Plázs

Nagyjából egy osztályteremnyi terület fehér kővel leburkolva. Kovácsoltvas padok és asztalok találhatóak rajta, napos időben a diákok szívesen tanulnak és töltik idejüket idekint. Akad két sakktábla-mintás asztal is. A területet furán nyírt, magas sövény veszi körül.

[ Mr. Titkolózós ]

Ebben a pillanatban annyi mindent szerettem volna. Legszívesebben megfogna azt a csinos kis nyakát és kitekerni. Még ha három nap is telt el, az azért akkor is három nap. Igen hosszú… és túlságosan szürke három nap. Mindenfajta szó, vagy bármiféle jelzés nélkül. Ennél talán még az is jobb volt, ha sárvérűnek nevezett, mert akkor legalább hozzám szólt. Még ha éppen nem is a legkedvesebben. Na de ez… Ez, hogy úgy tenni, mintha nem történt volna SEMMI?

Dühösen trappoltam keresztül az iskola folyosóin, majd az egész parkon keresztül, s megkerülve a magas sövényeket, melyek kellőképpen elrejtettek a kíváncsiskodó tekintetek előtt, lépkedtem a fehér kövökön, a padokat, s asztalokat kerülgetve. Elég borús, szeles idő volt, senki sem tévedt erre, hogy esetlegesen sütesse a hasát. Csak, hogy lássa mennyire tiszteletben tartom a drágalátos döntését, miszerint csináljuk úgy mintha a másik üvegből lenne, s nézzünk át rajta, nem egy nyilvános, hanem egy eldugott helyet jelöltem meg találkapontnak. Mert bizony küldtem neki levelet, mert ha ÉN nem lépek, akkor ő rám se hederít. Hát ennek a végére fogok járni, már csak azért is. Mert az ilyesfajta viselkedést nagyon nem tudom tolerálni.

Idegesen harapdálva a szám szélét, forgok körbe a nem túl nagy helyen, s támaszkodom meg az egyik asztalnak, éppen csak nekidőlve, s összefonva a karjaim, kissé dacosan meredek magam elé, mit sem törődve, hogy a enyhe szellő a saját maga kedvére kócolja össze a barna tincseim. Lehet, hogy el sem jön? Ha ezt meg meri tenni velem azok után… Akkor tényleg kitekerem a nyakát. De azt már nyilvánosan, és akkora vircsaftot rendezek… Najó nem. Ezzel csak magam járatnám le, s kürtölném világgá életem újabb baklövését. Kezeim a zsebembe mélyesztve, fogom meg azt a bizonyos levelet, amit nem is olyan rég, pontosabban tegnap este kaptam meg. Ha nem olvastam el ezerszer, akkor egyszer sem. Örültem, hogy az édesanyám vette a fáradtságot és írt nekem végre egy levelet, hiszen én hiába küldtem, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy apám hamarabb rátette a kezét, s ezért nem kapta meg. Ja, hogy ők nem is azok akinek gondoltam… Hát ez csak hab a tortán.

[ Ms. Elhanyagolt ]

Nos igen, az a bizonyos levél. Nem lepte meg annyira maga az üzenet, mint az, hogy miképp kapta meg. Elvégre az ebéd alatt egy semlegesnek számító, hugrabugos diákkal odaküldeni nem épp a legmeggondolatlanabb dolog, sőt, mondhatni fejlődik a lányzó. Talán a törődés eredménye, mégis, igaza van abban, hogy úgy kezelte, mint valami kísértetet, akin keresztül is igen értelmes beszélgetéseket lehet folytatni, sőt, még csak észre sem kell venni. Oly születési ártalom ez, mely a neveltetés nélkül is kialakul a vér miatt s a család mibenléte folytán, mit csak tetéz az a bizonyos képesség, mellyel akár puszta falat is formálhatna saját magából.

Hosszú léptekkel szeli a folyosókat, látszólag feldúltan, ám minden egyes forduló után változtatva arckifejezésén, hol zaklatottá, hol meggyőződéssel telten lépdelve, tudva, hogy így eléggé zavaros dolgok játnak majd a többiek fejében, ha egyáltalán arról fognak diskurálni, hogy mégis mi a fenéért megy ki ilyen átokverte időben, mikor sem a nap nem süt, sem az eső nem esik, hanem a kettő közti állapot, mintha maga Britannia helyzete lenne lefestve, hisz a béke és a bádorú peremén áll maga az ország is. A valódi háborúzás messze még, hisz nem törnek nyiltan egymásnak az úgymond sötétség és a fény csapatai, ahogy fogalmazni szokás a grifendéles berkekben, ahol előbbre való egy mutatós cupáksült, mint egy jól megálmodott átok vagy méreg.

Újabb és újabb arcvonásokat öltve lép ki a szabadba, hogy végül a plázs ívére fordulva nyerjen villámfényt tükröző ragyogást lélektükreinek kettőse, s bőre a szürkület s a maró szél lévén fémesnek tetsző viszfénnyel gazdaguljon. Nem, most nem hivalkodik a képességeivel, a szél s az eső nehéz szaga hozta ki belőle, egyetlen érzület, mit nem bír elleplezni, s ez a vágyódásé, mely a mérhetetlen hatalom után való áhitozását festi meg, A nehéz, ám vaskos, széles szörgallérral ellátott, leginkább a pár éve itt járt durmstrangosok viseletét idéző kabátban feszítve, mely alatt mindössze egy kényelmesen bőre szabott inget s hasonló szabású, itt-ott bőrcsíkokkal megerősített nadrágot visel. Nem viszi tulzásba, elvégre legutóbb is megkapta már a lányzótól, hogy ő és az eszement, aranyvérű viseletei az őrületbe kergetik. Nah igen, pedig olykor azt hiszi, már túl esett azon a bizonyos ponton, amilyen kitöréseket képes produkálni...

Az asztalnak támaszkodó alakot figyeli, s mit sem törődve az élénkülő széllel, halad töretlen felé, egyik belső zsebében a hamuval, mely a levélből lett, hisz minden egyes üzenetet elég alaposan meg kell semmisíteni, már most is, hogy vérévé váljék az ember fiának. S teljes lelki nyugalommal markolja hát meg baljával ezen pernyét, s szórja az erőre kapó szél szárnyaira, s ahány porszem, annyi felé lobban szétnyíló ujjai közül a kis kupac, s végül megállapodik a másik előtt, alig fél lépésnyire, hogy egy meggondolás folytán közelebb lépve hajoljon közelebb, s ha a másik nem gátolja benne, hát puha csókot lehel ajkaira.

