Békalencsés kispatak

[Mia]

*A nagy rohanás közepette, még itt-ott hallotta szegény lány fájdalmas nyöszörgését, de nem sokat törődött vele. Ő ilyen, képtelen abbahagyni, ha elkezdte. Ám amit a kispataknál mondott, az még magát is meglepte. Hogy lehet az, hogy ő egy ilyen "úri" tettet véghez vigyen? Még számára is érdekes. Mondjuk a lányokhoz, amikor csak tud igyekszik úri emberként közelíteni, ami úgy nyilvánul meg, hogy... Ahogy eddig, és csak elvétve tűnik fel az a próbálkozok. Mint például most is Miánál. Bár akkor is fura. Mikor megragadják kezét, kedves arccal néz a leányzóra, aki szinte könyörög már egy kis szünetért. Legalábbis megfáradt arca, és már már hallhatóan hangosan dobogó szíve ezt mutatja. Bam mosolyog egyet, és nem válaszol az idő közben jött kérdésre. Elvégre, ha most megszólalna, tuti valami olyasmit mondana, amitől a lány ismét nevetésbe tör ki. Szóval vár egy kicsit mielőtt kinyitja újra száját. Helyette, csak kezével kommunikál, avagy, jobban megszorítja Mia gyöngéd, és feltűnően puha kezét, majd óvatosan húzni kezdi maga után. Nem rángatja, ahogy barátait, vagy haverjait szokása, mert úgy érzi, ha ezt a kezet most egy kicsit is erősebben húzná, akkor kiszedné a helyéről. Szóval marad az óvatos, Bamtől egyáltalán nem megszokott vezetés. Útjuk nem volt hosszú, ám annál csendesebb. A mohás sziklákról, csak úgy visszhangoztak lépteik zaja. Légzésük moraja is oly jól kivehető volt, hogy hallhatóvá vált az is, mikor nyugszik meg végre a kisebb rohangászás után tüdejük. Néhány "sziklaarc" mintha szemeivel üdvözölné a fiatalokat, páran pedig pont úgy néztek rájuk, mintha csak el szeretné őket küldeni. Bam mindig is furcsállta, ezt, szerinte biztosan mágia van a dologban, hogy némely mohás szikla olyan mint egy arc. Apránként kis patakcsobogás zaja üti meg fülüket. Ekkor Bam kicsit szaporázni kezdte lépteit, nagyon ügyelve arra, hogy még mindig ne rángassa Miát.*
- Víz! *Úgy kiáltott fel, mint mikor a sivatagból tér elő egy ember, és szerez egy kulacs vizet, mikor eléjük tárult a kissé mocskosnak tűnő patak.* - Hú de patak... *Szólal meg kis szünet után, most olyan hangon, aki még soha életében nem látott még patakot, és csak most hallotta először ezt a fogalmat. Ám hamar elvonta a figyelmét, egy mellette pihenő sziklatömb. Hatalmas, ám annál vészjóslóbb mosoly ült arcára. Aztán következett az a bizonyos csettintés, és mutatóujját a sziklára szegezte. Hogy mi is járhat a fejében, azt nem nehéz kitalálni.*
- Én, most, oda föl fogok mászni, ... *mutatja közben mutatóujjával merre is gondolja.* - ... és lecsúszok ott!
*És már indult is neki. Ha bárki is megpróbált volna, most visszatartani őt szép szóval, vagy fenyegetéssel, netán erővel, nem sikerült volna neki, hiszen már csak annyit láthat, hogy hóna alatt erősen odaszorított deszkával, fél kézzel kapaszkodik felfelé a jó két méteres sziklára. Hosszú bíblődés után, de végül sikeresen megmászta a tömböt. A tetején felegyenesedett, és büszkén égbe emelte gördeszkáját.*
- Én, Dennis I.J. Salvation, most meghódítom ezt a... *Hatalmas csobbanás. Bam elvesztette a nagy monológja közben egyensúlyát, és sikeresen a patakba huppant. Szemüvegét lekapta magáról, és úgy nézett körbe. Arcára rá volt írva, hogy erre nem számított, és hogy ez nem egy bizonyos "Angolle". Először gördeszkáját méregette végig, hogy minden rendben van e vele.*
- Au. *Jelenti ki, miután megbizonyosodott róla, hogy bizony annak a négykerekűnek semmi baja, viszont neki most épp derekáig ér a víz, és szörnyen sajog a szebbik fele. Óvatosan feltápászkodott, miközben csurom vizes sapkáját is lekapta fejéről. Mikor már két lábon állt a földön, még végignézett magán. Egy kis hínár itt, egy kis békalencse ott. Ekkor felötlött benne valami. Két kezét felemelte, fejét oldalra dőltette, és erőtlen léptekkel megindult Mia felé.* - Én vagyok a kispatak vízi... *kis szünet.* - Vízi Izéje.

[Bam]

*Nakérem! Ittvolnánk a kispataknál, és Bam segítségével többé-kevésbé épp bőrrel. A kis csend alatt Mia egészen biztos volt abban, hogy a fiú hallja a nagy dübörgést a mellkasában, de ez ellen nem tudott mit tenni. Aztán lassan megindultak, és Miának nagyon jól esett, hogy vezetik, és neki csak a mászásra kell figyelni. Izgatottságtól csillogó szem, és hatalmas mosoly. Aztán felhangzott a locsogás, amit a kis pletykát patak csinált, és odaérve, Mia megint szélesen mosolygott a fiú szavain. Míg ő a kis patakot nézte, a kéz eltűnt a markából, és odanézve a srác eléggé elvetemült képpel bejelentette, hogy ő felmászik egy sziklára. Mia meg akart szólalni, hogy ez nem túl jó ötlet, de addigra Bam már a gördeszkájával elindult felfelé. Mia felsandított rá, és kicsit felsóhajtott. Nem szerette volna, ha az újsütetű barátja össze-vissza töri magát, mert ő nem nagy sebgyógyító... Végre felért a fiú a szikla tetejére, és a gördeszkáját magasba emelve szónokolni kezdett. Első pillanatban Mia a fiú testalkatát vette így szemügyre. A következőben a névre figyelt fel, hiszen a fiú csak a Bam becenevet adta meg neki, majd mint egy lassított filmben a fiú elindult oldalra, és mire a lány észbe kaphatott volna, a fiú már majdnem a patakban volt. Egy kis sikkantás, és lépett egyet, de a srác már levette a napszemüvegét, így a lány tudta, hogy semmi baja. Aztán megnézte a szívós kis gördeszkáját, és csak az után lett ,,Au" a vége. Mia a látványon a nagy ijedtség ellenére elnevette magát, kicsit megkönnyebbülten. És a fiú felállt, hogy eljátszhassa a kispatak Vízi Izéjét, és Mia felkacagott a látványon. A könnyeit törölgette, majd elfordult, hogy lenyugodhasson. Mikor sikerült normális képet vágni, visszafordult, és remegő hangon bejelentette, hogy a fiú választhat a kh, és a Gyengélkedő között. Nem sokára ez után úton volt a gyorsban megszárított Bammel a kh felé, aki közben még a hínárt szedegette ki a hajából, vagy a békalencsét... Nos, kérem. Ez volt az első találkozásuk. De remélhetőleg nem az utolsó.*

