A Rengeteg széle

Richard

A thesztrál még nem harapta le a kezemet. Helyes. Ráadásul, ahogy elnézem nem úgy látszik, mint aki most akarná megenni a karomat. Legalábbis remélem, hogy így van. Nem, mintha olyan sok dolgot csinálnék a jobb kezemmel, de azért hiányozna, ha nem lenne. Ráadásul, ha elkezdené az előbb említett végtagommal, akkor valószínűleg nem állna le, és megkóstolná a többi részemet is. Az pedig nem lenne valami kellemes érzés. Azért csak nem fajulna odáig a helyzet, mert Richard talán megállítaná, de ebbe se vagyok teljesen biztos. Valamilyen furcsa oknál fogva egy mardekárosra se bíznám rá az életemet. Ez kicsit furcsán hangzik, mivel a háztársaim, és olyanok mint a második családom, de a teljes bizalom akkor is hiányzik. Talán, azért mert magamból indulok ki. Csak lehet valami oka annak, hogy egy házba osztottak minket.
- Nem a legszebb állatok a világon, de nem is kell annak lenniük, hisz csak kevesen látják őket. Azoknak meg, akik látják volt részük sokkal rosszabb látványban náluk.
Még mindig felé fordítom a fejem, ha vele beszélek. Egy kicsit kényelmetlen a nyakamnak, de ez van. Az arcomon halvány mosoly látható, ami tökéletesen kifejezi a jelenlegi hangulatomat. Végül is jól érzem magam, találkoztam egy különleges állattal, így értelmet nyert a látogatásom.
A következő kérdésre, viszont a mosoly lefagy az arcomról, és lassan a thesztrál felé fordítom a fejemet, mintha nem hallottam volna. Azonban pár másodperc múlva mégis megszólalok.
- Neked még nem meséltem? – Teszem fel a költői kérdést háttal állva neki.
Persze, hogy nem meséltem, hiszen csak kevés ember van, akinek elmondom. A Roxfortban is csak páran tudják azok meg olyan emberek, akik nem pletykálnak. Nem szeretek erről a témáról beszelni most viszont valamiért mégis megteszem.
- Azt már tudod, hogy a – Kis szünet, mi alatt a bal kezemet ökölbe szorítom olyan erősen, amennyire csak tudom. Ez csak azért kell, hogy ne kezdjek el nem túl szép jelzőket használni a személyre, akit említeni fogok – nagyanyámmal sose jöttem ki valami jól. Konkrétan jobban utált, mint a macskákat, pedig allergiás volt rájuk. De ezt már tudod, mert vagy ezerszer mondtam.
Arra konkrétan nem emlékszem, hogy mit meséltem neki róla, de az biztos, hogy már említettem neki a dolgot, hiszen minden egyes embernek elmondom mennyire szerettük egymást. Minden embernek, akivel egynél többször találkozok az életben, elregélem a fél életemet, persze kihagyva azokat a részleteket, amikről nincs kedvem beszélni.
- Meg azt is tudja mindenki, hogy egy kényelmes azkabani cellában ücsörög a drága lélek emberölés miatt. Én ott voltam, akkor amikor azt a bizonyos embert eltette láb alól. Ráadásul ismertem is, mivel a legjobb barátom volt. Az a vén k… vagyis a nagyi megtiltotta, hogy szóba álljak vele, mert félvér volt. Szerinte egy aranyvérű csak egy másik aranyvérűvel barátkozhat. Én viszont a tiltása ellenére egyik nap kiszöktem játszani vele. Természetesen, mikor rájött nagyon ideges lett. Kiviharzott a házból, és nem kellett sok idő, ahhoz, hogy megtaláljon minket. Előadta a szokásos „Szégyent hozol a családra” kezdetű monológját. Látszott rajta, hogy ivott is egy kicsit. Sose láttam még annyira idegesnek.
Hirtelen abbahagyom a simogatást, és csak egy helybe tartom a kezemet az állat fején. A beszédet is abbahagytam egy rövid időre, majd ugyanazzal a hangerővel folytattam.
- Elővette a pálcáját és egyenesen rám szegezte. Kijelentette, hogy most már betelt a pohár, és megöl. Azt hittem, ez megint csak egy üres fenyegetés, de aztán elkezdte mondani az átkot. És az utolsó pillanatban azt vettem észre, hogy valaki elém ugrik. Aztán jött a villanás, és a következő pillanatban a srác már holtan feküdt előttem.
A mondat befejezése után újra Richard felé fordulok ugyanazzal a mosollyal, amivel az előbb is látott.
- Tehát közelről találkoztam a halállal. Volt Oliver, nincs Oliver – Zárom le a kis történetet teljesen közömbös hangon, mintha az időjárásról beszélnék.
- Most ő is ötödéves lenne, és biztos vagyok benne, hogy griffendéles. De az ő baja. Minek ugrott elém? Én nem kértem rá, hogy áldozza fel magát. – Ismét a thesztralra nézek, ami már tett pár lépést, azóta mióta otthagytam – Legalább látom a thesztrálokat. Így nem kell amiatt aggódnom, hogy úgy halok meg, hogy nem látom őket.
Egy mélyről jövő sóhaj, majd témaváltás.
- Jó, csak megkérdeztem. Csak, azért, mert páran félnek tőlük. Nevetséges, igaz? Pedig szerintem nincs bennük semmi félelmetes, csak első találkozáskor meg kell szokni, hogy nem éppen a világ legszebb lényei. Ja meg húsevők, de az részletkérdés.
Ismét a fa felé kezdek el lépkedni, és az alvó macskát kezdem el csodálni. Na igen, sokkal szebb látvány, mint az előbbi teremtmény. Közben eszembe jut még valami. Én természetesnek veszem, hogy látom ezeket az állatokat, de kicsit végiggondolom, hogy nem mindenkinek volt olyan élményekben része, mint nekem. Ami azt jelenti, hogy háztársam is találkozott már a halállal.
- És te? Szülő, nagyszülő, testvér, barát, barátnő, ismerős vagy ismeretlen halt meg? – Teszem fel a kérdést, majd leguggolok Rich előtt, hogy a szemmagasságunk ismét egy síkba legyen.
Kíváncsi vagyok az ő sztorijára, bár lehet, hogy nem a valódi történetet fogom hallani, mert megeshet, hogy nem szívesen beszél erről az élményről. Azt hiszem az előbbi felsorolásban minden lehetőséget felsoroltam, de lehet, hogy tévedek.

