A Rengeteg széle

Fa, fa, fa, fa, cserjék, aljnövényzet, és térdig érő avar. A levelek közt bármi rejtőzhet, de itt még semmi veszélyes nincs.
Amíg a kastélyt látod, nem lehet baj... ugye?

/Wade/

*Könnyed léptekkel cikázik a réten. Szemeivel a lába alá boruló zöld szőnyeget méregeti, melyeknek szálai megadóan hajolnak el cipője alatt, majd titkon, mikor már messzebb jár, egyenesednek újra fel. Caline a megszokott mosolyával lépked, talán kicsit furának is tűnhet néhány diáknak, de minek szomorkodni, ha egyszer boldog is lehet az ember? Legalábbis a lány így gondolja. Ahogy lépked, meg is feledkezik hóna alá bevágott könyvéről, melyet még mugli barátnőjétől kapott, és sajnos azóta sem olvasta ki. ~Tényleg, még Emnek is írnom kéne...~ Gondolataiban elmerülve tovább császkál, mígnem egy furcsa dolgot érez koppanni tarkóján. Szabad kezével gyorsan odakap, míg szemeit gyorsan az égre emeli. Egy vízcsepp volt, mely egy közelgő esőnek volt hírnöke. Line arca kicsit elváltozott mikor meglátta maga fölött az eget. Az előbb még szinte ragyogó kék égbolt, egyik pillanatról a másikra változott át. Vad sötét hömpölygő felhők takarták el a mesébe illő kékséget, és hangos dörmögéssel jelezték, hogy nem állnak túl jót magukért. Line körbenézett maga körül, de a kastély már igen messze volt, közben az eső is megeredt. Tovább nézelődött, szemeivel keresett valami helyet ahova elbújhat, de hamarosan az esőfüggöny oly sűrűvé vált, hogy már alig látott a leányzó. El kezdett szaladni, bár még ő sem tudja merre. Lábai alatt cuppogni kezdett, az előbb még száraz föld, mely az esőtől átváltozott sárrá. Nadrágjára is felcsapott a mocskos barna eső-föld lé. Nem is lenne túl nagy gond, hogyha nem rövidnadrágba jött volna ki... Végül elé tárult egy erdőség. Nem ment be, csak a legelső fa alá dobta le magát szuszogva. Oda is becsöpögött a felhők könnyei, de a fa oltalmazó lombja csak keveset engedett át a lány hajára, ami már amúgy is elázott. A fa alól bámulta a vad esőt. Mintha minden csapját nyitva felejtette volna az Isten fenn a mennyekben. ~Csak villámok ne legyenek! Könyörgöm!~ De hiába Line minden könyörgése, hamarosan felvillant az égbolt, és néhány pillanat után, hatalmas robajlás követte. A barna hajú összehúzta mégjobban magát, térdeit egészen mellkasához szorította, és remegve bámult. Szerette a gyönge nyári záport, a vadabb hömpölygő esőt. Csak villámok ne lennének! Nagy levegőt vett, ekkor újabb villámcsapás, mely minden porcikáját átrázta. Csak tudná, hogyan fog erről a helyről kijutni...*

[-Szia!]

Caline

Már megint elkószáltam, mindig a magányt keresve hosszú sétákat tettem amikor volt szabadidőm, és ilyenkor általában nagyon eltávolodtam a kastélytól. Így volt ez most is. Zsebre rakott kézzel a világ és saját dolgaimon gondolkozva elindultam sétálni, és utam a tiltott rengeteg felé vezetett, azonban nem állt szándékomban bemenni az erdőbe. Azt a roxfortos házirend szigorúan ellenezte, és súlyos büntetés járt annak aki megszegte. És állítólag Acramantula is van az erdőben. Ez a lény. Féltem tőle, vagy inkább undorodtam a múltbéli események miatt az acramantulától, és ezért nem volt szándékomban az erdőbe sem menni. Nem félek ha pontos akarok maradni hisz szembe mertem szállni vele amikor szükség volt rá, ám mégsem tudtam segíteni azon akit szerettem. Ilyen a sors fintora. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekem ez volt az, a harc a gonosz ellen, csak nehogy túlnőjön ez a cél. És őszintén szólva úgy mint Rémszem Mordon nem akartam bekattani, hisz hiába a kor egyik legnagyobb aurorja, kissé becsavarodott. De meg is értem, ha valaki ennyire harcol a sötétség ellen, akkor a sötétség az életévé válik. De tisztelem azt az embert, főleg a kitartását. Kilenc hónapig egy ládába volt bezárva, és ott tartotta fogva egy őrült halálfaló. Csak azt nem értem hogy az igazgató és elvbaráti köre hogy lehetett annyira naiv hogy nem vette észre hogy nem ő az igazi Rémszem. De gondolom megvan ennek az igazi oka.

Addig-addig elmélkedtem amíg azt vettem észre hogy valami hideg ér a tarkómhoz. Észre sem vettem hogy az egész ég sötétbe burkolózott az esőfelhők miatt és mindjárt szakadni fog az eső. A gondok leterheltek és a különböző gondolatmenetek és most egy kiadós ázás lesz az eredménye. De szeretem az esőt, nem tudom miért de nagyon szeretem. És most ahogy néztem elég messze vagyok a kastélytól. Egy füves részen voltam és az erdő mentén megyek inkább vissza úgy azt hiszem gyorsabban vissza érek. El is indultam és alig tettem meg száz métert az eső úgy szakadt mintha dézsából öntötték volna. Ez szuper, szeretem az esőt, de nem ennyire, és még szerencse hogy talár volt rajtam. Ilyenkor és tuti hogy csak én vagyok ilyen peches hogy kint ázok a tiltott rengeteg szélén. Ez tényleg masszív tudás hogy valaki ilyen szerencsétlen legyen, de semmi baj, legalább kiszellőztetem a fejem. Rám fért már, csak ezzel az időjárással az a gond hogy inkább kiázik a fejem és nem kiszellőzik, de sebaj. Csak ne lenne ekkora sár és ne lenne minden vizes ahová csak lépek az jelentősen kellemesebb utat biztosítani, de már csak azzal foglalkoztam hogy visszaérjek. És tuti hogy a kastély minimum egy órányira van, ilyen viharban. Mondjuk a villámok kissé veszélyesek lennének ha a fáktól messzebb lennék mert akkor potenciálisan belém csapna a villám ami nem túl kellemes..., de nem riadtam meg hanem tovább haladtam. Nem állt szándékomban meghúzódni az eső elől az erődben mert nem kívánt lények is lehetnek ott és nem tudni hogy mikor áll el az eső. Már elég szép kis távot tettem meg szakadó esőben amikor egyszer csak oldalra néztem és valami meglepő dolgot láttam. Egy lány ott üllt az erő szélén úgy hogy a lombok takarták, és fedezéket adtak neki az eső elől. Vissza kellene mennem, ám nem hagyhatom itt ezt a lányt. Mély levegőt vettem és elindultam felé. Amikor elég közel mentem úgy hogy a fák valamennyire engem is takarásba vegyenek akkor megszólítottam:

-Szia! -mindenem tiszta víz volt, de jelenleg nem érdekelt, csak a megrémült lánnyal foglalkoztam. Vajon mit keres egy ilyen csinos lány itt a tiltott rengetegnél? De ez ráért később is- Hát ezt jól megkaptuk. -láttam hogy a lányon alig van valami öltözék. A talár egyik előnye hogy hiába tiszta víz nem nagyon ázik át, levettem  a talárom és felé nyújtottam. -Tiszta víz vagy. Ez sem a legszárazabb, de jobb a semminél.

Hát úgy látszik hogy itt ragadunk egy ideig hisz gondolom a lány nem akar majd megázni, és a villámok valamint a dörgések is egyre erősödtek, ám valahogy nekem itt a tiltott rengeteg széle sem nagyon tetszett. Én nem voltam akkora takarásban mint a lány és rám még zuhogott az eső, de ez nem nagyon foglalkoztatott. Szerettem az esőt, maximum lesz egy kis betegség, de semmi komoly remélhetőleg. Fontosabb hogy az ismeretlen lány aki itt ül a fáknál ne legyen semmi baja. Reméltem hogy a lány megenyhül a megjelenésem láttán, hisz egyedül itt ülni ilyen esőben az erdő szélén nem lehet valami kellemes.