Joanna

A fiú gyűjtögette az elejtett információkat és azok alapján kiszámította magában, hogy a vízbe rántással nem is indult olyan rosszul, mint eredetileg hitte. Sőt, mondhatni az volt a legjobb húzása, leszámítva az általános félénkségét, de arról nem tehet.
Ez aztán a meglepetés - mosolyodott el Christian, amikor a hölgyemény kinyilvánította mennyire nem érdeklik a barna szemű lánykák, ellentétben a kék szemű, barna hajú pasasokkal. A következőként elhangzott mondatba pedig egyenesen belepirult Chris, mert további találkozások képei sejlettek fel előtte, Sabrinával töltendő percek és talán órák lehetősége.
- Hidd el nekem, nem lesz nehéz dolgod. Ha egy ugyanolyan kinézetű srác, mint én, téged látván kapásból udvarolni kezd, elsüt néhány esetleg piszkos tréfát és egyszer sem zavarodik bele, akkor biztosan Rico áll előtted, nem pediglen én.
Azt már "minő véletlen", elfelejtette megemlíteni, hogy a külsejük után is megkülönböztethetőek, csupán a fülükben lifegő bizsuk helyzetét kell figyelni, mivel Chris mindig a bal fülét aggatja tele különféle lógattyúkkal, ellenben fivérével - aki ennek ellenére szemernyit sem vonzódik a fiúk iránt -. Ha eléggé figyelmes a leányzó, ezt az apró eltérést magától is kitapasztalhatja, azonban az ötödévesnek nem állt szándékban elárulni senkinek. Így valamelyest letesztelheti Sabrinát mennyire is figyeli meg a neki tetsző fiút és egyáltalán: mennyire érdeklik a részletek. Egy ilyen próba miatt biztosan nem fog megsértődni a lány, pláne, ha nem is tud róla.
- 1980 telén születtem, horoszkópom nyilas, nem mintha valamit számítana... Különben bátran szólíthatsz Chrisnek, csak Piton prof szokott folyton "Ashmore!"-ozni, a teljes keresztnevemet pedig senki nem használja, legfeljebb anya, ha piszkosul berágott rám. Amennyi őrültséget csinálunk otthon az öcskössel, ez gyakran előfordul, de a Roxfortban soha nem történhetne ilyesmi - nevette el magát a fiú, majd komolyra vált. - Mesélsz még magadról? Tudom, ez cseppet sem könnyű, de a kedvemért megpróbálod?
Chris megpróbált bedobni egy csábos mosolyt a cél érdekében, hogy minél többet tudhasson meg az előtte ülő lánykáról, azonban az eredmény a fiú szándékaivel ellentétben sokkal inkább hasonlített az iménti félmosolyára, mintsem egy hódító fogvillogtatásra.

Christian

Szóval a tesója ugyanúgy néz ki, mint ő, csak valamivel rámenősebb. Ha szerencsém van, akkor a testvérének nincsenek apró dolgok a fülében. Majd meglátjuk. Egyre kedvesebbnek és szimpatikusabbnak találom Christ, ahogy így megismertem. igaz, hogy sokszor pirul el, de én inkább az olyan típusú srácokat kedvelem, akik ilyenek, és nem azok a nagyon nyomulós fajták. És Christiant nem ilyennek ismertem meg az eddigiek alapján.
Akkor jól sejtettem, hogy ő is 1980-as. Decemberben született. Szegény, nem lehet jó a karácsonnyal egy hónapban születni. Legalábbis nekem ez a véleményem. A horoszkópja nyilas. Nem vagyok oda a horoszkópért, nekem általában sosem jön be az amit olvasok, már ha egyáltalán elolvasom. Tehát én hülyeségnek tartom ezeket.
- Hát végül is Piton majdnem mindenkit a családnevén szólít.- nevettem el magam, amikor mondta, hogy nyugodtan szólíthatom Chrisnek, általában csak Piton szokta Ashmorenak szólítani.
- Őrültsége? Miket szoktatok csinálni?- kérdeztem mikor megemlítette, hogy szoktak otthon őrültségeket csinálni- Na jó a bátyámmal mi sem vagyunk igazi szentek.- vigyorodtam el.
- Még meséljek magamról? Mire vagy még kíváncsi?- elgondolkoztam, hogy miket nem közöltem még vele, közben a srác ismét mosolyogni kezdett- Hát nem vagyok egy éltanuló, általában mindig mindenen épp, hogy csak átbukdácsolok. Kivéve átváltoztatástant meg a legendás lények gondozását, mivel ezek a kedvenc tantárgyaim. szeretek barátkozni jelenleg nincsen barátom.- enyhe célzással adtam a tudtára, hogy szabad vagyok. Bár remélhetőleg vette a lapot. Mindenesetre elmosolyodtam.- Esetleg a nyáron, vagy még itt a suliban találkozhatnánk még? Mármint arra gondolok, hogy nem csak véletlenül futunk össze.- miket beszélek? Alig ismerjük még egymást.  Ezzel lehet, hogy elrontottam az ismerkedést.