Egy sötét megmentőm

*Hihetetlen.. Ez is csak vele történhet meg. Hogy óra után elveszített valamit, az még okés, kijött megnézni, persze okos fejével, egyedül, és most itt bolyong már órák hosszat, minden túlzás nélkül, mert a gyomra erősen korog, szóval egy forró csokit csinált magának, hogy a felborzolt gyomrát lenyugtassa, és kicsit józanabbul gondolkodhasson. Nos, a tény, hogy elveszett a nyaklánca, amit a nagyijától kapott, az most, ebben a pillanatban a legkisebb probléma. A közepes az, hogy nagyon sötét van, és  a legrosszabb, hogy a szomszéd bokorból, ami mellett üldögél már egy ideje, nagyon furcsa zajok szűrődnek kifelé. A hátán feláll a szőr, barna szemei fürkészőn kutatják a bozótot, mikor ugrik ki rá valami nagy és szőrös és undorító... Egyik kezében a pálca világít, a másikban a minduntalan újratöltődő forró csokis bögre van, és nagy levegőt vesz.... Egy nagy valami suhan el előtte, a Hold lassan csúszik az égre, és ezzel megvilágítja a körvonalait. egy nagy golyó. Na várjunk csak. Egy golyó nem tud suhanni!! Amikor újra elhúz nem messze tőle az a bizonyos golyó, akkor már nincs sok kedve ezzel a logikusnak tűnő gondolattal játszani. Sötét, az még rendben van, hiszen egyszer úgyis be fog sötétedni a nap folyamán, és ez eléggé nyilvánvaló, de az, hogy mielőtt még sötét lenne, még az előtt eltévedt... Hát ez hihetetlen.. Ezt is csak ő képes produkálni.. Nem sokára lassan lenyugodott, és valami józan gondolkodás lett rajta úrrá. Felállt, és a bögréje eltűnt. Nem baj, mert most szépen kisétál az erdőből. Szóval nekiindult előre, nem nézve semerre, ám hiába ment csak egyenesen, úgy tűnt, hoyg egyre beljebb téved, és nem hoyg kifelé, hanem még jobban befelé sompolygott. A zakatoló szívére tette a kezét, és amúgy nem volt szívbajos, csakhogy a nyugtalanító zörejek nem voltak biztatóak. A pálcát előre szegezve, nyelve hegyén a Nox, majd a Protego varázsigével, mert amíg a pálca világít, nem lehet varázsolni... Biztos kézzel tartotta a pálcát, és magabiztosan lépkedett, csak abban nem volt biztos, hogy jófelé. Sebaj... valamerre csak halad! Jobb, mint ülni, és várni a semmire... Ugyan ki keresné őt? Ám amikor egy ugyanolyan, vagy hasonló helyen kötött ki, mint ahonnan az előbb elindult, kicsit felszaladt benne a pumpa. *
- Tájolj...
*Ám rá kellett jönnie, hogy a bűbáj nem működik.. Hiszen az előbb mondta magának, hogy amíg... Egy nagyon hirtelen mozdulattal fordult meg, és ez olyan nagyon hangosnak tűnt itt, az erdő nagy csendjében, hogy sokáig mozdulatlanul állt, és készen arra, hogy a varázsigéket elhadarja. Háta mögött zaj. Odafordul, és szerencsére semmi mozgás. Ám ekkor egy hatalmas pók került a pálcája fényének körébe, és Mia ettől a hirtelen felbukkanástól, és a sokktól ledermedt. Először is tudni kell, hoyg utálta a pókokat. Aztán itt nagyon hirtelen szó szerint vetődtek rá. A gyomra összerándult egy görcsbe, és az ujjai elfehéredtek, miközben a pálcát markolta. Nem, kioltani ezt az üdvözülést adó fényt nem fogja. Leguggolt, és gurult, nem érdekelte, hogy a hajába levelek, és ágak csimpaszkodtak, talárja fájdalmas reccsenéssel nyílt szét, és valahol lehagyta. Felugrott, és mivel maga mögött megint hallotta a neszt, most nem nézte meg, hogy ki követi, csak szaladt. Nem érdekelte, merre, remélhetőleg kifelé, mert megőrül ő reggelig, csak el innen. nem volt nagy sportoló, sőt mi több, sosem sportolt igazán, de ez meglátszott most rajta. Bukdácsolt, de nem érdekelte... Rémült zihálása, csörtetése, és a pálcája fényének villózása zavarta meg az amúgy síri csöndbe burkolózott, és sötétbe bújt erdőt...*

[Egy lökött pipinek]

Egy lökött pipinek

- Vingardium Leviosa! -ejtem ki a szavakat unott hangon, miközben kezemben szinte gépiesen lendül a pálca. Olyan mintha irányítanának, mintha nem a saját akaratomból cselekednék, csak egy vacak bábú lennék, amit kívánságuk szerint mozgatnak. Egy robot, ami be van programozva és annak rendje, módja szerint végrehajtja a parancsokat. A mozdulatra a megcélzott falevél kissé megemelkedik, majd lebegve szállingózni kezd előttem, míg meg nem nyomnak egy gombot a robot testén. Ekkor azonban a pálcát tartó erős férfikéz lassan leereszkedik, a levél kisvártatva lágyan landol a talajon. Sötétedik. Lépteim ezzel szemben nemhogy közelednének a Roxfort irányába, de sokkal inkább távolodnak. Cipőim ütemesen koppannak a földön, ennek ellenére aligha hallhatná meg bárki is. Hisz nincs itt senki. Ismételten rossz úton járok, rosszkor vagyok rossz helyen, ahogy az lenni szokott, de ez most legkevésbé sem foglalkoztat. Máson jár az agyam. Más valakin. Egy olyan emberen, akin nem kellene, akin sosem kellett volna...egy olyan cicamicán, akinek már nem az élők sorába kellene tartoznia. Rajtam múlt minden, csakis rajtam és az erőmön. Lelki vagy fizikai? Sokkal inkább lelki. Eldönthettem volna a sorsát, lezárhattam volna mindent, megtehettem volna, ha... Akkor most nem lenne ez a szenvedés, ez a tanácstalanság, a kényszer. Ha van annyi lelki erőm... Nem volt, nem voltam képes rá, nem vagyok képes rá és ki lehet mondani, hogy sosem leszek. Egyszerűen nem tudok megszabadulni tőle. Állandóan kísért, tönkretesz, felborítja az életem...érzéseket vált ki belőlem. Érzéseket, értitek? Olyan érzéseket, amit senkinek sem sikerült soha kicsikarni belőlem. Gyengéd érzéseket. Belőlem, aki sziklaszilárd, megtörhetetlen, akinek sosem voltak őszinte érzései, aki sosem ismerte a szeretet, a kötődés szót. Érthetetlen és egyben aggasztó.
Zavart vagyok...zavart, ideges, tanácstalan. Töprengek. De vajon van értelme? Olyan feladatot kaptam, amin nem érdemes töprengeni, amit teljesíteni kell és kész. Nincs mese. Szemem hirtelen a Sötét Jegyre futtatom, majd ugyanazzal a gyorsasággal el is kapom onnan. Kezemmel erőteljesen húzom rá a talárom ujját a "bélyegre", nem vagyok büszke rá, takargatom. Belekényszerítettek. Susan...mindig csak Susan...
Egy kavicsot rugdosok magam előtt. Észre sem veszem, hogy már egy ideje a fák között kóvályogok, ami annyit tesz, hogy elértem a Tiltott Rengeteg veszedelmes erdejét. Kit érdekel? Leszegett fejjel haladok előre, nincs konkrét célom, csak megyek, visz a lábam, de lélekben nem vagyok itt. A pálcát azért szorosan megmarkolom, ha esetleg veszély fenyegetne meg tudjam magam védeni...itt bármi előfordulhat. Félelmetes feketeség honol az erdőben, szinte kitapintható csend uralkodik. Ezért is figyelek föl olyan hamar az apró, de hallható zajokra. Fülelek, majd testem egy fa hátának simítom és a mögül lesek ki, hátha észreveszem a neszezés forrását. Szemeim kissé kikerekednek, majd összébb szűkülnek. Nem akarom elhinni, amit látok. Pedig rá kell jönnöm, hogy nem káprázik a szemem.
- Őrült szuka! -sziszegem halkan, miközben kárörvendő mosoly úszik az arcomra. Zsebemből előhalászok egy cigit és cseppet sem zavartatva magam rágyújtok. Nem gyakran fordul elő velem, de az idegesség ezt is előhozza belőlem...mint oly sok más dolgot. Számban az élvezeti cikkel újfent kinézek a menekülő lány irányába, de azért sem bújok elő. Legalább van végre valami, ami kissé feldobja a béka segge alatt heverő hangulatom.

