Nyugati park

Jason

- Így van - felelte - Ha foglalkozol velük, csak megadod nekik azt az örömöt hogy tovább csinálják. Ha nem foglalkozik velük az ember, akkor előbb-utóbb csak leállnak.

* Hallgatta a beszámolót a programjáról, és a hollósok megjegyzésén nevetni kezdett. Igen, ő is sok pletykát hallott arról, hogy mindegyikük tanulásmániás. De már a második példával találkozik aki nem tartozik abba a kasztba. Na igen. Ő is megtanulta már az itteni 6 év alatt, hogy ne nagyon ítéljen meg senkit ház alapján. Végül is a süveg döntött, nem ők. És attól hogy valaki x tulajdonságokkal rendelkezett 11 évesen, még nem biztos hogy a későbbiekben is olyan marad.*

- Ne aggódj, nem gondolom ezt. Mostmár legalábbis. De egyébként a sztereotípiás dologban igazad van. Annyira sokan nézzük le egymást, pusztán azért mert egy másik házba tartozunk, hogy az eszméletlen. Pedig inkább össze kéne tartani. Főleg ebben a mostani szélsőséges helyzetben, amikor a társadalom megoszlik a két oldal között.
Hogy én? Mondjuk úgy hogy két percig nem tudok egy helyben ülni. Főleg nem bezárva. Ezért indultam sétálni. Csak aztán megláttalak, és gondoltam miért ne? Ha zavarok úgyis megmondod. - mondta mosolyogva- Meg aztán, egy sereg csajjal összezárva, elég érdekes dolgok sülhetnek ki. De többnyire halálra untatnak a hülyeségeikkel.

- Egyébként csak hobbiból rajzolsz, vagy kikívánkozik belőled a művészi hajlam? -kérdezte érdeklődve.

[Cissy]

Cissy

Hallgatom Cissyt, s közben olykor helyeslően bólintok, hiszen a lány sok olyat elmond, amivel abszolút egyetértek. Kis mosoly kúszik ismét az arcomra, főleg amikor azt említi, hogy mit tud csinálni egy csomó lány összezárva. Nagyok hümmögök ennél a résznél, majd végül is, egyetértően mélyet bólintok. Aztán ismét kérdés érkezik felém, s most úgy gondolom, hogy itt az ideje, hogy szépen sorjában mindenre reagáljak, bár nem szeretném a sok beszéddel untatni a lánykát, hiszen az sem jó, ha folyamatosan csak én beszélek, így megpróbálom rövidre fogni, annyira amennyire csak lehet.

- Mostanában nekem is sokszor eszembe jut, hogy vajh’ miért acsarkodnak az emberek egymással. Azzal, hogy tudjuk ki, megjelenésével megoszlott a bagázs, nem hiányzik még az is, hogy tovább osszuk az egyetértők táborát azzal, hogy te ebbe vagy abba a házba tartozol. No mindegy, remélem, hogy ez később majd másként alakul.
Az egyhelyben ülés nekem is csak akkor megy, ha tanulnom kell, igen, nos, ebben igaza volt a süvegnek, hiszen a tanulás nekem az első, de ettől még nem biztos, hogy a mániám is ez lenne, na hagyjuk is ezt. – rázom meg fejemet. –
Igazából, csak hobbiból rajzolgatok, a művészet egy másik fajtája, amit én szeretek művelni, ám csak a második a sorban. – kis nevetés. – Minden a rajzolás, rendkívül jó unaloműző, s bár én tényleg nem vagyok nagy tehetség, de olykor jól esik.
Te, foglalkozol valami ilyesmivel? Vagy esetlegesen mással űzöd alkalmanként unalmadat? –

~ Örülök, hogy találkoztam idekint valakivel, hiszen nem volt kedvem bemenni a klubházba, s ott tölteni a nap további részét. Cissy pedig éppen olyan ember, akivel szívesen beszélgetek, mostanában sikeres vagyok ilyen téren, régebben sokszor fogtam ki olyanokat akik pusztán csak gúnyolódni érkeztek vagy sértegetni engem, amiből pedig, sosem sült ki jó dolog…~

Jason


* Igen, egyetértett azzal, hogy Voldemort újbóli megjelenése csak még jobban kiélezte a helyzetet az iskolában is. Tavaly Dumbledore professzor eltűnése, és a sok furcsa esemény. Nem tett jót a légkörnek. Ó tudja ő is hogy nagyanyja Voldemort párti, ám ő ezzel nem volt így. Szép dolgok az elvek, csak a rengeteg haláleset ami a nagy úr visszatérését kísérte, eléggé aggasztotta. Momentán pedig ez a kastély az egyetlen ahol jól érezte magát. Nem akarta hogy ennek vége legyen. Normális életet akart, és nem rettegést. *

- Nem tudom hogy mennyire fog ez másképp alakulni a későbbiekben. Ez már nagyon régóta így megy. Bár függ a diákságtól is. Én már nem foglalkozok ilyenekkel hogy ki melyik házba tartozik. Ez csak egy dolog. Időbe telt mire rájöttem, hogy nem a ház teszi az embereket.

* Valamiért kitört belőle a nevetés. Nem akarta hogy Jason bolondnak tartsa, ezért megmagyarázta neki. *
- Ez a mondatod nagyon tetszett. De igazad van, hagyjuk is. Elég az órákon a tanulással foglalkozni. A szabadidő szóljon a szabadságról. - kacsintott rá.
- A rajzolás jó. Sokan így tudják kifejezni a gondolatokat. Szerintem ha mindenki komplett művésznek születne, a világ nem állna másból csak festményekből, szobrokból, és hasonló alkotásokból. Hogy én? Nos a rajzolás tőlem távol áll egy kicsit. Inkább gitározok, vagy dalokat esetleg verseket írogatok. De az ihlet mindig a legfurcsább pillanatokban tud megszállni.
* Örült Jason társaságának. Jól esett valakivel beszélgetni egy kicsit, aki normális, és nem csak hülyeségeket hord össze egyfolytában. *
~ Különös, mostanában csupa olyannal beszélgetek, aki tényleg jófej. Ilyenkor a bennem lévő kisördög lenyugszik, és képes vagyok rendesen viselkedni. Most azt mondom, szép az élet!~
- Nemsoká vége a sulinak is. Milyen terveid vannak a nyárra? Már ha a helyzet nem zavar bele. - kérdezte.

