Domboldal

[-Ugyan, honnan veszel ilyen hülyeséget?-]

             

... a srác, aki mellett ülök.

Meglepődve kaptam fel a fejemet Kevin mondatára. Miért hiszi, hogy nem akarok vele lenni? Ez, ez nem igaz. Imádok vele lenni, azt hittem ezt ő is tudja.
-Ugyan, honnan veszel ilyen hülyeséget?-néztem rá komolyan.-Ellenkezőleg, örülök, hogy éppen veled fagyhatok teljesen át.-folytatta az eddigi legnagyobb mosolyával.
Beszéljek őszintén? Hát, lehet, hogy ez lenne a legjobb s legigazabb dolog, de... Tényleg örülnék, ha valakivel megoszthatnám minden bajomat, ami az utóbbi időben történt. De nem tudom, kezdett volna filozofálni, ha Kevin keze vállát elhagyva, nem a derekára csúszott volna le. Miután ez megtörtént Gwen hirtelen nem is tudta mit mondjon, de nem akart totálisan kukának tűnni, ezért az előbbi téma válaszait osztotta meg a fiúval.
-Baj? Nem tudom, hogy nevezhetem-e bajnak, de igen sok minden történt velem mostanság.-kezdte mélyet sóhajtva, remélve, hogy "történetével" nem fogja untatni a srácot.
-Amint hallhattad, előkerült eltűntnek hitt bátyám, s most fogalmam nincs mit érzek. Vagyis, örülök neki, mert nagyon szeretem, és tényleg őrülten hiányzott. Csak valahogy úgy érzem, hogy nem miattam jött vissza.-jelentőségteljes szünetet tartott, mielőtt rátért volna a fiúval kapcsolatos érzéseire.
Rápillantott a bagolyra, aki Kevin vállán foglalt helyet, s szemeivel Gwennie-t vizslatta.
-Azt mondtad legyek őszinte, hát akkor legyen. Tudod, nem tudom, hogy ezt most jó ötlet-e elmondanom neked, de már hónapok óta úgy érzem, hogy többet jelentesz számomra, mint egy barát. Vagyis ezzel azt akarom mondani, hogy tetszel nekem.-fejezte be kissé elpirulva, majd arcát alig észrevehetően a fiú felé fordította, csak annyira, hogy lássa a reakciókat.
Igazából nem tudta jó ötlet volt-e mindezt kimondania, de más is aggasztotta.
Még tisztán emlékezett arra, mikor Tristram találkozott Chrissel, és nem volt éppen kedves vele. Ugyan tudja, hogy ez azért volt, mert a fiú a bátyja, de Christiannal csak barátok, s ha a fivére ezt ennyire túlreagálta, akkor mi lesz majd Kevinnel?
Szegény Kev már majdnem éhen halt, ezt jelezte az is, hogy Gwennie-től kért valami rágcsálnivalót.
-Semmi ételszerűség nincs nálam.-mondta sajnálkozva a lány, miközben fejében az előbb mondottak jártak.

[- Ááá fel se vedd ezeket az idióta kérdéseket! Hidd el én sem gondoltam komolyan.]

//A mosolygós angyalkának //

A reakció pont az volt, amire számítottam. Gwen, kérdésemre hirtelen megállt mozdulatában, és csodálkozva tekintett rám. Látszott rajta, hogy nem ezt várta. Arcáról lefagyott a mosoly, pedig ez volt az egyik legcsodálatosabb tulajdonsága. Imádtam a vidám lányokat, hisz én is próbáltam mindig az lenni. Persze azért voltak kivételek. Amikor komolynak kellett lenni, akkor az voltam. A szitutól fügött. Sokáig nem akartam nézni Gwennie riadt tekintetét, a kérdéssel nem ez volt a célom. Ez amolyan teszt volt, szerettem látni, hogy a másik hogy reagál  egy hirtelen feltett, nem várt kérdésre. Meg persze biztos akartam lenni a dolgomban.
- Ááá fel se vedd ezeket az idióta kérdéseket! Hidd el én sem gondoltam komolyan. -mosolyogtam a lányra, látva a komoly pillantását. - Látod ennek én is örülük, ilyen bájos csajjal még úgysem fagyoskodtam...de ha jobban belegondolok még senkivel sem. Úgy látszik csak te tudsz ilyen bolondságra rávenni. -kacsintottam rá a lehető legszexisebb mosolyommal megfűszerezve. -Mert ha te most nem lennél itt, már rég a meleg hálóban ücsörögnék...de cseppet sem sajnálom, hogy nem vagyok ott.
A kezem lejjebb vándorlását Gwen nem tűrte érzelem nélkül. Mintha kicsit zavarba jött volna, egy pillanatig nem találta a szavakat, kerülte a pillantásom. Mozdulatlanul ültem, szorosan mellette. Fél oldalunk összeért, a pulcsi talán kissé le is csúszott hátunkról, de ezt már egyikünk se vette észre. Szemem sarkából végig a lányt néztem, minden rezdülését látni akartam. Tudni szerettem volna minden érzését, mindent ami vele kapcsolatos.
Őszinteség. A lehető legfontosabb dolog, a vidámság után. De lehet, hogy még ezt is megelőzi. Ez a kis szócska megoldotta Gwennie nyelvét is. Beszélni kezdett, és úgy éreztem most talán többet is megtudhatok róla. Persze eddig is tudtam egyet s mást, de engem minden érdekelt. Érdekelt a csaj, úgy ahogy volt...teljesen. Ez már azért jelent valamit...
- Igen, igen, hallottam valamit, bár nem vagyok ezzel kapcsolatban teljesen képben. Túl sokat nem meséltél róla...talán annyit tudok, hogy Tristramnak hívják... -jött elő az oly sokat emlegetett kitűnő névmemóriám. - Miből gondolod, hogy nem miattad jött? -néztem rá csodálkozó szemekkel. - Hát nekem ilyen élményem sose lesz, hisz mint tudod egyke vagyok...mondjuk már megszoktam. Hány éves is a bátyád? És mit is csinál? -kíváncsiskodtam egy kicsit.
Twinky eközben teljesen nyugodtan pihent a vállamon, figyelt, mintha minden szavunkat értené.
Ekkor a lány belekezdett...rátört az őszinteségi roham, és ennek még nem volt vége, messze se. A java csak most jött. Némán hallgattam, nem akartam közbeszólni, hagytam, hogy Gwen végigmondja azt, ami láthatóan már régóta kikínkozott belőle. Az igazat megvallva erre azért nem számítottam, kicsit meglepett ez a teljesen nyílt vallomás. Reagálnom kellett, méghozzá azonnal...őszintén.
- Ez valóban őszintének tűnt. -pillantottam rá, kicsit bátortalanul. -Nem, nem mondanám rossz ötletnek, sőt, igazából én is érzek bizonyos dolgokat. Ahogy te is mondod, többet mint egy barát iránt. Öhh...bocs, hogy itt összevissza beszélek, de erre nem számítottam... -vettem egy mély levegőt, és talán most fordult elő velem először, hogy nem tudtam mit mondani. Megpróbáltam összekaparni magam, és folytatni, mert még nem volt vége. - Szerintem sikerült észrevenned, hogy nekem is baromira tetszel...ilyen lánnyal még nem hozott össze a sors. Szép vagy, mosolygós, kedves...és folytathatnám... Úgy látszik Twinkynek se vagy közömbös, le sem veszi rólad a szemét. -néztem a szoborként viselkedő hóbaglyomra.
Lazán akartam befejezni gondolataimat, ami az utolsó mondattal talán sikerült is. Ezzel eltereltem kicsit a témát, úgy éreztem időre van szükségem. Ismertem már a lányt régóta, és azt is tudtam, hogy ilyet nem találok minden bokorban...mégis nem ezt a helyet és időt találtam a legmegfelelőbb pillanatnak. Olyan ember vagyok, aki nem sieti el a dolgokat, és bíztam benne, hogy Gwent se sértettem meg ezzel. Ha tényleg tetszem neki, akkor tud várni...ez egyértelmű.
- Áá semmi gond, egy ideig még kibírom kaja nélkül...asszem. -vigyorogtam, miközben még mindig mondatai kavarogtak a fejemben. - De nyugtass meg, hogy tudod merre van a gyengélkedő! -mosolyogtam célozván az esetleges elájulásomra.
Majd kinyújtottam egyik karom, hogy Twinky végigsétálhasson rajta.

