A szökőkút

Egy hatalmas szökőkút, mellyel mindenképp összefutnak a Roxfortba látogatók, mivel közvetlenül a főbejárat előtt kapott helyet. A kút kávájának négy csücskén egy-egy sólyom üldögél.
Itt szoktak gyülekezni a diákok, ha épp indulnak le Roxmortsba, és ide özönlött ki a sok iskolás, mikor Fred és George Weasley meghiúsította Harry, Hemione és a többi ötödéves RBF vizsgáját.

Az a baj azzal, hogy különböző házak vannak, hogy a diákok, akik más házak diákjaival barátkoznak, nem beszélhetnek és találkozhatnak, amikor csak kedvük tartja. Épp ezért tűnik fel egy barna hajú taláros lányka az udvaron, és indul célirányosan a szökőkút felé. Ő éppen ebben a helyzetben van, mivel legjobb barátnője egy másik ház tagja, név szerint a Hollóháté, így sajna náluk szó sincs éjszakai pletyózásról, emiatt pedig kénytelenek találkozókat megbeszélni, vagy esetleg a leckeírás után ésper helyett kiszemelni egy kellemes helyet, hogy megosszák egymással a nap történéseit.
A mai is kellemes idő, így érthető, hogy Shaelynn kigombolt talárban rója a folyosókat, jó pár kitérőt is beiktatva, hogy véletlenül se érhessen túl korán a helyszínre, az nem lenne hű az ő stílusához, ami ugye megengedhetetlen. Nehéz dolog mindig elegánsan késni valahonnan. Ennek a barna lánynak ez már a védjegyévé vált, bár nem túl büszke rá, nem küzd ellene, női kiváltság, hogy egy-egy randiról késsen minimum 10, de legalább 30percet. Neki ugyan randijai nincsenek, a találkákról barátnőjével pedig ennyit nem áll szándékában késni. Egy-egy helyen elmosolyodik, ahogyan járja a kastély ódon folyosóit. Sok helyhez fűzik emlékek, a csigalépcsőknél egy egészen huncut mosoly ül ki ajkaira. Mondtam, hogy nagy kitérőt tesz.
Ám a végtelenségig azért csak nem lehet keringeni a kastélyban, mint az a bizonyos gólyaürülék, így a mi barnánk is végre irányba fordítja magát és néhány száz lépcsőt maga mögött hagyva érkezik meg a bejárati csarnokhoz, majd a nehéz tölgyfaajtót is maga mögött hagyva lép ki a szabadba, a kellemes melegbe. Talárján már most lazít, sőt tulajdonképpen teljesen szétoldja, s még alatta levő ingén is gombol egyet.
~ Nem vagyunk normálisak... ~ jegyzi meg magában. Nem mintha ellenére lenne a simogató napfény, vagy hasonlók, de azért a hűvös mennyivel jobban tud esni ilyen klímánál. Törvényszerű, hogy az ember melegben hidegre vágyik, hidegben melegre. Megáll a szökőkútnál, majd csakúgy, mint minden ilyennél itt is a peremre ül fel és hol a bejáratot, hol pedig a kiömlő vizet figyeli.

Nadine kivételesen nagyon ráérősen, komótosan készülődik és sétál végig a kastélyon. Pedig ő még akkor is sietni szokott, hogy ha nagyon jól tudja, hogy időben van. Tudat alatt ugyanis ott bujkál benne a gondolat, hogy mi van, ha valami közbe jön, ami miatt elveszíti azt az időt, amit nyert azzal, hogy gyorsan elkészült és idő előtt elindult? Mert, hogy nem szeret késni. Nagyon nem. Ő az a fajta, aki mindenhol öt perccel korábban ott van és ezért szinte mindig várakoznia kell hosszú percekig. Így ha Shaelynnel van találkozó mindig vár. Ráadásul sokat, mert a hugrabugos leányzó kifejezetten nem az a pontos fajta. De Nadine már hozzászokott így rendszerint hozz magával egy könyvet, hogy olvasson amíg barátosnéja van olyan kedves és megérkezik. Na meg igyekszik is visszafogni magát és azt a fene nagy belső kényszerét, hogy mindenhova hamarabb érkezzen és ilyenkor még késni is megpróbál, ami néha – de tényleg csak néha – sikerül is neki. Mint például most is.

Jó sokáig válogatta, hogy melyik könyvet vigye most magával a várakozás idejére unaloműzés gyanánt. Aztán végül nem sikerült választania a bájitaltankönyv és egy krimi közül, szóval végül egyiket sem hozta, hanem felkapott egy adag pergament és egy pennát, hogy akkor most kivételes módon rajzolni fog. Na, nem mintha tudna, sőt kifejezetten rosszul rajzol. Már annak örül, ha úgy-ahogy felismerhető, hogy mit akart alkotni. Ő az a fajta, aki leragadt a pálcika embernél… De azért próbálkozik néha, mert nem örül neki, hogy a rajzolásban nem túl tehetséges, és ilyenkor két-három napig aktívan igyekszik fejleszteni a képességeit, aztán alább hagy a lelkesedése és újabb hetekre száműzi a „rajzkészletet”.
Úgy tűnik, ez a mai nap egy újabb ilyen két-három napot indít el benne.

A lényeg, hogy éppen ezért magához képesti kifejezetten későn indult el és még lassan is sétált, ráadásul végig a főútvonalon halad. Csak semmi rövidítés, akkor hamar odaér.
De még mindig oda érhetett volna időben, hogy ha nem veszi észre az egyik ablakból a távolban sétáló Eaton McLain fiút és nem torpan meg, hogy tisztes távolságból kicsit kövesse a szemével és elmerengjen róla meg azon, hogy vajon most éppen mit is csinál. Na, ez volt az igazi kiváltó oka annak, hogy Nadine később érkezett meg a szökőkúthoz, mint Shay…

-Ohhh – ez az első dolog, ami kiszalad a száján, őszinte meglepettséggel, hogy barátnőjét már a találka helyén találja. Aztán egy pillanatnyi döbbenet után mosoly ül ki az arcára, az a szélesebb fajta, amit a nagy közönség nem igazán ismer a hollóhátas leányzótól, mert csak barátok között szokta mutogatni.
- El se hiszem, hogy te érkeztél hamarabb. Remélem azért emiatt nem fog összeomlani a világ rendje… - dobja fel egy lehetséges apokalipszis képét, majd nyom egy cuppanós puszit Shay bal arcára, és már is leül mellé a szökőkút szélére, táskáját maga mellé téve. Hátha sikerül egy óvatlan mozdulattal belelöknie a vízbe...

