Domboldal

[Jo]

Jo

-Hűvös, ja.-hagyom helyben a dolgot.
Aztán ránézek a mellettem elterülő lányra. Jó, meg kell vallani annyira nem rossz darab. Úgy néz ki, mintha fázna. Hát, velem nem járt jól, én nem adom oda neki a pólóm fölött viselt ingemet. Aki hülye, haljon meg. Hozhatott volna magával egy kardigánt.
-Csöppet sem zavarsz.-mosolyodom el.
Ezzel egyetemben és is elheveredem. Szívok egyet a cigiből, s a füstöt hagyom, hogy lazán elszálldogáljon. Aztán a következő körben füstkarikákat kezdek gyártani. Meg néha a lány felé pislogok. Nem kötelez semmi arra, hogy beszélgessek vele. De bevallom, kezdem magam unni.
-Melyik házban vagy?-kérdem meg végül.
De egy döcögős valami ez a társalgási dudva. Meg ugye, én nem vagyok egy túl kommunikatív alak. Erre már többen is rávilágítottak.
Hogy mégse maradjon annyiban a dolog, erőt veszek magamon és féloldalra fordulva felkönyökölök. Így nézek a lányra.
Jo, asszem így hívják.

Emma

Halkan felröhög, ahogy a lány megszólal: "milyen szép az idő." Hát igen... Megint itt tart. Mostanában a legtöbb beszélgetése általában ide torkollik, ő meg csak ül, és néz ki a fejéből. De hát most mit mondjon? Igen, az idő tényleg szép, süt a nap, kár, hogy ő az idejének kilencven százalékát odabent tölti, hogy a világ megváltásán ügyködjön... És mi a hála? Hogy emberevővé kiáltják ki.
-Nem félsz tőlem? - kérdi keserűen, és a lányra pillant. Az együttérző tekintet, amely a mély, feneketlen színű szemekből sugárzik, megriasztja, úgy érzi, a veséjét kaparásszák már, rögtön el is fordul hát, és a kezeit kezdi nézni, amelyeket még szorosabbra von. Fekete szemek egy szőke, bájos lánytól.. Van benne valami groteszk, és ha történetesen nem '97 júniusa lenne, egy csomó sötét dologgal terhelve, talán még tetszene is neki. Így azonban csak újra Ginny megnyugtató, meleg és biztonságos megjelenése után kezd el vágyakozni, már szinte az arcára is kiül az üresség, amelyet érez, ha eszébe jut Ginny harcias átkozódása, gyönyörű, fényes patrónusa, és rebbenő tekintete, ahogy rá, Harryre néz...
-Bocs - mondja aztán, mert hirtelen elszégyelli magát: Miért kell neki ártatlan embereket leszúrni, csupán azért, mert őt, Harry Pottert nem kedvelik? Hiszen Rita Vitrollal sosem kedvelték egymást, ez valószínűleg már nem fog változni, mint ahogy Malfoyjal sem.. A kis rohadék. Karjain megrezzennek az izmok, ahogy eszébe jut a fiú sápadt, szinte már szürkés arca, és hirtelen látni véli a távolabb ülő szintén szőke srácban. De nem, csak a megfáradt idegei játszanak vele..
-Igazából semmi - néz újra Emmára, megnyugvást keresve a lágy vonások harmóniájában, a segíteni akaró szemekben. Fekete, de mégis olyan ismerős.. Megfogadta, hogy nem keresi álmokban az útját, most azonban mégis képzelődni kezd. Ha lenne édesanyja, akkor most neki panaszolhatná el a bánatát, ő pedig átölelné, elringatná..
Dühe hirtelen jön, mint a véletlenül fellobbanó láng a kiszáradt erdőben, és ugyanolyan gyorsan rohan végig vénáján, erein keresztül, mint a recsegő rőzsét faló, perzselő szörny. Kezei a fűbe markolnak, egész csomót tép ki, egy határozottan lendületes mozdulattal elmorzsolja a kitörőben lévő szavakat, melyek Voldemortot ócsárolnák, és egyben a szemüvegét is a helyére igazítja. Hagyjuk.
Feláll, kezét udvariasan a lánynak nyújtja. Emberek közé vágyik, nézni akarja a színes, nevető forgatagot, azt reméli, hogy egy könnyed vajsör, plusz Emma társasága talán kikapcsolja a mai délutánra..

[- Nem, nem félek tőled? Miért, lenne rá okom?]

- Nem félsz tőlem?  

