A soha-véget-nem-érő csigalépcső

A déli kilátóba vezető lépcső aljától indul egy másik toronyba.
Egy fekete függöny-szerű vászon lóg be a bejáratához, fény alig szűrődik be a lépcsőhöz, elvétve található egy-egy fáklya, de azok sem nyújtanak túl sok segítséget a felfelé igyekvő embereknek.
Egy kopott keretű portré lóg a falon: Vadóc Wendelin
(Egy mugli származású asszony volt, aki annyira élvezte a „máglyahalált”, hogy különböző álöltözetekben összesen negyvenhétszer adta magát muglikézre.)
A felfelé tartók talán észreveszik, hogy igencsak gyanús módon, mindig a 66. lépcsőfoknál tűnik fel ez a portré.


... és sosem érnek fel a torony bejáratához.

[Magánkaland]

  Magánkaland
    este nyolc tájékán
    a soha-véget-nem-érő csigalépcsőn
    Giles és a hátborzongató kacaj kiadója

  Valamikor ebédszünetben, amikor dupla sötét varázslatok kivédéséről kifelé jövet a csak ma feladott negyedik, a tizennyolc inchet meghaladó hosszúságú házi dolgozat elkészítésének gondolatát és két vaskos könyv kivételére feljogosító papírcetlit cipeltem kifelé a teremből, eldöntöttem, hogy kiszállok. Én kiszökök Roxmortsba, rápattanok az első vonatra, ami minél messzebb visz a tanáraimtól, a tanóráktól és a kötelességeimtől, és aztán oda se neki nyárig! Csütörtöki nap van, és igencsak torkig vagyok, hogy a hétvégére csak eddog már tizenegy házi dolgozatot kaptunk kidolgozásra, plusz ebből a két könyvből egy csomó fejezetet elolvasni, és akkor még be kell magolni egy csomó történelmi dátumot, rengeteg definíciót és pálcamozdulatot bűbájtanra, és ha ez nem lenne elég, gyógynövénytanra meg kell tanulni egy idétlen nevű palánta felnevelésének részletes pontjait! És még a péntek csak most jön. Azt hiszem, körbe kell kérdeznem a diáktársaimat a klubban, hogy nincs-e véletlenül kölcsönadandó maximuláns nyalánkságuk. Mert hogy holnap nem megyek be órákra, az biztos. Okvetlenül be kell magamnak szerveznem egy gyengélkedőt. Mert ezt az ember lánya nem bírja ép ésszel.
  Igen, ezek mind szép és nemes gondolatok, és normális esetben könnyűszerrel beváltanám őket, de most nem tehetem. Nagyon bosszantó dolog. Na és vajon miért nem? Na miért? A válasz egyszerű: szülők. Már az év elején azzal indítottak útnak – és ezt amúgy nem halaszották el a karácsonyi szünet végén sem megem-líteni -, hogy ha lesz rosszabb jegyem az RBF-vizsgák eredményei között E, azaz elfogadhatónál, akkor már akár búcsút is mondhatok a nyári Walpurgis Lányai koncertnek. Azt pedig nem tehetem! Persze akkor megnyugtattam őket, hogy „papuskáim, nem gond!”, mert akkor még azt hittem, hogy üres duma mindaz, amivel a felsőbb évesek riogattak minket: hogy az ötödév egy naagy hisztéria a fontos vizsgák miatt.
  És csak most veszem tudomásul, hogy – a fenébe is! – igazuk van.
