Plázs

[ Bastian ]

Megfáztam, de rendesen. Tüsszögök és folyik az orrom folyamatosan. A  zsebem telve van már a használt zsebkendőkkel. Elég idegesítő tud lenni, ha nem tudod kedved szerint a zsebedre vágni a kezed, mert... mert mondjuk úgy, hogy veszélyes. Igen, veszélyes. Nem tudom, hogyan szedhettem össze, egy szobatársam sem beteg és arra sem emlékszem, hogy a folyosón valaki a képembe tüsszentett volna. Hmm... bár lehet, hogy van egy ötletem. Egyik reggel nagyon hideg volt, mikor futottam és azóta vagyok ilyen. Úgy két napja. Hogy lehetek ilyen idióta. A torkom is azért fáj valószínűleg, mert gyorsan vettem a hideg levegőt. Azóta nem is voltam futni.

Most is az orromat fújom és agy újabb zsebkendő lesz tele, ez is mehet a zsebembe a többi közé. Az orrom piros már a sok orrfújástól és egyre jobban fáj is. Utálok betegnek lenni, szörnyűséges, megmondhatom.
A plázs felé sétálgatok, szeretem ezt a helyet. Most jön majd el az az időszak, hogy egyre többen lesznek majd, de még szerencsére nem valami forgalmas. Enyhe szellő süvít át a taláromon, kiráz a hideg. Pedig egy jó vastag pulóvert is vettem fel a talár alá, mégsem segített sokat a helyzetemen.
Leülök az egyik díszes padra, hátradőlök, kezemet feldobom a támlára és így nézelődök. Van, hogy egy-két kósza lélek elballag erre felé, de hamar tovább is szoktak állni, arra hivatkozva, hogy sok a tanulnivaló. Mármint nem nekem mondják azt, nem felém intézik a sok kifogást, hanem annak akivel erre felé jön. Hozzám nem szól, én csak a zavaró tényező szoktam lenni, aki miatt elmennek. De tegyék így, ha jól esik nekik. Ha megkérnének, én is el tudnék fáradni, de nem teszik. Nem értem a mai embereket.

Úgy gondolod, hogy gyengélkedőre kéne mennem? Nem szeretem azt a helyet. A sok steril cucc, a gyógyitalok és gyógyfüvek szaga nem nyerte el a tetszésem. Nem vagyok valami nagy beteges, de volt már, hogy oda kellett vinni. Kigáncsoltak és lezuhantam a lépcsőn. Enyhe agyrázkódás, semmi súlyosabb. De már hozzászoktam az ilyen dolgokhoz. Egy megfázás miatt nem fogok én a javasasszonyhoz menni. Majd kikúrálgatom magam. Forró tea, mézes cukorka a nagyitól és persze nem szabad szipogni. Nem nagy cucc, egyáltalán nem. Nem vagyok defektes, hogy ennyit ne tudjak megtenni egyedül.
Tegnap legendás lények gondozásáról el akartak küldeni, de nemet intettem a fejemmel és csináltam tovább a dolgomat. Onnan kirobbantani sem tudnának szerintem, hát még, hogy magam akaratából menjek el óra közepén, ráadásul a gyengélkedőre. Lehetetlen.

Egyik lábam átvetem a másikon és megigazítom magamon a talárt és a Hollóhát színeiben pompázó nyakkendőt. Mélyet sóhajtok, aztán rám tör a köhögés. Szörnyen fáj, ezért próbálok gátat szabni neki, de elég nehéz ám a szervezetnek az útjába állni. Lassan jobb lesz. Bekapok egy mézes cukorkát a farmerem zsebéből. Segít majd biztosan. A nagyi tudta a dolgát.

[Bárkinek, aki szívesen játszana ^.^]

Érdekes, máris eltelt a tanév. Május van, a fák újra virágba borultak, új leveleket hoztak. Minden olyan vidám, csicseregnek a madarak, s a diákok is úgy nyüzsögnek, akár a hangyák a szemközti pad alatti bolyban. Olyan gyorsan szaladt el a tanév, akár a vonat, ami szeptemberben idehozta. És változott valami? Talán.
Odahaza ilyenkor a papa elvitte Yokohamába, minden egyes évben, amióta csak az eszét tudta. Mintha csak ezzel próbálta volna pótolni az egész éves elszalasztott időt, amit a munkája miatt nem tölthettek együtt. Pedig Miyuu soha nem haragudott emiatt, boldog volt, hogy ezen az egy-egy hétvégén ott állhatott apjával a sétahajó orrában, s már nem is érezte a csípős levegőt, mely fekete tincseit cibálta szakadatlanul, csak a pillanatnak élt. Az alattuk fodrozódó víz annyira gyönyörű volt, hogy még most is ott hullámzik lelki szemei előtt, beleégett emlékezetébe illatával együtt. Akkor még úgy gondolta, egyszer majd a papa helyett Miharu-kun ül majd vele szemközt a gigantikus óriáskerék fülkéjében, ő mosolyog majd rá, és nyújtja felé a karamellás almát. Milyen vicces? mindez most annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt! Az eltelt idő talán nem is annyira rövid, mint azt eddig gondolta. Az alma meleg-édes illatát már rég elfeledte, s hiába is erőltette magát, Miharu-kun arca helyén is csak egy ragyogóan fényes folt világított már. Egyedül a hangja, mely álmaiban néha napján még felcsendült. Vajon hogyan szállnak el az emlékek? Először az illatok vesznek el, majd a hangok? A képek lassan ragyogó fényfolttá fakulnak, s csak az érzetek, a gondolatok maradnak meg elméjében. Akár csak az utolsó cseresznyevirágzás rózsaszín pamacsai, a lampionok fénye, s a poharába hullott szirom lágy imbolygása? minden így tűnik el egyszer?
Pár év múlva már a zsibongó diákok zaja is emlék lesz csupán, vagy talán már az se. Pedig milyen gyönyörűek mind, a hosszú fekete talárjaik, a színes nyakkendőik! Az a végzős lány is ott azon a szélső padon, talán a vizsgáira tanul épp. Jó lenne erre mindig így emlékezni?
Halvány mosoly sejlett fel a lányka apró, cseresznyeszín ajkain, mikor újra az ölében tartott könyvre siklott tekintete. A rózsaszín, virágmintás csattok hajában visszatartották előrehulló tincseit? még anyukájától kapta őket, akár csak a ragyogó kis virágokból álló karkötőt, melyet annyira szeretett. Nemsokára újra hazamehet, s ha nem jön közbe semmi, végre hazautazhat szüleivel Japánba, mégha csak a vakáció végéig is. Édesapja nővére Tokióban lakik, közel ahhoz az egyetemhez, ahol egyszer majd tanulni szeretne. Anyukája is oda járt, sok szépet mesélt, így Miyuu alig várta, hogy egyszer végre személyesen is megtapasztalhassa, milyen is orvostanhallgatónak lenni. Remélte, a mugli iskolában is le tudja majd tenni a szükséges osztályozó vizsgákat, bár keményen tanult egész évben. Ahogy most is, ebben a gyönyörű évben, a vadgesztenyefák zölden ragyogó lombjai alatt, a szikrázó napsütésben?
       