A közönségnek

*Mikor a válla fölött átkukkant, hogy mi is követi még, mert ekkora csörtetést egy ,,kis" pók nem csaphat, szóval... Ám ahogy hátranéz, vagy hat mozgó fekete micsodát lát száguldani utána. Megborzong, és egy halk sikkantás hagyja el az ajkait, majd tovább fut. Aztán végül megelégeli, és mikor valami kis felizzó pöttyöt lát felfedezni a fák sűrűjében (a cigit, de ő ezt nem tudja beazonosítani) megáll, és megfordul.*
- Nox! Obstruco!
*Az utolsó bűbájt párszor még elkiáltja, majd újra sarkon fordul, és most azon tűnődik, hogy jobb-e sötétben futni, mekkora esélye van neki végülis a menekülésre. Végül feladja a gondolkozást, és az ösztöneire hallgat. Egy fa mögé ugrik, megvárja, míg a pókok kissé meglepetten irányt változtatnak, és ő visszafelé veszi az irányt. Lehet hogy csak körbe-körbe futkározik? Elvágódik, és nem elég halkan szitkozódik nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, és kifejezésekkel, de közben már pattan is fel, és tovább szalad. Milyen jó, hogy nadrágot húzott... haja már kócosan libeg arca előtt, ő egy türelmetlen mozdulattal csak kisöpri őket, és hátrafelé küldi vaktában az első eszébe jutó átkokat... *
- Diffindo! Feraverto! Arania Exhumia! Baziteo!
*Az utolsó után hangos sikoltás, mert a pók, ami eddig jó esetben fél méteres volt, most jó két méteresre püffedt, és Mia egyre rémültebben kapkodta a lábát. Persze a sötétben hátrafelé nézve ez nem volt egyszerű.. Gödrök, és kiálló fagyökerek esküdtek össze a lány ellen... Igazságtalanság... *
-Immobilus!
*A kisebbek megdermedtek, a nagy száguldott Mia után tovább... Na nesze neked... Kellett ordítozni vaktában mindenfélét... Végül érezte, hogy fogy az erő, meg a szufla.. Edzeni kellett volna.. Így hal meg, hogy senki sem fogja sajnálni? Bam... Eldőlt a földön, levegőért kapkodva, miközben valami zöld csíkok röppentek ki a pálcájának hegyéből, mert motyogta tovább a varázslatokat, és virágesőtől kezdve mindent előidézett... Arcát aztán pici időre az avarba temette, és újra feltápászkodott.. Késő... Egy nagy szőrös láb állta el az útját...*

Szavaira nem felelek, csupán magam elé meredve gondolataimba merülök, közben kezemmel Dollárt cirógatva, szelíden, lágyan, ahogyan tőlem ez ritkán látható.
Persze, hogy nem mesélte még, máskülönben nem kérdeztem volna meg. Logikus. Vagy nem? Úgy vélem az, ám ahogyan elnézem ez nála nem így van.
Csendesen hallgatom szavait. Udvariasan bólogatok neki, s közben furcsán figyelem, miért beszél úgy a dologról, mintha már mesélte volna. Pedig nem. Valószínűleg összekevert valakivel, és ez más élethelyzetben borzasztóan sértő lenne rám nézve, most viszont inkább nem adok hangot felháborodásomnak.

Nem jött ki a nagyanyjával. Hát igen, úgy látszik nem csak az én családom az, melyben a nagyszülők szítják a legtöbb veszekedést. Persze eltekintve attól, hogy az én nagyanyám kedvel, jobban mondva a kedvence vagyok. Hát ez nem éppen meglepő, hiszen olyan ellenállhatatlanul szerethető vagyok, hogy még az öregasszonyok is meg- megfordulnak utánam az utcákon.
Érdekes története van a gyereknek, s figyelemmel hallgatom szavait. Bizony az ő családja sem egy matyó hímzés, ha élhetek eme közhellyel. A nagyi az Azkabanban. Hát igen. Szép. Ha az én nagyanyámat bedugnák egy sötét, hideg cellába, egy hét múlva már könyörögnének a dementorok, hogy menjen haza. Eléggé kiakasztó egy öregasszony, éppen ezért szeretem.
Hát mindenesetre furcsa meséje van Zephyrnek, kissé mesébe illő jelenet.
- Hát sajnálom. – nyögöm ki sokkal inkább az udvariasság miatt. Tudom, az etikett írt és íratlan szabályai megkövetelik, hogy beszéd közben nézzek rá, ám ehhez cseppet sem fűlik a fogam. Attól félek, hogy tőlem is megkérdezi, és ha meg fogja, akkor a habogáson kívül semmi mást nem tudok majd produkálni. Nem vagyok valami jó rögtönző így tuti elszúrnám.

- Hallod… te hülye vagy. Komolyan mondom. Jó, jó látod a thesztrálokat, de ilyen áron? Én csak a… vagyis… szerintem már egy gyilkosság is szörnyű és nem éri meg ezt az árat, még akkor, sem ha olyan ember az áldozat aki bocsá világ netán megérdemelte a sorsát. – rivallok rá felháborodottan. Hogy mondhat ilyet? Semmi jó sincs a gyilkosságban, főleg nem a gyilkolásban. Szörnyű, szerintem nagyon fel sem fogja ezeknek a dolgoknak a súlyosságát. Hogy mit jelent megölni egy embert. Elvenni az életét és végignézni, ahogyan az utolsókat pislogja.

Kérdő tekintettel ránézek. Magyaráz, de úgy mintha olyasvalakivel lenne dolga, aki életében nem látott még thesztrált és nem tudja, hogy azok, márpedig bizony tudja, húst esznek. Úgy vélem ezt még egy mugli is könnyedén megállapíthatná.
Elém áll, majd leguggol, s közben felteszi a kérdést, melyben ott rejlik az a bizonyos, melytől eddig is tartottam. Vajon elmondjam neki vagy ne? Ne. Ez szerintem egyértelmű. Inkább csak válaszolok egy rövidke szócskával, aztán ha megkérdezi hogyan történt, majd maximum témát váltok.
- Csak a gyermekkori nevelőm. Nem nagy cucc. – persze ha tudná, hogy én végeztem vele, na az már nagy cuccnak számít.
Feltekintek rá, majd rögtön elfordítom a fejem, ujjaim még mindig macskám gerincén zongoráznak én pedig élvezem a hűs, alkonyati szellőt.

[Egy bolond csitrinek]

Egy bolond csitrinek

Egy slukk.
Egy hosszú, mélyre törő, a tüdőkapacitást már-már meghazudtoló erőteljes szívás. Hátam a falhoz nyomom, arcom két fele szinte behorpad a mérhetetlen erőkifejtés hatására. A cigit görcsösen markoló kezem kisvártatva elemelem a számtól, majd óriási füstfelleget lövellek a magasba. Mintha egy megvadult bika fújtatna veled szemben, egyre keményebben, támadásra készen. De sosem tudhatod, hogy mikor jön el a pillanat. Ideges vagyok. Szinte érzem, ahogy belül minden porcikám megfeszül és ki akar onnan törni, szabadulni akar. Nem engedhetem. Bent kívánom tartani a dühöt, a fejemben motoszkáló kérdéseket, a tanácstalanságot. Ugyanakkor lázadni akarok, lázadni a kényszerhelyzet, a lehetetlennek tűnő érzelmeim ellen. Nem...nem...nem. Óriási lendülettel fordulok meg és ugyanezzel a vehemenciával pöccintem a hamut a földre. Nem érdekel, hogy akár tüzet is okozhatok, nem érdekel semmi...még az éles sikolyok sem. Ökölbe szorítom erős kezem és egy meglehetősen szolid ordításnak nem nevezhető hangeffektet követően a fába boxolok. Megérzem, de nem foglalkozom vele. Csak lehajtott fejjel megtámasztom magam és lábammal a fa alját rugdosom.
Újabb szippantás.
Ujjaimat ekkor leválasztom a káros rudacskáról és úgy szívom tovább. Egy slukk...egy kifújás. Kiengedem a fáradt gőzt, egyszer, kétszer, sokszor. Majd a meghosszabbodott hamucsík a mélybe zuhan és elvész a falevelek rengetegében. Kinézek a fa mögül, vagyis jobban mondva először a cigi kandikál ki, majd az arcom egyes részei is kibontakoznak. Egyre kétségbeesettebb sikolyok jutnak el a fülemig, de a hangok forrása, aki az imént még a szemem előtt volt, most valahogy elveszni látszott a homályban. Meglehetősen hunyorogva meredek a semmibe és mintha újra kirajzolódni látszana a lány alakja. Vagy az lenne a pók? Csak arra leszek figyelmes, hogy önkéntelenül kilépek a rejtekhely mögül és megindulok a zaj irányába. A lábaim visznek, az agyam mintha itt sem lenne, mintha nem lenne a kobakom része. Számból lazán lövöm ki a belőle kiágaskodó cigit, majd egy erőteljes lépéssel megadom neki a végső löketet. Kezem eközben a zsebembe csúsztatom, majd pillanatokon belül kiemelem onnan egy pálca kíséretében. Már mindent látok, de ügyelek arra, hogy a csitri ne vegyen észre. A pókot azonban még én sem tudom megtéveszteni. Túlságosan jó a jószág hallása. Megállok, majd mielőtt még a pók megrohamozna, előre tartom a varázseszközt és egy határozott mozdulattal meglendítem.
- Relaxo! -hangom erőteljes, tiszteletet parancsoló...igazán férfias. Meg sem fordul a fejemben, hogy elvétem a célpontot, vagy talán nem ez a legmegfelelőbb varázslat. Biztos vagyok a dolgomban. Szemeim villámokat szórnak, amiből jut egy adag a földön kuporgó lánynak is...pálcámból ezzel egy időben óriási szikraeső lövell ki, egyenesen a célpontra. Betalál. Nem gondolkozom, tudom, hogy nincs túl sok időnk. Egy szót sem szólok csak megragadom a lányt, felrántom a földről és egy cseppet sem együttérzően rápillantok. Majd lökök rajta egy erőteljeset, hogy értse, ha nem fut neki annyi és megszaporázom a lépteimet. Futtában vetek egy utolsó pillantást a pókra és megcélzom a rengetegből kivezető útnak nem nevezhető területet. Ha élni akar a lány, akkor követ.