  De nekem legalább van célom, amivel megnyugtatom magam, ha hajnali kettőkor a mágiatöris könyv fölött görnyedve legszívesebben belevágnám az említett tárgyat a kandallóba. Le az árulóval! De nem. Muszáj megcsinálnom. Mert egyszerűen muszáj.
  Mert ugye addig a többiek miért gürcölnek, hm? Azért, hogy apuci megsimogassa a buksijukat, hogy kislányom, okos voltál? Persze, szép és kellemes dolog, de nem motivál olyan mértékben, mint kellene. Hány évfolyamtársam arcát láttam már ellilulni, amikor McGalagony valamelyikük képébe mosolyogva kijelentette, hogy még tíz varázsige tézisét feladja bemagolásra. Na aaz nem szép látvány.
  És most, azalatt, amíg szerencsés iskolatársaim jóízűen falatozva költik el vacsorájukat, és fájdalmasan korgó gyomorral arra vetemültem, hogy minden ellenérzésemet legyőzve kimenjek tanulni a Déli kilátóba. Én, Anette Awenmore, a hírhedt kviddicshuligán!
  Hm. Micsoda furcsa dolgok...
  Lassan, de biztosan a feje tetejére áll a világ.
  A mágiatörténettel valahogy mindig is hadilábon álltam. Talán ezt köszönhetem a híresen lyukas memóriámnak. Eleinte még rá tudtam fogni, hogy Binns az oka, mert hogy direkt hipnotizál, és aztán szundikálok meg mindent csinálok, csak nem figyelek és jegyzetelek. De mivel ezzel diáktársaim körében korántsem voltam egyedül, ezt még mindenki bevette. De amióta Raimburg professzor oktatja ezt a tantárgyat, kisiklott a karmaim közül a legkézenfekvőbb alibim. Ugyanis az új tanár úr előadásmódja nem hipnotizáló, és még csak azt sem lehet mondani, hogy nem érdekes, hiszen már az utóbbi időben gyakran kaptam magam azon, hogy figyelek. Az órán. Én. Ó, igen. Egészen érdekesnek bizonyult a tantárgy, és a legszínesebb, legfigyelemreméltóbb oldalait találtam felfedezni Raimburg előadásában. Na de a dátumok... OK, lehet valami érdekes és figyelemfelkeltő, de attól még a memóriámat nem javítja meg.
  A mágiatörténet tankönyvembe temetkezve, történelmi eseményeket és dátumaikat mormolva haladtam tehát a déli szárny felé, majd az ott kívánkozó két csigalépcső közül automatikusan a megfelelőt, a baloldalit céloztam meg. Természetesen nagy bajban lennék, ha a másikat választottam volna, ugyanis az köztudottan a soha-véget-nem-érő csigalépcső, ami nagyon nem juttat el a déli kilátóba. Sötét vászon anyag söpört végig a hajamon, kiadósan összekócolva tincseimet, én pedig csak bandukoltam felfelé a csigalépcsőn, és csak akkor torpantam meg, amikor feltűnővé vált az olvasáshoz alkalmatlan sötétség. Az utóbbi percekben kiadósan ritkultak a fáklyák, már nem is láttam a következőt. Ilyesmi még sosem fordult elő a déli kilátóba vezető csigalépcsőn.
  Valahol a feljebbi lépcsőfokok irányából, a sötétségből sejtelmes kacaj harsant fel.
  Riadtan eresztettem le a könyvet az orrom elől – mi ez?