A nagy megérkezésben teljesen elfelejtett meglepődni mindig pontos és precíz barátnőjének hiányán. Jobb csuklójához kap, hogy na majd akkor ő most megnézi az óráját, hiszen kizárt, hogy ő időben jött és a hollós leányzó még sehol.
- Lehet nem is a mai napot beszéltük meg? - motyogja az orra alatt, miközben fejét amennyire csak bírja körbeforgatja a környéken, hátha meglátja valahol kitáblázva a választ, vagy valami hasonlót. Persze tudja, hogy ez teljesen kizárt, hiszen a mai LLG órán tárgyalták meg, hogy ma itt és pontban ekkor találkoznak. Csak egyszerűen neki ez jutott eszébe először. A második eshetőségnél pedig az jut a fejébe, hogy esetleg a kék tündérke lecserélte őt a mai nappal a mardis lovagjára. Persze megtehetné, nem haragudna meg érte annyira, de azért egy apró levélke nem ártana erről. Persze nincs azért teljesen vakon, és van annyi esze, hogy felnézzen az óratoronyra, amelyről sikeresen megállapíthatja, hogy az idő elmúlt, rendesen késett is ugyan mindössze egyetlen percet, amely be is kerülhetne a rekordok könyvébe éppen pontosan Nadine két perces késése mellé. Nem az a kakukkolós fajta, de ha ilyen szokatlan dolgok történnek a képzelete igencsak meglódul főleg mostanság a nehéz időkben, amikor senkiben sem lehet bízni és főleg nem lehet biztosan gondolni a jövőre. Gondolatai vadul cikáznak és már újabb baziliszkusz támadásokat hallucinál be, amikor meghallja az ismerős hangot, és amely abban a pillanatban megkönnyebbült sóhajt, széles mosolyt és egy fordulásból nyelvnyújtást vált ki belőle pillanatok alatt. Zöldjei is vigyorognak az érkezőre és annak nagyon is elmés kötözködésére.

- Nana. Ne sértegess kérlek. - emeli fel bal mutatóujját, s néhány másodpercre lehunyja a szemeit, hogy megrázhassa barna üstökét. - Én is késtem, de azért én is remélem, hogy nem ezen fog múlni a világ sorsa, hogy előbb érkeztem, mint te. - forgatja meg a szemét, és reflexszerűen húzódik arrébb a kút peremén, bár ott van még egy nagy adag hely. Ez amolyan ösztönös mozdulat, ha az ember valakit maga mellé akar invitálni. A puszi cuppan az arcán, ma ő az, aki csak a levegőbe cuppog. Csodás képek készülhetnének ilyen pillanatokban.
- De ha már itt tartunk... három perc. Elraboltak az UFÓk vagy mifene? - kérdezi vigyorogva, kicsit vegyítve valami mugli beszólással, amit még Londonban hallott.

- UFOk? –kérdez rá reflex szerűen a számára ismeretlenül hangzó szóra, majd egy pillanatra megjelenik az arcán az elgondolkodó arckifejezés. Vagy inkább fintor. Mindegy is, hogy hogyan nevezzük, a lényege ugyanaz. Ajkai enyhén jobbra húzódnak, szemei pedig összeszűkülnek. Na, nem mintha ezzel az arckifejezéssel nőne a gondolkodás hatékonysága, de azt hiszem mindenkinek meg van az a tipikus "most éppen gondolkodom" arckifejezése. Nadine-nak egy ilyen jutott. Mindenesetre tényleg csak egy rövid pillanatig lehet felfedezni az arcán, mert aztán bizonytalanul megválaszolja a saját kérdését.
- Azok ilyen zöld élőlények igaz? Mert ebben az esetben igazat kell adnom neked, elraboltak az UFOk – mosolyodik el sokat sejtetően miközben élvezi, hogy ezzel a válaszával valószínűleg kellemesen felkeltette Shay kíváncsiságát, hogy mi is történt vele valójában. Mert, hogy biztosan nem valódi idegenekről van szó, mivel mostanában Roxfort környékén nem szállt le egyetlen repülő csészealj se (itt kell megjegyezni, hogy Nadine a mai napig nem érti, hogy mit is akar ez a mugli kifejezés, vagy hogy miért pont ezt a nevet kapták azok a bizonyos repülő járművek. Mert abban azért egészen biztos a hollóhátas leányzó, hogy ezek az állítólagos UFOk nem teáscsészékkel közlekednek).

Miután kellemesen kiélvezte, hogy barátősnéja tudni akarja, hogy mi is volt a késésének az oka, jobban kifejti az előző válaszát, amely lehet kicsit túlságosan is távoli asszociációt kíván, de hát zöld-zöld. Ez éppen elég volt Nadine-nak ahhoz, hogy az UFOkat összekapcsolja a mardekáros fiúval.
- Volt szerencsém Eatonhöz. Nem, nem találkoztunk csak megláttam az ablakból és kicsit elmerengtem. Vagy hát… ezek szerint nem kicsit, hanem nagyon is elmerengtem, mert késés lett a vége – magyarázza egy ici-picit már zavartan a végén. Nem szokott ő túl sokat fiúkról beszélgetni. Shay talán az egyetlen, akivel tényleg nyugodt szívvel beszélget ebben a témában is, de néha még ilyenkor is zavarban van. Mint most is. Így nem csoda, hogy miután végig mondja, elfordítja a fejét és inkább a szökőkút oldalát rugdosó cipőjét nézegeti nagy odafigyeléssel.
- Itt sétál kint az udvaron, valahol –teszi még hozzá és ez után néz fel a cipőjéről és emeli a tekintetét a távolba, hogy hátha valahol messze meglátja az említett mardekáros fiatalembert.
Bár nem igazán tudja, hogy mit is csinálna, hogy ha meglátná. Lehet, hogy felállna és Shayt karonfogva odébb állna, hogy ne kelljen találkoznia a fiúval. De az is lehet, hogy itt maradna és várná, hogy a McLain fiú semmibe veszi-e vagy kicsikar magából egy köszönést. Mindenesetre egyelőre ez a kérdés nem áll fönt, mivel közel és távol nem lát a mi Hayes kisasszonyunk egyetlen egy Eatont (vagy, ahogy ő hívja: Tony-t) sem. Akkor meg csak feleslegesen aggódik itt.

