A szökőkút

Afton

*Belegondolt, vajon milyen is lenne mugli munkát végezni. Először is édesapja munkáján gondolkozott el. George Wayne sporttal kereste a kenyerét. Fiatal korában footballozot, habár legnagyobb teljesítménye annyi volt csupán, hogy az angol másodosztály kiesőjelöltjét erősíthette. Igaz, abból is annyi pénz folyt be, hogy jószerével mindent megkaptak, amit csak akartam. Később aztán edző lett belőle, és méltán híres Liverpool másodcsapatát edzhette… Abban az időben Robert is játszott a csapatnál, de akkor még nagyon fiatal volt. Ha most is ilyen munkát szeretne, akkor azt csak is mágia útját kaphatná meg, ugyanis ilyen idős korban már nem nagyon lehet hozzálátni a footballista karrier kiépítéséhez.
Más munkát nem nagyon ismert, legalább is nem tudta, miképp is végzik azt. A tanítás volt a másik, ami gyermekkorában még érintette őt, elvégre 11 éves koráig két iskolát is érintett. Azonban, ahogy végiggondolta a szakmákat, és beleképzelte sajátmagát, nevetésben tört ki. Nem neki való az a világ, de ezt már nagyon rég óta tudta is.*
- Ne haragudj, nem rajtad nevetetek – mondta szinte azonnal, mentegetőzve – csak elképzeltem magamat, amint odakint élek. Nem kaptam valami reális képet, azt gondolhatod…
*Komolyságot erőltetett az arcára, majd pedig ismét Aftonra tekintett. Kíváncsi volt az ő véleményére is. Vajon ő miképp képzeli el az életet a muglik között?*
- És, ha esetleg a varázsvilágban nem találnál állást, amit kétlek – tette hozzá mosolyogva, inkább magának szánva, mintsem a lánynak – akkor mit csinálnál mugliként?
*Fogalma sem volt róla, hogy Afton mi mindent tud a varázstalan világról, hogy egyáltalán tapasztalta már, látott-e belőle valamit is. Sosem beszélt még a lánnyal, nem is hallott róla dolgokat, ezért hát ezt senki sem róhatja fel ellene.
Mindenesetre a Nap tovább perzselte a lenti világot, és Robertnek az az érzése támadt, hogy nem ártana valami árnyékosabb helyre húzódni, ha a szökőkút oszlopai nem képesek elég nagy hűst adni nekik.
Ujjai végét újból belemártotta a kút kék vízébe. A víztükör csillogva utánozta keze alakját, hogy aztán tökéletes mását verje vissza. Aztán ahogy Robert közelebb hajolt, meglátta saját maga tükörképét is, a kócos, fekete hajtincseket, a borostás arcot, a vidám szemeket. Ez mind ő volt…
Aztán kíváncsian visszafordult Aftonhoz, várva a választ az előbbi kérdésére.*

Robert

Megilletődve néztem a nevető Robertre. Nem tudtam, hogy mi vicceset mondhattam. Talán az nevetette meg, hogy boszitanonc létemre muglik között akarok élni? Pedig ez annyira nem is rossz ötlet. Igaz, még változhatnak az elképzeléseim, de egyelőre inkább maradnék ennél a lehetőségnél. Elvégre nem garantálta senki, hogy bárhova is felvesznek…
Amint beszélgetőtársam mentegetőzött, nekem egy hatalmas kő esett le a szívemről. Örültem, hogy végre nem rajtam röhög valaki, mondjuk nem mintha olyan sokan tennék ezt. De akkor is… Furcsa, ha valaki csak úgy, minden ok nélkül el kezd nevetni, és én nem tudom, hogy mit sikerült már megint elrontanom.
- Semmi gond.
Mosolyodtam el, és közben azon gondolkodtam, hogy miért is váltott ki Robertből nevetést az a tény, hogy elképzelte magát mugli munka végzése közben. Bár igaz, az esetek többségében a varázslók és boszik elég ügyetlenül látják el azokat a teendőket, melyeket a muglik mindennap elvégeznek minden mágikus segítség nélkül.
- Hátööö… Azt hiszem, tanárnő szeretnék lenni. Normális, mezei tanárnő, akinek nem kell minden nap átkot feloldani az egyik diákjáról. Ha itt lennék tanár, valószínűleg előbb kerülne szerencsétlen gyerek a Szent Mungóba, mint a tanterembe.
Mondtam halkan kuncogva. Végül is a mugli tanároknak egyszerűbb az életük, hiszen nem kell a diákjaikra szórt átkokkal foglalkozni. Elég csak naponta néhányszor hangosan szólni a gyerekekre, hogy ne rohangáljanak a folyosón, ne nyomják egymás fejét a vécébe, meg hasonlók. Összességében egy boszinak elég vicces lenne ilyen munkát végezni. Valamiért egyszerűbb lenne, mintha a varázsvilágban helyezkednék el.
A nap egyre forróbban sütött, és már lassan úgy éreztem, hogy már az agyvizem is felforrt a forróságnak köszönhetően. Sose kedveltem a meleget, mindig beteg voltam tőle, de most a szökőkút közelében nem igazán éreztem. Valószínűleg a hűsítő víz miatt lehetett.
- Mit szólnál hozzá, ha kicsit árnyékosabb helyre mennénk? Én már kezdek kicsit hőgutát kapni.
Mondtam mosolyogva, s vártam a reakciót.

