Domboldal

Ahogy Hannah Gilt szemléli némi furcsaságot fedez fel. A fiú elég merevnek tűnik hirtelen és mintha fejében fénysebességgel cikáznának a sötét fellegeket hívó gondolatok. Ez gyakran megesik a lánykával is és tudja is az ellenszerét. Azonban nem sok ember elég érett rá, hogy el legyen képes űzni minden rosszat szívéből és csakis a legvidámabb élményei keringjenek elméjében. Persze ezt el lehet érni különböző módokon is, mint a jóga, a tai chi, és egyéb ázsiai nyugtató sportok. Egy kis meditálás is mindig segítségére lehet az embernek, főként ebben a nagy hajtásban, így évvége felé. Nem meglepő, hogy néhányaknak legsötétebb gondolati lepik el fejét, s nem hagyják míg lelke megnyugvásra nem lel. Hannah ennek valamilyen szinten már-már mesterévé vált, így neki nem szükségeltetik jógáznia az ellazuláshoz. Ilyen helyzetekben legderűsebb élményeire emlékszik vissza, melyek rögvest mosolyt csalnak arcára és meg is oldódtak számára ezzel a problémák. Ez az ő módszere, nem mindenkinél hatásos, de egy próbát megér!

- Igen. Nos én imádom a nyarat. A sulimentes élet, a barátok társasága. Felemelő érzés. No de ahogy látom téged nem izgat cseppet sem ez a téma. Talán valami gond van? Nekem elmesélheted, megőrzöm bármilyen titokkal is illetsz! – ajánlotta a leányzó.

Amint látta, hogy Gil a téma hallatán milyen arckifejezést vág, rögtön rájött: valami nincs rendben. Természetesen esze ágában sincs ezért megorrolni rá, inkább segíteni szeretne. Mint mindig! Néhányan már-már bosszantónak találják a sürgést-forgást, melyet Hannah produkál nap, mint nap azonban számára ez a normális. Mindig úgy próbálja intézni ügyes-bajos dolgait, hogy mindkét fél jól jöjjön ki belőle. Ha valaki nem vidám a társaságában akkor azzá kívánja tenni, s most Gilt szemelte ki a Whitney féle gyógyításra.

- Öhm… nem értetted meg amit az imént mondtam? – kérdezte tapintatosan.

Halvány lila gőze sem volt, hogy most mi tévő is legyen. Gil egy csapásra megváltozott és úgy kérdezett vissza az iménti monológjára akár egy zombi. Nem értette. Semmit sem. Bár a fiú arckifejezéséből azt halászta ki, hogy nem volt teljesen komoly a feltevés azonban nem ismerte őt eléggé ahhoz, hogy ezt biztos jelnek vegye. Talán valóban abszolút mértékben komolynak szánta az előbbit. Mindegy, majd megadja rá most a magyarázatot.

- Óh, igen általános kérdés! Gyakran megkapom. Ha pedig a valódi válasz érdekel, megadhatom. Én egy furcsa lány vagyok, mert véleményem szerint minden ház jellemvonásait tükrözöm valamelyest. Főként a Griffiét és a Mardiét. Természetesen nem vagyok egy galád, rosszmájú, áskálódó szipirtyó, de sok helyes cselekedetem után megfordul a fejemben, hogy mi lett volna ha… és azt hiszem a mondat végét magadtól is kitalálod! – mesélte el röviden Hannah miközben szája mosolyra húzódott. Részben a történet miatt, részben pedig azért mert sikerült Gilt is felvidítani kissé.

- Höh… hát köszi! – jegyezte meg válaszul és nagyokat pislogott. Az egy dolog, hogy sok idegennel szóba elegyedik a Roxfort területén, de hogy szép bókokat is kapjon, ez nem mindennapi. Talán ezen oknál fogva lepődik meg kissé a fiú kedveskedésén, melyet egy szájszegleti, szende mosollyal kíván díjazni.

Látszott a srácon, hogy egy kukkot sem ért abból amit Hannah az imént összehadovált neki. Valószínűleg nem törődtek a szülei a mugli világ megismerésével, s így gyermekük sem jól informált ez ügyben. Sebaj, ezernyi más téma létezik a varázsvilágban is!

- Rendben… Gil! Nos csak nyugodtan! Kíváncsi vagyok mi sül ki a végén… Hannah Whitney a gyönyörűségesen csodás nevem teljes formája. Remélem érződött a mérhetetlen irónia a szavaim mögött… - jegyezte meg vigyorogva a leányzó, hisz nem utálta ő annyira azt, ahogyan hívják csupán egy kis hangulatot próbált teremteni.

- Mondd csak, amúgy szoktál ide járni? Vagy van valami titkos zugot a suli területén? – kérdezte érdeklődő tekintettel Hannah, miközben leheveredett a domboldal egy pontjára. Lábait kinyújtotta, s úgy várta a fiú válaszát.

[Aha, azok nagyon jók. Én is…imádom.]

Szemei a távoli tájra tévedt, íriszében szomorúság jelei jelentek meg. A sarkában egy könnycsepp készült leszaladni arcán, majd a fűbe, s ott elveszni, de még mielőtt megtörténhetett volna, gyorsan odakapta a kezét és letörölte. Mindent látott, mindent, ami megtörtént vele és húgával. A hajdani házukat, amit egy szemvillanás alatt körbeöleltek a lángcsóvák, a maszkos, csuklyás alakok kezükben pálcával, anyját, ahogyan életét próbálja menteni, saját magát, ahogyan az egyik halálfaló elé ugrott, aki Calinet akarta megölni. Giles az életét áldozva rántotta előre a kezét, aminek hatására a csuklyás alak hátratántorodott és felesett. Aztán már csak apjának holt sápadt arca, s anyjának utolsó mosolya…
Elkapta a fejét. Hajzuhataga eltakarta a szemeit, s csak most eszmélt rá, hogy ő gyakorlatilag egy idegennel van, nem számolhat be neki ilyesmiről – de nem is mondhatja titoknak, hiszen ha valaki megkérdezte mindig csak azt felelte, hogy elmentek. Hajának előre eső részét hátraborította keze segítségével, s arcára egy erőltetett mosolyt rajzolt.
– Aha, azok nagyon jók. Én is…imádom.
Úgy tett, mintha nem hallotta volna meg beszédének második felét, de titokban nagyon is hálás volt neki, hogy ezt felajánlotta neki, mégis inkább a füvet kezdte el kémlelni, a pálcája után kutatva. Nem lenne kellemes dolog ha valaki véletlenül rátaposna. Hiába nézegette, nem látta sehol sem. Hannah felé fordult, szemében kérlelés mutatkozott.
– Kölcsön kérhetném a pálcádat egy pillanatra?
Nem tartotta valószínűnek, hogyha segédeszköz nélkül kimondja a Begyűjtő bűbájt, akkor az oda is fog szállni felé: Maximum egy-kétszáz pálca társaságában, ha nem konkrétan adja meg az információt róla. A hirtelen izgalom és aggódás után, amit a sajátjának elvesztése okozott nem is értette meg Hannah kérdését, vagyis inkább annak értelmét. Megingatta a fejét, fejét egy kicsit hátrább tartotta, homlokát ráncolva kéyntelen-kelletlen elmosolyodott, bár ez inkább csak egy fintorra sikeredett. Az előbbi teljesen lezsibbasztotta mosolyizmait, így miután ráeszmélt mi is lett a vigyorgás helyett inkább gyorsan lehorgasztotta száját.
– Mit nem értettem meg?
Egy ártalmatlan pillanatban az a sejtés uralkodott benne, hogy a „mi a gond?” mondatra gondolt. Hangja kísértetiesen tükrözte a csacsogó fajtát. Soha nem alakított ebben még ilyen jól, úgyhogy mélyen legbelül egy picit büszke is volt magára. Ülését gyorsan guggolásra váltotta: így folytatta a keresést, míg meg nem kapja a másikét. Maga előtt kezdett kotorászni kezével, pedig jól tudta, hogy akkor ejtette el, amikor a lány nekiütközött. Egy furcsa monológ kezdődött Hannah részéről. Egy pillanatra megfeledkezett pálcájáról és felé emelte tekintetét.
– Minden házét? Még a Mar…Ó. – Már épp meg akarta kérdezni, mikor kapta is a választ. A kijelentésére nem kissé meglepődött: Ez az ártatlan lány képezné a Mardekárt is egy kis részben? – Kizárt. – Folytatta be gondolatmenetét hangosan. – Te meg a Mardekár? Na ne.
Hirtelen az az érzése támadt, hogy milyen jó is, amikor az előbb magára hallgatott és nem mondta el családjáról az információt. Ha tényleg ilyen ez a lány, jobb megőrizni előle az ilyesmi információkat. Hiába győzködte magát erről, egyszerűen nem tudta elképzelni erről az ártatlan arcról, hogy másokat kibeszél, s továbbadja a titkokat. Egy nem túl látványos fejrázással nyugtázta a dolgot, legjobb lesz ha ezt majd megkérdezi olyanoktól, akik ismerik is: Ha tőle kérdezné meg az nagy baromság lenne. Még a legádázabb gonosz sem ismerné be, hogyan is szokott viselkedni – na jó, talán Voldemort nem titkolja.
A köszönetre bólintott egyet, szíve mélyéből végre kiült a várva várt mosoly. Ilyenkor általában a lányok minimum közelebb ülnek hozzá. Két választás van: Vagy barátja van, vagy ő nem ilyen típus. Továbbra is a fűket kezdte kémlelni, de most a nékreálás végett.
– Hannah Whitney. Lássuk… Állán lévő, halványan látszódó szőrszálait megdörzsölte, s ismét hangosan kezdett gondolkodni. – Végül is, Han is lehetsz, de ez túl egyszerű… Az égre tekintett, s ott sikerült a lány keresztnevéből az első három és a vezetéknevéből az utolsó hármat létrehozni. – Haney! Ezaz! – Szemei felcsillantak, mintha most hozott volna létre valami kotyvalékot, amely lehetővé teszi a muglik számára, hogy varázserőt kaphassanak. Sántán somolygott, ismét kipattant agyából egy kurta udvarlási monológ. – Honey-Haney. Szójáték, de egy kis igazság is lapul benne. Te is olyan édes vagy, mint a méz.
Most jött el az a pillanat, hogyha az illetőnek van párja elmondja, vagy épp az ellenkezője: A nyakába ugrik. Milyen szép is lenne…Bár Gilnak fogalma sem volt róla, mekkorát téved.
– Nem igazán. Amióta itt vagyok, olyan ötször hatszor haladhattam el itt vagy épp beszélgettem valakivel. Volt, de… - hangja elcsuklott a döbbenettől. Majdnem felfedte a DS-t. A mondatát nem fejezte be, csak guggolt ott, mint akit most öltek volna meg, de mégsem dőlt el. Bár ahogy jobban megnézi ezt a lányt, mintha már látta volna valahol…