... Kicsit máskor, kicsit máshogy.

Nem a legkedvesebb és legjobb találkozás fog következni élete során, de olykor megesik, hogy ilyenre is szükség van. Nincs attól rosszabb, amikor egy régi barát úgy gondolja ezennel véget vet az addigi barátságnak.
Épp ez történt nem is olyan régen, körülbelül egy vagy másfél hete. Azóta csendesek a folyosók, az órák közötti szünetekben, nem hallani vidám nevetgélést, csak néha az udvarokon, amikor az idő is megengedi, hogy kimehessenek a diákok a levegőre.
Lelepleződött a Roxfort  titkos társasága, melyet a tagok egymás között csak szimplán DS-nek hívtak. A Sereg, mely a jó oldalt kívánta szolgálni, elbukott. Elbukott a Mardekár és valaki miatt.
Ezt a Valakit kell ma kifaggatnia a Griffendél ház hatodéves prefektusának. Nem lesz kellemes találkozás, legfőként azért, mert két barátnak kell ma találkoznia és beszélni nyíltan az elmúlt napokban történt eseményekről.
V, mint Valaki. V, mint Vikitria. Igen, ő az, az újdonsült Mirol lányka, akiről hirtelen kiderült, hogy miféle család sarja, s ettől fogva mintha háromszázhatvan fokos fordulatot vett volna az élete. Talán ez az ok, ami miatt azt tette, amit tett. Elárulta a Griffendélt, elárulta a DS-t, elárulta a barátait. 

?Találkozzunk a domb nyugati részén levő padnál napnyugta után! Fontos!
H.G.?

Szól a levél, s röppen is a címzetthez a bagolyház kicsiny ablakából, melyet lágyan megvilágít a lemenő nap rózsaszín fénye.
- Siess, vidd ezt a levelet hamar!
A bozontos hajú leányzó sietős léptekkel hagyja maga mögött a helyiséget, s rohan is a következő helyszínre, ami a levélben is említett domb nyugati oldalánál levő pad. Kicsit furcsa érzés kerítette hatalmába, nem mindennap kell kifaggatni egy barátot, aki igazából áruló. Áh, de bonyolult ez! Soha többé nem akarja, hogy ilyen történjen, de az túl szép lenne, hogy örökké minden rendben legyen.
A kastély kihalt folyosóin siet a leányzó kezében valamilyen tudományos irodalommal, mert hiszen ha esetleg várni kell az illető lánykára, akkor se teljen hasztalanul az ott eltöltött idő. Kiérve az iskola épületéből, lágy tavaszi szellő lobogtatja meg a rakoncátlan tincseket és a sötétkék egyenruhát, s a lemenő nap csodás fénye csillan meg a Griffendéles iskolaelső mellkasára tűzött prefektusi jelvényen. Pár perc múlva oda is ér a találkahelyre, és biztosra tudja, hogy még nincs itt Vikitria. Nem is baj, hogy Hermione hamarabb érkezett, legalább lesz néhány perce arra, hogy egy kicsit átgondolja, hogy hogyan is fogja kiszedni a lányból az igazságot.
Igazság? igazság? Veritaserum! Ó, az ördögbe!
Ha hamarabb eszébe jutott volna, hogy bizony egy piciny csellel megoldható lett volna a probléma, akkor most nem kellene agyalnia, hogy mit kérdezzen Vikitriától. Na, de Foley professzor bizonyára nem igazán örült volna, ha megcsapolják a készleteit ahhoz, hogy elkészítsék a csodaitalt, úgy, mint anno a Százfűlé-főzetet.   
Odaér, s a pad árválkodik még ott csak egyes egyedül.

