Békalencsés kispatak

Bella

A három legnehezebb dolog az életben: bízni, hinni, megbocsátani.

A csendet egy széllökés zavarta meg. A széllökéssel egy szőkeség is érkezett. Hosszú szőke, rendbe szedett haját a fújás olyan erővel rombolta szét, hogy látszott a lányon, hogy leginkább a pokolba kívánná az egészet. Meg sem lepődöm. Ki örül annak, hogyha egy ócska egyszerű fuvallat egyszeribe tönkreteszi a fél, egy órás munkákat? Senki. Szerencsésnek érezhettem magam, hogy a szikla tövében ülök, ahol teljes biztonságot érezhettem a mindig rendbe szedett lokniaimnak.
Mirabella Litwin. Láttam már őt, hogy ne láttam volna? A bölcs és okos hollóhátasok táborát gyarapítja. Valójában semmi kedvem ahhoz, hogy végig hallgassam azt, hogy elkezdje az okoskodását. Gyakorlatilag semmihez sincs kedvem, vagyis legszívesebben magányosan ülnék és elgondolkoznék, mi lesz ezután? Mi lesz, ha hazamegyek a nagynénémhez?! Befejezem a Roxfortot és normális emberként tengetem, majd a mindennapjaimat?
Ahogy leül mellém automatikusan arrébb húzódom. Mióta az a végzetes, gyötrő, fájdalmas dolog történt a szüleimmel zárkózott lettem. Nem szeretem az emberek közelségét, félek tőlük. Nem bízom meg bennük, hiszen ki tudja, hogy melyik fog rám is pálcát emelni?!
Sosem vallottam be magamnak igazán, hogy gyerekes, amit csinálok. A szüleim nem ezt akarnák – jönne ez a duma -, de ők már nincsenek. Most már a magam ura vagyok, én parancsolok és nem más! Ha ilyen a természetem, akkor ilyen is marad. Nincs ki másképp neveljen... sajnos.
- Debora Brooks – mondtam kedvtelenül, s halkan.
Fejemet elfordítottam a lánytól, s mély lélegzetet véve magam elé bámultam. Nem mertem ránézni, minden porcikám reszketett, inkább csak a másik irányba bámultam, ahol a nyugodt békés patak nézett vissza rám. Akármi fog történni is, senki nem tud segíteni. A tó hallgat, s az abban élő lények túl kicsik, ahhoz hogy segítséget nyújtsanak baj esetén számomra.
~ Debora! Hogy lehetsz ennyire paranoiás? Ez csak egy diáktársad, fel a fejjel kezd el az ismerkedést! ~ szólt egy hang a fejemben. Nem a saját hangom volt, sokkal inkább az anyukáméra hasonlított. Megbolondultam!

Debora
Olyannak fogadd el az életet, amilyennek kaptad!

Nem lepődtem meg a tartózkodásán, ismertem már arcról de névről és most végre beugrott. Tudtam hogy kicsoda és azt is tudtam mennyire ódzkodik  a varázsvilágtól, már nem is tudom kitől hallottam. Nem bánt, bár egy kissé rossz érzést okozott hogy úgy kezel mintha pestisem lenne vagy leprában szenvednék. Nem várom el senkitől hogy szeressen, persze azért titokban mindig remélem. Nem néz rám, mintha valami félelem lenne benne és ebben a félelemben felismertem ezt amit az anyám váltott ki belőlem, nem az nem félelem hanem masszív rettegés. - Figyelj, tudom hogy nem könnyű most neked de csak hogy tudd elmondom hogy nem idegesíteni jöttelek, és ha nem vágysz a társaságomra nyugodtan elküldhetsz! *Mondom nagyot sóhajtva.*

Bella

A mennyország nem egy hely, ahová a halálod után kerülsz.. ez egy pillanat az életben, mikor úgy érzed, hogy tényleg élsz.

