+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Plázs
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 6 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Plázs  (Megtekintve 21804 alkalommal)

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2008. 07. 18. - 17:09:55 »
0

~ Keith ~

Igazság szerint már rég a jóslástan órán kéne ülnöm. Jóslástan…jóslástan. Ez egyvalamit idéz fel, mégpedig egy rég történt jó kis veszekedést Trelawneyvel. Szinte nem is emlékszem már rá. Még valahogy év eleje felé lehetett. Igen, akkor valamikor. Nem voltam épp jó passzban. Mint általában sosem. És persze az a banya ezt ki is használta. Nem haragszom érte, nem is ő lenne, ha nem tette volna. A Potter gyerek helyett sokkal jobb alany egy olyan ember, akit amúgy is mindenki utál. Teljesen érthető. Persze elegem lett, bepöccentem. Az ordibálás közepedte pedig távoztam. Na innentől kezdve nem járok erre az órára. Ben és mindenki más előtt jó kis leégés volt. De addigra ők már megszokták ezt. Valahogy azóta jobban el tudom ütni az időm. Csoda, hogy emlékszem erre. Olyan rég volt… azóta annyi minden történt! A betegségem, Luc… és most még Yolanda is.
Mély levegőt veszek, s kilépek a kastélyból. A levegő végigcirógatja a bőröm és tudom, most nem baj ha kicsit szabadjára engedem a gondolataim. Talán tényleg ez a baj. Hogy folyton elfojtom önmagamban. Lábaim ösztönösen mozognak, de nem érdekel merre megyek. Abszolúte nem. Körülöttem ott a Roxfort jól ismert udvara, de látni én nem látok belőle semmit. Sem a kviddicspálya távoli oszlopait és lelátóit, sem a Tiltott Rengeteg búskomor fáit, sem a Fekete Tavat, minek a vízfelülete visszaveri a Nap táncoló sugarait, sem a Fúriafűzet, sem a bokrokat, fákat, madarakat, de még Hagrid kunyhóját sem. Semmit. Mert én egy másik világban vagyok. A sajátomban.
Hogy mikor érek a Plázsra fogalmam sincs. Az óra javában tarthat már, de nem bánom, ez a lyukas óra is pont jó lesz arra, amire amúgy is az összes meglévő szabadidőmet töltöm; pótolni a lemaradásom. A táska húzza a vállam, de fogam összeszorítva folytatom az utam. Elmegyek pár lézengő diák mellett, míg egy üres asztalhoz érve le nem telepedek.
Ekkor csendül fel az Óratorony hangja, az a jellegzetes kongás. Dél van, és ez eszembe juttatja, nem is reggeliztem. Na igen, még erre sem volt időm a két könyv közti jegyzetelés mellett. Csak tudnám minek nekem a bájitaltan!
Szusszantok egyet, miközben körbepislogok. Hajszálaimon élesen csillan meg a napfény miközben hátradobom a vállamról, hogy ne zavarjon miközben a táskám mélyéről előveszem a pennát, pergament és jó pár vaskos könyvet. Bizony, be kell még fejeznem két házidolgozatot, kijegyzetelnem az egyik könyvtári könyvet, aminek még csak a felénél tartok, és átrágni magam előröl a Bűbájtanon, hogy biztosan ne hagyjak ki semmit. Az alaposság mindenek előtt. És amúgy is, jövőre RAVASZozni kell, csak önmagamnak teszek szívességet, ha már most elkezdem a jegyzetelést. Annál kevesebb lesz akkor majd a munkám. De ahogyan önmagam ismerem, akkor sem fogok unatkozni. Ez is holtbiztos.
Naplózva


Keith Mirol
Eltávozott karakter
*****

hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2008. 07. 18. - 18:35:02 »
0

~ Yvette ~


Egy pislantás erejéig, egyszerre minden elsötétül. Eltűnnek a fák, a sövény, a fehér márványból kifaragott asztalok, s még a madarak is. De tudatban. Tudatban minden ugyanúgy marad, és csupán csak tartja eszében, hogy nem csöppent egy másvilágba, hogy lehunyt szemekkel is hallja a csiripelő madarakat. S kitudja, talán eme madarak közül az egyik ott volt akkor, mikor a foszladozó cigarettafüst, Josey ajkai közül is úgy áradt, ahogyan most az övéiből. Josey…
A test kiegyenesedik, s közben hallhatóan kattognak vissza a csigolyák a jól megérdemelt helyükre, s talán egy nagyobb roppanásnál, egy alig hallható szisszenés is elhangzik. A karok egyike, melyen az ing feltűrve, és kigombolva próbál megmaradni, hátranyúl, s lassan simítanak végig, miközben a göröngyös hátból, egyenes színtér válik. Tekintete a nap fele irányul, s bár az íriszek nincsenek a világ elé tárva, érzi a fény erejét. Hatalmas tenyere remegve túr bele hajába, mely semmit sem változtat a szerteálló hajszálakon, talán csak jobban felizgatja őket. Majd a kar ismét a térdre nehezedik, s a szemek lassan a világ elé tárulkoznak. S nem. Azzal, hogy elrejtette mélybarna íriszeit nem került át egy másik helyre ahol angyalok röpködnek, s vigyáznak rád. Máskülönben, már rég elhalványodott volna a cigaretta csikk az ujjai közül.
A vékony ajkak somolygásra húzódnak, s a tekintet ráfókuszálódik a cigarettához. Mintha csak ahhoz beszélne. Mintha annak sugározná a gondolatait.
- Kezdek megőrülni…
Nevet. Röhög. Pöfékel. Valóban az elméje kezdene elhalványulni? Ugyan miért is lenne őrült. Senki sincs a közelében, aki annak nyilvánítsa. Bár az apja mindig is annak tartotta, s néha ezt szemtől szemben, nyíltan elé tárta. Ó, igen. Azok a harsogó viták, amik egykoron, és még mai napig is a kúria falain belül szoktak zengeni. Mikor a nagy James Mirol elereszti hangszálait, Keith pedig csak hallgat és pöfékel, mert úgyis tudja, hogy semmi értelme annak, hogy bármit is válaszoljon, na meg persze a legrosszabbik eset, mikor Marcus Mirol a kúria számtalan titkos folyosói közül, pont azt találja meg, ahol dugiban, egy kis résen belátni az egész szalont, és magában jó nagyokat röhög. És micsoda véletlen! Pont ekkor következik az a rész, hogy nézd meg Marcust. Mikor mindhárman tudják, hogy ki van ott és ki nincs.
A kérdés: Most ki van itt?
Halk és finom léptek gyanánt valaki a plázs kemény kőlapijaira léphetett. Ebben biztos. A szemek körül tekintenek. S az üres asztalok, és vas padok körül, egy a táskájába elmélyülő alakot pillant meg. Hosszú, egyenes szőke tincsek csillannak meg minden apró és finom mozdulatnál. S hiába akar ellenállni. A tekintet végig az ifjú hölgyeményen pihen.