Briantnel beszélgettünk a Parkban, mikor egyszer csak mellénk szállt egy bagoly egy nekem címzett levéllel. H.G? Nagyon jól tudtam kit takar ez a monogram, de meglepett, hogy pont Hermione akar velem találkozni és ráadásul fontos.
Amióta elárultam a DS-t hozzám sem akart szólni senki a Griffendélesek közül, és most egy randevúra voltam hivatalos. Fogalmam sem volt mit akar, miért oda lettem rendelve, ahol általában senki sem jár, de miután alkonyodott elnézést kértem Brianttől, és elindultam a domboldal felé.
Na jó, túlzás hogy nem tudtam mit akar, mert volt egy sejtésem, csak reménykedtem benne, hogy nem az állítólagos árulásomról akar velem beszélgetni. Nem tudom, miért nem lehet békében hagyni ezt a témát, és miért nem lehet rólam is leszállni. Elegem van mindenből, elegem van abból, hogy fogalmuk sincs semmiről és ítélkeznek, elegem van abból, hogy tűrnöm kell, elegem van abból, hogy ők, akik a barátaimnak mondták magukat megvetnek, miközben képtelenek megérteni. És nem csak a DS óta megy ez, hanem mióta napvilágra került, hogy Mirol vagyok. Miért nem képes senki felfogni, hogy nem a név számít? Hogy nem a Miolrságomnak köszönhető az, ami történt? Hanem talán annak a bánásmódnak, amiben részesítettek.
A saját barátaim tagadtak meg, azok az emberek, akikről azt gondoltam talán meg fognak érteni. De nem. És nem Hermioneról van szó, vele sosem volt igazán közeli kapcsolatom, hanem sokkal inkább Maryről. És az, amit nem értek miért Hermione akar velem beszélni? Ő mit akar tőlem? Hisz hiába vagyunk vagy inkább voltunk barátok, sosem ápoltunk mély kapcsolatot. De ha beszélni akar, hát rajtam ne múljon.
A domb nyugati részén lévő padnál? Olvastam el még egyszer a levelet, majd a kijelölt hely felé vettem az irányt. A birtok másik végében tartózkodtam, így beletelt néhány percbe mire eljutottam odáig, és már messziről láttam Hermionét, aki a padon ülve várt rám.
Megfordult a fejemben, hogy nem jövök el, de az nem egy Griffendéleshez méltó viselkedés lett volna, mert igenis az voltam, még ha ezt egyesek kérdőre is vonták és szerintük hat éve nálam egy óriási hibát követett el a Süveg. De az hogy oroszlán házába kerültem, nem kötelez arra, hogy egy mesehős legyek. A legtöbben félreértik ezeket az eszméket, szerintük a rosszak Mardekárosok a jók pedig a maradék házat boldogítják, de nem. Egyrészről mert jó és rossz nem létezik, másrészről, meg a bátorság és hősi lelkűség sokkal összetettebb.  Mindenki azt hiszi, hogy a mesehősök csodálatos és fedhetetlen életútját kell követni azoknak, akik idekerülnek, de nem ez a lényege. Hisz lehetsz hős azért is mert feláldozod önmagad, és én ezt tettem.
Kicsit késtem, mert a nap szinte már teljesen a hatalmas hegyek közé veszett, de még mindig világos volt. Oda sétáltam Hermionéhoz, de még nem ültem le mellé.
- Szia! Mi volt ilyen fontos? ? kérdeztem.
Egyből a közepébe, de nem volt kedvem az esetleges mellébeszéléshez.

Miss Áruló


A napnyugta mondjuk kissé relatív, de már a látóhatár aljához közeledett a nap aranysárgán tündöklő korongja, mely rózsaszínre festette az égbolt nyugati részét. Ez a napszak a legszebb, és legromantikusabb is, ha egy randevúról van szó. Ám ezúttal más miatt érkezett a bozontos hajú leányzó.
Vikitriának már meg kellett volna érkeznie. Amennyiben fél órán belül nem érkezik, Hermione szépen fogja a táskáját és a többi csomagját és továbbáll, nem fog várni naphosszat. Talán ha más emberről lenne szó, akkor inkább, de annak fényében, hogy mik történtek az elmúlt napokban, nem sok kedve van hozzá, az az igazság.
Kézbe veszi a Bájitaltan VI. című tankönyvet és akaratán kívül is eszébe jutnak az órák, és a barátja, Harry kiemelkedő tehetsége, ami az elmúlt öt év folyamán valahogy véka alá volt rejtve ezidáig.
Mikor már kinyitná a könyvet, épp megjelenik az illető, aki eddig várt. Vikitria Mirol, akinek újabban igencsak sok csúfnevét hallani a folyosókon az órák közötti szünetekben.
- Szia. ?mondja zavartan a mellette álldogáló lányra emelve tekintetét. Nem is tudja, hogy hol kezdje, ezért jobb lesz talán, ha még gondolkozik rajta egy picit, pedig volt elég ideje rá, de a koncepció sehogy sem volt tökéletes.
- Gyere, ülj le, ha van kedved. ? ajánlja fel a pad másik felét a frisse érkezőnek, miközben gondosan visszapakolja válltáskájába az előbb kivett könyvet, ezalatt is agyalva azon, hogy vajon mivel kezdje. ? Szóval, az volt ilyen fontos, hogy? - továbbra is zavart pillantással tekint háztársára, majd megelégelve a körítést éles váltás után folytatja, immáron zavartalanul. ? Óh, Vikitria, szerinted mi volt ilyen fontos? Tudom, hogy nem vagyunk a legjobb barátnők, de muszáj tudnom, hogy mi volt? hogy? mit csináltál két héttel ezelőtt? ? szegezi kérdését a lánynak, aki talán meglepetésként érhet ez a hangnem. ? Ne haragudj, nem akartalak letámadni, de annyiszor átpörgettem magamban a dolgot, és nem tudtam, hogyan fogjak neki. -folytatja magyarázkodva, hiszen nem jellemző Hermione Grangerre, hogy indulatosan viselkedne. Ha úgy viselkedik, akkor az azért van, mert már jó ideje gyűlik benne valami, ami egyszer csak felszínre tör, és igen, jelen pillanatban is ez történik.
Kínos a kettejük között cikázó csönd, de ennyi elég volt, most már neki kell beszélni. Utálja, hogy Harry mindig kiszab neki valami ilyen jellegű feladatot. Vagy ha nem Harry, akkor Ron. Lagalábbis mikor össze vannak veszve a fiúk, mindig a közvetítő szerepét játssza. Vajon Harry miért nem akart találkozni vele? Sosem fogja megtudni a választ, mert mindig eltussolja valami ostoba válasszal.