(Miyuu!) 

~Szép idő, tömeg, diák sereg merlinre ezt a sok gyenge elméjűt. Ó Te jó ég mit nem adnék most egy kis eső ért, elegem van a nap sütésből, a vidám játszó emberekből, ezeknek nincs semmi dolguk nem akarnának valami hasznosat is tenni. Istenem de szánalmasak ezek itt ketten csak üldögélnek a padon egymás szájába mászva, ebbe meg mi a jó de tényleg elképesztően gusztustalan. Bahhh nem csodálom hogy a világ ilyen szar hely ha mindenki csak ugrál meg röhög mint valami idióta.~

*Kisétál az iskola udvarára.
Majd  elgázolja egy idióta megbűvölt labdáért vetődő Grifendéles srác.*

Istenem hogy szakadna rád egy!!

Bocsi véletlen volt.
Tényleg akkor ez is véletlen volt. *És tökön rúgja a labdával a srácot.* 

*Majd kissé sietősebb léptekkel elhagyja a tett színhelyét.*

*Majd egy kis bujkálás után, hogy lerázza az agyalágyult grifes bagázst, akik fejükbe vették, hogy megleckéztetik az egyik félre eső fa tövében le ül.*

~Na végre nyugalom. Nincs több idióta és gyenge elméjű szerencsétlen.~

*Épp elő keresi a Sötét varázslatok kivédése 2. kötetét és bele merülne az olvasásba, amikor észre veszi hogy nem messze tőle ott ül Miyuu.* 

~Ó a lány a tó partról.~

*Le rakja a könyvet éppen felállna, hogy oda menjen a lányhoz, de aztán vissza ül.*

~Na mi van oda akartál menni nem igaz, akkor miért nem mész? Nem tudom mi van ha valamit el rontottam, és nem akar látni, úgy elrohant a beszélgetésünk közepén, mint akit kergetnek a halálfalók.
Mert hülye vagy, és túlságosan bele merültél az életébe, de ezúttal majd megfontoltabb leszel, ne feled az idő neked munkál, csak menny oda köszönj neki, és ne faggasd ne csinálj semmit, csak tudasd vele hogy élsz ne legyél beszari.~

*Mély levegőt vesz.*

~Nem ezt így nem lehet, legyen egy terved mindig legyen egy terved, nem mehetek csak úgy oda hogy hello na mi a helyzet, kell valami indok valami indok, hogy miért megyek oda. Oké akkor most figyelj rám van nálad egy adag  minden ízű cukor, és egy adag minden ízű rágó,oda mész és meg kínálod érted. De mi van ha nem ehet? Az már ne érdekeljen, onnan már tudsz vele beszélgetni. Na indíts. De? Csönd és menny.~

*Mély levegő fel áll és elindul Miyuu felé*

Khm Szia! *Üdvözli a lányt.*

Kérsz rágót, vagy csokit?

*Majd kicsit zavarban áll mert rá jön ,hogy nincs a kezében semmi és elkezd turkálni a táskájában, majd elő halász egy adag minden ízű cukrot.
Majd egy zavart mosolyt villat a lányra.*

Szóval kérsz ilyet?