Joanna

Piton majdnem mindenkit a családnevén szólít...
- Akkor téged hogyan is szokott hívni? - kérdi a fiú a professzorra utalva, hiszen eszébe jut, hogy a lánynak csupán a keresztnevét sikerült megismernie eddig. Az pedig édeskevés, ha például a hamarosan kitörő nyár folyamán esetlen netalántán levelet óhajtana írni a hölgyeménynek, nemde?
A választ figyelmesen hallgatva elgondolkozik, hogy vajon miféle őrültségeket is szoktak otthon művelni Ricoval, ami olyannyira kiborítóan hat édesanyjukra. Végeredményben arra jut, hogy szerinte egyáltalán nem idegesítő, amit művelnek, ám a nők gondolkodása felettébb különös, mondhatni érthetetlen, így aztán nem csoda, ha anyja gyakran kiakad Ricon és rajta.
- Előfordult egy párszor, hogy bulit rendeztünk Ricoval, és utána egészen véletlenül elfelejtettünk feltakarítani. Lefeküdtünk aludni, délután meg amikor felébredtünk, a jócska rumlit hátrahagyva leléptünk. Ilyenkor Rico általában felcsípett két lányt és elvittük őket például a vidámparkba, moziba, színházba meg hasonlók. Mire késő este hazaértünk, anya is megjött a melóból és totál pipa volt, mert tele volt a ház mosatlan edényekkel, cigifüsttel, üres üdítősüvegekkel és kólás dobozokkal, a bútorok egy része félre volt tolva, hogy legyen hely táncolni, továbbá néha eltűnt egy-két apróság is némely enyveskezű vendég által. Az is eléggé idegesítően hat anyára, hogy folyton nyüzsgök, mert képtelen vagyok huzamosabb ideig nyugton maradni. Egynémely barátomtól is a falra mászik, de arról nem én tehetek - von vállat ártatlanul az ötödéves.
Amikor végre befejezi a szövegelést, ismét a figyelmes tekintetével nézi Sabrinát. Beletelik némi idő ugyan, de felfogja, hogy szép lassan száradoznak a holmijaik, ő legalábbis már jóval kevésbé vizes, mint volt. Chris megérti a barátra vonatkozó célzást, így aztán ádámcsutkája fel-le liftezik idegességében, hiszen ebben igenis benne volt, hogy jó eséllyel pályázhat a leányzó kezére. Újfent igazít a keze ügyébe eső fülbevalókon, s ezúttal a miniatűr sárkány csörren meg a leghangosabban. A fiú fészkelődni kezd, előbb kinyújtja lábait, majd felhúzza a térdeit, kezei azonban továbbra is a háta mögött támaszkodnak a földön.
- A legendás lények gondozása nagyon klassz, meg az átváltoztatástan is - mosolyodik el lelkesen Christian -, ezek a kedvenc tantárgyaim. De akkor hogy-hogy nem találkoztunk még az órákon, nem ötödéves vagy? Mikor születtél? Ja, és hogy mire vagyok kíváncsi... Például: merrefelé élsz? Mármint a sulin kívül. Mi szeretnél lenni később, mivel akarsz majd foglalkozni? A repülésről mi a véleményed? A mugli focival hogy állsz?
Sabrina kérdésére, mely az újabb találkozást firtatja, Christian ismét fészkelődni kezd. Nagyon is vonzza a leányzó, csupán nyughatatlansága és félénk természete készteti mozgásra, nem a menekülés vágya. Na jó, ez is felmerült benne, viszont rögtön el is vetette, annál sokkal jobban tiszteli a nőket és még jobban bukik erre a lányra.
Végül felhagy a mozgolódással és Sabrina szemébe néz, hogy a lány csillogó tekintetéből bátorságot nyerjen. Látja benne a zavart, amit talán az iménti bátorsága okozott, mellyel a későbbi találkozás lehetőségét firtatta. Chris halkan szusszanva belátja, innen bizony nem gyűjthet erőt ezúttal arra, amire készül, ezért inkább a lány vállát kezdi fixírozni, hogy kevésbé jöjjön zavarba.
- Hát, tudod... én arra gondoltam, khm-khm, hogy esetleg - kezdi újra az iménti habogást lehajtott fejjel, majd hirtelen felnéz - esetleg lenne kedve újra találkozni velem? Már úgy értem egy randi vagy valami hasonló...

Christian

A srác szemébe bámultam folyamatosan. Olyan elragadóan csillogtak gyönyörű, kék szemei, hogy egyszerűen nem tudtam másfelé nézni. Tekintetemet folyamatosan vonzotta az a szempár. Csak akkor kaptam észbe, mikor kérdezte, hogy Piton hogy is szokott engem szólítani. Ezt miért kérdezi? Ezen hosszasan elgondolkoztam, mire rájöttem, hogy még csak azt tudja, hogy Sabrina vagyok.
- Hát tulajdonképpen Wilder a nevem, de a teljes az Sabrina Joanna Wilder.  Általában Sabrinának, Sabinak szoktak hívni, de a Joannaból már kialakult a Janna név is.- egy kedves mosolyt küldtem Chris felé, bár igaz, hogy folyamatosan mosolyogtam.- Hát mi általában nem szoktunk házibulit rendezni titokban a bátyámmal.- nevettem fel, mikor elmondta, hogy náluk az az őrültség, mikor bulit rendeznek otthon, és elfelejtik visszarendezni a házat.
- Te szoktál cigizni?- néztem kikerekedett szemmel, mivel megemlítette, hogy a házukban olyankor terjeng a cigi szag. Én nem annyira szeretem, ha egy srác cigarettázik, de ha meg igen akkor meg meg kell szokni, ez van.
Christian valószínűleg megértette a barátra vonatkozó utalást, hiszen az ádámcsutkája idegesen elkezdett fel-le járni. Azután pedig a lábait igazgatta, egyszer lerakta, egyszer pedig felhúzta. Érdekes volt nézni.
Neki is ugyanazok a kedvenc tantárgyai, mint nekem. Milyen véletlen. Ott viszont egy kicsit megakadtam, amikor megkérdezte, hogy hányadéves vagyok. Azt hittem tudja. De tévedtem.
- Hát én nem ötödéves vagyok, hanem hatodéves.- mondtam egy kicsit fészkelődve- Vagy az zavar téged, hogy én idősebb vagyok? Amúgy meg én is 1980-ban születtem, csak májusban.- elkezdtem gondolkodni magamon, hogy mit mondjak még, mikor a fiú elsorolta, hogy miket szeretne tudni rólam.- Stroodban élek, azt még nem tudom, hogy mi szeretnék lenni, van egy fekete macskám. Hát a repülést nagyjából szeretem, attól függ, hogy milyen a kedvem. A mugli focit is bírom. Bár nem vagyok olyan, mint az egyes muglik, hogy mindegyik meccset sörrel a kezemben, a kanapén ülve nézek meg. Csak a kedvenc csapatom meccseit nézem meg, de azt is akkor, hogy ha van rá időm.
Chris ismét nekiállt mozogni a helyén mikor megkérdeztem, hogy találkozhatnánk-e még valamikor. Lehet, hogy nem volt jó ötlet megkérdezni? A szemembe nézett, majd a vállamat kezdte el bámulni. Még nem kellett volna felhoznom ezt. de aztán az aggodalmam messzire száll, mikor megkérdezi, hogy lenne kedvem vele randizni. A lélegzetem elállt, majd kicsattantam az örömtől, de ezt nem mertem kimutatni. Legszívesebben a fiú nyakába borultam volna, hogy igen, de ettől még inkább tartózkodom. Inkább csak egy széles mosoly kíséretében válaszoltam.
- Persze, hogy lenne. De hol, és mikor?- kérdezem rögtön, de az örömömet nem sikerült jól eltitkolnom, mivel sugárzott belőlem a boldogság, hogy Chris is akar velem találkozni.