Naplózva

Keith Mirol

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2008. 07. 18. - 19:25:03 »
0

~ Keith ~

Csak a madarak csiripelése töri meg a csöndet. Még ugyan hallatszik az óra ütése, a lágy, nem túl erős, de határozott bimm és bamm, de lassan ez is elhallgat és átadja a helyét a csendnek. A számomra oly áldott nyugalomnak. A szél is csak néha élénkül meg, mintha tudná a természet, nem érdemes erőfeszítéseket tennie, mert úgy sincs ember, aki értékelné. Inkább csak elvétve próbálkozik, s ez úgy hat, mint a metsző csöndben a halk kiáltás. Túl erőtlenül, túl siváran. A szél bársonyosan körülölel, a Nap fénye simogatja a bőröm és itt megnyugszom. Tudom, senki sem kezd el ostoba kérdésekkel zaklatni, senki nem traktálja rám a társaságát, senki sem kezd el idiótaságokról beszélni. Itt nyugalom van, és én is tudok legalább érvényesülni mert ez az én világom.
Mélyet szívok a friss levegőből. Fű, Nap, nyár illata. Hiába április, tényleg olyan, mintha már itt lenne a nyár. És az ki tudja mit hoz. Lehet hazamegyek Franciaországba. Milyen jó is lenne az. Látni a családot, velük lenni. Visszamenni a régi iskolába, látni a régi ismerősöket, a régi helyeket… de lehet mindez csak vágy marad. Mivel ott van Yolanda, és ott van Gabrielle meg Fleur. Yolanda biztos ellenzi majd. Ő jól érzi itt magát. Gabrielle most hogy elsős lesz teljesen izgatott és joggal. Neki vásárolni kell, talárt csináltatni, meg minden egyebet. Nagybevásárlás az Abszol úton. Remek. És Fleur. Esküvő, látogatások sora és a Weasleyékkel való ismerkedés. Érzem, ebben a nyárban sem találok semmi de semmi jót.
Keservesen pillantok magam elé. Csak ülök és nézek. Kezeimben ott az előszedett cucc java része, minden, ami kell. Tanulhatnék. Még sincs kedvem. Valahogy ez most nem megy. Mi az hogy nem megy? Yvette Delacour ilyet nem mondhat, nem tehet.
Korholom magam egy sort, s mint aki révedéséből tért vissza, hirtelen ismét pakolni kezdek. Miután mindent kivettem, amit kell, kecsesen rakom magam mellé a táskám. Az asztalon szépen renden helyezem el a dolgokat, hogy átlássam. Jobbra a könyvek, balra a tintatartó, előttem a pergamentekercs, felette a könyv. Így ni.
A megjelölt oldalnál nyitom ki a könyvet szemeim falni kezdik a betűket, de nem sok marad meg bennem belőlük. Mérgesen rázom meg a fejem, hátha ez segít, de valahogy nem. Felpillantok, s lélektükreim megakadnak egy tőlem nem messze lévő alaktól. Ismerős valahonnan, talán az órákról. Lehet évfolyamtársam, de nem érdekel. Biztosan más házba tartozik. Sőt biztos. Annyira nem ismerem az embereket, és nem is akarom. Összevonom a szemöldököm, egy másodpercig szemlélem még az illetőt, majd visszafordulok a könyv felé. Tényleg figyelni kellene mostmár. Kezeim megszorítják a pennát, s ez ismét ösztökél, újra beletemetkezem a sorok rejtelmeibe.
Naplózva


Keith Mirol
Eltávozott karakter
*****

hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2008. 07. 18. - 20:39:17 »
0

~ Yvette ~


A két írisz összevág. Egy röpke pillanat adatott mikor a mélybarna szemek belecsaphatnak a kéken csillogó lélektükrökbe. Üres. Se fájdalom, se öröm. Semmit sem lát bene. Csakis egyet tud mondani magának. Véla. Legalábbis úgy tűnik.
Ám a gyönyörű arc eltorzul. A sima homlok összerándulva tekint az ifjabb Mirolra, majd vissza a megpakolt márvány asztalra, ahová pergamenek és könyvek halmai sorakoztak fel. Bizonyára az elméjét jött bővíteni.
Milyen fura. És milyen ismerős. Biztosan látta már valahol. Erre mérget venne. A hófehér porcelán arcot, a kéken izzó szemeket, a bársonyos, szőke hajtincseket. Ugyan kinek ne maradna meg egy ilyen bűbájos teremtés az emlékezetében. Egyetlen dolog, ami teljesen bizonyítható, hogy a leányzónak, sikerült magára vonnia az ifjú úriember figyelmét.
A barna íriszek visszamerednek a fehér kövekre. És igen. A hölgyemény, ki olya kecsesen üldögél a márványasztalnál, mintha csak éppen ide lenne festve. Tökéletesen beleillik a képbe. Ahogyan ott ül, s szemeit a pergamenre mereszti. Komolyan olyan érzése támad, mintha valami idejét múlt középkori festménybe csöppent volna bele. Minden ideillik. A madarak, a lány, a hófehér kövek, a kovácsolt vaspadok. Minden. Csak. Talán ő nem. Ő a maga szürke, semmitmondó hangulatával. Csak tudná, hogy mit keres itt. Tudná? Nagyon is jól tudja. Kora reggel volt még, mikor felkelt. Mindenki aludt, de ő már ébren volt. Tudta milyen nap volt. A hónap első csütörtöke. S ezután már sorra követték egymást az események. Csütörtök. Bagoly. Levél.
James Mirol minden hónap, első csütörtökében szándékozott levelet írni, idősebbik fiának. Csakis ekkor. Nem máskor. És persze elvárta azt is, hogy „fia” még napnyugta előtt válaszoljon neki. Ő meg. Minek halogassa tovább a dolgokat.
A szemek, ismét visszaugranak a leányzóra, ám most nem a tündöklő szemeken, sem a ragyogó szőke hajtincseken, még csak nem is a porcelánbabához illő bőrön ragad meg, hanem a finom ujjakon, melyek között kecsesen kacskaringózik, egy penna, mely valószínűleg, egy pergamenre kíván nyomot hagyni.
A papírszerű arc hirtelen, még az utolsó szívásra koncentrál, majd a már hasznavehetetlen csikk a földre kerül, s a módi bőrcipők első lépésként arra irányulnak, majd a hölgyemény felé. Rövid léptek alatt ér oda, a csillogó kőasztalhoz, s mered le a lányra, aki remélhetőleg, visszatekint rá ha, csak egy pillanatra is.
-  Kaphatnék, egy darab pergament és egy pennát?
A mélybarna szemek letekintenek a tündöklő szőke szépségre, kinek fényes hajszálai csillogva ragyognak, az ő vörösesbarna kócos hajtincsei mellett.
Naplózva