/Wade/

*A villámok továbbra is kitartóan cikáztak a lány feje fölött. Line már lassan úgy érezte, hogy direkt ellene esküdtek össze az égiek. Vagy csak szórakozásból cukkolják a lányt, vagy valami büntetést sóznak így rá. De miért büntetnék? Mit tett ő olyat, amivel ily módon meg kell fizetnie? Netán az olyan nagy baj, hogy egyik éjjel takarodó után kiszökött a rétre és onnan kémlelte az éjszaka fényeit? Igaz, történhetett volna vele valami, de akkor is! Egy kókuszdió a fejére talán célszerűbb és igazságosabb lenne. Egyre kisebbre próbálta magát összehúzni, minden egyes dörrenésre. Érdekes. Máskor mindig nagyobb szeretne lenni. Főleg miután belépett ebbe a suliba. Itt mindenki olyan magas, hogy már szinte fáj a nyaka. Már-már azon gondolkozik felcsap egérnek, vagy egy kismacskának. Persze azért ő sem volt olyan kicsike, csak szerette és tudta is túlreagálni a dolgokat. Csak nem mondja ki ezeket a gondolatait, esetleg csak Gilesnek a bátyjának, de néha már őt is hagyja ezekkel a felfújt kis gondolataival. Tényleg Giles! Ő kéne most ide! Ő biztosan meg tudná nyugtatni ebben a pokoli időben. Gyermekkorában is mindig hozzá rohant, ha ilyen istentelen idő szakad rá. Bár azóta eltelt sok év, és ritkultak ezek az "átszökök tesómhoz" dolgok, meg persze szobatársai is lettek, akik mellett szintúgy nem félt. De most mégis, egyedül gubbaszt a fa alatt, arra várva, hogy végre a felhők visszahúzzák kedves függönyeiket. Bár azzal nincs is túl nagy gondja, inkább a villámok dörrenésével. Akár hogyan is próbálna sietni, minden egyes dörrenésnél földbe gyökerezne a lába, és csak jó pár percre rá tudna újra nekiiramodni. Sóhajtott egy nagyon Line, majd egy apró mosoly rajzolódott ki újra arcára. Nem örömteli volt, inkább gúnyos. Azért is, mert annyi mindent olvasott már a villámokról, olyan sokat tanult már keletkezésükről, és mégis annyira fél tőlük. Pedig csak egy egyszerű természeti jelenség ami... Hatalmas csattanás, amire mosolya újra leszalad szájáról, és fejét térdén pihenő karjai közé temette. Inkább ne is lássa mi folyik odakinn. Vízen kívül... Az eső kopogása apránként újra megnyugtatta, az előbb kirémült lányt. Egy megkönnyebbül sóhajtás is kiszaladt rajta, bár tudta, hogy nem sokáig fog ez tartani, csak addig még nem durran egy ágon, vagy földön a következő villám. Hosszú idő telik el, így korom sötétségben, majd egy hang. Érdeklődően kapja fel fejét, és célba is talál tekintete, egy fiú szemeiben. Pár pillanatig csak némán nézett az újonnan érkezőre, majd mosolyát újra eleresztette. Miért pont ettől a sráctól fosztaná meg mosolyát, ha amúgy meg mindenki szemügyre veheti? Csak azért mert vihar van, most legyen komoly, netán félős ábrázata? Ugyan! Majd a felé nyújtott talár után kap, gyengéden elveszi, és magára teríti. A sajátját véletlenül szobájában felejtette. Bár tudta, hogy nem viselete büntetést von maga után, mégis mikor már lent volt a réten, már nem volt kedve visszamenni elfelejtett talárjáért. Csak abban reménykedhet, hogy a vihar után mihamarabb beérnek, és újra, akkor már száraz valójára, magára kaphatja a fekete "köpenyt". Végül újra a fiúra emeli szemeit, aki igencsak kedves volt vele.*
- Szia! Köszönöm...
*Nyögi végül igencsak halkan. Várjunk csak! Mit is fogadott meg nem is olyan régen a szobájában? Hogy nem lesz olyan kis ubi, és végre ismerkedni is fog? Áh! Valahogy úgy volt az. Bár úgy ott egyedül a szobában elhatározásokat könnyű hozni, mint itt élesben véghez vinni. Szemeit kicsit végigfuttatta a fiún. Igencsak magas volt, ahogyan azt már megszokhatta, és igencsak vizes, ahogy azt nem szokhatta meg. És még mindig csöpögött szegény srácra a víz. Ha már a talárját volt oly kedves, és átnyújtotta Linennak, akkor neki is kedvesnek kell lennie. Kicsit arébb húzódott, majd a mellette felszabadult helyre mutatva megszólalt.*
- Nincs kedved megvárni velem a vihar végét?
*Hangja csilingelő volt, ám mégis félénk. Tényleg félt, hogy netán első szavait elrontja. Bár nem is volt olyan nehéz ez a "megszólalok, úgy hogy nem kérdeznek" dolog, mint ahogyan azt gondolta. Sőt, meglepően könnyen kapott hangot, a torkában megformálódott kérdése. Mosolyogva újra a fiúra nézett, és várta, vajon lesz e kedve leülni a saras, ámde kevésbé esős helyre, vagy inkább át akar vágtázni gyorsan a kastélyhoz?*

[-Rendben, természetesen megvárom itt veled a vihar végét.]

Caline

Rendesen megkaptuk a vihart, és most talár nélkül ekkora esőben vártam hogy reagáljon valamit a lány. Szakad az eső, a pólóm pillanatról pillanatra egyre átázottabb lesz és ennek köszönhetően és is egyre vizesebb vagyok. A kezemben egy fánál állok a taláromat nyújtva egy ismeretlennek, aki először igen meglepetten néz, aztán rám mosolyog és lágyan elveszi a talárt amit nyújtottam felé. Ekkor visszamosolyogtam rá. Szép lány volt, és a mosolya hatására én is mosolyogtam rá. Elég érdekes látvány lehetett ha egy kívülálló látta volna..., de megvolt a hangulata. A fákat megmozgatta az erős szél, a villámok csattogása és dörgése valamint fénye káprázatos látványt nyújtott amikor a kastély felé néztem. Aztán vissza fordultam és a lány már akkora magára terítette a taláromat. Ezután ő szólalt meg. Megkért hogy várjam meg vele a vihar végét. A lány szemébe néztem és vártam egy pillanatot. Nem túl sokat csupán néhány másodpercet. Nem volt kérdés hogy maradok-e, de kellett egy kis hatás szünet, aztán pedig megszólaltam:
-Rendben, természetesen megvárom itt veled a vihar végét. -úgy éreztem hogy akkor még itt fogunk lenni egy jó darabig mert a vihar nagyon erősen dúl, és az eső sem akar elállni. Így itt maradunk és várunk. Legalább is maradok a még mindig idegen nevezetű leányzóval. Az eső még mindig rendesen áztatott és a lány arrébb húzódott hogy leüljek mellé. Miután mondtam hogy maradok a kicsit megrémült lánykával akkor odaléptem hozzá és leültem szorosan mellé. Érdekes helyzet volt, főleg hogy a leányzó nevét nem is tudtam. Először kellemetlenül éreztem magam, nem tudom miért, de olyan furcsa volt minden, ám próbáltam megenyhülni hisz kettesben vagyunk itt az erdő közepén és még sokáig itt leszünk előre láthatólag ebből kifolyólag nem ártana valamit beszélni is hisz ez hosszú várakozás lesz. De lehet, sőt igen valószínűnek tűnt hogy ez az egész jól fog elsülni, hacsak az erőből egy acramantula vagy másféle ragadozó szörny fel nem tűnik. Rossz emlékeim vannak ezzel kapcsolatban, nagyon rossz emlékeim. Tovább kell lépni tudom, de egyszerűen ez a teher örökké a vállamon marad. Megváltoztatta az életem, és lehet hogy ez tart a helyes ösvényen. Hisz olyan útra léptem ami már néha járhatatlan, de kiállok az elveim mellett és amellett amit gondolok. És ha kell örömmel halok meg olyan cselekedet közben amivel tudom hogy jót teszek. Ez egy életérzés. Lehet hogy csak egy túlbuzgó diák vagyok aki dönteni akar élet és halál között, és lehet hogy az is vagyok, ám mindenkinek megvan a maga keresztje, ez pedig az én keresztem.
Egy eső csepp hullt a nyakamba és éreztem ahogy az a póló alá terjed, olyan helyre ahol még nem voltam annyira vizes. Hirtelen ez rázott fel hogy nem egyedül vagyok, hanem egy nagyon csinos lány ül szorosan mellettem és őt kellene megvigasztalnom és bátorítanom hogy amíg mellette vagyok addig nem kell félnie. És ez csak egy kis zápor villámmal. Nem tudom hogy mennyire bízik meg bennem hisz én csak egy idegen srác vagyok a suliból, de reméltem hogy hamar kialakul egy barátságos hangulat, hisz nem harapok. És ő kért hogy maradjak itt, ezért részben szerencsés is vagyok. De lehet hogy csak a félelem beszél belőle. Akárhogy is most itt vagyunk ketten az isten háta mögött, viharban. A lány hangja kellemes volt, és a mosolya is csodálatos. Ez kissé levett a lábamról, ám most a hangulata más volt ennek a találkozásnak. Hisz lehet hogy a sors akarta azt hogy találkozzunk. Hisz ha nincs ez a vihar talán soha sem ismertük meg volna egymást...
A hatalmas villámok folyamatosan hangos csattanással a földre érkeztek. Kissé összeszedtem magam és mélyen a szemébe néztem.
-Semmi baj, ez csak egy kis nyári zápor villámokkal. Reméljük hogy minél előbb vége van. -itt tartottam egy kis szünetet és eszembe jutott hogy vajon mit kereshetett itt ilyen messze a kastélytól? De nem kérdeztem rá, hisz nem az én dolgom, ekkor eszembe jutott hogy még be sem mutatkoztam- Tényleg, még be sem mutatkoztam. Wade vagyok. -és kezet nyújtottam a lány felé, tudtam hogy illetlenség, hogy egy fiú nyújt kezet egy lánylak, de reméltem hogy az illem nem érdekli, és valahogy kezdeményeznem kellett.