Joanna

- Sabrina - ejtette ki különös lágysággal az előtte ül lány nevét Chris. - Nekem így jobban tetszik, mint a Sabi vagy a Janna. Amúgy mi sem titokban rendezzük ezeket a bulikat, és általában csakcsupán a lustaság gátol meg a ház kisikálásában reggelente, mikor elfoszlott az utolsó vendég lábnyoma is. Ezért szokott haragudni anya, mert nem véletlenül tűnünk el még mielőtt hazaérne.
A fiú elmélyülten bámulta a kék íriszt, melyről egyeseknek talán egy csípős januári jutna eszükbe, azonban Christianben a tenger kékjét idézte, a kellemesen meleg víz csillogását. Annyira elmerült a nézelődésben, hogy majd' fél perccel a kérdés elhangzása után fogta fel mi iránt érdeklődött Sabrina.
- Mondjuk úgy, hogy kocadohányos vagyok. A valóság az, hogy bulik alkalmával néha rágyújtok a haverok és a hangulat miatt, de erről sem anya, sem apa nem tud. A füst a bulizóktól szokott származni és mire véget ér az egész, meglehetősen fojtogató sűrűségben lengi be a házat, nem éppen kellemes érzés.
A srác látta a "bogarászós" tekintetet, amikor fészkelődött, azaz azt a fajta nézést, ahogyan egy rovarász figyeli a frissen felfedezett bogarat, miután gombostűre szúrva elhelyezte a gyűjteménye középpontjában. Ettől csak még inkább zavarba jött, szemert sem könnyített vele a helyzetén a leányzó.
Eléggé meglepődött amikor kiderült, hogy egy hatodéves hölgyeményt fogott ki. Ötödévesre tippelt. Abban viszont biztos volt, hogy házbéli, azaz hugrabugos, a lány viselkedése elárulta számára.
- Érdekes, hogy nem tudod mi szeretnél lenni - mélázott el Christian. - Már ötödikesként tudnia kéne mindenkinek, legalábbis a tanárok szerint. Egyfolytában nyaggatják az egész évfolyamot, mert különben honnan is tudhatnánk milyen órákat akarunk felvenni jövőre, etcetera, etmacera. Na nem baj, ezt akár együtt is kitalálhatjuk a nyáron, ha egyedül nem megy, mivel alig 50 kilométerre lakunk egymástól. Jelenleg londoni lakos vagyok, habár ha az őseimen múlik, akkor rövid ideig, mert imádnak költözni. A repülés... az klassz, csak nekem ne kelljen felszállnom semmi röpködő járműre. Különben lentről is ugyanúgy tudlak félteni akár téged, akár mást.
A fiú hirtelen elhallgatott, leforrázottan előre hajolt karjaival átölelve két térdét. Mintha valami hatalmas titkot árult volna el, amit egyáltalán nem lett volna szabad tudnia Sabrinának; ezúttal nem a tériszonyról, hanem az aggódásról volt szó. Chris szerint a szerelem olyan mint egy libikóka: mindig az van lent, aki jobban szeret. Éppen ezért nem akarta, hogy a lány, akit ráadásként még alig ismer, rájöjjön erre és elbízza magát, hogy csupán fölényeskedve, a barátnőinek dicsekedve játszon vele.
- A bátyáddal mi van? Ő is roxfortos? - érdeklődött terelésképpen a srác.
A randi. Hű, hát nem hitte volna, hogy ez a csinos leányzó igent mond rá! Ashmore szemét nem kerülte el mennyire ragyogni kezdett hirtelen a lány, és hozzá hasonlóan ő is kigyúlt. A nagy nehezen kinyögött kérdés ellenére az ötlet - úgy fest - teljes sikert aratott. A fiú elmosolyodott.
- Hát egy biztos, nem itt, mert képesek lennénk másodjára is beleborulni a tócsába, pláne amilyen béna vagyok. Arra gondoltam, hogy ööö a következő hétvégén roxmortsi hétvége lesz és... lenne kedved velem jönni? Találkozhatnánk például az előcsarnokban délelőtt, aztán sétálhatnánk egyet a hegyekben vagy akár beülhetnénk a Három Seprűbe vagy bárhová máshová is, ha gondolod. Már ha még nem ígérkeztél el, mert gondolom egy ilyen szép lányt folyton körbeudvarolnak a fiúk.
Christian szégyenlősen lesütötte a szemét a mondat végén, hogy ne látszódjon zavara, mely ismét úrrá lett rajta a saját bókja hatására. Eközben a választ lesve újfent fészkelődésbe kezdett, lábait kinyújtotta, terpeszbe helyezkedett, két tenyerét ismét maga mögé támasztotta, azután halált megvető bátorsággal felnézett, egyenesen Sabrina szemébe.