[Cissy]

Cissy

Kellemes barátságos mosollyal arcomon hallgatom Cissyt, közben pedig azon gondolkozok, hogy vajon miért nem tud mindig így lenni, mint mostanában, hogy csupa kedves, jó fej emberrel találkozok. Ilyen az élet, ahogy szoktam volt mondani, ne is lepődjünk meg nagyon ezeken a dolgokon, hiszen ha jobban belegondolok, talán ezeket a kedves embereket kevésbé tudnám értékelni, ha nem ismertem volna rossz példákat. Igen ez így van rendjén.
Cissy kérdése elgondolkodtató, hiszen az idei nyárra borús előérzetem van, valahogy mindig olyan mintha nem tudnám a megszokott rendben végigcsinálni, de ettől még, ha lehetséges lesz, akkor mindenképpen úgy lesz, ahogy megszokhattam.

- Nos, amennyiben nem változik a helyzet, akkor idén nyáron is sok gyakorlással töltöm az időmet, valamint megyek Japánba a rokonaimhoz, valamint Dél-Koreába, ugyanis ott is élnek rokonaim, plusz a mesterem is ott él, akit már rég meg akartam látogatni, hiszen lassan már egy éve nem láttam.
Szeretnék találkozni azokkal az emberekkel, akikkel itt ismerkedtem meg, remélem, minél több emberrel futok majd össze valahol. – ekkor Cissyre nézek, s lehunyva szememet egy kis mosolyt eresztek meg, majd folytatom, ám ekkor a mosoly gyorsan tűnik el arcomról. – Ha változna a helyzet, nos, akkor minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy megvédjem a családomat és a barátaimat. Zűrös évünk lesz, nagyon úgy érzem.
És te? Mit tervezel az idei nyárra? –

A komor tekintet ismét vidámmá, mondhatni napossá válik. Cissy válaszát várva, egy-egy dolog felvillan bennem, Hong képe, a Japánban élő rokonok arca. A testvéreim és édesanyám tekintete, apám mosolygó arca. Tudom, mit kell tennem, ha úgy adódik a helyzet, apám is tudta. Ám most még nyugalom van, de a tenger vízét hamar felkorbácsolhatja a vihar…

Jason

* A nyár kérdése őt is körbelengte. Igazából bármit szivesebben csinált volna, minthogy visszamenjen a nagyszülei házába, és megint a sértéseket hallgassa. Így valószínűleg elég hosszú időre el fog tűnni. Már ha összejön neki. Amikor tavaly nyáron megpróbálkozott, egyből megtalálták a nagyanyja barátai. Sokszor már úgy tartotta, hogy annak a nőnek mindenhol beépített kémei vannak. Már tényleg nem értette hogy mit akar még tőle. Elterelte inkább a gondolatait, és Jason-re figyelt. Hallgatta a sok utazással kapcsolatos tervét. És abban a pillanatban nagyon is irigyelte.*

- De jó neked. Japán és Dél-Korea. Én még sosem jártam ezeken a helyeken. De a japán kultúra mindig is érdekelt. Olyan...hogy is mondjam..varázslatos. Legalábbis én úgy érzem.
Említetted a gyakorlást. Mire gyakorolsz, vagy kérdezem úgy inkább hogy mit? És milyen mesteredhez készülsz? - kicsit lelassított a kérdésáradattal, de hát mindig is kíváncsi típus volt - Na igen. Én is úgy érzem hogy nem lesz éppen gondtalan a következő év.

- Nyárra? Nos, igazából fogalmam sincs. Lehet meglépek otthonról, már ha sikerül valami ürüggyel eltűnnöm egy kicsit. A nagyanyám olyan mint valami hülye rendőr. Vagy inkább egy titkosügynök. Mindig megtalál. De én is szeretnék pár itteni emberkével összefutni, már ha lesz rá lehetőség. Nincs kedvem még egy nyáron bezárva lenni - ereszt meg egy szomorkás mosolyt - Ám, ha a helyzet rosszra fordul, tudom mit kell tennem. Legalábbis azt hiszem. Nem tudom erre fel lehet-e készülni teljesen.

* Gondolatok rohanták meg. Tudta hogy a nagyszüleit és az apját nem fogja bántódás érni. De mi lesz az anyjával? Őt vajon megvédik? És a fő kérdés, ő mit fog lépni? És mi lesz vele egyáltalán? Nem tudta, de még nem is akart erre gondolni. Ne vakarjuk a csípést amíg nem viszket. Ez az elv tökéletesen jellemezte őt. Majd ha megjelenik a probléma, ráér vele foglalkozni.*

[Cissy]

Cissy

- Igen mind a két ország nagyon érdekes és sejtelmes is. Meg van bennük az a varázs ami, hogy is mondjam, ami olyan elérhetetlenné teszi. Apám született Japánban, s rokonaim élnek Dél-Koreában. Egy mugli harcművészetet művelek, s arra gyakorlok olyan sokat. S az azt tanító mesteremhez készülök. Ettől vagyok ilyen mozgékony és atletikus.  – kis szünet majd Cissy megjegyzésére reagálok. –
Fel lehet rá készülni, bizony fel, ha kellően elszánt vagy, akkor mind az elmédet,mind a testedet tudod pallérozni annyira, hogy amikor eljő az idő akkor tudd, mit kell cselekedned, s képes legyél rá. Már pedig ha az érzésem nem csal, hamar eljön az, az idő amikor már nem leszünk biztonságban. Sose feledd: Még a tízezer láb magas gát is összeomolhat egy hangyafúrástól. –

Ezzel a szólással fejezem be mondandómat, s bár csak néhány szó kifejez megannyi érzést. Arcom most ismét komor, de szemeim jelzik, hogy baj még sincs, ám a téma megköveteli a komolyságot.
Rég tudom, hogy csak együtt tudunk győzedelmeskedni a gonosz felett, hiszen az egységbe kovácsolt erő, az amely úgy csap le a gonosz fészkére, akár egy hatalmas pöröly az üllőre amelyen az izzó kardot verik.