Szép napot a Roxfort lakóinak! Sebastian végre felébredt, s arra is rávette magát egy kellemes zuhany után, hogy szétnézzen a birtokon. Nem nagyon szeret egyedül sétálgatni, de Kevin Gwennel van, Lunának pedig az Istenért sem szólna magától, hogy jöjjön ki vele egy sétára. Noha barátja mindig adja neki a tanácsokat, hogyha a lányról van szó, akkor minden teljesen elhomályosodik, majd valamelyik kis rózsaszín felhőn találja magát odafenn, kezében egy íjjal, aminek vesszőjével próbálja átadni azt a boldog, felemelő érzést, amit a szőkeség iránt érez. No, de el ne csöppenjen senki sem. Annyira nem mesébe illő ez az egész, csupán Bastian éli meg annak. Életében kevés emberhez tudott kötődni, habár hatalmas a társaságigénye, mégis úgy veszi észre, hogy igencsak aprócska a tábor, ami a nevével feliratozott táblákat emelgeti a magasba, s hozzá még azt a nevet is mondogatja. Szép álom. Mondjuk, nem szeretné, hogyha körberajonganák, nem szeretné magát isteni színterekbe emelni, de kellenek neki társak, akikkel néha elmajomkodhat, bulizhat, és persze olykor komolyan elbeszélgethet. Igen, igen? ő olyat is tud. Kevinnel havonta megejtenek egy józan társalgást.

Ezen a napon azonban nem teljesen érzi magát józannak. Kicsit szédelegve sétálgat a birtokon. Úgy érzi magát, mintha egy hatalmas troll fejbe vágta volna a gigantikus méretű ?troll-serpenyőjével?. Szőke búrájához kap, miközben érdekes technikáját mutatja be a járásnak. Nem, nem öntött fel tegnap a garatra. Egyáltalán nem vágja, hogy honnan is jöhet ez az érzés? na, jó. A fejéből, de ezen kívül semmi mást nem tud elmondani. A táj valami skóttáncot járhat a szeme előtt, s már szinte látja rajtuk a kockás kis szoknyákat, amit megmosolyog, majd megpróbál ő maga is valamilyen egyszerű tánclépést bemutatni. Persze ezt csak úgy a maga szórakoztatására. Szereti, hogyha körülötte forog a világ. De ki nem? Ó, igen. A sok befőttesüvegbe zárt, megzápult ?zöldek?, akik inkább rosszkedvet adnak át az egész világnak, minthogy boldogítsák azt. És ez az, amit Sebastian nem ért. Na, de nem is akar ezzel foglalkozni, ezért inkább keringőzik saját magával az udvaron, amikor is egy kis idő után azon kapja magát, hogy egy kisebb akadályba ütközött egy srác személyében.

Összehúzza gyér szemöldökét, majd csontos ujjával a fiúra mutat, mintha meg akarná átkozni.
- Téged ismerlek. ? jelenti ki vigyorogva, s némiképp elégedetten, hiszen meg kell hagyni, hogy elég kevés embert ismer meg. És azok, akik megismerik őt, még kevesebben vannak, mint a Bastian által ismeretek. Idióta vigyor fut végig arcán, majd egy pillanat alatt el is tűnik, hiszen meglátja, hogy a göndör ficsúr egyáltalán nincsen a toppon. Látja a zsebkendőt a kezében, így arra asszociál, hogy az dudorodik a srác zsebében. Végignéz rajta, aztán óvatosan, szemöldökét ráncolva megjegyzést próbál tenni, azonban ez még várat magára. Figyeli a göndör hajat, majd elmosolyodik, hiszen elég menő ez a mikrofon séró, már ha meg nem sértődik ezért a fiú? de? nem is hallja. Vizsgálódik, majd amikor ismét a zsebkendőre tekint, felbátorodik.
- Pollen, mi? ? kérdi sajnálkozóan bólogatva, hiszen tudja, hogy milyen az.
- Elég nagy gáz. Figyelj, ilyenkor az a legjobb, ha benn maradsz, öcsém. ? bólogat bölcsen.

"Hosszú viták után a sógun és katonai kormányzata belátta, hogy az alig burkolt amerikai fenyegetés mögött nagy katonai erő áll, ezért aláírták a korlátozott kereskedelemről szóló, Japánra nézve hátrányos egyezményt az USA-val, majd később Nagy-Britanniával, Hollandiával, Oroszországgal, Poroszországgal és más államokkal.
A bonyolult helyzetben, amit még parasztfelkelések is súlyosbítottak, az új, fiatal és egyben utolsó sógun, Tokugava Josinobu átadta a tényleges hatalmat a császárnak. Az 1192-ben alapított és kisebb megszakításokkal közel hét évszázadon át fennálló, s a feudalizmust a XIX. század közepéig konzerváló sogunátus ezzel összeomlott. Ezzel megkezdődött a Meidzsi-dinasztia, a restaurácó korszaka?"
~ Iaiiii, a Meidzsi romantika! A kedvencem! Mennyi mangát olvastam erről, ez könnyű lesz?  ~ mosolyodott el magában a kislány.
Már lelki szemei előtt látta is a vizsgaeredmények listáját, szerény jómagát pedig az elsők között. Ha ezt a vizsgát is leteszi, már csak egyetlen évet kéne történelmet tanulnia. Ugyanígy állt a japán irodalommal, és ha egy kicsit igyekszik, idén még a zenetörténetet és zongorát is befejezheti. Már ha lenne itt zongora, de az még a klubhelységben sincs. Bizony, pedig nem ártana gyakorolnia. Mizuho-san-nál mégse verheti éjt nappallá téve a billentyűket? Pedig a kisasszony annyira szépen tudott zongorázni! Sok régi klasszikust tanult már tőle, fáradhatatlan szorgalommal. Sőt, Mizuho-san még samisen-en is tudott játszani, énekelni, meg számtalan más dolgot. A mama azt mondta, annak idején gésának készült, csak amikor egyszer majdnem elvitte egy szimpla tüdőgyulladás, a nagypapa elhozta az okiából, és többé nem is térhetett vissza oda. Ehelyett elment zenetanárnak egy tokiói általános iskolába? Persze, nem teljesülhet minden álmunk, de törekedni kell rá, hogy elérjük céljaink.
~ A fiatal Mucuhito császár nagy energiával látott munkához. 1868-ban kiadta az állam új felépítésére vonatkozó rendeletét? jé, egy katica!!! ~   
A kislány hirtelen dermedt meg, mint aki sóbálvánnyá változott, az apró kis pöttyös hátú bogár pedig vígan masírozott tovább kézfején, mintha csak semmi félelemérzete nem lenne. Miyuu megbűvölve meredt a katicára, s még levegőt is elfelejtett venni, mikor is egy ismerős hang csendült mellette.
William.
A történelemkönyv tompán puffant a földön, s az aprócska bogár is felreppent a szikrázó napsugarak irányába. Miyuu rémülten pattant fel, s először nem is tudta, mit tegyen, köszönjön, vagy kérjen bocsánatot, válaszoljon, esetleg kapja fel könyvét, s szaladjon a tavaszi szellő kergette, szétszóródott papírlapok után. Pár gyors pillantás, majd tenyerét térdeihez kapva gyorsan meghajolt.
-   Kon?nichiwa, William-kun, gomene? hai? ohh, watashi no ronbun ! ? s már szaladgált is ide-oda, hátha még azelőtt elkapkodja a szétszóródott lapokat, mielőtt még valami pocsolyába fújná a tavaszi szél?

