+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Domboldal
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 4 5 [6] 7 8 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Domboldal  (Megtekintve 32369 alkalommal)

B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #75 Dátum: 2009. 06. 28. - 16:57:32 »
0

Jason

Feldúltan rontottam ki a nagykapun. Valahova kéne mennem...Valami csendes helyre, ahol megnyugodhatok. A park nem jó, ott túl sok a diák. A domboldal! Igen..az jó lesz...
Hát ilyen nincs! Repül! És még le is szid...höh...Pedig joggal figyelmeztettem!!!
Chloe be akar állni a kviddics csapatba. Csúnyán összevesztem vele emiatt. Még jó hogy nem vették be, mert elsős, meg amúgy se volt hely.De hát akkor is! Csak egy halvány megjegyzést tettem, hogy vigyázzon magára.

- Tessék?! El ment az eszed?! Nem engedem, hogy beállj!- kis híján kiabáltam vele. Mindenki minket nézett a Nagyteremben.- Megtiltom!
- Mi az hogy megtiltod?! Ki vagy te, az anyám? Ne aggódj már ennyit!
- De igen is aggódom mert még csak elsős vagy! Meggondolatlanság még belegondolni is!- na, ezt jól megmondtam.
- Te még sosem láttál engem repülni! Nem tudod milyen jó vagyok!- körülötte egypár barátja nagyokat bólogatott.- Attól még hogy te szörnyen repülsz, én lehetek jó, érted?!- vágott vissza dühösen.
- Tudod mit?! Nem érdekelsz!- azzal fújtatva kiviharzottam a Nagyteremből.
Csak ezzel tudtak megsérteni.Ez volt a gyengeségem...pocsékul repülök. Nem egyszer estem már a Nimbuszomról, úgy hogy a Gyengélkedőre kellett vinni. És ez szíven ütött. Olyan mintha egy átok-halmot zúdítottak volna a mellkasomra. Persze az a kijelentés hogy "Nem érdekelsz!" az teljesen nem volt igaz. Még mindig ideges voltam Chloe miatt, majd felrobbantam.

Öt perc múlva már a domboldalon sétáltam. Meleg kellemes idő volt. A simogató szellő is jól esett. Még mielőtt elindultam volna ide felmentem a klubhelységbe és lehoztam az újságomat. Minden héten anya küld a postán egy mugli-újságot. "A nők kincsei: körmök,műkörmök", ez állt minden lapnak a címoldalán. Ez a mugli kozmetikához kapcsolódó hetilap, mindig elolvasom. A kozmetika a hobbim, és sokan mondják, hogy furcsán, de jól csinálom. Ez majd megnyugtat.
Így hasra feküdtem a zsenge, puha fűbe és elkezdtem olvasni.
Nem tudom, hogy nem vettem észre de mellettem a hollóhátos Jason volt. Már hallottam róla. Elég jóképű , és nagyon edzett. Azt mondják kedves srác. Mind egy, nem vagyok beszélgetős kedvemben. Most nem.
Dühös arccal néztem tovább az újságot.
Oké..nem szabad udvariatlannak lennem. Meg, amúgy is aranyosnak látszik. Muszáj megszólalnom.
- Szia!- hangom kicsit ingerülten csengett, de csak a mérgem miatt. Na remek! Jól kezdem a beszélgetést...
Naplózva

Jason Aikawa
Eltávozott karakter
*****

5. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #76 Dátum: 2009. 06. 28. - 20:37:16 »
0

Barbara

Ahogyan ott heverészek a friss fűben, s tűnődöm az élet nagy dolgain, vagy legalább is azt kéne tennem, hirtelen léptek zajára leszek figyelmes. Ahogy oldalra tekintek, a léptekhez egy kis hölgy alakja párosul. Szemmel láthatóan elég zabos, így nem is nagyon tervezem egyelőre zaklatni, ha szeretne beszélgetni vagy hasonlók, majd úgy is megtalál magának. Hasra vágja magát a fűben s egy újságot kezd olvasgatni, igazából ekkor tekintetemet ismét az égre fordítottam, s ismét a távolba révedve, gondolkoztam azokon a dolgokon melyeket korábban a hölgyemény érkezése szakított félbe.
Egyik pillanatról a másikra, a lány már is mellettem terem, s rögtön meg is szólít, bár hangjában érzem még a dühöt, amit ha ez nem is árulná el rögtön, gesztusaiból, mozgásából, szinte azonnal kiderülne számomra. Ám nem zavartatom magamat fogadom üdvözlését, s ehhez egy jókora mosolyt is hozzáfűzök.

-  Szia! Jason vagyok. – ekkor kinyújtom kezem és várom annak elfogadását. – Mi járatban erre? Bár ez egy elég buta kérdés, gondolom csak csendre és harmóniára vágytál, hiszen ide olyankor jön általában az ember. Oh bocsánat remélem nem vagyok udvariatlan, hogy ennyire letámadlak, nem vagyok általában ennyire ömlengős szómenéses, csak most. –

Ezt a kijelentésemet hamar egy kis mosoly is követi, amely apró kis nevetésbe csap át, majd amint lehiggadtam szemeimmel partnerem arcát s gesztusait kezdem fürkészni, hiszen ez már annyira szokásossá vált nálam egy-egy új ember felbukkanásakor.
Naplózva

B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #77 Dátum: 2009. 06. 28. - 21:11:01 »
0

Jason


Jason rendes. Oké, ez most így elég hülyén hangzik de már az első két mondatából kivettem. Udvariasan bemutatkozott és ahogy szokás kinyújtotta, a kezét felém. Viszonoztam a kézfogást. Azonnal észrevette, hogy eléggé feldúlt vagyok (persze ordított rólam, hogy az ideg ver), ki is találta miért vagyok itt: csend, nyugalom, magány. Persze az utóbbit nem tudta, látszott rajta, de nem zavar. Nem akarok magányt ha ilyen emberekkel találkozok. Meg, hogy is gondolhatta hogy magányra vágyom, hiszen én szólítottam meg. Én hülye.
Mindent belesűrített egy mondatba, ahogy ő is mondta letámadott. De csak elmosolyogtam. Bocsánatot is kért, és számomra kiderült, hogy egy nagyon aranyos sráccal hozott össze a sors. Már most megkedveltem, pedig ilyen hamar nem szokásom.
Ahogy előttem állt a mosolygó arcával, nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:
- Te, hogy lehetsz ennyire szimpatikus?- egy mosolyt mellékeltem hozzá.- Jaj...sajnálom...most meg én rohanlak le. Biztos nagyon udvariatlannak tartassz...és igazad is van.- hebegtem-habogtam- Barbara vagyok, vagy csak Barbi. Én ám nem szoktam ilyen lenni...Mindenki azt mondja rólam, hogy túlságosan is barátkozós vagyok...persze a hátam mögött...de kit érdekel? Nem fontos.- remek, most meg elkezdek neki hisztizni a gyerekes gondjaimról, azért próbáltam mosolyogni- Szóval...azért jöttem ide meeert...mert szimpatikus vagy. Most biztos azt gondolod nem vagyok normális...Leégetem saját magam...Amúgy jól gondoltad tényleg csendre vágytam. Jó megfigyelő vagy. öhm...Szóval te mit csinálsz itt?- zavaromban csavargattam a hajam.