- És a mosolykirálylánnyal mi a helyzet mostanság? Megtalálta már az ő mosolykirályát? –Nadine kérdez, mert ha ő kérdez, akkor nem róla beszélgetnek, hanem Shayről. Úgy pedig semmilyen témával nincsen problémája, hogy ha nem a saját életét kell kibeszélnie. Más történeteit, problémáit szívesen hallgatja. Tökéletes hallgatóság. A beszélgetés már kicsit nehezebben megy neki. Nehezen nyit, nah. Előfordul az ilyesmi. Mindenesetre ő igyekszik kicsit nyitottabbá válni. És Shay társaságában ez egészen jól megy is neki. Még néhány hónap gyakorlás és hamarosan be sem fog állni a szája. Vagy mégis… Ki tudja?

Shay érdeklődése nagyjából határtalan. Főleg a viccesnek ígérkező dolgokat imádja, amelyek aztán némileg bizarrba mennek át. Imádja a régi mugli horror filmeket, amikhez nagyon nehéz hozzájutnia, de szüleinek hála legalább ezzel nincs baj. Emiatt tud sok mindent a muglivilágról, és mindannak tudatában, amit a varázsvilágról tud, elég nevetséges egy-egy film. Egy picit meglepődik azon, hogy Nads visszakérdez. Mármint inkább azon, amit kérdez. Néha teljesen elfelejti, hogy nem mindenkinek olyan az érdeklődése, mint az övé, és a hollós lánynak sem feltétlenül. Bár, mivel ő az agyas ezért talán, ha hagy neki némi időt, míg megforgatja azokat a gyors agytekervényeit talán eszébe jut, hogy találkozott már a fogalommal. Zöldjei a lány „gondolkodom” arcát fürkészik küszködve a vigyorgással, és valahol már bújkál a hitetlen arckifejezés is, hiszen ezt a szót azért elég sokan ismerik, főleg, akik olvassák a Reggeli Prófétát. Már nem egy neccesebb problémát sinkófáltak el „UFO-k voltak” kijelentéssel, így olykor le is írták, hogy mit neveznek a muglik ufónak. Hát Shay ezen nagyot derült.
- Hát igazából… - vesz egy nagy levegőt, abból a „na akkor most én tanítalak téged” fajtából és már kezdené és magyarázni, hogy igazából a színük nem egyértelműen általánosított dolog, de végül is csak egy szusszanással kifújja levegőjét és megrázza barna üstökét. - …igen valami olyasmik. – vigyorodik el. Kíváncsian fürkészi a szerinte nagyon is szép metszésű arcot és alsóajkát beharapva küszködik azzal , hogy nagy lelkesedéssel vesse rá magát a témára. Nem mindennap találkozik az ember uforabolta emberekkel, és főleg nem mindennap rabolják el legjobb barátnőjét az ufók. Hacsak… de mire jelezhetné, hogy leesett neki, amit a lány akar kihozni a dolgokból, Nadine már folytatja is. Szemét kicsit összeszűkítve fürkészi tovább barátnőjét keresve a nyomokat, amelyek bizony meg is jelennek.

- Egen, amúgy leesett. Épp kérdezni akartam… - az rejtély, hogy mit akart kérdezni. Vigyorog, mint a jól lakott Roxfortos, vigyorának tárgya pedig egyértelműen barátnője zavara. Nem tehet róla, ő sincs épp a toppon a pasi témákban, neki sem megy egyből a téma boncolgatása, sokáig nem érdekelte a téma, aztán csak úgy belecsöppent, sőt mostanság inkább ő az, aki iránt érdeklődnek az erősebb nem tagjai és nem fordítva. Persze csak egyes tagok, és sajna épp nem az a tag, aki az ő gondolatszférájának jelentős hányadát birtokolja. Sajnos nem.
- Khm… - köszörüli meg a torkát egy kicsit, miközben továbbra is azzal küszködik, hogy ne törjön ki belőle a nevetés. Persze vigyorog, mosolyog, épp csak nem kezd el pukkadozni. Szemei egyre jobban csillognak, lassan tényleg már, mint egy valódi drágakő, az elfojtott nevetés miatt. Nagyokat piheg, hogy nyugtassa magát. - ..izé, ha szeretnéd, sétálhatunk egy nagyot. – vonja fel egyik szemöldökét, mintha a legkecsegtetőbb ajánlatott tette volna fel barátnőjének. Kiölti egy picit a nyelvét, de csak fogai között dugja ki hegyét, ahogyan szokta. Egy darabig elnézi, ahogyan küszködik Nadine a zavarával, aztán szólásra nyitja a száját, már a levegőt is beszívja, arcán mosollyal továbbra is, szemében huncut fény. Sajna azonban addig nem jut el, hogy a dologból érdemileg is kihozzon valamit, hiszen a lány ismét megszólal, és tereli a témát magáról, ami meg főleg nincs a hugrás ínyére, hogy ráterelődik a szó.

Mondhatnánk, hogy „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…”, arcára fagy mosolya és egy pillanatra tényleg elfelejti a légzés bonyolult művészetét. Gyerünk Shaelynn fújd ki a levegőt. Miután rájön, hogy így levegő nélkül tényleg nem a legjobb, kiengedi a tüdejébe szorult tetemes mennyiséget, ezáltal háta is kicsit meggörnyed.
- Te csalsz. – neveti el magát. – Biztos belógtál Trelawneyhoz és valahogy összehoztál egy látomást vagy nem tudom. – fecseg és beszél ahelyett, hogy a tényeket közölné. Ajkát beharapva figyeli Nadine arcát. – Hát nem nevezném mosolykirálynak. – forgatja meg a szemét, hiszen nyilvánvaló lehet már barátnője számára is, hogy kit igyekszik szóba hozni Shay. Azt sem igazán tudja hol is kezdhetné a történetet. Kezdi az elején. – Szóval a helyzet az, hogy tegnap, amikor azt mondtam neked, hogy dolgom van. – tovább harapdálja ajkait és tördeli ujjait. – Szóval akkor igazából nem volt semmi dolgom, csak lementem a mólóhoz. – zöldjei bocsánatkérőek, a móló említésére pedig cinkosan elmosolyodik. Egyik kedvelt búvóhelye, ha kicsit túlcsordulnak benne a gondolatok. Figyeli Nadine arcát, ha úgy látja, hogy nem haragszik folytatja a sztorit.