Keith Mirol

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2008. 07. 18. - 20:56:36 »
0

 ~ Keith ~

A penna lassan ringva indul végeláthatatlan útjára, melyet tintafolyam követ, s a végeredmény? So,k sok, sok, apró, kecses, kissé dőlt betű, melyek egymást követik. Szó szót követ, összefűzött, másoknak talán bonyolult mondatok, olyanok, melyek talán keveset mondanak, de annál többet tartalmaznak. Olyanok, amik egyeseknek fontosak, másoknak semmitmondóak.
Tekintetem néha a könyvre vándorol, majd vissza, s így telik el egy perc, kettő, három, talán több is, nem számolom, nem figyelem. Végre nem rágom önmagam, nem sajnáltatom magam, nem agyalok a problémáimon, mert van, ami leköt. Legalábbis ezt hiszem. És valahogy jó ezt hinni. A bőrkötésű könyv soraiban bújva eszembe sem jut a percekkel ezelőtt látott idegen. Nem foglalkozom vele, ugyanúgy, ahogy a köröttem leszálló madarakkal vagy a felfeltámadó széllel sem. Talán túlságosan is elmerülök a saját világomban. De nekem csak ez jutott.
Nem figyelek fel a közeledő léptekre, sem arra, hogy valaki meg áll közvetlen mellettem. Az viszont feltűnik, hogy egy árnyék kúszik a lapokra, s így nehezebb kibetűzni az ősrégi szöveget. Nem tehetek róla, akarva akaratlanul is felpillantok és egy mély, keserves sóhajt hallatok. Ennyit arról, hogy nyugodtan dolgozhatok.
A másik kérdése egyszerű, és nem meglepő. Nem kellene hogy az legyen. De valahol kicsit ostoba is. És valahogy ezek a kérdések engem, pont engem mindig megtalálnak. Összeszorított szájjal nyújtom oda az idegennek a kezemben lévő pennát. Közben az arcára tekintek megint. Igen, határozottan ismerős. Évfolyamtársam vagy legalábbis korombeli, hisz csak azokra emlékszem, akikkel együtt ülök az órákon vagy a felsőbb évesek közül egyes embereket, de ez ritka. Mint például az a Semuels gyerek is volt. De ő valahogy más. Nem kell sok, hogy rájöjjek, miért is. Mardekár. Már csak ez hiányzott. Nem elég nekem, vagyis nekünk, Malfoy. A csatlósai is rászállnak az ártatlan emberekre. Rám meg főleg. Már csak a véla gének miatt is. Meg mert évfolyamelsőként ez jellemző dolog.
Mikor szabaddá válik a kezem, hisz a pennám a srác kezébe kerül előveszek egy másikat. Amint a kezemben az újabb ismét a könyv felé fordulok. A legfelső pergament leemelem a kupacról, a többit az asztal végébe tolom.
- Szolgáld ki magad. – közlöm, s talán nyers vagyok egy kicsit, de engem nem zavar. Ha a másikat igen, nagyon sajnálom. De mint Mardekáros, ne várjon mást tőlem. Meg aranyvérű. Meg mert ha az ösztönöm nem csal, na meg az emlékezetem, akkor Mirol. Egyik sem jobb. Egyik sem.
Naplózva


Keith Mirol
Eltávozott karakter
*****

hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2008. 07. 19. - 00:20:04 »
0

~ Yvette ~


Az eddig ismeretlen alak ott áll feletted, s csillogó barna szemekkel tekint le rád. Miért csillognak a szemek? Talán ő is el van szállva a gyönyörűségtől, melyet most épp maga előtt lát? A már-már szinte hófehérnek tűnő hajtincseket, a porcelánhoz hasonló bőrt, a kéken villanó szemeket? Csupán magától csillog. Ennyi az egész. Mindig is csillogott, akár egy csillag. Mely csak akkor alszik majd ki, mikor bekövetkeznek utolsó percei, s egyszerűen elhull. Bár igaz, ha egy csillagnak vége szakad, akkor az valakinek szerencsét hoz. A kérdés, hogy kinek? Talán lenne rá nem egy jelentkező.
A papírszerű arc rezzenéstelen mindaddig, míg a díszes penna tollat felé nem nyújtják. S hopp, mikor a toll hegye magasról a földel néz farkasszemet, úgy látszik az pislant, s a fekete tinta cseppje pacniként rajzolódik ki a hófehér márványkőpadlózaton.
- Köszönöm.
Szól, mély hangjával a bájos női megjegyzésre. Persze hallotta, ahogyan a leányzó sóhajra nyitotta a száját.  De most mit tehet? Muszáj valamit összehánynia az apjának. Remegő keze csontos ujjai között a toll kecsesen ágaskodik, ám mégsem oly kecsesen, mint az ami az ifjú szépség kezei közt. Ez is bizonyítja, hogy a toll nem magától hajladozik oly finoman.
A barna íriszek egy pillantás erejéig rátekintenek a pergamenre. Gyönyörű, elnyúlt betűk. Eme hölgytől, mást nem is várhat az ember. Majd még mielőtt oly sokáig ácsorogna felette árnyékot bocsájtva ezzel a boszorkány művére elindul, s az asztal sarkában heverő pergamenek közül egyet ujjai közé szorít. Ahogyan kihúz egyet a többi közül, az elsárgult papírnak halk dörzsölése hallatszik, majd finoman kihúzva a kovácsoltvas széket, helyet foglal a hölgyeménnyel szemben. A toll mintha még mindig csiripelő madarat díszítene, belemártódik a sötét tintába, s a kéz ha nem is oly kecses mozdulatokkal de írni kezd. Ismét csönd lepi el a helyiséget, hacsak addig a vele szemben ülő meg nem szólítja. Bár kétli, hogy így történne. A véla leányzó szinte teljesen belemerül minden egyes betűjébe, szavába, sorába, amit a maga előtt elnyúló pergamenre ír le. Eljött a pillanat, mikor csak a pennák hegyének sercegése hallatszik. És mily furcsa! Ugyan arra tanítják az embert mikor az írás tudományt okítják. És mégis. Az egyik, kecsesesen elnyúló dőltbetű, a másik, pedig mintha macskakaparás keveréke lenne. Apró és töredezett. Ám mégis. Ő is épp ugyanolyan könnyedén írja alig megkezdett levelét, mintha csak könyvből másolna.
- Mond, milyen mélyre vagy még képes a könyvedbe temetkezni?
Szól feléd a hang. Semmi gúny, semmi gőg. A vékony ajkak mintha valami idétlen félmosolyra húzódtak volna fel. S jön a megszokott nevetés. Nevetés? Illetlen belepüfögés. És talán nem is nevetni akar rajtad. Csak csodálkozik. Hogy egy bájos teremtés miért nem ragyog belül is.
Naplózva