Egy zavarban lévő köszönés? Jó kezdés. Kíváncsi leszek a folytatásra, vajon a kérdésemnek köszönhetően egyből belevág, vagy kertel egy sort. Hát remélem nem, mert tényleg nincs túl sok kedvem ehhez az egészhez.
Elegem van, hogy összesúgnak a hátam mögött, hogy gúnyneveket aggatnak rám, de a legjobban abból van elegem, hogy rohadtul a látszatnak hitt mindenki és senkit nem érdekelt az, hogy talán mögé kéne néznie. Nem? Hittek a szemüknek, miközben fogalmuk sem volt, hogy mi zajlik a háttérben. Pedig érdekes lett volna bekukkantani legalább egy pillanatra a díszlet mögé, meglepődtek volna.
- Köszi, inkább állva maradnék ? válaszolom, mert van egy olyan érzésem, hogy könnyebb lesz ez a beszélgetés, ha nem ülök le mellé a padra.
Tényként közöltem vele, nem voltam elutasító remélem nem is vette annak, mert hiába, hogy a kedvem nem szárnyalt éppen a fellegekben, de azért bukó sem vagyok. Nem miatta nem akartam leülni, valóban csak nem hittem volna, hogy jó ötletet lenne egymás mellett gubbasztva megejteni ezt az esti csevejt.
Hallgatok és várom, hogy megszólaljon. Kezd kicsit kínossá válni a csönd, de most nem nekem kell beszélnem. Vagy lehet, hogy nekem kellene, de pontosan, amiért eddig sem tettem, most sem teszem. Nem fogok senkinek sem könyörögni, azok után, ami történt nem! Ha nem egyből a vádak értek volna, hanem esetleg kaptam volna egy miértet, akkor talán, akkor lehet megvédtem volna magam. De nem tették.
Húzza az időt? Én meg csak várok, hátha végre kiböki mit is akar, és hirtelen olyan éles váltással vált, amit tőle nem szoktam meg. Hermione Granger ki tud fakadni? Hú, akkor már nagyon bánthatja valami a csőrét? Persze azonnal ki is derül, hogy mi is.
Az előbbi megdöbbenésem átmegy egy fokú haragba. Egy haragba, amit az elmúlt napok eseményei keltettek fel bennem. Persze Briant-nek nem kellett magyarázkodnom, egy pillanatig sem hitte, hogy bűnös lennék. Pont Ő, aki még alig ismert, és azok az emberek, akikkel a fél életemet töltöttem, elhitték, hogy képes lennék ártani nekik.
- Jé! Valaki mégis csak elgondolkodott, azon vajon mi is történhetett? Hogy talán az ítélet előtt engem is illett volna megkérdezni? Végül is így lassan két hét után, nem árt, nem igaz? De mond csak mi vitt rá erre a nemes gesztusra? ? gúnyolódok.
Nem érdekel, hogy megért e, nem is számít. Már teljesen lényegtelen, már úgy sem egy táborhoz tartozunk. De azért önbecsülésem még van, és azt igenis bántja, hogy így állnak hozzám. Mikor kiadtam a DS titkát, éppen akkor vesztem össze Maryékkel, akkor döbbentem rá, hogy nekik már semmit nem számítok, csak mert Mirol vagyok, és abban a pillanatban ők sem számítottak nekem. Dühös voltam rájuk, és igen hülyeséget csináltam, ezzel tisztában is voltam, viszont amiért megvetnek arról nem tehettek. És ez idegesít.
Az sem érdekel, hogy Hermione bocsánatot kért a kirohanásáért. Nem számít, vagyis de, mert a lelkem egy apró részének jól esik, csak túl sokat kellett átélnem az utóbbi időben, hogy az a kevés elég legyen. Nem tudok már úgy uralkodni az indulataimon, mint kellene, igaz sosem voltam benne jó, de azért általában sikerült. De most? Most nem megy.