~Érdekesen cseng ez a mondat. Nem tudom eldönteni, hogy mit válaszoljak neki. Bennem soha nem merült fel a félelem leghalványabb szikrája sem. Soha sem féltem Harrytől. Engem nem riaszt el az, hogy ő a „Kiválasztott”, aki arra született, hogy legyőzze Tudjukkit. Nem. Lehet hogy ő a kiválasztott, de ezért nem kell elidegenedni tőle, nem kell hagyni hogy magányosan érezze magát, nem kell minden egyes alkalommal majd kieső szemmel megbámulni, nem szabad otthagyni a bajban, bíztatni, szurkolni kell neki, hisz ha mégis ő a kiválasztott és valóban megvannak a képességei a győzelemre, akkor biztos jól jön neki a bátorítás és a biztatás, származzon az bárkitől.
Egész rendes gyerek ez a Harry, nem tudom, hogy miért vannak olyan sokan ellene. Olyan helyes, ahogy itt ül mellettem, térdét átkarolva a vékony fűrétegen. ~

- Nem, nem félek tőled? Miért, lenne rá okom? - felelem neki, kissé értetlen arcot vágva. De a látszat ez esetben csalt. Jól értettem a kérdés lényegét. Tudtam, hogy Harry mire céloz. Tudjukkire. Félt, félt hogy esetleg valami bajom lesz. Persze nem csak engem. Mindenkit. Mekkora súly lehet szegény vállán. Én biztos nem tudnám elviselni.

A fiú valami bocsánatkérés félét motyog, én meg valami "semmi baj" hangzású mondatocskát préselek ki magamból. Most már látom milyen az igazi Harry Potter. Látom, hogy nem az, akinek elmondták. Teljesen más...

Mikor meghallom a semmi szócskát, elmosolyodok. Semmi. Bizonyára valóban semmi, igen. Azért néz ki szegényem ilyen ramatyul mostanában. Azért van mindig ilyen rossz hangulata.

~Vajon mi járhat a fejében?~

Látom hogy eléggé elgondolkozott, bizonyára teljesen más tájakon járhat most. Gondolatban. Majd hirtelen megfeszülnek arcizmai és ujjai mélyen az alattunk lévő fűrétegbe fúródnak, fűszálak tömkelegét tépve ki természet adta helyükről.
Miközben elmélázva nézem arcát, egyszer csak arra ébredek, hogy eltűnt. Mármint az arca. Harry hirtelen felállt és kezét felém, nyújtotta. Én lágyan megfogtam jobbját és hagytam, hogy magával rántson, fel a magasba. Gyorsan leporoltam fenekem, nehogy egyetlenegy fűszál is maradjon, rajta és megfordulva ellenőriztem nadrágom színét.

~Jó, még mindig ugyanolyan, mint mielőtt leültem volna. Helyes ~

- Hova megyünk? - kérdem tőle teljesen értetlen arcot vágva. Az arckifejezés most eredeti volt. Ezúttal valóban nem tudtam, hogy hova vágyik a fiú, kinek még mindig magabiztosan markoltam kezét. Ismét fürkészve tekintettem arcára. Az elszántság és a komolyság mellett még felfedezni véltem egy csepp boldogságot is.
... az igazi Harry tök aranyos

Felszínes tekintete a lány keze után röppen, ahogy az a fűszálakat porolgatja, de semmi különös. A zuhanórepülésben épphogy csak megállított kedélye elnyom minden hormont, ami a további bámészkodást generálná, így hát marad a diszkrét mosoly a másik szeme közé. Valahol messze, a távolban megkondul a harang, talán csak Harry szinte már természetellenesen kiélesedett hallása érzékeli. Csak kong, kong... Következik a magasabb, a lélekharang, azután ez is kizeng, végül a visszhang is elcsitul. Már csak a madarak csicseregnek, és a fűben surranó apró állatkák neszeznek. Visszatér az idill, a veszély a látóhatár alá vonul, talán összegyűjteni erőit egy végső támadás előtt.
Harry veszélyérzete is csitul, megnyugtatóan szorítja meg a tágranyílt babaszemekkel néző lány kezét. A következő pillanatban már a zsebében van mindkét keze, zavartan bámulja a földet, és visszakívánja a lány arcára azt az ironikus kis mosolyt, mely szerint Emma mindent ért, és nem fog fura kérdéseket feltenni.
-Tudod, ez egy kicsit Vitrolra emlékeztet. Mármint ez a kérdezősködés - mondja még mindig a földet fixírozva, majd röviden a lány szemébe néz. Halkan felröhög, talán saját magán, fejét enyhén megrázza, szemöldöke felemelkedik egy pár pillanatra. Vitrol, a kis kígyó... És megtalálta, végül megtalálta azt az embert, akivel jól megértik egymást Harry Potter emberevésének ügyében.
És már megint itt tart, nem bírja kiverni a fejéből azt a cikket. Hiába rázogatja itt a fejét.
Visszaejti a föld felé, megrugdos egy pár kavicsot, és csak a mondat közben néz fel újra.
-Arra gondoltam, hogy mehetnénk a Három Seprűbe. Neked nem esne jól egy vajsör? - próbál arra célozni, hogy neki bizony nagyon is lecsúszna. Annak ellenére, hogy nyár közepe van, és elég meleg.
-Vagy nem muszáj azt inni... - teszi hozzá egy újabb diszkrét szájgörbület kíséretében, aztán a domb alja felé néz. Egyáltalán szabad nekik kimenni innen, a birtokról?