Keith Mirol

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2008. 07. 19. - 20:29:52 »
0

~ Keith ~

A penna és a pergamen a másikhoz kerül, aki nem is kertel sokat, gyorsan elfogadja a dolgokat és a cuccal együtt távozik. De nem olyan messzire, mint amennyire kellene. Szerintem. Nekem az asztal túlvége is nagyon közel van. De inkább nem mondok semmit. Hiszen meglehet, csak pár mondatot vagy szót vés fel az illető és mindössze pár másodpercre igényli az íróeszközt. És ki vagyok én, hogy megfosszam ettől az időtől.
Felpillantva a másik sápadt arcára viszont tudom, hosszabb ideig marad. Valószínű levelet ír valakinek. Lehet, a családjának, vagy a barátnőjének, esetleg egy ismerősének. Ki tudja. Nem mintha számítana.
Ismét lehajtom a fejem, s elszakítom a pillantásom a csillogó barna szempártól. Helyette ismét a könyvre pillantok, a szép, egyenletes sorokra, mit valaki nagy igényességgel fogalmazott meg, hogy mondanivalója maradandó élmény legyen mindenki számára. Kezem a másik pennát fogja már, s finoman érintem a tintába, hogy színt kapjon, s hogy én is tudjam folytatni az írást. Ha tudnám. De nem. Nem tudom. Ugyanis az íróalkalmatosság másik végéről hang érkezik, amely nem túl kedves. Kezem megáll a pergamen felett, s ennek eredményeként egy nagy kövér csepp le is hullik a papír alsó végére, kövér foltot hagyva maga után. Ahogy a pergamen mohón szívja magába a fekete anyagot úgy az én dühöm is egyre fokozódik. Ha szándékosan sérteget valaki valakit jobb ha nyíltan mondja ki. De miért itt és miért most, megint, pont velem? Tényleg átkozottul szerencsétlennek érzem magam. Mérgesen pillantok fel, szemtől szembe a másikra. Meg sem próbálom palástolni a dühöm. Ám mikor megszólalok, hangom mégis nyugodt, színtelen. Érzéki lenne ez az egész ha egy színházban játszódna. De ez a valóság, sajnos.
- Olyan mélyre, hogy kizárjak mindent és mindenkit. –
A válasz nyers lehet, sőt biztosan az. Sokak szerint faragatlan, de én ilyen vagyok. Kimondom, amit gondolok. Ez nem kellene, hogy hiba legyen. Elviekben persze.
- Ugyanis ha nem tudnád, sokak nem érdemelnek figyelmet. –
Fűzöm hozzá az előbbiekhez, de ekkor már nem a másik sötét hajjal keretezett arcát figyelem hanem valami egészen mást. Az pedig a tintafolt a papíron. Ó, nagyszerű. Kezdhetem előröl az egészet. Így mégsem adhatom be a dolgozatom. Egy újabb papírért nyúlok, s mikor kezem a másik tiszta pergament éri tekintetem megakad a hófehér márványpadlón éktelenkedő fekete tintapacán. Frics biztosan örülni fog nekem. Édeskeserű mosoly ül ki ajkaim szélére, de ez alig látható, mint általában mindig. Egy pillanat, és előttem hever az új, immár tiszta, érintetlen lap. Újra dolgozhatom. Így szépen elkezdem átmásolni az előző papírról az általam leírt sorokat. 
Naplózva


Keith Mirol
Eltávozott karakter
*****

hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2008. 07. 20. - 19:59:13 »
0

~ Yvette ~


A némiképp izmos karok hűvös érintés éreznek, mikor a könyök megtámaszkodni vél a kifaragott márvány asztalon. Az asztalon, melyre a napkorong sugarai ragyognak, s szinte tükröződnek a fényesre csiszolt felületen. A kovácsoltvas szék lábaira, a sarkak támaszkodnak, miközben a módi cipők orra valamiképp megrogy és összetörik. A gyűrűs ujjak egy pillanatig kopogni kezdenek a csillogó asztalon. Hosszú, csontos ujjak ezek, s mégis olyan finoman érintik meg az asztal tetejét, hogy azok egy szemernyi hangot sem hallatnak.  Az elkért penna a szintén kunyerált pergamenen hever. A díszes madártoll végéből megmaradt tinta áramlott ki, s egészítette ki a száraz, sárga pergament, az apró, férfias betűkkel megírt három sor mellett. Ugyan miért fogalakozna azzal a pár cseppel? Fogadni merne rá, hogy apja ugyanazt műveli, miután elolvasta a levelét, mint saját maga. Tűzbe hajítja, és utána, élesen villanó mogyoróbarna szemekkel nézi, ahogyan a megsárgult levélpapír, egyre és egyre inkább összeszűkül, majd végleg hamuvá válik, a meleget árasztó hasábok mellett.
A mélybarna szemek ismét inkább a tündéri hölgyeményt kémlelik, aki szemmel láthatóan nem így viszonyul a dolgokhoz. Minden egyes szó leírásánál figyel arra, hogy a legtökéletesebb összhangot keltse a kövér és dőlt betűivel, és aprólékos munkájával, amiben teljesen biztos, hogy kifogást ugyan ég még nem találhatott. S akkor.
Csepp.
Szinte hallja lelki füleivel, ahogyan a kihegyezett toll végéről lepottyant egy sötét tintanyaláb, hogy eredményként egy hatalmas kövér pacnit hagyjon maga után.
A porcelán tekintet felemelkedik, s a tündöklően kék szemek párosulnak a barna tekintettel. A lélektükrök árulkodnak. Bizony ott lobog az a tűz, ami talán képes leolvasztani a jégpáncélt. Azt, hogy a tündéri hölgyemény, mégsem oly tündéri, mint látszik.
Mégis nyugodt hang víz hangzik a hófehér burkolaton, mely lábuk alatt hever, mely oly szúrósan nyersé sikeredett, hogy inkább enne meg egy sárgarépát. Az biztosan több körítéssel szolgálna.
Ám a kisasszony bizonyára nem így véli. A körítés, nem érdemel figyelmet, mint ahogyan sokan mások.
Hatalmas kezei zsebébe süppednek, amiből újra azt a kis tartót varázsolja elő, amit nemrégiben a kezeiben tartott. S hopp, máris röppen a szál a penge vékony ajkak közé, miközben a pattintó záros dobozka eltűnik az uniformis nadrág zsebeiben s helyette a gyújtós kerül elő.
- Érthető. – Beszéde merev az ajkak között tartott száj miatt, s talán alig hallható, az elé tartott kéz miatt, hogy a láng, mi beindítja a füstvarázsló mérget megjelenjen.
- Egy tintafoltra nem érdemes figyelmet szentelni.
Játékos füst száll az egekbe. Elvégre is. Egy egész asztal választja el őket. Szája közt résnyi nyílás marad, ahonnan a szürke felleg árad. Csak árad felfelé. Nincsen szél ami tovább vigye.
Naplózva