Jason

- Igen, ez a jó szó rájuk. Elérhetetlen. - bólintott- Akkor te végső soron jó sok kultúrát ismersz. A harcművészet pedig biztos érdekes dolog lehet. Bár valahol azt olvastam hogy nehéz, és nagy önuralom kell hozzá. - mondta elgondolkozva.
* Jason szavai igazak voltak. Végül is hol volt már a gondtalan gyerekkor? Sehol. Elszállt. Kicsit sajnálta ugyan, de mégis kíváncsi volt a dolgok kimenetelére. De most félretette ezt a dolgot. Minek beszélni róla amíg el nem kezdődnek az események? *
- Ilyenkor még az általam írt dalok is furcsán negatív hangvételűek. A szövegek szintúgy. Kellene valami kis pörgés nem gondolod? Valami jó buli...hogy életre keljen a nép! - nevetett fel. - Vagy szerinted nem?

* Megint felütötte a fejét a kisördög. De csak egy egészen kicsikét. Valamire annyira vágyott. De nem igazán tudta megfogalmazni hogy mire. *
- Mondd...mi volt életed eddigi legnagyobb őrültsége? Már ha volt ilyen persze...

[- Igazad van, de kár tagadni, hogy vannak olyan esetek, helyzetek, amikor jobb lenne festménynek lenni, mintsem élő embernek.]

Nem értette, miért ilyen kedves hozzá, sem azt, Ő miért nem áll már fel, amíg még nem késő.
A lány furcsán érezte magát. Furcsábban, mint bármikor az egész nyamvadt kastélyban.
Halk, visszahúzódó, félénk. Nem ezek jellemzőek rá. Nem azért került oda, ahová, hogy halál nyugodtan üldögéljen, és egy mugli ivadékkal csevegjen, mintha ez lenne a legtermészetesebb.
Alapvetően az, de nem Tőle…
Fellángolt benne a düh. A tömény gyűlölet. Miért kellene ezt tennie? Sokkal egyszerűbb lenne, minden, ha most szépen leátkozná a székről a srácot, és kuncogva elvonulna valami csendesebb helyre. Nem nézné ki belőle, hogy követné a pincébe, vagy egyáltalán a Mardekár fészekbe. Elvégre mindenkinek vannak ellenségei. Az már más lapra tartozik, hogy tud-e róla, vagy sem.
Bántani akarta. Azt szerette volna, ha a fiú magától áll fel, és látja be, hogy nem a legmegfelelőbb társaság egymásnak. Össze kellett szorítani a fogait, hogy ne szaladjanak ki rajta a szavak melyekkel Ő dönti el, a társalgásnak, és a bájolgásnak vége.
De megmosolyogtatta…
Az egyetlen ember, aki képes volt ívet csalni az ajkaira. Az, aki hellyel kínálta. Az, aki nem azt nézi honnan jött. Hát létezik még ilyen? Legszívesebben a fejéhez vágta volna, mennyire naiv. Nem félt? Nem gondolt arra, hogy bármikor bárki bepöccenhet, és rontást küldhet rá? Vagy rájuk, ha meglátják Vele. Ha volt valami komikum a helyzetben, az pont abban rejlett, hogy nem érdekelte ki, és mit susog össze a háta mögött. Az itt eltöltött idők alatt rég hozzászokott, hogy semmi nem marad titokban az ódon falak között. Az viszont sokkal inkább, mit kapna a hátába, és mit nem.
A különös párbeszéd csak most kezdett belendülni. Apró fintorra húzta a pengevékonnyá préselt ajkait. A szoborszerű arcvonások visszaálltak a helyükre. Minden pontosan olyan volt, mint rég. Legalább ez a régi medrében csordogál, ha a világ úgy döntött minden mással megtréfálja a türelmét ma.
Nem reagált a dohányzással kapcsolatos feltevésekre, noha bőven lett volna nem is egy becsmérlő, lekicsinylő véleménye. De nem ejtett szót érte, még a végén rásütnék, hogy aggódik.
Felsóhajtott, és tekintetét a csillagokra emelte. Leírhatatlan hiányérzet tört rá. Nem tudta megmagyarázni, hogyan, vagy miért, de érezte, valahányszor esténként felnézett az égre…
Nem voltak barátai, sem más, aki így hiányozhatott volna, de az érzés ismerős volt régről, a gyermekkorról. Mostanság újra, és újra átélte, milyen az, amikor egy láthatatlan kéz belemarkol a szívébe…
„A festett élet nem élet…”
- Igazad van, de kár tagadni, hogy vannak olyan esetek, helyzetek, amikor jobb lenne festménynek lenni, mintsem élő embernek. – mély levegő után folytatta. - Kémkedést inkább kinézek az emberekből, mint a festményekből. – magában még hozzátette, hogy nem szabad megbízni senkiben, még akkor sem, ha fordítottál már neki hátat. Lehet, hogy először nem, de később… később képes lehet rá. – A te világodban igaz, sok mindenhez kell hozzászokni. De szerintem megéri. – mindaddig, amíg nem szúrod a szemét valakinek.
Felvonta a szemöldökét, és a homlokán elmélyült egy ránc. Kicsit úgy érezte magát, mintha tudathasadása, vagy többszörös személyiség szindrómában szenvedne. Sok mindent kimondott, de még több mindent inkább csak magának. A fiú érdekében, és egy cseppet talán a sajátjában is.
De mit számított ez? Ha kémkedni akarnak utána elég felbérelni bárkit, aki már beállt közéjük, csak még senki nem tud róla. A nyakát tenné rá, hogy vannak olyanok az iskolában, akik máris Neki dolgoznak, értékes információkat szállítva. Nem bánta meg, hogy itt ül. Ebben a pillanatban sokkal kevésbé, mint eddig bármikor. Hadd lássa meg akárki, és tudja meg mindenki, Ő bizony nem fogja követni az apja nyomdokait, nem. Nyugalom telepedett rá mindaddig, amíg meg nem rezzent az egyik bokor előttük a susnyásban. Elkapta a fejét a csillagoktól, és a bozótot kezdte finxírozni. A zizegés nem hallatszott újra, így a fiúra emelte pilláit, melyek tele voltak kérdéssel. A pálcája kéznél lesz, ha arra lenne szükség.
Damien Pulse.
A nyugalma úgy szállt el, mintha soha nem is lett volna. Amit az elejétől kezdve félt, bekövetkezett. Kénytelen lesz elárulni a nevét, ha nem futamodik meg. Mugli mondások szerint szégyen a futás, de hasznos.
Tétován a háta mögé lesett azt latolgatva, hogy mennyi időbe telne, ha elmenekülne. Vajon Damien utána jönne? Megrázta a fejét. A barna tincsek csak úgy szelték a levegőt körülötte.
Elfutni a gyávák szoktak. Megmerevedett ültében. Kihívóan, élesen villant meg a szeme a sötétben.
- Laetitia Morrison. – szegte fel a nyakát, miközben kimondta a nevét. Azt akarta, ha Damiennek van valami rossz emléke, hallomása a névvel kapcsolatban, lássa rajta, nem szégyelli, hogy hívják. Lássa rajta, hogy nem bújik el, és felvállalja a családnevét, ahogy az apját is, bárkivel szemben, ha úgy adódik. Elvégre csak úgy nem kotyogja el. Annál sokkal óvatosabb. Ha kell, tud titkot tartani, egészen a Veritaserum lenyeléséig. Arra pedig miért is kerülne sor csak úgy? Egy mosolynak is beillő fintorra húzta a szája szélét.
Manapság semmi sem bizonyos. Főleg, ha azt veszi alapul, hogy a szülőatyja egy Halálfaló, a Nagyúr szolgálatában. Egy Halálfaló, akinek a lányával alig egy méter választja el Damient. Vajon Ő tisztában van ezzel? És ha igen, fél?...