[- Örülök Harry Potter, hogy számodra egy hazug újságíróhoz hasonlítok, aki mindenfélét ír, csak hogy a többi idióta, akik ezeket, a moslékokat elhiszik, megvegyék a prófétát. Tán zavar hogy sokat kérdezek tőled? Túlságosan vallatásszerűnek érzed a dolgot? Mert ha igen akkor szólj csak bátran, és már itt sem vagyok. Nem, muszáj élvezni a társaságom.]

~Vitroool? Mármint Rita Vitrol, az az idióta nőszemély, aki mindenkiről becsmérlő és hazug cikkeket ír? Hát kösz, jó hasonlat. Egy vén szipirtyó, nagyjából ennyit jelentek neki.~

Elfordulok Harrytől, kezemet kirántva kezéből. Elmélázva nézem Roxmorts békés utcáit, majd egy kissé sértődött hangon megszólalok.
- Örülök Harry Potter, hogy számodra egy hazug újságíróhoz hasonlítok, aki mindenfélét ír, csak hogy a többi idióta, akik ezeket, a moslékokat elhiszik, megvegyék a prófétát. Tán zavar hogy sokat kérdezek tőled? Túlságosan vallatásszerűnek érzed a dolgot? Mert ha igen akkor szólj csak bátran, és már itt sem vagyok. Nem, muszáj élvezni a társaságom.

~Lehet hogy egy csöppet túlreagáltam a dolgot, de valóban rosszul esett ez a hasonlítás, még ha viccnek szánta, akkor is rossz vicc volt.~
Még mindig hátamat mutatom a fiúnak, had szégyellje el egy kicsit magát.

- Roxmortsba? Ilyenkor? Szerinted kiengednek? - válaszolok Harry kérdésére, melyben egy kis kiengesztelés szagot érzek, bár nem tudom, lehet, hogy valóban csak arra vágyik, hogy egy kicsit kiszabaduljon a Roxfortból, igen, néha valóban jólesik elhagyni a birtokot, de hát most, mikor nincs Roxmortsi hétvége? Bár, ha kiengednek nekem mindegy, vele tartok, még ha nem is tetszett előző hasonlata.

- De, szeretem a vajsört. Menjünk. - jelentem ki határozottan. Már csak azért sem hátrálok meg. Én majd bebizonyítom hogy nem vagyok holmi Rita Vitrol féle gyáva csúszómászó.

-Jó, mindegy. Igazad van, hülye ötlet volt - mondom, és legyintek egyet a hirtelen szabadon maradt, megüresedett kezemmel. Fejemet lehajtom - van ebben a mozdulatban egy kis megbánás, tényleg. Hogy is hasonlíthattam ezt a lányt Rita Vitrolhoz? Rita Vitrol nem is ember. Hanem egy kígyó, egy mérges kígyó. Csúszómászó.
-Nem erről van szó - teszem még hozzá tanácstanul, mert kifogytam az ötletekből. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg ezt az egészet, nem tudom ki az, aki megértene. Nem is kell megérteniük, ez az én dolgom.

Az előbb még milyen aranyosan nézett rám, Ginny jutott róla eszembe, és most? A tekintetéből dac süt, de még csak nem is rám, Roxmorts utcáin próbálja levezetni a feszültséget, amit én gerjesztettem. De miért, miért, miért mindig én? Miért találnak meg mindig ezzel a "Gyerünk, mondd el szépen!" - dologgal? Ennyire látszik rajtam..?

Egy laza mozdulattal visszacsúsztatom a farzsebemben található pálcámat, majd egy sokkal bizonytalanabbal visszaemlékezem Mordon tanácsára, és inkább mégis kiveszem. Szórakozottan lendítem meg a réges-rég tanult vonalakat követve, Wingardium Leviosa, gondolom, és a porból felemelkedik egy apró, fehér pihe, amely a bárányfelhőkhöz hasonlítva vészesen piszkosszürke. Apró szél támad, koncentrációm nem elég erős, és a pihe máris messze tőlem, szabadon táncol a szélben, amely valami fojtogató, nehéz levegőt hoz magával, köhögésre, krákogásra késztetve engem. Félig-meddig a zavarom is oldódik, újfent Emmára függesztem a tekintetemet. Jobb ötletem igazából nincs.

[[ Abbey ]]

[ Máskor, egy más időpontban, egyedül ]

[ Abbey ]