Keith Mirol

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2008. 07. 21. - 13:24:14 »
0

~ Keith ~

Mit ne mondjak, roppant boldog vagyok, hogy másolnom kell, írni, írni és írni, szorgalmasan, mint egy kisdeák. Mert most azon a szinten érzem magam. Mintha Pitonnál vagy McGalagonynál lennék büntetőmunkán és ezerszer le kellene írnom a vétkem, csak azért, hogy egy életre megjegyezzem, azt nem szabad csinálni. Na jó, Pitonnál sokkal rosszabb lenne, mint bárki másnál. De persze kinek mi a rossz és az is mit jelent az embereknek. Ám ezek a kósza gondolatok alig jutnak el az agyamig, mindössze csak arra összpontosítok, hogy ne kövessek el hibát. Tökéletesnek, tökéletesnek kell lennie a dolgozatnak, hiszen így esztétikus, szép és ez a helyes. Nemcsak jó jellemre vall, hanem a precizitást mutatja, a szakértelmet, hogy az illető, kinek kezei közül kikerült ez a darab pergamen nem egy himli-humli személy, hanem igenis összeszedett, megfontolt, gyakorlott ember, akinek van érzéke, stílusa, egyénisége. És ez nagyon is fontos. Nem mintha adnék a tömeg véleményére. Én önmagamnak bizonyítok és persze a tanároknak, azoknak a keveseknek közülük is, akik megérdemlik a legnagyobb tiszteletet és odaadást. De ezt senki nem érti, vagy azért mert nem akarja, vagy mert nem elég magas az intelligencia szintje. Igazság szerint egyik sem jobb a másiknál.
Egy határozott kijelentés üti meg fülem, holott ennek semmi értelme nincsen. Nem tettem fel kérdést, nem kezdeményeztem beszélgetést, egyszerűen a másik szavai csak lógnak a levegőben, mint valami sületlen költői kérdés, amire igazán nem is kell választ adni, csakhogy… csakhogy a barna szemek szinte könyörögnek azért. Kezd elegem lenni ebből az egész színjátékból, az ócska fecsegésből, ami hasonló kaliberű a „nézd de szép időnk van ma” társalgáshoz és amit én természetemnél fogna nem bírok elviselni. Így, mikor a másik a szájába dugja a hófehér cigarettaszálat leteszem a pennát a pergamenem mellé. Az asztalra könyökölök ujjaimat egymásba fűzöm és arra teszem az állam, így szemlélem a fiút. Az épp meggyújtja az anyagot, a láng halovány fénye elveszik a napsugarak sziporkázó erejében egy perc alatt, ahogy a csontos kezek eloltják, miután nincsen rá már szükség. Egyszerű mozdulatsor, látszik, hogy megszokott tapasztalt szeánsz ez már, nem a kezdők ártatlan ügyetlenkedése mindez. Valahogy nem hat meg ez a tudat sem. S míg a másik szívja a slukkot és csak összeszűkült szemmel fürkészem a velem szemben ülőt.
- Arra fordítok figyelmet, amire akarok. – válaszolom miközben meg sem rezzenve szemlélem az asztal túlsó végén lévő diákot. Persze neki más. Nem érti ki ez a fruska, aki magányosan üldögélve tanul. Pedig igazán ismerhetne. Főleg abból a jó kis zaftos cikkből, amit annak idején az iskola akkori újságjában hoztak le rólam.
- Viszont úgy látom te nem hagyod annyiban a dolgokat. Mondd, mit akarsz tőlem? –
Egy másodpercnyi hatásszünet.
- A pennámat? Már megkaptad. A pergament? Vigyél annyit, amennyi akarsz.
Csak hagyj már békén! Gondolom elkeseredetten, de persze ezt nem fűzöm hozzá. Hiszen megalázó lenne rám nézve és ezt én, amikor és ahogy csak lehet, elkerülöm. S nem véletlenül.
Naplózva


Keith Mirol
Eltávozott karakter
*****

hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2008. 07. 22. - 01:23:52 »
0