*Will egyenesen a lányt bámulja megpróbálja értelmezni a szavakat, amelyek elhagyták a száját, kell két másodperc még le esik neki, hogy ez japán.*

Ő bocsi de én ezt nem értem.

*Majd egy felé suhanó lapot megfog a kezével, és ő is neki áll össze gyűjteni azokat a lapokat amelyeket felé visz a szél.*

~Most mit tetem? Miért ilyen? Csak cukrot kínáltam? Japánban is esznek cukrot, vagy ő nem ehet a fenébe bunkó voltam, biztos nem ehet ilyet.~

*Össze szed néhány papír lapot majd a lány felé fordul és átnyújtja neki.*

Tessék.

*Gyűjtögetés közben belenéz a lapokba, és megpróbál rá jönni vajon miről szólhatnak a jegyzetek.(de gondolom japánul van tehát esélytelen )* 

Szóval hogy smint?

~Istenem a leghülyébb mondat ezt mindenki tudja mondani, valami jobb nincs? William mindjárt sírva fakadok.~

Vagy is azt akartam kérdezni, hogy nincs e kedved sétálni egyet velem ezen a kellemes napon? Megértem, ha nagyon elfoglalt vagy, és természetesen elnézést kérek a múltkori viselkedésemért sajnálom, hogy megbántottalak nem állt szándékomban.

Egy-kettő-három? Kapkodta el a lány a lapokat. Egy hete dolgozott ezeken a jegyzeteken, a teljes történelemkönyv kivonatán. Volt rá elég ideje a gyengélkedőn, amíg pihenésre kárhoztatták. Sajnálta ugyan, hogy nem lehetett bent az órákon, de már annak is örült, hogy a háztársai elhozták neki a leckét. Szerencsére a Roxfortban nem volt olyan feszített a tempó, mint Miyuu régi iskolájában, jó sokáig gyakoroltak mindent, így Miyuu-nak juthatott egy kis ideje mellette mugli tanulmányaira is. Ám most, a szinte mesteri kalligráfiával tarkított lapok szanaszét szóródva hevertek a plázs kövein.  Hiába, a gyönyörűen egymás alá rótt kanjik, ezt bizony lehet, le kéne tisztázni majd. Miyuu bánatosan meredt az egyik kezében tartott lapra, majd egy mély sóhajt követően már hajolt is volna a másikért, ám Will megelőzte, s az orra alá is dugta jegyzetének megmaradt lapjait.
-   Hontouni arigatou gozai masu! ? eresztett meg egy szégyenlős mosolyt, míg átvette a lapokat - Watashi no koto o okotte ha ike nai? watashi ga o kiki? watashi? watashi ha sou ha oroka da.
Ingatta fejét szomorúan, teljesen meg is feledkezve arról, hogy most nem otthon van. Igazából az adott pillanatban azt se tudta fiú-e vagy lány, csak a szégyenérzet égett benne, hogy olyan ügyetlen, hogy mindig elront valamit. Hiába, világ életében üldözte a balszerencse, na persze, főleg ha egy kawaii fiú volt a közelében. És most is, képtelen volt összeszedni magát, csak bután bambulva meredt a fiatal fiúra. Először nem tudta, hogy a másik megkukult-e, vagy csak nem érti mit mondott, ám bármily kellemetlen volt, rá kellett jönnie, ez utóbbi helyzet áll fent.
-   Jahj, ne haragudj? ? verte ki a hideg verejték, s rögtön le is sütötte tekintetét az oly jól ismert cipőorr irányába ? Annyira, annyira buta vagyok, mindig elfelejtem. Tsumari? watashi? sore wa? Bocsánat? Szóval, csak bocsánatot akartam kérni a múltkoriért. Ott, a folyosón? Ne- ne ? ne haragudj, izé, nagyon udvariatlan voltam.
 Vajon miért van az, hogy rosszat csinálni oly könnyű ? akkor is, ha nem szándékos -, s ha a bocsánatkérésre kerül sor, az már nem is olyan egyszerű? Megmagyarázni valamit, mit miért teszünk, ráadásul úgy, hogy nem szívesen áruljuk el gyengeségeink... Vajon, ha nem mondasz el valamit, az hazugság? Nehéz dolog úgy élni, ahogy az emberek azt elvárják, ám mégis, a saját elvárásaid a legkegyetlenebbek?
-   Nagyon haragszol rám? Mivel tudnám jo-jóvá tenni? ? dadogta, továbbra is a földet pásztázva - Szívesen megírom egy hétig a leckédet, ha szeretnéd?   