[Greg]

Mialatt a parkban caplattunk, Greg csendben volt… márpedig ez nem volt jellemző rá. Átvettem a vezetést azzal, hogy kijelöltem egy nekem szimpatikus domboldalt, de ő nem nagyon szokott örülni neki, ha nem ő megy elöl: ha nagy ritkán el is tűri, akkor is hozzá tud fűzni egy-egy idióta és keresetlen megjegyzést, amivel sokszor szintén ki tud kergetni a világból. Most viszont csönd volt… és ez arra utalt, hogy nem csak nekem korai az ébredés időpontja. Tulajdonképpen miért is nem tudtunk délutánra szervezkedni, amikorra már mindenki kényelmesen magához tud térni és nem csak az agykapacitásunk fele van működőképes állapotban, sőt, a délután közepetáján már bőven találunk árnyékot is az erdő takarásában, javitva mind a hőmérsékletet, mind a látási viszonyokat… bah, szokásos előrelátásunk megint megmutatta magát. Node ha már ittvagyunk, legalább alkossunk valami szépet… legalábbis valami olyasmit, ami egyrészt számunkra szórakoztató, másrészt egy-egy aranyvérű pacsirtánál talán kiboritja a bilit.
- Egy pohár sör, akarod mondani – feleltem neki, miután lenyeltem a falat nagy részét. Ahogy várható volt, két lehetőséget még ebben az alig éber állapotában sem hagy ki. Már az egy is ritka, de a kettő aztán egyenesen újdonság lett volna. – A töklé a te reszortod, legyél boldog vele. – egyedül annyiban volt igaza, hogy tényleg jól jött volna valami, ami leöbliti a piritóst: még friss állapotában sem volt a kedvenc kajám, de igy megszáradva már tényleg csak azért küldtem le, mert semmi más nem volt az asztalon, ami alkalmas lett volna a menetközbeni fogyasztásra. Sajnos a hálóteremben még nem voltam annyira magamnál, hogy ezt a gondolatmenetet igy lefuttassam, különben zsebre vágtam volna egy doboz sört, de hát ahogy mondani szokták: késő bánat ebgondolat, azaz fölösleges rágódni rajta.
- Elég baj az – feleltem a szavaira válaszul, majd feltűnt a hangjába költözött komorság… de nem hagytam, hogy elcsessze a kedvem. – Amúgy meg nem konkrétan rájuk gondoltam, csak úgy általában a mi kis egokirályainkra. Gondold csak el, mekkora parasztpukkasztásokat lehetne itt művelni, ha összejönne egy kis közönség… köpködnének az idegtől, az biztos… és megmondom őszintén, ez sem volt utolsó szempont a szememben, amikor kitaláltuk ezt az egészet. Ők próbálnak minket szivatni orrba-szájba, még ha ritkán jön is be csórikáimnak: itt volna az ideje, hogy rájöjjenek, ők is meg tudják kapni a magukét. – Hát igen, szép volna ha betoppanna pár zöldjelvényű arisztokrata-jelölt és kapna egy kis vizet a képébe… az a baj, hogy talán túl szép is ahhoz, hogy lehessen belőle valami. Egyébként is az ilyenek inkább távol maradnak az olyan helyektől, ahol esetleg valami nem úgy történik, mint ahogy ők elkézelik.
- Ja, pont úgy. – feleltem, elkapva a lufit. – Legyen az ötletgazdáé a megtisztelő kezdés… hátha lebőg vele. – két ujjal szétnyitottam a lufi száját majd a nyilásba szegeztem a pálcámat. – Aguamenti! – nem voltam egy nagy varázsló, de azért ilyen apróságok még nekem is össze-összejöttek. A bűbáj pár másodperc alatt megtette a dolgát, ezután gyorsan bekötöttem a lufi száját. – Kész? – kérdeztem, majd amint igenlő választ kaptam, feldobtam a csomagot a levegőbe, szinte egyenesen felfelé, csak minimális ivet téve bele: pont annyit, hogy ha esetleg eltalálná, akkor a permetnek már csak a töredéke érjen el hozzánk.  kezdjük egyszerűbben, aztán ha ez csont nélkül összejön, akkor mehetnek a bonyolultabb figurák… elvégre lufi az van bőven és időnk is mint a tenger.

[Damien]

- Tök nyolc hogy konkrétan kikre gondoltál – válaszoltam végül – A normálisabbja úgyis poénnak fogná fel, amelyik meg a "végletekig elvakult aranyvérű aktivista" kategóriába tartozik, alapból gyűlöl minket... -hatásszünet-  Innentől kezdve miről beszélünk?
Részemről itt zártam le a témát, egy lemondó sóhaj keretében. Már nagyon untam ezt az egész "nekem ilyen a vérem, neked olyan, az enyémből lehet nyakláncot önteni, a tiedből nem" típusú beszélgetéseket; bár vicces volt elképzelni a helyzetet...
- De azért gondolj bele… Jönne valaki a fent említett bandából pattogni, rendesen meg lehetne szórni bombákkal szó se róla! Na mindegy, ma kivételesen nem keresem a bajt... -fejeztem be, de még vigyorogva hozzátettem- Legalábbis egyelőre... Messze van még az este!
Ezek a gondolatok újfent jókedvvel töltöttek el, pedig eddig sem voltam szomorú. Mindig is szerettem kicsit kilógni a tömegből, lázadni a rendszer ellen, és ami a legfontosabb: poénosan felfogni az életet. Habár ez az utóbbi hónapokban nem igazán sikerült, most végre visszataláltam erre az ösvényre, szóval mondhatni minden okés volt. Na de azt azért meg kell hagyni, hogy kíváncsi lettem volna rá, hogy ki hogyan reagál a mi kis sportlövészetünkre. Nem is lett volna olyan rossz "lazasági felmérés", sőt, még akár közönséget is szervezhettünk volna... Persze belépőstől együtt, elvégre nem volt ingyen az alapanyag...
Késő bánat, most egyelőre ki kéne találni, hogy mivel szedjem majd szét a lufit. A kézenfekvő megoldás persze a Bombarda, de az túl mindennapi volt... Nem lett volna rossz valami látványos cuccal operálni, de azért jól meg kellett gondolni. Vicces is lett volna, kiküldeni például egy hatalmas tűzlabdát egy nyamvadt vízibombára, ami aztán célt tévesztve leégeti a Tiltott rengeteget... Téééényleg, az lett volna csak 100%os a polgárpukkasztás... Bár azt már McGalagony sem nézte volna jó szemmel, aztán róhattam volna a folyosókat Friccsel hetedik végéig...
- Na gyerünk már, hamarjában tesó –sürgettem Damient a lufi megtöltésével- Nem kell bele három gallon víz, nem öntözni akarunk vele – tettem még hozzá, mert már szinte bizsergett a pálca a kezemben.
...és ekkor összeállt az ördögi terv a fejemben. Nagggggyon gonosz dolog volt, de bűn lett volna kihagyni. Damien mindenbizonnyal nem fogja díjazni, de majd meg fogom játszani... Egy kicsit később, majd ha már unalmas lesz ez az egész célbalövősdi... Jobban ki sem jöhetett volna: "Kész?" Hallottam a cimbim kérdését, mire megforgattam a pálcát az ujjaim között:
- Szerinted? – ment a pozitív válasz, miközben felkészültem. Arra számítottam, hogy Pulse legalább elhajítja jó messzire a cuccot, de ehelyett szinte függőlegesen feldobta. Igazából ez váratlanul ért, de mivel könnyű célpont volt, nem igazán jelentett problémát. Kicsit vártam vele, hagytam, hogy közeledjen a pályája csúcsához, csak akkor mozdultam:
- BOMBARDA! – harsogtam olyan hangerővel, amitől még a holtak is feltámadtak volna. A lufi egy látványos durranással megadta magát, a kiszabadult víz pedig a szélrózsa minden irányába szétszóródva hullott alá.
- Hm-khm... - köszörültem meg a torkomat, miután minden összetevő földetért – Ez mehetett volna kicsit halkabban is... – tettem hozzá, miközben elkezdtem előkotorni a következő áldozatot a zsebemből – Amúgy meg tesó! Legközelebb dobd már el normálisan, akkor talán nem terítjük be saját magunkat is vízzel... Aguamenti! – kezdtem el én is megtölteni a lufit közben.
- Mehet? – készültem fel rá, hogy elhajítsam a "beélesített" bombát. Amint Damien rábólintott el is dobtam viszonylag magasra, úgy, hogy ha Pulse nem találná el, akkor olyan 8-10 méterre érjen tőlünk földet.