Óóó te balfék, balfék ,balfék! Te idióta! Ezt körülbelül két szuszra mondtam el. Most biztos egy őrült libának tart. Édes Istenem, de tökfej vagyok! Amint észbe kaptam hogy csavargatom az egyik fajfürtömet gyorsan lekaptam a kezem. Mosolyogva, ám idegesen várom válaszát.
Naplózva

Jason Aikawa
Eltávozott karakter
*****

5. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #78 Dátum: 2009. 07. 06. - 10:30:11 »
0

Barbara


A lányt hallgatva először furcsán nézek aztán rájövök, hogy csupán egy kissé meg van illetődve, s ekkor arcomra visszatér a barátságos mosoly. Hallgatva őt, úgy érzem, jobb, ha a következő megszólalásommal teremtek némi nyugalmat, hiszen most neki erre lenne leginkább szüksége, ha jól sejtem, legalábbis, abból, amit reagál ez jön le nekem.
Ekkor elhangzik felém egy kérdés, amely megválaszolását érdemesnek tartom arra is, hogy közben olyan hangulatot teremtsek amely megnyugtatja a lányt, s lehetővé teszi, hogy ne higgye azt, hogy én a hebegés, habogás miatt talán gyerekesnek vagy habókos volna. Végül is azt mondta szimpatikus vagyok, talán a nyugodtságom miatt vagy azért, mert mindenkivel megtalálom a közös hangot, lényegtelen örülök, hogy így gondolja.

- Nem, dehogy gondolok rólad ilyesmiket. Hiszen természetes, hogy aki ennyire felindult állapotban van az így viselkedik. – hangot adok egy észrevételemnek is, hiszen ez is csak őt biztosítja. – Mitől vagyok ennyire szimpatikus? Nos, fogalmam sincs. Ezt leginkább te vagy a többi beszédpartnerem tudná megmondani. Szerinted mitől? – kis nevetés. -
Amúgy azért jöttem ide ki, hogy megnézzem magamnak ez a területet is, hogy mennyire felel meg arra, hogy esetleg edzek ezentúl, itt. –

Zárom ekként a gondolatsort, majd egy bíztató mosolyt varázsolok ismét az arcomra, s aztán várom, hogy Barbara mit reagál az elhangzottakra. Reménykedek benne, hogy nem hoztam újra zavarba, hiszen most csak próbáltam minél inkább megnyugtatni és biztosítani arról, hogy nincs azzal baj, ha így reagál.
Naplózva

B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #79 Dátum: 2009. 07. 06. - 12:19:46 »
0

Jason

Jason valahogy jól hat a közérzetemre. Most már kicsit lehiggadtam. Enyhült a Chloe iránti dühöm, és a megzavarodottságom is, ami mellesleg fogalmam sincs miből fakadt.

- Pontosan nem tudom...Valahogy nyugodt lélek vagy...- válaszoltam a kérdésére- Vagy legalábbis én úgy látom. Amúgy sajnálom, hogy ilyen feszült állapotban kellett megismerkednünk, csak hát így alakult.
Edzel? Milyen sportot űzöl?- mivel nem volt nála semmiféle eszköz, kíváncsivá tett, vajon mit tanul. Míg beszélt mosolygott. Lehet megpróbált lenyugtatni. Nagyon kedvesnek találom a srácot. Megértő is, van aki ezek után már elküldött volna melegebb éghajlatokra "mardekár-stílusban". De ő emberien, megpróbált lenyugtatni és mosolyt csalni az arcomra. Ennél a gondolatnál vidáman rámosolyogtam, igaz még mindig feszült voltam egy cseppet, de már lényegesen jobban éreztem magamat. Kicsit ellazultam, leültem törökülésben a zsenge fűbe. Az újság ami eddig a kezemben pihent elhelyeztem az ölemben. Két kézzel megfogtam a törpegolymókomat, ami mint mindig most is a vállamon pihent, és letettem az újságra.

A testem mély árnyékot vetett. Kezd lemenni a Nap. Még nem alkonyodott be, de még mindig kellemesen meleg volt, és a szokásos júniusi szellő is társult hozzá. A markomban fészkelődő Lunlanát simogattam a hüvelykujjammal.
Hamarosan beesteledik, talán még sem volt olyan jó ötlet kijönni a kastélyból. Ezek a dolgok most kételybe ringattak. Hajj....akármilyen nehezemre esik, de itt kell hagynom Jasont.
- Jason, röstellem, hogy csak ilyen rövid ideig találkozhattunk és én meg már húzok is el. Még valahol biztosan összefutunk még.
Azzal felpattantam a helyemről, felszedegettem a holmijaimat, s egy intéssel elbúcsúztam.- Szia Jason!
Azzal a kastély felé vettem az irány, lábaimat gyorsan szedtem, nehogy későn érjek fel.



//köszönöm a játékot, és sajnálom, hogy abba kellett hagynom, de amúgy se ment, még egyszer sajnálom, csak rengeteg a dolgom, és úgy érzem nem tudnám tovább vinni. De azért köszi Mosolyog \\
Naplózva

Hannah Whitney
Eltávozott karakter
*****

*4* sMiLeY bAmBiNa - Emily hugicája <3

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #80 Dátum: 2009. 07. 16. - 23:41:07 »
0




Hannah még nem olyan rég önfeledten írta utolsó beadandói egyikét mikor is nem bírta tovább a bezártságot, így gondolta jár egyet odakint. Eléggé fáradt volt már hisz az egész éves hajtás igazán meg tudja viselni az embert. Persze vannak olyanok akik szinte elbliccelték az egészet, de előbb-utóbb pórul fognak járni hisz következnek később a vizsgák, melyek letételéhez nem lesz elég egy bájos mosoly és egy nem túl hihető magyarázat. Nincs kifogás! Ez akár a Roxfort jelszavává is válhatna főként néhány tanárt illetően. Ember legyen a talpán aki ráveszi Piton professzort, hogy adjon neki egy-két nap haladékot, mert nem jutott elég ideje felkészülni a sűrű kviddicsmérkőzésekből kifolyólag. A-a. Az nem létezik, hogy akár ilyen vagy bármely más indok hatással legyen év vége felé a szigorú tanári karra. Persze-persze a diákok javára válik majd a szoros nadrágszíj, de csak KÉSŐBB. Addig pedig minden nebulónak készen kell állnia a „kínok kínjára”. Azonban ez az iskola sem katonának képez és nem szükségeltetik a megállás nélküli magolás vagy körmölés. Főként ha az ember egész évben folyamatosan készül az órákra és nem júniusban eszmél fel, hogy „hoppá valamit produkálni kéne”. Így a kisasszony megengedhette magának a rövid – vagy kissé jobban elhúzódó – pihenőt. Ennek időtartama főként attól függött, hogy Hannah milyen ismerősökre talál a szabadban akikkel szóba tudna elegyedni. Bár ha valaki ismeri a kis Griffist akkor tudja, hogy akármilyen ellenszenves alakot képes leszólítani és a baráti köréhez csatolni. Ez talán adottság, talán csak szerencse… bárhogy is, nem mindenki rendelkezik efféle kisugárzással, melyet ilyen hasznosan fel is használ…