Június. Az utolsó hónap. Julia a domboldalban ült, és a messzeségbe bámult. Pár hét csupán, és maga mögött hagyhatja a kastélyt.
Már nagyon vágyott haza. A világos szobája, a kényelmes ágy, úgy vonzotta, mint mágnes a vasreszeléket. Otthon nem volt semmi, ami az elmúlt időszakra emlékeztesse. Semmi. Ez éltette, ez nyugtatta órákon, a hálóban, és a folyosókon.
Felejteni akart, amit csak lehet.
Felsóhajtott, és állát a felhúzott térdeire helyezte.
Szeretett itt lenni, ahol még nehezebb rátalálni, mint a parkban, vagy az iskola területén. Önmaga lehetett, felszabadultan, egy kis időre problémák nélkül.
A mogyoróbarna haj takarásából körbenézett, és miután megbizonyosodott, hogy közel s távol senki nem tartózkodik a birtok ezen részén, lehunyta szemeit, és végigdőlt a puha pázsiton.
A nap sugarai megmelengették a krétaszín arcot. Hiába volt már némi ereje, semmi barnás árnyalatot nem kapott, de még csak le sem sült.
Oldalra fordította a fejét, és a haját birizgálta, amikor egy pimasz kis fűszál homlokon csiklandozta. Elmosolyodott, és halkan felkuncogott. Most az egyszer megengedheti magának ezt a luxust, még akkor is, ha véréhez nem méltóan viselkedik. Néha az úrinőknek is kijár egy-két szabadnap…
Átadta magát a semminek, hagyta, hogy a teste beszívja a napsugarak éltető energiáját, és kiűzzék belőle a fáradtságot, nyomort, és bánatot. Sokan el sem tudják képzelni, milyen érzés mindent félretenni, és csak a pillanatnak élni. Felemelő, boldogító, megnyugtató. Legalábbis számára.
Mindig volt valami, amin rágta magát, ha egyedül volt valahol, ezúttal ha nehezen is, de megállta, hogy bármi is az elméjébe furakodjon. Sokáig a sivárság, a semmi uralkodott benne, aztán ahogy telt az idő, lassan kezdett minden helyrerázódni a régi kerékvágásba, és újból meglátta az értelmét a dolgoknak.
Az avar halkan zörrent, mire a lány felkapta a fejét, és összehúzott szemekkel kémlelt körbe. Egyelőre nem látott senkit, de hallotta a zajt, amit jöttével keltett.
Felült, elsimította a szoknyája redőit, ujjaival megfésülte a tincseit, és úgy tett, mint aki elmélyülten tanulmányoz valamit a távolban.
Bárki is tartott afelé, ahol Ő üldögélt, nem tágított. Ilyen közelről már látnia kellett, ki rejtőzött el a domboldalban.
A fülében sercegett a gyep hangja, összeszorította a szemeit. Ekkora lendülettel csak olyan szándékkal érkezhet valaki, aki vagy kegyetlenül le szeretné tolni valamiért, vagy azt se nézte, merre megy, és dühös.
Nagyon remélte, hogy ez utóbbi lesz valós, és nem fog összetalálkozni olyasvalakivel, akit a háta közepére kívánna. Így is kapta a megjegyzéseket, amióta újra a falakon kívülre merészkedett, de annyira nem volt stabil lelkiállapotban. A maszk tökéletese fedett az iskolán belül, de azok, akik esetleg közelebb állnak hozzá, mint az átlagember, már észrevehetik az apró változásokat. Tökéletes volt az újraalkotás után, abban azonban nem volt biztos, hogy ezt élőben ki is akarja próbálni.
Óvatosan oldalra pillantott, amikor kiszúrta a közeledőt. Leheletnyit mozdított a fején, hogy kíváncsiságát leplezze, és azt az érzést keltse, mintha csak a szél játszott volna, de tudta, előtte
művészet mást mutatni, mint ami a való. Megmerevedett ültében, és mélyeket lélegzett.
Abbey…

Semmi baj. – suttogom halkan, úgy hogy csak Harry halhassa, nem mintha lett volna bárki is rajtunk kívül a domboldalon.

Egy darabig elmélkedve nézem Harryt, ahogyan ott toporog mellettem, és zavarában pálcáját pakolgatja ide-oda, mintha azt vizsgálgatná hol áll jobban, vagy hol a biztonságosabb.
- Nah, akkor nem megyünk Roxmortsba? Most valóban jólesne egy vajsör. – töröm meg a hirtelen keletkezett nagy csendet, miután láttam, hogy Harry meg sem kíséreli megszakítani azt.
 A srácra figyelek, kinek kezét újra megszorítom, ujjaimat átdugva ujjai közt és mélyen a szemébe nézek. A szép zöld szemek mindent elárulnak róla. Elárulják hogy a fiú milyen magányos mostanság és látszik hogy sok bajjal küszködik, sok bajjal és problémával, melyeket valószínűleg nem gyerekjáték megoldani, hisz ha az lenne akkor Harry sem lenne ilyen kis bús, meg minden. Na de most hagyjuk ezt a témát, mára már teljesen kimerítettük, úgy gondolom.

- Na ne búsulj már Harry, gyere, élvezzük az életet és gördítsünk le pár poharat Madam Rosmerta isteni nedűjéből. – mondom neki kissé költői hangvétellel, majd elkezdem finoman húzni a hatalmas kapuk felé, melyen keresztül ki lehet jutni Roxmorts faluba, hol vár ránk egy asztal, két szék és két teli üveg, a Három seprűben.