[ Mr. Lehengerlő]

Kissé tehetetlenül, idegesen morzsolgatva a boríték sarkát pillantok fel, s még mindig semmi. Talán ilyen hamar idejöttem volna? Nem bírtam a máskor imádott Klubhelységem környezetét. Nem, nem volt üldözésmániám a rám vetődő tekintettektől, hogy biztos mindenki tud mindent. Szó sincs ilyesmiről. Csak a piros anyagokkal bevont falak nem sugározták felém a megszokott melegséget, s marasztalást. S a könyvek sorait is tehetetlenül bámultam, mintha… mintha tanulnék, pedig korántsem fogtam fel semmit a sorokból. Pedig ideje lenne összeszedjem magam a közelgő vizsgák miatt is. Viszont valami, vagy inkább valaki untalan elvonja a figyelmem, s már csak azon kapom magam, hogy a könyvre könyökölve révedek el a semmibe, s visszapörgetem a történteket, mint valami filmet, a moziban. De persze biztos csak én vagyok ilyen szentimentális, s csak én az én szívem kalimpál, a történet óta még jobban.

Idegesen birizgálom a piros-arany színben játszó sálam rojtjait, az egyik kezemmel, ami nem tudom, hogy is került oda, ki a meleg zsebből, amikor a szél halk fütyülésén kívül valami egészen mást is meghallok. Még hozzá lépéseket. Közeledő lépéseket. Most vagy Ő jött el, vagy valaki magányos órákra vágyik. Először fel sem pillantva, csak véve egy mély levegőt, emelem meg kissé a fejem. Nagyot dobban a kis ketyegőm, melyen már meg sem lepődök, amikor pillantásom találkozik az övével. Nem mozdulok, sőt, egyetlen egy mozdulatot sem teszek felé, még csak el sem lököm magam az asztaltól. Már csak azért sem fogok egyből a nyakába ugrani.

Hah, naiv gondolat volt, hogy én ezt az elhatározást, amit már a levél megírásakor magamban megfogadtam, nem fogom az első pillanatban megszegni. Tudhattam volna, hogy elég egyetlen egy olyan mozdulatot tennie, amivel képes női szívek százait összetörni, s ezzel együtt engem is az ujja közé csavarni. S ráadásul ezzel ő is teljességgel tisztában van. Ahogy elém áll, s pillantok fel rá, felejtek el egy röpke pillanatig levegőt venni. Fel sem emelem a kezem, hogy esetleg eltoljam magamtól sértett módon, pedig így terveztem… de tényleg! Már megint az a mérhetetlen nagy gyengeség, ami elfog. S ahogy egyre közelebb hajol, majd érinti meg az ajkaim, leszek libabőr. Egy teljes pillanatig nem teszek semmit, továbbra sem moccanok, s nem is viszonzom. De tényleg csak addig, mert még mielőtt megszakítaná az édes kontaktust kettőnk között, emelem fel a balkezem, hogy a tarkójára tapasztva az ujjaim, csókoljam meg, vágyakozva, s talán túlzottan is odaadóan.

A hosszúra nyúlt percek után elengedve, simítom végig az arcát, majd húzom el a kezem, s mélyesztem újra csak a zsebembe.
- Miért kell ez az egész? – Kérdezem, miközben a szemeiben kutatok valamiféle… válasz, érzés után. – A bujkálás, a titkolózás, hogy úgy kezelsz mint egy… egy… valamiféle hétvégi alkalmi partnert. - 

[ Ms. Olvadozó ]

Elgyengülő test, ahogy a pillantásuk találkozik, s magában halovány mosollyal nyugtázza, hogy a másik úgy reagál, miként azt elvárhatta volna bárkitől. A lassan kiüvegesedő szemek, az ellágyuló arcvonások csak egy-egy apró rezdülésként értelmeződnek, akárcsak a testtartás. De nem, a valódi, a mindennél fontosabb információ maga a csók.  A csók, mely előbb csak lágy, hisz ő adja, fel kívánva ébreszteni gondolatokat, érzéseket, érzületeket, melyek az elmúlt hétvége oly gondtalan éjszakáit idézik, s a vágyat, hogy még többet éljenek át. De nem csodálkozik, mikor eleinte semmiféle érdeklődést nem mutat a másik, mindössze csak hagyja, had csókolja, majd, mikor már épp válnának el ajkaik, érzi meg tarkóján az ujjak érintését, melyek lágy kalodába zárják csigolyáit, hogy onnan tarkójára futva vonják közelebb egy hosszúra nyúló, szenvedélyes, s perzselő csókig, mely elméjébe rántja a képeket, melyek az események kikristályosodott képeiként égtek tudatába pár nappal ezelőtt. S csak eztán válnak el ajkaik, s siklik le nyakáról a kéz, hogy megszakítva a kettejüket összekötő kapcsot, inkább kérdést s egyben aggodalmat szegezzen neki az oly odaadóan ölelt nőszemély.

- Kell a védelem... - Ejti a szavakat, míg a másik csípőjére siklatja jobbját, mit sem törődve azzal, hogy a kabát alá fut be, nem pedig azon kívül állapodik meg. Hisz oly mindegy volna, hogy miképp látják meg őket, ha meglátják, s inkább fejezi ki a kötődését ekként, minthogy fellengzős példázatokkal ostromolja. Ám még mielőtt a másik félre értené amit kiejtett, vonja közelebb, hogy szinte összetartozónak tetszen a két test, s leheli az ajkakra. - Meg kell, hogy védjelek azoktól a viperáktól, akik gyávák a saját fajtájuk tépni, így a hozzájuk közel állókat szaggatják meg. Talán azt hitted, hogy jelentenek valamit azok a csitrik, akik unos untalan körül rajongtak az évek folyamán? - Nyiltan feltett kérdés, s válasz a másikéra, s valóban ott a szemekben az az ismerős csillanás, mely az elmúlt napok önfeledtségében szinte állandósulónak tetszhetett.

- Felrovod hát nekem? - Simít végig baljának ujjhegyeivel az arc ívén, hogy végül a nyak vonalára fordulva fusson szintén a kabát alá, immár kétoldalról fogva át a csípőt, hajol kissé közelebb, szinte érintve ajkaival az ajkakat, de meghagyva azt a lehelletniy távolságot, mely egy apró rezdüléssel áthágható lenne, mégis, most hagyja, hogy a másik lépjen, ha akar, s csak nyugodtan szemléli azokat a gesztenyeszín, aranycsillanással pettyezett lélektükörpárt.

[ Mr. Védelmező]

Kissé értetlenül pislogva nézek rá, amikor végre megszólal. Védelem? Miféle védelem? Azt nagyon kétlem, hogy esetleg engem akarna védeni. Még is mitől…? Inkább csak saját magát, s a nevét. Azt a bizonyos Malfoy nevet, melyet még véletlen se hozzanak szóba pont az enyémmel. Persze, érthető, sőt, szinte teljesen logikus. Félrenézve, tekintetem az egyik székre szegezve kúszik önkéntelenül egy apró, gúnyos mosoly ajkaimra. Nem, nem őt gúnyolom ki, inkább saját magam, hogy már megint milyen egy szerencsétlen hülye voltam. Talán… talán egy pillanatig elhittem azt, hogy most már soha többet nem lesz azzal gond, hogy ő és én azon a bizonyos ranglétrán hol is állunk. S ezen semmiféle levél nem változtat, semmiféle újonnan szerzett információk.