Mikor Shay megemlíti a nagy sétálás ötletét Nadine olyan erővel kezd el tiltakozni, hogy majdnem beleesik a szökőkútba. Fejét felkapja, majd rázni kezd, és valószínűleg kezével is ezt tenné, hogy ha nem fegyelmezné magát annak tudatában, hogy ha a fejét és kezeit együtt rázná, akkor bizony elég idiótán nézne ki, körülbelül, mint egy öt éves. Úgyhogy a kezeit visszafogja, ami nem is olyan könnyű művelet, de a feje attól még hevesen mozog jobbra-balra.
- Nem, nem, nem, nem, nem! Csak semmi séta –határozott a lány, és igyekszik hangjából kiszűrni mindenféle érzelmet. Nem kell ide ijedtség, kétségbeesés, tanácstalanság, izgalom. Jó az úgy tárgyilagosan is. Ettől függetlenül, ha a hangszíne annyira nem is, az előbbi ijedtsége biztosan elárulta Shay számára, hogy a kis hollóhátas már az ötlettől is majdnem szívrohamot kapott. Vagy legalábbis majdnem beledőlt háttal a szökőkútba… Na, az lett volna a szép jelenet. Egy csurom vizes, átázott Nadine ülne most itt. Nagyjából úgy nézne ki, mint egy ázott veréb. Az meg nem nagyon állna jól neki. Mert hát másnak sem áll jól, de ez tulajdonképpen nem érdekli a Hayes lányt, csak az, hogy neki nem állna jól. És ez pont elég indok arra, hogy ne akarjon hátast dobni a szökőkútba. Pont.

- Én meg a jóslástan… Uff… - rövid, tömör, de lényegre törő kifejezése ez a kapcsolatnak, amit Nadine és a Jóslástan ápol. Fogalma sincs a lánynak, hogy milyen agyament ötlet alapján vette fel ezt a tantárgyat. Mit képzelt? Hogy ő a tényeknek élő, két lábbal a földön álló Nadine Penelope Hayes képes lesz elsajátítani, vagy legalábbis elviselni a jóslástant? Hát nagyot tévedett. Biztos valaki befolyásolta a tudatát. Igen, csak ez lehet a magyarázata. Nadine ugyanis nem jelentkezett volna rá, ha eszénél van.
- Úgyhogy nem kedves barátosném, nincs ebben a kérdésben semmi mágia, ez egyszerűen a vakszerencse – húzza ki magát annak ellenére, hogy most jelentette ki, hogy igazi érdeme nincs abban, hogy olyan kérdést tett fel, amely arra utalna, hogy tudja Shaelynn életében is van legalább egy fiú mostanság. Vagy inkább kettő. Esetleg három… Tudja a fene, számon tartani^^

- Áhá! Szóval a mólók. Hajjaj, mivel fárasztottad éppen szegény kicsi buksidat? Mert mindig annyit gondolkozol, töprengsz te lány. Mondanám, hogy rosszabb vagy, mint én, de te legalább álmodozol. Én meg csak túlbonyolítok, túlszervezek mindent… Lehet többet kéne ábrándoznom. Majd egyszer kimegyek veled a mólokhoz, hátha az segít - húha, a hollóhátas lányból most kibukott valami, és mintha egy kis önkritika is lenne benne. Ejha… Nem gyakori, hogy Nadine ilyen nyíltan kimondja a hibáit. Magának persze beismeri őket, de mások figyelmét nem szokta felhívni rájuk. Említettem már, hogy Shay társaságában egészen kifordul önmagából? Igen? Tényleg? Na, nem baj. Újra megemlítem, mert itt egy újabb bizonyíték rá.
- Na de visszatérve hozzád meg a nem–mosolykirályodhoz… Mi is történt veletek a mólónál? Ja és tud meg, haragszom, amiért tegnap leráztál, ezért most muszáj mindent a legrészletesebben elmondanod –a végén hozzátesz még egy elégedett mosolyt is, hogy ilyen remek alkut sikerült kötnie a hugrabugos lánnyal. Vagyis hát, még nem kötötték meg, de Nadine nem enged ellenvetést. Alig várja, hogy hallja a részleteket^^

Nadine olyan erővel kezd el tiltakozni, hogy félő leesik a szökőkút kávájáról. Shay persze valami hasonlóra számított, még ha ennyire nem is szenvedélyesre, lendületesre, de azért nem lepi meg, hogy tiltakozik. Igaz nem érti. Egyáltalán nem érti, azt a kapcsolatféleséget sem igazán érti, ami a lány és a fiú között van. Olyan ez, mint az Okos Katica feladata, legyen is meg ne is, vagy valami ilyesmi. A hugrás mindenesetre szélesen elvigyorodik barátnőjén, mert miért is ne tenné, mulattatja a tiltakozása.
- Jójó, jó rendben. Én sem akarom, hogy ebben a melegben nagyon kifáraszd magad - ölt nyelvet a másik barnaságra, vigyora nem is akar szűnni, imádja szívni a vérét, és ezt nem is rejti véka alá. Persze azt ő sem szeretné, ha bezuttyanna a vízbe, bár szerencsére már nagy ötödikesek, akiknek a ruhaszárítás, a folyadék eltüntetés és hasonlók már igencsak profin kellene mennie, főleg így RBFek előtt. Hú, erre jobb nem is gondolni, mert Shaelynnt ki lehet kergetni a témával a világból. Oka van parázni, nem minden tárgyból esélyes a sikeres, legalább Elfogadható szintű vizsga megírására, van amiből nem is kínozza magát azzal, hogy át akar menni, de azért a BIT és GYNT vizsgákat jó lenne valahogy összekaparni. Na de, vissza jelenbe.

- Rejtett tehetség vagy.... - mondja ezt úgy, mintha ő lenne a nagy tapasztalt, aki kiszúrja az ifjú tehetségeket, kviddicsben, vagy zenében esetleg táncban simán, de hogy a jóslással kapcsolatban is lenne valami hasonló érzéke egészen kétségbevonható. Ő maga inkább őrültnek tartja az olyanokat, akik azt állítják magukról, hogy látnak. Nem hisz benne, és ez ellen nem is tesz semmit, számára az egész egy nagy humbug, de szerencsére ezen véleményével egyáltalán nincs egyedül, nem mintha amúgy szégyellné véleményét. Ami a szívén az a száján, sokszor sajna előbb beszél, mint gondolkodik és ezt olykor hamar meg is bánja, volt már rá példa.
- ...akkor már jobb vagy, mint Trelawney - kuncog ismét, minél tovább késleltetve, hogy be kelljen számolnia a kínos részletekről. Inkább viháncol és kibeszéli a tanárokat, minthogy eldicsekedjen nem csekély beégésével barátnőjének. Hogy miért? Mert bízik annyira Nadineban, hogy tudja egy egészséges röhögés sosincs ellenére. De nincs menekvés, nem hülye a lány, ezért van a Hollóhátban és épp ezért nem engedi azt sem, hogy az elkezdett téma félbemaradjon. Főleg, mert érdekli is. Shay sóhajt egyet, míg nem tudja eldönteni, hogy most amiket a másik lány mond az esetleg dicséret vagy valami más.