Christian

A Sabrina tetszett neki legjobban a felsorolt nevek közül. Bár viszonylag megértem, hiszen ez az egyedüli normális név, ahogyan szoktak híni. A többi is normális, csak ez a legjobban.
- Értem.- válaszoltam arra, hogy a bulikat a tesójával nem titokban szokták rendezni, csak lusták elpakolni. Hát én sem szeretek rendet rakni. Csak én nem tudok meglógni ez alól a felelősség alól.
Szóval néha rágyújt. Igaz azt mondta, hogy csak a bulikban szokott nagyon ritkán, és hogy a többiektől van cigifüsttel tele a ház. Remélem így van, mert nem annyira szeretem, ha valaki dohányzik. Főleg azért, mert én már a szagától is rosszul vagyok.
Egy kicsit zavarta a srácot, hogy nézem és gondolom azon is meglepődött, hogy hatodéves vagyok. Biztos azt gondolta, hogy ötödéves vagyok, mint ő. Szerinte érdekes, hogy még nem tudom mi akarok lenni, mert hát a tanárok is folyton azzal zaklatják az embert. Ismét elpirultam, mikor azt hozta fel, hogy ezt akár együtt is eldönthetjük egymásnál, mivel csupán 50 kilométerre lakunk egymástól. Ez megint azt juttatta eszembe, hogy biztos, hogy többször is találkozni fogunk még.
- Hát az végül is viszonylag közel van.- mondtam. Amikor viszont a repülésre terelődött a szó elszólta magát, hiszen azt mondta, hogy lentről féltene engem vagy akárki mást és nyomban elhallgatott. Erre még jobban elvörösödtem. Irtó aranyos. Terelés képen a bátyámra került a szó.
- Hát ő már tizenkilenc éves, de igen itt a Roxfortban végzett. Ő most a sárkányokkal szeretne foglalkozni. De nagyon jó fej, olyan, mint egy barát.- hát igen a bátyám. Az én nagy tesóm.
Ezután a randira váltottunk át. Felvetette, hogy esetleg a jövő heti Roxmortsi kirándulásra vele mehetnék el.
- Szívesen elmegyek veled, mert nem ígérkeztem el senkinek. Mehetnénk mondjuk a hegyekbe.- feleltem és az öröm majd szét vetetett. De ekkor eszembe jutott az idő. Megkerestem a táskámban az órámat, ami remélhetőleg nem ázott át és rápillantottam.
Hát sajnos azt kell mondanom, hogy itt kell, hogy hagyjalak, mert óra előtt még szeretnék átöltözni. Igaz, hogy nagyjából megszáradtam, de azért mégis. Persze, ha nem gond.- mondtam, mivel elég jól elbeszélgettük az időt és majd szétvetett a boldogság, hogy randizni fogok vele. Rettentően jól éreztem magam ebben a kis időben. A srác rettentően tetszett nekem és már tudtam, hogy kölcsönös az érzés. Összeszedtem a táskámat, a vállamra kaptam és felálltam, majd ismét Chrisre néztem. A nagykészülődésben megálltam. Egyszerre nem tudtam mit csinálok, odamentem a sráchoz és egy gyermeki puszit nyomtam az arcára, melyet egy bájos mosoly követett. Ezek után elindultam, de ismét megfordultam.
- Te is erre jössz?- reménykedtem benne, hogy igen. Elindultam, közben vártam a választ és, hogy utánam jön-e a srác vagy nem.


Köszönöm a játékot!

Furcsa. Üres. Nincs. Eltűnt. Volt egyáltalán? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy valami eltűnt bennem, és én üres lettem. Magányosabb, mint valaha és keserűbbnek érzem ezt az egész életet. De mitől? Annyira nem volt rossz a gyengélkedőn: A vallatás abbamaradt, amikor elaltattam magamat és onnantól csak egy érdekes dolog történt. Érdekes? Nem nem volt érdekes, nem tudom szavakba formálni ezt az érzést: még most is azt kívánom bár sose lett volna vége annak a pillanatnak. A fehér hajú fiú visszahozta a pálcámat és odaadta, volt egy pillanat, amikor belenézhettem a szemébe. Mint egy kéktó, melyben minden elmerül, minden érzés, minden fájdalom, minden, amit valaki el akar fojtani. Azóta is az a gyönyörű s egyben furcsa szempár jár a fejemben. Meg Ő maga. Azt megtudtam, hogy Seyalának hívják és hogy másod éves, de ez nekem nem elég. Ismerni akarom, érteni… érezni. Furcsa, nem? Egy olyan társaságára vágyom, aki a gyengélkedőre jutatott és gőzöm sincs miért. Körülbelül egy hónapja kerültem ki a „karanténból”, azóta sem beszéltem vele csak figyelem. Figyelem, ha feltűnik az ebédlőben, figyelem amikor órára megy, figyelem akár mit is csinál és én a közelben vagyok. Nem vágyom más társaságára, csak az övére. Eddig utáltam, hogy senki nem vesz észre, de most már szeretem, szeretem mert így nem feltűnő, ha nézem Őt.

Röhejes nem? Egy mardekáros, másodéves, fehér hajú srác, aki kis híján kicsinált és én még is imponálni akarok neki. Imponálni? Jó szó ez? Elvégre ezt akkor használják, amikor valakinek tetszik valaki. De ez nem az. Vagy még is? Lehetséges, hogy félre ismertem egész eddig magam? És most a szerelem küszöbén állok? Van ennek értelme? Nincs. Butaság az egész. De talán ettől is olyan szép, nem? Attól, hogy még a dicső Hollóháti Hedvig sem találna benne logikát. De most őszintén Tristie, igaz ez? Nem tudom. Nem hiszem, hogy tetszene… inkább csak érdekel. Érdekel minden egyes mozzanata. Lehet, hogy beszélnem kellene vele? Az vajon megoldaná a dolgokat? Attól talán el tudnám dönteni, hogy éppen mi történik bennem? Választ kapnék a sok kérdésre, amit felteszek magamnak? És mit kérdeznék tőle? Ugyan ezeket? Hülyének nézne. Ostobának. Egyáltalán lehet egy tizenegy éves fiú ilyen? Mekkora rá az esély? Szinte semmi… De úgy érzem, hogy választ kell kapnom mindenre, mert ha nem ebben a nagy ürességben és hiányérzetben valami tűz robban. Táltos tűz, mindent elpusztít és semmit nem hagy abból, amit én a lelkemnek hiszek.

Egészséges egyáltalán ennyit gondolkodni ilyeneken? Elvégre azért jöttem ide, hogy kicsit nyugtom legyen. Hogy elvonjam magam azoktól, akik amúgy sem vesznek észre engem soha. Soha. És ez is egy nagy kérdés magamban, miért nem? Mit tettem velük? Vagy mit nem? Valamiért a tanárok is csak akkor tudnak elővenni, amikor valami baj történik… mint a gyengélkedős esett. Mr.Foley is csak az óta vesz engem észre, azelőtt soha. Azóta néha még beszélgetni is odajön hozzám afféle tanár-diák csevejre. De ő legalább észrevesz, néhány tanár még erre sem képes. Azt a negyven öt pontot is, amit eddig szereztem a házamnak tőle kaptam… na, jó 15-öt átváltoztatástanon mert egy vázát kígyóvá tudtam változtatni meg vissza. Nagy ügy. Már a mágia elsajátítása sem érdekel annyira, minden olyan átlagosnak tűnik, csak Ő nem. Ő valamitől túl van jóval az átlagon a szememben…

Áááá csak történjen már valami. Hanyatt feküdtem egy nagy sziklán, pont azon, amelyen a „Szeretlek Patak” felirat volt és némán bámultam az eget. Eddig a patakot nézve elmélkedtem, de lassan már fáj a fejem. Próbáltam kiüríteni és semmire sem gondolni.