A hirtelen megjelent megmentőmnek

*Először is kezdjük azzal a ténnyel, hogy Mia mennyire útálta a pókokat. Amikor otthon egy véletlenszerűen odatévedt pók jelent meg előtte, a papucsával teli torokból sikíva addig püfölte, míg csak egy kis pacni emlékeztette őt a falon annak a nyolclábú izének a jelenlétére, és az után is csak pár pohárnyi forró csoki tudta lenyugtatni felborzolt idegeit. De mivel nem ettől félt a legjobban, egyszerűen csak túlreagálta a dolgokat, hiszen ő csak undorodott mértéktelen fokozatban a kis ízeltlábúktól, erre még nem lehet ráfogni, hoyg fél tőlük. Mondjuk ha éjjel arra kelne, hogy valami szőrös mászik rajta, nem biztos, hogy ujjongana, de... Attól az ő viszonyát nem nevezi a pókokkal félelemnek. Szóval ezt leszögezném, mielőtt bárki nekiállna a lányt terrorizálni velük. De.. Azt hiszem, ha egy méteres, vagy nagyobb pók veszi üldözőbe az embert, nem igen gondolkozik el azon, hogy leálljon-e vele kötekedni. Bezzeg ha most lett volna kígyója... Szóval ebben a pillanatban állta el az útját egy naaagy szőrös pókláb. Mia fejében egy negyven hatod másodpercig ott ült a gondolat, hogy most igenis valami talpaspohárrá fogja változtatni ezeket szépen sorban,  amikor egy hang hangzik fel, és Mia éppen azon volt, hogy összeátkozza a hang tulajdonosát, amikor megfordult, ám ekkor egy hirtelen a földből kinőtt fiúval állt szemben, és meglepetten pislantott párat, és végre a szó értelme is eljutott agyáig. Aztán egy erős kéz ragadja meg, és megrántja, hogy az után jól meglökje. De ő nem... Aztán a fiú is sprintelni kezd, és csak akkor veszi észre, hogy önkénytelenül már ő is fut. Nos, elég hatásos belépő, ha úgy vesszük, hogy egy égből pottyant megmentő jelenik itt meg, és... Követte a fiút, miközben az ,,Arania Exhumia!" bűbájjal lövöldözött agyba-főbe hátrafelé, a válla felett, és mivel az ismeretlen, de minden bizonnyal Mardekáros előtte szaladt, el nem találhatta. Eszébe sem jutott, hogy esetleg megkérdőjelezze a fiú megjelenését, vagy ilyesmi, hiszen inkább követett bárkit, aki a jelenlegi legrosszabb helyzetből kirángatja... Ez az ő szerencséje. Köszöngetni ráér később, egyelőre csak érjenek kijjebb... Erre kissé megmerevedett, de nem lassított, hiszen honnan tudhatta, hogy a fiú kifelé, és nem beljebb csalogatta? Bár... Azt is üldözték ezek a nagyra nőtt izék, nem? A hangok mögöttük elhaltak, vagy csak másfelől követték őket, esetleg terelték őket valamerre.. Mia már kapkodta a levegőt, és fájt mindene, hiszen ő egy nemesi családban született, és soha életében nem futott még ennyit... De nem lassított, igaz, minden izma húzódott, és a levegő is egyre nagyobb fájdalommal karöltve áramlott tüdejébe. Sötét... Végre eszébe jutott, hogy a sötétben nem kell bukdácsolni... A fényt meg a pókok sem szeretik- elvileg. *
- Lumos...
*Lihegte, és a pálcáján előbb egy kis fény, majd egy erőteljesebb fénykör jelent meg, ami még az előtte szaladót is körülölelte... Mikor állnak meg? Sosem? Ez csak egy rossz álom? *

Richard

Már megint. Kicsit kezdem unni, hogy mindenki ezzel jön. Ez a világ leghülyébb szokása: a sajnálkozás. Ezzel tudnak az őrületbe kergetni. Pedig az ember azt hinné, hogy egy mardekáros nem így fog reagálni, de sajnos én pont egy ilyet fogtam ki. Miért nem lehet annyit mondani, hogy „értem” vagy valami mást. A mosoly eltűnik az arcomról, és elkezdem a szememet forgatni.
- Nem kell sajnálni, nincs szükségem rá. Csak, azért mondtam el, mert megkérdezted. És tudom, hogy te nem mondod tovább senkinek.
Ezt körülbelül úgy hangzott, mintha ezer éve ismerném, és ennyire bíznék benne pedig valójában csak egy enyhe célzás volt.
- Én is sokáig mondtam azt ilyen esetekben, hogy mennyire sajnálom. De csak üres szavak voltak, mert valójában csak a szokás kedvéért csináltam. Halott háziállat, halott rokon, lábtörés, természeti katasztrófa mindegyik szörnyű lehet a maga módján és én mindegyik hallatán kifejeztem „mély” együttérzésemet. Azóta rájöttem a szó jelentésére. Csak akkor tudsz sajnálni valamit, ha veled történik, vagy a te érdekeiddel kapcsolatos. Konkrétan akkor is magadat sajnálod. Meghal egy rokon, aki közel állt hozzád: Magadat sajnálod, mert már nincs veled. Ezzel pedig végig lehetne menni szépen lassan minden rossz dolgon az életben, amit az emberek igazán sajnálnak.
Azt hiszem, ezt a témát eléggé kimerítettem, ahhoz hogy ne beszéljek többet róla a mai napon. Persze, ha vitába akarna szállni velem, akkor bebizonyítanám, hogy nekem van igazam. Nem tudom, mennyire ért velem egyet ezekben a dolgokban, de a lényeg nem változik, mert amit mondtam az úgy van.
A következő pár mondata eléggé meglepett. Szavaiból csak annyit tudok kivenni, hogy enyhén félreértette, amit mondtam, de ezt az apró tényt úgy döntöttem, nem osztom meg vele, hanem inkább reagálok a gondolatmenetére. Plusz nem veszem jó néven, ha hülyének neveznek.
- Hülye? – Kezdem teljesen nyugodt hangnemben, miközben arcomon újra megjelenik egy mosoly – Lássuk csak, akkor mit is kéne tennem? Talpig fekete ruhában siránkozva járkáljak egész nap csak, mert meghalt valaki, aki közel állt hozzám? Inkább nem. Egyszerűen csak kiélvezem az előnyét ennek a dolognak. Közben pedig megpróbálok továbblépni. A kesergésen már túlvagyok, meguntam, kész. Ebben pedig, ha belegondolsz, nincs semmi rossz. Nem érdemes olyasmi miatt emészteni magamat, amin nem változtathatok. A thesztrál az olyan, mint egyfajta kárpótlás, igaz nem a legjobb fajtából, mert el tudnék képzelni jobbat is, de ez van, ezt kell szeretni. - Erre megrántom a vállamat, majd egy kis szünetet tartok.
Még mindig azon gondolkozok, mi háboríthatta fel ennyire.  Az előbb látszott rajta, hogy nagyon ideges lett egyik pillanatról a másikra.
- Egy kicsit túlértékeled az emberi életet – Nézek rá vigyorogva, mintha éppen a nap legjobb viccét mondta volna el – Mindenki megérdemli a sorsát. Ha valaki hamarabb hal meg, annak oka van. Mégpedig az, hogy nem volt alkalmas tovább az életre. Nézd meg a Nagyurat. Mindenki azt hitte, hogy legyőzték, de annyi év után visszatért. Mert ő elég erős volt ahhoz, hogy túlélje. – Most mutatkozik meg az a tulajdonságom, ami egyesek szerint rossz, hogy ha a Sötét Nagyúrról beszélek, akkor mély tisztelet jelenik meg a hangomban.
- Aki alkalmas az életre az túléli, aki nem… Nos, az idő előtt meghal. Persze, én nem tudom, milyen megölni valakit. Még sose próbáltam, de ha egyszer esetleg sor kerülne rá, akkor majd értesítelek. Nem értettem, mi benne a nagy dolog. Egy egyszerű, könnyen megjegyezhető varázsige, és aki addig gondot jelentett, egy pillanat múlva már a múlté. Ne érts félre nem azt mondom, hogy esztelenül kell lemészárolni minden embert, aki az utunkba kerül  – Fejezem be a mondandómat, majd kíváncsian várom háztársam reakcióit. Az utolsó gondolatot csak, azért teszem hozzá, hogy ne higgye azt, hogy én vagyok a baltás gyilkos.