/Wade/

*A kérdés után kis szünet következett. Caline kicsit megijedt a szünet hatására. Netán rosszat kérdezett? Vagy csak egyszerűen nem szeretne itt maradni a srác? De miért is ilyen vészmadár ez a lány? Nem tudja még ő sem. A rosszat, könnyebb meglátni, mint a jót. Persze jómaga mindig azt mondja, hogy ő képes mindenben a jót látni, de ha látná valaki néha a fejében járó gondolatokat, annak nehéz lenne újra ezt beadnia. Majd végre a fiú válaszolt. Rövid szünet volt tényleg, mégis Calinennak elég hosszú ahhoz, hogy mindez lejátszódjon benne. Végül lehuppant mellé a felé magasodó. Így már nem volt olyan nagy méretkülönbség köztük, de így is látszott, hogy kinek a feje karcolja magasabban az eget. Kicsit felsóhajtott. Sóhaja felszabadultabb volt, és örömmel teli, hogy mégsem egyedül kell megvárnia ennek a csúnya esőnek a végét. Bár kissé furcsán érezte magát, hiszen, nem számított arra, hogy a fiú ilyen közel ül hozzá. Ő mutatta ugyan, hogy hova is üljön az ifjú, de akkor is fura volt ez számára. Végül abbamaradtak a szavak, és csak az eső kopogott. Hangosan verte a földet, mintha csak szét szerette volna zúzni azt. Mindez még mindig szép volt, sőt, mintha csak Line belsejébe is verődött volna az éltető vízből. De az újabb dörrenés megint összerázta. Minden porcikája megfeszült, és az eddig kitartó mosolya újra eltűnt arcáról. Nem tehetett róla, nagyon félt, és bármennyire is szerette volna elrejteni ezt a kellemetlen fóbiáját, nem tudta. Kicsit nyomasztotta, hogy a mellette ülő így látja. Biztosan egy esetlen fruskának gondolja, aki minden kis apróságtól így retteg. Pedig nem! Sőt ha úgy van, igen bátor is tud lenni, csak ilyenkor nem. Akarata ellenére, még jobban összehúzza magán a kapott talárt, és félő tekintetét igyekezett minél messzebb terelni a fiú szemeitől. Ám annak hangja nem hagyta. Meglepődött Line a mélyebb hangon, melyet a vihar szele sodort felé. A hang kedvesen csapódott a lány fülének, aki erre, akár mennyire nem akarta, az ismeretlen felé kapta tekintetét. Most még jobban végig tudta futtatni szemeit a srácon. Így közelebbről igen csak helyes figura volt. Mondjuk, távolról is az volt már. Barna szemeiben elveszett a lány szintúgy barna tekintete. Kedvesség sugárzott felé, amit eddig nem sok emberrel tapasztalhatott meg. Családtagoknál, és a szobatársainál. De az utóbbiaknál is kevésbé, szóval, új dolog volt számára ez a tekintet. Mikor újra feleszmélt a szemekből, a fiú ajkaira tévedt tekintete. Nem tudja miért, de akár merre jár, akárkit néz, annak mindig az ajkait fürkészi végig. Mindenkinek van egy ilyen heppje. Legtöbben a szemeket nézik, de ő inkább az ajkakat szereti figyelni. Meg persze a kezeket, de oda most még nem téved le szeme, mert agya figyelmeztette, hogy reagálnia kéne. Ezért szemeit a rózsaszín ajkakról visszaemelte a barna íriszekre.*
- Én is remélem hogy vége lesz. Jó lenne már visszamenni a taláromért, mielőtt lebukom, hogy talár nélkül flangálok...
*Szavai szinte hullámoztak, miközben kezével végigsimított az idegen taláron. Innen is jutott eszébe a sajátja, mit előszeretettel felejt magával hozni. Mikor ujjai végigröpültek a taláron, mosolya is visszatért, mit az előbbi villám nyelt magával, és vitte el a sötétbe. Persze neki mindig volt tartaléka, ami soha ki nem fogy, ezért is vett elő belőle egy újabbat, és mutatta a fiú felé. Előbb is nagy öröm töltötte el, hogy mosolya viszonzásra lelt, hiszen ritka az ilyen. Legtöbbször az embert csak szimplán őrültnek nézik, ha magában mosolyog. Meg amúgy is, olyan jó képű volt a fiú, mikor mosolygott, hát akkor miért ne csalja ki belőle még egyszer? De sikeresen mást is kicsalt a fiúból. Pontosabban Wadeből. Bizony, nevét mondta, és nyújtotta a lány felé kezét is, mellyel szabad utat nyert Line tekintete, és könnyedén végigfürkészhette a fiú kezét. Erős kéz volt, de mégis gyengédség sugárzott belőle. Biztosan azért mert most egy hölgy felé nyújtja. Udvarias fiatalember ez a Wade. Azt pedig, hogy a lányoknak kéne előbb bemutatkozni, Line nem ismeri, így nem is zavarta, hogy a fiú "illetlen" volt. Sőt csak örült neki, hiszen ő nem az a típus, aki csak úgy magától bemutatkozna. A kéz láttán mosolya még szélesebbre húzódik. Könnyedén nyúl a másik kéz felé, és igyekezett határozottan megérinteni azt.*
- Caline vagyok.
*Mondta, miközben gyengéden megrázogatta a markába fogott kezet. Bár inkább az ő keze volt megfogva, hiszen Wade keze nagyobb volt mint sajátja. Majd a bemutatkozás megtörténte után végigfutott akaratlanul is a fiún tekintete.*
- Tetszik a neved. Van valami jelentése?
*Mindig is az őszinte emberek körébe tartozott, így nem zavartatta magát a bók kimondásakor. Meg egyébként sem nagyon tudta, hogy mi illik, mi nem.*

[-Ne félj nem fogsz lebukni.]

Caline

Ez nagyon különös és rendhagyó hogy egy lánnyal épp viharban ismerkedek itt kint az erdő szélén. Habár ezekben az időkben semmi sem szokványos, de akkor is ez nagyon furcsa. A lány folytonosan mosolygott és nagyon szép arca volt. De nem szabad kihasználnom azt hogy kettesben vagyunk, és egymásra vagyunk utalva. Az nem lovagias lenne hanem olyan perverz és rossz dolog. Úgymond olyan Mardekáros. Én pedig megvetettem a Mardekárosokat. Lehet hogy van köztük jó fej, de a nagy átlag nem az és azokból lesznek a Halálfalók és a sötét oldali varázslók. Ez az utálat nem is tudom hogy miből ered. Talán a szüleim halálából. Igaz apám még él, de számomra mind a ketten halottak. Nem egy Halálfaló végzett édesanyámmal hanem csak egy szimpla tolvaj szúrta le. Talán csak az a nap volt rosszabb amikor az Acramantula...., ez a két esemény összehasonlíthatatlan hisz egyiket sem lehet szavakban kifejezni. Mind a két eset szörnyű volt. És apám árulása is annak köszönhető. Nem tudom hogy mi vette át rajta az uralmat, de nem gondolt rám amikor bosszút állt. Mit gondolt hogy azt az eszmét amiért harcolt a varázsló háborúk alatt hogy árulhatta el? Igaz lehet hogy én is ezt tettem volna, sőt mai ésszel ezt tenném, de nekem nincs fiam, csak egy nagybátyám. Akit szeretek hisz nélküle most nem biztos hogy itt lennék, és megad nekem mindent ami csak kell, de a pénz nem boldogít. Igaz jó ha van, és a nagybátyám ismerősei segítségével még sok dolgot elérhetek, de nekem az jelenleg nem fontos. Egyenlőre csak szeretnék szembe szállni Voldemortal és embereivel. Lehet hogy az első csatában meghalok, de legalább érdemes dolog közben teszem ezt. De már megint hogy keveredtek ide a gondolataim. A lánnyal kellene foglalkoznom, hisz az nem kihasználás ha esetleg végigbeszélgetjük ezt a délutánt. És mi van ha esetleg flörtölünk mi van akkor? Miért nem lenne szabad. Legalább mind a ketten lazítunk egy kicsit. Amúgy is ezt a csinos csajt valakinek el kell szórakoztatnia mert ahogy láttam amikor villámlott csak jobban összehúzta magát bizonyosan védelmet keresve. Ez mindent elárul, hoy miért kért meg hogy maradjak itt. Valószínűleg fél a vihartól, vagy a villámlástól. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és mindenki fél valamitől. Én is félek, elég gyakran ha olyan helyzet adódik, de a félelem ad erőt. Ha nem lenne félelem az életnek mi értelme lenne? Ha valaki szembeszáll a félelmével akkor olyan önbizalmat és motivációt kap ami erősebbé teszi egy bátor embernél is. Legalább is nekem ez a tapasztalatom. Lehet hogy tévedek mint mindig, de számomra ez igenis fontos. Mert egy nagy ember is egyszer azt mondta hogy a Bátor Önkéntesnél nincs erősebb. Aki hétköznapokban átlagos, de ha bejön a vész nem menekül hanem a félelmével szembe szállva kilép a sorból és szembe száll a saját mumusával. Itt van ez a lány. Még nem készült fel hogy szembe nézzen ezzel a félelmével. Valószínűleg ha egy acramantula előttem teremne meg sem tudnák mozdulni a félelemtől, így még nekem sem jött el az idő.
Amikor összehúzta magát éreztem hogy valamit tennem kell, nem hagyhatom azért hogy a félelem átjárja, most inkább felszabadultnak kellene lennie. Hisz nincs oka félni, elég kicsi az esélye hogy pont idecsapjon a villám. Esetleg az hogy én vonzom a bajokat, de az csupán nézeteltérésekből adódik.
De a lány végre megnyílt és végre beszélt. Igaz nem a legfényesebb dolgokról, mert ha talár nélkül elkapják akkor valószínűleg büntető munkát kap. Nem azt nem hagyhatom, inkább engem vegyenek felelősségre ne pedig ezt a lányt. Igaz az ő hibája hogy nincs nála talár, de mindenki követ el hibákat, senki sem lehet tökéletes.
-Ne félj nem fogsz lebukni. -ekkor ismét visszamosolyogtam rá -Igaz a talárom kicsit nagy rád, de amíg fel nem érsz a hálókörletedbe addig legyen rajtad, akkor az esetleges büntetést elkerülheted, nekem úgyis van másik talárom, és ez pedig majd visszakerül.-Ez a helyes cselekedet. Maximum valamilyen pluszmunkát kell vállalnom ha lebukok, de annyi baj legyen. Ezért a lányért megéri az a plusz munka.
Ezután kezet fogtunk, nagyon kecses és puha keze volt. Én illedelmesen és lágyon fogtam a kezét, és ő rázta az enyémet nem pedig fordítva. Furcsa érzés fogott el, és én csak mosolyogtam mint a tejbe tök. Valahogy úgy mint ő. Ebben nagyon egyformák vagyunk, ok nélkül mosolygunk, vagy talán van oka, egymás jelenléte. Nagyon vonzónak találtam a lányt, és nem csak ez volt a mosolyt kiváltó ok. Hanem valami megfogott benne. Talán a mosolya, vagy az hogy hagyja ha segíthet neki az ember. Sokan arroganciából már a talárt is visszautasították volna, de ő nem.
Bemutatkozott. Nagyon gyönyörű neve volt, Caline. És ezután a nevemet dicsérte, hogy szép név lenne-e még nem gondolkoztam rajta, és a jelentését sem tudom. De ahogy észreveszem a lány flörtöl velem? Talán nem is olyan félénk. És én elnevettem magam, csak egy kis kacagás volt. Örömteli teli kacagás.
-Nem tudom hogy van-e jelentése, még soha sem néztem utána. De neked is nagyon gyönyörű neved van. -a mosoly a képemről még mindig nem fagyott le, sőt -Ez egyébként flört volt? -ezt költői kérdésnek szántam és folytattam mielőtt még zokon venni, pedig csak mókáztam -Ilyen szép lányt szinte még soha sem láttam, és nem gondoltam volna hogy épp egy vihar kellős közepén találkozok veled Caline. -Nem tudtam hogy mi ütött belém hogy ezt mondom, de semmi rosszat nem érzek ezekben a szavakban. Sőt szerintem nincs mit kellemetlennek éreznem, csak kimondom azt amire gondolok. Lehetséges hogy azt hiszi hogy zaklatom vagy ilyesmi és elküld a fenébe, de reméltem hogy értékeli majd a bókjaimat.

[- Éppen elég az nekem, hogy most rajtam lehet, amiért nagyon is hálás vagyok. Még egyszer nagyon köszönöm. De amint eláll az eső, én szeretném neked visszaadni. Ha valami hibát követek el, akkor annak viseljem a következményét! Nem szeretném, hogyha más bajba kerülne miattam, pláne nem egy ilyen kedves valaki mint te.]