Miss Áruló

Bárcsak értene a legilimenciához! Akkor most nem kellene körbejárni ezt a témát, elkerülhető lenne ez a kínos szituáció.
Dühösnek látszik, arcán apró ráncokat vél felfedezni, melyek máskor nem láthatóak, talán a forrongó düh fest oly furcsa ábrázatot Vikitria bájos arcára. Szeme ragyogásán látszik, hogy egyáltalán semmi kedve itt lenni és ahogy Hermione Grangernek, neki is kellemetlennek ígérkezik ez a beszélgetés. Nem véletlen, hiszen az elmúlt hetekben nem is túl kellemes események történtek. Illetve? kinek hogy.
Állva marad. Hát legyen. Hermione egyáltalán nem akar erőszakos lenni vagy bármit ráerőltetni a lányra, nos ha neki állva jobb, hát legyen. Bár nem valószínű, hogy két perc alatt végeznek a beszélgetéssel. Mindenesetre nem pakolja vissza a táskáját, hátha meggondolja magát Griffendéles társa és helyet foglal mellette.
Döbbentség ül ki a leányzó arcára az imént kimondott szavak okán. No igen, nem esik meg minden nap, hogy Hermione Granger az átlagnál hangosabban ad hangot gondolatainak, melyek sebesen cikáznak a fejében. De igazából nem is lenne túl meglepő? nem volt elég nyilvánvaló a meghívás célja netán? Vikitria úgy vetette oda neki a kérdést, mintha arról lenne szó, hogy csinálja meg Hermione házi feladatát, vagy ilyesmi. Gondolhatta volna, hogy ez lesz a téma, és egyáltalán nem meglepő a kitörése. Örülhetne, hogy nem mások előtt rendez jelenetet, van benne annyi tisztelet háztársa iránt, hogy nem tesz ilyet.
Árgus szemekkel figyeli a lány minden egyes mozdulatát, erősen koncentrál minden egyes elhangzott szóra, s miközben az épp előadja mondanivalóját, a lány pillantását keresik a barna lélektükrök, hogy ha már beszélnek, akkor ténylegesen tegyék azt szemtől szembe.
Gúny. Mit is várt?! Na igen? most bizonyosan a Mardekár pártját fogja és ő van kiborulva, amiért összesúgnak a háta mögött és kinézik maguk közül Griffendéles társaik. Hopp? de ki is tett rossz fát a tűzre? Kinek is járt túl sokat a szája? Ki nem rebegett annyit, hogy? ?Bocsánat!?? Nem? Nem Hermione Granger. Vikitria Mirol? Óh igen? Mennyit nyom a latban, hogy valaki milyen nevet visel! Mióta nevet változtatott, azóta fordulhatott ellenük, semmi kétség. Ez legalábbis Hermione koncepciója.
- Igen, elgondolkodtunk? És nem kell gúnnyal fűszerezned a mondanivalód, anélkül is tudom, hogy nem esett jól, ami történt. ?mondja higgadtságot erőltetve hangjába, mert mégsem kiabálhat a lánnyal, bár hangneme igencsak arra adna okot, hogy visszavágjon, azonban nem veszekedni jött, hanem egy higgadt beszélgetést lefolytatni, amennyiben lehetséges. 
- Most őszinte leszek hozzád, és nem szeretném, hogy ezen besértődj, csak gondolkodj el a dolgon? Mióta új családod lett, teljesen kicserélődtél. Talán te nem vetted észre magadon, de az is megerősíti a feltételezésemet, amit tettél. Igazam van? Elfordultál a barátaidtól? Marytől? Ezt érdemlik, Vikitria? Ezt érdemeljük? Mit tettünk ellened, hm? ?továbbra is nyugodt hangon beszél, egyáltalán nem az a célja, hogy viszályt szítson és veszekedésbe és örök haragba torkolljon ez a beszélgetés. Csak tisztázni kell a dolgokat, ami egyáltalán nem könnyű feladat.

Nem esett jól? Fogalma sincs, min mentem át, fogalma sincs semmiről. Vádaskodik, mindenki csak azt teszi, de hogy rákérdezzenek, hogy mi is történt, arra senki sem képes. Pedig ha tudnák, hogy nem csak az a legnagyobb bűnöm, hogy elárultam őket, hogy önnön hibámon kívül rájuk támadtam, még ki is szolgáltattam őket. Mindezek felett akkor is fáj, ahogy bánnak velem.
Új család? Miért jön mindenki ezzel? Mindig is Mirol voltam, azért mert most jöttem csak rá, azért nem változott semmi. Soha nem mondtam semmit Jamesnek, amivel ártottam volna nekik, soha nem tettem semmit, ami miatt el kellett volna ítélniük, de mégis ezt tették! Akkor miért várják el tőlem, hogy hűséges legyek hozzájuk?
Maryvel vajon beszélt? Vajon elmesélte nekik, hogy azért fordult el tőlem, mert képtelen elfogadni a tényt, hogy a nagybátyám ölte meg az anyját? Hogy én képes vagyok azzal a gyilkossal jóban lenni? Sajnos ez neki abszurd, számára lehetetlen, hogy vele és velük és jóban legyek. Arra akart rávenni, hogy hagyjam ott azokat az embereket, akiket, egész életemben keresetem. Hát ezt nem!
Egyetlen egy dologban van csak igaza kócos háztársamnak, ő valóban nem ártott nekem és még sokan mások sem. De a DS ütközet utáni tekinteteik, hogy egy apró kérdést sem tudtak feltenni, azzal megöltek bennem valamit. Talán akkor, ha nem fordulnak el tőlem, akkor a következő éjszaka is máshogy alakul, akkor talán sosem hódolok be annak, akinek sosem akartam. Akkor talán? De már mindegy. Már teljesen mindegy.
Feladatot kaptam és végre fogom hajtani, végre hajtom, mert nem csak az én életemet kockáztatom.
- Csak hogy tisztázzunk valamit, lassan féléve tudom, hogy Mirol vagyok. Áprilisban került napvilágra. Mikor is kezdtétek észrevenni a változásokat? Ennek a családhoz semmi köze.
Szögeztem le, mert valóban így gondoltam. Mert valóban érdekes egy kérdés, hogy számukra mikortól kezdtem változni, hisz az első időszakban eléggé ki voltam én is borulva. Leginkább azért, mert gyűlöltem azt az érzést, hogy titkolóztak előlem, hogy tizenhat éven át kerestem valamit, ami mindig is az orrom előtt volt.
- Meg ott van azaz apróság is, hogy elsőben ki nem állhattatok, csak mert jóban voltam a Mardekárosokkal. Azóta eleget bizonyítottam, hogy mellettetek állok, de ezek szerint kevés volt. Soha nem fogtok bízni benne, a szőke ciklonban. Emlékszel még, hogy éveken át így hívtak?
Hát igen a régi szép idők? Mikor szintén az áruló nevet viseltem, mintha csak a múlt ismételné önmagát. Akkor is a Mardekárosok miatt kaptam a gúnynevem, és most is. Pontosabban egyetlen egy személy miatt, Draco Malfoy? Miért nem tudok elszakadni tőle? Könnyebb lenne minden. Csak a szerelem nagyúr?
- Maryvel a kapcsolatom pedig egy sokkal bonyolultabb dolog miatt ment tönkre. De ha szeretnéd azt is elmesélhetem? Elmesélhetek mindent, amit csak akarsz, de van értelme? Van értelme részleteznem mindazt, amiről fogalmad sem lehet, csak hogy védjem magam, miközben ti már régen elítéltetek?
Kifakadtam. De az elmúlt időszak eseményei miatt, ez teljesen érthető szerintem. Túl sok minden történt, túl sok?