~ Valahol le kéne feküdni egy kicsit és csak úgy lenni! Mármint jó a társasági élet, de most bármit megadnék egy fekvésért a pihe-puha fűben miközben a lágy szellők simogatják az arcom… ~

Efféle gondolatok cikáztak fejében s egy olyan helyet szeretett volna találni ahol mindezt a „komfortot” meg is kaphatja. Választása emiatt a főépülettől néhány percnyi sétára lévő domboldalra esett, ahol nem tolonganak túl sokan s így kedvére élvezheti a napsütést s a madarak kellemes dalolását.
Mikor odaért körülnézett és keresett egy nagyon szimpatikus kis részt, mely aránylag vízszintben volt s lefeküdt a zöld pázsitra, mely karját csiklandozta. Kellemes, bizsergető érzés volt számára s a teljes tökély elérése után pár perccel mély álomba merült. Annyira, hogy még Csipkerózsikát is könnyebb lett volna felébreszteni abban a pillanatban. A gond pont emiatt adódott ugyanis alvás közbeni forgolódása okából kifolyólag szép lassan megindult lefelé a lankán s csupán szuszogott… nem riadt fel… A tanulás okozta kimerültség lett úrrá rajta s szervezete nem kívánta feláldozni a menekülés érdekében a rövid kis szundiszünetet.
Naplózva

Giles Lawrence
Eltávozott karakter
*****

Ötödéves :; Soldieя.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #81 Dátum: 2009. 07. 17. - 09:54:30 »
0


Hidegrázás. Ágyában egyszer csak felpattant, amikor bőrének felületén valami nem természetest érzett. Először a jutott eszébe, hogy ismét szobatársai versenyeztek a vízzel telt poharával, de hiába nézett körül csak alvó személyeket látott. Ijedten pillantott fel s alá, jobbra balra, de mindhiába, úgy tűnt nem külső erők miatt remegett teste. A takaró rajta pihent, pedig minden reggel úgy ébred, hogy az a földön pihen.  Kezét homlokára helyezte, ami szinte megégette a kezét: szörnyű forróság uralkodott rajta. A levegőt szaporán nyelte a rémülettől, Lábának egyik része izzadt, a másik pedig reszketett: Régen volt beteg és nem vette számításba, sőt, eszébe sem jutott ez a kis bökkenő, ami megakadályozhatja év végi vizsgáira felkészülését. Minden elképzelhetőt megtett, pálcájával olykor lehűtötte a pohár vizet és dörgölte lábához és mellkasához, olykor felforrósította. A könyvek már tegnap este óta be voltak készítve a mai tanórákra, úgyszintén a pennák, a pergamenek és a többi eszköz, ami nélkülözhetetlen kelléke lehet valamely tantárgynak. Egy pillanat erejéig sok minden történt: Giles, aki a mosdó felé hajolva próbálta összeszedni magát, valami fel akart törni belőle. Először arra gondolt, hogy egy nagy adag hányás fog érkezni, de csak hasa rándult meg reflexszerűen. Mindeközben szobatársai mozogni kezdtek nyughelyükön, majd lassan felkászálódva oda is özönlöttek páran a mosdó elé, a nem túl jó bőrben lévő Griffendéleshez. Valaki nevetett rajta, valaki pálcájával próbálta helyrerakni, de a kis kupacban csak egy értelmes mondatot hallott, bár annak gazdáját nem látta.
- Menj fel Madame Pomfreyhez, ő majd rendbe rak.
Több szó sem kellett, Giles elsuhant a ruháiért, gyorsan felkapta azt, amit kéznél talált és el is indult a megemlített hely felé – persze azt meg sem kell említeni, hogy mint egy ragaszkodó kisgyerek fogta a mai adag segédeszközöket.
Elkésett. Az órák elkezdődtek, de ő nem ért fel időben ahhoz, hogy utána már egészségesen órákra menjen. Nem, egyenest a tanteremnek indult meg, biztatva magát azzal az ürüggyel, hogy nincs olyan rosszul, simán kibírja a napot. Többé-kevésbé így is történt, bár nem sok újdonságról maradt le, hiszen a tanárok szokásos monológjukat elmondva ő hátradőlt székében és próbált úgy tenni mintha figyelne, miközben már azon forogtak az agytekervényei, vajon ájulás nélkül ki tud-e menni az óráról.
Ebédidő. Tökéletes alkalom arra, hogy felmenjen a gyengélkedőre, hiszen most úgy sincs étvágya. Arca falfehér volt, szinte felismerhetetlen. Az igazi Giles mindig jókedvűen vagy épp morcosan rótta a folyosót, nem így. Egy-két fordulatot téve be is tévedt a kijelölt helyiséghez. Az illetőt is megtalálta, aki se szó se beszéd lefektette az egyik ágyra, majd gy rövid vizsgálat után valamilyen kotyvalékot öntött a szájába. Amikor leszaladt a torkán érezte azt a gusztustalan és visszataszító ízt, amit tartalmazott a gyógyszer. Szemei kipattantak, s mintha kicserélték volna ült fel, megkönnyebbülten, ereje javában. Furcsának találta, hogy a nő, aki segített rajta nem szólal meg, egyszerűen csak fogja magát és kiballag a teremből. Közérzete rossz volt, mert lelkének egy darabkája azt súgta, hogy a betegségét ebben a szobában dobta el és mihamarabb ki kell szabadulnia innen.
Délután. Mindez előzménye csak egy kis töredéke volt a napnak, hiszen most kezdődik még csak a java. Szobájába bedobta minden holmiját, talárját is egybevéve, pálcája viszont nála volt – bár egyik Mardekárosnak sem jelenthet ez jó hírt, mivel előszeretettel használja párbajra. Aki köszönt neki csak hangosan visszaköszönt, nem ment oda senkihez, célirányosan a tölgyfaajtóhoz sietett, ami megtolva egy kicsit ki is nyílt. Hajába túrt, s csak lábaira figyelt, semmi másra. Hirtelen hallani vélt valamiféle szuszogást, ami szellőként csapta meg fülét, majd látni vélte, ahogyan egy lány pörög lefelé egy domboldalról. Úgy látszott rossz helyen van, mivel pontosan felé közelített a test. Pálcáját reflexszerűen előkapta, de mit is csinálhat egy guruló testtel?
Nem, épp zsebét kereste, de akkor már ott volt, így eldobta, majd hirtelen leguggolt. Pontosan kezeibe landolt az illető, a nyomástól egy kissé meg is hátrált, így csúszott fél métert a megállt helytől.Izmait megfeszítve felemelte a lányt, majd arcát megvizsgálva szólalt meg.
- Hé…Jól vagy?
Szemei szinte rátapadtak az arcra, amely szépségével elkápráztatta a fiút. Mosolya is feltűnt utolsó sorban, s úgy meredt a szunnyadóra.
Naplózva