[- Valami gond akadt? Figyelj… tényleg… tudom, hogy nem ismersz és hasonlók, de ígérem megőrzöm, bármilyen emléket is bízol rám… ha engeded…]

Csak nem? Ez komoly? Na ne már…
Hannah abszolút megdöbbenéssel fogadja Gil reakcióját… Valamin iszonyat mélyen elgondolkozott, s egyszer csak egy kósza könnycsepp készült végigcsordulni arcbőrén. Fiúhoz méltóan azonban ezt nem engedhette meg magának a társaságában, így még mielőtt észrevehette volna a leányzó, letörölte. Hannah Whitneyt viszont nem ejtették a fejére, minden egyes gyanús mozzanatot jelnek vél és szép lassan egy képet kezd összerakni a fejében, akár egy puzzle aprócska darabkáit. Minél többet agyal a témán annál több kis alkotóelem illesztődik a saját helyére és máris megszületik a „végítélet”. Egyelőre ez abból áll, hogy Giles egy szörnyen távoli, de annál fájóbb emlékképet képzelt maga elé az imént, s attól hatódott meg ily mértékben. A „szóbeszéddel” ellentétben szinte minden lány jobban szereti, ha egy srác őszintén felvállalja érzéseit bármilyen irányúak is azok. Például a szomorúság, a könnyek, a szívfakasztó történetek a múltból… Ezek mind az élet velejárói és a kotnyeleskedés királynője természetesen ebbe is bele próbálja ártani magát!
Talán nem kéne… Áh, mi baj történhet egy kósza kérdésből?
Hannah sosem a visszafogottságáról volt híres, annál inkább nagy szájáról, mely azonban sosem fecsegett még ki egyetlen egy árva titkot sem. Azokat mindig egy-egy külön „reteszbe” tárolta a fejében és a kulcsot jó mélyen elásta…

- Valami gond akadt? Figyelj… tényleg… tudom, hogy nem ismersz és hasonlók, de ígérem megőrzöm, bármilyen emléket is bízol rám… ha engeded… - puhatolózott tapintatosan, s közben együttérző tekintettel révedt Gilre.

Ezután a fiú pálcája tűnt el a főrengetegben. Egy ideig a puszta mugli keresési módszerekkel próbálkozott: sikertelenül! Hamar ráébredt azonban ennek egyszerűbb elintézésére, s a leányzó segítségét kérte. Ő természetesen széles mosollyal arcán támogatta a „felkérést”, így a srác felé nyújtotta szépen megmunkált tölgyfapálcáját.

- Hát persze! Így nyilván sokkal gyorsabban rálelsz majd! – fűzte hozzá röviden, de annál biztatóbb biccentést küldve Gil felé. Kissé mintha feszengene, bár eddig olyan más volt. Hirtelen hangulatváltás… Talán még mindig amiatt a feltörő fájó emlék miatt ilyen bús?

És a jóval korábban elsütött poén még mindig nem ért célba. Hannah már-már elkeseredik, azonban az nem az ő műfaja. Azért is sikerül még egy kis vidámságot csalnia a fiú arcára, így ezúttal megpróbálja hosszasabban elmagyarázni a vicces elszólás lényegét, melybe immáron teljesen belekavarodtak.

- Szóval csak annyi, hogy poénból mondtam azt a táblás dolgot miszerint egy figyelmeztető oszlopnak kéne a domb tetején állnia a diákok védelmében hisz a kinti tanulásra vágyásnak könnyen egy zuhanás lehet a vége. Csupán ennyi! – halovány mosoly, hisz inkább Gil reakciójára kíváncsi e percben.

- Az, hogy én Mardis jellemvonásokat tükröznék ilyen hihetetlen? – egy halk kacaj – Nos azt hiszem ezt egy bóknak kéne vennem, nem pedig kételynek. Hidd el, ismerem magam. És ha nem ástam el előtted magam teljesen a bénaságommal miszerint legurultam a dombról és a be nem álló számmal akkor nyilván egyszer majd te is be fogod látni. Addig is, nem győzködlek… majd meglátod… - fejezi be szándékosan sunyin és sokat sejtetően. Pont úgy ahogyan a főgonoszok szokták a rajzfilmekben. Igen, ez most direkt történt így, de a leányzó 100% biztos igazában. Mint mindig – Azonban… hidd el sosem tudnék úgy viselkedni, mint néhány Mardis teszi. Az már szerintem is undorító és felháborító! – teszi hozzá óvatosan.

~ Most képzelem milyen véleményt alkothat rólam legbelül… Egy ármánykodó fruska, akinek olyan ártatlan pofikája van, hogy bárkit megtéveszthet, őt magát is! Azonban most már vigyáz kiben bízik meg első látásra és amint elköszöntünk egymástól sosem érdeklődik felőlem többé… ~

- Áh… izé… köszi! – nyögte ki végre, s egy arcpír kúszott makulátlan bőrére. Bizony ezzel a becenév dologgal meglepte. Amikor kiszabadult a „sokkhatás” karmaiból rájött valójában mennyire hízelgő is az, melynek az imént leírták őt.

- Lehet, hogy most hülyének fogsz tartani, de én minden adandó alkalommal szeretek embereket leszólítani, ha épp nem látok ismerős arcot. Bár te nem direkt kerültél az „étlapomra”, azért nem doblak vissza a patakba sütés előtt… - viccelődött, s egy jóleső kacaj hagyta el száját, remélve hogy Gil is hasonlóképp tesz majd – Jah és mi is ez a „volt, de…”?

[Gond? Á, ez már a múltba fulladt emlék, amit senki nem tud eltüntetni, sőt, valószínűleg segíteni sem...]

Amit az életben soha nem kedvelt, az az volt, ha valaki rájött azokra, amikről nem szívesen beszél. Ilyen volt egy hollóhátas is, aki se szó se beszéd pár hónap végeztével megfogta magát és tovább állt, semmibe véve Gilt és a rejtett titkait, pedig ő aztán mindet megosztotta vele...De úgy látszik nem eleget ahhoz, hogy őt komolyan vegye. Egy ideig igencsak megállt a barátkozás útján, hiába akartak vele annyian ismerkedni ő mindenkit elutasított, de most elérkezett a pillanat, hogy ismét azt érezhesse, itt van valaki, akivel talán a későbbiek folyamán elválaszthatatlan barátok lesznek. Ki tudja, hiszen a sors annyira eszeveszett játékot űz a bábjaival, amit nem lehet követni. Minden késztetés megvolt benne az iránt, hogy elmondjon neki mindent, az élete sötétebb oldalát, de vajon tényleg jó ötlet ez? Mi van ha megint hátba szúrják?
- Gond? Á, ez már a múltba fulladt emlék, amit senki nem tud eltüntetni, sőt, valószínűleg segíteni sem... - Megeresztett egy halvány mosolyt a lány felé, de ekkor hirtelen felötlött benne valami. Egyfajta egyezség. - Oké, én elmondok neked mindent, de cserébe nekem is tudnom kell a te múltadat és titkaidat.
Úgy gondolta ez fair ajánlat, bár hát ennyire konkrétat sosem kért senkitől, de ha tudni szeretné és Gil is róla...akkor ez nem csak egyfajta információ átadás lesz, hanem egy korrekt alapon lévő barátság. Nem lesz min meglepődniük a későbbiek során, ha már az elején tudnak mindent egymásról. Ez a gondolat adott egy szikrányi reményt egy új barátság kezdetére. Eddig is sokszor barátkozott lányokkal, neki ez nem jelent akadályt, és abban is teljesen biztos, hogy nem fogja magát elengedni, nyomulni rá. Ő képes megkülönböztetni szeretőt és barátságot, de ha a másik is úgy érez netalántán mint ő, természetesen egybe lehet forrasztani a kettőt.
Miközben a válaszra várakozott, megkapta a kért pálcát, s egy kis vizsgálgatás után, suhintás és körözés kereteiben maga elé tartotta Hannah tulajdonát.
- Invito tölgyfa pálca! - A kezében tartott megremegett, s nem akart engedelmeskedni, így hát újra megpróbálta. A pálca ingott jobbra-balra, szinte majdnem kiszállt Giles kezéből. Ő csak megingatta a fejét és a nemrégen megismert ismerőséhez fordult.
- Úgy látszik nem tetszem neki. Megtennéd, hogy...? - Nem találta szükségesnek befejezni a mondatát, hiszen egyértelművé vált kérése. A vicc, amit Hannah lelkesen mesélt Gilnak végre eljutott az agyáig, így egy megkönnyebbült sóhajjal és egy hatalmas vigyorral az arcán nézett rá. Talán az előbbi hangulata nem ilyen volt, de híres volt arról, mennyire bele tud esni a tinikor hátrányaiba, így ezzel együtt a hangulatváltozásokba is. Na és persze színészkedésben sem számított a legrosszabbnak...
- Ó, így már mindjárt más. - Szólt hozzá mély hangjával, amit a többiek "narrátorrangnak" neveztek, bár fogalma sem volt róla, miért. Sokáig nem is tudta mit jelent, de félvér diáktársa egy szép napon elmagyarázta neki, hogy a mugli világban hogyan is működik a tévé, és azokban a szinkronhangok. Még ma is emlékszik, mennyire fel volt háborodva azon, hogy az emberek hangját csak úgy lecserélik, de erre is kapott egy ésszerű magyarázatot: nyelvekre fordítják le őket, amit a saját hangok esetleg nem tudnak. A hosszú szövegelésre, amit már a kezdetek óta megszokott arra késztette, hogy a vigyor, ami az előbb az arcára ült ne tűnjön el.
- Szerintem aranyos volt. - Teszi hozzá a dombgurulós jelenetre maga elé nézve, aztán egy értetlen arckifejezés áldozata lett. - Már miért ástad volna ezzel el magad? Egy lánynak ilyennek kell lennie. Vicces és kerüli a szerencse néhány helyzetekben, de erre valók a fiúk, hogy segítsenek az olyanoknak, mint te.
A mardekáros véleményre kitérve egyetértően bólintott, hiszen azt nem adhatja elő mennyire nincs baja velük, amikor legszívesebben mindet elégetné.
- Ó, de majd küldj egy darabot a húgomnak is, Calinenek, legalább meglesz az aznapi ennivalója. - Folytatta a viccelődést, ami úgy látszott Hannah énjének aktív tulajdonsága. A kérdésre kitérve inkább nem szólt semmit, a magyarázkodás csak elrontaná a hangulatot. Talán neki sem ártana többet hülyülnie...ki tudja, talán még ez a lány meg is tanítja neki az élet nagy titkait.