Az egész életem csupa hazugság volt. Szerettem az egész légkört, ami körül vett, de amióta minden olyan szörnyűvé vált én magam is egy undorító alak lettem. Senki sem szeret a közelembe jönni, mert tudják milyen vagyok. Tulajdonképpen nem is érdekel, hiszen Ők más emberek. Csak az a baj, hogy már én is közéjük tartozom.
Ahogyan Bella elkezdi mondani, hogy mennyire nem könnyű nekem kicsi fájdalmat érzek a mellkasomban. Szúró, égető fájdalmat. Mindenki mondja, hogy tudja milyen érzés pedig mind hazudnak. Fogalmuk sincs róla milyen az amikor elvesztik azokat, akik egész életében vigyáztak rájuk.
Inkább nem mondok semmit, nem akarom elküldeni. Bunkóság lenne és nem akarok az lenni. Az még egy lapáttal rátenne a hírnevemre.
- Nem zavarsz - mondtam halkan.
Nem néztem rá, csak magam elé bámultam. Furcsa, hogy az ember mennyit változik egy veszteség alkalmával. És az is furcsa, hogy mindenki negatív irányba. Miért nem tudunk örülni annak, hogy a szeretteink kikerülnek ebből a förtelmes világból? Én úgy tartom van mennyország. Van mennyország azoknak, akik megérdemlik. Akik tettek is valamit azért, hogy élhessenek a Földön. A szüleim ilyenek voltak.
- Nem tudod milyen érzés - mondtam végül.

- Ugyan, mire?! - Úgy hördül fel, mintha nem is csak simán bosszús, hanem szabályosan dühös lenne a kölyökre, és ez a harag ad lendületet neki akkor is, mikor visszafordul. Szándék szerint, hogy alaposan megrángassa a nyomába tapadt hollóhátas grabancát, ám a csobbanás hangja és a szemei elé táruló látvány villámgyorsan lelohasztja a vérében forró harci kedvet. Ehhe. Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen?...
A hóhajú mardekáros arcán megrándul egy aprócska izom, ami jelenthet megvetést, undort, szánalmat, vagy akár azt is, hogy olyannyira ideges, amitől már heveny rángásba fogott a képe. Összeszűkített szemekkel méregeti a vízben ücsörgőt, persze csak biztos távolból.
- Nem akarsz kimászni onnan? Itt maradok, nem verlek meg. - Hogy illusztrálja, mennyire nincs verekedős hangulatában, lazán zsebrevágja a kezeit és a helyén marad, ahogy ígérte. Az agyonkoptatott farmer zsebén éktelenkedő kis lyukon halványkékkel márványozott, fehér kis ujj kandikál ki. Seya egy darabig türelmesen vár, aztán biztatón felszegi az állát és félrefordítja a fejét. - Oda se nézek.

Debora
Senki sem látja a valóságot olyannak, amilyen.

Örülök, legalább nem néz hülyének amiért ide tolom a képemet. Aztán ezt mondja nem tudom milyen neki.
-Nem, tényleg nem tudom. Mondom és átveszem azt a kicsit borús hangulatot amit ez az egész helyzet áraszt. Valamiért anya jut eszembe és a saját nyomorúságos kis problémáim, elhessegetem a gondolatokat.
-De szeretném megérteni, nem faggatni akarlak mert biztos vagyok benne hogy azt utálod.
Nem megnyugtató vagy megértő pláne nem faggató hangon beszélek, inkább barátságosnak mondanám Debora szimpatikus nekem lehet hogy én neki nem vagyok az de mivel nem látok bele a fejébe nem tudhatom biztosan. A patakot vizslatom a tekintetem nem lehet valami élénk inkább csak bambulok.
-Én is elvesztettem egy embert akit mindennél jobban szerettem. Bukik ki belőlem hirtelen nem is tudom miért, legszívesebben visszaszívnám, a nagymamám már 1 éve annak hogy meghalt de még mindig sírhatnékom lesz ha beszélnem kell róla, egy könnycsepp le is gördül az arcomon de gyorsan letörlöm de a sírás fojtogat, elfojtom nem akarom hogy bárki sírni lásson. Nagy levegőt veszek és próbálok nem gondolkodni.