/Wade/

* Pillantásaival a fiút fürkészi. Még mindig nehezen hiszi el, hogy képes volt megszólalni, és nem kukult meg teljesen. Giles milyen büszke lenne rá! Vagy ha nem is büszke, akkor legalább örülne, hogy a kis hugica végre társalog. Vagy valami ahhoz hasonlót igyekszik művelni. Természetesen, ha nem jön a vihar, akkor nem ezt csinálná. Valószínű, valahol a rét közepén feküdne, és Emtől kapott könyvét olvasná, amit még mindig ott szorongatott ölébe, óvva mindenféle víztől. Bár a műanyag fólia, mibe csomagolva volt, még mindig rajta volt, és némiképp védte az ázásra hajlamos lapokat, de egy jó könyvmoly nem bízza a véletlenre. Régen kapta már azt a könyvet, talán még 7 éves volt, de akkor a lány a lelkére kötötte, csak akkor nyissa ki azt a könyvet, ha nagyon messze kerülnek egymástól. És lám, most nagyon messze vannak. Még ha helyileg nem is annyira, de a Mugli és a Varázslóvilág között mégiscsak egy nagy szakadék van. Viszont az érdekes, hogy Em szinte megérezte ezt, hogy elkerülnek egymás mellől. Bár mindenkinek vannak megérzései, ráérzései, vagy olyan gondolatai, mik az elkövetkezendőkben bekövetkezik, így hát ez sem lehet több, mint egy egyszerű megérzés.
Kicsit erősebben magához szorítja a könyvet. Hiányzik neki Em, kit már hosszú ideje nem látott. Bár lassan itt lesz a szünet, és most ráveszi bátyját, hogy utazzanak haza, még ha csak egy hétre is! Elhatározására elégedetten sóhajt, közben a fiú felé emeli szemét, aki egy kicsit butaságot ajánl fel. Vagyis nem butaság, mert Linenak csak jó, de a fiú részéről sehogy sem kedvező. Először a lány csak könnyedén megcsóválja fejét. Hiába, nagyon kedves tőle, és legszívesebben azt mondaná jól van legyen, de akkor sem, ez már túl sok lenne.*
- Éppen elég az nekem, hogy most rajtam lehet, amiért nagyon is hálás vagyok. Még egyszer nagyon köszönöm. De amint eláll az eső, én szeretném neked visszaadni. Ha valami hibát követek el, akkor annak viseljem a következményét! Nem szeretném, hogyha más bajba kerülne miattam, pláne nem egy ilyen kedves valaki mint te.
* Majd kedves mosolyt villant a fiú felé, akin szintúgy még mindig mosoly ül. Végre valaki, akinek nem olyan búskomor az ábrázata. Mondjuk sok ember van itt a Roxfortban, akik mosolyognak, de ha egyedül van az ember, vagy nem éppen viccet hall, akkor ritkán mosolyog. Általában búskomor, vagy egyszerűen komoly arccal vágtat a folyosón, és csúnyán megnézi azt, aki viszont ilyenkor is mosolyog. Igen, Caline sokszor tapasztalta már, hogyha szembe jönnek vele, nem mosolyt csal ki a másikból, csak egy megvető pillantást. "Őrült..." gondolhatják sokan, de miért is? Miért őrült valaki, mert boldog próbál lenni? Vagy legalább vidám? Eleget kapott már a szomorúságból, a gyászból, hát hagy legyen most már mosoly rajta. De, vannak reménykeltő diákok is, akik Caline mosolya láttán visszamosolyognak. Ők is biztosan hasonlóan vélekednek, vagy egyszerűen feldobja őket a lány derült arca. Mindegy, a lényeg, hogy egy darabig ők is mosolyogva léptetnek, amire Calinennek mégnagyobb mosoly szokott arcára fagyni. Ennyit is tett ismeretlen ismerőseiért. Igen, így hívja azokat akik szintúgy mosolyognak mint ő. Netán Wade is egy ismeretlen ismerős? Most hirtelen nem emlékszik rá, akárhogy próbál összpontosítani. Biztosan a vizes haj teszi, vagy csak egyszerűen nem látta még. Hát ha az utóbbi, akkor nagyon sajnálja, hiszen egy ilyen helyes ismeretlen ismerős rá fért volna. De... Ha már úgy vesszük, már egy ismeretlen ismerős... És lehet hogy a végül még ismerős ismerős lesz? Nem hangzik rosszul.
Ám ahogy ez végigfutott agyán, máris furcsa "megjegyzést" kapott. A dicséret, amit nevére mondott Wade, szinte kikerülte füleit, mintha az nem is kéne oda, és a hozzáfűzött kérdés ragadt meg benne. ~Flört?!~ Kicsit elkerekedtek szemei, amiket le is kapott Waderől, és a távolba nézett. Pár pillanatig bámult, majd fészkelődni kezdett, úgy hogy egy hangyányit távolabb kerüljön a fiútól. Caline, és a flört? Ez tényleg az lett volna? Egy egyszerű megjegyzés melyet egy lánynak is könnyedén megejtene, az flört? Ha úgy vesszük tényleg szimpatikus a fiú Calinennek, de, hogy ennyire ostoba módon rögtön a fiú tudtára adja? Hiszen ezt nem szabad, egy valamire való lány nem viselkedik így. Jobban összehúzza magát, és mosolya is elillan arcáról. Mindez kevesebb mint egy pillanat alatt játszódott le, hiszen jött is Wade következő szava, melyek kicsit megnyugtatták Calinet, de nem teljesen.*
- Nagyon köszönöm... Én pedig, még sohasem találkoztam ilyen... *Kicsit elgondolkozik, mit is mondhasson. Most hogy megrettent, legszívesebben már nem is fejezné be ezt a mondatát. De végül tekintete a talárra szalad, melyet még a barna szemű nyújtott át neki. Hát kell ennél több?* - Ilyen jóra való sráccal mint te.
*Nyögi végül, miközben szemeit a fiúra emeli. Jól esett neki ez a dicséret, és lám, most már a másik, a "flörtös" előbbi dicséret is megérkezik. Caline arcára visszaül egy könnyebb, mégis valamivel többet mondó mosoly. Konkrétabban azt mondja mosolya, hogy még soha nem dicsérgette így senki, és jól elraktározta ezeket a szavakat.*
- De az tényleg érdekes, hogy ilyen rossz időben találkozunk. Lehet azért, hogy jó emlékeim is legyenek ezzel a förtelmes idővel kapcsolatban.
*Mondja végül, már kicsit felszabadultabb hangon. Jó társaságban mindenkinek megnyílik a szája, és még a néma is nagyobb örömmel mutogat.*

[-Rendben, ahogy akarod, bár én csak segíteni szeretnék.]

Caline

Most valahogy felszabadultnak éreztem magam. Lehetséges hogy Caline hatása vagy a viharé vagy esetleg mindkettőjé egyszerre. Nem is tudtam értelmileg felfogni csak úgy hogy itt vagyok, mivel ez eléggé extrém találka, főleg úgy hogy más terveim voltak ma délutánra és hihetetlen sok dolgom lenne, de azokat a dolgokat be lehet pótolni, de egy új barátot nem. És ez a beszélgetés a körülményeket is tekintve olyan stílusos és hangulatos. Főleg úgy hogy mindenem átázott és csurom víz vagyok, de nem érdekel. Ezért is ilyen rendhagyó ez a beszélgetés. Most minden valahogy más, én is másként érzem magam, most nem az a vagánykodó, mindenbe beleszóló, öntörvényű, befásult srác vagyok hanem egészen másnak éreztem magam, valami megfogott ebben a pillanatban és ebben a lányban. Olyan félénknek tűnt mégis merész volt, valamint kissé kiismerhetetlen jellemre utaló a viselkedése, de mióta ismerhetem? Maximum néhány perce és ezért még jó hogy nem tudom kiismerni. De a tekintetében is volt valami ami különlegessé tette. Az bizonyos hogy mindenki különös a maga módján, de ebben a lányban több van ami elsőre látszik, és ebben biztos vagyok. Most lesz időnk megismerni egymást, hisz már egyikünknek sem áll szándékában elmenni. Ő fél a vihartól, engem pedig marasztalt, legalább is megkért hogy maradjak és visszautasítani illetlen lett volna, főleg úgy hogy láthatóan nem szeretett volna egyedül itt maradni. Nekem sem tetszett valahogy itt az erdő széle, tele van mindenféle bestiával és mostanság a farkasok is elszaporodtak errefelé, egyre többen portyáznak itt és az év folyamán jó néhányan eltűntek. Mondjuk a Roxfortban is volt és még most is van néhány vérfarkas, de ők mások, legalább is remélem, nem okoznak nagy gondot. Valamint kedveltem Lupin professzort is, aki hiába volt vérfarkas, talán a legjobb Sötét Varázslatok Kivédése tanár volt az én hat évem alatt itt a roxfortban. Talán még Mordon prof. volt az akinek az órái nagyszerűek voltak, de ő inkább betekintést nyújtott a sötétségbe, nem pedig az az elleni védekezést tanította meg, főleg úgy mint utólag kiderült nem is Mordon tanította az órát hanem egy Halálfaló. Na erre mit lehet mondani? Kijátszotta Azkabant és Roxfort védelmét valamint az egész varázslóvilágot átverte. Az tény hogy nagyszerű elme volt az illető, bár kissé bekattant szerintem. De az az év amikor "Mordon" tanított rosszabb volt az összesnél. Elvesztettünk egy jó barátot, és egymás bizalmában is kétségeink támadtak. Először én sem hittem Harry-nek, de csatlakoztam a DS-hez. Ott le tudtam minden feszültséget vezetni, szerettem oda járni, csak a nagy rajtaütés óta már nincs több edzés és ezt sajnálom. Mondjuk én nem csak azért jártam oda hogy újat tanuljak, és hogy ha eljön az idő akkor ne gyökerezzen a földbe a lábam és ne fagyon belém a vér, mert a bátorság megvolt bennem aziránt hogy harcoljak. Talán azért jártam hogy tényleg itt vezessem le a feszültséget és hogy segítsek másnak is megtanulni párbajozni. De soha sem vallhattam magam lojalikus Harry pártinak magam, hisz ismerősöm volt, sőt talán nagyon távoli barátnak is vallhattam őt, de túlságosan is azt szereti ha körülötte forog a világ és nagyon befolyásolható. Már maga sem tudja hogy mit mond, hisz azt vallja amit valaki a szájába rágott. Ezért álltam mindig is távol tőle. De mondjuk ez megérthető hisz tudom hogy min megy keresztül, vagy legalább is megértem az érzéseit. És azt is tudom hogy számára is milyen felkavaró lehetett azt megtudni hogy milyen is a varázsvilág. Én sem nagyon értettem amikor kicsi voltam hogy varázsló vér folyik bennem, de utána a nagyszüleim végleg nem szóltak erről, ám a nagybátyám a pártfogásába vett és esélyt adott hogy a Roxfortba járjak. Igen. Ő segített rajtam amikor minden borulni látszott, ezért örökké hálás leszek neki.
A gondolatmenetem a lány szavai szakították félbe, ez emlékeztetett arra hogy nem vagyok egyedül. A lány azt közölte hogy nem fogadhatja el a felajánlást amiben mondtam neki hogy a taláromban menjen vissza. Vállalja a felelősséget a hibáiért. Ez nagyon becsületre méltó, ebből is látni hogy milyen ember Caline, nem hagyja hogy én vigyem el a balhét. Nem tudok mit tenni ha nem él a lehetőséggel akkor nem él, nem erőszakolhatom másokra az akaratom.
-Rendben, ahogy akarod, bár én csak segíteni szeretnék. -Reméltem hogy nem tolakodásnak veszi a túlbuzgásom hanem csak jószívűségnek. De valami furcsa dolgot éreztem, azt hogy Caline-t kicsit meglepte az amikor felhoztam a flörtöt. Talán zokon vette vagy értelmeztem félre a csupán csak jóindulatú megjegyzését. Ez roppant kínos számomra, nagyon-nagyon kínos. Én mindent elrontok, ezt is csak egy mókás megjegyzésnek szántam, de nem úgy sült el. Ez talán családi ártalom, hogy mindent elszúrok? Ha ilyen kínos érzés lesz végig itt ülni amíg az eső el nem áll akkor nem tudom mit csinálok. Ám ez a gondolat gyorsan kiment a fejemből amikor a lány folytatta a beszédét. Megköszönte a dicséretet és egy kis szünetet tartott. Nagyon vészjósló ez a szünet, de végül dicséret lett belőle. Jóravaló srác lennék? ÁÁÁ, nem hinném, csupán csak..., csak ezt máshogy nevezném. De ez szerintem lényegtelen hogy én mit gondolok magamról, de azért örültem Caline dicséretének. Jól eső érzéssel töltött el az is hogy ő is örült az én dicsérő szavaimnak, ami teljes mértékben igaz volt. Nagyon csinos lány volt, ehez nem fért kétség, és kedves is ahogy sikerült megismernem. A hangulat sem volt annyira feszültséggel teli, szerencsére. És ismét egy kedves megjegyzést tett Caline, ami újra mosolyt csalt az arcomra. Kedves emlékek, nekem is kevés van belőlük,ám ez bizonyos hogy azok közé fog tartozni. Most valami okosat kellene mondanom,de vajon mit hogy ne rontsam el a lány által megalkotott hangulatot? Talán azt amit gondolok?
-Ha bármikor viharba kerülsz gondolj arra hogy nem leszel egyedül, nem magadban kell szembe nézned a félelmeddel, valaki mindig melletted lesz. -gondolom biztos van valakije, fiúja, barátai, családja, de mi mást mondhattam volna? Ez jutott eszembe, és lehet hogy légből kapott értelmetlenség, de szerintem akkor is több mintha valami mást hablatyoltam volna össze.
-Caline, te nem csak szép, hanem kedves lány is vagy. Benned sokkal több van mint ami elsőre látszik. -Valamiért egyre szimpatikusabbnak tűnt a lány, talán a körülmények változnak vagy csak az én meglátásom? Ekkor felnéztem az égre és a távolban fürkésztem. Igen, az én szemléletlátásom a változó tényező, de most nem szabad elgondolkodnom, hanem figyelnem kell a lányra. Ismét ránéztem és vártam a reagálását.