/Miyuu /

Miyuu nem tartozol semmivel, nem vétettél semmit. Nyugodj meg.

*Hebegi közelebb lépve Will, kinyújtja a kezét, hogy megfogja a lány vállát, és bátorítóan megveregesse. De a mozdulat megszakad és a kezét a levegőben megállítja, és vissza helyezi maga mellé.*

~Nem Will nem, és nem ennek még nincs itt az ideje, múltkor is tovább mentél mint szabadot volna. Nem akarod megbántani nem igaz? Nyugodj le.~

Nem soha nem akarnám, hogy megírd a leckémet, azt szeretném, hogy ne legyél zavarban a jelenlétemben, nyugodtan rám nézhetsz. Én mindig azt teszem, amikor meglátlak, mindig téged nézlek.

~Istenem ne ne és ne Will nyugi mindjárt jönnek az így szeretlek úgy szeretlek szövegek, nem kell ezzel csak leégeted magad. Maradj a tervnél.~

Szóval milyen volt ez az év Miyuu? Megengeded hogy, csatlakozzak hozzád a padon? Szívesen meghallgatnám azt, hogy mi történt veled ebben az évben. Persze csak, ha akarsz róla beszélni.

*Majd egy bátorító mosolyt villant a lányra.*

Szóval hogy haladsz a tanulással, a készüléssel az orvosira?

Jó lenne?
Tényleg, valóban jó lenne egyszer látni az emberek arcát. Látni az érzéseiket, a gondolataikat, melyek akarva-akaratlanul is kiütköznek arcukra, s nem csak hallani az üres, semmitmondó szavakat. Mennyivel könnyebb lenne néha? Ám a neveltetés erős, kitartó ellenfél, nehéz megszabadulni a berögződött szabályoktól. Hogyan nézhetne Will szemeibe, ha ezelőtt ezt soha, senkivel nem tette? Will szemei? a színét se tudja még. Vajon milyen lehet? Olyan, akár a gesztenyefa kérge, meleg és megnyugtató, mint a földé, melyből új éled sarjad? Vagy talán jeges, akár az északi szél, a távoli hegyek szürke vonulatai? Esetleg oly szikrázó, mint a gesztenyefa zölddellő, üde levelei nem sokkal fölöttük, egy külön ?égbolton?? Na ez az, amit sose tudsz meg, ha örökké csak a cipőd orrát bámulod.
-   Én? én nem vagyok zavarban. ? nyögte ki végül, ám továbbra se emelte fel tekintetét ? Én csak? Mindig meglepsz. Annyira szokatlan kérdéseid vannak, na meg annyira izé? ehh? közvetlen vagy. Hai. És nálunk ez nem szokás, vagyis inkább mások a szokások. Pedig ti angolok nagyon udvariasak tudtok lenni, csak? csak máshogy. Majd idővel ezt is megtanulom.
Na persze, megint zavarban volt. Különben miért is beszélne össze vissza? Talán kevésbé lenne feltünő, ha a fiú szemeibe nézne, vagy méginkább kiolvasná tekintetéből az igazat?
Obaasan sokat mesélt az élet lényeges dolgairól, az emberekről és a világot irányító erőkről. De sajnos a butaság ellen nem tudott gyógyírrel szolgálni, s Miyuu hiába kutatott emlékezetében, mit kell tenni ilyenkor, még csak hasonlóra sem emlékezett nagyanyja bölcseleteiből.
-   Igyekszem, William-kun? - hajolt meg végül gyorsan, s egy széles mosoly kíséretében, végre a fiúra emelte melegbarna tekintetét.
~ A tekintete... A víz a legerősebb elem, hisz még a sziklán át is utat tör magának.~ült le végre újra arra a padra, melyen az egész délutánt töltötte.
- Mondd, William-kun, te szeretsz tanulni? Mert ha nem, akkor miért beszélsz folyvást róla? ?

*Will a tanulás szónál megállt egy percre mintha hipnotizálták volna.*

~Hogy szerteke tanulni, vajon szeretek? Nem tudom valaha szerettem, de most már nem is látom miért tanulok, vagy éppen most látom. Szükségem van hatalomra a hatalmat pedig a tudás és a mások bizalma jelenti, de vajon ha mások hatalmát és tudását használom ki, azzal nem fogom elpusztítani őket vajon a hibáim nem fognák rájuk is átszállni. Rendben néhányan megérdemlik a pusztulást ezek közül, de hogy mindenki? Azt nem hiszem.~

~Will ideje lenni mondani valamit!~

*Will a semmibe bámulásból egyenesen a meleg mogyoróbarna szemekbe vitte át tekintetét. *

Igen szeretek tanulni, azért mert közelebb visz a céljaimhoz, és segít hogy képes legyek megbirkózni a jövő kihívásaival.
Tanulni jó, tanulni kell ez fejleszt tovább. És te, te miért döntöttél úgy, hogy a tanulás ennyire fontos lesz neked, azt megértem, hogy van egy álmod, és ahhoz tanulni kell, de miért ez az álmod miért nem egy Póni ló teszem azt, vagy egy királyfi mint a legtöbb lánynak? Miért a tudást választottad?