~ Yvette ~


Az nap sugarai áthatolnak az egekbe emelkedő cigaretta füstön. Milyen csodás. Mindig is szemrevaló tekintet érdemelt ez a látvány a részéről. Igen. A részéről. Ő képes, hosszú percekig figyelmet szenteli az lassan elpárolgó szürke fellegeknek, míg mások csupán ostobán köhécselve csapkodják el a szürke ostromot.
A mogyoróbarna szemek szép lassan eltűnni látszanak, ahogyan az egy szálból előcsalt kis köd, feledésbe meredteti az ifjú úriembert. Az íriszek maguk elé tekintve a kőasztalt bámulják. Azt, ahogyan egyetlen hatalmas tömbből, egy csillogó hófehér asztal lett. Ahogyan minden egyes milliónyi apró követ ki tudsz szúrni, ha csak egy másodpercre is jobban odafigyelsz. A lélektükrök eltűnnek egy pislantás erejéig. Minden sötétbe borul, s nem hall neszt csak a lágy füstöt szippantja be orrán. Felemelő érzés tud lenni.
Majd hirtelen. Érzed, hogy valami megmozdult. Hallod a kis neszt, ahogyan a szőke tündér megmozdul, s ki tudja, mire készül. A szemek kinyílnak, s rápillantanak. A könyöklő hófehér karokra, s a finoman összekulcsolódott ujjakra. Ismét az a nyers hang. A tekintet.
Nyers.
Gyönyörű.
Hideg.
Ő lenne a híres Yvette Delacour? Akiről egyszer mintha a Proféta főoldalán olvasott volna? A porcelán leányzó, aki a mungóban végezte. Az idei év hatalmas slágere. Mondhatni ő elbújhat mellette az utolsó évre érkezett Mirol a Durmstrangbólos történetével. Az övé sokkal, de sokkal érdekesebb. És igen. Úgy látszik, amit az újságban írnak, nem mindig hazugság.
A vékony cigarettaszál megfeszül az ujjak között, s az ifjú Mirol mintha egy pillanatra tükörré változna. Ujjait szintúgy összefonja, s a kalácsszerű fonatra állát támasztja, majd ismét olyan furán idétlen félmosolyt ereszt feléd.
- Nem akarok én tőled semmit.
A kezek meglágyulnak, egy röpke időre eleresztik egymást, s az ajkak rutinszerűen újra szippantanak a szálból. Hosszantos pislogás következik, a füst kiszűrődik a fogak között, majd a test megunja a jelenlegi „másolt” helyzetet, s a vasszéken hátradőlve mered rá ismét a lányra.
- Neked kéne tudni nyíltan közölni azt, hogy tűnjek el. Jéghercegnő.
S fej hátrahajlik, megtámaszkodik a szék támláján, s a csücsörítő ajkak, talán az egyetlen erős fuvallatként fújják felfele. Fel az égnek a fent röpködő madaraknak. Hangja gúnymentes. Ugyan mi oka lenne rá, hogy épp téged piszkáljon?
Naplózva

Keith Mirol

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2008. 07. 22. - 14:44:15 »
0

~ Keith ~

Hiába. Teljesen hiába az erőlködésem. Nemhogy nem segítene, meg sem próbálja felfogni a másik mennyire irritál engem a jelenléte. Persze ez valahogy érthető, mindenkinek önmaga a fontos, és senki sincs tisztelettel a másikra. De valahogy mások engem mégis kerülnek, talán a kisugárzásom, a stílusom vagy a hanglejtésem végett. Amit természetesen én nem bánok, sosem bántam és nem is fogok. Ám ez a Mardekáros nem tágít, azért sem. Igen, idő közben erre is rájöttem, mivel tekintetem megakadt a zöld hímzett jelvénynél a talárján.
Gondolhattam volna! Mi más is lenne?
Az utánzásomra felvonom a fél szemöldököm és cinikusan hallgatom a másikat. Röhögni támad kedvem, gúnyosan, gonoszan. Valahogy az ő játéka szánalmas, mesterkélt, csöppet sem izgalmas. Ebből is látszik, túl fáradt vagyok én ma az ilyen potom vitákhoz. Legalábbis eddig a percig azt hittem.
Mert nem telik fél pillanat sem, mikor a másik ismét a cigarettába szív, hogy aztán a füst felfelé szálljon, mint valami csendes fekete függöny, s hírül vigye az égnek, itt a föld felszínén sokan más útra tértek volna, mint ami a helyes.
A kérdésemre szinte már hallom is lelki füleimmel a választ, ami most elmarad. Valami látványos attrakcióra vártam, megmondom őszintén. Hősszerelmes kivonulásra, nagy szerelmi vallomásra, letérdelős lánykérésre vagy csendes biztosításra a túlfűtött nem létező érzelmeknek, amit csak a véla géneim okoznak, s ami átveri a férfiakat.
De nem, nem ez történik. Hanem csak a füst szállong fel, és a másik gúnyos mosolya felel egy percig, hogy aztán átadja a hangnak is a helyét, ami jobb lett volna, ha nem lenne. Mert most a haragom még jobban fellángol mint annak előtte és teljesen jogosan. Mert ki az a senki, aki idepofátlankodik hozzám, kölcsönt kér, és még sértegetni is mer? Nem kell sokáig keresgélnem a választ. Ez csak aranyvérű fattyak egyike lehet. És ha nem egy Malfoy, vagy Lestrange, vagy Rockwood, akkor a Mirolok közül valaki. S most eszembe is ötlik egy újság szalagcíme, egy futó kis cikk, mire csak rápillantottam, majd elmentem mellette. Mert engem ez nem érdekel. Lehet, kellett volna akkor. Most viszont már késő bánat mindez.
Sötéten pillantok az idegenre, ellentétben vele, az én kezem nem remeg meg, sőt. Ha lehet, de már nem igazán lehet, még merevebben ülök, ami szinte fizikálisan fájhat másoknak, de nem nekem. Számomra ez a helyes, így a tökéletes, és így tudom a legjobban érvényesíteni az akaratom, mint ahogyan most is bekövetkezik.
- Még a vak is látja, tanulni jöttem ide. Nincs szükség rá, hogy közöljem minden jöttmenttel, hogy hagyjon békén. –
A mondat alatt enyhén előre is dőlök a hatás kedvéért, s közben persze farkasszemet nézek a másikkal. Remélve ezzel is megértetem vele, hol a helye. Mert hogy nem itt, az biztos.
- Ha pedig semmit sem akarsz tőlem, nincs értelme maradnod. Mirol. –
Az utolsó szó csak tipp volt. A Malfoy bandát ismerem, nagyjából. Hat éve előszeretettel teszi pokollá az életem. Tudtommal Lestrange-éknek nincs velem egykorú gyereke. A Rockwoodékkal nem vagyok tisztában, de inkább a Mirol famíliáról tudom elképzelni hogy gyerekeik közül való a velem szemben ülő. Ők úgyis sokan vannak, nagyobb az esélyem eltalálni. Na nem mintha érdekelnének engem az aranyvérű családok. Pusztán nyitva tartom a szemem és a fülem. Na meg a hat év alatt sokat tapasztaltam már. Én, az a véla csaj.
Naplózva


Keith Mirol
Eltávozott karakter
*****

hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2008. 07. 22. - 17:26:01 »
0