Afton

*Véleménye szerint nem lehet túl nehéz mugli munkát végezni. Elég egy kis varázslat és a dolgok hirtelenjében felgyorsulnak, könnyebbé válnak. Például a papírmunka. A mugli főnöknek pedig nem is kellene tudnia a turpisságról. Konkrétan örülhet neki, hogy a munkaerő jobb és jobb lesz. Aztán ha gyanússá válik…
Megrázta a fejét. A folytatás már nem Roberthez méltó. Ő sosem bántana egy ártatlan muglit varázslattal. Volt már rá példa, hogy összetűzésbe keveredett párral, de odáig sosem fajultak a dolgok, hogy varázslatra lett volna szükség.
Mindenesetre a mugli világról is meg van a saját véleménye, elvégre 11 évig abban élt, ismeri már többé-kevésbé. Hiába mondják a szentimentális muglivédők, hogy nem szabad bántani őket, hogy alá kell vetni magunkat az akaratuknak, valójában ők is ugyanolyan körmönfontak, mint a varázslók. Ha tehetnék, vissza is élnének hatalmukkal…
Nem arról van szó, hogy Rob hasonló nézeteket vallana, mint a halálfalók. Nem… A fiú mindenképp védelmezné a varázstalanokat, csupán nem szereti, ha átbillennek a hippogriff túlsó oldalára.
Hosszú mélázásából Afton hangja zökkenti ki.
Bizonyára a griffendéles nem tartozik a szerencsésebb emberek közé. Nem ismeri túlzottan, de a beszélgetésükből azt vette ki, hogy a legtöbb dolog összetörhet beszélgetőpartnere kezében.*
- És még is mit tanítanál?
*Kérdezte. Nagyon jól tudta, hogy az elemi iskolák nem adnak elég tudást ahhoz, hogy mugli tantárgyakat lehessen tanítani. Persze Afton boszorkány létére könnyedén hozzájuthatna a megfelelő tudáshoz, Robert még is úgy vélte, hogy a lány rendes úton sajátítaná el mondjuk a matematikát.*
- És akkor előtte elvégeznél egy mugli iskolát is?
*Hét év varázssuli után, furcsa lehet rendes iskolába járni. Mozgó, forgó, szesélyes lépcsők után, egyszerű lépcsőkön sétálgatni… Robertnek azonban leginkább a festmények és a fényképek izgő-mozgó világa hiányozna.
Valóban nagyon meleg volt már. Rob ránézett az órájára. Bő háromnegyed órát töltött Afton társaságában, s közben szépen ropogósra is sült. Azonban a további beszélgetést el kellett utasítania…*
- Sajnálom, de mennem kell. Elrepült az idő, és már… már várnak.
*Ujjait kihúzta a szökőkút hűs vizéből. A forró, nyári napon szinte másodpercek alatt megszáradtak, és a fiú érezni vélte, ahogyan a vízcseppek elpárolognak bőréről.*
- Majd összefutunk biztosan. Jövőre pedig már tisztán fogom látni, hogy milyen is a nagybetűs élet. Ha bármikor beszélgetni vágysz, csak szólj.
*Azzal intett a lánynak, hátat fordított és elindult a kapu felé. Útközben azonban eszébe jutott valami, így hát megfordult.*
- Ja, és ajánlom, hogy sokat énekelj! Ilyen szép, tiszta hangnak kár lenne veszendőbe mennie.
*Rámosolygott Aftonra, aztán eltűnt a kapu mögött.*