A nevelőnős történetre csak bólogatok, ezzel jelezve, hogy megértettem. Konkrétan nem érdekel hogy halt meg. A szemeim előtt egy idős, ősz, kontyba fogott hajú néni jelenik meg kedves mosollyal, akinek az arca és a homloka teli van ráncokkal. Körülbelül így képzeltem el a személyt, akiről szó volt, és azt gondoltam, hogy biztos valami időskori betegsége halt meg ágyban párnák között, vagy esetleg legurult a lépcsőn.

Nem értek egyet a fiúval. Hiszen ez totál hülyeség. Még hogy akkor is magad sajnálod. Mondjuk egyáltalán nem értem. Olyan kacifántos ez az egész minden, amit mond, teljes zagyvaság, mintha jelen pillanatban Lüke Lovegooddal társalognék. De komolyan. Már csak annyi hiányozna, hogy elkezdjen nekem narglikróll vagy mi a nyavalyákról beszélni. Akkor azt hiszem, hanyatt vágnám magam. Nem bírnám ki. Elrohannék és kész vége.
De hál’ istennek még nem tartunk ott. Jelenleg ott ülök a fiúval és egy vérszomjasnak aligha nevezhető állattal szemben, kiről már meg is feledkeztem. Kezemben ott dorombol halkan Dollár, kinek bundáját még mindig ujjaimmal borzolom. Ásítok egy nagyot, majd mélyet sóhajtok hátha így tudom jelezni, hogy csöppet sem érdekelt, amit mondott, sőt nagyon fel sem fogtam. Tisztára, mint egy mágiatöri óra Binnsel. Unalom.
- Értem. – motyogom, hátha ezzel letudhatjuk ezt a hülye témát. – Akkor nem sajnálom. – felelem őszintén és elfordítom fejem, így megpillantva a tisztás másik oldalát, mely teljesen üres. Vagyis a fűtől és a fáktól eltekintve az.

Újabb monológ következik háztársamtól, mely ismét altató hatást nyom rám. Noha ezen szavakból mindent tökéletesen felfogtam, mégis egy rövidke kis mondattal fejezem ki magam. Hogy miért Nincs, sok kedvem ehhez a társalgához most már jobban örülnék, ha egyes egyedül ülhetnék itt. De, nem. A sors mellém csapott egy… szóval Zephyrt és el kell viselnem. Ez van.
- Bocsi nem úgy gondoltam. Látod, itt is megmutatkozik, hogy az emberek nem egyformák és, hogy máshogy neveltek fel minket. Mélységesen nem értek veled egyet, de ez nem gond. Nem próbállak meg más álláspontra vezényelni semmi oka úgy hiszem. – mondom ridegen.
Remélem, ezek után nem fogok több, teljesen kacifántos, háromszor körbecsavart mondatot hallani tőle. Most nem vagyok olyan formámban, hogy fel is fogjam ezeket. Álmos vagyok és jelenleg leginkább a baldachinos ágyam deríthetne fel, semmi más.

Pár pillanat után elszánom magam és feltápászkodok vigyázva kezemben pihenő háziállatomra. Fejemmel a suli felé bökök és megszólalok.
- Én visszamegyek. kezdek fázni és hát nem nagyon akarok itt maradni estére. Jössz te is? – kérdem tőle, majd teszek pár lépést előre, jelezvén hogy nincs időm várakozásra s hogy bizony elszántam magam az indulásra, meg hogy amit mondtam komolyan gondoltam.

A kivezető út felé fordulván hagyok egy kis időt Zephyrnek, hogy mellém érjen, ha egyáltalán jön, majd lábaimat normál tempóban kapkodva elindulok a kastély felé, hol már vár az ágyam, és sokkal inkább a barátnőm, Debbie, akiért az életemet is képes lennék feláldozni.

Köszönöm a Játékot!

[Aki betévedt az oroszlán barlangjába]

Aki betévedt az oroszlán barlangjába

Nem nézek hátra, még csak meg sem fordul a fejemben a gondolat. Hogy követ-e a csaj? Őszintén szólva cseppet sem érdekel, bár kétlem, hogy ne tenné. Túlságosan is tele van a gatyája ahhoz, hogy ilyen vakmerő húzásokra képes legyen. Meghalni meg valószínűleg még nem szándékozik...de nagy kár ez a pókokra nézve. Milyen fincsi falat lett volna. Szám szegletében gúnyos mosoly jelenik meg, majd olyan hirtelen csap át mérhetetlen dühbe, hogy öröm nézni. Lépteim lelassulnak, kezeim ökölbe szorulnak. Ma valahogy jobban hatnak rám a körülöttem zajló események, mint egyébként. Talán túl sokat agyalok, túl sokat töprengek azon, hogy mi a helyes lépés, túl sokat gondolok arra a bizonyos személyre. Miért? Miért? Miért nem tudok nyugodni? Már-már újból hatalmába kerít az a kitörölhetetlen, bosszantó érzés, de még időben kapcsolok. Visszafojtom. Azaz jobban mondván az utamba kerülő egyetlen személyen vezetem le a bennem felgyülemlő mérhetetlen feszültséget. A mérget.
- Nem kellene! -megtorpanok, de nem fordulok meg. A hangom mindent elárul. Nyugodt és mégis parancsoló. Vagy még inkább fenyegető. Fülemben ott zakatolnak a varázsigék, egyre jobban idegesít a lány hülyesége. Megállok, majd ugyanazzal a lendülettel megfordulok.
- Eszednél vagy? -szegezem neki a kérdést keményen, ellentmondást nem tűrően. Szemeim villámokat szórnak, arcizmaim meg-megfeszülnek. - Na dobd ide azt a pálcát, de gyorsan...ha nem akarod, hogy én hajítsalak a pókok közé. -vicsorítok, miközben fogaim összeszorítom a düh súlya alatt. Addig állok ott amíg a másik nem cselekszik. A lánynak nincs sok választása. Nem hagyok mozgásteret.
Csak akkor szólalok meg újra, mikor már kezeim közt érzem a "zsákmányt".
- Majd visszakapod ha jó kislány leszel... -ejtem ki a szavakat kicsit ijesztő hangsúlyban, miközben a pálcát a zsebem mélyére csúsztatom. Élvezem, hogy én irányítok, hogy a kezemben van a döntés. Újabb lendületet veszek és megindulok kifelé az erdőből. Perverzebbnél perverzebb gondolatok motoszkálnak az agyamban, de megpróbálok úrrá lenni rajtuk. De miért is? Hisz itt a remek alkalom, kiélvezhetem a helyzetet. Mire várok? Arra, hogy a hátam mögé érjen, hogy akkor egy erőteljes mozdulattal megragadhassam és...
Hallom lépteinek egyre közeledő zaját, szinte már az orromban érzem az illatát és akkor... Váratlanul megfordulok és ugyanolyan váratlanul, hogy reagálni ne tudjon egy fához lököm.
- Ugye tudod, hogy tilosban jársz édes? -hangzik meglehetősen durva, szinte számonkérő hangom, miközben ajkam szinte eléri az övét. Pálcám a hasába mélyed, ujjaim a nyakára tapadnak. Úgy törnek elő belőlem ezek a szavak, olyan magabiztosan vágom a csaj képébe, hogy egy pillanatra azt is elfelejtem, hogy én is ugyanebben a cipőben járok. Meg különben sem érdekel. Magasan én uralom a terepet, esélye sincs, hogy visszavágjon. Kicsit engedek a szorításból, majd hátrébb lépek párat. De ez is csak a játék része. Egy szempillantás múlva a varázseszköz felemelkedik a kezemben és a lány nyakához tapad. Majd lassú simító mozdulattal halad egyre lejjebb és lejjebb.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy most azt csinálhatnék veled, amit csak akarok? - ezzel közelebb húzódok hozzá, miközben nyelvem körbejáratom a szám szélén. Miután kellően megfélemlítettem a füléhez hajolok és harapás helyett belesuttogom: - De nem teszem...
Ezzel elhúzódom, de egy apróságot nem veszek észre. Talárom a heves mozdulatokra felcsúszott és az erős fényben kivillanni látszik a Sötét Jegy. Túl feltűnő, ha nem akarná akkor is észrevenné. Egy gyors mozdulattal húzom rá a talár ujját, hogy minél hamarabb elfedjem azt, majd előveszem fenyegető tekintetem és újfent nekifeszülök.
- Erről pedig egy szót se senkinek - pillantok a karom felé- mert ha bárkitől visszahallom, akkor elbúcsúzunk egymástól cica...örökre. De előtte még játszadozunk egy kicsit. -harapok a szám szélébe, majd magam elé lököm a csajt és pálcámmal világítva visszatérek a levelekkel borított ösvényre.