~ Yvette ~


Láttál már olyat, mikor egy korai téli reggelen a nap az eddigieknél erősebben sugárzik végig a havas háztetőkön, miközben megolvasztva az összeállt hófehér pelyheket, hangosan csurdogál le vízként az ereszcsatornán. S mikor a hosszan elnyúló fáradt jégcsapokat világítja meg. A nap erős fénye szinte csillog rajta, s egy idő után, cseppekbe olvadnak.
A tűz, erős lángjai, megolvasztják a jeget. Ezt tanítják, s köztudott tény, akár mugli tudósok állítják, akár magas fokú varázsló professzorok. És íme. Itt lenne rá az élő példa, hogy mégis van kivétel. A megdermedt lányban izzó düh, egyetlen percre sem oszlatja el a elvastagodott végpáncélt, mely alatt talán senki sem tudja, hogy mi rejtőzik.
A papírszerű arc az égre néz. Mintha tiszta kék selyempaplannal lenne bevonva az egész, melyen sehol sem bukkan fel, akár egy apró felhőszerű folt. Csupán a lángoló napkorong az, ami kitűnik mindebből.
Kócos, vöröses barna tincsei végig súrolják a kovácsoltvas szék támláját ahová feje nehezét támasztotta, s a szűnni nem akaró füst szinte végtelenként szűrődik ki az ajkak közül, majd száll és száll az egekbe, hogy egyszer majd elérje a nap sugarait. Ám hiába próbálná érezni a vörösen izzó korong apró csodáit. Azok a jeges fuvallatok, melyek hirtelen, szinte ostorként csattannak kettőjük között, apró szikrákat izzítanak. Mindkettőjük között.
Mikor hallja a hangot újra felcsendülni. Mikor elkezdődik egy újabb lavina. A szemek újra a kékségbe merednek. A feneketlen kékségbe, melyben nem látsz semmit, s melyet oly és oly sokan irigyelnek. Hogy egy olyan csodálatos láthatatlan pajzzsal rendelkezzenek, amivel maguk köré vonják minden ember figyelmét. S úgy látszik, Miss Delacour, nagyon is ért hozzá, hogy játssza még lehengerlőbben szerepét.
Nincs hang ami megtörné ami megtörné a jégcsapok csilingelő szónoklását. Nem tesz semmi, csupán hallgatja, ahogyan a hölgyemény produkálja magát. Felesleges lenne, ha vitát kezdene azzal, hogy ugyan ő volt az, aki előbb tengette itt bárgyú napjait. Ugyan miért foglalkozna most ezzel. Elég neki az, hogy figyelheti a jeges ajkakat, s az azon kiáradó valamennyi hűvös megjegyzést. A mogyoróbarna szemek csillogóan figyelik azt, ahogyan a szőkeség szépség rezzenéstelen arccal, és merev testtartással ül azon a széken. Mint akit sóbálvánnyá változtattak volna.
A szemek a orra előtt kezében tartott dohányárúra fókuszálnak, s nevetni kezd. Nem hangos, csupán köztük való nevetés. Püfögés, szinte hallani a tokán, ahogyan a füst végig szállingózik, s kiereszkedik a fogak, s az ajkak között. Kábultan mered a dohányárura, majd a mélybarna lélektükrök visszapillantanak Delacour, üres tükreibe.
- Tudod, ha egy kicsit oldalra döntenéd a fejedet, és továbbra is mozdulatlan lennél, úgy néznél ki, mint egy porcelánbaba.
Felemeli a hatalmas tenyereket, s a csikkel a csontos ujjai között, mimikával próbálja magának beállítani, mintha csak egy remek festőművész lenne, hogy melyik irány lenne a jobb, hogy a leányzó félrehajtsa a fejét.
Majd elhangzik a név. A színjátszásnak vége szakad, s az ajkak somolygásra húzódnak. Majd újabb milliméterek látszanak eltűnni a közben ismét megszívott csikkből. 
- Gratulálok. Lelepleztél.
Ostoba somolygás. Hangjából eltűnik a cinikus gyermekdedség, s az, újra semlegessé vál. A tekintet a már mondhatni megírt levélre mered le,s az ajkak arra fújják rá a füstöt.
Naplózva

Keith Mirol

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2008. 07. 23. - 11:45:51 »
0

~Keith ~

Talán a Sors fintora, talán valami másé, de a szavak nem cáfolnak meg. Míg a másik egy két percig egy festőművész alakjába bújik és úgy tesz, mint aki beállítgatja az arcom, gúnyos mosoly kúszik a szép arcomra. Kegyetlen, gúnyos mosoly. Mert már érzem a győzelmem ízét. Igen, elég volt egy szó. Mirol. És ez az egy név épp olyan hatással van, mint a Jéghercegnő titulus. Vagy hasonló karliberű a kettő. Mert ahogyan a srác sem szereti, ha megbélyegzik úgy én sem. És lám lám, mindketten ugyanabban a cipőben evezünk, persze enyhe túlzással. Ez elégtételt ad az eddig elviselt sérelmekért. Maga a tudat, hogy más is van a földön, nem csak én, aki szenved. Ám ez csöppet sem varázsolja szimpatikusabbá a fiú személyét. Sőt, az önpusztító életmód, a stílus, az egyénisége mind mind ellene szól. És igen, abszolúte ellene vagyok, még mindig.
- Ó ugyan, nem kellett nagy tehetség hozzá. De, köszönöm, köszönöm. –
A szavaim után széttárom a kezem és színpadiasan fejet hajtok mintha egy előadás végén lennék az ünnepelt sztár, akinek a virág, a csokoládé jut és az autogramm osztogatás. De persze ez is csak ócska flegma megnyilvánulás. A másik hozza ki belőlem. Talán nem jó, ha túl sokat forgok ilyen társaságban.
Kezem aztán ismét pennát ragad, és újból a tintatartót veszi célba. Mert nincs értelme tovább feltartani a tudás magját, mely a fejemben akar új életre kelni.
- Mellesleg nincs szükségem egy olyan képre, melyen úgy nézek ki, mint egy porcelánbaba. –
Írni kezdek ismét, a szavak szépen vetődnek a papírra, majd a mondat végén futólag felpillantok. Aztán ismét vissza a munkámra.
- Ugyanis kevés olyan festő van, aki ténylegesen ért is a szakmájához, és aki elég kreatív meg merész ahhoz, hogy tökéletes képet adjon rólam. –
Ez az egyesek szerinti sznob duma mindössze az önismeret. Hogy ezzel mennyire van tisztában a másik, arról fogalmam sincs. De nem érdekel még az ő véleménye sem.
- Mert a legtöbb egyszerű tárgynak tekint, vagy még rosszabbnak, egy angyalnak, s így állítanak be. Ezek a képek pedig inkább az abszolút valótlansághoz közelítenek semmint az ember igazi valójához. –
Közlöm szárazan, s persze néha újra a fekete anyagba érintem az íróeszköz hegyét, hogy az szépen fogjon, s hogy egyenletes legyen az írás. Lassan az átmásolással is végzek, s akkor ismételten áttérek a könyvre, hogy onnan szerezve az új információkat folytassam tovább az addig megkezdett témámat.
Naplózva