Ki mondta, hogy az álmok nem válnak valóra, és ki állítja, hogy a békák nem repülnek? Akitől ezen információk származnak, hazudik.
A hóhajú mardekáros, mint minden áldott, avagy nyomorult kedd délután, most is hátraólálkodott az üvegházakhoz, hogy elemeljen egy aprócska hajtást a somok egy mágikus megfelelőjének cserjéjéről, leszaggasson és zsákba tömjön egy kotakéli bimbót, megfejhessen néhány bogyónyi berzencét, és még ki tudja, miféle bűbájos gyomok leveleit, rügyeit, és egyéb darabkáit gyűjti be ilyenkor! Bimba tudta nélkül. Merész. De aki a saját szakállára ismerkedik a bájitalfőzés tudományával, és tudja is, honnan és hogyan érdemes úgy dézsmálni a termést, hogy az égvilágon senkinek ne tűnhessen fel, az vállalja azt a csekélyke kockázatot, amit az üvegházakba történő be és kislisszanás jelent.

Megszerezte, amit akart. Bal vállán ott fityeg a fekete, rongyossá nyúzott iskolatáska, amit rajta kívül nem sokan kívánnának a hasonvérű csemeték közül, hisz sokkal, de sokkal praktikusabbnak vélnek egy tértágító bűbájjal kezelt mappát, vagy akár csak egy dagadtra hízlalt zsebet. Az ilyen diákokkal ellentétben Seya talán mindig is földhöz ragadtnak fog tűnni, sőt, egyenesen mugli-imádónak, pedig a választása színtiszta logikán alapszik. Szabadok maradnak a kezei, a sovány kis vállak és a háta pedig játszva elbírja azt az egy-két füzetnyi súlyt, amennyivel leterheli magát.
Kicsit aggódik, hogy a zacskóba csomagolt színes bogyók ne nyomódjanak össze, így a tőle telhető legfürgébben közlekedik az ódon kastélyt környező gyepből előkandikáló kövek és sziklák között. A távolból halkan dongó szellő reppen az arcába, és vizes illatot söpör az érzékeny orr elé. Szinte kínálja neki, hogy tessék, itt van, rám vártál, ez az a patak névvel gúnyolt pocsolya, ami mellett feltűnés nélkül beiszkolhatsz az épületbe, és a kutyának sem tűnik majd fel! De van a levegőben valami más is, ami nyugtalanítja a fiút. Valami... öblítőhöz hasonlóan tiszta szag, amibe egy embergyerek jellegzetes, semmi máshoz nem fogható aromája keveredik. A bőrük gyönge emberillata, az a tisztálkodószerektől hűvös, furcsa... Szóval van ott valaki. Nem baj.
A vékony kis tornacipők puha talpa alatt halkan hajlanak el a fűszálak, mintha csak segíteni akarnák a macskaléptű mardekáros haladását. Tervei szerint nem fog történni semmi. Gyorsan ellép a közelben időző akárki mellett, és visszamegy a kastélyba, le a klubhelyiségbe, onnan pedig át abba a lerobbant fiú wc-be, ahol ugyan nem kísért Hisztis Myrtill, de épp elég nagy a bűz, mióta az a nyomorult Dulligan felrobbantott odabent egy egész csomag trágyagránátot!

Szétmegy a feje... Közelít. Felszegett állal, egyenes derékkal, ahogy mindig is teszi, szinte áttetszővé rongyolódott farmernadrágján halkan csörren a két kis lánc.
Aztán a léptek zaja elhal, és ahogy az már lenni szokott, ismét nyúlánk, karcsú árnyék vetül a máskülönben szép, napsütéses időben sütkérező hollóhátas fölé. Hogy mikor lépett fel mellé a sziklákra, az rejtély marad, csöndesen tette.
- Nézzenek csak oda... Hát téged még mindig nem zabált fel semmi? - Nehéz eldönteni, hogy örül-e a felfedezésnek vagy sem, az mindenesetre adott, ahogy ott áll. Tény. Nincs benne semmi költői, csak a szoborszépségű arc, amin ocsmány repedésként sikolt az a kés nyeste heg, az acélos ridegen villogó, szürke szemek, és az állandóan csapzott, most is kócosan az arcába omló, hófehérre őszült sörény.

Valami eltakarja a fényt. Egy hosszú árnyék emelkedett fölém, valami egyszerre nyugtalanító, de még is kellemes. Felismertem az árnyék gazdáját. Megremegett a testem, talán a félelemtől, talán az izgalomtól nem tudom. Légzésem felgyorsult és szemem tágra nyílt. Ott fölöttem, valahol fent magasan egy fehér hajkorona volt és a fény viszonyok ellenére is fel tudtam sorolni magamban az arc összes jellemzőét. Az ősz hajtincsek alatt sápadt fehér bőr húzódik, melyen kettő drágakő szerű kék szem foglal helyet. A hamvas, sápadt bőrt egy csúnya már-már fekete heg teszi rejtélyessé és a száj mely talán soha sem mosolygott igazán. Tökéletes orr és viszonylag kicsi fülek. Az arccsont vonásai durvák még is szépek, mintha angyalok faragták volna. Normális ennyire kielemezni valakinek az arcát? A fejemnél két tornacipő volt felfelé menet meg egy kopott farmer, melyeket láncok díszítettek, a felső már tényleg kivehetetlen volt a fényviszonyok miatt, de nem is kellet tökéletesen látnom, ahhoz hogy tudjam: egy fekete egyszerű póló. De, hogyan került ide? Nem halottam, hogy jött volna valaki. Most álmodom, vagy ez igazi? Ha róla álmodnék, az már félelmetes lenne… ha bár egyszer volt rá példa. A gyengélkedőn történt néma jelenetet éltem egyszer újra álmomban… körülbelül egy hete. Ugye ez most nem álom?! Ugye igazi?!