Emma

Nyitott könyv - effektus, ahogy Hermione mondaná. Valószínűleg ez a probléma, hogy bármennyire is hitelesen próbálja játszani a magányos hőst, valójában testének minden egyes mozdulatából ordít a magány gyűlölete. Régebben várta azokat az éjjeli órákat, melyeket egyedül tölthetett a háló ablakának széles, hűvös párkányán, a Hold fényét bámulva, szabadon asszociálgatva. Nem, nem voltak boldog pillanatok, ezt valóban nem mondhatja. De jólesett az egyedüllét, kívánta azokat a perceket, amikor csak ő volt meg a felhúzott térde, amire az állát támasztotta. Olyankor nem kellett a szemüvege, mert nem a szemével látott. Zöld írisze homályosan csillogott az ezüstös fényben, és másnap csak halványan emlékezett az egészre, ahogy az álmokra szokás.
Most azonban más időket élünk. Ha egyedül van, különös gondolatok és a kínzó felelősségérzet gyötrik. Nem esik jól a magány, mégis keresi, mert bárki áldozatul eshet, Voldemort keze bármelyik, hozzá közel álló embert utolérheti. Szinte már előre bűntudata van, ha erre gondol.
Szemeit egy pillanatra a másik arcára függeszti, és rájön, mennyire szüksége van most erre a kézfogásra. Ha nem lenne túl büszke és túl gyáva hozzá, megszorítaná a másik kezét, így azonban csak áll tovább tanácstalanul, alsó ajkába harapva.
Június van. A Nap fényesen tűz, fényesebben, mint valaha is a Roxfortos évei alatt. Az ég felhőtlen, sehol sincs még akár egyetlen, apró, árválkodó bárányfelhő sem, nemhogy viharfellegek. A levegő fülledt és néma, a növényzet és az emberek egyaránt kornyadoznak. Még senki sem érzi az elkövetkezendő, vagy akár a már megtörtént események súlyát, ha Harry körülnéz, boldog semmittevésbe süppedt arcokat lát, mert aki már megtapasztalta Voldemort és csatlósainak erejét, az rémülten húzódik vissza a hűvös és sötét kastélyba, sebeit nyalogatni, könnyeivel áztatni.
Kivéve Harryt, akin most hirtelen valami különös nyugalom, nem is nyugalom, inkább elhatározás lesz úrrá. Nem adja meg magát, a Nap még neki is süt, az életet ő is kiérdemli. Ujjai a másik kezére kulcsolódnak, lapockái roppannak egyet, ahogy kihúzza magát, és a másikra néz.

-Akkor indulhatunk? - kérdezi, és rádöbben, mennyire éhes. Ha Roxmortsba nem is engedik ki őket, a Nagytermet mindenképp ideje lenne meglátogatni, sőt akár ide is kihozhatják az uzsonnát. Harry hirtelen úgy érzi, képtelen lenne elviselni a Nagyterem falait, hiába oly hatalmas az a terem. És a suttogás, az őt követő tekintetek csak tovább rontanának a helyzeten, mogorván, magába fordulva lapátolná magába a lehető leggyorsabban az ételt, és aznap már nem merészkedne ki többet a baldachin mögül.
A két kovácsoltvas kapuszárny hívogatja őket, Harry pedig valamivel vidámabban teszi fel a kérdést:
-Nem vagy éhes?

Csak állok és Harry arcát, nézem, kissé elbambulva. Látom, rajta hogy eléggé gondolkozik, jár az agya valamin, nem igazán szeretném megzavarni gondolatmenetében, szóval csak állok, hallgatom, néha-néha egy zaj irányába fordítom a fejem, majd látom hogy a zaj forrása egy arra bóklászó mókus, egy fölöttünk repkedő, csipogó madár, vagy egy élelem után kutató, szuszogó sün.
Olyan aranyosak és szépek. Ilyenkor van időm gyönyörködni a természet szépségeiben.
Hogy mehetünk-e? Hát persze, bár kissé vonakodom ebben a témában. Ilyenkor Roxmortsba menni?! Na de mindegy, kalandok is kellenek életünkbe, hisz anélkül minden napunk monotonná, egyhangúvá válna.
Hogy éhes?
- Hát nemrég ettem, de attól még jólesne egy kis desszert vagy valami. – célzok a nagyteremből kiszűrődő zsibongásra és az ott folyó étkezésre. – Be akarsz menni, vagy inkább menjünk le a faluba? – mondom, közben fejemmel a nagyterem felé bökök.
Megfogom Harry kezét, majd lassan elkezdem a kis település felé húzni, remélvén, hogy ő is hasonló véleménnyel van a dolgokról, mint én.
- Gyere, remélem nem fognak észrevenni minket, bár azt még mindig nem tudom, hogy hogyan is fogunk kijutni az extra lakattal ellátott kapukon. – árulom el neki aggodalmaimat, melyek az utóbbi két percben fúrták be magukat agyamba és hegyes tüskeként foglaltak helyet közepén. Egyszerűen el sem tudom képzelni hogy hogyan kelünk át a boltíves átjárókon.