Hannah Whitney
Eltávozott karakter
*****

*4* sMiLeY bAmBiNa - Emily hugicája <3

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #82 Dátum: 2009. 07. 19. - 09:47:02 »
0




Hannah nem a világ legábrándozóbb leánykái büszke sorába tartozik, de most valahogy csak úgy elnyomta az álom s miközben vészjósló következményeket ítél neki a Sors, ő vígan mosolyog, mert úgy képzeli egy zöld réten üldögél. Körülötte bárányfelhők bégetnek s vonulnak a Nap juhász utasítására. Jó kedvében van, mert állatai a helyes irányba terelődnek így szétszórja tündöklő fényét a világban, mely beborít mindent s szívet nem hagy kőkeményen roskadni. Mindenki arcára mosolyt csal s a párok, családok, barátok behuppannak autóikba és kivándorolnak a zöld mező melletti tisztásra. Hannah álmában felnéz, már-már zavarja őt, hogy az eddig nyugodt, idilli és csendes kis rétre most harsány hangok tömkelege szűrődik ki. Ha most az eső zuhogna ez a temérdek ember otthon csücsülne csendben és legjobb esetben olvasgatnának, nem pedig ilyen szörnyen nagy zajt csapva kiáltoznának a másiknak, hogy adja oda a naptejet. Az idill elszivárgásával Hannah szeme is kezd nyitódni. Szép lassan. Azonban balszerencséjére már nincs megállás és közepes tempóval gurul le a domboldalon akárcsak egy teli hordó. Kellemetlen. Bele sem mer gondolni mi lesz ennek a kis „kalandnak” a vége. Jó, nemigen. Pont azért jött ide, hogy ne vegye körül több száz ember és erre tessék. Nincs kitől segítséget kérni. Néhányan a domb tetején tartózkodnak, már esélytelen hogy észrevegyék őt. Nincs remény! Inkább újból behunyja a szemét, nem akarja látni a végeredményt. Majd a gyengélkedőn újból kinyitja. Talán…

~ Ó csak valami puhára érkezzek… könyörgöm! ~

És a megoldás úgy érte a lányt, mint derült égből villámcsapás. Mielőtt még leérhetett volna az aljára egy test állta útját. Megtámasztotta, de Hannah érzékelte, hogy súlya és a lendület amellyel leszáguldott kissé hátrálásra készteti megmentőjét, de végül stabilan megtartja őt. Már épp kinyitná szemeit, de akkor érzi, hogy ezúttal emelkedik. A fiú – mert időközben rájött hogy ez nem lehet egy gyöngébb leányzó – karjai közt tartotta, nyilván arra gondolt, hogy valami baja eshetett. Vagy esetleg gyógyszert vett be és azért történt meg vele ez a baleset. Nem ismeri így számára az sem lehet kizárva, hogy Hannah valami alkoholista vagy netán drogfüggő. Ám a bájos arc nem takar ilyen szörnyű titkokat. Szerencsére.

- Igen… jól… - szólalt meg, majd szép lassan kitárta szürkéskék íriszeit. A fiúra tekintett. Igaza volt így látatlanban is, valóban nem találkozott vele ezelőtt. De talán… talán már látta valahol. Úgy véli az ebédlőben a Griffendél asztalánál. Igen, most már tisztán a szeme előtt lebeg. A nevéről és évfolyamáról azonban fogalma sincs, de ebben a helyzetben nem számít. Tekintetével azt sugallja, hogy már nyugodtan leengedheti őt a talajra, nem fog elborulni.

- Köszönöm, hogy megmentettél! Elszundikáltam a sok leckeírás hatására a dombon és ez lett a vége… Mondták már, hogy a tanulás ártalmas, de azért ezt nem gondoltam volna! – mondta, majd felnevetett – Egyébként Hannah vagyok.

Abban az esetben ha a fiú elengedte karjaiból és már a földön állt akkor kezet nyújtott neki s egy megkönnyebbülést jelző mosollyal illető a hőst. Ezután helyet foglalt a domboldal azon szakaszán ahol épp ácsorogtak és tekintetével a fiút is ezen cselekvésre invitálta.
Naplózva

Giles Lawrence
Eltávozott karakter
*****

Ötödéves :; Soldieя.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #83 Dátum: 2009. 07. 20. - 11:58:59 »
0


Miért is kellett neki pontosan ide jönnie? Egyszerű: fogalma sem volt róla. Lábai csak vitték, ő pedig nem ellenkezett. Eszébe sem volt, hogy ez a kis véletlen pont egy lányhoz fogja vezetni őt, ráadásul egy olyanhoz, akit egy pillanatra sem lehet nevezni csúnyának. Ahogy ott feküdt az ölében úgy érezte, életének egy része most vált valóra.
Ez a nap egyébként sem úgy indult, mint egy szokásos nap: hirtelen hideg csapta meg testét, a többi következmény pedig csak követte az elsőt. Az orvosi szoba, ahol fektében ki-ki kukucskált az ablakon, az a megmagyarázhatatlan ösztön, ami belé költözött akkor most teljesen szétterült benne, szíve hevesen kalapált, szemei pedig vadul csillogtak. Neki eszébe sem jutott az a tény, hogy valahányszor közeli kontaktust szerez egy lánnyal, aki számára szép, rögtön így reagál. Nem, ismét azt a tényt ültette magába, hogy ez a valaki a nagy Ő számára. Száján a mosoly szétterült, ajkai viszont egyre távolabb estek egymástól. Csodálattal nézte, már szinte bámulta az illetőt, fejével egyre közelebb settenkedett az illetőhöz, de mindhiába: Gyönyörű kék szeme elkápráztatta őt, s mikor meghallotta az illető hangját, a meglepettség még nagyobb fokra ugrott. Mindent megtett ennek érdekében hogy leplezze, hiszen mégsem lehet valakinek úgy jó az első benyomás, ha az illető szinte rajong érte. Látta már őt valahol, a nevét is hallotta már az évek során, de még nem volt olyan alkalom, amikor tudtak volna egy árva szót is váltani. A távoli zajok kiestek fejéből, csak akkor kapott észhez, mikor egy madár a fejét megkopogtatta. Lerázta a tollast a fejéről, majd a lányt a lábára állította. Eszébse sem jutott azon gondolkodni, vajon miért gurult le a dombról a lányka, csupán egy kérdés kongott a fejében: Miért most?
- Örülök. - Hangja a szokásosnál magasabb hangon szólt, talán meglepettsége és széles vigyora okozta a hangváltozást. Segített a lányról leporolni a láthatatlan koszt, csakis azért, hogy a kontaktust el ne veszítse: No nem kell itt rosszra gondolni, csak a hátát paskolta meg könnyedén, lejjebb nem csúszott a keze(szerencsére). A saját szemeit nem tudta levenni a másikéról, így próbálta úgy formálni arckifejezését, hogy az ne látszódjon meglepettnek vagy épp túl boldognak: Csak egy szimplán mosolygó fiú legyen, aki próbál bemutatkozni. Próbál.
- Aha. Hát hol is lehetne a legjobban tanulni, mint a szabadban, nemde?  Mondjuk én még nem próbáltam... - Fejével egy pillanatig ledöntötte, hogy úgy tűnjön, mintha az agyában kutatna egy-két olyan infóért, ami jelen pillanatban nem jutott eszébe.
Sóbálvány. Annyira letablózta a lány nevetése, az a sok pozitív energia, ami csak úgy áramlott a testéből, hogy már azon gondolkodott, netán Hannah - mert közben a nevét is megtudta - megátkozta és lefagyott. Pár perc elteltével azonban rá kellett döbbennie, hogy szó sincs ilyesmiről.
- Nahát... - Kommentárszerűen a nevetésre mondta ki a gondolataiban merülve a mondattöredéket, amely elhagyta a száját. - Az enyém Giles.
A kéznyújtást természetesen elfogadta, méghozzá egy vállsimogatás kíséretében, amit miután befejezett rögtön el is kapta a kezét. Várt egy pillanatig, míg az illető helyet foglalt, majd az invitálásra ő törökülésben foglalt helyen. Bal térdére ráhelyezte fejét, s úgy, a szeme sarkából fürkészte a mellette ülőt.
- Év végi hajrá, gondolom... - Motyogta magában, amely tlaán egy beszélgetés kezdeti szakaszát is jelenthette.
Naplózva