[- Értem… Sok ismerősöm szenved hasonlóképp múltbéli történésekkel, de hidd el… sokszor van megoldás!]

Hannah pár perc ismertség után még nem lehetett tisztában Gil családi hátterével és az emberekhez való viszonyulásával, de jó szeme volt az ilyesmihez. Itt is rögvest meg tudta állapítani, hogy biztosan van, vannak olyan emlékei melyekről nem szívesen beszél senkinek! Nyilván családi ügy az egyik témakör, de biztos volt abban is, hogy baráti körben is akadtak már szörnyen rossz tapasztalatai. Ő azonban a Roxfort legéletrevalóbb leánykája, szóval ha ő nem képes kiküszöbölni a csorbát akkor senki! Legalábbis ebben bízott és az eltökéltsége ismét a skála legmagasabb fokát ütötte meg. Mint mindig.
Ezután pedig nem várt dolog történt, a fiú úgy látszott kész megnyílni Miss Whitney előtt. Amit kér cserébe az viszont… hmm… érdekes… mivel Hannahnak sosem voltak komolyabb sötét titkai, akármiről legyen is szó. Azonban próbálta megerőltetni az agyát, biztos neki is van valahol mélyen a tudatalattijában elrejtve egy fájó emlék…

- Értem… Sok ismerősöm szenved hasonlóképp múltbéli történésekkel, de hidd el… sokszor van megoldás! – majd egy biztató mosolyt küldött Gil irányába – Rendben, áll az alku! Jah és… köszönöm a bizalmadat felém… - mondta kissé megilletődötten a leányzó.

~ Voltaképp nekem is van pár érdekes emlékem… ha úgy vesszük. Igaz a családommal minden rendben, de… hm… igen, azt hiszem az én meséimmel is el fog telni az idő. Ha csak a származást és a víziszonyomat vesszük. Arról is ódákat tudok zengeni, de szerencsére nem én kezdem a nosztalgiapartit… ~

Ezután következett a „főműsorszám”, mégpedig a pálcakeresés. A lány már az előbb átnyújtotta varázseszközét, hogy Gil is a sajátjára lelhessen. Ismét meglepetés érte őket ugyanis Hannah „barátja” nem engedelmeskedett a srácnak. Furcsa, bár általában nem adja ki kezei közül, de mégis… ilyen ellenszenvesnek találja a Griffendéles társát? Mindegy, kár ezen aggódni, rajta a sor…

- Hát persze! Bár nem értem mi baja, nem történt még hasonló… - mesélte, majd bele is kezdett a kántálásba – Invito tölgyfa pálca!

A gazda szavára rögvest szót fogadott, s így Gil pálcája egyenesen a leányzó kezében landolt. Ő vidám mosollyal arcán nyújtotta át a fiúét, mely kísértetiesen hasonlított sajátjára.
Bizony már kezdte érezni, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz és ismét sikerült egy rövid idő alatt születő barátságot létrehoznia. Abban persze reménykedett, hogy amilyen gyorsan „egymásra találtak” olyan hosszú időre szól majd ez a kapocs.

- Aranyos? Nos örülök, hogy ez a szó jut eszedbe a nemrég lejátszódó bénasági világcsúcsom láttán. De tényleg! – majd eleresztett egy őszinte mosolyt, melyben újból bővelkedett, vagyis csak hozta a formáját – Óh igen a hős lovag férfiak, akik megmentik a bajba esett hercegkisasszonyt, és happy end! Szeretem az ilyen meséket!

A zöldszegélyesek házára vonatkozó történetével szembetűnő, hogy Gil csöppet sem ért egyet, de mint egy jó barát, nem veszekedést szított az ellenkező vélemények folytán, csupán bólogatott. Hannah rögtön vette a lapot, így nem is folytatta a védőbeszédet, csak egy „köszönöm” címszavú mosolyt engedett el a fiú felé.

- Jójó, feltétlenül adok neki is! Jaj meg sem kérdeztem… rántva vagy sütve? – mondta, majd egy harsány kacajt hallatott, remélve hogy a srác is együtt nevet majd vele.

[Megoldás?]

Bármelyik szemszögből is nézi, ez a jelenet mintha már a múltban megismétlődött volna. Annyira ismerős, de nem jut eszébe, kivel is történt ez. Az a fiú nem lehetett idősebb Hannahnál, sőt, talán még egy évvel fiatalabb is volt. Ugyanez a jelenet játszódott le, de akkor egy hollóhátas társaságában bújt meg. Nagyon jól sikerült a barátkozás, egy-két évig tökéletesen is alakult minden, a Roxfortban élt legjobb barátoknak titulálták őket, talán még ez a harmadéves griffendéles lányka is hallhatott róla. Az illető idősebb volt Gilnál, talán egy-két évvel.
A gondolatok túlságosan is nyomásban tartották a lelkét, s egy sóhajtással sikerült kiírnia arcára azt, amit ez az emlék okoz neki: fájdalmat, dühöt, de egy kis örömöt is, hiszen nem tagadhatta le mennyire hálás volt neki azokért a pillanatokért. Nem tarthat minden örökké, egyszer mindennek vége kell, hogy legyen.
- Megoldás? - Szólalt meg fanyar mosollyal a lányra tekintve. - Attól függ, mit értesz megoldás alatt...De akkor legyen, a szavadat adtad rá.
Ha rajta múlna az egészet megfűszerezné egy megszeghetetlen esküvel, de annak értelme nem lenne és talán még el is ijesztené a másikat, mellékesen megjegyezve pedig fogalma sincs, hogy kell végrehajtani azt a varázslatot. A leggyengébb pontja ennek a fiúnak a bizalom volt, amit mindenkinek bőségesen osztogatott, s mindenkiből kinézte, hogy nem fogja eldobni, netalántán széttörni, hanem megőrzi és vigyáz rá. Az esetek többségében ez nem jött be. Egy nagy levegővétellel kezdte is a mesélést.
- Anyám és apám meghalt egy halálfalók okozta támadásban, a saját házunkban. - Tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta. - Én és Caline is ott voltunk, fenn az emeleten. Szerencsére volt annyi eszem hogy felkapjak egy kis Hop-port és elmeneküljünk a kandallón keresztül.
Talán ennyi információ bőven elég lesz neki. Talán nem is akar majd többet megtudni, de mégis...az a mosoly, amit kivillant percenként bizalmat táplál a lelkébe vagy egyszerűen csak túl szimpatikusnak találja őt? Lassan Hannah felé fordította a fejét, idegesen megnyalva a száját. Vajon mit fog lépni erre?
A pálcás sztori végre a végére ért, azonban azt észre sem vette, mennyire hasonlít az ő pálcája a másikéra. Ha nem lenne kisebb a griffis lányé, valószínűleg össze is tévesztené a sajátjával. Kimondta a várva várt varázsigét, s pár másodpercen belül egy repülő botszerű tárgy közeledett feléjük. Ha Giles nem fordul el időben, felnyársalta volna. Egy tökéletes landolást téve saját pálcája a másik mellett landolt. Rögtön hozzá is fordult, halvány mosolyt rajzolva arcára.
- Köszönöm. - Szólt a rövid és tömör válasz, s végre saját kezében tudhatja a régi tárgyat, amelyet annyi éven át ereklyeként őrzött. Bár fogalma sincs miért, hiszen rögtön azután kellett választania magának, miután a kandallóból kiestek a húgával. - Ollivander munka? - Kérdezett rá a pálcára, amelyet Hannah a kezében szorongatott. Ha még a pálcájuk is megegyezik, biztosan még sok minden közös van bennük, hiszen akár ez a kettő "testvérek" is lehetnek.
Fülig érő szája és ingadozó fejé elárulta, mennyire is szereti az ilyen hozzáállású lányokat. Tudnak viccelődni is, s komolyan is lehet velük beszélgetni...Talán egy tökéletes barátra bukkant volna rá ilyen hirtelen?
- Örülök, hogy örülsz, bár szerintem rajtam kívül még sokan vannak ugyanezzel a véleménnyel. - Ismét helyet foglalt a dombon, ugyanarra a helyre ülve,ahol az előbb már összenyomtak néhány füvet hátsó felükkel. - Úgy bizony, a hős lovagok. És még ki tudja, mennyihez lesz szerencséd. Bár ahogyan elnézlek... - Végigfutott a szeme rajta - Nem kell sok év hozzá, hogy az ablakod előtt párszáz fiú gyülekezzen és udvaroljon neked.
Maga elé képzelte, vajon hogyan is festene egy udvarral megrakott fiúállomány, akik örömódákat zengenek Hannahról és virágokat dobálnak neki. Vicces jelenet volt a fejében, bár korántsem volt elképzelhetetlen, amit gondolt. Szükségét érezte egy ölelésnek, amolyan "hú de elmebeteg vagy, de azért tudd, hogy nagyon kedvellek!" félét, és persze neki sem kell mindent kétszer mondani: oldalról átkarolta a leányzót, s néhány perc csend borult a környékre. A félreértések elkerülése végett inkább elengedte.
- Ne gondolj rosszra... - Kezdte a magyarázkodást, de aztán elhallgatott, talán nincs szükség rá. Ki tudja. Talán visszakapja a kedveskedést, amit ő nyújtott felé. - Ja és rántva, úgy elvileg ízletesebb vagyok.