[Laetitia]

A Frics-téma hátramaradt, pedig az legalább olyasmi volt, amihez érdemben hozzá tudtam szólni: de végeredményben már nem is lehetett volna több szót csépelni a vén papucsra. A baj csak az, hogy az Élet nagy kérdései nem annyira tartoztak kedvenc témáim közé, lévén nem nagyon értettem hozzájuk: az Élet volt, van és lesz, változó intenzitással és hullámzó kedéllyel, de még jópár évig boldogitjuk majd egymást. De a miértek, a hogyanok és a minél jobb meg mennyivel kérdések valahogy meghaladták a képességeimet: nem mondom, hogy soha nem érdekelt rájuk a válasz, de azt igen, hogy soha semmire nem sikerült jutni az ilyen témájú eszmefuttatásaimmal.  Talán ez most változhat: hiszen most nem egyedül megyek végig rajta, hanem valakivel, akinek talán nagyobb a tapasztalata, mint a sajátom. Azon a tényen viszont nem változtat, hogy semmi kedvem hozzá… de ha már igy hozta a sors, legyen.
- Talán igy lehet… - feleltem elgondolkodva.  – De azért mégsem túl vonzó az a gondolat, hogy naphosszat csak bámuljak a falról és az már neves esemény legyen, ha valaki elmegy az orrom előtt. Elég egyhangú lehet… de abban egyetértek, hogy az emberek inkább kémkednek, mint a festmények, de ebben a kastélyban sem az emberekben, sem a festményekben nem lehet megbizni… es ugyanez igaz a szobrokra, falakra, de még a szőnyegekre is. Mindennek füle van és legalább a felüknek hátsó szándéka is, amik lehetnek együgyűek is, de akár mások is, amikre senki nem gondolna. – magamat is megleptem a hosszú monológommal: ilyenekre általában csak gondolatban, magam ellen érvelve vetemedtem. Kivételt képezett ez az eset: általában nem szoktam megosztani a gondolataimat másokkal, de legalábbis nem ilyen bő lére eresztve. De ha már beszélgetünk, akkor legyen úgy…
A bozót megrezzent, mire a lány odakapta a fejét: mintha aggódott volna valami miatt, de nem vehettem biztosra. Én már hozzá voltam szokva az éjszaka neszeihez meg úgy általában is elég jól el voltam eresztve, már ami a bátorságot illeti: nekem nem okoztak problémát a szél hangjai, az állatok mozgása vagy a bokrok zizegése, de nem tudtam, hogy ő hányadán áll ezzel. Lehet, hogy még kezdő volt az éjszakai kóborlás művészetében, azért ilyen ideges: hiszen ki tudja, akár még az a hülye macska is kolbászolhat odalent a susnyásban, márpedig akkor Frics koma is ittlesz néhány pillanaton belül. Ez a veszély pedig, ha magam miatt nem is, de a lány miatt megért egy körülnézést.
- Van ott valaki? - tettem fel a kérdést félhangosan, cimezve mind a bokornak és az esetleg alatta lapuló bárminek, mind pedig a mellettem ülő mardekárosnak. Mivel a bokorból nem érkezett válasz, igy a lány szavaitól függetlenül felálltam és lassú lépétekkel megközelitettem az ominózus helyet. Magam sem hittem, hogy találok ott valamit: ha esetleg lapult is ott valami, az láthatta, hogy jövök: de ha megpróbál kereket oldani, a neszek nem fogják elkerülni a figyelmemet. Ha pedig nincs ott semmi… nos, akkor nincs ott semmi. Hamarosan elértem a célt és néhány pillanatig mozdulatlanul meresztettem a szemem, majd miután semmit nem vettem észre, ezt megunván két lendületeset belerúgtam a tisztelt növényzetbe, de a levelek surrogásán és az ágak recsegésén kívül semmi válasz nem érkezett. Még kivártam pár pillanatot, szemlélődtem, de már nyilvánvalóvá vált, hogy üres a hely, igy néhány gyors lépéssel visszatértem a helyemre és megejtettem a bemutatkozást.
Ő is megtette ugyanezt. Laetitia Morrison. A név kimondása nyomán különös változásokat véltem felfedezni rajta. Mintha erővel töltötte volna meg, ami még nem is lett volna akkora baj, de büszkeséggel is, méghozzá olyan mértékűvel, ami már több, mint egészséges. De a legnagyobb baj még nem is ez volt: szemeinek villanása és a hirtelen hidegség, ami beleköltözött… mind azt sugallták, mintha félnem kellene a névtől és a viselőitől, mintha valami rettegett hatalmat jelente, valami olyasmit, amit egy magamfajta fel sem foghat. De ha ez volt a célja, nem érhette el: lehet, hogy a tudatlanságom az oka a bátorságomnak, de egyáltalán semmilyen hatással nem volt rám a név… de valószinűleg egyébként sem lett volna. Nem vagyok az a fajta, akit könnyű megijeszteni, ahogy azt már néhányaknak volt lehetőségük megtapasztalni a kastély falain belül is.
- Szép név. – feleltem elmosolyodva. – Még sosem hallottam ezt a keresztnevet. Hogy hivhatlak? Vagy maradjunk a Laetitiánál?

[- Általában Laetitia.]