[Hé, te! Nem jössz vacsorázni?]

Elég. Annyira elégedetlen volt azzal, ahogyan a tanárok kezelték a hétvégét, hogy az néha dührohamot váltott ki nála, s ez még nem minden: Készülhet az év végi vizsgákra, amikre eddig egy árva szót sem tanult, csak most döbbent rá milyen felelősségteljes dolog ez az ötödév. Őt soha senki egyetlen árva szóval sem illette a vizsgákról, csak most, McGalagony tanárnő tájékoztatta az olyan tanulókat, akiknek a fantáziájuk egészen odáig fajult, hogy azt hitték a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző iskola egy nagy szórakozás - többek között Giles is ezen a félen volt. Miközben tanára fürgén magyarázott, ő padtársával sutyorgott. Persze mint minden tanár ő is biztatta a diákjait, hogy semmi baj nem lesz, de a Hollóhátas diák másképp vélekedett a dologról: Szerinte egy kész rémálom az egész, a testvére most hatodéves és egész nyáron tanult rá, épp hogy csak átment. No és még nem elég, természetesen adott egy rakat házi dolgozatot, amit természetesen már a mai órák végén elkezdhetünk, rögtön holnapra kéri. Nem mondhatni, hogy dühös, egyszerűen csak azt érzi hogy ő erre nem képes. Teltek múltak az órák, ő délutántól a könyvtárban üldögél és keresi a kidolgozáshoz szükséges köteteket, ami teljesen valószínűtlen, hogy egy nap alatt megtalálja a sok könyv között. Egyébként sem volt az a nagyon jó kereső, egy sor könyvtől is tökéletesen össze tudott zavarodni.
Egy diák segítségével útba tudott igazodni, mikor megköszönte a lány el is pirult, majd ellibbent tőle. Arcán csak egy pillanatig volt látható a zavart kifejezés, visszakanyarodott az asztalhoz és a pergamenhez, majd pennáját a tintába mártva fürgén írni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. Néhányszor a tinta rácseppent a pergamenre, de azt pálcájával fel tudta még időben tisztítani, s csak haladt tovább. Az óra már hetet ütött, de úgy látszott hozzá nem ért el a hanghatás, ugyanis meg sem mozdult, csak egyre lejjebb húzódó szemével nézte a könyv lapjait, majd törte a fejét saját megfogalmazása végett. Elkeseredetten vette észre, hogy diáktársai igencsak fogyatkoztak, sőt, egy fiút kivéve - aki valószínűleg elaludt a nagy házi dolgozat írása közepében - egyedül maradt.
Az idő telt, ő pedig csak írt. Már észre sem vette,milyen kis apróságokat néz a könyvben, a lényeges dolgokat kihagyta, teljesen megkergült az elméje. Hirtelen mocorgás hallatszott tőle jobb oldalt. Úgy látszik a szundikáló fiú már felébredt és összepakolva holmijait Giles elé állt.
- Hé, te! Nem jössz vacsorázni? - Kérdezte tátott szájjal a kevésbé logikusan kinéző fiú, akinek az arcán tintafoltok díszelegtek.
- MI?! Már annyi az idő?!
Fáradt, néhol a vérben úszó szemek most elkerekedtek, száját pedig igyekezett becsukni, tekintetét pedig az óra irányába fordította. Háromnegyed nyolc. Álmában sem gondolta, hogy majd pont ő fog öt, kereken öt órát eltölteni a könyvtárban anélkül, hogy észre vette volna hogy telik az idő. Noha nem a legjobb elfoglaltság, de legalább ez a hely segít azoknak a diákoknak, akik igyekszenek elfogadtatni magukat a tanárokkal vagy csak egyszerűen nem akarnak megbukni. Egy hatalmasat bólintott az illető felé, arcán látszott a kis megviseltség, amit a kétezer oldalas könyv elolvasása okozott -na persze olykor csak lapozgatott, eszében sem volt elolvasni a könyvet- és egy kis hála is, amiért az illető szólt neki. A pergamentekercset összehajtotta, vörös és fekete talárjának belső zsebéből pedig előkapta tölgyfa pálcáját.
- Vingardium Leviosa!
Egy kis lengetés,majd a varázsigét követően a könyv lustán, de felemelkedett, amit Giles szolidan pálcáját mozgatva a helyére csúsztatott. Egy ordítás hallatszott a könyvespolcok elejéről.
- Na én megyek, majd találkozunk a Nagyteremben! - A kék talár semmivé lett a mondat után, a korgó gyomor hangja még Giles füléig is eljutott. Utána kiabált volna, de már bezáródott az ajtó, esélytelen hogy meghallotta volna. A könyvtár fényei egyre halványultak, így gyorsabbra fogta a lépteit, a pergament felkapta és sietett a Hollóhátas után, de mindhiába. Körbenézett, a fiú sehol sem volt. Sóhajtott egy nagyot, majd magára maradva indult el a Nyugat-Déli összekötő híd felé. Sokáig bolyongott, olykor el is tévedt, az egyik sarkon Frics urat is láthatta, aki szerencsére őt nem vette észre, így tovább indult, egyre biztosabb volt abban, hogyma nem fog vacsorázni. Lassan eltelt egy óra, hirtelen maga előtt két lépcsőt látott. A fekete vászondarab hirtelen meglengett, lépések hallatszottak. Giles naivan azt gondolta, lehet hogy a fiú a könyvtárból tud egy rövidebb utat, így bebújt alá, amely végigszaladt feje búbján. A lépcsőket szedte, s ahogyan látta a fáklyák fényei egyre halványabbak lesznek egy alakot pillantott meg maga előtt, aki valamit mormolt. Pálcáját rögtön előrántotta.
-Lumos. Ó, bocs. -Meglepődötten kapta el az eddig ismeretlen arc elől a pálcáját.Hát nem a Hollóhátast követte, de mit számít.Kezére pillantott, ami egy könyvet fogott. Pálcáját kicsit eltolta magától, hogy ne látszódjon a vigyor arcán, viszont nem volt idő tovább társalogni. Valamiféle kacaj hallatszott nem messze valahonnan, amire Caline egyetlen bátyja meghőkölt.
- Mi a...?

[MagánkalandRésztvevők: Anette Awenmore és Giles K. LawrenceIdőpont: Valamikor este nyolc óra tájékán...]

Magánkaland
Résztvevők: Anette Awenmore és Giles K. Lawrence
Időpont: Valamikor este nyolc óra tájékán...