[- Szia Harryy!]

Alig vártam, hogy végre kimozdulhassak a végtelenül unalmas, meleg iskolafalak közül. Más vágyam sem volt, csak az, hogy végre a szabadban lehessek. Mostanában egyre jobban megszerettem a legendás lények gondozása és a gyógynövénytan órákat, azokon legalább kimozdulhatok egy kicsit. Ma pedig végre lehetőségem adódik arra, hogy annyit legyek kint, amennyi csak jól esik. Ez az egy dolog volt az, ami feldobta a napomat, semmi más. Ezek a hülye RBF vizsgák mindent elrontanak, már sehova sem tudok menni anélkül, hogy rá, gondolnék. Borzasztóan tartok tőlük, bár az SVK-val és a Bűbájtannal nem lesz gondom, hiszen azokból mindig is jó voltam, de a bájitaltant és az átváltoztatástant nem tudom, hogy fogom letenni. Ebből a kettőből sosem voltam valami jó. De nem baj, a mai napom a lazításé és a pihenésé, semmi nem zavarhat meg ebben. Már a helyszín is megvan. A domboldal ott Roxmorts és a suli közt. Csendes kis hely, nem sokan járnak arra, lehetőségem adódik majd egy kis relaxálásra. Sőt! Ha szerencsém van, akkor senki sem lesz ott. Bár, ahogy az udvarra érve jobban megnézem biztos, hogy lesznek ott egy páran, kizárt, hogy ilyen melegben valaki a kastély vastag falai között tengődjön. Ahhoz nagyon strébernek kéne lennie.

Útközben ismerősök köszönnek nekem, én meg jó hangosan visszaköszönök nekik, ők sem odabent tanulnak, hanem a szabadban szórakoznak. Jól teszik.

Odaérvén, csalódnom kellett, noha nem negatív, hanem inkább pozitív irányba, hisz a domboldalon, habár nem volt teljesen üres, kellemes társaságra akadtam.
Harry Potter. Vagy ahogyan mostanában nevezik a kiválasztott, az, aki megoldást talál arra, hogyan győzzük le Tudjukkit. Ő, a titkok embere, aki megnyerte a Trimágus Tusát és a tavalyi évben titkos társaságot szervezett, ő most itt ül a pázsiton, egyedül, magányosan.
Odamegyek hozzá, végül is semmi bajom nem származhat belőle. Elküldeni tuti nem fog, hisz azért ő sem lehet annyira goromba, meg hát párszor beszéltünk már, majd csak emlékszik rám.
Odaszökdécselek mellé és mosolyogva nézek le rá.

- Szia Harryy! - köszöntem neki, majd lehuppantam mellé a fűre. Kellemes érzés volt itt ülni a természet lágy ölén, itt Harry Potter mellett. Jó illat volt, ilyen... ilyen fű illat, mindig is szerettem ezt az illatot.

~Csak a nadrágom ne legyen fűfoltos!~ - futott át az agyamon.
~Tiszta hülye voltam, hogy fehér naciban jöttem le, mikor tudtam, hogy füvön fogok ülni. Csak egy rossz mozdulta és cseszhetem a nadrágot, utána már ki nem jön az undorító kis zöld folt, foltos nadrágban meg nem fogok járkálni, elvégre egy kicsit idiótán festene, ha a fenekemen nagy zöld foltok éktelenkednének. Elég vicces lenne.~

- Mesélj Harry, hogy vagy mostanság? - mondtam, beszélgetésre ösztönözve, az egyébként szűkszavú srácot, akit, most ha jobban megnézek, észreveszem, hogy arca korántsem olyan, mint régen, már korántsem olyan felszabadult és boldog a tekintete, nem, ez az arc gondterheltséget és egy csöppnyi félelmet sugároz.

- Mi a baj Harry, olyan nyúzottnak tűnsz? - kíváncsiskodtam nála.

- Hogyhogy egyedül vagy? Hol van Ron és Hermione? - lehet, hogy már agyára mentem szegénynek a hülye kérdéseimmel, de egy kicsit furcsálltam, hogy Harry Potter egyedül van, pedig általában mindig ott van mellette Ron vagy Hermione, szinte állandó tartozékok voltak, Harry Potter állandó tartozékai. Ha Harry valahol feltűnik, akkor Ron Weasley vagy Hermione Granger is megjelenik valahol, szinte ugyanabban a pillanatban, még fel sem tudsz eszmélni, ők máris ott teremnek, de most nem így volt. Harry ezúttal valóban egyedül volt, nem volt kísérője sehol.
Gyönyörű volt a panoráma, teljesen elbűvölt. Az itt töltött öt év alatt még sosem láttam Roxmortsot ilyen szépnek. Furcsa hogy ez a kis falu ebben az időszakban milyen szép is tud lenni.
Olyan jó itt üldögélni, beszélgetni és nézelődni.