[Greg]

- Miért, van normálisabbja is? – kérdezek vissza ártatlan pofával, de igazából kezdett erőltetetté válni a téma. Kellemes elfoglaltság olyanokat szidni, akik felmérhetetlen utálatot éreznek irántunk csak azért, mert vagyunk, de jóból is megárt a sok, főleg egyszerre. Aranyvér igy, aranyvér úgy, aranyvér takarodj: körülbelül ennyiben ki szoktak merülni ezirányú társalgásaink és bár mindig más formát öltenek, azért túl sokáig nem érdemes húzni őket, ha továbbra is fent akarjuk tartani az élményfaktort, márpedig azt nem szokásunk lejjebb engedni.
- Persze, de úgysem lesz pofájuk idejönni. Amikor olyat látnak, amit nem értenek, inkább meghúzzák magukat az odújukban és maximum fél szemmel kandikálnak kifelé, hogy mit csinálnak már megint ezek a hülyék. – ez azért talán nem volt teljesen igy, de egy kis ferdités a legszebb történetbe is bőven belefér, hát még egy ilyenbe… de Greg következő mondatát csak egy lemondó sóhajjal jutalmaztam. – Persze, nem keresed… egy láda sört rá mernék tenni, hogy az első errejáró aranyvérű istencsászár képébe vágod az éppen aktuális lufit, esetleg még egy átkot is küldesz utána gratis. Bár… - megvontam a vállam – kinek mit jelent a bakeresés ugyebár.
A bűbáj lassú volt, mint a legtöbb dolog errefelé: a varázslók ráérős népek voltak, nem szerettek kapkodni meg hasonlók. Tény ami tény, annyi idő alatt, míg a pálcámmal megtöltöttem egy lufit, egy szimpla kerti csappal már legalább négy kész lett volna… s mivel Greg is ahhoz volt szokva, legalábbis gondolom, igy elég hamar elkezdett türelmetlenkedni, hogy mivanmár. Felnéztem rá s kissé meglepve tapasztaltam, hogy haverom ezúttal nem a megszokott képet mutatja magáról, sőt, egy egészen új oldalát: az amúgy is idióta mosolya ezúttal szimplán megszégyenitett volna bármi hasonlót és pont olyan türelmetlen várakozással nézelődött, mint egy jól megtermett óvodás.
- Jóleszmár, mindjárt kész… nem nekünk találták ki ezt a dolgot, már ami a sebességét illeti. – végül csak telelett a célpont, egy gyors mozdulattal be is kötöttem s Greg jelére a levegőbe is repült. Majd… leszakadt az ég alja és eljött a világvége. legalábbis komám pont akkora hangerővel kiáltott fel, mintha ezt akarná tudatni a fél világgal… viszont csont nélkül eltalálta a lufit, ami mondjuk nem volt túl meglepő, lévén elég egyszerű figurát kapott elsőre.
- Hát igen… Ha ezt Piton látta volna, kaptál volna öt pontot a pontos átokért és levont volna százötvenet azért, mert kiszakitottad a dobhártyáját. Rémszem pedig szimplán eltemetett volna, mondván aki csak ekkora hangerővel tud varázsolni, az még a holnapot sem éri meg. – Soha nem csináltam titkot belőle, hogy Flitwicken kívül a vén paranoid volt az egyetlen tanárom, akit tudtam tisztelni. – Azért a következőt halkabbra próbálnám, ha a helyedbe volnék, mert ha igy folytatod, egész éjjel csengeni fog a fülünk és még büntetőmunkára is elküldenek rendzavarásért. Amúgy meg mi a poén az egészben, ha nem leszünk vizesek?! – néztem rá kiábrándultan, de mosolyogva. Greg kivételesen jó hangulata szépen lassan rám is átragadt.
- Küldjed neki. – feleltem a kérdésére, mire eldobta a lufit. Egy újabb egyszerű figura, egy nagyivű dobás. – Bombarda! – ejtettem ki a varázsszót ügyelve rá, hogy hangerőm ne lépje túl a közepest. A találat megvolt, habár nem teljesen tiszta: a lufi egyik fele cafatokra robbant, kiengedve a vizet, de a másik egészben hullott alá. Elhúztam a számat, ahogy utána bámultam, de végülis nem volt okom panaszra.
- Lesz ez még jobb is. – mondtam, megelőzve Greg mindennemű megjegyzését. – Aguamenti! – a lufi lassan töltődött, nagggggyon lasssssan. – Lehet, hogy egyszerűbb volna idevarázsolni egy kutat vagy valami hasonlót… - morogtam, de végül csak elkészült.
- Kész? – kérdeztem, majd pozitiv válasz után elhajitottam a töltetet. Még mindig ives volt, de már élesebb szögben repült, kicsit megnehezitve a dolgot. Vajon eltalálja?

[- Megoldás. Igen. Vagy ha érthetőbben szeretném kifejezni magam akkor feloldozást is mondhattam volna. Nekem az a véleményem, hogy ha valaki kitárja a lelkét és kibeszélheti sötét és fájó emlékeit, s tapasztalhatja a másik fél együttérzését, szeretetét… talán jobb lesz… Mondd meg, ha oltári badarságnak tartod a dolgaimat, de én TÉNYLEG hiszek bennük!]

Hannah megpróbált mindent annak érdekében, hogy Gil életfelfogása is az övéhez hasonló legyen. Az elv miszerint a jó dolgokra éri meg emlékezni és a sötét gondolatokat jobb kibeszélni valakivel… akiben megbízunk. Persze ha épp arról van szó, hogy csúnyán átverték őt, esetleg egy nagyon közeli barátja, az más. Ilyen esetben az illető bizalmatlansága a világ felé egyértelmű, ezt Hannah tiszteletben is tartja, de míg nincs képben a teljes igazságról nem tud minden erejével segíteni, ahogy mindig. A vágy a világ jobbá tételére… igen. A leányzónak talán szépségversenyeken kéne indulnia, ahol előadhatja elméletét a világbékéről, melyet ő egyedül komolyan is gondol. Azonban a csicseri hölgyemény jobbszeret naphosszat bájitalokat kotyvasztani, s barátaival múlatja idejét.

- Megoldás. Igen. Vagy ha érthetőbben szeretném kifejezni magam akkor feloldozást is mondhattam volna. Nekem az a véleményem, hogy ha valaki kitárja a lelkét és kibeszélheti sötét és fájó emlékeit, s tapasztalhatja a másik fél együttérzését, szeretetét… talán jobb lesz… Mondd meg, ha oltári badarságnak tartod a dolgaimat, de én TÉNYLEG hiszek bennük! – magyarázta nagy átéléssel.

~ Még mindig bizalmatlan… mivel tudnám meggyőzni? Talán most azért nem hiszi el igazán, hogy megőrzöm a titkát és cserébe én is megjutalmazom eggyel, mert ilyen beszédes, nyílt és nagyszájú vagyok? Nem tudom mi jár a fejében, de attól hogy szeretek közeledni az emberekhez attól még sosem tárom ki előttünk a múltam részleteit. Talán ez az első alkalom, hogy ilyen hamar már megbízom benne és megígértem neki a „tranzakciót”. A jelek szerint azonban nem érti mekkora dolog ez az én részemről is… szomorú. ~ˇ

És akkor valóban megnyílt előtte. Igaz nagy erőfeszítések árán, de Hannah betekintést nyert legalább egy percig Gil lelkébe és már kezdi érteni a fő problémát. A lány viszont remek emberismerő és tudja, hogy még megannyi emlék és fájdalom lapul a háttérben, de majd szép lassan mindegyikre fényt derít, tapintatosan és kedvesen.

- Részvétem. Ez szörnyű. Sajnos sejtettem, hogy egy efféle családi tragédia áll a háttérben, de azért ez mégiscsak kemény. Biztosan sok időbe telt feldolgoznod, ha egyáltalán sikerült máig… - mondta együttérző tekintettel – És mivel én is megígértem, hogy mesélek neked valamit… Nos az én szüleim élnek, de érdekes a történetük. Félvér vagyok, de nem a megszokott módon. Apám egy aranyvérű varázsló, messze ismert Angliában, de amikor elvette anyámat minden elit körökben lévő barátja elfordult tőle. Hogy miért? Mert egy mugli nőt vett el feleségül! – mesélte el lesütött szemekkel, nehezére esett ilyen gyorsan elmondani a számára legfájóbb történetet az emberek álszentségéről.

Mély levegőt vett s még volt egy kérdés, melyet fel kellett tennie, mert nyomta a szívét. Nagyon is. Valamelyest belelátott a fiú érzelmeibe, érezte a szorongást, melyet a családi tragédia biztosan nem befolyásolt.