Nohááát, két fiatal Roxfortos diák tévedt az iskola egyik trükkös és már-már ilyesztő helyére. Két figyelmetlen és botor gyermek. Fontos a tanulás, hát hogyne lenne fontos... de mégsem annyira, hogy botor mód betévedjenek a déli szárny Soha véget nem érő csigalépcsőjére... Ha már itt vagytok, magatokra vessetek... Kutassátok a kiutat... hátha jut még valami ennivaló a következő napi vacsorából...

Már benne vagytok a pácban, hallhattátok a sejtelmes, sőt, akár vérfagyasztónak is mondható kacajt. No, vajon ki lehet? Egyelőre még külön-külön bolyongtok a lépcsők tengerén... Aztán hopp, kedves Gil barátunk belebotlik a szintén pórul járt Anettébe. Kedvesen megpróbálja a lány szemevilágát elvenni, egy lumossal, de szerencsére sikertelenül. Innentől kezdve ketten bolyonghattok a végtelenbe vesző lépcsőkön, és kereshetitek a kiutat...

 A lépcső elején, még minden 10. lépcsőfoknál található egy fáklya, a 40. lépcsőtől kezdve, viszont csak minden 20-nál látási lehetőségek elég rosszak, de mire van a pálca? Ahogy eléritek a 66. lépcsőt, kezdődik az egész előröl. A fáklyák megsokasodnak, majd ritkulnak...

Keressetek, kutassatok... leljétek meg azt... ami... aki...? segíthet nektek...

Ahogy a kacaj elhalt... hiretelen csend költözik a lépcsőházba. Csak magatokat halljátok. Szinte fájdalamas a csend. Megtöritek vagy álltok némán egymással szemben, és várjátok, hogy mi is történik? Bármelyiket is választjátok, az előző kis incidens... úgy 5perc múlva megismétlődik... Újabb kacaj, de ez még az előzőnél is hátborzongatóbb...

Mit léptek?

[Magánkaland]

 Magánkaland
    este nyolc tájékán
    a soha-véget-nem-érő csigalépcsőn
    Giles és a hátborzongató kacaj kiadója