Hannah Whitney
Eltávozott karakter
*****

*4* sMiLeY bAmBiNa - Emily hugicája <3

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #84 Dátum: 2009. 07. 21. - 11:08:51 »
0




Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy tündérszép királylány ki a hegytetőn éldegélt, s a gonosz boszorka nem engedte őt lejutni onnan. Bárhogy erőlködött, sikertelennek bizonyultak szökési tervei. Az álnok banya azért zárta a hercegnőt a zöld fű fogságába, hogy csodásan csillogó égszínkék szemei lejjebb adjanak a tündöklésből és az évszázados fogság során végképp kialudjanak. A vénségnek volt egy fiatalító főzete, melyet ha megivott a világ legbájosabb hölgyévé változott egy szempillantás alatt. Azonban tündérország királylányának tekintete olyan igazi és oly lehengerlő volt, hogy túltett a boszorka bájitalán is. Így a legésszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy bebörtönzi a szépséget a toronyba s örök időkre ott felejti. Úgy számolt, hogy íriszei hamar feledésbe merülnek s szemhéjai végleg eltakarják a tündöklést, de nem. A mező állatai minden nap friss élelemmel látták el a rab leánykát, mígnem egy napon a banya altató átkot küldött a hercegkisasszonyra. Ő mély álomba merült s a rét élőlényei búslakodva vonultak vissza odúikba. Az évszázados bűbáj azonban megtörni látszott mikor egy jóképű herceg tűnt fel a színen. Fényárban tündöklő kardjával szemvillanás alatt szétnyeste a cella bejáratát, azonban ennek következtében a szunnyadó hölgy gurulni kezdett a hegytetőről. Amint kiszabadult rabságából rögvest kinyíltak szemei, de ijedten tapasztalta hogy nem a legjobb irányba halad ily gyorsasággal. Végül azonban a hős karjaiban landolt, de ez a mese nem érhetett véget úgy hogy boldogan éltek míg meg nem haltak, hisz a királylányt otthon szerető kedvese várta…

Hannah mikor már biztonságban érezte magát feltekintett megmentőjére. Csúnyán végezte volna, ha a rejtélyes idegen nem pont ezekben a percekben sétálgat felfelé a domboldalon. Mit lehet mondani, szerencsés egy leányzó.
A fiú szemei viszont olyan furcsán csillogtak. Nem arról volt szó, hogy az íriszek színével vagy alakjával adódott probléma, csupán… olyan elvágyódóan, olyan kedvességgel telve, olyan mámorosan pillantott lefelé a kis Griffisre, s ő hirtelen azt sem tudta mire is vélje mindezt.

- Hú ha nem vagy itt nem is tudom mi történt volna velem. Tényleg… még egyszer köszönöm! – hálálkodott csodás mosolyát kivillantva, mellyel szokásához híven mindig mindenkit lekenyerezett. Amióta az eszét tudja bevált ez a módszer, kiskorában sem kapott szinte soha komolyabb büntetést, mert ki is tudna ellenállni egy ilyen bájos arcnak és önfeledt mosolynak.

- Hát pedig megéri, tényleg  felemelő érzés idekint bújni az unalmas könyveket, de… mint a mellékelt ábra is mutatja kockázatos. Bár lehet, hogy csak én vagyok ilyen szerencsétlen! – mondta csengő hangon, majd felnevetett. Kis kacaj volt, de szívből jövő.

Kicsit a fiú tekintetében kutakodott, s észrevette mennyire nagy hatást gyakorolt rá. Furcsa. Meglepő. Bár ha jobban belegondol, azért annyira nem hogy az év szenzációjaként tekintsen a megfigyelésre. Hisz miért ne hozhatná zavarba mozzanataival véletlenül őt, nem olyan vén, bibircsókos szipirtyó… Hát akkor? Megtörténhet.

- Giles. Hmm… erről a névről még nem is hallottam? Angol? – és még egy értetlenség – Ja és hogy is szólítsalak? Gil? – kérdezi, mert ismeretlenként hat számára az imént hallott keresztnév.

Mintha a fiú zavarban volna. Esetleg Hannah tett valami olyat ami erre késztetné? Reméli nem. Nem szeretné, ha bárki is rosszul érezné magát a társaságában.

- Hát igen. Még tanévzárás előtt bele kell húznom ,van pár elmaradásom. Ígyis szerencsém van, hogy nekem még nem kell RBF vizsgát tennem. Ahogy elnézlek, te idősebb lehetsz nálam. Neked gondolom már arra is tanulnod kellett! – tette meg a feltételezést s a már megszokott mosolya ült ki arcára a válaszra várva.
Naplózva

Giles Lawrence
Eltávozott karakter
*****

Ötödéves :; Soldieя.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #85 Dátum: 2009. 07. 22. - 10:16:34 »
0