*Egy kis hatás szünetet tart*

Mond Miyuu szereted az életed, szeretsz így élni, ahogy élsz?

*Néz érdeklődve sötét zöld szemeivel Miyuu kedves arcára.*

~ A tanulást választottam? ~
A lány még ajkait is nyitva feledve meredt maga elé. Ugyan William felé nézett, ám mégse látta most őt. Igen, talán megdöbbentették a fiú szavai? Vajon miért mondhatta ezt? Hiszen ő nem is tanul mindig, sőt, néha elkapja a lustaság, s akkor egész nap csak heverészik, mangát olvas vagy rajzol! Ő nem is? ő nem is csak a tanulásnak él? Szent Isten! Micsoda unalmas egy semmirekellő alaknak láthatják őt az emberek! Egy szorgos kis hangyának, aki egész életében csak dolgozik, majd mikor lejárt a neki kiszabott idő, csöndben meghal, egyetlen zokszó nélkül. Bárcsak pillangó lehetne inkább?
-   Nem akarom? - suttogta alig hallhatóan, szinte némán formálva a szavakat, végül megrázta szépen fésült, fekete tincseit ? Vagyis, nem hiszem. Nem szeretek tanulni, nehéz és sok időt vesz el. De sajnos muszáj, ha egyszer orvos szeretnék lenni, és mellette talán boszorkány is. Merni kell nagyot álmodni, hogy többek lehessünk, mint egy múló emlék?
Miután újra sorrendbe rakta papírjait, könyvébe csúsztatta őket, hogy ne fújhassa újra szét a szél. Általában hamar tanulja meg a ?leckét?? Bár ahogy a nagyi mindig is mondta, az okos ember mások kárán, a buta a sajátján okul. Hát igen, persze, ha nem lenne buta, nem is kéne tanulnia. Aki okos és mindent tud, annak ugyan minek? De ha már ez jutott, igyekezzünk minél inkább javítani rajta. Hogy miért pont ezt a célt választotta egy pár piros topánka, vagy egy csodaszép porcelánbaba helyett? Amikor az iskolában kérdezték, miért pont orvos akar lenni, csak annyit mondott, mert az anyukája is az, és ő felnéz rá. Pedig korántsem ezért?
-   Tudod, ha pónira vágynék, azzal csak magamnak tennék jót, másoknak nem segítenék vele? Kevés az időm, s szeretném, ha valami hasznom is lenne, ha nem születtem volna feleslegesen erre a világra? Anyáék sokat dolgoznak, hogy fizetni tudják az orvosokat nekem, aggódnak értem és szeretnek. Nem akarom, hogy az áldozatuk hiábavaló legyen?

Ne ilyenre még csak ne is gondolj, minden élet minden rezdülés okkal történik, nem létezel hiába. Te jó ember vagy, talán a legjobbak egyike akit valaha is ismertem.

*Vesz egy mély levegőt.*

De nem lenne néha kedved ordítani, toporzékolni, amikor látod azokat az embereket, akik elpazarolják az idejüket hatalmukat, vagy amijük van? Nem érezted úgy, hogy vannak olyan emberek akik nem érdemlik meg azt, hogy boldogok legyenek?

Tudod én néha úgy érzem, mintha a világ egy hibás óra lenne, és mintha az emberekben lenne ez a hiba, ők a hibás fogas kerék a gépezetben, és van ez az érzés bennem hogy meg kell javítani ezt a gépet. Meg kell javítani az embereket, meg kell menteni őket a hibáiktól, attól hogy eltékozoljanak mindent amijük van.

*Vesz egy mély levegőt.*

Á, de ne is figyelj rám, csak fecsegek össze vissza én ilyen vagyok, ha zavarba vagyok, olyankor csak beszélek. De a lényeg a lényeg hihetetlenül erős lánynak tartalak, és nem a betegséged miatt, hanem azért amiért másokat akarsz megmenteni. Ez sajnos egy hálátlan szerep általában az emberek kihasználják a segítőkész embertársaikat, majd amikor már nincs rájuk szükség, akkor elfelejtik. Vagy rosszabb, olvastam egy mugli könyvet ami arról szólt, hogy a saját istenük fiát aki csak segíteni akart nekik ölték meg. A pusztítás a rombolás sajnos ez az amihez a  legtöbb ember, és varázsló ért. De ahogy a mondás is tartja, ha mindenkin segíteni akarsz akkor nem segítesz senkin sem.

*Mosolyog rá Miyuu-ra.*

Tényleg még alig tudok valamit rólad Miyuu-chan, lenne kedved mesélni az otthonodról, sok szép, és érdekes dolgot hallottam Japánról. Nagyon érdekelne, hogy a te szemeddel milyen Japán? Ha néhány mondatba szeretnéd leírni, milyennek láttatnád az otthonodat?

[ Bastian ]

Hihetetlen, pedig nem vagyok én egy nagy betegeskedő típus, ezeken a kis náthákon kívül tényleg semmit nem kapok el, de ezek megkeserítik az életemet. A földről felkapva egy kisebb botot, kezdem el kipiszkálni az egyik kavicsot, ami a tornacipőm talpába szorult. Utálom, ha nem puhán lépkedek, hanem érzem ahogy megyek, hogy valami van alattam és nem tudok tőle megszabadulni. Áh, kint is van.
Amint a kis kavics elrepül, a bottal együtt, hatalmasat tüsszentek. Zsepi elő, orrfújás, hogy én hogy utálom ezt. Mondjuk ki szereti, nem igaz?