Mi lenne ha...? Vetődik fel a befejezetlen kérdés, de amennyire befejezetlen, épp oly megfogalmazatlan, még csak fel sem merül bennem igazán, ott motoszkál, arra vár, hogy elragadjon a kíváncsiság, mérlegeljem, öltődjön fel bennem, aztán lassacskán, de ráveszem magam, engedek.
-Mi lenne ha...? -s azonnal elvetem, sokadszorra. Nem egyedül esztelenség lenne belevágni, az a sok veszély, még a neve is sugallja! Na meg, lehet hogy nem is igaz, hisz mi rá a garancia, hogy nem csak egy mendemonda. Ki lett volna olyan belevaló, hogy egyedül elmerészkedjen oda, s saját szemével tapasztalja: igaz a szóbeszéd... Egyébként is, ki hinne holmi pletykákban... nagy részük nem is igaz, haszontalan szócséplés, a lányok szórakozása, minek mi nem látjuk hasznát, elítéljük, de igazából nem tudni, honnan merítik, mi a forrása... Persze ha rákérdez az ember: „Bizalmas forrásból...” Hát persze, persze! Hogy lehet azt élvezni, hogy beszélsz róla, de sosem derül fény az igazságra. Ez nagy kicseszés! Aztán persze agyalsz rajta egész nap, és fúrja az oldalad a kíváncsiság. Lehet mi férfiak nem tanultuk meg kezelni az ilyesmit, s azért nem bírjuk ennyiben hagyni, holott a „pletyka” lényege pont ez lenne. Hidd el, a nélkül hogy valaha is megtudnád az igazságot. Aztán persze jön az „igazság” is, de az is csak egy szárnyra kelt pletyka. Ördögi kör!

Őrjítő! Énem egy része már rég elvetette a dolgot, de a legmélyén mégis húz afelé, hogy kiderítsem hogyan lehetséges mindez... válaszokat akarok, látni akarom, és megérinteni! Aztán egy árny, egy jelenés vonul végig az erdő határán. Késő van, már azt hiszem káprázik a szemem, hogy a képzeletem játszik velem, mert annyira akarom, majd rájövök, hogy nem. Két három, négy, majd az ötödik nagy pislantás után sem tűnik el a látóhatárról. A fehér köd most szinte aranysárga, ahogy a telő hold ráveti élén fényjátékát. Csodálatos látvány, ám most csak akadályoz, hogy jobban kivegyem az alakot, legbelül viszont már ujjongok. Tudom hogy megvan. Szinte kiugrom a bőrömből, ordítanék! Szám már nyílik is, majd rájövök, hogy ez mégsem lenne jó ötlet éjnek évadján. Még felkelteném a behemót óriást, és azt a nyegle kutyáját. Alszanak egyáltalán ezek a csúf teremtmények? Hisz amilyen rondák! Na meg, ki tudja, talán még valami prefektust is magamra haragítanék, és akkor muszáj lenne befogni a száját, a nagy fogásom pedig eliszkolna! De lehet e ez egyáltalán valóság? Mintha egy álom lenne, rég nem örültem ennyire valaminek! Talán este jár, nem szeret mutatkozni! Ah, minden összeállt! Megvilágosultam! Fülemben igazi fanfár csendül fel! Kezemmel nagyot bokszolok a levegőbe, ha már hangommal nem adhatom ki ezt a fokozott feszültséget.

Csak vizenyős tekintettel bámulom, mint egy kisfiú a múzeumban, ki most jött rá, hogy a dinoszaurusz nem csak mese, ott áll előtte a nagy rekonstrukció, az összerakott váza, minden darabja, az összes porcikája! Igazi katarzis! De vajon hogy lehet befogni egy efféle teremtést? Egy ilyen lényt! Hat e rá varázslat? Meg lehet e egyáltalán bénítani? Kell e egyáltalán ilyesmihez folyamodni? Barátkozó lesz, vagy ellenséges? Megijed, ha rárontok? Esetleg rám is támad? Tud nekem ártani? Ezek a tisztázatlan kérdések mind elővigyázatra intenének... de nem engem! Nekem ezek mellékes dolgok. Aludni sem tudok, hisz itt vagyok, mint egy eszelős, álltam ki ide, s bámultam a rengetegbe, hogy vajon rejtőzik e ott valami a fák törzse közt, látok e majd ott valami elsuhanó árnyat. Most már fényt kell rá deríteni, itt a mindent eldöntő pillanat! Kissé remegő kézzel kapok a pálcámhoz, s úgy indulok meg elszántan. Szinte hangtalan, ahogy ezen a vizes televényen lábnyomaim elsüllyednek. A cipőm hagyta kis medencékben néhol férgek buknak fel. Jól összenyomtam őket, úgy vergődnek most a felszínre.

Egyre közeledem, már csak néhány méter... tizenöt, tíz... egyre jobban kirajzolódik, az eddig ködbe, s a hajnali sötétségbe burkolózó alak. Savanyú kiábrándulás! Ez mégis mi? Mi az hogy egy húsvér ember, és nem egy...? Pofonként ér ez az egész, düh borít el, s szinte okolom ezt az alakot, amiért nem az ami! Nem az amit vártam! A kezem remegése alább hagy. Lassan elmúlik. Annak ellenére, hogy nyár van, egész hideg a levegő, amit az enyhe szél szállít magával. Ez a nedves levegő még csak ront a közegen... Egy lány, egész jól látom már közelebbről, ezek a formák egyből elárulják. De vajon mit keres itt? Talán ő is hallotta, amit én? Nem az nem lehet, hisz egy bizalmas infó volt... Te jó ég! Már én is kezdek úgy beszélni, mintha a pletykák megkérdőjelezhetetlenül a valóság tükrei volnának. Ah... vicc ez az egész! Mit keresek én itt! Egész kiábrándultam. Biztos csak egy rossz vicc! Meg akartak leckéztetni... Sokakat haragítottam magamra, megtippelni se tudnám, ki tervelte ki, hogy ilyen badarság jusson a fülembe. Most biztos ott állnak valahol, s kémlelnek, hogy csinálok hülyét magamból. Kiderítem ki volt az. Megfojtom, megölöm, porrá átkozom!

De tényleg, mit keres ez itt, mi után jött ide? Talán holdkóros, vagy alvajáró, s most erre vezette a lába? Kedvem lenne egyből felhozakodni a kérdéssel, de ha már itt van, s még nem vett észre, kihasználom a meglepetés erejét. Az elrohadt levelek, s faágak mint egy paplan, borítják a földet, lépteimnek semmi hangja. Mögé osonok, majd a pálcával kétszer megkopogtatom a vállát.
-Búúú! -nem túl szellemes, de nem törekedtem a kreativitásra, biztos vagyok benne, hogy a semmiből jött bőgésem, s hogy a pálcám nedves hegye a vállát érintette, épp elegendő lesz ahhoz, hogy ráhozzam a frászt, s felkeltsem a merengésből!