Az oroszlánnak

*Egyenlőre azzal volt elfoglalva, hogy még talán élve jussanak ki, és mivel a fiú egyáltalán nem gálánsan, elől csörtetett, és Mia egyre hangosabban hallotta a pókokat... Úgy vélte, jogos megvédenie magát. Ám a hang, amivel rákiáltottak... Megtorpant, önkénytelenül, majdnem nekiütközve a fiúnak... Vékony teste nem remegett, csak kissé fázott, és most bizony nagyon tudta útálni a pókokat, mert miattuk egyik ág jóvoltából elbúcsúzott a talárjától, és most ott állt, egy háromnegyedesben, ami csípőnadrág volt, hozzá egy feszülős fehér póló... Jobb csalogató nem is lehetne... a hang azonban... A pálcája fényében megmentője arca szokatlanul barátságtalan... minek mentette meg akkor? Értetlenség, és kis düh villan fel szemében, és megfordul a fejében, hogy a pálcát nem adja oda. csakhogy a távolabbról jövő kis neszek arra késztetik, hogy a fiú kezébe nyomja a pálcát, csak hogy meneküljenek már innen. Aztán ,,megígérik" hogy visszakapja... A gyomra kicsire ugrik össze, és pislog, de lábai már lendülnek újra. Mit tervez vele ez a... az alak? Nem tehet mást, fut utána. Kifelé haladnak vajon? Haja már szétbomlott, és mögötte lobog, arca kipirult, és a szíve kalapál. Ám hirtelen újra megfordulnak, és Mia nekiütközne az alaknak, ha az nem lökné meg őt az ellenkező irányba. A fának esik, a szeme megrebben, de keményen néz a fiú szeme közé. Ám aztán vészesen közel kerülnek, és Mia gyomrában most apró lepkék perdülnek táncra, és értetlenül rebben újra a szeme. Teste megfeszül, ahogy próbál a fa törzsébe préselődni, de hiába. az ajkak nagyon közel voltak hozzá, súrolták az övéit... A kérdésre nem nagyon felelt, volt olyan érzése, nem is tudna... Lehet a gyomra csak azért ugrott össze, mert most megérezte valamelyik pálca hegyét? Nem... az a rángás más volt... Figyelmeztetés. A nyakán az ujjak meg... igyekszik nem pánikolni, hogy megfullad, pedig igencsak oxigénhiányban szenved... Csend... vajon ez milyen csend? Hol vannak a nyolclábúak ilyenkor? Végre eltűnnek ebből a kellemetlen közelből. Kár... Összerezzen erre a gondolatra, de kintről úgy tűnik, hogy a pálcától ijedt meg. De a tekintete ehhez túl későn rebben arra, és lassan követi az útját lefelé... És mire észbekapna, újra olyan nagyon közel vannak hozzá... A szíve feldobban, és elkezd verdesni, kétsége sincs affelől, hogy elpirul, és a barna szemei is csillogni kezdenek... Félne? Majd a srác a füléig hajol, észtvesztően közel... Mia lehunyja a szemét, és nyel egyet, hogy kiszáradt torkát... Kicsit hangosan lélegzik, de nem bánja... Lehunyta a szemét, de ahogy kinyitja, a sötétben is világító valamire téved a tekintete. Igazi rosszfiú... most már bátrabban néz fel, hiszen látja a rést a páncélon. Azt is rémült dühvel próbálják eltakarni. Ám nincs sok ideje a nézelődésre, újra megragadják, és a barna, mindent tudó, provokáló szempár el is tűnik, mert az előtte húzódó ösvényre szegeződik. Az oldala szúr, hiszen sosem sportolt, kissé már elege van a futásból, és nem érti, miért mentették meg... Itt és most, futás közben jobban szenved.. A pókok talán elaltatták volna... *
- Egy... Picit... Álljunk már meg!
*Lihegi halkan, remegő hangon, de csak mert a beszélőkéje is eltűnt a futással... Kérlelő hang, mert tényleg furán érzi magát... Megfogadta, hogy ezentúl mozogni fog. Jó sokat. Most már elfehéredett, és furcsán kapkodta a levegőt. Nem úgy, ahogy az előbb, ijedten, most már kifulladva... Megállt, és megfogta az oldalát. Attól lenne olyan nagy legény? Próbál a lehető leglassabban levegőt venni, és sokat... de hiába. Fulladozik kicsit. A pókok már sehol, hiszen a fényt utálják, ezt Mia is tudta most, hogy tud gondolkozni, de itt van ez a fiú... na és az a nyilvánvaló tény, hogy egyre mélyebbre kerültek ebben az átkozott erdőben, ami most először tűnt tényleg rengetegnek, és sötétebbnek is... megmentőjére pillantott, és kiegyenesedett végleg. Egyenes hát, és a fejét büszkén hátraveti. Háza Griffendél, nem fogja magát könnyen adni az erőszaknak... Persze... Másról nem tehet... Ki ne szeretné a kényeztetés bármilyen formáját? igyekszik a lehető legnegatívabb állást felvenni, mint a görnyedt hát, de nem bírja... akaratán kívül áll ott, lecövekelve, a fiú szemeit kutatva. tény, hogy nagyon kíváncsi, mi lesz ebből.*