S ez másodpercek alatt futott az agyamon, de még mielőtt bármiféle vádat mondhattam volna a szemeibe pillantva, kúsztak be a kezek a kabát alá, szinte észrevétlenül. Így, a magas sövények jótékony takarásában minden megengedett volt, még egy ilyen, talán bensőséges mozdulat is.

A szemeimben a féltékenység mardosó lángjai csaptak fel, már csak névtelenül megemlítve azt a sok kis csitrit. S a nekem szegezett kérdés, megint olyan nyilvánvalóan dorgáló volt, hogy már szégyenkeznem kellett volna, hogy valaha is a zöld szemű szörny felütötte bennem a fejét. Lesütve a szemeim, vettem egy mély levegőt.
- Talán. – Feleltem arra, hogy hittem e egyetlen pillanatig is, hogy érdekli őt valamelyik ígéretes hölgyszemély, akiből kitűnő menyasszonyjelölt is lett volna, főleg ha a felmenőit néztük. De ez a kérdés, bármilyen határozottan is csúszott ki ajkaim közül, annak ellenére is, hogy ilyen közel volt hozzám, fájdalmasan átlátszó volt. Hiszen, igen, nagyon is féltékeny voltam mindenre és mindenkire, aki nyíltan oda ment hozzá napközben, s akár csak egy hanyag mozdulat kíséretében is, de hozzáért, teszem azt a vállához, s valami idétlenséget sugdosott a fülébe.

Kezeimet szinte önkéntelen mozdulatban futattam végig a karján, s megállva, kissé megkapaszkodva bennük néztem újra rá, amikor meghallottam a kérdést. Felróni, hogy meg akar óvni? Ennek inkább imponálnia kéne, mint sem bosszantania. Kissé hátrébb hajolva, hogy ne essek újra kísértésbe pillantottam rá.
- Nem, nem rovok fel neked semmit. De ettől függetlenül meg tudom magam védeni. – Válaszoltam, de nem azzal a stílussal, ami egyébként jellemzett engem. Bár megmaradt a jellemvonásom, nem arról van szó, de vele szemben már nem tudtam volna tovább hozni a dacos, akaratos és határozott önfejű leányszó szerepét. A halk szavakban inkább némi tiltakozás volt, gyenge ellenkezés, hogy engedje, én is döntsek, ne csak ő. Persze sosem lehetett tudni, mikor fog az alvó vulkán kitörni, hiszen kissé heves természetemnél fogva ez megtörténhetett, ha nagyon befolyásolni akartak. Bábként kezelni.

- Te azt mondod védeni akarsz. Én azt mondom, hogy egyszerűen csak nem tudod megtagadni a neveltetésed által beléd sulykolt elveket. – A kezeim újra csak elvettem, s már nem rajta kerestem a támaszt, hanem a kovácsoltvas asztal szélére fonódtak az ujjaim, ezzel megtámasztva magam. – A te károdra menne, ha híre menne, hogy egy sárvérű kezét fogod. Vagy nem így van Abraxas? – Vontam fel a szemöldököm. Hangomban nem volt semmiféle kihívó él. Inkább csak színtelen, egy enyhe keserűséggel.

[Ms. Számonkérő ]

Lesütött pillák a szavakra, mik válaszként érkeznek, s lágy érintés, ahogy a karcsú ujjak végig futnak a karok mentén, míg újra és újra szavak érkeznek, s aztán megtörik a meghittnek hazudott pillanat, s kérdés szegeződik neki. Talán az újabb tucat kezdete eme hét alatt. Hogy valóban csak a presztizsét féltené, azért kerüli a másikat? Elmélázhatna, hogy ez míly mértékben igaz, hisz egy részén igaznak kell, hogy tekintse, mivel a mélyben lakozó, ösztönné kristályosodott tanítások nem válnak vízzé, s el sem párolognak egy gyengédebb érzelem nyomán. Pedig olykor azt kívánta, bár ne volna szükség erre az egészre. Mert alakoskodnia kell, még saját maga előtt is, hogy elleplezzen oly lépéseket vagy rezdüléseket, miket önmaga elől is takargatni akar. S ezzel ejti csapdába tán magát? Vagy mindössze ellenségeinek eszelt ki egykor effajta hálót, mit magára kiterjesztve kívánta magasabb szintre emelni a technikát?

- A káromra menne? Nah de kérlek... Ezer és egy módját találhatnám annak, hogy elkerüljem az effajta híreszteléseket, hisz emlékezz, péntek este sem leplezett le senki, pedig egy falkányi griffendéles gyűrűjében ültél, nem is épp nyugodtan. S nem az, hogy nem neszeltek semmit, de közülük valónak hittek, olyannak, aki elveszett eddig a tömegben, és mind nagynak hitte magát, mert talált valakit, aki, bár sosem létezett, de alul marag hírben még utána is. - Ejti a szavakat, melyek értelmét reméli, hogy a másik megérti, s nem kell abba is belemennie, hogy ennek a módszernek az alkalmazását nem viheti végbe, mikor a folyosón találnának egymásra, vagy egy-egy kurta percre, de összeborulnának a folyosókon, netán a padokon ülve egy-egy csókba olvasztva ajkaik.
- Ha veled vagyok, szabad lehetek az alakoskodástól, s az, hogyha a diákok előtt nyiltan történne íly eset, mint a mostani is, akkor megmérgezné a pillanatot a megannyi írigy vagy épp felkapaszkodni igyekvő háztárs segítőkészsége, s az, hogy minduntalan azt kellene néznem, mikor mutat felém pálca, melyből megannyi ocsmány átok törhet felém, vagy mi még rosszabb feléd... - Vonja ki karjait a talán alól, s hosszan nézve azokba a mélybarna íriszekbe, indul meg, lassú léptekkel, melyekkel csak azt fejezi ki, hogy nem állhatja most a tétlenséget, s inkább járhatnékja van, minthogy merő sóbálványként álljon a kővel felszórt úton.

Nem, csak azért sem kezdi el kifejteni, hogy mennyire nehéz ez, hogy mennyire sok munka van abban, hogy segíteni tudja nagybátyját, s míly kudarc volna a megannyi év alatt kiépített kapcsolatok semmivé foszlása, hogyha csak úgy felvállalná magát. Azzal világok dőlnének össze ugyan, de azok égései magukkal rántanák, s csak az égiek a megmondhatója, hogy valóban lesznek-e oly kegyesek vele szemben, hogy Kedavrát használnak Crucio helyett. Igen, csak ezt remélhetné, s hogy nem kerül a Nagyúr elé, mint holmi áruló, ki szövetséget kötött avagy árulóvá lett, még ha a mintát maga Piton adja is neki, legalábbis Lucius elmondásainak nyomán. S a tehetsége, mit elleplezni nem kíván, s még csak elfedni sem, méginkább veszedelmes vaddá kell, hogy tegye. Gonddal terhes életet választott, mikor leszületett, s minden megalkuvást kihasználva kell majd végig élnie, mégis, egy része repes az ajándékok láttán, a másik viszont sír a veszteségek lehetőségétől. Hisz a nő is a Sors asszonyának ajándéka lehet.