Gary

"Ismerlek jégen, bálteremben,
Szalonban, utcán, mindenütt,
Tudom, hogy üres szíved, lelked,
Fagyod egy vulkánt is lehűt.
Te mindig csak ragyogni vágyol
S örülsz a hóditás felett...
Sajnos! csak akkor tudtam mindezt,
Hogy jégre vittél engemet."

A hűvös zefír halk suttogásba kezd a lassan növekvő és mindent ellepő hatalmas kézzel, magával a sötétséggel Már akkor eldöntötte, hogy kiszökik, mikor a Nap elvérzett az égbolton. Már akkor érezte, hogy el kell menekülnie, hiszen ezek az ódon falak az életerejét szipolyozzák. Kint a szabadban pedig, nos , lelkének romlatlan és megmaradt része még elhiheti, hogy van remény. Ott még felsejlik egy szebb jövő. Egy elkövetkezendő nap, mikor kimondhatja:
Minden rendben van…
De vajon lesz ilyen? S ha nem, akkor örök kárhozatra van ítélve? S van e purgatórium?
Egyszer régen azt hallotta, hogy ahhoz, hogy a mennybe kerüljön valaki, a poklot is meg kell járnia. De fordítva vajon igaz lehet?

[…]

Mikor már mindenki aludt, vagy legalábbis próbáltak úgy tenni mint ha…, Tyana halkan felöltözött, majd nesztelen léptekkel kiosont a Mardekár hálókörletéből. A hideg falakhoz simulva közlekedett, mint egy vipera, készen arra, hogyha veszélybe kerül, akkor támadjon.
Minimum 20 percébe telt, mire mindenkit kikerülve, valahogyan sikerül elhagynia az épületet.
...

S ekkor hirtelen, mintha először pillantana, csodálkozna rá a világra. Élesen és tisztán rajzolódik ki a szeme előtt minden. A puha aljnövényzet, a rajta pihegő levelek, a faágak sokasága, melyek lombokba tömörülnek.
S mintha az éjszakai szél neki, s csak neki beszélne. Olyan titkokról, amiket senki más nem értene meg.
Mint egy macska, melynek aprócska tappancsai alig érintik a talajt, s puhán észrevehetetlenül sündörög a mit sem sejtő madárka felé, mit másodpercekkel később a halál sötét és feneketlen mélységébe taszít.
Egyre közelebb és közelebb…
Közelebb…
Közelebb…
Megtorpan. Áll vár.
Hirtelen egy olyan mártírért kell nyúlnia, amit sohasem lesz és sohasem volt könnyű legyőznie. A múltja után…
Bárhogy történjen is, aminek meg kell történni az meg is fog. S Tyana tudja, hogy olyan áldozatot űz, mellyel igazán sohasem mert szembenézni.
Ez a lány most egészen más, mint akivel találkozhatnak a folyosón, vagy egy tanteremben, esetleg egy veszekedés során…
Itt és most megszabadul minden álságtól és illemszabálytól, mindentől, ami rabságba döntheti a lelket és a testet.

[…]

Gondolataiba merül, lelki szemei előtt lejátszódik az egész elmúlt egy év. Aprócska képekben érkeznek az emlékek, amik annyira rendíthetetlenül peregnek mélytengeri íriszei előtt.
Valahol túl a szivárványhártyán éles penge villog.
De mielőtt elmerülhetne a szellemképek táncának gyűrűjében, egészen biztosan mozgásra lesz figyelmes. Seprűszerű pillái megremegnek, majd összefonódnak, ahogy pislog egyet. Hátha csak egy rémkép ami eltűnik, ha elszámol mondjuk háromig vagy négyig.
De nem…
Az idegen őt nézi és közelít. Érzi…egyszerűen érzi, ahogy a másik pillantása a hátát perzseli. Számolja a lépteket.
Egy … kettő … három …
Nem ijed meg, viszont a pálca érintésétől kirázza a hideg. Hogy merészel bárki is pálcát fogni Ő rá?
Lassan és nyugodtan fordul meg. Óh … hát persze, hogy CSAK egy diák. Mire is számított? Hogy majd pont itt keresik fel? Sóhajt ismét.
- Elárulnád, hogy mi a francot keresel itt és miért fogsz rám pálcát?
Jéghideg ujjai ha tudnak a másik csuklójára fonódnak. Szépen ívelt ajkai közben a már ismert gúnyos mosolyra húzódnak.
- Tedd el szépen és nem esik bántódásod. És rám többé ne merészelj pálcát emelni, mert az életeddel játszol…nem érdekel, hogy Mardekáros vagy…semmi sem érdekel.
Mint ahogy azzal sem foglalkozik, hogy szegény fiúnak talán eszébe se jutott, hogy pálcát fogjon rá, csupán jó mókának találta az egészet.
- Nagyon unom már, hogy mindig lóg valaki a nyakamon. Követtél, vagy mi?
Dühös suttogása bebújik a bőröd alá, simogat, majd egyszer csak beléd mar.

[- Igazán kedves tőled, hogy segíteni szeretnél. De akkor sem hagyhatom, hogy miattam bármi büntetőmunka tulajdonosa légy. Meg amúgy is, rám férne egy büntetés, legalább megjegyezném, hogy nem szabad csak úgy elfelejtenem a talárom.]

/Wade/

*A vihar mintha csendesülne. Vagy csak egyszerűen a jó társaság miatt nem tűnnek fel, a vad cikázó fényjelenségek? Nem, tényleg enyhülni látszik a vihar, bár csak villámok terén. A víz, még mindig bohókásan folyik be Caline nadrágja alá, ami már így is oly vizes és saras is. Elég vicces lesz majd így felállni, de nem gond. Csak nevet majd egyet rajta, hiszen minek aggódni ilyen dolgokon? Megannyi más is van ezen a földön, amin sokkal inkább aggódni kell. Mondjuk... Mi lesz ha eláll az eső? Akkor tényleg vissza fognak menni? Nem igazán szeretné már Line. Nem tudja mi ütött belé, de valahogy nagyon kezdi megkedvelni ezt az időt. Vagy egyszerűen csak a mellé került Wade-et kedvelte meg? Az egy biztos, hogy jó társaság huppant le mellé, amire gondolni sem mert volna. Arra meg pláne nem, hogyha megszólít valakit, az ennyire nyílt. Mindig is magából indult ki, és azt hitte, hogy az egész suli olyan mint ő. Vagy hasonló. Nem szólnak akárkihez, csak akit ismernek, vagy valami nagyon nagy okot nem adnak rá neki. De lám! Itt ez a srác, aki mindezt megcáfolta. Hiszen, nem adott Line, olyan túlzottan nagy okot arra, hogy most itt legyen mellette, és beszélgessen vele, és mégis.*
- Igazán kedves tőled, hogy segíteni szeretnél. De akkor sem hagyhatom, hogy miattam bármi büntetőmunka tulajdonosa légy. Meg amúgy is, rám férne egy büntetés, legalább megjegyezném, hogy nem szabad csak úgy elfelejtenem a talárom.
*Egy halk kacaj hagyja el torkát. Ha csak arra a talárra gondol. Kedveli, mert tényleg, szép az a fekete szín ötvözve a kékkel de. Akkor már inkább viselné egy Mardekárosét. Az legalább zölddel van szegélyezve, és a kígyókat is kedveli. Bár az utóbbiak közül is, csak a zöldeket. Nem tudja miért, világ életében az zöld szerelmese volt. Mikor ide került a suliba, és meglátta a Mardekárosokat. Azt hitte ő is abba a házba kerül majd. Nem igazán ismerte akkoriban az itteni dolgokat. Azt hitte, hogy azért mert szereti a zöldet majd bekerül. Persze, azóta kiismerte kicsit a házakat, és annak felépülését, és a Mardekár... Hát. Nem volt különösképpen sok problémája a Mardekárosokkal, csak annyi, hogy néha-néha megjegyzést tettek rá, hol mosolya, hol könyvmolysága miatt. Természetesen nem foglalkozott velük, hiszen, ők már csak ilyenek. Meg ő is, már csak ilyen. Kissé furcsa, más pörgősebb gyerekek szemében. De a talárjukat azért még mindig irigyli, bármilyenek is. Ahogy ezen gondolkozott, egy időre elemelte tekintetét Waderől, és az ő talárját fürkészte. Griffendél. Piros színéről szinte sugárzik, hogy nem akármiért olyan neves ez a ház. Még a talár is, mintha másabb lenne, mint bármelyik házé. Pedig nem, csak, ha valaki tudja, mi is az a Griffendél, már másnak látja a talárt is. Nem csoda, hogy Wade Griffes. Hiszen, tényleg, jószívű, kedves. És mindenbizonnyal bátorság is szorult belé. Már eleve az tiszteletre méltó Caline szemében, hogy nem retten meg, ezektől a semmire kellő villámoktól, melyek kacifántosan, és szinte már előszeretettel riaszgatják a lányt. Meg ha csak arra gondol, hogy a bátyja Giles is Griffendéles, és oda olyasmi figurák járnak mint ő, akkor mindenbizonnyal, Wade is egy igen kedves, és jóravaló srác. Sőt, nem csak mindenbizonnyal, hiszen tényleg jóravaló ez a Wade! Fel is emeli rá szemeit, és mosolyát szelíden villantja felé. Még mindig itt van mellette, és nem unta meg a társaságát, sőt. Ez olyan nagyszerű!*
- Rendben! Remélem is, hogy így lesz, hiszen... Egyedül olyan rossz. Régebben mindig a testvéremhez szaladtam, de most már, hogy ide járok, azért mégsem rohanhatok át a másik hálókörletbe, azzal a kifogással, hogy "jaj félek"! Meg hát, ideje lenne megtanulnom, hogy semmi különös ez a villám, csak egy kisülés.
*Hátát nekidőlti a fának, és nagyot sóhajt. De vajon ki lesz mellette? Most is csak véletlen, hogy a fiú mellételepedett. Vagy ezt csak képletesen mondta a srác? Biztosan. Bár, ha belegondol, mostantól, egy viharról már biztosan nem az a förtelmes emlék fog eszébe jutni, amit kiskorában megélt, hanem ez. Egy fa alatt, egy kedves sráccal, aki mindenféle bókkal elhalmozza. Már kicsit, kezdi kellemetlenül érezni magát, hiszen, annyi szépet mondanak neki, ő meg? Mondott valami biztatót a fiúnak? Azon kívül hogy jóravaló? Nem igazán. De, mit is mondhatna? Hogy nagyon jól érzi magát vele, és hogy jól esik neki ezek a lehet a fiú szemében jelentéktelen kis bókok? Ezt kéne tenni, de olyan nehéz. Beszélgetni könnyű, most már. De hogy ilyet megosszon egy fiúval! Anyukájától mindig azt tanulta, hogy nem szabad nagyon a fiúkat dicsérgetni, mert könnyen elszállnak maguktól, meg akkor azt hiszik, hogy a lány teljesen beléjük van zúgva. És még ha tényleg így is van, akkor sem szabad tudtukra adni. Magyarul, hagy küzdjenek. Egy valamire való lány nem hagyja magát egykönnyen. De mire is kéne hagynia magát Calinennek? Hiszen, csak egy jó barátnak tűnik, ez a mellette ülő fiú. Vagy?*
- Nagyon köszönöm, Wade.
*Szólalt meg végül csilingelően, kissé elnyújtott hangon. Ebből le kell vonnia Wadenek, hogy bizony nagyon jól teszi, hogy ilyen szépeket mond. De ha mégsem vonná le belőle, valamiért megszaladt Caline nyelve, és folytatta előbbi szavait.*
- Nagyon kedvesek a szavaid. Igazán jól esnek. Tudod, benned is igazán sok minden megbújhat még. Legalább is úgy látom, hogy elsőre nem leszek képes megismerni téged teljesen. Sőt, talán sohasem foglak teljesen! *Kis csend, szélesebb mosoly.* - Biztosan a lányok kedvence vagy...
*Utolsó mondatát halkabban mondja. Nem lehangolóan, ahogyan a többi lány szokta ezt mondani. Bóknak szánta, és reméli Wade nem veszi zokon! Hiszen a mellette ülő srác, igencsak helyes, sőt, ahogy egyre több ideje nézi, szép. És hát, egy szép fiút, bizony minden lány kedvel. Még egy olyan bezárkózott kisvirág is, mint jómaga.*