Richard

Örömmel nyugtázom magamban, hogy felfogta a dolgot, és végre abbahagyta a felesleges sajnálkozást. Így legalább továbbléphetünk erről a témáról. Nem ez a kedvenc szórakozásom, hogy az életem legborzasztóbb napjáról beszéljek. Már megbántam, hogy elmondtam a dolgot, pedig könnyűszerrel ki is kerülhettem volna, de ha kérdeznek valamit, akkor arra általában a legjobb tudásom szerint válaszolok. Nincs semmi titok és szégyellnivaló a múltamban. Az se zavart soha, hogy az egyik rokonom egy bűnöző, aki az Azkaban cellájában tölti élete hátralévő részét. Mindenkinek lehetnek ilyenek a családjában, és attól hogy megpróbálnám eltitkolni, attól még semmi nem lenne jobb. Persze vannak, akik másképp néznek rám csak, mert a nagyanyám egy utolsó gyilkos, de ez nem izgat, se a pletykák. Egyetlen ember véleménye se számít. Már megszoktam, hogy mindenki világnézete szöges ellentétben áll az enyémmel, és ezért megpróbálják megváltoztatni az én álláspontomat is. Ami viszont meglepett, hogy Richard nem tette ezt. Pedig már számítottam egy szép kis érvelésre a gyilkosságok ellen, de helyette rám hagyta a dolgot.
- Pontosan. Semmi értelme nem lenne – Erősítem meg ebben a tudatában – Az biztos, hogy a neveltetésünk teljesen más volt – Nézek fel az égre mosolyogva.
- Nem mintha ismerném a családodat, de biztos, hogy ahány ház, annyi szokás. Nekem például nem volt nevelőm gyerekkoromban – Utalok a halott nőre, mert feltételezem, hogy nő volt ugyanis egy férfit nem bírok elképzelni, amint egy kisgyereket pesztrál egész álló nap. Szörnyű foglalkozás lehet. Belegondolni is fárasztó.
Elnézek a thesztrál irányába, de az állat már sokkal távolabb van tőlünk. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy milyen jó lenne a hátán visszarepülni a kastélyba, de aztán elvetem az ötletet. Majd talán legközelebb, vagy azután.
Egyre sötétebb lesz. Eddig fel se tűnt, hogy már ennyire esteledik, de most hogy észrevettem, mindenképpen vissza akarok menni a kastélyba. A szabadidőmet mégis sikerült eltöltenem anélkül, hogy belehaltam volna az unalomba. Ez pedig a háztársamnak volt köszönhető, akivel ott találkoztam, ahol sose számítottam volna rá.
Visszafordultam a háziállatát kezében tartó fiú felé, aki felállt jelezte azt a szándékát, ami az előbb már bennem is megfogalmazódott.
- Igen, hogyne, persze – Válaszolom, bár így utólag belegondolva, talán elég lett volna egy egyszerű igen is.
Gyorsan felugrok a földről, majd ismét leporolom magam, igaz teljesen feleslege, mivel nem is ültem, hanem csak guggoltam a földön így az egyetlen dolog, ami koszos lehet rajtam a cipőm talpa, de azért biztos, ami biztos alapon ezt mindig megteszem. Nem akarok úgy kinézni, mint egy rossz koldus, mikor belépek a suliba.
Talán Castello már keres a vacsorája miatt, és nem lenne jó megvárakoztatni szegényt, nehogy két perccel később kapjon enni, mint általában. Elindulok az iskola irányába Richard mellett. Még utoljára visszanéztem a sötét fák irányába, majd folytattam az utat a kastély felé.
Visszafelé úton eszembe jutott, hogy még egyszer át kéne nézni a sötét varázslatok kivédését, ezért a klubhelyiségbe érve sietve elbúcsúztam Richardtól, egy „Bonsoir”-ral, ami legalább elsőre eszembe jutott. Hiszen, ha már van egy – a testvéreit leszámítva- francia az iskolában, akkor mégis csak illik neki a saját anyanyelvén köszönni.
Olyan szép a természet. Bokrok, álltok, friss levegő és fák. Viszont nekem a kedvenc fám még mindig az ágyam lesz, amin kényelmesen elnyúlhat az ember egy hosszúnak tűnő nap után.

Köszönöm a játékot!

[/color]

[Aki rossz ösvényen jár...]

Aki rossz ösvényen jár...

Vajon miért élvezem ennyire ezt a pillanatot? Miért élvezem azt, hogy másokat szenvedni látok? Ennyire romlott lelkületű lennék, ennyire nem érdekelne a másik ember érzése? Pontosan. Pontosan erről van szó. Engem már nem lehet megjavítani, senki sem tud hatni rám... próbálkozni sem érdemes. A válaszom egy mély, dörgő kacaj és semmi több. De ha mindez így van, akkor miért nem viselem büszkén a Sötét Jegyet? Egyszerű. Mert a magam ura akarok lenni, a magam ura akarok maradni...mint ahogy eddig is volt. Sosem tudtak befolyásolni, sosem tudta senki elérni azt, hogy olyat tegyek meg neki, amit magam nem akarok megtenni...sosem szolgáltam senkit. És most, egy csapásra megváltozott minden. Szolga lettem, egy nyavalyás kis cseléd...mintha most dőlne romba mindaz, amit eddig sikeresen felépítettem. Most omlik össze a kártyavár és én ezt nem kívülről nézem, hanem benne vagyok, megélem. És mindezt miért? Egy lányért, egy senkiért, aki mégis egyenlő a mindennel. Tényleg velejéig romlott lennék? Akkor miért vagyok képes szeretni, miért vagyok képes áldozatot hozni? Miért nem bírok uralkodni a szívem legmélyebbre tuszkolt, de meglévő érzésein? Miért nem megy? Talán a zord külső legbelül valóban érző szívet takar? Talán ez az álca, ezzel akarom palástolni magam, azt amilyen valójában vagyok? Helyem van nekem a Mardekárban?
Fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok, miközben testem még mindig a lány testéhez simul, szemeim a lány szemeibe fúródnak. Látom bennük a félelmet, érzem a törékeny test remegését, mégsem engedek, sőt ha lehet, akkor még jobban összeszűkülnek feketén csillogó íriszeim. Azt akarom, hogy szenvedjen, meg akarom alázni, földbe döngölni, beletiporni a piciny lelkébe és nevetni...nevetni azon az ártatlanul ijedt arcon. Mi ez ha nem szadizmus? Mereven nézem azt a fagyos tekintet, amin egyszerre jelenik meg a félelem és az értetlenség...pont ez volt a cél. A kiismerhetetlenség. Ez a legfőbb fegyverem. Kiragadok valakit a "szakadék széléről", majd addig haladok azon a bizonyos úton, amíg el nem érem, hogy azt kívánja az illető: "Bár inkább a szakadékba estem volna!" Most is épp ez történik. Játszadozok...egy undorító, de szívderítő játékot játszok...egy sebezhető gyenge virágszállal. Meddig lehet ezt csinálni? Amíg azt nem mondom, hogy itt a vége...finito. Hogy mikor jön el a pillanat? Az csakis tőlem függ...
Kemény, provokáló kérdéseimmel végképp kiverem a biztosítékot, a pálca pedig csak ráteszi a pontot az i-re. A szenvedélyes mozdulat és a vad szavak együttese...mily harmónia. Nem várok választ, igazából meg is lepődnék ha ki tudna préselni azon a remegő szájon egyetlenegy értelmes szót is. Arcomon csak akkor kezd halványulni a magabiztosság sugara, mikor rájövök mekkora hibát vétettem. Senki sem tud a Sötét Jegyről, persze Susan kivételével...más senki. És most hirtelen egy óvatlan mozdulat és összedőlni látszik minden. Ezért is a heves és az előbbieknél még szigorúbb hangnem. Tisztában vagyok a helyzetemmel, tisztában vagyok azzal, hogy ha ez a fruska elköpi, hogy mit látott, akkor sok minden megszakad. Nem engedhetem... De vajon elegendőek-e ezek a fenyegető szavak? Vagy...? Vagy a lehetőséget csírájában kell elfojtanom?
Nem várok sokáig, ismételten csak magam elé lököm a lányt és kissé idegesen lendítem előre a karom, mutatván neki az utat. Azt akarom, hogy mihamarabb vége legyen ennek az egésznek, most már csak ez a cél. Elszúrtam. Futásra ösztönzöm a lányt. Pálcám a hátának szúrom, nincs apelláta. Próbálkozás viszont van.
- Ki akarsz te innen jutni vagy nem? Ne húzz fel még jobban, mert... - ekkor egy gyors mozdulattal megragadom a csitri nyakát, majd eltaszítom magamtól és csak ekkor fejezem be a megkezdett mondatot- olyat teszek, amit talán később magam is megbánok...
Ha a lány ért a szavakból akkor újfent megszaporázom lépteimet, de még mindig nem vagyok biztos önmagamban. Igen, féltem a kis nyavalyás életem. Itt az esély, most még itt van. Kezemben a pálca, a csaj fegyvertelen... Nem túl egyszerű ez? Lehet, hogy egyszerű, de így biztos. Ujjaim még inkább ráfeszülnek a pálcámra, majd karom a magasba lendül és számból erőteljes szavak törnek elő. A csaj előtt ugyanebben a pillanatban gyökerek nőnek ki, lehetősége sincs megállni. Képtelenség kikerülni, ahhoz villámgyors reflex kellene, ami embernek nem adatik meg. Ha a földre kerül közelebb lépkedek hozzá, majd lehajolok mellé és a fülébe suttogom:
- Még messze nincs vége, kicsilány!