- Ne személyeskedjünk jó? - próbál meg vigyorogni. - Ismered a mondást: álmodozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz - hadarja egy szemforgatás kíséretében. - De mi mást tehetnék, ő észre sem vesz, én meg nem vagyok az, aki odamegy, hogy "Hééé nézz már ide, nem látod, hogy engem keresel?" - kicsit elő is adja magát. Nos igen, nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy nem kell epekednie. Jó, Shaynek sem lenne muszáj, annyi más hal van a vízben, de mind szürke számára, egyet kivéve.
- Hát jó, szóval részletesen... - kezdi egy szusszanással - ...feküdtem a kötelek között, már nagyjából lemenőben volt a nap, amikor lépések zaját hallottam meg. Azt hittem valamelyik prefi, csúnya lett volna, ha Ernie vagy Hannah már megint ott kapott volna el. Kikukkantok a hordók és kötelek között és ki jön ott? Na ki? - szemei sokat sejtetően csillannak meg, de ettől függetlenül kimondja az imádott nevét. - Pontosan. Joe. - szemei most is elkerekednek, ahogyan akkor - És akkor jött a nyúlcipő effektus - vagy, ahogy a user hívja, Hamupipőke effektus - és le akartam lépni, de... - kis hatásszünet, zöldjei mélyen fúródnak a kékekbe, mintha ez lenne a tetőpont - ...nem tudom, hogy került oda egy nagy üveg, de én azt valahogyan levertem - fújja ki a levegőt. - hát... szóval... megtörtént az első találkozás - mosolyodik el szégyellősen, arca elvörösödik.

Az igaz, hogy nem esik bele a szökőkútba végül, de ennyivel még nem ér véget a kapcsolata vele. Shay húzza az agyát Nadine meg, ellentétben barátnőjével, nem az a visszaszólós, felvágott nyelvű fajta úgyhogy a szellemes szópárbajokat ezúttal hiányolnunk kell. Majd legközelebb, talán. Pedig már ebben is fejlődik a lány, mióta Shaelynn a barátosnéja (ez pedig már egy jó ideje így van), és néha van mersze visszaszólni, meg őszintén kimondani, amit gondol, de még mindig nem megy neki annyira reflexből, mint a mellette ülő hugrabugosnak.
Úgyhogy visszaszólás helyett inkább belelógatja az egyik kezét a szökőkút vízébe, hogy kicsit megnyugodjon, meg lehűtse magát, hiszen ahogyan Shay is említette igazi nyári nap van, kellemesen, na jó valljuk be, inkább már kellemetlenül meleg.

Közben megkapja a vádat miszerint rejtett tehetség a jóslástan tekintetében. Hát ez már sok a mi kis békeszerető Hayes kisasszonyunkat és muszáj reagálnia rá. Első körben a szökőkútba lógatott kezét kapja nagy lendülettel föl és fröcsköli szándékosan telibe Shay-t. Jó azért, nem fog vízbe fúlni a lány, de biztosan megérezte a hideg vizet. Aztán még az is lehet, jól esik neki ebben a melegben. Mindegy is, azért a semmiből hirtelen érkező víznek senki sem örül.
- Ezt kikérem magamnak! Én nem vagyok jó jóslástanból. Nincs hozzá harmadik szemem, nem kínoznak éjszaka látomások és még csak mások csészéjét se nézegetem teázás után, hogy mit tudok kiolvasni a teafűből. Én, kérlek szépen, teljesen tehetségesetlen vagyok a jóslástanhoz. És erre büszke vagyok –bizony büszke ám, éppen ezért a végén még ki is húzza magát. Jajj, mennyivel jobban járt volna, hogy a Rúna ismeretet, vagy a Legendás Lények Gondozását veszi fel a Mugliismeret mellé. De még egy Számmisztikával is jobban járt volna. Bár így legalább van egy órája, ahol nem érzi rosszul magát, hogy ha nem tud valamit és az sem zavarja, ha nem készült fel rá rendesen. Úgy is átrugdossa magát a következő évfolyamra valahogyan. Akkor meg nem fog felesleges órákat eltölteni azzal, hogy teafüvekben próbál meg ábrákat látni…

Na de hagyjuk az unalmas Jóslástant, mikor van itt valami sokkal izgalmasabb téma is, ami nem más, mint Shay szerelmi élete, ami úgy tűnik beindulni látszik, legalább már találkozott egyszer a fiúval, akiért szíve oly hevesen repes. Ha ilyen sebességgel halad ez a kapcsolat, akkor még néhány év és lesz egy második találkozás is. Nadine pedig már azt is kíváncsian várja…
- Miért nem? Pedig szerintem, ha valaki, akkor te, képes vagy arra, hogy elkezdj ugrálni előtte és egy „nézz már ide, nem látod, hogy engem keresel” kezdetű népdal éneklésébe kezdeni. Hidd el megjegyezne magának, és az is több, mint a semmi, ha már emlékszik rád, nem de? –természetesen mindezt egy széles mosoly, vagy talán mostanra már inkább vigyor, kíséretében mondja. Mert megjelent előtte a kép, ahogyan az ő Shaleynnje ott ugrál Joe előtt, mint egy kislány, két copfba kötött hajjal és lelkesen integet, hogy észrevegyék. Aranyos kép, az tény.