Komoran hallgatja Damien szavait.
Annyi igazság, rejlik benne, és a fiú annyira nem tudja, hogy ettől fél a legjobban: hogy valaki kémkedik utána az apjának, vagy bárki másnak, és most ebben a percben is figyeli. Talán hallja minden egyes szavát, érzi a mozgásait, látja az arckifejezéseit.
Hátborzongató…
Egy másodpercre megfeledkezik magáról, és megborzong. Nem a hidegtől, csupán az iménti röpke eszme futtatása kényszerítette ilyen megnyilvánulásra.
A bozót furcsa zizegése legszörnyűbb félelmeit váltja valóra. Hát mégis igaza lenne? Vagy csak valamelyik idióta szórakozik vele? De mi van, ha se diák, se tanár, se állat? Más nem juthatott be a kastélyon belülre, hiszen a legerősebb bűbájok védhetik. De akkor mi lehet?
Elkerekednek a szemei, amikor Damien a hang irányába fordul, előbb fennhangon kérdezett, majd se szó, se beszéd, elindult arrafelé.
lassított mozgással emelkedett a padról a kis kapcsot készenlétben tartva, ha esetleg szüksége lenne a pálcájára. Minden gondolata a körül forgott, hogy nem akarja, hogy a másiknak baja essen. Meg kellene akadályozni, amíg lehet, de hogyan? nem vetődhet utána a semmiért, de nem is hagyhatja, hogy Damien kockáztasson. Nyilvánvalóan meg sem fordult a fejében, hogy valami igazán rossz is lapulhat a bokrok között. Ugyan, miért is fordulna meg, hiszen fogalma sincs arról, hogy épp egy halálfaló lányával beszélget kedélyesen, olyan helyen ahol szint senki nem hallja őket, és olyan dolgokról, amikről talán nem lenne szabad.
Fel kellene állnia. Ki kellene szállnia a játéból, amíg lehet. Túl messzire ment. Nem engedheti, hogy veszélybe sodorja önmagát, és a másikat sem. Ha valami baja esne, soha nem tudná lemosni magáról, hogy benne volt a dologban. Soha…
Amikor a fiú lábai emelkedtek, felpattant a padról. Szemeit összehúzva hunyorgott a félhomályban, de semmi gyanúsat nem látott. Talán csak képzelődött. Talán csak az agyára ment ez az egész, és már mindenhol rémeket lát. Talán… de mi van, ha téved?
A név…
Amint kimondta, tudta, hogy teljesen megváltozott. Visszatért belé az aranyvérű fennköltség. A felsőbbrendűség, ahogy viseltetett mások iránt. Benne volt, minden eddig cselekedetének ereje, az emlékek, amiket nem halványított el, sem az idő, sem más. A játékok, a cselszövések, a bálok, az álarcok. Minden, ami Ő maga volt, kendőzetlenül, úgy, ahogy a jelleme formálódott az idők folyamán.
Minden, amit valaha kimondott, és megtett. Minden, ami csak rá volt illő, senki mással nem összetéveszthető.
A fiú megdicsérte a szépen csengő keresztnevet. Cinikusan elmosolyodott. Most van a tetőpont. Most kellene felfednie, hogy kivel áll szemben, ki az akinek azt mondja, hogy szép a neve. Ki az, akitől azt hiszi, hogy kaphat egy becézést. Őt nem szokták becézni, csak a játszópajtik. Damien viszont nem egy játszópajti. Ő annál sokkal több. Igaz ember.
Olyan, akit nem érdekel, honnan jött. Olyan, aki képes úgy is normálisan beszélni vele, hogy mardekáros. Olyan, akit nem izgat hogy mi lesz a jövő. Olyan, aki nem veti meg. Már csak azért sem, mert fogalma sincs arról, hogy mi lappang a tökéletes arc mögött. Nem.
Nem tudhatja, hány emberen gázolt már át. Nem tudhatja, milyen szemétségeket művelt. és azt sem, hogy volt, akit hátba támadott, mert úgy érezte, hogy megérdemli.
Nem sok minden volt, amit valaha is megbánt. Egyet kivéve. Egyetlent, amikor nem a szívére hallgatott, hanem az eszére, és másokra. De az elnyomás, a környezet nagy úr. Volt.
Addig a pontig, amíg rá nem jön, hogy semmi értelme úgy táncolni, ahogy mások fütyülnek. Addig, amíg nem érzi azt, hogy igenis a saját lábain áll, és nincs semmi, ami hátráltassa. Addig, amíg nem érzi, hogy igazán szabad…
Megereszt egy halovány mosolyt. Haloványat, de szívből jövőt. Mert a másik megérdemli ezt a mosolyt.
- Általában Laetitia. – bólint. – Bár az apám Lettynek hív, ha jó kedve van. – teszi hozzá kissé komolyabban. Újra megborzong, és visszaül a padra. Lábait keresztbe teszi, és a fiúra függeszti a szemeit.
- Mondd csak, neked mi a véleményed erről a "más színe van utáljuk" -  nevezetű ház dologról? – fordul hozzá hirtelen. – Mert feltűnt, hogy zöld létemre nem gonoszkodsz velem… és ez meglepett. – teszi hozzá őszintén. Aztán lesüti a fejét. Már megint sikerült valami jó témát feldobnia.
Ezaz Laetitia, újabb öngól...