[ Mr. Vacilláló ]

Igaz, igaz amit mond. A háztársak nem vettek észre semmit. De ezt nem lehet újra és újra eljátszani, csak azért, hogy a folyosókon pár lopott pillanatot együtt töltsünk. Ráadásul, ahogy kiveszem a szavaiból, ő is ellene lenne a dolognak. Túl sok bonyodalmat szülne. Hiszen az eddigi szürkeségből az egyik pillanatról a másikra kikerülne az a bizonyos figura, s mindenkinek feltűnne, hogy nem is létezik igazán, mert nem ül ott az asztalnál, s nem jár senkivel egy órára.
- Nem akarok több hazugságot. – Ráztam meg a fejem. Egyre csak több és több övezne körül, mely a végén teljesen ellepne, s megfojtana. Ám a következő szavaknál, melyeket hozzám intéz, teljességgel megdermeszt. Szabad lehet…? Tényleg ezt érzi? Én lehetek az egyetlen egy ember, aki előtt nem játssza a szerepet, melyet ki tudja ki osztott rá, ő vagy a nagybátyja? Ezek a szavak, s az újabb aggódó, féltő mondatok többet érnek minden kincsnél, s az emberiségbe vettet hitem talán egy pár pillanatra visszahozta, hiszen pár napja semmivé foszlott, ahogy szembesülnöm kellett vele, egész életem merő hazugság, nem több. S talán én sem vagyok az aki… talán egészen más valaki.

Amikor elenged, s lép el tőlem, az eddig visszatartott lélegzetem lassan kifújom, majd kissé lehajtom a fejem, s behunyom a szemeim egy röpke pillanatra. Ellökve magam az asztaltól, húzom ki az egyik széket, mely csikorogva karcolja végig lábaival a fehér követ, s rogyok le rá. Nem bírtam tovább ott ácsorogni, inkább rongybabaként üldögélek, bal kezem megtámasztva a hideg asztallapon, másikat az ölembe ejtve figyelem őt.
- E mögött sokkal több minden áll, csak te nem avatsz be engem. – Szólalok meg egy kis idő után, megtörve a beálló csendet, melyet az ő léptei törtek meg eddig. Mielőtt még azt gondolná, most azt követelem, regéljen el mindent, emelem fel kissé a kezem. – Nem, nem is várom el. Főleg, hogy semmi jogom hozzá. –
Tény, még is mi jogosítana fel engem ilyesfajta követelésekre? Semmi. Sőt, mondhatni semmivel sem tartozik nekem, főleg elszámolással nem. Talán eddig is túl messzire mentem, elragadtatva magam? Egyik nagy félelmem az, hogy hisztis, akaratos tyúkként fogok viselkedni, s ezt észre sem veszem.

Felkönyökölve mindkét kezemmel, temettem az arcom tenyereimbe, majd véve egy mély lélegzetet, pillantottam fel rá, összefonva az ujjaim, s megtámasztva rajtuk az állam.
- Könnyebb lenne, ha kiderülne rólam, hogy nem az vagyok aki? – Kérdeztem hirtelen, talán meg is bánva, hogy kibukott belőlem a kérdés, de ha már egyszer megtettem, akkor nincs visszaút, s nem szívhatom vissza. – Teszem azt… nem muglik a szüleim, hanem varázslók. Akkor az változtatna valamit a helyzet mostani felállásán? -
Őrült kérdések ezek, s magam is jót derülnék hasonló helyzetben, ha ebben nem én lennék az alany, s nem lenne a feltételezés igaz, ami egyelőre a másik számára tényleg csak feltételezés.

Váddal illeti a másik, mit a szinte szabályosnak tetsző körvonal mentén folytatott léptek közepedte hall, s megemelve jobb szemöldökét, pillant a másikra, de nem, nincs ideje megbotránkozni, a kéz emelkedik, hogy leintse. S újabb szavak jönnek, melyek meghagyják titkainak homályát, nem kívánva oda fényt prántálni, hol amúgy sem volna érdemes kutakodni. Nem, elméje már önmaga számára is veszélyes hely. Talán túl sokat foglalkozott azzal, hogy itt is, ott is más és más képek kapjanak helyet, tán ugyanazon eseményről több álláspont, részint önámítás, részint valóság keverékeként, mint azt Luciustól tanulta, bár, rég beszéltek már ők ketten, meglehet, nem is lesz rá több alkalom.

-Hogy könnyebb lenne-e? Talán egy sóhajnyival. Akkor már csak a gesztusaidon és a ruhatáradon kellene változtatni. - Ejti a szavakat, melyek nem épp a leghelyénvalóbbak, de most, mikor meg is dermedhetne, hogy veszélybe került az a kevés szabadság, melyet élvezni vélt, nincs hangulata oly kifejezéseket s szavakat használni, mik inkább illenének valami Dracoval folytatott szócsatába, mint ide, kettejük körébe.
- Így csupán olyannyira kellene finomítani modorod, hogy ne terelődjön a szó házadra, míg az említett körülmény nélkül származásodról is terelni kellene a szót, nem csak a süveg beosztásáról. - Őszinte, s ez talán még magát is meglepte volna egy héttel ezelőtt. Most viszont, mintha szokásává vált volna az igaz beszéd, kínok helyett megkönnyebbülés árad szét benne, hogy félre teheti a kétértelmű féligazságokat, kígyóként, alattomosan sikló és maró éllel ékített, cikornyás beszédét, melyet tanároknak és diákoknak egyaránt tartogat.

- De nem, korántsem volna annyira felemelő, mint amennyire hiszed. Mégis, valamivel egyszerűbb lenne. - Lassítja le lépteit, s fordul a kényelmesen üldögélő felé, hogy félre téve veleszületett képességét, induljon meg felé. Nem kapkod, semmi értelme nem lenne, még az sem zavarja, hogy öles villámok szabdalják az eget. Nem, egyáltalán nem a félelemről volna szó, hanem a szabadság érzetéről, melyet akkor érez, mikor egy ilyen kéken derengő, fékezhetetlen energiacsóvát szemlélhet. De most nem pillant fel, s veti hátra fejét élvezettel. Fekete íriszeivel Violet lélektükreit keresi, figyelni akarja, miként kerülnek közelebb és közelebb, mintegy bizonyossággal kívánva élni, meríteni akarva azok árnyalatából. S ahogy lassú, nehéz cseppekben kezd hullani az eső, végig mosva vonásait, ám elkerülve íriszeit, mintha holmi delejjel vérteződne, mind közelebb s közelebb lép. Nem holmi varázsról van szó, amit a varázsvilág nem taglal, avagy bűvöletről, melyet a másik jelenléte miatt érez, minössze lassan megázó föld, a természet gondoskodó könnyeinek érintése, s az olykor-olykor megélénkülő szél keltette érzületek kavargó tömkelege, melyekkel telitődik elméje, egy-egy villanásnyit keverve emlékeinek képkockái közé, végképp kavalkádot teremtve még a képezett legilimentorok számára is, még ha jómaga nem is ért oly kiemelkedően az oklumenciához.