Aztán jön a történet és Nadine vigyora nem hogy eltűnne, hanem pont, hogy mintha erősödne, meg szélesednek, aztán egy idő után eléri a végső állapotát és ennél szélesebb már nem tud lenni. Érdekes történet, pláne ahogyan Shay előadja, és az a legjobb benne, hogy nem Nadine-nal, hanem a hugrabugossal történt meg. Igen, egy kis káröröm mindenkinek jót tesz. Ettől még nem leszünk rossz emberek.
- Na, akkor egészen egyedi volt ez az első találkozás. A végén még megjegyez magának. És még csak dalt sem kellett énekelned előtte. Kár… Pedig megnéztelek volna –kacsint Shay-re és most már kicsit visszább vesz a vigyorából, de csak a lány kedvéért, hogy ne érezze olyan rosszul magát, mert Nadine itt élvezkedik az ő szenvedésein. Pedig ez fordítva is meg szokott történni. De ezúttal Nadine van soron.
- És mit mondott? Vagy mondott egyáltalán valamit? Esetleg rögtön fél térdre ereszkedett és megkérte a kezedet? – na igen, az már egy kicsit sok lenne és Nadine valahogy nem tudja elképzelni, hogy a mardekáros srác hozza a nagy gyémánt gyűrűt és ráhúzza Shay ujjacskájára. Bár az tény, hogy nagy hír lenne a kastélyon belül. És a hollóhátas lányunk egészen biztos benne, hogy ő lenne a mennyasszony nyoszolyólánya és aztán jól elszórakoznának együtt, amíg mindent megszerveznének a nagy napra. Hmm… Nadine-t egészen elkapta itt az esküvői láz^^

[Sabrina]

Habár kellőképpen előkelő poziciót foglalt el az épület főbejárata előtt, a szökőkút és környéke mindig kellemesen kihalt és csendes volt, amikor éppen nem tolongtak a népek a birtokon kivülre valahova. A csinyek és összeesküvések szervezéséhez túl feltűnő lett volna; azok a diákok pedig, akik csak magányra vágytak, rengeteg olyan helyet találhattak az ódon épületen belül, ahol azt könnyebben megtalálhatták. Azon keveseknek, akik mégis ide jártak, pont ez volt benne a szép: még a minden sarokban megtalálható könyvmolyok közül is csak elvétve lézengett itt néhány egyed, ha pedig mégsem volt meg a tökéletes magány, akkor is elég nagy volt a hely ahhoz, hogy se ne halljuk, se ne lássuk egymást. Én is ezért szerettem ide járni, még ha csak elvétve is… voltak ugyan eldugottabb helyek, de az állandó vizocsobogás és a szél folyamatos zúgása összehasonlihatatlanul kellemesebb volt, mint egy csöndes szobában üldögélni és hallgatni, ahogy valaki néha elcsoszog az ajtó előtt.
Hűvös volt, május végéhez képest szokatlanul hűvős, az ég borult és a levegőben már terjengett a várható zuhé illata: de pont ez vonzott ki ide ebben az időpontban. Az esőnél nincs jobb dolog a világon: a frissesség, ami belőle árad, az illata, ahogy a cseppek halkan kopogva landolnak a fejeden… utánozhatatlan élmény, legalábbis számomra. Persze a védekezés nem árt, de egy pulóvernél nem kell több: ezt fel is húztam, előrelátóan egy kapucnis darabot választ, ám ezt még egyenlőre nem húztam a fejembe. A ruhadarab fekete volt, mint tárházam jelentős százaléka: jelenleg is tetőtől talpig ebben a szinben pompáztam. Nem volt ez furcsa: időm jelentős részét ily módon felöltözve töltöttem.
Csendesen átvágtam a parkon, hol jobbra, hol balra tekingetve: igyekeztem meggyőződni róla, hogy egyedül vagyok és igy is tűnt a dolog, habár a lassan leereszkedő homályban nem láttam el az összes sarokba, minden eldugott beugróba. De ahova én nem láttam el, onnan engem sem láthattak, tehát az összhatás ugyanaz, mintha nem volna ott senki. Utam az egyik legtávolabbi sarokba vezetett, ahonnan tökéletesen rá lehett látni a főbejáratra, de onnan kevés látszott belőlem, hála egy bokor jótékony takarásának. Levetettem magam az ott terpeszkedő padra, majd komótos mozdulattal cigarettára gyújtottam és a háborgó égboltra emeltem tekintetem. Soha szebb látványt…

Damien

Kényelmesen sétáltam egy olyan hely felé, ahol reményeim szerint nincs senki. De egy különös oknál fogva mégis rendkívűl ügyeltem arra, hogy észrevétlenül maradjak. Csak egyedül akarok lenni. A hely ahova pedig tartottam a szökőkút volt. Itt általában sosincsen senki. És itt fel tudok üdülni a napi gondjaimból. Sokszor idejövök, ha valakivel összeveszek. És most Helgával vesztem össze. Visszaemlékeztem, hogy min is vitatkoztunk. Úgy kezdődött, hogy:

 Én a hálóban az ágyamon feküdtem és relaxáltam, Helga pedig a csomagjait pakolta. Én odamentem az ablakhoz és kinéztem.
- Eső lesz, de ez inkább viharnak tűnik.- jegyeztem meg halkan. Az esőt annyira nem szeretem, csak a vihar előtti csendet. Amikor minden elbújik és várja, hogy mikor jön a nagy zuhéj. Olyankor egy lelket sem látni kint. Az esőt sokan nem szeretik és azoknak ez nem szerencsés, akik Nagy-Britanniában laknak. Az én tudomásom szerint csak Damien szereti az esőt. Griffendéles, vele is jóban vagyok, már rég ismerem. Ekkor Helga kizökkentett az ábrándozásból.
- Nem igaz, hogy neked mindig mindent szanaszét kell hagynod. Nagyon rendetlen vagy!- ordítozott és a zoknimat tartotta a kezében. De én mostanában már nem is vagyok rendetlen. Ez nem igazsád, meg most min van kiakadva. Majd én is orídozok, na akkor ahhoz mit szól?!
- Idefigyelj Miss Rendmánia! Nekem te ne mond, hogy rendetlen vagyok, mert körübelül egy éve nem hagytam szanaszét semmit! De engem meg az idegesít, hogy folyton a rendre törekedsz. De minek? Őszintén, senki sem jön ellenőrizni, hogy hogy néz ki a szoba.- hú ezt lehet, hogy nem kellett volna, de nekem már betelt a pohár!
Felkaptam a kezembe a kapucnis pulcsimat és kirohantam. Helga még valamit ordítozott, de nem érdekelt.

És most itt sétálgatok a kút felé tartva, az elhangzottakan rágódva. Az igaz, hogy a nyár, és a hazautazás miatt mindenki ideges, meg azért is, hogy él-e még a családjuk vagy sem, ezért így tiszta fejjel megértem Helgát. Egy kicsit én is aggódom.

Ekkor a kúthoz értem, s egy eldugott zúgban mepillantottam Damient. megint cigarettázott. Én nagyon bírom, de ezzel a szokásával nem tudok megbarátkozni. Hát mindegy, ő tudja. Odamentem hozzá és köszöntem neki.
- Szia! Hát te?- kérdeztem, de a válasz már magától értetődő volt. Ekkor a hideg esőcseppek bőrömhöz érve jelezték, hogy itt is van a vihar.