A mardekáros megszólalt. Hangja rekedtes volt még is számomra szinte tökéletes hang és a szokásos kötözködő, flegma modor. Válaszolnom kell? Ilyen kérdésre illik válaszolni? Mit kell ilyenkor csinálni? Azért még mielőtt bármit is mondok, tényleg meg kell győződnöm róla hogy a valóságban vagyok-e. Észrevétlenül balkezemmel combomba csípek. A francba már ez fáj! Akkor ez az egész most igaz? Válaszolnom kéne. De mit? Ahogy próbáltam magamra szót erőltetni torkom kiszáradt és arcom elpirult, nem mertem fel nézni, inkább vízszintesen fekvő jobb vállamat néztem. Még mindig éreztem, ahogy a pír furcsa melege égeti az arcomat. –Nem…- adtam le a furcsa választ. Most meg mit csinálok? Akaratom ellenére feltérdeltem a vízszintes pózból majd szembe fordultam még mindig térdelve Seyalával. Hogy kényelmesebb legyen ráültem lábszáraimra és kezeimet a combomra tettem. Most már rá néztem, bár még mindig alacsonyabban voltam, mint ő de ezt a pózt valahogy sokkal kellemesebbnek találtam. Kék szemeim feltérképezték az arcot és az egész testet, az előbbi leírás, amit a puszta emlékeimből vettem ki tökéletes volt, na, jó az előbb hirtelen nem vettem észre a fekete táskát melynek tartalmáról fogalmam sem volt. De nem is akartam tudni… múltkor is a kíváncsiságom sodort bajba. Több szót képtelen voltam kipréselni magamból, gyorsan lekaptam a szemeimet a fiúról. Ekkor észrevettem: a pálcám, ami eddig a farzsebemben volt ott maradt ahol feküdtem, pont kettőnk között. Utána akartam nyúlni, de valami gátolt, valami, amit nem tudtam felülmúlni. Elszégyellve gyengeségemet gyorsan a pálcáról is elvittem a szemem. Már konkrét dologra nem is figyeltem, csak bambultam, hogy ne keljen rá néznem. Mi ez a fura érzés? Eddig alig vártam, hogy újra összefussunk, mindig figyeltem hátha észrevesz, de most, hogy itt áll előttem félek. Rettegek. Furcsa, idegesítő érzés…

Elég érdekesen viselkedik a kölyök... Állapítja meg magában Seya, és ha már egyszer idáig eljutott a gondolatmenetében, gyorsan megtoldja az egészet egy aprócska észrevétellel - alighanem hőemelkedése lehet. Az efféle elváltozásoknak persze, amik bőrpírban nyilvánulhatnak meg a külvilág felé, számtalan belső oka lehet. Fertőzés, meleg, hideg... Nem néz ki valami jól. A hóhajú mardekáros arcára undorodó fintort csal a gyengeség jeleinek felismerése - szóval ez a kis dög semmit sem változott. Most is ugyanolyan szánalmas, mint akkor és ott, azon a fémes szagú, vörös, vörös napon.
-    Jó. - Mordul válaszul, közben lazán dob egyet a lecsúszni készülő táska pántján, mielőtt minden drága szerzeménye a Kis Patak névre keresztelt, röhejes pocsolya ragaszkodó sűrűjébe süllyed. - A jövő hétig kapsz haladékot, hogy felszívódj a környékemről.
Na igen. Ott áll, épp csak egy pillanatig felvont szemöldökökkel, és tökéletesen hülyének nézi a nála kisebbet. De mi mást is várhatnánk tőle? Seya még nagyon is élénken emlékszik a tóparton történt incidensre, és őszintén szólva nem hogy nem lopta a szívébe magát a Tayilor ivadék, de a rokonszenvét sem rúgta bokán. Igazából meg sem pöccintette.
Mindazonáltal nem adja konkrét jelét sem utálatnak, sem szimpátiának - olyan semmilyen. Nyilván, a röpke fintor, mely meggyűri a máskülönben szép vonásokat, nem épp a legkedvesebb fajtából való, de ez alapjáratban még semmit nem jelent. Ugye? Áh. Baromság. Nagyon is azt jelenti, aminek látszik. Hogy a háta közepére púpnak kell egy önjelölt árnyék, akinek a szaga állandó jelleggel az orrában motoz, és a léptei zaja megerőszakolja a máskülönben esetleg - jobb esetben - kihalt folyosók csöndjét! Bosszantó! Idegesítő, ráadásul morbid!
-    Most meg mit csinálsz? - Hihetetlen gyorsan lefoszlik az arcáról az a felsőbbrendű, öntelt kifejezés, a helyébe pedig könnyű léptű tündérként lobban az értetlen kíváncsiság. Hátrasandít a vállai fölött, hisz a kövek elég csúszósak, márpedig ő hátrálni akar. Tesz egy apró, kimért lépést, finoman próbálgatja, mennyire stabil alatta a talaj, aztán egész odanehezedik. Innen legalább egész belátja a kicsit, nem csak az arcát a hasa magasságában. Egyébként is kirázza a hideg, ha arra gondol...! De nem gondol. Ez egy nyomorult kis hollóhátas senki, a helyzet pedig merő véletlen. Vagy maró véletlen.
-    Okéh... Vedd csak fel a pálcád, és rakd el. Olyan vagy, mint valami húsból faragott szobor... Ha meg akarnálak átkozni, már rég abban a tócsában feküdnél. A pálca mindig... mindig legyen kéznél. - Ezzel a végszóval sarkon fordul és leszökken a sziklákról. Könnyed, macskás egyensúlyérzékkel, a puha kis tornacipők talpa hangtalan toppan a birtokot beborító fűszálak közé.

Hátrál. Miért? Ennyire nem akar velem érintkezni? Mindenesetre ez a gesztus, melyben a fehérhajú fiú egy lépést hátrált eléggé megrendített. A pálcát azonban Ő is észrevette. Jézusom de ciki! A hideg hang megint megszólal és tekintettem, mint az apró tudásra éhes gyermeké rögtön oda fordul és hagyja, hogy a hang elárassza teljes figyelmét. Átkozni? Meg sem fordult a fejemben, hogy megátkozzon, vagy fordítva... úgy látszik furcsa neki ez a helyzet, hát még nekem. Még most a pillanatban sem tudom eldönteni mi is ez az érzés pontosan. Mar, felfal és elemészt, ha nem beszélhetek vele… ha meg igen akkor megragad, nem enged el és lebénít, gyomrom görcsbe rándul és szívem hevesen ver. Mi lehet ez? Nevezhető szeretetnek? Ha úgy vesszük a gyűlölet is szeretet… de ez a gyűlölet közelében sincs, mi ez? Vonzódás? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nekem Ő kell senki más, csak Ő. De miért? Mitől van ez? Elvégre a gyengusra küldött… mennyire nem értem én ezt. Vonzódom a fájdalomhoz, amit okoz? Lehet, hogy arra vágyom, hogy újra összetörje pár csontomat? Nem. Én az érintésére vágyom, hogy fehér ujja csak egyszer a bőrömhöz érjen, hogy megfogja a kezemet, hogy átölelhessem, hogy érezhessem az illatát, és hogy megcsókoljam. Jézusom! Normális vagyok én? Milyen gondolatok ezek… nem vagyok százas, tuti hülyének nézne, ha hallaná a gondolataimat, mondjuk valószínűleg amúgy is furcsán nézhet rám.