- Ezzel foglalkozni később is ráérünk, még ha van is efféléről szó. Tegyük félre az áskálódást, a dacot, a meggondolatlan lépések hozta kínos hallgatásokat. Feledni kívánom a nélküled töltött órákat, a perceket, melyekben el kényszerültem lépni melletted, minden érdeklődés felmutatása nélkül, mintha holmi csitri volnál, egy a körülöttem lézengők közül. - Újabb szavak, ahogy megállapodik a másik előtt, a jobbjának ujjhegyeivel simít végig az arc ívén, le egészen az állig, honnan vissza indulva helyezi úgy tenyerét, hogy a nő belefektethesse arcát, ha kívánja közelségét. Ám ha nem, ház nem erőlteti, a kapcsolatuk már rég nem a dacból fogant indulatokról kellene, hogy szóljon, s lám, neki kell megtenni a lépéseket, hogy ez így is maradjon, pedig valójában a másiknak kellene efféle gesztusokat tennie. Egyszer elviseli, főleg most, hogy lehetőség adódik majd arra, hála a hagyományoknak, hogy együtt jelenjenek meg, félre dobva arcaikat. Az álarcos bál koránsem oly lehetőség, mit kihagyhatnának.
- Volna kedved, emlékezetessé tenni az utolsó iskolai Ostaránkat? -Ártatlannak tetsző kérdés, ezernyi csapodár gondolattal, melyek minduntalan  visszatérnek Violet alaljához, kihez tán tiltott a kapcsulatuk, a magának sem vallhatja meg, gyengéd szálak kezdik láncolni.

[kellene]

Óh nem, ha egyszer valamibe belekezdek, vagyis a mondandómba, hiába emeli kezét, hogy leintsen. Ez sem akadályoz meg abban, hogy befejezzem. Hogy kifejezzem ily módon magam, s talán könnyítsek a lelkemen. Az a sok vacillálás, félelem, a megannyi indok, ami azt súgja, még most hagyjam ezt az egészet. Ezt a… mit is? Lehet egyáltalán kapcsolatnak nevezni? Vagy még csak egy kezdeti stádium, ami lehet megreked itt. Mert nem lehet azt mondani, hogy még most, a legelején elvágom a szálakat, és minden úgy folytatódik tovább, mint eddig. Bennem ez a dolog már régen nem az eleje mindennek. Annál sokkalta több.

Lehet rosszul lennék saját magamtól, ha már nem lennék tisztában egy ideje azokkal a bizonyos érzésekkel, melyek eluralkodtak rajtam. Hogy most is, szinte rajongva figyelem minden egyes lépését, melyet megtesz. Hogy csak úgy iszom a szavait, pont mint a sivatagban rekedt vándor, aki pár csepp vízhez jut. Ám ahogy a szavak mondatokká alakulnak, s értelmet nyernek, úgy kúszik aprócska fintor, és elégedetlenség arcomra. Most nem is az bosszant, hogy azt mondja, csak egy leheletnyivel lenne könnyebb neki a felvetés, amely ebben az esetben igaz is. Hanem a többi… hogy min is kellene változtassak.
- Hirtelen nem is tudom, hogy ehhez a megállapításhoz mit szóljak. – Feleltem enyhén ironikusan, ezzel is csak tovább éreztetve azt, mennyire nem tetszik a hozzáállása. Lányos álmaim egyikében talán azt reméltem, hogy elfogad majd olyannak, amilyen vagyok. Egy kissé modortalan, neveletlen szutykos sárvérűnek. Hah, mily naiv ábrándok. Lehetséges, hogy ha még meg is változok… akkor sem leszek elég jó neki? Hozzáillő, megfelelő? Az a papír, ami annyi mindent bizonyít, lehet nem is ér semmit. Hiszen engem nem érdekel, miféle királyok és királynék a felmenőim, s hogy valójában pont olyan tiszta a vérem, mint az övé.

Újabb mondat, a házam, a származásom… mintha ezeket ellehetne törölni. Csak apró kis porszemek lennének a tökéletes ruházatán, amit egy mozdulattal eltüntet. Lehetséges, hogy szerinte csak ennyi… De mindez belém ívódott, formálta a jellemem, s tett olyanná amilyen most vagyok, s elvileg pont ezért fűzi hozzám valami… mert nem vagyok hasonló a többi kis csitrihez, akik a mai nap során már szóba kerültek.
- Lehetséges, hogy félreértem de mintha a saját flancos ízlésednek megfelelően akarnál belőlem valakit alakítani vagy… valamit. – Szűkültek össze a barna szemek, s villantak meg a természetes dacossággal. Mely talán gyermeki volt, s semmibe vehető, vagy épp ellenkezőleg?

Elfordítva a tekintetem, megtámasztva még mindig kezemben az állam, néztem tova, figyelve, hogyan is gyülekeznek a sötét fellegek. Ismerősnek éreztem a jelenetet. Mintha az én életem fölött is egyre csak gyülekeztek volna, villámokat szórva. Szemem sarkából észrevéve, hogy közeledik felém, felhagyva a körbe járkálással, pillantottam rá. Meg sem rezzentem, ahogy éreztem, hogy az első esőcseppek lehullva az asztalra tett kézfejemre csiklandozták bőröm, s gördültek lefelé. S ahogy az elsők lehulltak, úgy egyre több és több, követték egymást. S hulltak, beterítve hullámos tincseim, s arcom. Újra csak éreztem, ismét csapádba estem. Képtelen voltam elszakítani a pillantásom. A dacosan összepréselt ajkaim önkéntelenül váltak kissé szét, s vettem egy mély levegőt, hiszen akkor úgy éreztem, mintha fojtogatnának.

Nem feleltem semmit sem az újabb szavakra, melyek már jobban estek kissé sebzett lelkemnek, mint az előbbiek. Kissé félrebillentve a fejem, fektettem arcom tenyerébe, s emeltem fel kezem, hogy az övére helyezhessem, ezzel is csak a néma egyetértést kifejezve. Majd pár pillanat múlva leheltem csuklójára apró csókot, s pillantottam fel rá. A kérdést meghallva, apró mosoly futott át ajkaimon, s felálltam ültő helyemről.
- Már türelmetlenül vártam, mikor kérdezed meg. Féltem, hogy a visszautasított ajánlatok egyikét kell még is elfogadjam. – Minek is tagadtam volna. Bárki is jött oda, hogy megkérdezze, mennék e vele, habozás nélkül rávágtam, hogy nem. Bár rettegtem, hogy nélküle kell elmenjek egy ilyen kis lényegtelen ünnepségre. S lehet, inkább el sem mentem volna, mint sem valaki mást lássak a karjai között, a hogy tánc közben készségesen hozzásimul. Karjaimmal nyakát körülfonva pillantottam rá, s váltak vonásaim kissé komolyabbá, s talán… elszántabbá. Közelebb hajolva zártam le ajkait csókkal, egy apróval.
- Tudom, hogy azt szeretnéd, hogy ne foglalkozzunk az előbbi dolgokkal de… nem szeretném, ha mástól, más körülmények között tudnád meg azt, amiről én is csak tegnap szereztem tudomást. – Suttogtam halkan, s simítottam végig bal kezemmel az arcán.

