   -   Mégis, mire kellene figyelnem? Az olyan patkányokkal, mint te, nem foglalkozom - jegyeztem meg hideg tárgyilagossággal, tekintetemmel a srác arcát fürkészve.

Faye  

Semmi sem utalt arra, hogy a lány meg akarná bánni a tettét. Végül is Mardis. Miért bánná meg? Egy Mardekáros mindig öntelt és nagyszájú.
-Remek. Egy újabb nagyszájú Mardekáros. - tekintetem le sem vettem a lányról, nehogy gond legyen belőle, hogy egy pillanatra is elveszítem a fókuszomat. Végtére, ez a lány is, mint a többi Mardi potenciális halálfaló, vagy jelölt. Azok pedig bármire képesek. Nagyon lazán, szinte majd szétesek, olyan lazán, felülök a padon, majd erőt veszek magamon és felállok. A magam 168 centijével még így is a lány fölé tornyosultam. Sikerült kicsit jobban megnéznem magamnak. Fekete haja és sötétkék szeme volt. Így napnak háttal még egész jól is nézett ki.
-Ne keresd a balhét. Én sem teszem. Vagy megoldjuk civilizáltan, vagy el kell, hogy tángáljalak. - soroltam fel a lehetőségeit. Láttam, hogy az arcom fürkészi. Azt fürkészheti egy darabi, egyetlen arcizmom sem rezdül. Teljesen nyugodt és megfontolt voltam, bár mint az már átfutott az agyamon, mivel Mardi így potenciális halálfaló jelölt. Eme gondolatra a pálcámért nyúltam. Sosem tettem le. Ezekben az időkben bármikor szükség lehet rá. Lehet, hogy egy olyan peches napot fogok ki, hogy maga Voldemort ugrik elő a bokorból. Akkor pedig nincs mit tenni. Tétovázni nem lesz ideje senkinek. Vagy harcol és el tud menekülni, vagy nem harcol, de akkor tuti, hogy meghal abban a szent minutunban. Ezért aztán ezzel a Mardis csajjal kapcsolatban is bármire fel voltam készülve.
-Na mi legyen villás nyelvű? - kérdeztem gúnyosan, utalva ezzel arra, hogy a házát nem nagyon szívlelem. Meg kéne mozgatni a tagjaim, mert unatkozom, és lehet, hogy ez a csaj képes megmozgatni egy kicsit. Bár nincs párbaj az iskola területén belül, azért mindig vannak kiskapuk, amiket ha megtalálok, akkor ki is használok. Már láthatóan a kezemben tartottam a pálcám, és mintha meglepődött volna a bal kezességem láttán. Hát igen, ez azon ritka adottságok egyike, amikor párbajban fordított kéz van és úgy nem egyszerű küzdeni, hogy az ellenfelednek ugyanaz a keze van elöl mint neked.
-Szóval mi legyen csúszómászó? - gúnyolódtam ismét.

[M]