    A koboldlázadásokról szóló legunalmasabb fejezet kellős közepén tartva, motyogva szedtem felfelé a lépcsőfokokat. Az unalmas részeket egyetlenegy módon lehet érdekessé tenni: ha elképzelem magam elé. Lelki szemeim előtt megjelent Lázadó Langold, egy olyan randa, bibircsókos orrú, hegyes fülű, szigorú arcú vén kobold, mint amilyenekkel tele van a Gringotts. De ez piszkos volt, saru volt a lábán, hisz ez még a középkorban volt valamikor, mégsem járkálhat Gacci cipőben... Nem, Gucci, vagy micsoda. Na, valahogy így hangzik. Ilyesminek szokták hívni azokat a csillivilli márkás gólyaláb méretű undormányokat, amiknek a tűsarkán tipegnek felsőbb osztályos lánytársaim. Fúj.
  Ekkor betolakodnak a képbe legjobb barátnőim, akikkel gúnyosan röhögve nézzük végig, ahogyan eltipeg egy hatodéves lány azokban a cipőkben. Igen, itt van Zoo, aki azt motyogja, hogy persze, hiszen ezt is férfinemű emberek tervezték meg valahol Párizsban, ezt is ők találták ki; Iza agresszív ötleteket gyárt arra nézve, mi mindent csinálhatna az a tűsarok a viselőjével, ha egy kicsit megbűvölnék; Audrey pedig inkább el kezd áradozni Mikának a kviddics állásáról...
  De neem, ők nem tolakodhatnak be ide is, ez most a tizenötödik század, ekkor még nem éltek Izaék. Viszont Langold mégiscsak férfi nemű volt, hogy járhatna női cipőben? Nos, ez esetben táncoló fekete lakkcipő illhet csak a lábára, igen, hosszú frakkal... Úgyhogy most úgy néz ki, mint egy terhes fecske. Na szóval ez a bibircsókos vén kis pingvin egy pergamentekercset nyomkod egy pocakos férfiú orrába, és közben vészesen hadonászik a karmaival, hogy...
  -  Á!
  Valaki olyan váratlan hirtelenséggel dugott világító pálcát az orromba, hogy csak na. Reflexből hátraléptem egyet – és lecsúszott a lábam a lépcsőfok széléről, úgyhogy egy rövid kis rögtönzött egyensúlyozó ballettbemutató után kishíján elestem -, majd káprázó szemmel bámultam bele kedves diáktársam képébe. Ejj, de félhomály van itt.
  -  Csaknem – szívbajt – kaptam – te! – Minden egyes szót nyomatékosítok egy direkt gyengére vett kis női ütéssel,  amit mutatóujjammal megjelölt és összecsapott mágiatörténet könyvemmel mérek a fiú vállára és a karjára. De csak úgy szimbolikusan, nyugi, nem fáj. A Benjaminnal lerendezett bunyóm kész sumo-edzés volt ehhez képest.
  Mikor végeztem a kívánatosra nyújtott kis ideglevezetőmmel, durcásan újra kinyitom a könyvem, és tüntetően elfordulok. De valami dünnyögés még hallatszik tőlem halkan:
  -  Pont a legjobb résznél tartottam.
  Szertefoszlik a szteppelő frakkos kobold képe.
  Egy mély sóhajjal nekivágok a lépcsőrengetegnek, és közben szorgosan böngészve a háborúk dátumait, csevegő hangon újra nekifutok:
  -  Szia, Giles. Mit keresel a Déli kilátóban, amikor mindenki a Nagyteremben falatozik? - Gyomrom bántóan felmordul. – Én épp a... hö?
  A mondatom félbeszakad, riadtan leeresztem a könyvet az orrom elől. Valahol előttünk, a sötét lépcsőfordulóban hátborzongató kacaj harsan fel. Épp hátra akarok nézni Gilesre, hogy milyen arcot vág – ő is hallotta, amit én?, de közben már önkéntelenül lépek is hátra egy naaagy lépést, de vaktában pont nem találom el a lépcsőfok szélét, és nemcsakhogy háttal nekiütközöm a fiúnak, és ujjaim automatikusan ráfeszülnek a talárja szövetére, de még el is vesztem az egyensúlyomat – így egyetlen dolgon áll vagy bukik a dolog (és mi is, mellesleg) – elég szilárdan áll a lábán, hogy megakadályozza A Naagy Dupla Zuhét, vagy mindketten szépen hátraesünk, és talán még egy kicsit gurulunk is pár fokot.
  Akármelyik is következik be, arra bizonyosan szánok egy kis időt, hogy csemegézzek a szitokszó-gyűjteményem legjavából, majd sűrű bocsánatkérések közepette a fal segítségével szilárd talpakra állítom magam.
  -  Hmm... Gil? Nem akarod megnézni, mi ez az izé ott valahol? Mégiscsak te vagy a férfiú... – fordulok tétován kérésemmel a fiúhoz, a tipikus jó griffendéles szokáshoz híven elhárítva a bátor cselekedeteket valakire másra. xP

[Á!]