Griffin

Könnyed, napos idő köszöntött a birtokra. Roxanne még alig néhány hete volt az iskola tanulója, hisz csak márciusban vették át előző iskolájából és máris egy vizsgára kellett készülnie. Már dél körül kivonult a plázsra, ahol kovácsoltvas padok és asztalok vártak arra, hogy diákok töltsék köreikben a szabadidejüket. 3-4 könyvet is szétterített maga előtt, s mindhármat végignézve jegyzeteket készített magának, amik megkönnyíthetik a tanulását…Ez különösen fontos volt , hisz mágiatörténetre tanult, amiből köztudottan rossz eredményei voltak. Nem kedvelte a tárgyat, hülyeségnek tartotta megtanulni mindazt, ami a múltban volt. Őt inkább a jövő foglalkoztatta…Persze, csak a történelemmel állt így, a többi tantárgyat nagyon szerette…Örült  annak, hogy kikerülhetett a régi közegből, ahol nevelkedett…Ahogy a hetek teltek, úgy egyre jobban próbálta elfelejteni a múltját, de a pletykák még mindig terjedtek róla, amibe lassan már beletörődött…Rájött, hogy mindegy az, hogy mások mit mondanak, az a lényeg, hogy ő tudja, mi történt valójában. Eszébe jutott az a nap, amikor 3 mardekáros kerítette körbe és zaklatni kezdték a múltja miatt és az , amikor Julia segített rajta…

~Igaza van, nem lehet a titkainkat elmesélni senkinek sem, senkiben sem bízhatunk…de , mégis jó, ha az ember békében élhet…eh, ez a tananyag. Rémes, miért kell nekem ennyi évszámot megtanulnom? Elegem van…~

A nap sugarai áttörtek a fák levelein, s betöltötték  a plázs egész területét. Mivel megunta a tanulást , otthagyva a könyveit átült az egyik sakktábla mintás asztalhoz és játékostárs híján egyedül kezdett játszani...

..::Zenobia::.. 

*Egy csendes reggellel indult a nap…mint mindig. Nos igen, ez a szó már igen ismertnek és népszerűnek számított a Roxfort-os diákok körében. Sok eseménytelen napot élhetett már át az, aki ide jár, de olyan élményekkel is gazdagodhatott, melyeket a mugli birodalom sosem nyújthatott volna.
Az egy berögzült dolognak számított Hannah életében, ha reggel hétkor csörög a kis vekkere és azt sugallja neki: Hé kislány, ébresztő! Itt az idő kibújni a paplan alól!
Ez az időpont persze egy normál embernek korainak tűnhet, de a kis griffendéles leányzó majdnem mindig utolsónak kel. Szobatársai már hajnali ötkor is képesek kipattanni, mintha téli álmukból frissen és üdén köszöntenék a tavasz eljövetelét. De hát minden nap???
A főszerep azonban most arra összpontosult, hogy milyen furcsán kipihentnek érzi magát a harmadéves hölgyemény. Ilyen nagyon rég történt már vele.
Szemhéja óvatosan kinyílt, kék íriszei az órára meredtek… és egy sikoly…*

- Á te jó Isten! Elaludtam! Már 9 óraa…! – kiáltotta és minél gyorsabban próbálta törékeny kis testét kiszabadítani a vastag, meleg dunna fogságból. Nem valami egyszerűen, de végül sikerült és azonnal megrohamozta a fürdőszobát. Fogat mosott, lezuhanyzott, felöltözött és az órája helyszíne felé vette az irányt. Emelt sarkú topánkája úgy kopogott az öreg kőpadlón, hogy az egész folyosó a visszhangjától csengett. Persze egy árva lélek sem járt ilyenkor odakint, minden diák bent csücsült az unalmas oktatáson. Hannahnak szerencséje volt, pont a professzor előtt pár másodperccel be tudott esni az ajtón. Villámgyorsan ledobta magát az egyik szimpatikus székre és nagy szuszogás közepette próbálta kiheverni az észveszejtő rohanás fáradalmait.

*És igen, végre véget ért ez a katasztrófaként induló nap. Legalábbis azon része mikor a délelőtt agyi megterhelések árán élhető túl. Itt volt végre az ideje a pihenésnek. Ó, mostanában szegény Hannah szótárában szinte nem is kapott méltányos helyet ez a fogalom. Talán most sikerül egy kicsit kiengednie a gőzt és relaxálással töltenie egy kellemes délutánt. Talán…
Nos már csak a helyet kellett kiválasztani. Valami nem túl nyüzsgő, nem túl forgalmas, de szabadtérire volt szükség jelen esetben.
A választás végül a plázsra esett, a leányzó remélte nem hemzseg pletykálkodó diáklányoktól, akiknek be nem áll a szájuk és nem elégszenek meg azzal, ha vaalki a saját ízlése szerint öltözködik. Nem… múltkor úgy kicsúfolt pár ilyen beállítottságú hárpia egy szemüveges kis hollóhátast, hogy egy teljes napig bent gubbasztott a szobájában szegényke. Az ilyen szívtelen bestiáktól jobb, ha távol tartja magát az ember, de sajnos ezek mindenhol ott vannak…*

~ Végre itt vagyok… Áh remek… nincs itt senki… bár kicsit szokatlan a fülemnek ez a csend, de igazán felemelő érzést nyújt… béke… nyugalom… magány… Ó jaj! Hisz máris hiányzik az, hogy jókat nevetgéljek Sueval, vagy esetleg Beával bonyolódjunk hosszas beszélgetésbe. Nem való ez nekem… egy kicsit itt ülök és ha nem fut be valaki, továbbállok… ~

*Hannah a végén rádöbbent, hogy nem is olyan rossz itt. Nem ám! Hátradőlt, hogy kényelmes helyzetből figyelhesse meg a madarak féktelen repkedését a kék ég felé, ahogyan kellemes, csiripelő hangot hallatnak, mely minden fülnek oly kívánatos dallam. A fák ágai közt átfújt a szél, vagyis inkább csak egy röpke szellő, mely meg-megrezegtette a Tiltott Rengeteg előtt elterülő bokrokat. Felettébb csodás látvány tárult a bájos és kíváncsi szempár elé mikor a végtelen messzeségbe bámult és többszáz bárányfelhőt figyelhetett meg, melyek iramosan vonultak végig a kék íriszek előtt. Szavakkal el nem mondható érzelmek cikáztak ekkor a lányban, szinte meg sem bírt szólalni, a gyönyör még a gondolatit is elnyomta, csak nézett ki a fejéből…az idő pedig telt múlt…
Egyszercsak egy tipegés zaja törte meg a mennyei mámort, s egy női alak lépett elő a fák mögül. Hannah még nem tudta kivenni pontosan kiről van szó, még túl messze volt az illető, de remélte valaki olyan, akivel legalább egy kellemes és emlékezetes csevelybe bonyolódhat.*