A következő cukorkáért nyúlok, mikor egy szőke srácot pillantok meg pörögni és ugrabugrálni össze-vissza. Egyik szemöldököm feljebb csusszan és elképedve bámulom. Nem, végülis nem égő annyira, mint amilyeneket én szoktam csinálni. És szerencsétlen vagyok inkább és csak véletlenül égetem magam folyton, ő ugyan ezt csinálja saját magával. Mintha direkt gáncsolná ki magát, ahelyett, hogy hagyja, hogy más gáncsolja ki. Így is úgy is pofára esik, de van azért a kettő között különbség. Már ennyiből is le lehet szűrni valakinek a személyiségét, vagyis hát csak egy kis csíráját. Már most szimpatikus...
... lenne, ha nem felém közeledne, ráadásul teljesen magán kívül. Csak forog és lépked és észre sem vesz és egyre csak közeledik felém.
- Hé, hé...
Szólok neki, de meg sem hallja, csak jön tovább, míg nem egyszerűen nekem jön. Áááh, eszembe sem jutott volna odébb ülni vagy felhúzni a lábamat, óó... én beteg vagyok, ilyenekre fizikailag képtelen.

Ahogy felém fordul, talán... talán valahonnan dereng az arca, meg, hogy ilyet nem először csinál nagyközönség előtt, de név, évfolyam, ház.. nem igazán ugrik be.
Micsoda? Hogy Ő ismer engem? Hát... hú, de jó neki most. De ebben rajtam nem sokat segített, mert ugyan olyan idegen, mint idáig volt, persze az sokat segített az egészen, hogy hozzám szólt.
Nemet intek a fejemmel. Hát.. nem egészen pollen, sosem voltam allergiás.
- Sima megfázás.
Vonok vállat és visszagyűröm a zsebkendőt a zsebembe. Előhalászok egy cukorkát és a srác felé nyújtom.
- Kérsz?
Mondjuk úgy látom, cukor nélkül is éppen eléggé be van pörögve. Ezt lehet, hogy nem kellett volna, az életemmel játszadozom. De hát bunkó se legyek, nem igaz? Most akkor hogy is van ez?
Hát igen, eléggé nagy gáz ez az egész, de szerencsére nem csak én szenvedek a világon ebben. Mondjuk mehetne egy kicsit távolabb, a végén Ő is elkapja. Tüsszentek egy olyat, hogy hűha és nem menekül.
- Az okosak azt mondják, hogy kell a friss levegő.
Vonok vállat ismételten, de így van. Egész idáig bent punnyadtam, ki kellett jönni. Egyszer egy életben... nem szabad kihagyni.