A nem túl eseménytelen napon egy nem túl eseménytelen leányzóval találkozott. Ki hitte volna, hogy ez a nap tréfát űz vele? Csak elégedetten megcsóválta a fejét, amin egy halvány mosoly ült, ami egyre csak szélesebb és szélesebb lett. A helyzet nem tűnt a legjobbnak, semmi reagálás nem jött felé azzal, hogy miért is ilyen furcsa. Nos, az emberek talán azt gondolják, hogy szeret más húsán vitatkozni, pedig csupán szagolgatni szereti a húst, a szétáradó mámorszerű illatot, ami nem lehet az övéé, mégis megszagolhatja és neki ennyi pontosan elég. Nem volt neki sok barátnője, inkább csak flörtölni szeretett, minthogy eldobja a szabadságát. Eddig egy lány sem ért meg annyit, hogy barátnőjének mondja, bár már számtalan próbát tett ezzel kapcsolatosan, de nem bírta tovább egy hónapnál. Hogy miért is érzi ezt? Erre talán ad némi magyarázatot az, hogy mindegyik iránt csak ez csöppnyi fellángolást érzett. Valószínűleg ugyanez a helyzet Hannahval is. A szeme még mindig ráragadt, de már csökkent az érdeklődés, mintha nem egy ilyen lányra számított volna. Szemöldökét húzogatta é bólogatott, valahányszor csak a lány megszólalt. Mikor már ő volt a soron, erőt vett magán, s két kezét kitámasztotta, majd hátradőlt. Szemében az a nagy láng, ami pár perccel ezelőtt égett, most már csak egy kis pislákoló fény, amely nemsokára már csak szikra lesz.
- Ugyan…Nincs miért hálálkodnod. Ha nem én, akkor valaki más jött volna ide és ment meg. Ne feledd: Én sem vagyok pótolhatatlan.
Mondatának utolsó felét mosolyogva mondta a lánynak, s egy kis biccentést is intézett szavaihoz, végül is jól esett neki, de nem akarta ezt beszélgetés tárgyának helyezni. Mikor már keze nem volt kényelmes állapotban behajlította, s könyökölve folytatta tovább.
- Hát... Majd ha egyszer ráveszem magam, talán kipróbálom. Hú, hát igen, veszélyes, végül is egy domboldal szendvicset csinálhat belőled és felfalhat!
A szavak csak ömlöttek a szájából, amin sikerült nem kissé meglepődnie. Régen jártatta már ennyit a száját, még tavaly volt ez, amikor húgával beszélgetett és beszámolt valamiről és a véleményét kérte. Már nem emlékszik rá mi is volt a beszélgetés tárgya, csupán annyira, hogy jól érezte magát. A mondat korántsem ígérkezett kedves mondandónak, inkább a csipkelődős fajtából, persze abból is olyan, amit barátok – vagy épp újonnan megismert ismerősök – körében teljesen elfogadott.
- Ugyan. Te? Szerencsétlen? Nem, valószínűleg egy ilyen szép lány, mint ez a mellékelt ábra, nem lehet szerencsétlen, csupán ügyetlen, és abban is biztos vagyok, hogy mindig akad egy olyasvalaki, aki segít neked.
Ez már kicsit sem hangzott udvarlásszerűnek, inkább egy kicsi bóknak, amivel illethette a lányt. Giles már csak ilyen: nem titkol el semmi olyasmit, ami ne az igazság lenne.
- Minden bizonyára, bár fogalmam sincs. Úgy becézel, ahogy akarsz, bár már voltak a legkülönösebb fajtákból is, például L, vagy G. Egyébként te tökéletesen illesz a nevedhez. Olyan...szép, kedves, mosolygós embert képzelek el hozzá. És te mi vagy ha nem ez?
Talán túl sok lehet már a bókokból, bár ahogyan ő ismeri a lányokat, szeretik ha kényeztetik őket. Amitől félt bekövetkezett, szóba került a vizsga. Csak egy nagy sóhajt tett, amely valószínűleg Hannaht is elérte.
- No igen... Ötödéves vagyok. Szerencsés vagy, hogy te még nem vagy ebben az évfolyamban. De ahogy elnézlek, csak egy-két év és máris ott leszel.
A mosolyt természetesen viszonozta, bár már úgy sejtette, nem lesz több köztük puszta barátságnál.
Naplózva

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #86 Dátum: 2009. 07. 25. - 01:18:58 »
0

[Greg bara’tom]

Griffendél-beli hatodéves fiúhálókból érkezvén ^^

Zsebemben a lufikkal, kezemben piritósokkal bandukoltam ki a kastélyból legjobb komám oldalán, egyenesen az egyik domboldal felé véve az irányt. A nehéz ébredés és a vekker csúnya halála feletti gyász után végül rám is ragadt valami Greg várakozásból, hiszen ezen az átkozott helyen ritkán lehet olyan dolgokat művelni, ami igazán szórakoztató, lévén az efféle tevékenységeket jórészt muglik találták ki és ezért a mágusok meg is vetették őket. Évek óta bántam, hogy nem vettem fel a mugliismeretet, mint tantárgy: ha máshol nem is, ott legalább találkozhattam volna ismerős kütyükkel, szórakoztató feladatokkal. Bár a tisztelt professzort nem ismertem személyesen, nem gondolnám, hogy a mágusok valami véresen komoly illetőt vettek volna fel egy olyan tantárgy oktatására, amit valószinűleg mélységesen megvetnek. Bár terjengtek pletykák, hogy a vén szakáll italporokon él meg rajong a mugli újságokért, miegyéb: valljuk be őszintén, ezeknek nem volt valóságalapja.
- Ott szerintem jó lesz – böktem az egyik meredekebb domboldalra, megelőzve mindennemű kérdést Greg felől. Tudta, hogy az őrületbe tud kergetni a hülye, lehetetlen és egyértelmű kérdésekkel… éppen ezért elég gyakran alkalmazta ezt a fegyvert azzal a céllal, hogy felhúzza az agyamat. Sikerült is neki párszor, de igazából sosem komolyan: haverok voltunk, vagy mi a szösz, az ilyen dolgok nem mennek vérre, maximum vajra. De inkább töklére. Az úgyis mindig a csipkelődés középpontjában állt, mert tisztelt komám ellenállhatatlanul vonzódott ehhez az italhoz, ami szerintem nemes egyszerűséggel gusztustalan volt, de hát izlések és pofonok.
Betömtem a pofámba az utolsó szelet kenyeret, majd tenyeremet összedörzsölve szétszórtam a morzsákat, had legyen a hangyáknak is karácsony. Egy kicsit ugyan nagyobb darab volt, mint amit még illendő egyszerre beküldeni, de hát hol érdekelt engem az illem, főleg hogy nem látott senki, csak aki ismert… és amúgyis, néhány pillanat alatt sikerült felülkerekednem a szeleten, további pár másodperc múltán pedig le is nyeltem, igy aztán végképp nem szólhatott senki egy szót sem… kivéve Greget, aki úgyis fog, de igazából amúgy sem áll be a szája soha, szóval nem igazán számitott a dolog.
Mire leküzdöttem a reggeli végét, már majdnem el is értük a kiszemelt helyet és gondolataim ismét visszakanyarodtak a játék felé, amit most űzni fogunk. Kicsit rendhagyó lesz ugyan, hiszen a sörétes puska nem egészen elfogadott eszköz a kastélyon belül, de igy legalább, az itteni hat évem alatt első izben bebizonyithatja az az ostoba fapálcika, amit kénytelen vagyok állandóan a zsebemben hordani, hogy tényleg jó valamire… mert eddig csak nyűg volt, semmi több. Eleinte abszolút el is felejtkeztem róla és állandóan minden tanár visszaküldött a toronyba, pedig akkoriban még a tantermeket megtalálni is kellőképpen kihivás volt, nemhogy oda-vissza még egyszer megtenni az utat. Bár a legelső időkben nem volt gond, mert simán be tudtam játszani, hogy nem találtam vissza, csak kicsöngetésre vagy éppen előtte nem sokkal, de aztán néhány hét eltelt és a tanárok már nem ették meg ezt a kézenfekvő kifogást, muszáj voltam mindig visszamenni… aztán ráuntam a dologra és onnantól vittem magammal, mégha olyannyira irritált is a dolog. Még most, hat év után is kellően szokatlan volt a tapintása, pedig papiron már több száz óra használatnak benne kellett volna lennie… no persze az esetemben ez nem igy volt. Megtettem, ami naggggggyon muszáj volt, de semmi több.
- Kiváncsi vagyok, hogy az nem túl tiszteletreméltó és mégannyira sem kedvelt vármániás barátaink mit fognak szólni a dologhoz… - kérdeztem, miközben a pálca után a lufik is előkerültek a zsebemből. – Kezdesz?
Naplózva