Bella

Embernek születtél, s ezért nem kívánom tőled, hogy megbocsáss az embereknek. Értsd meg őket, és hallgass.

Egy ideig tétovázok, hogy is mondhatnám el bárkinek a fájdalmamat? Ez nem leírható dolog, ez csupán egy érzés, amit bár ne éreznénk soha. Rettenetes dolog, amikor otthon nem vár senki rád és a szeretet, ami eddig körül vett az mind elillant. Megmagyarázhatatlan dolgok, miért van egyáltalán halál? Annyi kérdést feltehetnék még, hogy miért szakadnak szét a kapcsolatok az emberek közt egy tragédia után? Miért érzem magam jobban egyedül, mint társaságban.
Talán jobb lenne, ha végleg itt hagynám ezt az egészet. Ez nem az én világom és minden évben kezd egyre szörnyűbb lenni, ahogyan az évek telnek, mintha minden teljesen kicserélődne. Jól tudom mi folyik itt, de semmi kedvem és erőm sincs, hogy végig nézzem Dumbledore és Voldemort csatáját. Egyáltalán mire jó ez az egész? Hatalomra törés. És mi hasznuk a csatlósoknak? Kényszert éreznek, hogy embert öljenek és ez az egyetlen módja, hogy kiélvezzék az undorító mániájukat? Vagy számukra ez a Voldemort eszme egy vallás. Voldemortizmus... chh...
- Érezted már úgy, hogy bármit csinálsz az úgy nem jó és újra és újra elkezded a dolgokat, hogy tökéletes legyen? Magadba fojtod az érzéseidet és nem nyugszol, amíg nem lesz tökéletes az egész. Ezt érzem - mondtam, s megmagyarázás gyanánt tovább folytattam. - A szüleim meghaltak, én próbáltam tökéletessé tenni a dolgokat. Elfogadni, de nem megy, mert nélkülük már semmi sem lesz tökéletes. Tehát úgy döntöttem megtartom magamnak a dolgokat és így elkezdtem mindent megutálni magam körül.
Ő volt az első ember, akivel megosztottam mindezt. Sosem voltunk barátok és nem is igazán ismertem Őt és talán pont ezért volt olyan könnyű megosztani vele a dolgokat. Bárcsak a barátaim elé is ilyen könnyű lenne kiállni és elmondani a dolgokat. Egyáltalán visszafogadnának még a bizalmukba azok után, amit tettem?

music >> a promise by broken records

Debora
Meg kell járnunk a saját poklainkat. Ennek elviselésében segíthetünk egymásnak.

Csendben hallgatom Debora-t és bármilyen furcsa megértem. Hogy minden elrontok bárhányszor próbálom helyrehozni? Ezt pontosan értem, erről szól a kapcsolatom anyámmal valamit egyszer nagyon régen elrontottam és nem tudom helyrehozni nem valószínű hogy valaha is képes leszek rá. Rosszul érzem magam ha erre gondolok, nagyon rosszul egyszerre vagyok dühös és szomorú mert még a saját anyám sem képes engem elfogadni. Nagyot sóhajtok.
-Értelek. Tudom vagy is gondolom hogy sokan mondták már neked de ha mindent gyűlölsz az nem megoldás. És én tudom hogy tényleg nem az, attól hogy mindenkit ellöktem magamtól semmi sem rendeződött csak annyit értem el hogy nem voltak barátaim és nehéz volt újra visszaszerezni őket, de rendbe jöttem látszólag, mindenki jó fej megértő okos és rendezett lánynak gondol de az életem továbbra sincs rendben. Viszont remekül tartom fönn a látszatomat. Kár hogy ez nagyon műanyag.
-És..köszönöm hogy elmondtad. Tényleg jó hogy elmondta nem is kellett erőltetnem , nem is akartam nem szoktam a bajaikat harapófogóval kihúzni az emberekből. Halványan mosolygok a lányra, ez most igazi mosoly keserű és szomorú de igazi.

Zene >> Just a girl : Trading Yesterday