/ bocsi, hogy csak most *elsüllyed* /

Klau

Szombat. A legtöbben szeretik ezt a napot, mert ilyenkor nem kell órákra járni. Egyesek ilyenkor a szabadidejüket arra használják, hogy megírják a házijukat, amiket nem tudnának máskor megcsinálni. Igen, én is ezt szoktam csinálni, viszont mikor ma reggel felkeltem, pár perc gondolkodás után rájöttem, hogy már minden feladatot elvégeztem tegnap. Ha jól emlékszek, azért álltam neki az összes munkámat tegnap este, hogy ma ne kelljen. Arra viszont nem gondoltam, hogy akkor nem tudom mivel lekötni magam. Abban a tévhitben ringattam magam, hogy biztos van még valami, amit meg akartam csinálni valamikor régebben, de elfeledkeztem róla. Azonban többször is belegondoltam, de egyetlen ilyen dolog sincs. Hosszú kínkeserves időket töltöttem az ágyamon ülve tétlenül. Hatszor pakoltam össze a dolgaimat mindig másféle rendszer szerint és vagy tizenötször igazítottam meg az ágyneműt. Az unalom őrjítő tengerében fuldokoltam és folyamatosan a kiutat kerestem. Már azt tervezgettem, hogy felkeltek valakit, de aztán elvetettem az ötletet, mivel lehet hogy utána pár perccel a gyengélkedőn kötöttem volna ki. Legalábbis magamból kiindulva én biztos rögtön meggyilkoltam volna azt, aki képes engem felkelteni. Ahogy elnéztem őket elég mélyen aludhattak. Nem hibáztatom őket, hiszen még csak hajnali fél hat volt. Fogalmam sincs, miért keltem ilyen korán, de az biztos, hogy nem tudtam visszaaludni.
Végül úgy döntöttem, nem fogok várni arra, hogy még valaki felkeljen, hanem elindulok egy kicsit sétálni a kastélyban. Hátha út közben találkozok valami értelmesnek nevezhető lénnyel. Ha pedig nem, akkor legalább mozogtam egy kicsit. A muglik szerint az jót tesz.
Viszonylag gyorsan felöltöztem. Bár egy farmer, egy ing és egy cipő felvételéhez nem kellenek órák még nekem se. Fogat mostam, meg is fésülködtem igaz fogalmam sincs miért, amikor a hajam tökéletesen ugyanúgy nézett ki, mint előtte.
Mikor elkészültem eltettem a pálcámat és hangtalanul elindultam a hálóterem ajtaja felé. Sikerült észrevétlenül kijutnom a klubhelységből. Úgy tűnik csak én keltem ma reggel ilyen korán ugyanis egy mardekárossal se futottam össze, amíg elértem a kijáratig.
Egyedül elindultam a kihalt folyosókon. Igen, egyedül voltam, mert Castello a többi jómadárhoz hasonlóan még húzta a lóbőrt pedig általában el szokott kísérni. Mindegy bele kell törődnöm, hogy társaság nélkül maradtam.
Elvileg ki kéne használnom, hogy végre nyugodtan végigmehetek a kihalt épületben és alaposan végignézhetek mindent, mert a legtöbbször csak rohanok egy helyről a másikra, viszont mégis a megszokott gyors tempómban lépdelek a falak között. Eredetileg céltalanul bolyongtam volna, aztán majd csak kikötök valahol, de út közben megváltoztattam magamban a tervet. A nyugati szárny felé vettem az irányt hátha találkozok egy griffendélessel, aki hozzám hasonlóan nem tud aludni. Nem, mintha szeretném őket, de olyan jó őket idegesíteni, és most talán pont erre van szükségem, hogy újra értelmet nyerjen az életem. Hátha annyira sikerül felbosszantanom valakit, hogy nekem támad és ezzel a háza szegényebb lesz pár ponttal. Én pedig lennék a szegény szerencsétlen és teljesen áldozat, aki csak véletlenül elejtett egy olyan megjegyzést, ami nem tetszett a diáktársának.
Ez a terv olyan szépen körvonalazódott bennem, hogy már szinte pontosan láttam magam előtt a jelenetet. Az arcomra egy elégedett mosoly húzódott, miközben lépkedtem előrefelé. Viszont egyre több idő telt el, annál inkább kezdett elmúlni a jó kedvem ugyanis bármennyire vártam, egyetlen griffendélessel se találkoztam a nyugati szárnyhoz érve. Nem igaz, hogy mindenki alszik rajtam kívül! Pedig úgy tűnt, hogy mégis.
Már fél hét is elmúlt, de még mindig nem találkoztam senkivel az ég világon. Kezdtem azt hinni, hogy ez nem az én napom. Pár percig fel-alá járkáltam, majd ezt megunva úgy döntöttem inkább kimegyek a parkba. Nem mintha a növények jobb társaság lennének, de hátha találkozok legalább egy állattal. A madarak talán már ébren vannak. Ha nem, akkor már tényleg összeesküdött ellenem az egész világ.
Kiléptem a parkba és megálltam egy pillanatra. Belélegeztem a friss levegőt, majd egy kicsit lassabb tempóban, zsebre tett kezekkel folytattam utamat. Teljesen úgy tűnt, mintha tanulmányoznám a nyír és a hársfákat, pedig szó se volt ilyesmiről. Csak nézegettem őket, és azt kezdtem számolgatni, hány levelük van. Na jó ez már kicsit tényleg beteges! Lehet, hogy ténylegesen beleőrültem a semmittevésbe?

Ismételten elérkezett a kedvenc napom! A szombat. Félreértés ne essék, nincs nekem semmi bajom a többi nappal se, de az öt év alatt az egyik „kedvenc” tantárgyam, a mágiatörténelem, eddig minden hétköznap előfordult már. Gyakran azon kaptam magam korábbi éveimben, hogy unott fejjel indultam el rutinszerűen a „szellemes” órára, amikor az épp nem is azon a napon volt. Amikor pedig felvilágosítottak, hogy nem aznap lesz. Na akkor felvidultam valamennyire.
Szóval megerősítve azt a szokásomat, hogy a tyúkokkal együtt kelek most is bebizonyítottam, mert a szobatársaim még vígan húzták a lóbőrt, amikor én már a tükör előtt elve azon gondolkoztam vajon ma, milyen frizurát kreáljak magamnak. Mivel teljesen ötlettelen voltam elővezettem a szokásos göndör fürtöket, felpakoltam az ujjaimra legalább négyféle gyűrűt a kedvenceimből, majd úgy gondoltam készen állok a mai napra.
~Na de… Mit is kellene ma csinálni? ~ merült fel bennem a kérdés és kiültem a klubhelyiség ablakába és elnézegettem a Roxfort körül elterülő tájat. Már meg is fogalmazódott fejemben az ötlet, majd elindultam lefelé, hogy kicsit felfedezzek. Természetesen a lépcsők ismét megszívattak és csak negyed óra elteltével tudtam lejutni a földszintre, de nem bántam. A Nagyterem előtt elhaladva megkordult a gyomrom, így egy kis időt szakítva betömtem három kiflit meg néhány pohár sütőtöklevet. Máris jobban éreztem magam.
Eredeti tervemhez tartva magam elindultam kifelé. Útközben összeakadtam Tekerccsel. Ő is kifele igyekezett így a vállamra kaptam és úgy mentünk kis a szabadba. Persze ő rögvest megszabadult tőlem, amint valami érdekeset fedezett fel a bokorban. Nem baj menjen csak! De ha kaja kell ne hozzám jöjjön ezek után sírva.
A suli egész kihalt volt. Csak páran lézengtek erre-arra, nem is bántam. A közös vacsorákról is a lehető leghamarabb távozok, mert gyakran rosszul leszek a tömegtől. Szerencsére ez itt kinn a szabadban nem fordulhat túl gyakran elő.
Már egy jó ideje kóborlok kinn a parkokban, mire végre találok valakit, aki hasonlóképpen kezdi unni a magányt, mint én. Ugye így szabadnapokon, nem igazán lehet távolról megmondani, hogy ki melyik házba tartozik, tehát teljesen felszabadultan libegek oda a fiúhoz, hogy elzaklassam lelki nyugalmát.
- Szia! – kezdtem egyszerűen. – Ritka, hogy találkozok ilyen korán reggel valakivel. Pláne felöltözve. Te sem tudtál aluszni? – kíváncsiskodtam, közben óvatosan kitapintottam a farmerem hátsó zsebében a pálcám, már csak úgy megszokásból is. Anyám balesete óta, egy centit nem teszek meg nélküle.