Hannah Whitney
Eltávozott karakter
*****

*4* sMiLeY bAmBiNa - Emily hugicája <3

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #87 Dátum: 2009. 07. 26. - 00:05:50 »
0



A nem mindennapi történtek után Hannah már csak arra tudott gondolni, hogy nemsokára otthon lesz, már csak pár nap és lábát lógathatja egész nap a kényelmes vörös bőrfotelben. Náluk mindennek története van. Az ülőalkalmatosságnak is. A leányzó egész életében a Griffendél ház jeles tagja kívánt lenni, s ezért az első roxforti nap előtt egy piros pihe-puha székféleséget kapott, melyben sárga-zöld-kék hímzések voltak. Ez azt kívánta szimbolizálni, hogy bármelyik házba is osztja be a Süveg, ők büszkék lesznek kislányukra. És mennyire igazuk is lett. Hannah hiába jutott be a Griffibe, mára már zavarodott szíve ugyanúgy húzza a Mardekárhoz illetve valamelyest a két közteshez is. Voltaképp ki is ő? Talán egy… egy választóvonal. Mindennek van határa s lehet, hogy a Roxforté pont Hannah Whitney volna? Áh, biztos akad még olyan diák aki szintén ilyen „vegyes” jellem, mint a hölgyemény. Talán. Meglehet! Mindenesetre viselkedésileg a leányzó színtiszta Griffis, ahogy az az elkövetkezendő párbeszédből is levehető hisz tőle távol áll az, hogy valakit ok nélkül elítéljen, megbélyegezzen, sértegessen vagy akár csak csúnyán nézzen reá.

- Nem baj. Hisz te voltál itt és segítségemre siettél. Lehet, hogy most puffannék épp a domboldal alján és igencsak sajogna az oldalam pár hétig. Vagyis el lenne szúrva a nyaram első fele. Ezért vagyok voltaképp hálás neked! – fejtette ki végső soron, s monológját egy derűs mosollyal koronázta meg.

- Szóval a termen kívüli tanulás igen ártalmas hatásokkal bír, csak szülői felügyelettel ajánlott. Ez a tábla miért nincs kifüggesztve ide? Hű ha ez anyáék fülébe jut. Beperelik a sulit! – mondta komoly és riadt arckifejezéssel a leányzó, de legbelül vidám és nyugodt volt a szíve, s az apró színjátékot leszámítva ki is mutatta belső mámorát.

A szendvicses poénon Hannah halk kacajt hallatott, de csupán azon okból kifolyólag, hogy szerette volna szabályozni magán a hangerőt, legalább most. Hisz friss ismertség, ne rögtön a rossz tulajdonságaival indítson. Makacs, önfejű, nagyszájú és mindenek előtt hangos! Bár „nővérkéje” mindig csitítgatja és próbálja „megnevelni” s leszoktatni erről a furcsa szokásról mégis gyakorta visszatér. Sokakat nem zavar, de ki tudja hogy Giles hogy van ezzel. Jobb nem elsietni a puszipajtás viszonyt és előbb felfedezni a körülményeket.

- Óh, köszönöm. Ez felettébb hízelgő, de semmi igazságalapja nincs. Én meg a szépség? Esetleg olyan értelemben, hogy a mosolygás megszépít. Azonban én még így sem lépem át azt a bizonyos határvonalat. Ez van! Nem búslakodom! Lehet, hogy valaki szőke ciklonnak született, de attól válhat később egy besavanyodott szipirtyóvá! – taglalta Hannah, miközben bőszen tiltakozott a kinézetét illető bókok miatt.

- L? G? Netán egy hűtőmárkát kívántak összehozni a nevedből? – kérdezte nevetgélve – Nekem Gil leszel, az még ésszerűnek is tűnik – állapítja meg bólogatva, ezzel jelezve saját logikus megoldását, mely eltér az LGtől – A Hannah? Tényleg. Ilyen benyomásod van a névről? Nos, így még sosem néztem… de hiszek neked és örülök neki! – mondta, miközben derűs mosoly kúszott szája szegletébe.

- Igen. Bár az még néhány év. Most jártam ki a harmadikat. Mármint már nem sok van hátra ezen tanévből. És hamarosan jön a nyár! Alig várom! A kedvencem! – lelkendezett – Te hogy állsz a témával? Konkrét tervek? – kérdezte, majd egy érdeklődő pillantást vetett Gilre, s égszínkék íriszeit a fiúéba mélyesztve várta a feleletet, miközben a Nap fénysugarai vidám játékuk során meg-megcsillantották Hannah szempárját.
Naplózva

Giles Lawrence
Eltávozott karakter
*****

Ötödéves :; Soldieя.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #88 Dátum: 2009. 07. 26. - 12:36:48 »
0