MR. FULLER

A mardekárosokra tett megjegyzését legprofibb címlapvigyorommal fogadtam, ami akár egy mugli fogpaszta-reklámba is teljes nyugodtsággal beillett volna. Mit tesz a gyakorlás, ugyebár...?
A következő mondatánál viszont abbahagytam a bájvigyorgást - na nem azért, mert lefagyott rólam a mosoly, hanem mert így nehezemre esett a beszéd.
   -   Eltángálni? - felnevettem. Hangom éles késként hasított a csendbe, ettől függetlenül nem volt feltétlenül kellemetlen, vagy bántó a megnyilvánulás. De persze minden csak nézőpont kérdése. - A nők verése is beletartozik a híres griffendéles eszmékbe, hm? Vagy te csak valami elfuserált fél-szociopata vagy, akit oda dobott a Süveg, hátha a környezet visszarántja a teljes őrületből? -
Tekintetemből csak a vegytiszta érdeklődés sütött, semmi más - lévén nem is éreztem mást. Félnem kellett volna? Ugyan! Az ilyen idióták csak fenyegetőznek, de ténylegesen úgysem mert volna egy ujjal sem hozzám nyúlni. Félt volna a következményektől - büszke vagyok, de nem hülye. Ezek után első utam Pitonhoz vezetne, és azt hiszem, kettőnk közül a srác jönne ki rosszabbul a helyzetből.
Legszebb öröm a káröröm.
Néhány sértőnek szánt mondat elhangzott a vöröske szájából, de nem talált ideget. Ami azt illeti, gúnyolódása teljesen hidegen hagyott - hamarabb kellett volna felkelnie ahhoz, hogy bármilyen módon is a lelkembe gázoljon, elvégre nyilván ezt vette tervbe kis megjegyzéseivel. Felvontam a szemöldököm és összefontam a karjaim magam előtt, de nem vettem elő a pálcámat; egyrészt még mindig nem hittem, hogy meg merne átkozni, másrészt még bőven elég távol álltunk egymástól ahhoz, hogy el tudjak ugrani az esetleges támadás elől.
Nem kellett csalódnom, pár másodperc múlva a srác varázspálcája is előkerült a zsebéből. Lenéző pillantást vetettem rá.
   -   Ó, szóval nem érzed magad elég nagyfiúnak egy nálad húsz centivel alacsonyabb, fegyvertelen, fiatalabb lánnyal szemben, csak akkor, ha a kezedben van a varázspálca? Mondd csak, kedves... - hatásszünetet tartottam, kihagyva a helyet a nevének, ha esetleg be akarná szúrni. - ...nem érzed oltári nagy gyávaságnak ezt az egészet? Kíváncsi vagyok, hogy fog a híres griffendéles tükörbe nézni holnap úgy, ha ma elkezd átkozódni egy ilyen helyzetben... - jegyeztem meg, miközben enyhén oldalra döntöttem a fejem és vártam, vajon felkapja-e a vizet és anyázásba, esetleg bűbájszórásba kezd. Testem már reagált az esetleges veszélyre, adrenalin áramlott végig az ereimen, izmaim ugrásra készen várták az átok elhangzásának pillanatát.
Hiába, jobb félni mint megijedni; egyelőre szeretném megélni a holnapot gennyes kelések nélkül, no persze annyira még nem éreztem indokoltnak a felkészülést, hogy a pálcát is előhúzzam. A balkezes felállástól nem tartottam, egyáltalán - semmivel nem volt könnyebb helyzetben, mint én, hiszen neki is kényelmetlenséget jelentett az én jobb kezem. Csakúgy, mint a vívásban.
Fifty-fifty.

Faye

   




Újabb szitkokat szórt rám és a házamra. Általában nyugodt vagyok, de a vérmérsékletem kezdett hevesedni.
-A pálcámat ezért húztam elő, mert Mardis létedre potenciális halálfaló jelölt lehetsz, vagy rosszabb esetben már halálfaló is vagy. És nem akarok a gyengélkedőn feküdni ilyen olyan okokból. - válaszoltam a lánynak kimértem. -Szó sincs itt gyávaságról meg nagyfiúskodásról. Puszta elővigyázatosság. - fejeztem be. Csak demonstráció képpen, hogy lássa nem viccelek pálcámat az égnek emeltem.
-Stupor. - a kábító átok vörös fénye elhagyta a pálcám hegyét és az ég felé száguldott. Ott senkiben sem tesz kárt. Legalábbis ezt reméltem. Nemsokkal később valami zuhanni kezdett az égből. Egy galambot talált el a kábító átok és a madár ernyedt teste a lány feje felé közelített. Felnéztem.
-Hoppá. - vigyorogtam. Ez a demonstráció kicsit jobban sikerült mint azt eredetileg vártam. Remélem már látja, hogy nem viccelek.
-Na akkor részemről békésen intézném el. De ha te a párbaj híve vagy ám legyen. - leeresztettem a pálcámat és kérdőn néztem a lányra. Arcából semmit nem tudtam kiolvasni, de ő sem az enyémből. Utálom azokat a nyomorult halálfalókat. És mélyen megvetem akinek akár szemernyi esélye is van, hogy közéjük állhat majd.
-Epekedve várom, hogy mit szeretnél tenni. - mondom neki, kissé előredőlök és széttárom a karjaimat, jelezve, hogy válaszoljon végre, különben ott helyben kupán vágom a pálcámmal. Mivel az iskolán belül tiltott a párbajozás nem sok kedvem lett volna a házamtól pontokat levonatni. Így is elég szoros  két ház között a verseny. Ha jól emlékszem akkor összesen 50 pont különbség lehet közöttünk. Mármint a házak között. A csaj és én köztem a különbség ég és föld. Egy évvel felette árok. Simán lenyomnám, ha arra kerülne sor.
-Na mi lesz már? Unom magam.