*bocsi a késésért

Bámulunk egymásra, mintha nem lenne jobb dolgunk. Szép lassan újraélednek a szemidegeim, újra érzékelni kezdem a körülöttem élő világot, és Emmával együtt mosolyodom el a sündisznón, aki megtöri a kínos csendet. Arcomon még ott ég a pír, amit Emma fürkésző tekintete okozott, avagy csak én képzeltem olyan élénknek azt a szempárt? Hiszen most, ahogy én kezdem el őt nézni, elég ébredezőnek tűnik. Roxmorts ötlete azonban az ő fantáziáját is megmozgatja, nekem mintha felforrósodna a mellkasom. Nem ott tartom a láthatatlanná tévő köpenyem..?
De.

-Emma.. Én tudom a megoldást, azt hiszem - jelentem be diszkrét vigyorral az arcomon, és sokatmondóan húzom elő a vászont, aminek köszönhetően most nem látszik a jobb kezem. Hiába csupa veszély az életem, nekem még több kell, igaza lehet Hermionénak, amikor az én ártatlan panaszomra, miszerint a baj talál meg engem, csak annyit válaszol: Nem kell sokat kutakodnia. Mégsem bírok ellenállni a kísértésnek, visszaülök a fűre, s ujjaimmal rajzolom fel a tervet, amelynek alapját a titkos járat képezi, amelyet most Emma is megismerhet. Hangomon érződik az izgatottság, hiszen már olyan régen nem jártam odakint..! És most végre kiszabadulhatnék ebből a már-már börtönként ható, csupa aggódás, csupa gyűlölet kastélyból, amelynek minden ablakán rács függeszkedik immár, és mi rab madarakként vergődünk a saját magunk által kreált félelemben, amely a jövőbe mutat.

-Tulajdonképpen nem vágyom most a Nagyterembe.. - mondom hirtelen komolysággal, a mellkasom kihűl, oda is
kapok. Mintha az előbbi forróság magába szippantotta volna a tüdőm körméretének egy részét, s most túl sok lenne a belélegzett oxigén. Sóhajtanom kell.

-Őő.. Forrócsoki?

Ezaz, Harry, ennél hülyébb ötlet eszedbe sem juthatott volna. Forró ital a nyár közepén, nyilván az hiányzik neki. Miért kell a saját hülyeségedet másokra is kivetíteni.?
És ismét jön az önmarcangolás. Idén a maradék önbizalmam is eltűnt valahol Dumbledore híre körül, a különórákkal együtt. Pedig azoktól úgy éreztem, teszek valamit a világért, ha már azt a jóslatot a nyakamba aggatták. Vajon miért bámul mindenki olyan várakozás teljesen, miközben az elégedetlen susmus egyre csak terjed?
Szórakozottan szorítom meg Emma kezét, és észre sem veszem, hogy milyen nehéz lenne elengedni. Hogy mennyire rosszul érezném magam, ha megint elrántaná, pedig nem sokat teszek azért, hogy lássa, én is látom még őt.

ˇ ne haragudj, én is késtem.

Harry

Te jó ég! Ennek tényleg van egy láthatatlanná tévő köpenye! Én meg képes voltam Lilyvel összeveszni rajta. Hát igen, azt mondják a nők elég makacsok tudnak lenni.
- Uhh Harry. Ezt nem hiszem el. Ez tök jó! – ámuldozok a köpeny láttán, majd finoman kezembe veszem és kipróbálom, tökéletesen takarja jobb csuklóm, mintha tőből hiányozna. –Hallottam már pletykákat miszerint Harry Potternek ilyen köpenye van, de nem igazán hittem el őket. Tudod mostanában eléggé sok képtelen dolgot hallani rólad Harry. Ez jó lesz, evvel kilóghatunk észrevétel nélkül.
Titkos járatok, láthatatlanná tévő köpenyek! Ez kalandos napnak bizonyul!
- Szóval azt mondod, hogy bebújunk a köpeny alá, majd… - mutogatok ujjammal a földön felvázolt tervrajzra.
- Igazad van, nekem se sok kedvem van most abba a zsúfolt terembe menni. Roxmorts jobb. – mondom vidáman, majd kissé megszorítom a fiú kezét, hozzá mosolygok egy nagyot.
- Fórrócsoki? Mi van vele? Azt szereteem. Te is? – válaszolok élénken. Kissé valóban furcsa ötlet forró csokit enni nyáron, de vannak még ilyen csodabogarak kiknek ez a szokása. Például nekem is, jólesik a forrócsoki, legyen akármilyen meleg, ám a kakaót jobban szeretem.
Látom hogy Harry megbánta ezt a csokis ötletét, de engem nem zavar, legalább már tudom, hogy nem vagyok egyedül.
- Nah akkor mi lesz? Indulunk? – tudom, hogy kissé idegesítő lehetek az állandó sürgetésemmel, de ez van. Ilyen vagyok. Nem szeretek várakozni ebben az unalmas világban.

[Miért? Mond, miért?]