[Hannah szívem ^^]

Hajnali öt. Pompás. Ezen az éjszakán sem mondott csütötököt a vekker.
Mióta nem a házimanója keltette szigorú pontossággal, Zenobia kisasszony retteg attól, hogy esetleg egy reggel nem csörög pontosan az ébresztőóra. Talán fel tudna kelni magától is, de őszintén szólva nem merte még megkockáztatni. Ha nem kel fel pontos időben, félő, hogy nem tud normális emberszerű lényt faragni magából, mire kezdődik az órája.
Mi a fontosabb vajon? Egy unalmas tanóra, vagy a tökéletes megjelenés? Nem volt olyan ismert a Roxfortban Zenobia, mint mondjuk otthon, Londonban, de akivel hozta már itt össze a sors, az tudhatta róla: elképesztően hiú és bármit megtenne a tökéletes megjelenésért. Tett róla, hogy a társai ráragasszák a 'Piperkőc gazdaglány' címet, hogy utána bemutathassa, sokkal többet tud ő a hencegésnél. Tehát, ha választás elé állítanák, valószínűleg habozás nélkül a megjelenésre voksolna. Mármint az esztétikus megjelenésre, nem az órán valóra.
Egy rituálészerű sóhaj. A bal oldalán feküdt, így a fal felé fordult, mikor a monoton pittyegés megzavarta a nyugalmát. Minden reggel ez ment. És miért nem ruházott be legalább valami normális bizgettyűre, ha egyszer megtehette volna?
Csak.
Nem volt Azureblue kisasszony fázós típus, bár lehet, hogy az 'elkényeztetett hercegnő' imidzséhez jobban passzolt volna valami naaagy, puha, habos paplan. Egyszerű műgyapjú takaró. Azt sokkal könnyebb ledobnia magáról reggeli kómájában. A mellette alvó szobatárs még békésenb szuszogott, mikor ő felállt és egyenesen a szekrényéhez tipegett. Ma mit fog felvenni?
Talárt. Hát persze! Általában nem zavarták a monoton dolgok, szeretett hozzászokni mindenhez, ami körülötte zajlik, de az egyenruhával, azzal sosem sikerült megbékélnie. Játszva kitűnhetne a tömegből akármikor a maga elegáns és fényűző stílusában... ehhez képest minden áldott délelőtt egyszerű fekete köpenyben kell feszítenie. A csilli-villi ékszerek éppenséggel nem voltak megtiltva a Házirendben, de az órákon nem tolerálták őket. Különben is, ha az alap hiányzik, egy csodás ruhaköltemény a legnagyobb boszorkánydivattervezők egyikétől, akkor mit ér a csodálatos zafír nyakék?
Ó, tudnivaló... semmit.
Mégis, annyira megszokásává vált már, hogy a szekrényével kezdi a napját, hogy fel sem tűnt, még a szitkozódása is többnyire ugyanaz, mikor a valóságba rántja a tudat, hogy belekényszerítik egy ilyen ócska göncbe. Levette az egyik talárt a fogasról. A hármas számút, amit a hét azon napjának megfelelően viselt akkor. Hét talár nem sok egy kicsit?
Hát persze, hogy nem. Ő egy héten nem veheti fel kétszer ugyanazt. A másik, valamivel kisebb szkrényéből pedig a kedvének megfelelően vette ki az aznapi cipőjét.
Hátrahajtotta a fejét, a szemét lehunyta. Milyn kedve lesz vajon, mikor tökéletesen kisminkelve, gondosan elkészített frizurával kilép a hálókölet ajtaján és belehasít a tudat, hogy még mindig él? Valószínűleg úgy fogja érezni, jól néz ki, mint mindig. Az órák után pedig... aznap nem lesz semmi különösebb programja. Akkor pihenni fog, ez egyértelmű. Magassarkút vesz fel, mint minden hétköznap. Megközelíthetőleg tíz-tizenöt pár lehetett, a többi tizenakárhány lábbelije papucs volt, szandál és sportcipő. Persze, ha az egyalkalmas, fényűző topánkákat nem számította bele.
Maga sem tudta, miért, de egy szürke, párcentis sarkú, eredeti bőrcipőre esett a választása. Az oldalán apró vöröses hullámok. Tökéletesen semmitmondó lábbeli egy tökéletesen semmilyennek ígérkező napra.
A további helyszínek is menetrend-szerűek voltak: fürdőszoba, sminkasztal. Tanterem. Aztán vissza a szobájába, csak egy egészen rövid időre.

- Lucy végig azt hitte, a prof Jasont nézi. Nem lökted volna esetleg olalba, vagy valami? - csak egy hangyányit felháborodva, sokkal inkább gúnyosan beszélt szobatársához, anélkül, hogy ránézne. Jócskán előtte ment, barátnője csak úgy kullogott utána.
- Próbáltam, de akkor engem is letolt volna.
- Igen, ez valószínű - vetette oda Zenobia a válla fölött, míg leguggolt az éjjeliszekrényének fiókjához. Kihúzta. Benne néhány magazin: divat, esküvő... és amit keresett, egy még bontatlan csomagolású lakberendezői. Tegnap hozták postán. Megragadta, majd intve szobatársnőjének, egyszerűen elhúzta a csíkot. Igen, ő olvasni fog, és nem zavarhatja meg senki. Hol fog olvasni? Nyugis helyen, ahol, mint azt már kitalálta, nem zavarhatja meg senki. Mondjuk optimálisnak tűnik az a köves placc... ott nem sokan járnak, ült már ki oda máskor is egy-egy érdekfeszítő magazinjával.