A sötét léleknek

*Látta a fiú arcát. Annak ellenére, hogy félhomály volt, és az ő pálcája meg nála, és hogy csak egy kis fény derengett arcán. Látta, és mivel már annyit olvasott az arcvonásokban, jól tudta, hogy mire gondolnak, és hogy mi jár a fiú fejében. És mégis... valami zavartság is volt az után, hogy megpillantotta a Jegyet. Talán mert nem szereti, ha tudják? Vagy félne tőle, hogy elfecsegi? Miért tenne ilyet? Sosem akarta. Sőt, még csak meg sem fordult a fejében. Hiszen neki is voltak mindenfélék, amiket ő is szeretett elrejteni mindenki elől, és akkor sem mesélt róla, ha szóbakerült, inkább a könyvekben olvasottakat idézte szóról szóra, és a legtöbb ember előtt egy idilli családi állapotot festett le, amit talán szeretett is volna, ha lett volna, de mivel nem volt, nem vágyakozott a lehetetlen után hiábavalóan. Sok minden volt még, amiért áhítozhatott. Akkor meg minek? Ezért a félelme lassan, nagyon lassan, szinte lépésről lépésre elpárolgott. Miért féljen? Mi rosszabb annál, amit átélt, mi lehet még annál is sokkal szörnyűbb, mi fájhat annyira, mint a régi emlékek? Mint a jelen, és a jövő képe? A nagy sebek, amik a lelkén tátongnak... Gúnyos mosoly jelent meg arcán.Ugyan. Ez csak egy fiatal fiú, aki a legjobb esetben is csak megölni tudja. Ettől meg félni nem kell... hiszen akkor vége mindennek, és nem kell többet szenvednie talán. Bár ki tudja, mi vár még odaát. Milyen szörnyűségek. Szóval ez a srác vele szemben, aki olyan izzó tekintettel fogva tartja az övéit, aki megmentette, és most talán mégis nagyobb veszélyben van, mint néhány nagy nyolclábú. És ő meg gúnyos görbével válaszol. Hála az égnek, ezt ő nem látta, mert éppen akkor indultak el. Ám kissé fáj a tüske, amit a pálcája elvesztése miatt kapott. Ám ahogy visszaidézi a fiú arcát, mikor a titkát megtudta... A bizonyosság kissé meginog, de aztán nem hagyja. Megacélozza magát. Rosszabb is volt, és aki az ő anyja ellen megnyert már nem egy csatát, az nem fogja itt feladni, hogy meghátráljon! Ám amikor megáll, csúnyán meglökik, de ő csak néhány métert tántorodik odébb. Megveti a lábát. Ám aztán mégis jobbnak látja ,,megmentőjének" arcát látva kissé sietősre fogni a dolgot. De nem túl gyorsra, hiszen nem lenne jó, ha a pálcájával együtt elszaladna a gaz. Ám a következő pillanatban valaminek nekifut, ami nagy, kemény, és durván löki vissza. Egy halkat nyög, ahogy a tüdejében lévő levegő kiszorul az ütközéskor, majd a földre rogyik. Próbál levegőt venni, ám ekkorra a fiú már felette van. Most már kis harag kezd fortyogni benne. Az ő csoki szemei a Mardekárosra villannak, bennük kis lenézés, és megvetés. Félelem... Na, fordult a kocka. Hiába, hogy nála nincs pálca, hiába, hogy ő az, aki talán kiszolgáltatott, de ha innen megmenekülne, az ő kezében lenne ez a fiú. Nem mintha ilyen aljas módszerekkel bármikor élne. Sosem volt árulkodós tipus. Ezt meg hogy magyarázza el neki? Elfojtott hangon súgta vissza, ő is a kis fülkagylóba, meleg, kissé ziháló leheletével csiklandozva:*
- Annyira nem vagyok kicsi...
*Talán naiv dolog ilyenkor a méreteiről társalogni, de fogcsikorgatás közben igen nehéz dolog úgy gondolkozni, hogy a válasz ütős legyen, és velős. Na igen. Nem azt mondtam, hogy görög bátorsága van. Csak hogy erőt merített. És most úgy nézett a másik szemébe. Mindent tudóan, mégis rejtve valamit. Valamint leplezetlen kutatással. Hátha még valamit talán azon a furcsán hátborzongató arcon.*

[Miának]

Miának

Amikor vége mindennek...

Gyilkos hajlam. A vér forr az erekben, és minden percben kitörhet a vulkán. Valóban képes lenne ilyet tenni? Képes lenne kioltani egy fiatal, tehetetlen lány életét? Fegyvertelen, védtelen teremtés, csupán egy áldozat. Erkölcstelen, végtelenül jellemtelen húzás lenne ez Josh részéről. Ugyanakkor a legegyszerűbb megoldás. Mikor érdekelte Josht az erkölcsösség? Mikor riadt ő vissza bármitől is? Soha. Soha nem engedte, hogy irányítsák, soha nem tanulta meg, hogy felette is állnak emberek, soha nem akarta tudomásul venni a kötöttségeket. Viszont egy dolgot mindig mindennél többre tartott, a bátorságot. Sosem menekült volna sunyi módon a következmények elől, mégis mindig alaposan kitaktikázta magát. Most teljesen döntésképtelen volt. Ahogy a lány fölé hajolt és megérezte a félelem orrfacsaró illatát még erősebben szorított rá a pálca markolatára. Izmai megfeszültek, ahogy az ijedt fruska vállára tette "lángoló" tenyerét. Közelsége valószínűleg megrémítette az ártatlan virágszálat, de Joshuának ez még messze nem volt elég. Szavakat suttogott a csitri fülébe, majd megkerülte a lányt és mikor azzal teljesen szembe került leguggolt elé. Szemeiben vad tűz égett, kereste a szemkontaktust. A törékeny lányka reménytelen próbálkozását szóra sem méltatta, tisztában volt a fölényével. Itt most ő diktált, ő fújta a sípot, kezében volt a kulcs. Rajta állt, hogy kinyitja-e a zárat, vagy olyan messze hajítja a tárgyat, amilyen messzire csak tudja. Sokáig maradt ugyanebben a testhelyzetben, óriási teherként nehezedve a fiatal "húsra". Joshua kegyetlen harcot vívott magával, lelke mélyén pszichikai párbaj folyt. Nem lehetett tudni, hogy ki kerül ki ebből győztesen, arcáról a változásnak nyomát sem lehetett leolvasni. Ugyanaz az átszellemült, fagyos, rideg tekintet. Vajon megtörik a jég? Vagy szemtanúi lehetünk egy hidegvérrel elkövetett gyilkosságnak?
Egy szabad szemmel láthatatlan mosoly. Hosszú, kétségbeejtően hosszú percek az éjszakában. Köröttük csend. Dermedt levegő. Mozgás. Josh lábai megemelkedtek, majd a srác a legközelebbi fa oldalának támaszkodott. Ujjai szorosan markolták a pálcát, de arcán a vonások még most is rezdületlennek hatottak. Nem lehetett még csak sejteni sem, hogy mi következik. A pálcát tartó kéz azonban ebben a másodpercben meglendült, majd mint, aki még most sincs tisztában magával visszahanyatlott. Vajon ez is a játék része? Vajon Joshnak mindez szórakozás? Nem nézett a lányra, csak kábultan meredt maga elé, mint aki most készül összeesni. Ismét lendült a pálca, de most sokkal határozottabb mozdulattal. Ekkor a fiú hirtelen előrelépett, tettre készen állt meg a félelemtől már szinte remegő lány előtt, majd száját határozott, kemény szavak hagyták el:
- Exmemoriam!
A pálca szikrázó fénye egy pillanatra világosságot csempészett a vaksötét erdőbe. Vajon helyesen cselekedett Joshua? Vajon mikor érik utol őket a vérre szomjazó pókok? A fiú nem várta meg a választ a költői kérdésekre. A lányhoz lépett, karjaival felsegítette, majd megindult az ösvényen. Tudta, hogy a csitri nem emlékszik semmire, a varázslat egyértelműen célba talált. A Sötét Jegy továbbra is felfedhetetlen.