~Bárcsak sose érne véget ez az egész!~

Emma

Merengve nézi a békés tájat, amely olyan, mintha soha, semmi nem történt volna. Mintha nem is léteznének az egész világot felforgató események és emberek, mintha nem kellene minden egyes pillanatban valakinek az életéért aggódnia. Harry törökülésben ül a zöld, puha füvön, ujjai szórakozottan ritkítják meg a keze alatti foltot, ahol máris látszik a fűszálak heves csökkenése, pedig alig tíz perce ül itt, a saját gondolataiba merülve. A DS-re gondol, és mindenkire, aki fontos neki, agya Vitrolon és a pletykáin kattog. Igen, lehet, hogy szánalmas, mégis kétségbeejtő azonban, ahogy a hírekért kiéhezett emberek rávetik magukat az efféle sztorira. És Malfoy.. Harry nem érti, hogy jutott idáig. Régebben sosem ereszkedett le volna idáig, sosem foglalkozott volna vele, maximum ha olyan helyzet adódott, amely piszkálódásra adott okot... Hálát érez Hermione és Ron iránt, amiért lefogták olyankor. Nem éri meg az időt meg az energiát.
Harry az ég felé tekint, tudatosul benne, hogy koszos a szemüvege. Levéve azt törölgetni kezdi, eközben körülnéz: Egy szőkés-fehéres foltot lát közeledni. Hunyorít, gyorsan visszateszi a látást segítő eszközt, halvány mosoly terül el arcán. Emma..  Bájosan naiv. Szeretnivaló, bár Harrynek talán kicsit felszínes, vagy talán csak.. lány.Érdekes teremtések... Mind olyan törékeny, olyan meglepő volt eleinte, amikor egy-egy komolyabb átok hagyta el a pálcájukat. Hamar beletanultak...
Ginnyre gondol. Néha el-elnézi egy-egy edzés közben, ahogy arca megfeszül az összpontosítástól, vörös haja pedig a szemébe hullik. Ő elsöpri egy zaklatott mozdulattal, és harcol tovább...
Néha azonban visszanéz, Harry pedig összerezzen, és zavartan néz tovább, próbálva megtartani azt az arckifejezést, amit Ginnynél produkált, hogy úgy tűnjön, mindenkire ilyen figyelmet fordít... De hát hogyan is hasonlíthatná őket Ginnyhez?

-Hello.. - köszön vissza csöndesen, aztán újra maga elé bámul.
-Hogy vagyok? Ron és Hermione? Á, mára rám hagyták a világ megváltását... - mondja csendes iróniával, és úgy érzi, hozzá kellene tennie, hogy barátai nem utánfutók, a lány mosolya azonban beléfojtja a szót. Legfeljebb majd később beszélnek róla. Kezeit összefogja, lábait kicsit felhúzza, és az aggodalmasan érdeklődő lányra tekint. Milyen kedves tőle..
-Á, semmi - mondja mégis, nem kenyere neki a panaszkodás. Semmi sem javul meg attól, hogy ő kilométer hosszú áradatban zúdítja a másikra a megoldatlan kérdéseket, kavargó érzelmeket, és a hiányt, amely ott tátong benne: A sötét, szeretetteljes szemek, és a mély, dörmögő hang.. Az egész tulajdonképpen miatta, Harry miatt van. Érdekes módon azok az emberek, akik szóba állnak vele, többnyire meghalnak. Elég kiábrándító. Ahogy erre rádöbben, hirtelen lelohad az eddig sem túl fényes mosolya, arra gondol, a legjobb lenne, ha itt hagyná ezt az egészet, azzal ártana a legkevesebbet.
De hadd húzza még egy kicsit a percet.. Még nézni akarja a panorámát, a csöndes, kiegyensúlyozott tájat, Roxmorts nyüzsgését, ahol innen nem látszik, mekkora valójában a káosz.. Még nem akar felállni, jó itt ücsörögni. Legszívesebben felhozná, hogy milyen szépen süt ma a nap.

[- Milyen szép az idő.]

Csak ülök és nézem a panorámát, üres tekintettel, mint holmi üresfejű műanyag bábú, mely egész életében ugyanabban a pozícióban kíván lenni. Egyszerűen festői szépségű a táj, engem pedig teljesen megbabonázott.

Mikor Harry halkan elmotyogott valami kis válaszfélét a kérdésemre, melyből csak Ron és Hermione nevét értettem, egy kicsit feszélyezve éreztem magam. Lehet, hogy megzavartam? Uhh, szegény akkor most a háta közepére sem kívánhat engem.
Lehet, hogy ide sem kellett volna jönnöm. Nem tudom, hogy a srác jelen pillanatban mire, vagy akár kire gondolhat. Az átható, szép, zöld szemekből csak annyit tudok kiolvasni hogy valami baj van. Hogy nem érzi túl jól magát, és hogy nagy nyomás nehezedik rá, nagy nyomás, amit kő nem biztos, hogy elbír. Olyan komor, olyan mogorva. Vagy csak most annak tűnik, mert rossz hangulata van. Ha nem tudnám, hogy milyen idős és ki ő akkor jelen esetben egy kicsit félnék is tőle.
Kezeim óvatosan felemelem a puha fűről, átölelem vele térdem, majd gyorsan letekintek nadrágomra.
Huh, nincs folt...még.

Látom Harryn, hogy valami nyomja a lelkét, csak épp nem szeretné, vagy nem akarja velem megosztani. Báár ahogy elnézem, szívesen megosztaná a problémáit mindenkivel, csak épp ő nem az a fajta panaszkodós típus.
Aztán látom, hogy milyen kitartóan kémleli a roxmortsi házak tömör sokaságát.
- Milyen szép az idő. -mondtam, csak hogy oldjam a feszültséget, és hogy beszéljünk valamiről, hogy ne legyen akkora csönd akár egy halotti toron. Még jó hogy megszólaltam, mert Harryt elnézve ülhettünk volna itt akár hetekig is, a fiú akkor se mukkant volna meg.

Hát ez így nem fog menni.

- Harry, látom rajtad hogy valami bánt. Légy szíves mesélj nekem róla. Nem muszáj mindent elmondanod, csak amennyi jólesik. Hidd el, utána sokkal jobb lesz. - mondtam neki lágyan, mint mikor az édesanya hajol oda síró gyermekéhez és próbálja megvigasztalni, na, jó én nem gügyögtem, meg nem is néztem rá úgy, mint egy kisfiúra.
Lehet, hogy válasz nélkül itt hagy, de az is lehet, hogy elmeséli bánata egy részét. Nem tudom, nem ismerem még annyira, hogy ezt előre megjósolhassam. Mindenesetre Harry Potter nem könnyű eset, az már biztos.