Nyár. Ez volt Giles számára a legrosszabb időszak. Ilyenkor mindenki hazatér a szüleihez, akik egy nagy vacsora közepette fogadják őt, majd jó szorosan megölelgetik, majd puszit nyomnak az arcára. Mindez még nem elég, ezután jön csak az igazi nyári kaland: jókat mulatnak egy-egy állatkertben, részt vesznek néhány kviddics mérkőzésen vagy csak egyszerűen otthonról nézik. Ezek azok, amelyeket ő nem élhet át, persze gondozója – a Griffis simán csak mamának szólítja – és Caline, aki nélkül ő egy elveszett lélek lenne mindig megpróbáltak kihozni a legjobbat belőle. Persze a kócos hajú boldogan részt vett minden egyes programban, csupán egy valami hiányzott neki: Anyjának és apjának ölelése, ahogyan karukba zárják őt, ahogyan elmondják, mennyire örül, hogy itt van velük…
Ideje volt felébredni. Neki ez nem adatik meg, szilárdnak mutatja magát kívülről, azonban belül valaki torkaszakadtából ordít a szülei után, akiket már nem menthet meg, ráadásul meg sem próbálta megmenteni, csak sajátját mentette, mikor a kandallóba ugrott. Apjának és anyjának sápadt arca képként lebeg felette, s kísérti őt bárhová is lép. Most, itt a réten mintha villám csapott volna belé úgy ugrott fel lomha testhelyzetéből feszült tartásba, mintha karót nyelt volna.
- Aha...Még szerencse, hogy itt voltam. A nyár nagyon…mulatságos. Egyeseknek biztos.
Ez még saját magában is olyan rossz benyomást keltett, mintha azt mondta volna, hogy „Köszöntem szépen a hálálkodást, de nem kell túlzásba vinni.” A mondat végét elharapta, halkan dörmögte magának, eszébe sem volt megbántani a másikat, csak a szülei gondolatától egyszerűen kedvének egy része is szertefoszlott. Hogy elkerülje a másik tekintetét inkább körmeit vizsgálgatta, s mindegyikről meg akart győződni, hogy tökéletesen le vannak vágva – legalább is úgy tűnhet. Hannah bizonyára el sem tudta képzelni mennyi rossz dolgot mondott egy percben – nyár, szülők. Immár természetessé vált, hogy ismét felugrott előtte anyja és apja holtteste.
- Ugyan, miért perelnék? Tábla?
Szemeit tágra nyíltak, úgy nézték a másikat. Mindvégig csak arra várt, hogy a lány feltörjön a nevetésből, de annak zaklatott arca sikerült elhitetni vele, hogy komolyan beszél. Szemöldökeit és szemeit összehúzta, mintha pusztán tekintetével kényszerítené a háztársat, hogy nevessen. Ez a kis kacaj ismét arra kényszerítette, hogy egy elég kényes kérdéssel bombázza a mellette ülőt.
- Mondd csak, te mindig ilyen példamutató lány vagy? Nem rejtőzködik benned egy tomboló fenevad, amely felszínre szeretne törni?
A zord tekintetét végre leeresztette, s egy gyengéd mosolyt húzott az arcára. Már azt is elérte, hogy a szeme sarkából rá tudjon tekinteni a lányra anélkül, hogy ne emelte volna fel a hangját – nem ő tehet róla, hogy a családja meghalt. Azt az egyet viszont megígérte magának, hogyha megtalálja szülei gyilkosát, addig üldözi, míg nem végez vele.
- Tipikus női jellem lapul benned, szépség. – A benne áradozó szívtipró egy része feltört, az összeomlott viszont elérte, hogy hangsúlya ne legyen olyan meggyőző, mint azt szerette volna. A példára csak bólogatott, valóban így van, ahogyan mondja.
Egy erőltetett mosoly ült ki arcára, mikor valamiféle márkáról kezdett blablázni – ekkor pedig leesett neki, hogy újdonsült barátja nem aranyvérű. Legyen bátorsága megkérdezni tőle, hogy milyen származású? Nem, ezt inkább majd kényszeresetben teszi meg.
- Aha, jó. Akkor Gil. Ha már levágtad a nevem, én kreálok neked egyet. Mi is a vezetékneved?
Óvatosan kérdezte, nehogy félreértse a dolgot. A Hannahból nem lehet sok jó becézést összedobni, ezért megpróbál elcsípni egy-egy olyan szórészletet, amelyet nyugodtan hozzárakhat. Két kérdés, amely nem talált válaszokat. Inkább lesütötte fejét, majd megrázta, azt a választ adva, hogy nincsenek tervei.
Naplózva

Gregory Hawk
Eltávozott karakter
*****

Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #89 Dátum: 2009. 07. 26. - 22:46:35 »
0

[Damien]

Egy hatalmas ásítás keretében léptem ki a kastély ajtaján, amit aztán néhány másodperc csukott szemmel történő sétálgatás követett. Hiába, hajnali fél tizenegykor még módfelett hajlamos elvakítani a napfény.
Néhány méter után, amikor már nem égette ki a szememet a nap, körbehordoztam a tekintetem a birtokon. Ahogy Damient ismertem pár pillanaton belül úgyis megpróbálja majd átvenni a kezdeményező szerepét, úgyhogy válaszút elé érkeztem:
Az ’A’ lehetőség az volt, hogy korán reggel felhúzom az agyát. Ennek a tökéletes iskolapéldája az lett volna, hogy Pulse komám hajlamos volt eljátszani , hogy ő bizony mennyire megfontolt és előrelátó. Ilyenkor jöttek jól azok a bizonyos „hülye kérdéseim,” amikkel nagyjából két és fél másodperc alatt billentettem át a tökéletesen nyugodt állapotából az idegbetegbe.
A ’B’ opció szerint maradhattam volna akár csendben is, ami bár koránt sem olyan szórakoztató – számomra persze – de legalább beszámítható marad a cimbim.
Mindent összevetve, végül inkább az utóbbi verzió mellett maradtam - had legyen egy kis sikerélménye Pulsenak is, hogy meg tud szólalni előttem.
- Nekem megfelel… - válaszoltam végül, miután rámutatott az egyik meredekebb domboldalra.
Én megpróbáltam… komolyan nem akartam kötekedni, de amikor Damien betömte a szájába az utolsó szelet pirítóst egészben, a kezembe adta a létező legerősebb fegyvert.
- Látod, ha hallgattál volna rám, akkor most nem fuldokolnál… -pár pillanat hatásszünet – Most jól jönne az az üveg töklé, amit a nagyteremben hagytál, igaz? – fordultam gyászos képpel Pulse felé, aki most erősen emlékeztetett egy hörcsögre. Csak a miheztartás végett, szerénységem tiszta szívéből utálja azt a borzalmat, amit egyesek töklé jelzővel illetnek; de annyira, hogy még a szagától is rosszul vagyok… Ez utóbbi tényt nem restellettem megosztani Damiennel legalább kétszer napi szinten, de valahogy soha nem akart tudomást venni róla – innentől kezdve legalább cseszegethettem vele kicsit.
Ez után semmi érdekes nem történt, némán folytattuk az utunkat a kinézett helyhez. Igazából ma délelőtt még a magasröptű, világmegváltó gondolatok is elkerültek; szóval az út többi részéről tényleg nem tudnék semmi érdekesről beszámolni. Na de amikor megérkeztünk…
- Hagyjad már őket, hírük-hamvuk sincs a környéken… – feleltem, miközben a pálcámat guberáltam elő a zsebemből – Amúgy meg lépjél már túl rajtuk. Régen volt.
Az utolsó két mondatra megváltozott a hangom. Sikerült lezárnom életem azon időszakát, nem kívántam felhánytorgatni a múltat. Damien nem tudom, hogy nem lépett-e tovább, vagy csak egyszerűen nem akarta hátrahagyni a múltat, de részemről köszöntem szépen, elég volt belőle. Nem akartam beszélni róla, de még csak rágondolni sem. Főleg nem ma.
- Ha a kezdés alatt azt érted, hogy megtöltöd ezt – vágtam hozzá a cimbimhez egy üres lufit- vízzel, majd eldobod valamerre, akkor igen. Akár kezdhetek is…
Naplózva
Oldalak: 1 ... 4 5 [6] 7 8 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 09. 03. - 00:39:23
Az oldal 0.148 másodperc alatt készült el 52 lekéréssel.