- Mondd, ezen kívül még ért valami bántó élmény, nemde? Talán a Roxfort falain belül? Árulás? A bizalmatlanság és a zárkózott viselkedés mindig valami hasonlóval függ össze. Hidd el ennek a mestere vagyok, bármikor felismerem… szóval elmeséled? – kérdezte egy szeretetteljes mosolyt intézve a fiú felé.

A pálcájukra tekintve pedig… nagyon hasonlóak. Mindkettő egy szépen kidolgozott tölgyfapálca. Általában mindegyik különböző, de talán pont ezek „testvérek”? Mindkettőnek főnixtoll a magja, csupán annyiban térnek el, hogy Gil-é hosszabb valamelyest.

- Igen. A tiéd is? – kérdezte vidám mosolyra nyitva száját.

- Párszáz fiú? Még csak az kéne! Meg amúgy is, miért jönnének pont hozzám? Teljesen átlagos vagyok… - szerénykedett, nem szerette ha hasonló bókokat kap, mert nem látta bennük az igazságot.

Beszélgettek, beszélgettek… majd a fiú oldalról átölelte. Ez kissé meglepte a leányzót, de jobban átgondolva nem kell emiatt kényelmetlenül éreznie magát, így nem is látta szükségét annak, hogy Gil magyarázkodjon apró érzelemkitörése miatt.

- Semmi gond! – mondta örömteli tekintettel Hannah, majd szorosan átölelte a srácot. Egyrészt, hogy viszonozza a gesztust, másrészt mert valóban jól esett az a pár másodperc nyugalom és melegség. Miután elengedte a szemébe nézett és egy amolyan „örülök, hogy találkoztunk, aranyos vagy” mosolyt küldött felé.

[Nem tudom, hogy erre van-e megoldás...És azt nem tartom megoldásnak, hogy a saját bajaimat a nyakadba akasztgassam. Az nem én lennék. Ezért is kértem azt, hogy te is oszd meg velem a tieid.]

Lelkét örömmel töltötte el az a tudat, hogy még létezik ilyen ember. Ilyen lány, aki önfeláldozó, s egyben szép is. Nem hitte volna, hogy találkozni fog akár egy hozzá hasonlóval, de megtörtént. Szíve teljes szeretetével fordult Hannahoz, már látta, hogy az, akit először megpillantott nem ő volt, csak egy hasonmás. Egy hasonmás, amihez ha közelítesz egyre jobb és aranyosabb lesz. Ahogyan egyre jobban közelített a barátság felé vezető keskeny úton, egyre jobban tartott a szakadéktól, amibe könnyen beleeshet. Egyensúlyoznia kell, ki kell tartania, s akkor talán célba érhet. Talán.
- Nem tudom, hogy erre van-e megoldás...És azt nem tartom megoldásnak, hogy a saját bajaimat a nyakadba akasztgassam. Az nem én lennék. Ezért is kértem azt, hogy te is oszd meg velem a tieid. - Mosolygott rá, korántsem olyan szívderítően, mint ahogyan Hannah szokott. Azt a mosolyt egyszerűen képtelenség utánozni, de azon volt, hogy kellő benyomást tegyen. Ha információt, jelen esetben terhet cserélnek a másikkal így egyik sem fogja kényelmetlenül éreznie magát, hiszen ugyanúgy menniük kell tovább, de már nem egyedül. Egy baráttal.
Szinte lehetetlennek tartotta, alig hitt a füleinek. Ez a lány...tényleg saját akaratából segít másokon? És semmit nem kér cserébe?
- Nem, nem sikerült. Ezt soha nem fog sikerülni...elfelejteni vagy kiheverni. A szemem előtt haltak meg... - Egyszerűen képtelen volt leállni a mosolygással, mintha belépett volna egy olyan univerzumba, ahol ki van akasztva egy olyan tábla, hogy "Mosolyogj mindig, különben nem léphetsz be!". De nem, ez nem univerzum volt. Ez maga Hannah. De így sokkal könnyebb is volt beszélni ezekről a dolgokról. Mosolyogva.
- Soha ne szégyelld a szüleid vagy a származásod. Az tesz azzá, aki vagy. Szerintem pedig nincs semmi baj a félvérekkel. - Mondta biztató hangon, hangosabban mondva olykor egy-egy szót. - Sőt, a mugli születésűekkel sincs. Nem értem mi a baj azzal, ha egy varázstalan ember hozzámegy egy olyanhoz, aki viszont képes varázsolni. - Miután befejezte kacsintott egyet a lányra. Soha nem fogja megérteni vajon milyen érzés ha sárvérűnek szólítják, hiszen ő aranyvérű, de még sincsenek fenntartásai.
Ahogy hallgatta a lány szavait, olyannyira lesütötte a szemeit. Nem tudja, vajon elmondja-e neki. Bizonyára a lelkének könnyebb lesz és ha már a szülei haláláról beszélni tudott ez nem jelenthet akadályt. Még nem szólalt meg, át kell gondolnia mit is mondjon pontosan, hogy aztán később majd a részletekre térhessenek.
- Hát, volt egy legjobb barátom... - S ebben a pillanatban a mosoly lefagyott az arcáról. - Egyszerűen otthagyott egy másik barátsága miatt...
Noha alkalmanként fogóval kell kihúzni belőle a szavakat, ennél többet ebben a pillanatban tényleg nem tudott mondani. Soha nem fogja elfelejteni azt a délutánt...S milyen ironikus, akkor is ezen a domboldalon voltak. Az a hollóhátas leváltotta egy mardekárosra, s ezt szóban is közölte vele, pedig már jól tudta akkor is, amikor egy hétig nem lófráltak együtt. talán a bizonytalanság rosszabb az igazságnál, de esetenként nem. Ő azzal éltette magát, hogy biztosan csak beképzeli, minden rendben lesz...Tévedett.
- Aha. - Bólintott, s közben kicserélte a két pálcát. Hannah kezébe a sajátját nyomta, az övéét pedig ő nézegette. - Az az öreg flótás tényleg jó pálcákat csinál... - Szólt a lányhoz, s szeme sarkából figyelve őt ismét mosolyra fakadt.
- Amit most mondok jobb ha felvésed az agyadba. - Szólt hozzá, s közben mutatóujját rászegezte. - A valódi lányok nem tökéletesek, a tökéletes lányok viszont nem valódiak. - Igaz virágnyelven közölte vele, de nem tudta másképp: Nem hiheti azt, hogy a fiúk nem szeretik az átlagos lányokat! Igaz, mostanság ők is elfajultak és már inkább az olyanokat szúrják ki maguknak, akiket vihetnek egy éjszakára...De vannak még régimódi fiúk is, akik ezt nem nézik jó szemmel.
Az ölelés jól esett neki, s az is, hogy Hannah rögtön vette a lapot. Ahhoz képest, hogy a legelején rá akart nyomulni, most úgy érrzi, mintha egy új húgot talált volna a régi mellé. Húg...
- Tényleg, vannak testvéreid? - Kapta fel a fejét, aztán sokat sejtetően nagy vigyorgásba kezdett, miközben megtámasztotta egyik kezét a fűben. - Ha nincs, köszönthetsz egy bátyót.

[- Nyugi én az ilyet nem nyakba akasztásnak veszem. Sőt, épp ellenkezőleg! Tudod én már csak ilyen lány vagyok, abszolút fordítva működik, mint bárki más! De ugyanakkor nem is tartozom azok közé a felvágós fruskák közé akik a feltűnési viszketegségükből kifolyólag bármit rájuk bízott titkot kiteregetnek az egész suli füle hallatára!]

Hannah nagyon remélte, hogy az első benyomás melyet a fiúra tett nem bélyegezte meg a kettejük között kialakuló barátságot. A dolgok egyelőre jól alakulnak, így a leányzó nem sok esélyt lát negatív gyanúja beigazolódására. Legtöbbször optimista, sőt… csupán számításba vesz minden lehetőséget. Ez esetben a bizalom gondokat áthidaló köteléke egyre csak megerősödik a két fél között. Mikor Hannah reggel felébredt még nem is gondolta, hogy ilyen remek és élménydús nap elé néz!

- Nyugi én az ilyet nem nyakba akasztásnak veszem. Sőt, épp ellenkezőleg! Tudod én már csak ilyen lány vagyok, abszolút fordítva működik, mint bárki más! De ugyanakkor nem is tartozom azok közé a felvágós fruskák közé akik a feltűnési viszketegségükből kifolyólag bármit rájuk bízott titkot kiteregetnek az egész suli füle hallatára! – magyarázta lelkesen, majd rövid beszédét egy bizalmat sugalló mosollyal koronázta meg.

A leányzó kezdte úgy érezni, hogy eléri lassan a kívánt hatást a fiúnál, mely a teljes bizalmát jelöli ez esetben. Először ugyan nem látta meg az igazi, tiszta szívű Hannah-t a tökéletesen bájos mosoly mögött, de a lepel lassan lehull és minden titokra és jellemvonásra fény derül. Hisz nem véletlenül osztotta be a Süveg a Griffendélbe… a lehető legjobb helyre került!
A lány ezután kicsit megdöbbent. Gil épp az ellenkezőjét csinálta annak amiről beszélt. A felejthetetlenül katasztrofális élményt egy Karib-szigeten töltött nyaralásról való beszámolás hangsúlyával adta elő. Nem tűnt túl hitelesnek, de Hannah tudta milyen fájó sebek rejtőznek a vidám arc alatt. És hogy miért szórakozza el ezt a komoly témát, melyben az elhunyt családtagjairól esik szó. Nos a válasz röviden és tömören: Hannah!