[Sabrina]

Magányosan üldögéltem, de mint már oly sokszor, most is hálás voltam ezért. Voltak pillanatok, amikor semmi szükségem nem volt társaságra és ugyan ez az érzés többször került előtérbe, mint másoknál, ezen sem bosszankodtam, mert ha igy tettem volna, akkor sem értem volna el semmit. Ilyen voltam, ez belém volt táplálva: ha nem tetszik, akkor odébb lehet menni, csak hogy muglisan fejezzem ki magam. Soha nem érdekelt mások véleménye (najó, néha akadt egy-egy ember, de már az is a múlté) és valószinűleg már soha nem is fog (legalábbis jó volna, ha igy volna), magam miatt pedig nem fogok ezen változtatni, mert köszönöm, de tökéletesen megvagyok. Mostanra legalábbis. Volt idő, amikor legszivesebben keresztre feszitettem volna magamat, de szerencsére ez nem olyan egyszerű: mostanra pedig elmúltak az ilyenirányú intencióim, szóval mondhatjuk, hogy Happy End lett a vége.
Egy újabbat szippantva folytattam az ég kémlelését, majd a füst kifújása után figyeltem, miként keveredik a gomolygó folt az ég szürkéjével, miként kezd halványodni az előbbi, majd lassan beleolvad a háttérbe, elvesztve erejét, szétterjedve a szélben. Szép látvány volt: valójában az egyetlen, amiért most rágyújtottam, hiszen nem volt olyan régen, hogy végeztem az előző szállal. Régen, még a suli előtt gondot okozott volna, ha két szál cigi között több telik el, mint fél óra, de az iskolán belül muszáj voltam növelni az időközt, hiszen órán nem gyújthattam rá és a szünetek sem voltak mindig olyan hosszúak, hogy volt időm elvonulni és békésen szippantani párat úgy, hogy még az órára is időben odaérjek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mostanra már ez a legkevesebb, de eleinte még tartottam ezektől a furcsa népektől, nem is sejtve miféle büntetéseket képesek kiagyalni. Azóta már volt szerencsém megtapasztalni ezeket, és bátran állithatom: egy kis takaritásba még senki nem halt bele… komolyabbra pedig úgysem vetemednek, talán maguk sem tudják, hogy miért. Egy-egy Cruciatus után már jobban meggondolnák az átlagemberek, hogy mit hogyan csinálnak… de talán még én is. Habár sosem tapasztaltam még magamon az átok hatását, az a csóri pók, akit anno Mordon elintézett, elég volt elrettentő példának még a magamfajta öröklázadók számára is.
A szél egyre erősebbre, az ég egyre borultabbra váltott: az átlag ember ilyenkor már azon gondolkodott, hogy vajon merre kéne menekülni a kitörni készülő vihar elől. De én nem voltam átlag ember, legalábbis ilyen szempontból: de volt még valaki más is, ha a fülem nem csal meg. Vetettem egy oldalpillantást a tölgykapu felé, aminek nyikorgását az előbb felém hozta a szél és lám: valaki éppen kislisszolt a résnyire nyitott szárnyak közül és ha tudatosan, ha véletlenül, de egyenesen felém vette az irányt. Még nem tudtam kivenni, hogy ki az, de nem voltam különösebben oda a gondolatért, hogy valaki betalál és leáll kérdezősködni, hogy akkor most mi a főtt rákot keresek idekint a viharban… pedig minden bizonnyal ezek a várható kilátások.
Követtem a tekintetemmel, mialatt közeledett: hiába tartott neki elég sokáig, mire észrevett, már nem tudtam volna elbújni. Ez a kis beugró takarásban volt valamennyire, de egy hirtelen mozdulat biztos átjutott volna a bokrok jótékony ágai között és az csak még hülyébben vette volna ki magát, ha megpróbálok lelépni és észrevesz. Egyre közeledett… aztán hirtelen belém hasonlitott a felismerés: ez Sabrina, az egyik évfolyamtársam, akivel… nos, maradjunk annyiban, hogy jobb viszonyban voltam, mint az átlaggal. Ez két dolgot jelentett: ha észrevesz, biztosan betalál; de ha be is talál, az nem lesz olyan kellemetlen, mintha egy full idegen tenné ugyanezt. A lényeg az, hogy az egyedüllétnek lőttek.
A következő másodpercben a pillantásunk találkozott és már meg is indult felém.
- Hali – köszöntem vissza neki, mikor odaért. – Tudod hogy van ez: ha vihar készül, Pulse mindig kijön jól megázni, hogy a tisztelt varázslótársadalom még nagyobb flúgosnak tekintse, mint amekkorának alapból, mert neki ez jóóóó – adtam elő egy gunyoros-vicces figurát. Akivel jobb viszonyt ápoltam, az ismerte ezt a oldalamat is az elutasitóan bunkó mellett és kétségkivül jobban kedvelték, azért döntöttem most is emellett. – Annál meglepőbb téged idekint látni ilyen itéletidőben… mi szél zavart ki a kastélyból?

Damien

Látszólag Damien nem akarta, hogy észrevegyék. Hát akkor lehet, hogy rosszkor jöttem? Majd meglátjuk. Úgyis elküld, vagy elmegy, ha nem kell neki a társaságom. De lehet, hogy ez nem fog bekövetkezni. Kiderül.

Válaszolt is arra, a kérdésemre, hogy mit keres itt, de a kérdés feltevése után én már előre tudtam a válaszát, így az már nem volt nekem meglepő. Meg amúgy is már ezt megszokhattam volna tőle, mert szereti az esőt, így ha esik, akkor ő is kint van. Hogy ne tűnjek rossz kedvűnek a válaszadási módján megpróbáltam mosolyogni. Viszont így is feltette nekem azt a kérdést amit most a leginkább nem akartam, hogy feltegyen. Nem szívesen szoktam beszélni a problémáimról, de most semmilyen épkézláb válasz nem jutott eszembe, amivel helyettesíthetném az igazságot.

- Hát csak azért akartam kijönni...- kezdtem el, mert nem volt hátra más, el kellett mondanom neki, mert mint mondtam semmilyen hihető dolog nem jutott eszembe, s én nem szeretem az esőt, így az se jöhetett szóba- mert egyedül akartam lenni. Összevesztünk Helgával és nem volt kedvem ott maradni.- egyáltalán tudja ki az a Helga? Serintem igen.- Helga a legjobb barátnőm, vagy már ismered? Csak mert nem emlékszem.- megeresztettem egy halvány mosolyt, amihez nem volt valami sok kedvem.