//Bocsi a minőségért de semmi agyam nem volt már hozzá//

Ez nem egy olyan este...
A sötétség fojtogató. Mintha beette volna magát a levegőbe, fizikai létet nyert volna, s úgy csavarodott az ember nyakára akar egy kígyó az áldozatára. Gomolyfelhők hadai indultak csatába a hold ellen, s lepték el az égboltot. Vastagok voltak. A fény nem tudott átszűrődni hatalmas testükön. Mintha a hold tükrözte sugarak eddig fűtöttek volna. A levegő lassacskán lehűlt. Már nem érték el a földet a sárgás nyalábok, a nap fényének esti követei. Mintha tényleg egyre hidegebb levegőt hozott volna a szél, de persze nem a hold miatt, amely eddig lámpásként magasodott felénk, s most úgy tűnt el a fénye, mintha a felhők fekete lyukként szívták volna magukba. Vihar volt kilátásban, az egyre feketébben csoportosuló felhőbolyhok között néhol villámok csaptak fel, megtörve egy pillanatra a sötétség hatalmát, ám hamar szertefoszlottak a térben: egy... kettő... három... majdcsak tíz másodpercbe tellett, míg a levegő idáig szállította szívig hatoló mennydörgésüket. Szél támadt, s magával apró esőcseppeket szállított. Ilyen az én szerencsém. Hülyét csinálok magamból, ráadásul még egy zuhét is kapok a nyakamba. Így is lassan szügyig süllyedek a mocsokban...

A pálcám végéből fényt csalok ki. -Lumos -suttogom. A világosság mint egy gejzír tör elő, nagy erővel, vakítóan, akár egy villanypózna fénye világítja most be a körülöttünk lévő területet.
A fényt a lányra irányítom, akár egy mugli rendőrjárőr szegezem rá a pálcám zseblámpaként, hogy jobban lássam, és hogy talán... elvakítsam a kis perszónát, a hangneme miatt! Igen, főleg ezért! A fény még az én pupillám is pontnyira zsugorítja az űrbéli feketeség után, de látnom sem kell ahhoz, hogy tudjam milyen színű szegély virít a talárján. Biztos vagyok benne, hogy valami felvágott nyelvű, elkényeztetett aranyvérűvel hozott össze a sors, egy háztársammal. Más se kellett ma estére, csakhogy egy ilyen nyafogós lányka miatt lepleződjek le. Épp elég, hogy már saját magamat is tébolyultnak tartom e miatt, nem akarom, hogy kitudódjon, azzal vége lenne mindennek! Egy életre elásnám magam. De ki tudja, ő miért van itt? Ha esetleg hallott a dologról és ő is... akkor elég nehéz lenne megmagyaráznom, hogy én nem AZ után keresgélek itt az éjszaka kellős közepén.

Nem tudhatom mit keres itt, miért jött... Talán itt találkozik valakivel? Vagy esetleg csak egyedül akart lenni? Hát tuti meghibbant, ha az ilyen helyek jelentik neki a lelki békét. Akkor valami elvetemült lehet. Ennél kísértetiesebb helyet jelenleg nem talál. Egy huhogás, majd egy hatalmas reccsenés. A pálcám a hangok irányába kapom, hogy megvilágíthassam fénnyel. Lehulló ágak, falevelek, a bokor megrezzen. Rémülten szisszenek fel, bár hamar meg is bánom, ahogy rájövök: már nem vagyok egyedül. Tovább fókuszálok a pontra... semmi. Téves riasztás. Egyre gázabb ez az egész,  most már végképp nem húzhatom tovább, szabadulnom kell innen, és elfelejtenem, hogy ilyen badarság miatt jöttem le ide. Kell egy magyarázat. Megszüntetem a fényforrást, újra elborít a sötétség leple.
-Hmm... azt hittem ezt a kérdést nekem kell majd feltennem. Ilyen észrevétlenül kiosonni, bravó!  -szólalok meg mázos hangon.
-A prefektus nem lenne elragadtatva... de talán meg tudjuk beszélni. -egész beleélem magam a szerepbe, pedig förtelem spiclit játszani... Most mégis tetszik ez a számon kérő hanglejtés, na meg hogy zsarolhatom kicsit.
-Szóval, mit tennél meg, hogy ne bukj le? -dobom fel a kérdést színtelen hangon, ahogy a sötétben közelebb lopódzom hozzá...

// //

[-Nem is tudtam hogy van egy bátyád. Megkérdezhetem hogy kicsoda?]