[Joanna]

Joanna

Erősen délutánba hajlott már az idő. De nem figyeltem az órát, fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideje is fekszem itt a fűben. Hogy egy ideje az már biztos. Cigaretta parázslik fel, immár ki tudja hányadik. Nem az első, ahogy magamat ismerem nem is az utolsó. Egy karom a fejem alatt, a másikban az égő nikotinrúd, gy pöccintés, némi hamueltávolítás.
Nyugalom. És csönd. Na meg töprengés. Amennyire értékelem ezeket a magányos pillanatokat, annyira tudom őket utálni. Mert ilyenkor semmi nyüzsgés nem vonja el a figyelmemet, egy árva valami sem. A gondolataim pedig meglódulnak, unos-untalan csak kergetik egymást, folyton-folyvást szemeim elé idézve Őt.
A helyzetünket, amibe ha belegondolok rá kell jönnöm, az én hibámból alakult úgy ahogy alakult. Most meg egyen a fene. Dühödten könyökölök fel és járatom végig a tekintetem a kastélyon. Mindig ez van. Felingerel, nyugtalanná tesz. Nem szeretem ezt az állapotot.
Nem tudok vele mit kezdeni s ha valamit nem tarthatok a felügyeletem alatt, az rosszul érint.
Elnyomom a fűbe a már félig elhamvadt cigarettát.
Talán le kéne tenni. Talán nem. Most még nem. Törökülésbe helyezkedem és a kezeimet összekulcsolva a fejem a tenyerembe pihentetve bambulok ki a fejemből. Lehet róla is le kéne szoknom. Hiszen mi ő nekem? Csak megmérgezi az életemet. De amilyen hülye vagyok...A pláne az egészben, hogy amikor beszélünk, akkor meg bunkó vagyok vele. Remek logika. Tipikusan Marcus-os.
Ennek a gondolatsornak a vége egy újabb szál cigaretta lett.
Lehet nem cigizni kéne, hanem valami érdembeli tevékenységet űzni. Erre a gondolatra pedig megint elnyúlok.
Miközben fújom ki a füstöt az eget fürkészem. Azt a rohadt nagy kék eget.
Az élet szép.
Csak nem nekem...

[Marcus]

Marcus

Mindenki hülye. Ez így van. Aki meg azt mondja hogy nem, jól pofánküldöm. Senki nem érdekel, mindenki húzzon ahova akar... Előhúzok a fémdobozkából egy szál, bátyám által sodort cigit. Azt mondta, hogy szívjam el, ha már mindenkit utálok. Most eljött ez az idő.
A meggyulladt cigaretta füstje szépen áramlik fel-fel a magasba, aztán peig végleg eltűnik szemem elől. Átjutottam a dombon. Gondoltam, majd keresek egy nyugodt kis helyet, ahol leheveredhetek és nyugodtan szívhatok pár szál cigit és persze átnézhessem a bájital-házimat.
Téyleg jó ez a cigi. Finom aromája van. Majd, ha találkozok Jeremyvel, megkérdezem tőle, honnan szerezte. Addig is leülök a fűre.
Most nem érdekel, hogy a blúzomba beletörik a méregzöld fű. Majd kijön...Nem érdekel...
Ott ülök, egyedül. Szívom a cigit. Nem érdekel, hogy ezzel pusztítom magam, most jól esik és kész. ÉSzreveszek, egy tőlem nem messze fekvő fiút. Engem néz. Zavaromban felülök, eldobom a cigit, majd dühösen elfordulok...
Nem, mégse. Lassítok seitős lépteimen, majd a fiú felé fordulok.
 - Szia! Mit keresel errefelé? - próbálom adni az ártatlant...

[Jo]

Jo

Szerelem ide, szerelem oda, azért még nem vagyok vak. Az kék égről egy "csinos" pofika vonja el a figyelmemet. Nem bámulom, az azért túlzás. De megnézem magamnak. Erre a nőszemély mint egy fúria vágtatel, aztán vissza de már hozzám.

Szia! Mit keresel errefelé?

Jaj, de édes ahogy adja a hülyét. Rápillantok a tőlem megszokott közönnyel. Majd lassan kifújom a dohányfüstöt.
-Helló. Hát, tudod ez egy szabad ország, én meg szabad ember vagyok, vettem a bátorságot hogy járjak egyet erre és itt kötöttem ki.-felelek.
Hülye kérdésre hülye válasz. Mit keresek itt...Cöh. Még kérdőre vonnak. Nem mindegy az neki? Ennek a hogy is hívják? Ja, hogy be sem mutatkozott.
-Marcus.-mondom a nevem és nyújtom a kezem.
Taplóság. Ezzel tisztában vagyok. Hogy a retekbe nem tudnám mi is az illem. Betéve tudom az illemkódexet. Az más tészta hogy sz×rok bele. Ráemelem zöld íriszeimet - mily költői - s várom a válaszát.
Komolyan érdekelne mi sodorta ide felém.
Egy fenéket érdekelne. De ha már beszélgetünk...

[Marcus]

Marcus

Ez a srác is olyan mint a többi, de nem baj, az igazat megvalva én is olyan vagyok.
 - Joanna. - nyújtom felé kezemet. - Nem úgy értettem, csak meglep, hogy nem csak én szeretek ide járni cigizni.
Ez nálam már egy komoly beszélgetésnek számít. Nagyon sokan azt hiszik, hogy én egy hülye érzéketlen p*csa vagyok. Ez valahol igaz, de én nem mondanám magam ennyire közveszélyesnek. A dombon átsuhan egy gyenge szellő, jól esik, ahogy lágyan simogatja fehér, immár libabőrös testemet.
Úgy látszik, Marcus észreveszi, hogy fázok.
 - Eléggé hüvös lett hirtelen, nem gondolod? - mi történt velem, én nem szoktam ilyen hülyeségekről beszélni...
Táskám pántját tépegetem körmömmel, aztán gondolkodás nálkül leheveredek a földre, Marcus mellé.
 - Remélem, nem baj ha csatlakozok.