Ne! Nenenenenenene! A francba, most meg elmegy? Itt hagy tök egyedül? De miért? Valami rosszat csináltam? Az előbb kiokított a pálca fontosságáról… lehet, nem akar olyannal lenni, aki nem becsüli meg eléggé a pálcáját? Vagy csak simán velem nem akar lenni? Biztos idegesíti a gyengeségem vagy egyszerűen csak a jelenlétem. El akar menni, habár még nem indult el és a kínzó, gyötrelmes fájdalom ismét feltört ott bent. A fenébe! Hirtelen számból hangszökött ki, elkiáltottam magamat: -Seya várj!-. Siiiiiiiiiiiiiiii placs. Lehet rajtam kívül valaki ennyire szerencsétlen? Ahogy próbáltam drámaian a fehérhajú fiú után nyúlni elvesztettem egyensúlyom és a mohás- sikamlós szikláról lecsúszva a pataknak csúfolt tócsába estem. Ha eddig nem nézett idiótának most már biztos…

A hidegvíz szempillantások alatt eláztatta ruhám alját és fehéringem nagy részét. Remek most kilátszik, hogy milyen csontos vagyok… nem valami sokat segít a helyzetemen. Éreztem, ahogy bőrömre ismét kiül a pír, de ezúttal sokkal égetőbben és nagyobb felületen, csoda hogy a víz nem gőzölög körülettem. Testem egész testén meleget érzek, mintha lázas lennék, pedig nem. Nem. Egyszerűen csak szégyellem magamat, egek ekkora égést! Most már biztos, hogy itt hagy…

[##music##]

Bella

Ne azon gondolkodj, hogy mi volt tegnap és mi lesz holnap, csak azzal törődj, mi van most.

Nem tudom mit keresek erre. Az üvegházak felé nem szeretnék menni, varázsolni sem szeretnék. Normális akarok lenni! Bár olyan egyszerű lenne ez az egész, ha nem csinálnák furcsaságokat, akkor ... talán ... minden más lenne. De meg kell békélnem a gondolattal ezt a különleges szindrómát sosem fogom kinőni. Mint ahogy az asztmámat sem. Talán emiatt vagyok annyit a kastélyon kívül, a friss levegőn nem jön rám olyan hamar a fuldoklás.
Ahogy tovább sétálgatok végül megpillantom a békalencséket. Mások irtóznak ezektől a nyálkás kis levelektől, amik között egyszer-kétszer megjelenik a békák által rakott peték. Többször is eljárok erre megnézni az ebihalakat, bár nem igazán csípem el, akkor már kifejlődött békákká válnak - mellesleg a békákat már utálom.
Az egyik sziklához támaszkodom és így nézem tovább a kis pocsolya féleséget, majd elfordulok és magam elé bámulok. Rengetegszer elgondolkoztam már azon kiírhatta azt az előttem lévő sziklára, hogy "SZERETLEK KISPATAK". Azért gondolkoztam el annyiszor, mert én magam is írhattam volna, hiszen a kispatak mellett megnyugszik az ember. Csönd van, csak a békák brekegése hallatszik, de az már alapzaj számomra.
Kisebb koromban mindig innen írtam levelet az édesanyámnak és apukámnak. Mennyivel könnyebb volt akkor, amikor nem kellett a nagynénémen élősködnöm, s nem kellett tűrnöm, hogy mindenki sajnálkozóan pillant rám. Folyamatosan mosolyoghattam, mert ez volt a különleges ismertetőjelem. De mindenki változik, sokan a jó irányba, s kevesebben a rosszba. Miért nekem kellene a rossz irányba változnom? Miért nem mosolyoghatok úgy, mint bárki? Persze most éppen csak a halálfalók arcára ült ki az elégedett, igazi mosoly. Mások csak az arcukra erőltetik, de legalább próbálkoznak. Én nem is próbálom már, felesleges. Most, hogy mindent elvesztettem, ami fontos volt. A nagynéném azt mondja éljek a jelenbe, de a jelen mivel jobb a múltnál? A jelen pocsék, a jövő förtelmes, a múlt... a múlt már csak egy emlék. Emlék nekem, emlék bárkinek...
Lassan lecsúszom a szikla tövébe, s az ott lapuló hosszú, vékony fűszálakat egyenként tépdesem ki, majd dobom a békalencsékre.

##music## REIK-INVIERNO ~ bár nem az egész reag alatt hallgattam...
##megjegyzés## bocsesz, hogy nem lett valami jó iromány de azért remélem tudsz rá írni

Debora
Akadhat két ember, akinek hét esztendő is kevés volna a megismerkedésre, másoknak talán hét nap sem kell hozzá.

Unatkoztam, így jó szokásom szerint céltalan sétába kezdtem. Csak hagytam hogy vigyen a lábam és közben gondolkoztam, azon hpgy itt a Roxfortban mennyivel jobban érzem magam mint otthon az anyámmal. Sokáig elmélázva sétálgattam aztán egyszer csak megtorpantam megnézni hogy egyáltalán hova jutottam. A békalencsés kis patak. Hümmögve gondolkodtam el azon hogy miért nem jöttem erre eddig tudatosan hiszen már elég sokszor voltam itt, de sosem ez volt a végleges úti cél mindig tovább mentem. Aztán kezdtem felocsúdni és észrevettem hogy nem vagyok egyedül, egy lány már itt van.  Mintha már látásból ismerném de a nevére nem igazán emlékszem. -Szia...pfff! Nos ez lett a "Szia a nevem Mirabella Litwin! ˝ Kezdetű mondatból egy kis szél következtében ami a szemebe fújta a hosszú, szőke loboncomat. Nagyot prüszkölve próbáltam kisimítani az arcomból a hajamat, és folytattam a megkezdett mondatot. -Szia! A nevem Mirabella Litwin! Sikerül, immár végigmondani a teljes köszönést bemutatkozással megspékelve és leülök a lány mellé. Arra még eddig nem is gondoltam hogy esetleg nem akarja élvezni egy ügyetlen lány társaságát, de ha így van úgy is elhajt. Én senkire nem akarom ráerőszakolni magam. Egy barátságos mosolyt küldtem a lány felé.

##music##http://www.youtube.com/watch?v=WLi6xtJw6Ak Csak mert szeretem...
##megjegyzés## Nem is lett rossz! Sőt!