Keith Mirol
Eltávozott karakter
*****

hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2008. 07. 24. - 01:47:27 »
0

~ Yvette ~


Hercegnő ül előtte. Egy valódi jéghercegnő, ki mesteri színésznőként játssza a szerepét, hajlongva, a márványasztal felett. Komikusan ironikus, hogy nagyon is el kéne tűnnie, de nem teszi, csupán azért, hogy lássa a másikat, mit tesz, ha nem tűnik el. Sosem látott még ilyen lányt és talán fél, ha most lemegy nem is fog többé.
A hajlongás abbamarad, s a színjáték véget ér. Minden visszaáll a maga automata kerékvágásába. A porcelánbőr ismét a penna után nyúl, s az ujjak között ismét hajlongani kezd a toll, mely sorra írja le a kövér és eldőlt betűket.
Újra és újra.
Néha mintha hallanád a penna mártásakor, a le- lecsöppenő tinta cseppjét, mely visszakerül a mély és sötét tintatartóba, hogy majd egy másik alkalommal ékesítse a hercegnő előtt ékeskedő megsárgult pergament.
A fej egy kicsit újra hátrébb siklik, a kócok vörösesbarna tincsekkel együtt, s a mélybarna íriszek ismét a tiszta eget kezdik szemlélni, mikor egy adott pillanatban azt ismét némileg eltakarja a fel- felszálldogáló füst, mely szürke ködként vonja el az íriszektől a tiszta látást.
Majd, reccs.
A hatalmas jégpáncél mely a véla leányzót veszi körbe, ismét megtörik. Ám csak egy kis rést nyit magának, melyen keresztül kiáramolhat az a fagyos és száraz hang, mely a jégpáncél belsejéből fakad.
Még nem néz rá. Megvárja, míg a tünemény befejezi mondani valóját, s csak aztán siklanak rá vissza a tekintetek a már-már homályba merülő égről.
- Na és szerinted mi lenne az a tökéletes kép?
Az ajkak ismét maguk közé vonják a vékonyszálat, melynek a fele már eltűnt, s valahol a fellegekben röpköd, hogy egyszer majd véget érjen az útjuk. Majd a csontos ujjak közül egy megnyúlik, s kettőt-hármat ráütve a dohányárura, örömben csillogó szemekkel hamuz le a hófehér kőpadlóra. A szürke hamu darabokban hullik szét, ahová csak tud, apró mocskot hagyva maga után.
- Talán egy… nem is tudom… forró nyári festmény, ami felolvasztaná a jeget?
Hajol közelebb a lányhoz, felvont fél szemöldökkel, és ujja között nyújtózott csikkel. Vajon ismét felemelkedik a porcelán tekintet az elnyúló, fekete betűkből?
Naplózva

Keith Mirol

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2008. 07. 27. - 14:17:42 »
0

~ Keith ~

Kezem ismét a pergamen felületén rója magányos útját, hogy újabb sorokat, újabb bekezdéseket kezdjen, miközben szemeim hol a könyv sorait bújják, hol az előttem heverő papírlapra vetül. Hogy lássam, hogy haladok és hogy… igen, a legtökéletesebb, legkielégítőbb és legesztétikusabb legyen, mit kiadok a kezeim közül. Tudom jól, McGalagony ezt értékelni fogja.
És mivel a legtöbben nem fordítanak erre figyelmet csak a tartalomra, illúzióromboló és értéklehúzó kritikát kaphatnak. Teljes joggal.
A Mirol fiú szavai ismételten felhangzanak, s most nem tekintek fel. Már azt hittem elment. Pontosabban szívből reméltem. Tévedtem.
A lágy szellő csalóka játéka jóvoltából a felfelé szálldogáló füst egy töredéke pont felém száll, hogy huncutan csiklandozza orrom, zavarja elmém és felhívja a figyelmem, nem vagyok egyedül. Már ez is fel tud húzni. A másik meg csak hab a tortán.
- Nincs semmiféle jég. –
Közlöm fagyosan. Hajam enyhén előre hullik arcomba, de nem simítom ki, mert még nem zavar.
- Ezt csak azok az ostobák hiszik, akik olvasták annak a Lionel-nek a művét… a régi iskolai újságban. A Jéghercegnő! – horkantok fel gúnyosan, majd megrázom lemondóan a fejem. Mert nincs értelme tagadni, valahol van igazság benne… de ez alapvetően aljas rágalom. Mert senkinek sincs joga megbélyegezni a másikat. Az a férfi mégis megtette. És mintha nem lenne elég az, hogy mindenki utál, még gúnyolnak is mostmár. Az ő jóvoltából. Hát… köszönöm szépen.
- A tökéletes képet akkor kapod meg, ha ismered a másikat. Kívül, belül. Engem senki sem ismer. Senki sem tudja, milyen vagyok. És ez jó is. Nagyon jó. –
Szűröm ki a szavakat a fogaim közül. Valahol a mondat közepén ismét felemeltem a fejem, hogy szemtől szembe kerüljek a fiúval. Igen, ismét a barna tekintet. Már tényleg unom.
És mivel ő nem megy, majd megyek én. Nincs időm ilyen csevegésekre, mikor még jócskán van mit pótolnom. Az a rengeteg lemaradás.
- Rólam pedig aztán végképp el lehet felejtkezni. –
Mondom még úgy mellékesen, miközben felállok és kezdem összeszedni a dolgaim. A pennát, a pergament, a könyveket. A már majdnem kész dolgozatom kellő bánásmóddal pakolom el, nehogy sérüljön. Mikor minden kész, az idegenre pillantok.
- A pennát meg a papírt tartsd csak meg. –
Ó igen, ismét fagyos, jeges, Delacour-os magaviselet. Oly megszokott. Oly mindennapi.
- Ha pedig nem tudnád, arcátlan dolog a másik közvetlen közelébe dohányozni. Arról nem is beszélve, mennyire egészségtelen. De ez a te dolgod. A soha-viszont-nem-látásra, Mirol! –
A táska a vállamra kerül, s kecsesen indulok el vissza a kastélyba.
Méghogy a Plázson nyugalmat talál az ember!
Méghogy pótolni tudom a házifeladatokat!!
Méghogy én, mint a Jéghercegnő!!!   

~Fin~
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 6 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 13. - 22:30:11
Az oldal 0.134 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.