- Igen, gondolom hogy ez egy olyan esemény, mely az embert egész életén át végigkíséri. Azonban tudni kell néha átlépni a rossz dolgok felett, hogy meglássuk a megannyi lehetőséget, melyeket az élet rejteget számunkra. Természetesen az volna a beteges és abnormális ha fittyet hánynál a történtekre, de én nem is ezt kérem. Csak, hogy mindig úgy cselekedj… - mondta, majd szipogott egyet mintha csak könnyek kívánnának előtörni az angyalian mosolygó arcból - …hogy a szüleid büszkék legyenek rád odafentről… - nyögte ki nagy nehezen, majd egy kósza könnycsepp csordogált végig sima orcáján.

Nem úgy tervezte, hogy ennyire meghatódik, de így sikerült. Nem kívánta, hogy Gil meglássa elgyengülését, így gyorsan szeméhez kapott és megdörzsölte villám mozdulattal. Ezután egy kifacsart műmosolyt erőltetett magára, hogy elvonja a figyelmet szomorkássá vált hangulatáról, mert felettébb megérintette az iménti téma.

- Szégyellni? Soha! Csak mások szólták meg érte apát. Én talán pont ezért vagyok ilyen „vegyes” és vonzódom valamelyest a Mardekárosokhoz is, mert nem szeretek előítéleteket hozni. Megannyi remek ember lapul a zöldszegélyes talárban! Mindegy hogy csoportosítunk, Griffis, Mardis avagy félvér, aranyvér. A lényegen nem változtat: helytelen!

Gil arca kissé elgondolkodóba váltott át, s Hannah azt feltételezte talán még egy titkot készül rábízni. Már így is hatalmas dolog volt tőle, hogy egy voltaképp idegen lánykát beavatott legféltettebb negatív élményeibe, s a helyzet csak egyre jobb és jobb lesz Már teljesen bensőséges viszony alakult ki kettőjük között, mintha ezer éve barátok volnának.

- Ez komoly? El sem hiszem… Az ilyenek nem is igazi barátok… - morogta a lány, mert mindig nagy felháborodást keltett benne az árulás gondolata. Az egyik legarcátlanabb a világon.

A szörnyű tettekről való beszámoló után Hannah mégis egy mosolyt csalt saját arcára, mert így kívánta jelezni nonverbális módszerrel, hogy köszöni szépen a bizalmat, melyet a fiú szavazott meg neki. Hisz biztosan nem lehetett könnyű elmesélni két ilyen fájdalmas történetet…

- Bizony! Emlékszem mikor megkaptam elsősként… még varázsolni sem mertem vele az órán ,nehogy baja essen. Piton professzor hiába pirított rám, hogy csináljam a feladatot én nem voltam hajlandó használni a pálcám! – mesélte a kissé vidámabb témát, hisz ezúttal a kellemes és nevettető emlékek voltak soron.

- Köszönöm. Még nem hallottam ezt a mondást, de megjegyzem… tényleg! – mondta elérzékenyült pillantásokat vetve Gilra. Valóban jól esett neki a fiú vigasztalása, s észrevette hogy tényleg mindig tudja mit kell mondania. Biztos bomlanak utána nők!

- Nincs, de mindig szerettem volna egy idősebb testvért! – mondta vigyorogva – Nos bátyó nyári szünetekben hét és nyolc között enyém a fürdőszoba! – fenyegetőzött kacagva, s örült hogy a szomorkás téma után ismét jó kedvre derülhettek mind a ketten.

[Ezt jó hallani.]

60. hsz a tiéd. *.*

A reggel, amivel indított eléggé megszédítette egy kis betegséggel. Fejfájás, nátha...mintha az egész napja balszerencsékből állna. Egy barátság megkötése mindig egyszerű, a holnap nehezebb. A másnap, miután az ismerkedés és együttlét gondolata ismét felmerül, nem tudni ki fog lépni. Vajon ő jön majd oda hozzá, hogy beszélgessenek? Vagy neki kell majd a lány után koslatnia, mint egy idióta, aki beleesett?
Ezek a gondolatok megrémítik, de még mindig nem tud rosszra gondolni és a pozitív energia, amit Hannah áraszt magából erősebb, mint az ő negatív felfogása. Sosem akadt még senki, aki képes lett volna a pesszimistát jobb belátásra bírni. Vajon most megtört a jég?
- Ezt jó hallani. - Felelt teljes őszinteséggel, s beletúrt gesztenyebarna hajába. Bunkóság lett volna megkérdezni, sőt, egyenesen ostobaság, hiszen nem kérdés lett volna, hanem vallatás. - Mondd... - Szólt, s hátrébb húzta magát a fűben. - Milyen varázslatot használsz, hogy a mosolyod ennyire... - Nem találta a megfelelő szót, hiszen mi is illene ide? "ennyire csodás?" nem, ez nem jó. "ennyire elbűvölő?" kihúzva. - ...Jó hatással van rám?
Mit is mondhatott volna szegény flótás, belegabalyodott a gondolataiba és a végén kijött egy teljesen furcsa mondat. Reményt keresve a másik arcába nézett rá kérdőn, miközben saját hülyeségén elkezdett vigyorogni. Ez sem mindennapi mostanság. Hannah elfeledtette vele az RBF vizsgára való felkészülést, a nyomást, ami rendesen tönkre tudja vágni az embert. Talán ő is így érezne? Talán.
Ilyen alkalom még soha nem adódott. A komoly dolgok számára komoly arckifejezést és hangsúlyt igényelnek, de most nem. Giles kezdte azt hinni, hogy ez a lány nem is ember, olyan, mintha csak neki küldték volna valahonnan, hogy változtasson rajta - és ez a gondolat még a szépségével is passzolna.
- Az élet... - Fanyar mosollyal szisszent egyet. - Nehéz utat ad némely embernek. De miért pont én? Azon gondolkodtam, hogy majd beállok a Főnix Rendjébe és az ő segítségükkel megbosszulom a szüleim halálát.
A mosoly fakón ugyan, de megmaradt, azonban hangsúlya mély benyomást kelthetett a másikban. olykor magától is megijed, amikor túlságosan komoly...de ezen nem tud változtatni és lelke mélyén nem is igazán akar, hiszen jó ha az ember tud komoly és humoros is lenni. Már akivel. Egy erős kétely megütötte őt odabentről. Egy kétely, miszerint a Rend nem tud rajta segíteni és nem is fog.
- A szüleim biztosan azt akarnák, hogy békében éljek...De ez lehetetlen. - Szólt magabiztos és mennydörgő hangjával, ezzel jelezve, hogy szeretné lezárni a szüleivel kapcsolatos témát. Alig vette észre, mi is történik mellette - Hannah elejtett egy könnycseppet. A griffendéles fiú nagy pislogások közepette érzelmekkel telve elmosolyodott és simogatni kezdte a hátát. Nem titkolta, meglepte, ahogyan elérzékenyült, hiszen akiknek eddig mesélte csak sajnálkoztak, ez a harmadéves viszont tényleg együtt érzett vele. Mint sokan már tudják, Giles a tetteket számítja előnyben, hiszen a szavak lehetnek akár üresek is, amik álcázzák magukat.
S itt sikerült a háztársnak elnyernie Gil teljes bizalmát.
Sóhajtott egyet. Amit mondott valóban így van: Nem volt igaz barát. Igaz barátot azonban nem lehet minden sarkon találni. Nehezebb. Sokkal nehezebb.
- Na de ne képzeld, hogy az életem egy kifacsart citrom...Na jó, tényleg az, de voltak és remélem lesznek is benne vicces pillanatok. Például amikor Flitwick óráján csináltunk egy papírkígyót és ráuszítottuk... - Sokat sejtető mosolya elárulta, milyen jól szórakoztak évfolyamtársával. Piton neve ismét felötlött, s már-már védeni akarta, fogalma sincs miért.
- Köztünk szólva... - közelebb hajolt Hannahoz, s suttogni kezdett. - Pironra is valaki rápiríthatna.
Büszkén bólintott egyet, s vigyora csak még szélesebb lett. Tanított valamit ma is, ez jó. Talán később még tanár lesz belőle...Ki tudja.
- Ez nem ér! - Szólalt meg felháborodást színlelve, majd megingatta a fejét. - Ha már bátyó-húgi kapcsolatról beszélünk, áruld el nekem van-e hódoló a láthatáron. Merthogy ugye egy bátynak védenie kell a jó kislányt a rossz fiúktól. Hidd el, már van benne tapasztalatom. - Caline is eléggé "kifacsart" fiúkat vonz magához, dehát hol tartana a világ, ha ezek a testvéri kapcsolatok nem élnének?
Kíváncsian közelebb húzódott a lányhoz, s úgy várta a válaszát.