Klau

Unalom, unalom és még annál is több unalom. Az első pár percben még, úgy ahogy lekötött a fák lombjainak fürkészése, és láttam is pár maradat, de elejtett tollakat nem. Úgy tűnik ez nem az én reggelem. Se emberek, se tollak, se Castello, se semmi. Csak a fák vannak, amik egy helyben állnak és nem csinálnak semmit, röviden nem túl szórakozató társaság. Azért a terv szerint meg akartam nézni mindegyiket, és csak aztán indulni tovább. Arról, hogy utána hova megyek, fogalmam sincs. Majd csak lesz valahogy. Ha más nem járok még egy kört a kastélyban, aztán visszamegyek a klubhelyiségbe hátha addigra már felébred valaki, aki érdekesebb ezeknél a nagyra nőtt növényeknél. Bár náluk szinte minden érdekesebb.
Minél több fát néztem, annál álmosabb lettem. Jellemző, mikor vissza akarok aludni, nem tudok, most meg, mikor távol vagyok a puha ágyamtól, elfog a fáradtság. A lépteim lassultak és arra eszméltem, hogy egyre több időt töltök el a hársak figyelésével. Valójában nem is figyeltem őket csak néztem ki a fejemből.
Az unalom egy gyilkos fegyver az már biztos. Ilyen kínkeserves reggelem is régen volt már. Na igen, mert mikor felkelek, rögtön beindul a pörgés, és ezt szoktam meg. Most pedig lassan megtanulok nyitott szemmel, állva aludni.
Még szerencse, hogy a sors vagy tudom is én mi közbeszólt. Ugyanis egyszer csak egy hangot hallottam a hátam mögül. Akárki is az, észre se vettem, hogy jön, bár nem is csoda, hiszen már szinte semmire se figyeltem, vagy talán az illető volt túl halk. Nincs jelentősége, a lényeg, hogy itt van valaki a hátam mögött, aki végre beszél, jár, lélegzik és gondolkozik. Vagyis az utolsóba nem vagyok biztos, de az nem is lényeges.
Egy kicsit összerezzentem, mikor rám köszönt a női hang, de nem vettem elő ész nélkül a pálcámat és nem szegeztem a mögöttem állóra, mint valami paranoiás idióta. A Roxfortba vagyunk, ki akarna megtámadni? A halálfalók valószínűleg nem kora hajnalban fogják megtámadni a sulit, sőt le merném fogadni, hogy még ők is alszanak.
Szépen hátrafordulok és kíváncsian várom, hogy vajon ki lehet az a másik személy rajtam kívül, aki nem tud ma aludni. A hang memóriám nem valami jó, így látnom kell az illetőt ahhoz, hogy be tudjam azonosítani. És lám csak: Az egyik hugrabugos lány az, Claudia Loup, akivel minden óránk közös, még a fakultatív tárgyak is. Egy mosollyal üdvözöltem a szőke diáktársamat.
- Szia! – Viszonzom a köszönést örömmel a hangomban – Aluszni? Általában aludni szoktam, de most az se sikerült. Pedig nem vagyok korán kelős fajta. És te? Te mindig ilyen kora hajnalban ébredsz? – Kérdeztem vissza.
Közben a gyönyörű szép szőke haját és a kékeszöld szemein időzött a tekintetem. Öt éve nem tudom eldönteni, hogy melyik színre hasonlít inkább a lélektükre, de az biztos, hogy órákig el tudnám nézegetni. Már csak azt a hibát kell elkerülnöm, hogy úgy elkezdem bámulni, mintha valami kiállítási tárgy lenne.

[KLAU, ZEPHYR]

KLAU, ZEPHYR

Ma a szokottnál is korábban ébredtem, pedig általában kihasználom a hétvégéket - lehet aludni, lustálkodni, mókázni Messy-vel, a lecke pedig ráér. Ma mégis, szinte hajnalban kipattant a szemem, és akaratlanul is felültem az ágyban. Talán valami rémálom volt, csak nem emlékszem rá?.. A szobatársaim még bőven aludtak, de hiába feküdtem vissza, az álomnak annyi volt. Kénytelen-kelletlen kiszállódtam a puha párnák közül, fogat mostam és megfésülködtem. Tetszett ez a nyugis tempó, talán be kellene vezetnem ezt a koránkelős dolgot? Áhh dehogyis, ráztam meg a fejem. Nagy levegőt vettem, és kifújtam a szemembe hulló tincset az útból. Kilestem az ablakon, naná hogy szép idő volt. Nagyon úgy tűnt, ez a nap jól indul. ~Irány a park!~
Magamra cibáltam egy farmert és egy egyszerű, vidám sárga pólót, most nem volt kedvem tovább bajlódni a szoknyával meg harisnyával.. A zsebembe dugtam a pálcám, és nagy léptekkel elindultam a nyugati szárny parkjába.
Már messziről észrevehettem volna hogy nem vagyok egyedül, de a jelenlegi kedvenc számom dúdolgatása teljesen lefoglalt. Néha becsuktam a szemem, fejemet jobbra-balra döntöttem amikor egyre közelebb kerültem két másik diákhoz. A képzeletbeli szalag megakadt, a zene megszűnt én pedig próbáltam viszonylag összeszedni magam. Vettem egy nagy levegőt és kifújtam, de nem, szerencsére most nem futotta el arcomat a vörös ellenség. Elmosolyodtam. ~Szép volt Raelyn!~
Most, hogy sikerült megállnom a pirulást, egész felbátorodtam és nem álltam meg, úgy döntöttem odamegyek ahhoz a kettőhöz. Hugrabugos évfolyamtárnőm szőke haját már messziről megismertem, a göndör fürtök tulajdonosának neve viszont csak később esett le. ~Hogy is hívják, valami bonyolult neve van.. Valami Z betűs?~
Miközben agyaltam, észre se vettem hogy már ott állok mellettük. ~Zephyr!~
Ugrott be ahogy ránéztem a fiúra.
-Sziasztok, zavarok?- mondtam rögtön azt, ami elsőre eszembe jutott.
-Látom csak mi, koránkelők lézengünk itt a parkban- jegyeztem meg, aztán vártam mit szólnak hozzám.