Julia *ezer éve látott barátnőm*

Teljesen kikészített a hét. Alig voltam a szobánkban, alig tettem be a lábam a suli falai közé, csak, ha órára mentem, enni vagy aludni. Csak az edzések, edzések. Semmi más nem foglalkoztatott, főleg, hogy az RBF-ek terhe már nem nyomta annyira a vállam. Felkészültem, mindent tudtam. Nem érdekelt semmi, csak hogy győzelemre vigyem a csapatunkat.

Majd egyik nap furcsa dolgot láttam. Este, bőven kilenc után értem a hálóterembe, és az eddig üres ágyon…egy kupacot láttam. Egy ember méretű kupacot. Azt hittem csupán a szemem káprázik, hiszen Ő nem lehet itt. Nem tudtam, hogy hol lehet, de hogy itt nem, az biztos. Vállat vontam, és zuhanyozni mentem. Vissza támolyogtam, és aludni tértem.
Reggel semmi nem volt az ágyon. Pont úgy volt, mint ahogy korábban ott hagyta. Felkeltem, és utamra indultam. Este ugyan az a látvány fogadott. Ezt már furcsának tartottam. Közelebb lépkedtem, és megbökdöstem a kupacot. Igen csak úgy tűnt, hogy tényleg egy élő, emberi lény rejtőzik alatta.
Megrökönyödtem, lefagytam. Kirohantam a fürdőbe, lezuhanyoztam, és ismét lefeküdtem aludni.

Reggel ugyan az, majd… kis kitérőt tettem dél után az iskola területén. Már meg sem lepődtem igazán, mikor megláttam a Domboldalon ülni. Letámasztottam a seprűm, és megindultam a hátsó irányból, hogy mögüle érkezzem.
Lépéseim határozottabbak voltak mint bármikor. Mérges voltam, dühös, csalódott… Örültem, hogy ismét láttam. Hiszen annyira hiányzott. Olyan…fura volt, ugyan, zárkózott, csendes. De még is, jó barátom volt. Hihetetlen jó. Szomorú és mérges voltam, mikor elment, bár, megértettem. De most, hogy visszajött és nem is szólt. Csak egy emberkupacot látok, csak szóbeszédet hallok, amiknek nem hiszek, és nem… nem mond semmit.
Felém nézett. Persze, úgy tűnt a mozdulat, mintha nem direkt lett volna, de ez direkt volt. Látszott a lezárásán, hogy igen is direkt volt, és észrevett. De nem reagált semmit. Elrejtette ismét. Mint eddig mindig.

Visszabújt a mögé a nyavalyás viasz maszk mögé. Pedig, már pont… már majdnem sikerült a múltbéli dolgokon túl esnie, mikor jött valami… Valami, amit a mai napig nem tudom, hogy mi a fene lehet. Na de majd most kiderül.

Tempómon kicsit sem lassítva érkeztem meg mögé. Fejemben megfordult, hogy vajon benne mi zajlik le, de jelenleg nem érdekelt. Az sem, hogy mit fog szólni, mert igazából, nos nem lehet egy szava sem. Ha meg lesz, hát az majd… na majd kiderül.
Tehát maradtam eredeti terveim szerin, és elsodortam. Megölelgettem, és el sem engedtem addig, amíg magához nem tért a döbbenettől.
Ekkor hátrébb léptem két lépést. Lekuporodtam a földre és megszólaltam.

-   Miért? Mond, miért? – ez több mindennek szólt. Annak, hogy miért ment el, és annak, hogy miért nem volt képes egy rohadt sort sem írni, és annak, hogy …. Hogy tehette azt, hogy vissza tért, és megint csak nem bírt egy kukkot sem mondani.

De én csak a miértet voltam képes kimondani. Hiszen, biztosan tudja, hogy mire gondolok. Annyira már ismertük egymást, és igen. Tudnia kell. Neki, Juliának… A jég királynőnek TUDNIA KELL.

[- Én…]