Összetéveszthetetlen hangot hallatott, ahányszor csak ment valahová: meggyőződése volt, hogy csak ő tud ilyen csengő szoprán hangszínben tipegni, legyen a talaj föld, sár, macskakő vagy folyosó. Kezében csak egy magazin. Nem vitte túlzásba a készülődést, még a talárt sem váltotta le. Ebéd utánig biztos nem is fogja.
Nagyon remélte, hogy egyedül lesz, mint általában, ha nyugira vágyik. Fortuna ezúttal nem hallgatta meg ki nem mondott imáját. Egy lány már ütt üldögélt, láthatóan elmélázott. Nem volt ismerős különösebben, bár talán már látta valahol... unokatestvére révén, valószínűleg. nem lehetett a lány sem ötödéves, sem Hollóhátas.
Végülis, mi vesztenivalója van, ha szóba elegyedik vele? Maximum kiderül, hogy a csaj egy kis ribi, akkor egyszerűen megmondja neki a magáét és továbbáll. Bár aki a felhőket tanulmányozza, nem valószínű, hogy egy pletykás liba lenne.
Angyali mosollyal arcán tipegett ahhoz az asztalhoz, ahol a lány ült, a másik oldalra, hogy szemben legyen vele.
- Szia! Bocsi, leülhetek? - a magazinját az asztallapra tette. Talán a lány azt gondolja majd, csak olvasni szeretne, és nem éppen az ő társasága miatt szándékszik odaülni. Ha nagyképű, elküldi. Ha még nagyképűbb, megvonja a vállát és nézi tovább az eget. Ha pedig rendes a csaj... akkor rendesen fog válaszolni neki. xD

[Zenobia kedvesem ]

*Egy Hollóhátas lépett közelebb hozzá. Ezután kiderült az is, hogy nem vitte el a cica a nyelvét és megszólalt. Azt kérdezte leülhet-e. Nos ez elég furcsa kérdés hisz ez nem egy katonai iskola, mindenki azt csinál szabadidejében amit akar, ahol azt akarja. Kivéve persze a tiltott részeket.
De Hannah értette mire utal a dolog, és mivel jó hangulatában volt, gondolta kicsikét megvicceli, vagy legalábbis egy kedves megnyilvánulást intéz irányába.*

- Óh szervusz… nem sajnos ez a hely foglalt! – megvárta amíg dramatikai fordulatot vesz a kis hecce és akkor újból összehordott valamit megnyugtatás képpen – Ugyan dehogy foglalt… csak hülyéskedtem. Csüccsenj csak ide nyugodtan!

- Remélem azért még van kedved leülni ezek után, de tényleg csak poénkodtam. Ne vedd a szívedre! Ugye nincs harag? Egyébként a nevem Hannah. A tiéd?

*Ezt követően még mosolygott egy sort, de aztán újból meg kívánt szólalni, hogy újabb hülyeségeket fecsegjen össze-vissza. Áh, kivételesen most nem ilyesmire készült. Csak barátian szeretett volna találni egy jó témát, hogy ne csak úgy tétlenkedjenek egymás mellett mint két fatörzs.*

- Még nem nagyon láttalak a suliban. Gondolom nem évfolyamtársam vagy, mivel órán még nem volt szerencsénk egymáshoz. És hamár úgyis itt vagy akkor mesélhetnél kicsit magadról. Tudod én általában minden velem szembejövőt ismerek, de te valahogy elkerülhetted a figyelmem. És ha így alakultak a dolgok akkor talán itt az ideje pótolni a hiányosságomat! Hihi! – mondta vigyorogva Hannah.

*Most egy kicsit mégis elmélázott. Mikor épp teljes csönd uralta a tartózkodási helyet a leányzó az égre tekintett. Észrevette, hogy mennyi csodaszép madárka száll el pont felettük. Ez persze gyakori jelenség volt a Roxfort háza táján, de a mai napon valahogy még szebbnek hatott. Nem tudni miért, csak úgy!*

- Mégis valahogy nagyon ismerősnek tűnsz…hm… honnan is, honnan is… talán… nem te álltál Dan mellett a bálon? – ugrott be hirtelen szinte egy villámcsapás képében Hannah elméje mélyén. Tudta, hogy már látta ezt a lányt, csak azt nem igazán, hogy honnan. Biztos volt benen, hogy nem a folyosókról, és ezért nem is említette a dolgot…eddig…

~ Yvette ~

Hiába is a nyár már közel jár. Az égen vöröslő hatalmas korong, mintha napról napra, óráról órára, egyre erősebb sugarakat szórna az iskola ódon falaira, az ablakokra, fűre, fára és minden olyan dologra, amit csak elérhet. S a lágyan ingadozó szél, mely egykor még hideg csípős bestiaként rohant végig a hátadon megbizseregtetve minden egyes izmodat jelezve hogy az idő hűvösre jár, egyszerűen mintha megszűnni akarna. Őrült fazon volt, aki kitalálta ezt az egészet: Mikor mindennél jobban szükségét érzed annak, hogy egy meleg nyári napon mikor minden, amihez hozzá érsz, izzik a forróságtól, jöjjön egy hűvös szellő, ami kecsesen elfeledteti veled a melengető napsugarakat, akkor persze sosincs itt a várva várt enyhülés. De persze, még nincs nyár. Csupán április. Ám még sincs elég erős fuvallat ahhoz, hogy egy röpke pillanat alatt szertefújja a cigarettafüstöt.
A mogyoró barna szemek a hófehéren csillogó fehér kőre bámulnak. Háta görnyedten hajol előre, miközben a könyökök széttárt térdein lelnek nyugalmat. A hosszú, csontos ujjak között, egy már félig elfogyni látszó szál fekszik, mely hasonló árnyalatban tündököl, a talpa alatt nyugvó kővel leburkolt padlóval. Minden olyan fehér. Tiszta.
A csontos ujjak, remegve kopogtatják meg a dohányárut, melyről fekete, elszáradt hamu pereg le. A mélybarna szemek, egy pillanatra a le-leszállingózó hamura fókuszálnak, majd szép lassan végigmérik a teret. A földről halad, fokozatosan felfelé. A feketén kirikító kovácsoltvas pad lábait. Az íriszek végigfutnak a mintákon, tekeredéseken, s végül a sövényre tekintenek. A levelekre, az itt-ott megbúvó virágokra, s a hirtelen kiröppenő madarakra, melyek otthagyva fészküket keresnek maguknak, vagy éppen fiókájuknak táplálékot.
Az egész környék üres. Néma csönd lepi el az üres padokat, s a madarak előszeretettel ugrándoznak rá a fedetlen sakktáblákra. Igen. Nem ment órára.
Egyáltalán nem volt kedve, sem lelki ereje ahhoz, hogy felmászva a toronyba, a már lassan megőrülni látszó Trelawneyt hallgassa. Sosem értett a teafű olvasásához sem, és nem tudta felsorolni a négy legfontosabb szimbólumot. Minek kellenek kártyák, hogy megjósolják a jövőt? Nagyon is jól tudja, mi fog vele történni. Valószínűleg az apja hozzá akarja majd adni valami sehonnai leányzóhoz, hogy végleg eltűntesse az életéből. Ha már követni nem fogja az azt a bizonyos „családi vállalkozást”. De kitudja. Az is lehet, hogy igen, és a végén benő a feje lágya. Vagy nem. Fogalma sincs, de nem is foglakoztatja nagyon. Az egyetlen dolog, ami most leköti a hosszú ujjak között elnyúló cigarettaszál.
A férfias karok egyike melynek ujjai között a dohány nyújtózik, felemelkedik, a vékony ajkak pedig összeszorítják, s levegővételszerűen szívja be magába a mérgező füstöt, mely lassan árad szét tüdejében.
S akkor a Roxfort óratornya kongani kezd.
Bimm… bamm…
Bimm… bamm...
A madarak hangos szárnysuhogásokkal szállnak ismét az égbe. Az íriszek csillogva az órára tekintenek. Dél fele jár az idő.