A leányzó hangulata percről percre pozitív irányba fokozódott, el sem hitte hogy ez lett a mai tanulós napból. Na igen az évvége fontos, de azért egy kiadós beszélgetés sosem árt. Világ életében a stréber típussal ellentétes volt, így ez alkalommal sem bánta különösebben hogy Gil nem engedte neki az egész napot arra a fránya magolásra fordítani!
- Hát egy biztos, átkozottul pletykás tudok lenni és túl lelkes, de ha komoly dologról van szó akkor hallgatok, mint a sír! – magyarázta gesztikulálva mondandójához.
Ezután kissé meg is lepte Gil… hogy is fogalmazzak… kérdése. Ha ez annak mondható… A lány egy picurkát el is pirult, de alig észrevehetően. Mindig jól esett neki, ha pozitív kisugárzását dicsérték és ezúttal sem kívánta játszani a megszeppent kis bárányt, ő a farkas volt abban a történetben. Nem riadt vissza egy csípős választól, mely inkább nevettető, mint kellemetlen.
- Nos egy kis szerelmi bájital mindig célravezető… - mondta majd szájszegleti mosoly jelent meg arcán – Áh amúgy anya régen mindig azt tömte a fejembe, hogy egyszer majd sokra megyek a puszta kisugárzásommal… nos azóta is sokra megyek vele…
Persze a panaszkodás sosem tartozott a rá jellemző tevékenységek közé, de néha jól esett csak úgy kiadni a belső gondolatokat, melyek nem feltétlenül pozitívak. Amikor ilyen vacak dolgok miatt duzzogott akkor sokszor letolták már, hogy ez legyen a legnagyobb baja és hasonlók…
Bosszú? Ez volt az egyik szó Hannah tiltólistáján. Néha igazat tudott adni (nagyon ritkán) az efféle hadjáratokkal, s ez esetben is bólogatott, de általános használatban gyűlölte kiejteni ezt az 5 betűt…
- Értem. Nos legalább megfontolt vagy és nem a saját fejed után mész, hanem gondolkozol is közben. Némelyek rögtön egyedül – hangsúlyozza ezt a szót – indulnának az általuk gyűlölt ember keresésére! Te legalább kizárod ezt a lehetőséget és egy ésszerűbbet választasz! A higgadtság fontos erény… - ejti ki a szavakat szépen lassan, artikulálva, ezzel is nagyobb hangot adván monológjának és annak mély tartalmának.
Nos az apró könnycsepp hullatása jelentős hatást gyakorolt társára is, mert Gil abszolút a földbe gyökerezett egy pillanatra, ahogy ő látta. Ezután némi vigasztalás gyanánt hátára helyezte kézfejét és simogatni kezdte az ismét felvidult leányzót. Hannah abszolút jókedvre derült háztársa kedvessége láttán és egy őszinte mosoly kíséretében szólalt meg.
- Szerintem el is áshatjuk ezt a szomorkás témát… - nyögte ki elvékonyult hangon, de lassan kezdett visszatérni belé az élet, a hangerő, a vidámság, az öröm.
- Na látod az ilyen pillanatoknak kell élni. Amikor boldogság önti el a szívedet, úgy érzed mintha szárnyalnál és megannyi fehér galamb röpíteni a levegőbe… - mire feleszmélt, hogy milyen badarságot is hord össze rögvest elhallgatott, majd valamelyest próbálta magyarázni elkalandozását – Bennem most is efféle érzés kering, végre nem azok a vacak beadandók köszöntenek rám bárkire is nézek a folyosón… - hebegte.
- Héé, nee! Tudom furán fog hangzani, főként egy Griffis szájából, de nekem Piton az egyik kedvenc tanárom. Elég kifacsart humorérzéke van, de szerintem a maga módján jófej. És nem, nincs lázam! – tette hozzá komolytalanul és fintorogva.
A testvér témát Gil már tovább is vitte gondolatmenetet illetően és máris a lényegre tért. Fiúk… Igen, a helyzet kezd forrósodni, mert ha Hannah beszámol viharos ügyleteiről akkor… lehet hogy furcsa tekintettel fog találkozni a túloldalon.
- Hát… jelenleg igen… izé… Kevin Stratfordnak hívják, nem tudom ismered-e?!
~ Ó lécci ne ismerd, mert akkor arról a bizonyos konfliktusról sem hallottál és a bulin történtekről és… és… minden más kiakasztó és szégyenletes eseményről. ~
- A szerelmi életem eléggé… hm… érdekes… - vett egy mély lélegzetet és belekezdett – Tudod elsős korom óta bele vagyok zúgva Draco Malfoyba! – bökte ki nagy nehezségek árán és kék csillogó íriszeit Gilra szegezte, majd várt.

[Hú, úgy látom megárt a társaságom.]

Igen, valószínűleg megtört a jég, amely magában hordozta a bezárkózottságot és a humorérzéket. Nehéz volt ezt a pár hónapot fapofával végigcsinálnia...Most viszont kiszabadultak. Egy gyönyörű leányzó a segítségére sietett, megmentette őt az "örök kárhozattól" és ezzel visszanyerte életerejét, s egyben jellemvonásait is. Számolni sem tudta hányszor futamodott arra, hogy a párnájába fojtva kelljen hagynia a könnycseppjeit, s az ordítását is. A fájdalom talán a legkeserűbb dolog, amit az ember érezhet élete során. Szinte észre sem vette azt a tényt, hogy netalántán zavarhatja a lányt a tanulásban, mintha a könyv ott sem lenne. Mikor helyezkedett találta el a könyv szélét, s meglepődötten nézte, ahogyan az a földön talált helyet.
- Hú, úgy látom megárt a társaságom. - Szája vigyorra húzódott, s azonnal a kezébe is kapta a könyvet. A tanulás nem számított nála kedvencnek, de néhány téma eléggé érdekelte ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Arra viszont nem volt képes, hogy ki is nyissa ezt a bizonyost, hiszen ismét egy elég érdekes témára tapintott a kisasszony. Ha netalántán el kell hagynia a varázsvilágot, a mugli világban megtalálná a helyét a színésziparban. Ennél cinikusabban fel sem szisszenhetett volna, s csak most jön a ráadás.
- Jellemző. Nők... - Szemeit forgatva rejtette el a mosolyát, majd a társára nézett és elnevette magát, jelezvén, hogy ez az egész egy kicsiny tréfa volt. Ha alig észrevehető, hát az Giles számára látható. Mindent meglátott vagy érzett, amit a másik próbál eltitkolni előle...Legyen az egy elfojtott könnycsepp, egy hamis mosoly vagy éppen egy rossz hír. Fogalma sincs honnan tudja ezeket észrevenni, de eddig nem hibázott és van egy olyan érzése, hogy ezután sem fog. Hannah kicsiny elpirulása sem számított másnak, ennek tudatában griffendéles férfiú a földet bámulva huncut mosolyával csóválta a fejét. Ő miért nem tud kifogni egy ilyen lányt? Hacsak fele annyira hasonlítana rá, már tökéletes lenne neki...
- Szerelmi bájital? És mikor adtad be? Észre sem vettem. - Ahogyan először meghallotta a mondandóját gondolkodni kezdett, s arra az eredményre jutott, hogy ez az állítás ésszerűtlen, azaz csupán egy vicc. Ebben a témában még fejlesztenie kell a humorérzékét, de természetesen itt sem maradt el a mosoly, amely egy kis gödröt alkotott arcán. Valószínűleg ezt szeretik benne, ahogyan mosolyog és az a kicsi "behorpadás" megjelenik. Fogalma sincs mi jó lehet ebben, de ha a lányoknak tetszik...hát legyen. - Ahogy észrevettem, elég sokra. - Megejtett egy sejtető mosolyt, majd közelebb húzódott hozzá. - Te figyelted, hogy amióta itt ülünk legalább tíz fiú bámult meg téged? Engem pedig meg tudtak volna ölni a szemükkel.
Bizalomgerjesztően megbökte vállával a másikét, s ezután egy cseppet sem mulattató téma került fel. Higgadtság...Rég volt ő már az, talán most ebben a három hónapban. Számtalanszor indult már el és próbált megszökni, de a tervei mind kudarcba fulladtak: Vagy Frics bukkant rá a birtok végében vagy az egyik őrjáratozó tanár. Eddig mindig kudarcba fulladt...Eddig. Talán jobb ha nem tud a terveiről, talán megkímélheti ezt az ártatlan lelket és élhet benne továbbra is a remény.
- Igen, nagyon fontos... - Arckifejezése nem változott az előző témához képest, így tökéletesen tudott alakítani. A témaelásás nagyon jó ötletnek számított nála, így egy kisebb sóhajjal hatalmasat bólintott.
- Ismétlem...Nők. - Szinte mozdulatlanul hallgatta azt a monológot, amely hirtelen megszakadt. Halvány mosolyával viszont kivehető lehetett, hogy tetszett neki ez a kis elkalandozás. Szerette a romantikát és annak fajtáit, udvarlásban sem számított utolsónak. Ha eddig nem, hát most sikerült meglepnie a Hannahnak Gilt.
- Bízok az ösztöneidben...Legalább is megpróbálok, de már ez is nagy szó! - Ő nem számított túlzottan a tipikustól eltérőnek, hiszen az ő listáján Piton az utolsó előtti helyet foglalta el. Hogy ki az utolsót? Draco Malfoy.
- Jelenleg? Azért remélem nem kéthetente ugrálsz egyik áldozatról a másikra. És igen, ismerem. - Nem igazán járta a pletykálkodásban, így nem érdekelte a többiek hülyesége sem. Ha Kevin összeveszik egy ilyen lánnyal, akkor neki nincs agya. Egyébként is furcsa szerzetnek tartotta azt a fickót, már első látásra.
S ekkor minden megállt. A vérkeringést a testében dobogásszerűen érezte, a szívét ugyanígy. Egy nagy levegővétel kíséretében beletúrt a hajába, s lassan, mintha egy lassított felvétel lenne fordította fejét a másik felé.
- Könyörgöm mondd azt, hogy nem jól értettem. - Kezdte nyugtalanító hanggal, s az előbbi levegőt kifújta a tüdejéből. - Hallottam már róla, hogy a jó lányok a rossz fiúkba szerelmesek, de azért neked is lehetnének fenntartásaid... - Úgy érezte, ezzel el is árulta Malfoyjról a véleményét: Egy alattomos, gyáva dög. Furcsa volt a másik szemeibe nézni, amely úgy csillogott, mintha biztatást várna tőle. Talán most a másik csalódott lesz...De ha egy valamit nem tud eltitkolni, hát az a személyes véleménye.