Itt elhallgattam, mert mégsem akarok túl sokat beszélni, de még meg kell mondanom neki, hogy ha túl sokat jár a szám, akkor nyugodtan mondja meg, és küldjön el.
- Amúgy bocs, hogy ennyit beszélek, ha túl sokat jár a szám mond ám meg, és nyugodtan küldj el, ha egyedül akarsz lenni.- na erre kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a válasz, mert lehet, hogy el kell hagynom a szökőkútat és valami másik magányos helyet kell keresnem.

[Sabrina]

Olyan önfeledten beszélgettünk itt, mintha napsütéses délután ücsörögnénk valahol a parkban: úgy tűnt, a szél nem elég ahhoz, hogy észhez téritsen minket, ezért a természet úgy határozott, hogy egy hatalmas dörgéssel ad nyomatékot háborgó kedélyének. Csinos vihar készülődött, azt meg kellett hagyni: valószinűleg én is csak az előjátékot várom meg, mert ha itt elkezdődik az igazi háború, akkor kő kövön nem marad. Ilyen időben csak a seprűlovasoknak van kedvük kint kóricálni, de van egy olyan sejtésem, hogy ők még direkt élvezik is, ahogy a szél dobálja őket és olyan sötét vagy, hogy maguk sem tudják merre mennek… pont olyanok, mint a toreadorok a mugliknál: felülnek egy megbokrosodott valamire, aztán aki tovább birja, az a tökös legény. Bolondok mind.
Miközben a lány válaszolt, én tekintetemmel az eget és a felhőket kémleltem… legalábbis nagyrészt, de azért vetettem néhány odapillantást a lány felé is. Szemrevaló teremtés volt, meg kellett hagyni, de az évek során kiderült, hogy nincs benne semmi… extra, nem tudok rá jobb szót. Nincs meg benne az, ami Yvben és Amandában megvolt, az a kis plusz, ami komolyan fel tudná kelteni az érdeklődésemet irányában. Nem voltunk rossz viszonyban, de még ha nyitott is lettem volna valami komolyabbra, valószinűleg nem ő lett volna a szerencsés / szerencsétlen. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem lettem volna nyitott egy kis etyepetyére, egy egyéjszakás kalandra vele, de a fiatal mágusok sajnos nem rajongtak az efféle szórakozásért, ahogy azt már több példa is megmutatta. Újabban már nem is kisérleteztem efféle ajánlatokkal, mert általában csak egy meglepődött pofa, egy kiáltás és egy pletyka-hullám az eredménye… ha pedig lenne olyan leányzó, aki nyitott volna ilyesmire, akkor az az utóbbiak nyomán már megtalálhatott volna. Tehát ennyi.
Gondolataim egy pillanatra elkalandoztak: a múltban jártak most is, mint oly sokszor ez elmúlt idők során. A múltban, Amanda és Yv körül. Eleinte csak a fájdalom volt, amit Amanda elvesztése iránt éreztem, aztán ahogy ez halványodni kezdett, úgy erősödött bennem az érzés, hogy meg kell tudnom mi volt az oka. Ezzel pedig akarva-akaratlan eljutottam Yvhez, hiszen tőle is kosarat kaptam… mondjuk tőle sokkal korábban és valószinűleg egészen más inditékkal, de ez a legkevésbé sem zavart. Az önismereti képességeim még mindig elég szerények voltak, igy folyamatosan a múltat túrtam, ha volt egy szabad percem: egy ideje már komolyan vettem azt a mondást, hogy az ember a saját hibáiból tanul a legjobban. Talán tényleg igy lehetett és én meg is próbáltam… de nem ment. Egyszerűen nem. Az egyetlen haszna a szuicid gondolataim megszűnése volt, de azt is inkább Anynek köszönhettem, mint magamnak: ha ott, akkor az óratoronyban nem talált volna rám, ma már nem volna miről beszélnünk. De megtette, ezzel megmentett és elinditott egy jobb ösvényen… hát legalábbis talán. Node vissza a jelenbe, elvégre beszélnek hozzám…
- Értem – feleltem tömören. – Akkor jól sejtettem, hogy nem a vihar érdekel annyira. – vetettem felé egy félmosolyt, majd invitálóan intettem a pad felé. – Dobd le magad, ha van kedved, én sem leszek már itt sokáig. Szép kis égszakadásnak néz ki, aztán azt inkább az ablakból van értelme nézni. – szavaimat nyomatékositván újabbat dördült az ég és ezúttal egy villám távoli fénye is felvillant egy pillanatra.

Damien

Damien a válasza után felnézett az égre, s egy darabig azt bámulta. Közben nagyon erősen gondolkozott valamin. Én is egy kicsit elmélyedtem a gondlataimban. Damienen gondolkoztam el. Furcsa egy srác, az igaz. Ő nem olyan mint a többiek, akiket ismerek. Senki sem szereti az esőt, de ő igen, és még ilyen hasonló dolgokban különbözik. Különös ember az biztos, de én bírom.

Az agyalásból visszatérve ide, Damien "megengedte", hogy leüljek mellé. Így is tettem.
- Köszi.- mondtam és egy mosolyt intéztem felé, megerősítve ezzel hálámat. Azután arról beszélt, hogy sejtette, hogy nem a vihar miatt jöttem ki. Ekkor elnéztem a távolba. Épp villámlott. Gyönyörű volt. Eddig sosem figyeltem a villámokra, elvoltam velük abban a tudatban, hogy ezek okozzák a dörgéseket. Tulajdonképpen tudomást sem vettem róluk. De most, most, ahogy láttam azt a csodaszép természeti jelenséget, amint cikázva lecsap, majd amilyen gyorsan megjelink, olyan gyorsan tűnik el. Egyszerűen csodálatos.

Hirtelen visszatérve ismét a valóségba, Damien mellé, válaszoltam neki.
- Tulajdonképpen egy kis magányra vágytam, mert a vihar előtti csendet csak úgy lehet élvezni, de most ahogy így elnéztem a villámot, rájöttem, hogy azt is mennyire szeretem.

Visszanéztem az égnek arra a pontjára, ahol az előbb azt a villámot láttam. Egy kis deig, csak a sötétlő eget bámultam, majd hirtelen megint lecsapott az a csodálatos jelenség, melyet egy hatalmas dörrenés követett. Hirtelenbeleborzongtam.

- És veled mi újság?  Rég beszélgettünk.- tértem rá gyorsan egy témára, hiszen furcsa lehetett, hogy folyton azt a pontot bámulom, ahol az előbb villámlott. S vártam Damien válaszát.