[Laetitia]

Csak akkor vettem észre, hogy felállt a padról, amikor a bokorral végezvén visszafordultam felé és igaz, hogy szótlanul sétáltam vissza mellé, de azért szöget ütött a fejembe a dolog. Mit gondolt, mi lapulhat a növényzet alatt? A Roxfortban vagyunk és ha egyetlen hely volt, ahol még most sem fenyegetett más, mint a büntetőmunka és a pontlevonás, legalábbis ezt mondták azok, akik nálamnál jóval többet tudnak erről a tetves kócerájról. Ameddig Dumbledore itt van, addig minket baj nem érhet. Számtalanszor elhangzott a mondat a folyosókon, a nagyteremben és a klubhelységben, de gyakorisága ellenére az emberek olyan hangsúllyal ejtették ki, mint akik biztosak benne, nem tűnt úgy, mintha csak magukat próbálnák győzködni. Nem is csak a távoli múlt s az igazgató személye körüli varázsok mondatták ezt velük, hiszen tavaly ilyenkor megvivott a Sötét Nagyúrral s sikeresen meg is futamitotta, ami ilyen nagyszájú egyéneknél felér egy vereséggel… ez volt az, ami engem is meg tudott győzni. A Voldemorthoz hasonló, „Akarok Valaki Lenni” emberek számára a futás az egyik legnagyobb szégyen volt… volt már elég dolgom a fajtájával. Igaz, hogy azok a késeiket döfködték egymásba, de talán nincs is olyan nagy különbség: a gyilkosság az gyilkosság.
De ő vajon mit gondol erről? Nem tűnt olyan nyugodtnak, mint jómagam, sőt, az arcán jól láthatóak voltak a kétely jelei. Ő nem bizna a vén szamárban? Megkérdőjelezné a hatalmát, esetleg a Nagyúrét tartja hatalmasabbnak? Érdekes volna meghallgatni egy olyan ember véleményét, aki vélhetően másként gondolkodik erről az egész háborúról, de nem volt pofám feltenni a kérdést: úgy éreztem, azzal átlépnék egy bizonyos határt. Habár a beszélgetés nem volt teljesen laza és felhőtlen, azért sokkal kellemesebb volt, mint amire számitottam s egyre csak javult a hangulat, nem akartam megtörni s esetleg visszatérni a starthoz, előröl kezdve a manővert… ha egyáltalán lett volna rá lehetőségem, ami korántsem biztos. A másik eset az lett volna, hogy leátkozza a fejemet, de az sem volt túl bizalomgerjesztő lehetőség: szerintem arra még szükségem lesz a jövőben is.
Ahogy az arcát figyeltem a bemutatkozását követően, egyre inkább úgy éreztem, hogy hallanom kellett volna már róla, vagy legalább a családjáról. Egy kis hang a gondolataim hátsó részében azt súgta, hogy most jött el az ideje, hogy kereket kéne oldani, de csont nélkül figyelmen kívül hagytam az illetőt: semmi okom nem volt a menekülésre, az ismeretlen elől pedig nem fogok megfutamodni. Ha eddig nem szedett szét, akkor talán ezután sem fog… bár ez még a saját szememben is sánta állitás volt, hiszen amilyenek az emberek a világban, a hangulatváltozásaik ésatöbbi… de maradtam s ezzel egy időben valami olyasmit is elismertem, amit magam sem akartam elhinni: megbiztam benne, legalábbis egyenlőre.
- Akkor maradjunk a Laetitiánál. – feleltem neki. Igaz, hogy szimpatikusabb lett volna a rövidebb variáció, de nem akartam bunkónak tűnni s belegyalogolni valami olyasmibe, amibe talán nem kéne. Ki tudja, lehet hogy apai kiváltság volt a becézett verzió, vagy azért csak az apja hivta igy, mert nem szerette a rövidebb nevet… nem tudom és nem is fogom megtudni: nem tartozott rám, nem akartam beleártani magam a dologba. Nem kerülte el figyelmemet az újabb mosoly, ami az ajkaira kúszott: ez jó jel lehet.
A kérdése azonban meglepett, hiszen pont ide akartam kilyukadni én is. Lehet, hogy olvas a gondolataimban…?
- Hát, ez elég érdekes kérdés. – feleltem neki, picit húzván az időt, hogy össze tudjam kapni a gondolataimat. Bár a válasz egyértelmű, azért jobb volt átgondolni: nem akartam megütni a bokámat. – Habár manapság már kiment a divatból az efajta hozzáállás, én igyekszek mindenkit úgyanúgy kezelni első körben… a mardekárosokat is. De erre könnyű rájátszani s eleinte elég sokat szivtam azon, hogy nem akartam elsőként odacsapni… aztán utána kitanultam, hogy ki az, aki úgyis hátbaszúr, velük elbántam a magam módján. Igazából soha nem értettem, mi értelme van az egésznek meg úgy a házak közötti ellentéteknek általában, igy nem is nagyon foglalkozok a dologgal, szimplán emberek szintjén próbálok különséget tenni. – tekintetem el-elkalandozott beszéd közbe, de a monológ végén ismét a lány arcára szegeződött, a tekintetét keresve s igyekezvén felfedezni bárminemű reakciót, ami az arcára vagy a szemeibe kiül. – De talán te majd meg tudod magyarázni ezt, én nem sokat tudok ezekről a dolgokról…