Antony

Egy kellemes délutánnál mi lehetne szebb. Minden túl tökéletesen alakult ahhoz, hogy valami ezt a napot elrondítsa. A Merlin-szobornál kifejezetten élvezni lehet, ahogyan a nap gyenge, vagy éppen erős sugaraival az egész testemet felmelegíti. Ma is kellemes idő volt, és már érződött, hogy a nyár közeledik, sőt már itt is van. Nem sokára mehetünk haza, ki-ki a maga családjához és élvezhetjük az együtt töltött időket családtagjainkkal. Élvezhetjük a vízbe merülést, mikor már felforrósodott testünket a hideg vízbe mártjuk, hogy lehűljön és el lehessen viselni a tikkasztó hőséget. És mikor már nem a tanuláson jár az eszünk, meg hogy meg ne bukjunk egyetlen tantárgyból sem, hanem kikapcsolódunk és élvezzük azt a röpke kis szünetet, ami két iskolai év között helyezkedik el, s mely oly hamar elszáll, hogy egyszerre csak azt vesszük észre, hogy ismét az iskola ódon falai közt ülünk, régi padjaiban és körmöljük a leckéket.
Már előre is öröm a nyárra gondolkodni, és hogy mennyi mindent fogok csinálni a szabadidőmben. Nem kell attól paráznom, hogy a tanárok megint csak kiszúrnak velem és csak azért sem adják meg a jobb jegyet. Milyen jó lesz majd akkor.
Leültem az egyik padra, mely a szobor hátulsó részére tekintett rá, s élveztem azt a kis szellőt, ami ilyen napokon egyáltalán nem esik rosszul. A parkban a megannyi virág annyiféle színben pompázott, mint ahány növény ott tarkította a szobor megnyugtató, kedves hatását. Vígan becsuktam a szemem, hogy élvezzem egy kicsit a napozást, és a közelgő nyarat.

[Gabriella]

Gabriella

*Micsoda gyönyörű reggel! Közeledik a nyár, a nap már egyre melegebben süt, és ennek örömére már csak egészen vékony kabát van rajta, egy selyemkendő a nyakában, ezzel még jobban kihangsúlyozva a francia származást, vékony vászoncipő, ami kényelmes, mégis kecses, szorosan rásimuló nadrág, és ezzel le van tudva. Igaz, mire kiért ide, kicsit melege is volt, szóval a kabát cipzárját lehúzta, és hagyta, hogy a félig gombolt fehér ingét meglengesse a szél játékosan. Csodás napnak nézett elébe. Nem volt senki ma, aki idegesítette volna, nem voltak hisztis lányok a környéken, sőt, most hogy így jobban körülnéz, senki sem volt kint. No sebaj. Valószínűleg, ilyen ,,korán", szombat délelőtt tízkor még nem sok mindenkinek akarózik felkelni. Talán annak a Granger lánynak, hogy tanulhasson... Kinézné belőle, hogy ilyenkor is hatkor kel fel, csak hogy imádott könyveit nézegesse... Eldobja a gondolatot a válla felett, és inkább a felső zsebéből egy csokis kekszet húz elő, és kis papírcsörgés után ki is bontja, hogy aztán egy laza, elegáns mozdulattal a szájába nyomja, és élvezhesse az ízek csodás kompozícióját, és úgy olvadozzon tőle, hogy ahogy a csoki a szájában. Szaprofita életmód... Kényelmesen sóhajt, és lassan, csendben lépked az egyik padhoz, majd lehuppan, és némi gondolkodás után eldől rajta hanyatt, két lábát a pad két oldalán lógatja, az egyik keze a hasán, a másik a szájánál játszik. Mézbarna tincsei játékosan terültek el, most éppen majdnem a válláig értek, egész hosszúak voltak, és éppen azon gondolkozott kikapcsolódásként, hogy milyen frizurát vágasson magának, mert hát erről is kell agyalni. Lassan csócsálta a csokit, szemeit néha lehunyta, és sziesztázva, csendben pihent. Annyira jó volt ez a pár pillanat! Néha halkan, a simogató mély hangján dúdolgatott valamit, vagy a kabátját bűvölte le magáról, mert melege volt... A virágok lassan életre kelnek, a bogárkák is, a szellőcske is játékosan szaladgál errefelé... Nem kellett tanulni mindenféle vizsgára, nem akart menni, vagy sietni, vagy pótolni, vagy... Nem! Sztrájkol! Ezt a napot szeretné valami csendes, és a lehető legkevesebb energiát igénylő cselekvésekre pazarolni. Nincs túl sok idő a vizsgákig, de tanulni ráér holnap, meg... Mire vannak az éjszakák, nem? Aztán a hasán lévő kezét a feje alá húzza, és így, kényelmesen elnyújtózva, mégis annyira kecsesen és vonzóan, hogyha valaki arra tévedt, tuti megakadt a tekintete egy kósza pillanatra rajta.*