- Á! – Ugyanúgy, ahogyan a mellette lévő ugrott egyet hátra, de ahogyan reagáltak, már ez is nevetséges volt a számára, így a mosoly természetesen nem hagyható el. A karját megragadva, nehogy a szép egyensúlygyakorlat közben leessen a lépcsőn fogta meg a korlátot, mintha sejtette volna, hogy nem lesz vendégszerető fogadtatásban része. A könyv, amit tartott elég vaskosnak bizonyult, de az ütések gyengék voltak. Igen, azok, az első szónál. Az utolsónál már lecsapott az erő, de ő férfiasan viselte azt az ütést. „Férfiasan”.
- Csaknem? A francba, akkor nem sikerült. – Nem mintha tényleg az ijesztgetés lenne a célja, viszont ezzel az erőltetett poénnal felvilágosíthatta róla, hogy nem játszik kísértetet és rémíti halálra az erre tévedőket. Elbizonytalanodott. Hogy lehet valaki mágiatörténetben a legjobb résznél? Annak nincs jó része. A bocsánatkérés valószínűleg semmit sem érne, így fel kell adnia, mennie kell tovább. Vett egy mély lélegzetet, majd mikor fellépett a lépcsőn egy fokot, valamilyen kedves hang üti meg a fülét. Hitetlenkedve megfordult, s még pont elcsíphette a mondat végét, amit – igen, jól sejtette – ez az ismeretlen, kissé vadóc leány mondott. Odaléeptt ahhoz a lépcsőfokhoz, ahol állt, és felé fordult.
- Ez most ugyanaz a lány, aki az előbb leordította a fejem, vagy te a jószívű ikertesója vagy?  - A tempót, amit a mágiatörténeti rajongó követett, Gilesnak is sikerült magára öltenie. Pálcáját visszadugta a hátsó zsebébe, míg kezeit az elöl elhelyezettekbe pihentette. – Egyébként meg, ugyanazt kérdezhetem tőled is. – A korgásra felfigyelt, a leplezetlen mosoly ismét végighúzódott arcán. – Úgy látom még a saját gyomrod is ellened van.
Mire kimondhatta volna a mondatot, a sajátja is korogni kezdett. A hangtól, amely nem sokkal pár lépcsőfordulón ismét hallani lehetett. Hátrahőkölt, s testét mindenhol libabőr borította el. Lépne a lány mellé, de az hátralép egy nagyot, mire pontosan a lábára lép. Halkan felnyögött, azt hitte, ennél már csak nem lehet rosszabb. Talárjába, mintha egy vadmacska kapaszkodna. És ha ez még nem lenne elég, szépen nekiütközik, mire a lépcsőkön szépen gurulni kezdenek. Nem sokat, szerencsére a férfi nemű griffendélesnek volt annyi reakcióképessége, hogy megfogja a korlátot pár lépcsőfok zuhanása után, s ezzel megakadályozva azt, hogy a feje még a beton ütközésétől is nagyobbat kapjon. Bosszúsan néz a másikra - aki vélhetőleg nem engedte el a talárját, különben zuhanna még pár fokot – de nem hogy ordítani kezdene, inkább halkan kuncogni kezd.
- Hát hallod, nem vagy egy veszélytelen ember. – Általánosképpen örülne a találkozásnak, de ha ilyen dolgok fognak velük történni a továbbiakban is, arra nem számíthatnak, hogy épen megússzák. Megpróbált feltápászkodni, mire szédülni kezdett. Nem is csoda, hiszen az imént beverte a fejét, de gyorsan két kezével le is szorította az ütés nyomát, megakadályozva a rosszabbik cselekményt – az ájulást.
- Ó, nem. Te is jössz velem. Bár… – Felrémlettek benne az elmúlt percek eseményei, de mégse hagyhatja itt őt egymagában. Ha együtt vannak, valószínűleg többet deríthetnek ki arról a valamiről, ami – az előbbinél százszorta erősebben és ijesztőbben – ismét harsány nevetésbe tört ki.
Megfogta gyengén, de ha netalántán ismét elesne, úgy, hogy meg tudja fogni a karját, s lépdelni kezdett egyre feljebb és feljebb, ahol közelebb került ahhoz a valamihez, ami ilyen jóízűen szórakozik mások idegeivel.

[MagánkalandRésztvevők: Anette Awenmore és Giles K. LawrenceIdőpont: Valamikor este nyolc óra tájékán...]

Magánkaland
Résztvevők: Anette Awenmore és Giles K. Lawrence
Időpont: Valamikor este nyolc óra tájékán...



Nohát, már túl is vagytok a bemutatkozáson és Anette részéről egy kis páholáson. Ismét felhangzik a kacaj, mire csodálatas kis hátrabukfencet mutattatok be az öreg lépcsőknek. Hát kell e ennél jobb móka? Kár, hogy senki nem látta... Vagy ki tudja.  Pár lépcsőfokot gurultatok, mire Anette pálcája kiesett a kezéből, de nem gurult messze. Akár meg is találhatja. Természetesen Giles pálcája sem világít már, hiszen az esés ereje minden koncentrációját elvette.

Egyelőre sötéteben álltok, s tanakodtok, vajon megnézzétek e, hogy mitől is származik ez a rettenetes zaj. Az előzőleg elhalt nevetés után mély csend borult rátok. Ha végre döntötök és elindultok lehet, hogy a végére járhattok a rémisztő ricsajnak.
Ha pálcát gyújtotok, és felfelé indultok, hamarosan egy fáklyához juttok, de ezt sajnos nem lehet levenni a falról, tehát továbbra is csak pálcátokra számíthattok.
Ha utatokat folytatjátok felfelé, lassan el kell haladnotok a KÉP mellett. Hogy elsőre észre veszitek e, az már a ti döntésetek. Ha nem, akkor ismét eljuttok az első fokra. S mire felmásztok ismételten a 66.ra, még kétszer halljátok a nevetést.
Ha esetleg még is elsőre észreveszitek, s arcába világítotok... Na akkor nem áll jót magáért az a furcsa kinézetű alak, aki a képben lakik. A kép alatt táblát találtok.... Rajta egy felirattal, mely elárulja kit is láthattok. Természetesen a szitok áradatot, ami elhagyja a nő száját megelőzi még egy kellemes kis kacaj... Eléggé meghűti az ember ereiben a vért...
Hogy mit is mond...Hamarosan megtudjátok...

Kellemes lépcsőzést...