Miyuu-n először mélységes csüggedtség vett erőt. Volt egy olyan érzése, mondhat bármit is, ennek a fiúnak egyik fülén be, a másikon meg ki. Vagy egyszerűen csak ennyire nem érti? Persze, amit mondunk, számunkra teljesen érthető, hiszen ismerjük a körülményeket, másoknál ez nem biztos, hogy így van. De akkor is, eddigi tapasztalatait William-kun-nal kapcsolatban egyetlen szóval össze tudná foglalni: ?fárasztó?. Lehet, csupán azért gondolja így, mert a srác rengeteget beszél, s néha bizony hadar, nehezen érti, csak ezért Miyuu nem szívesen szól. Hiszen az ő hibája is, hogy nem beszéli elég jól az angolt. Másrészt volt egy olyan érzése mintha újra és újra visszakanyarodnának ugyanahhoz a témához?
Olvasott még régebben egy olyan betegségről, mely periodikusan ismétlődő amnéziával jár. Ezt a rövidtávú memória hiányaként magyarázzák. A beteg másnapra rendszeresen elfelejteti, ami előző nap vele történt, képtelen arra visszaemlékezni, sőt, van hogy fel se merült benne, volt-e egyáltalán tegnap. Talán Will is ebben a betegségben szenved? Vagy csak nem is figyel, esetleg nem jut eszébe más, vagy talán nagyon kérdezni akar, csak még nem tudja, mit?
-   Nem ezt mondtam, de nem tudom elmon? izé, elmagyarázni. ? sóhajtott ? Nem, ilyenek miatt sohase toporzékolnék, semmi értelme. Nem az én dolgom megítélni, hogy? hogy?ikageen? jajj, hogy is mondják? Szóval, hogy helyesen él-e.  Mindenkinek aszerint kell élnie az életét, amilyen utat választott magának. Vannak egyenes, utak, melyek mégis göröngyösek, nehezen járhatók, és vannak kövezett, kacskaringós kerülőutak, melyek lehet, elérik céljukat, de az is előfordulhat, hogy zsákutcába vezetnek. Az embernek lehetősége van arra, hogy válasszon, melyik úton indul el. Ha korlátoznánk, és mindenkinek az egyenes utat szabnánk ki, mi lennénk a legnagyobb bűnösök, hiszen megfosztanánk az embert egyetlen elemi ? kanjin, alapvető jogától, a szabad akarattól.
Volt időszak, amikor még Miyuu is sokat gondolkodott ezen, jómaga is faggatta nagyanyját, ám ő csak annyit válaszolt, az lesz a legjobb, ha magától jön rá. És lám, az első lépést már meg is tette azzal, hogy feltette a kérdést? Nem születünk egyenlő adottságokkal a világra, még csak egyenlő javakkal sem. Az egyetlen feladatunk csupán az, hogy jól használjuk fel azt, ami megadatott, legyünk szépek vagy csúnyák, gazdagok vagy szegények, mindannyian hozzátehetünk a világhoz. Ki ezt, ki azt? Azt mondják pazarlás Lamborghini-t venni Opel helyett, azt összetörni, és venni egy újat, csak mert sok pénzünk van. Ám arra sokan már nem gondolnak, hogy ezzel az az ember munkát ad azoknak, akik a kocsi összerakásából élnek. Mindenkinek van egy útja, s nem számít, hogy a társadalom elvárásai alapján az jó vagy rossz, nem igazán a cél számít, hanem az út, melyet életünk során végigjárunk.
-   Ha te úgy érzed, segíteni tudsz az embereknek, hogy megtalálják a saját útjukat, hát ne habozz. De ne akard őket más útra kényszeríteni, mint amit választottak?
Az emberek a Föld eme Japántól távoli pontján annyira hirtelen határoznak, olyan kijelentéseket tesznek, melyeket jószerével át se gondoltak. Nem is mondhatna jobb szót erre, mint amit egy izgalmas mesében olvasott egykor: ?hamariak?. Persze, melyik fiatal ember nem az? És láss csodát, máris egy újabb kérdés? de hát miért ne beszélhetne erről is? Szereti az otthonát, persze, hálás téma?
-   Gyönyörű?
És ahogy a székely bácsik szokták, itt el is csendesedett. Összefoglalta egyetlen szóban, mit érez. Persze, lehet, hogy William nem éppen erre gondolt, ám hogy lehetne egy olyan kérdést megválaszolni, melyre nem létezik egyértelmű válasz? Érzéseket képtelenség elmondani, a szavak túlzottan is leegyszerűsítenék, elvennék a lényegét. Persze, vannak dolgok, amiket ott sem szeretett, de sajnos a honvágy elfogulttá teszi az embert.
- Mondd, érezted már magad úgy, mintha rettenetesen fáradt lennél, de ott állnál egy vadidegen város kellős közepén, és nem tudnád álomra hajtai a fejed? És tudnád hol az ágyad, tudnád, hogy ott már jó lenne, de minden egyes lépés, melyet irányába teszel, egyre távolabb taszít tőle? Na én ezt érzem, ha Japánra gondolok. ? suttogta szinte - Ha vihar van, és hallom a háborgó Fekete tó morajlását, úgy érzem magam, mint régen a nagymamámnál, az okinawai házban? Nagyon szerettem ott lenni, futkározni a tengerparton, és kergetni a nagyi cicáit, vagy hallgatni a halászok dúdolását, miközben hálóikat javítgatják. Szerettem a meséket, amiket a mama mondott esténként, és azt, hogy bármi kérdésem volt, fordulhattam hozzá. Mintha ő tudta volna a választ az összes ?miértre?. Szerettem az iskolámat, az udvaron a hintát, a barátaimat, akikkel a leghátsó asztalnál ültünk az ebédlőben, a kukák mellett, de az se érdekelt. Szerettem izgulni azért, hogy hanyadik vagyok a listán vizsgák után, az iskola utáni közös sétákat a bevásárló negyedben. A hazautat a szántóföldeken át, és a bringám örökös nyekergését, amin még mindig ott vannak azok az ostoba rózsaszín szalagok? Hogyan mondhatnám el néhány mondtaban, milyennek látom, hogyha egy életet éltem le ott? Hogyan mondhatnám el úgy, hogy amikor rá gondolok csak az jut eszembe, ez a hely mennyire más? Szeretnék hazamenni, de nem tudok. Be kell fejeznem az iskolát, és legfeljebb akkor? De tudom, ha leszállok a repülőről, és végre otthoni szót hallok, már nem lesz ugyanaz. Mert Okinawán üres a ház, már a macska sincs ott, az iskolám idegen, és szinte semmit se tudok, hogy mi történt otthon. Az a Japán, amit én ismertem, már nem létezik, és nem tudom, képes leszek-e még valaha szeretni az újat, ha egyáltalán még otthonomnak nevezhetem ? 

Érdekes amit mondasz, hogy éreztem e magamat már teljesen elveszettnek, hát szerintem erre a válasz az igen. Az ember sok indokból, és okból kifolyólag lehet elveszett. Amilyen érzelmet te vázolsz azt honvágynak lehetne nevezni, de te nem konkrétan haza vágysz, te a múltba vágysz kedves Miyuu. Te nem az ágyat szeretnéd, hanem az ágyat 5 éves korodból szerintem.

*Vesz egy mély levegőt.*

Nem élhetsz mindig a múltban, nem vágyhatsz arra hogy minden változatlan maradjon, mert ez az élet lényege a változás, mindenki mindig változik, minden döntés, amit meghozunk, vagy éppen nem hozunk, megváltoztatja a világunkat. De persze ez csak az én egyéni véleményem.

*Teszi hozzá will gyorsan.*

Ahogy egy ismerősöm mondta fontos, hogy megéljük az életünket, és ne csak éljük azt. Tudod mit tartsunk egy Miyuu napot, ez a délután a tied azt tesszük, amit te szeretnél. Mondj valamit amit már régóta ki szeretnél próbálni, de még soha nem volt rá időd. Bármi lehet az.

*Néz izgatottan Miyuu-ra.*