Caline

Szellő érintette az arcom és a hajamról lecsurgó víz végigsiklott arcomon, majd pedig amikor az már elérte az orromat vagy az államat nemes egyszerűséggel lecsurgott róla, vagy az ölemet célozta vagy pedig amikor Caline-re néztem a lecsepegő víz a földre hullott ahol a cseppenés hangja már elenyésző volt ennek a viharnak a hangos zajkavalkádjában. De engem nem érdekelt sem a vihar hangos dörmögése sem pedig bármi más ami nem Caline-hez kötött. Még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna hogy egy viharban ennyire jól érzem magam itt a rengeteg szélén. De a sors az kiszámíthatatlan és én a sors ezen fajta megnyílvánulásait nagyon is szeretem. Habár nem hiszek sem a sorsban, sem pedig a végzetben, de kellemes eljátszadozni ezzel a szóval. Így az igazat megvallva én nem hiszek sem istenben sem pedig bármilyen vallásoz kötött dologban. Pedig a hit nagy ajándék, aminek a segítségével bátor lehetsz akár a halállal szemben is, vagy megnyugvást kapsz ha hiszel, esetleg a hitben megtalálod a kérdéseidre a választ. Ha a hit nagy ajándék akkor én nem érdemeltem még ki, de remélem hogy egyszer meg tudom tapasztalni milyen is igazából hinni valamiben. De az is lehet hogy soha sem adatik meg ez a lehetőség, és tudom hogy ez rajtam múlik igazán. Hogy én hogy állok hozzá a dologhoz. Biztos hogy a koncepciómmal van a gond, de ez most mellékes, hisz azok a szavak amiket Caline mond sokkal fontosabbak ennél a gondolatmenetnél amiket az éjszakai sötétjében magányosan is tudok folytatni. És most a lány mondandójára figyeltem.
Igazam volt abban hogy sokkal több van a lányban mint ami elsőre látszik hisz nem hagyja hogy elvállaljam a büntetést ha esetleg elkapnak a talár miatt, és inkább ő szeretne felelősséget vállalni azért amiért ilyen feledékeny volt és nem hozta magával ki azt az általános ruhaneműt. De mindenki elfelejthet néha valamit, senki sem lehet tökéletes, és egyszer megeshet az ilyen hogy a szobájában felejti a talárját, de néhány tanár ezt nem értené meg. Sőt egyik sem, példát statuálás képen kellően megbüntetnék Caline-t pedig csak egy ostoba rongyról van szó. De nem próbálok Caline-el vitába szállni hisz fölösleges lenne. Eldöntötte hogy vállalja a felelősséget ha esetleg elkapják és nem bújik ki a kötelessége alól. Nagyon is becsületre és tiszteletre méltó hogy a lány így döntött.
Sajnos sokan nem rendelkeznek ennyi felelősség tudattal és mennek a maguk feje után nem törődve azzal hogy mi lesz velük és másokkal. Most például arra a sok Mardekárosra gondolok akik állandóan a bajt keresik és másokba kötnek, azonban ha valaki visszaüt nekik akkor rohannak a tanárokhoz és mindenki elillan. Egyedül csak akkor mernek komolyabban fellépni valaki ellen ha megvannak bizonyosodva arról hogy legalább a túlerő két-háromszoros. Nem egyszer adódott már olyan eset hogy több felsőbb éves Mardekárossal kerültem összetűzésbe, ám én mégsem hátráltam ki. Volt amikor jó nagy verést kaptam, de amikor nem volt segítség megesett az is hogy én arattam diadalt aminek az íze keserű volt mivel biztos hogy Piton küldött utána órák után büntető munkára vagy pedig a Griffendél háztól vett el pontot, ami viszont nem csak számomra okozott kárt hanem más számára is, hisz egy komoly csapatmunkát tehetek én is ilyenkor kockára. Most is jelenleg a Mardekár vezet a pontversenyben, de nagyon remélem hogy újra valamilyen csoda folytan a Griffendél fülöl emelkedik legnagyobb ellenfelén és újra az iskola bajnoka lenne. Habár most komolyabban már kit érdekel ez a pontverseny? Mindenkit a varázslóvilágban kialakult kaotikus helyzet zavar ami meg kell hagyni eléggé megzavarja az emberek épp gondolkozását. De van aki ilyenkor is ugyanúgy viselkedik mint máskor, ők azok akik ezeket a helyzeteket uralni tudják. Nagyon reméltem hogy én is az utóbbiak közé tartozom, de ez megcáfolódott amikor Caline rám mosolygott és az a kisugárzó szépség kissé zavarba hozott, de vajon miért? Nem szabad úgy gondolnom Caline-re hisz azzal csak kihasználnám a lány helyzetét, nekem most egy jó barátnak kellene lennem aki mellette áll ha bajban van, nem pedig egy olyan...
De a gondolatmenetet nem fejeztem be, mert tudom hogy nem lenne helyes Caline-re úgy tekinteni mint akivel komolyabb kapcsolat is kialakulhatna a barátságnál, de mi van ha nem akarok most az egyszer a helyes úton járni és folytatom a bókolgatást, ha nem veszi rossz néven, hisz még azt sem tudom hogy jár-e valakivel...
Caline válaszára figyeltem, amit az egyik tanácsomra mondott. Én sem szeretek egyedül lenni, de néha vágyok a magányra és néha nem engedem hogy a barátaim is velem tartsanak ha véletlenül nem szabályos dolgot csinálok. De azt nem is tudtam hogy Caline-nek van itt a Roxfortban egy testvére. Amint befejezte a mondandóját én őszinte mosollyal néztem a szemébe
-Nem is tudtam hogy van egy bátyád. Megkérdezhetem hogy kicsoda? -ez érdekelt, hisz lehet hogy ismerem akkor pedig elég vak lehettem hogy egy ismerősöm testvéréről tudomást sem vettem, főleg hogy Caline egy igen kedves és szép lány. -Mindenki fél valamitől, hiába akar bátornak tűnni szerintem nem az a bátorság hogy nem félünk semmitől hanem az hogy képesek leszünk szembe szállni a félelemmel. -Most legszívesebben segítenék neki legyőzni a félelmét és biztatnám hogy nem lesz semmi gond, ha pedig benne lenne akkor a kezét fogva visszamennék vele Roxfortba, de nem. Nem próbálom rábeszélni arra hogy menjünk vissza mert akkor vége lenne ennek, én pedig Caline-el akarok maradni. Kedvelem és nagyon jó a társasága, nem szívesen mennék vissza most a Roxfortba hogy mindennek vége legyen. Inkább maradok itt az esőben egy fa alatt a lánnyal. De nem szabad csak magamra gondolnom, mi van akkor ha nem tetszik a lánynak ez a sok bókolgatás csak azért mosolyog mert nem akar megbántani? És tényleg mi van akkor hogyha jár valakivel Caline? Túl sok a megválaszolatlan kérdés és az lenne a legjobb ha megkérdezném és nem gyártanám itt a különböző elméleti kérdéseket. De amit Caline a bókjaimra mondott az megnyugtatott, legalább örül annak hogy megpróbálok szépeket mondani neki. Én még most is csak rá mosolygok és örülök hogy nem okoztam neki csalódást, azonban amikor a lányok kedvence dologra mondott kicsit felkacagtam, és utána tovább mosolyogtam rá.
Az igazat megvallva gyakran flörtölök lányokkal és hamar megtalálom a közös nevezőt velük, de egyikből sem lesz komoly kapcsolat. Valahogy nem vagyok képes egy másik lányra úgy gondolni mint Annára. Talán azért mert az én hibám az hogy..., de biztos hogy az lenne a legjobb ha végre egyszer összejönnék valakivel.
-Az igazat megvallva nem mondhatnám hogy az vagyok. -mondtam nevetve, és közben ismét tekintetem gyönyörű szemeibe temettem és hatalmas mosollyal mondtam a következő mondatot: -De egy ilyen csodálatos lány után mint te rengeteg fiú szaladhat. -ezt kedveskedésnek szántam és szerintem igazam is van. Ha valaki épp ésszel rendelkezik akkor keresi Caline társaságát, hisz nagyszerű lány, kedves aranyos és szép. Szerencsésnek mondhatom magam hogy megismertem őt, és jó barát szeretnék lenni, de többet akarok, tudom hogy nem helyes mégis többre vágyom, ezt azonban nem lenne szabad a tudtára adnom egyenlőre mert azt hiheti hogy hátsó szándékaim vannak, de lehet hogy észre vette már hogy jobban kedvelem mint egy barátot...

[- Giles Lawrence. Ő is Griffendéles mint te.]

/Wade/

*Látja Wade-en, hogy néha-néha igazán elkalandozik. Mondjuk, a lány meg sem szólalhat, hiszen minden percben valami más felé figyel, de a központban természetesen a mellette ülő áll. Ahogy most is. Vajon mire gondolhat a fiú? Biztosan teljesen máshol jár ilyenkor. De vajon hol? Olyan kiismerhetetlen a másik fél. Főleg így, hogy még a másik nembe is tatozik. Mert ha talán lány ülne mellette, akkor magából kiindulva, talán értene valamit. Mondjuk, az hogy egy fiú mellett nőtt fel, már megedzette, és valamikor felismeri a fiúk jelbeszédét is. De Wade valamiért másabb volt. Éppen hogy voltak jelbeszédei, és azokat is csak akkor vette észre, ha igencsak figyelt. Titokzatosnak tűnik, sőt! Az is. Lehet, hogy kimondja amit gondol, de a jelbeszéde igencsak sejtelmes. Caline szeme kicsit felcsillan. Ez igencsak imponáló a számára. Nem nagyon kedveli, az olyan személyeket, akiket elsőre könnyedén ki lehet ismerni. vagyis, nem is az, hogy nem kedveli, csak őket nem kihívás akkor megismerni. És úgy tűnik, Wade-et kihívás lesz.*
- Giles Lawrence. Ő is Griffendéles mint te.
*Válaszol még mindig mosolyát arcán tartva. Már ragályos ez az arckanyar úgy veszi észre. Hiszen, már egy jó ideje Wade is csak mosolyog. Csak nehogy védjegyévé váljon, és nehogy az legyen vele is mint Line-al. Ránő ez a görbe. Bizony. Valamikor a lánynál is előfordul, hogy szomorúságra ad okot az élet, de néha még akkor is képtelen nem mosolyogni. Mintha, már megkívánná a külvilág, hogy mindig a mosolygós Caline K. Lawrence mutatkozzon felé. Vagy csak ő maga mesélte be, hogy a világnak erre van szüksége? Ám ez most nem lényeges. Hiszen, most pont olyan hangulatában van, hogy igazán mélyről tör elő mosolya. Bár mindig szívből jön mosolya (csak az előbb említett időkben nem), hiszen az alap hangulat nála az öröm, a boldogság, de... Akkor sem ilyen mélyről jön. Esetleg még születés napján tör elő belőle, ez a mély öröm, mikor megajándékozhatja testvérét, és tudja, hogy újabb évet hagyott maga mögött. És egy újabb évvel lett vénebb, ahogy anyukája szórakozott mindig születésnapján. Igencsak fiatal anyja volt, de mindig emlegette, hogy egyre öregebb, meg vénebb. Persze mindig jót derültek rajta, hiszen, még ránc sem volt arcán. Erre az emlékre Caline tekintete egy pár pillanatra üressé válik. Mintha csak nem ebbe a világba járna. Csak Wade szavai rángatták vissza újra térbe és időbe. Pislogott egy párat, mint aki most ébredett, majd kicsit bűnbánó hangon megszólalt.*
- Ne haragudj, kicsit elkalandoztam. ~Kicsit?! Teljesen eltűntél!~ *Füle mögé hajtja néhány kósza tincsét, ami mindvégig kicsit takarták ábrázatát. Eddig sosem zavarták ezek a kis loknik, sőt örült jelenlétüknek, mert volt mit csavargatni. Ám most valamiért csak zavarták Line-t. Kicsit felsóhajtott, mintha komolyabb lenne arca, ám egy gyönge mosoly még mindig ott figyel ábrázatán. Komoly témába keveredtek, ez megkíván egy kicsit szolidabb képet.* - Teljesen igazad van! Egyébként meg, aki azt mondja nem fél semmitől, az fél a legjobban. Méghozzá a félelemtől fél. És szerintem attól butaság félni, hiszen, az is csak egy érzés, amivel együtt kell élnünk.
*Majd kicsit a messzeségbe bámul, hogy végignézzen, a még mindig víztől ázott tájon. A vihar még mindig tombol, mintha csak haragudna valamire/valakire. Vagy egyszerűen, csak ilyen vad tánchoz volt kedve a mai nap? Annyi kérdést tehetne még fel a lány, de már vissza is emeli tekintetét Wade-re, aki megint egy bókot sütött el, mondandója végén. Caline arcán a mosoly szélesebbre húzódott, és mikor a fiú kicsit kacagott, ő belőle is előtört egy kis hang. Nem tudja miért, inkább meg kellett volna ijednie, hogy mondanivalóján kacagnak, de valahogy érezte, ez nem kinevetés volt.*
- Mióta beszélgetünk, most először nem vagyok hajlandó hinni neked. *Mondja apró kacajjal a hangjában. Hogy hogy ez a srác ilyet mond? Egyszerűen olyan kedves, és már első ránézésre egy nagyon tetszetős figura. Netán az itteni lányok vakok? Vagy csak nincs ízlésük. Ezen a gondolatán kicsit felkacag. Úgy gondolt, most ezekre, mintha egy nagy Fiúfaló csibecsaj lenne. De akkor is érdekes számára. Vagy, netán ez a srác is olyan lenne mint ő? Kissé visszahúzódóbb, bezárkózottabb, és ezért mondta azt amit? És csak véletlen, hogy most éppen vele beszélget? Hiszen az is véletlen, hogy jómaga éppen nemrég hozta azt a bizonyos elhatározását, és szólalt meg nyitottabb hangnemben. Netán Wade is nemrég hozott hasonló elhatározást? Hú! Az már lehetetlen, hogy ennyire egyformák lennének. Biztos valami más van a hátterében, de mégis micsoda? Nem kérdez rá. Előző szavaival éreztette, hogy nem lezárta ezt a témát, hanem pont hogy megnyitotta. Persze csak annyira, hogy Wade el tudja dönteni, elszeretné-e mondani Caline-nek, hogy mi is az oka, vagy abbamarad ez a téma. Közben a bókról meg is feledkezett. Nem mintha nem esett volna jól neki, csak egyszerűen, már sokat beszélnek róla. Ideje lenne kicsit Wade-ről hallani ezt-azt. Igen, Caline kíváncsi rá...*