Fogalma sem volt róla, hogy kell ilyen helyzetben reagálnia.
Képtelen volt arra, hogy magyarázatot adjon az eltűnésére. Pontosan tudta, hogy Abbey az egyetlen, akire bárhol, és bármikor számíthat, de a szavak nem jöttek.
Időt akart magának. Időt, amíg normálisan elé tud állni, és elmondhassa, mennyire sajnálja, de ha egy tapodtat is maradt volna, már rég a Mungóban feküdne.
A Sors azonban nem engedte meg neki. Érezte a levegőben, amikor meghallotta a surrogó hangokat, hogy valami történni fog. Soha nem gondolta, hogy pont ez, és pont így… Egyszer túl kellett lennie rajta. Tartozott Neki ennyivel…
Lehajtotta a fejét, és várta a szitokáradatot. A jogos letolást, amiért még akkor sem tud normálisan viselkedni, amikor igazán illene. Nem tudott a szemébe nézni. Ezek után már nem.
A szavak helyett azonban a tettek váltak elsődlegessé. Abbey elsodorta, és megölelte.
Lefagyott.
Teljesen másra számított. Bűntudata volt. A lelkiismerete azonban nem aratott győzelmet semmi felett. Mielőtt észbe kapott volna, felemelkedtek a karjai, és visszaölelték a lányt. Arcát a másik hajába temette. Talán kissé meg is húzta, de puszta véletlenből.
A heg felszakadt, és a fájdalom elárasztotta a testét. Lebukott a mélybe, és hosszú ideig nem jött fel a felszínre…
Szavak, melyek a szívébe vágtak. Ha ki kellett volna analizálni, nagyjából úgy festhetett, mint aki beszívott. Kába volt, és zsongott a feje.
Fájt…
Ezerszer rosszabb volt, mintha megszidta volna. Ezerszer, mintha ordított volna vele, és ezerszer, mintha kapott volna egy jól megérdemelt pofont, azzal az indokkal, hogy ideje felébrednie.
Háború. A legnehezebb időkben képes volt magába fordulni, és a saját nyavalyás kis sebeit nyalogatni, ahelyett, hogy ott segítene, ahol tud.
Segítség. Neki is szüksége volt arra. Egyedül nem ment, ez már rég világossá vált előtte. Nem véletlenül zavarták vissza az iskola falai közé. Már alig volt vissza valamennyi. Ha kell, fél lábon is ki fogja húzni. Akkor is, ha megszakad a szíve, és már soha nem lesz ugyanaz, aki volt.
Kibontakozott az ölelésből, és ülve maradt. A karjait maga elé helyezte. Újra, és újra összefonta, végül felpillantott.
Homályosan látott csupán. A hidegkék íriszekben különös fény csillogott. Olyan fény, amelyet Abbey még soha nem láthatott Tőle.
- Én… - kezdte tétován, de elcsuklott a hangja. – Abbey, én… - belenézett a lány szemeibe, és kitört belőle a sírás. Az elfojtott könnyek, a fájdalom, a megbánás, a düh, a harag könnyei. Hetek óta csak lézengett. Lefogyott, és megsavanyodott. A titkok súlya leszakadt a válláról.
- Sajnálom! – kiáltott fel halkan. – Sajnálom, hogy képtelen voltam meghazudtolni önmagam! Sajnálom, hogy egyetlen sort sem írtam, de el kellett mennem. Sajnálom, hogy ilyen barátnőd van... – az utolsó szavaknál könyörgő volt a hangja. Felzaklatott, és önutálatos. Pontosan tudta, Ő volt a hunyó. Későn jött rá. Akkor, amikor már minden mindegy volt. A kirohanás után tovább bőgött, akár egy kisgyerek, amikor megbüntetik, mert rosszat csinált. Nem mert a szemébe nézni.
Várt... remélt. Remélte azt, hogy még van esélye újrakezdeni. Remélte azt, hogy az egyetlen ember nem fog elfordulni tőle örökre.
- Kérlek, bocsáss meg. – suttogta alig hallhatóan. A könnyein át felnézett. A választás Abbey kezében volt…

[Barbara]

Barbara

A nap odafentről, sugaraival mosolyog a dombra, s a szél kellemesen cirógatja a zöldellő fű minden egyes szálát. A nyugalom a harmónia itt annyira megvan, az ember szinte tapintani tudja.
Ahogy az ember szeme arrébb terelődik, a fű közt hatalmas hajkorona tűnik elő. Nem is kérdés ki lehet az, hiszen a diákok, s majd mindenki Roxfortban ismeri már.
Kellemesen ücsörgök a fűben, azon gondolkozom, hogy a park helyett legközelebb talán már edzhetnék itt. Végül arra az elhatározásra jutok, hogy a puding próbája az evés alapon legjobb, ha kipróbálom az itteni talajt.
Lassan feltápászkodok a földről, s azon nyomban mozogni, ugrálni kezdek a talajon. A követ-kező pillanatban egy kisebb szaltóval egybekötve kezdek intenzívebb mozgásokat bemutatni, amelyek olyakor nagyon akrobatikusra sikerednek. Sokak számára ez sem túl meglepő már, hiszen majd mindenki tudja, hogy ez a sport már hozzám tartozik, s a legtöbb helyen, amikor csak alkalmam van, gyakorlok.
Hamarosan aztán már annyira belemelegedek a dologba, hogy alig tudok leállni. Persze ön-magam korlátozása nagyon nehéz, ha olyan dologról van szó, mint ez, ami szinte már-már a részemmé vált, az életem meghatározó eleme.
Mikor ismét visszahelyezem magam a földre kicsit hátradőlők, s az eget kezdem bámulni, mosoly szökik az arcomra, hiszen most is olyan jól esett ez a kis rögtönzött gyakorolgatás, hogy szinte kedvem lenne folytatni, ám tudom, hogy most nem lehet, hiszen a mai nap már végeztem ezzel, ami pedig a legfontosabb, hogy maradjon még energiám arra, hogy aztán holnap is eleget tegyek az edzéseim elvárásainak. Ez az idő most a pihenésé.