A könnyező szobor

when you lose everything
it's time to say goodbye

Nem jön el... Nem fog... Miért is tenné? Minek is fecsérelné épp rám az idejét?
Ostobaság volt. Ostobaság minden.
Reménykedni, hinni... várni rá.
Már úgy döntök, elfordulok, és eltűnök. Végleg...
De léptek halk hangja üti meg a fülem. Lassan fordulok meg, hogy lássam. Őt.
Tényleg ennyire légiesen mozog? Mindig is ilyen volt, s mindig is elcsodálkoztam rajta, de... kedvem lenne rákérdezni. Meglehet, egyszerűen csak megbabonázott.
Na de ennyire?

El sem hiszem, hogy itt áll velem szemben. Újra. És meglehet utoljára. De persze ezt ő nem tudja. Nem tudhatja... Még nem. Ráér majd akkor, mikor rájön, nem okozok többé gondot neki. Se Malfoynak. Se a kettőjük kapcsolatának.
Többé már nem. Nem leszek harmadik személy, se egy ostoba, aki epekedik és reménykedik, holott rég sötétségbe borult már minden. S ő élheti tovább az életét. Én pedig az enyémet.
A halk köszönésre megrándul a szám sarka. Viszont inkább megállom, hogy ne mosolyogjak. Ne annyira, hogy az már az idiotizmus határát súrolja. Mert igenis kedvem lenne átölelni, megprögetni, nevetést csalni elő a lányból, mint korábban.
De most... most nem lehet. Mert minden komoly. Mindennek súlya van. S mintha maga Viki is ezt mutatná, ezt bizonyítaná.
Mosolyog, az arca legalábbis, de a szeme...

Történt valami. Valami amiről nem tudok, s ami miatt már nem az a lány, akit én... szeretek? Szerettem? Melyik a helyes? Nem tudom.
- Szia...- köszönök vissza kímérten, míg ő mellém ér s rögvest érdeklődik. Persze lehet ez pusztán baráti gesztus.
De akkor miért is érzem úgy, hogy teljesen merev és elszigetelt... oly annyira elérhetetlen, mint amennyire a valóság is?
Meglehet nem kellene tudnom. Nem kellene belefolynom, mert... ez az utolsó közül is a legutolsó alkalom. S mégse... mégse állhatom meg. Mert az arca, a tekintete... az a szomorú két szempár nem hagy nyugodni. S ahogy sose hagyott, ezután se fog.
- Semmi különös... -
A hangom meglepően semleges. Félelmetesen színtelen. De az önkéntelen mozdulat nem az. Az, hogy elindulok felé. S lassan megállva előtte egy kósza tincset finoman tűrök a füle mellé, gondosan kerülve a szavaim alatt a tekintetét.

-Én itt voltam... te tűntél el...-
Így volt. Nem ellenkezhet. Nem veszekedhet. Ez tény. És a tény tény marad. Még egy Mirol esetében is. Persze mindez úgy hathat, mintha számonkérném. De tulajdonképp nem. Mindössze csak lágyan ejtettem ki a szavakat, mint ahogy a gondolatmenet folytatását is, de ekkor már a lány tekintetét kerestem.
- Mi történt? -
Mondhatnám úgy hogy... mitől vagy más? vagy mi változott meg?... miért próbálod leplezni előttem az igazságot?... miért... nem... bízol bennem?
De ezek csak bennem cikáznak. És ezeket csak Vikitria puszta jelenléte hozza ki. Ám mélyen a felszín alatt rekednek, s sosem látnak napvilágot. Legalábbis ebben az életben biztosan nem.
Lassan húzom vissza a kezem.
Ennyi. Tényleg ennyi.
Máris sajnálom.
A mozdulatot, a szavakat... az egészet.
Mindent.

Állok egy barát előtt, egy ember előtt, aki mindig mellettem állt, akinek elmondhattam bártan, ki is vagyok kit is szeretek, mert akkor sem üldözött el. És most mégis eljött az a perc, mikor a titkok falat vernek közénk, hisz nem mesélhetek neki arról kivé is váltam. Erről soha senkinek nem mesélhetek.
Hazudnom kell. Ahogy ma már tettem, most is folytatnom kell és el kell hitetnem saját magammal is, hogy azok a hazug szavak, amik elhagyták a számat, amint visszatértem az iskolába igazak. Más különben… El fogom szólni magam…
De vajon Briant-nek képes leszek a szemébe mondani a valótlant? Képes leszek eljátszani hogy minden rendben? És ő ezt el fogja nekem hinni?
Ismerem őt.
Nem régóta állunk közeli kapcsolatban,de ez a rövid időszak is elég volt arra, hogy a legapróbb rezdüléseiből olvasni tudjak.
Látom, hogy örül, hogy eljöttem. Hogy itt vagyok.
Mindig is ilyen volt. Félt attól, hogy egyszer ki mondom: vége. És akkor soha többet nem kerülhet a közelemben. És talán ez lett volna a legjobb, talán azt kellett volna már réges-régen tennem, de képtelen voltam rá. Szükségem volt rá. Szükségem volt valakire, aki mellett… jó lehetek…
Elkomolyodik.
Szóval érzékelte, hogy valami nincs rendben. Ne… Nem akarom. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mielőtt azaz este megtörtént, mikor minden tönkre ment, mikor minden megváltozott. Azt akarom, hogy öleljen magához, mint régen és mondja azt, hogy minden csak egy rossz álom volt.
Ugyanakkor nem tudom, mit kezdenék a helyzettel, ha magához húzna és körbe vonna a karjaival. Nem tudom meg mondani, abban a pillanatban hogyan reagálnék.
Szükségem lenne rá. Most jobban, mint előtte bármikor, de amint megszólal, megijedek.
Nem csak velem, de vele is történt valami. Tudom. Érzem. Hallom a hangjából. És látom a szemeiből.
Valami történt.
De mi?
Az nem lehet! Képtelenség hogy tudná! Nem… Nem tudhatja, kinek álltam a szolgálatába. Azt senki sem tudhatja, csak Draco, csak ő… és akik akkor este végig nézték az egész jelenetet és jót röhögtek egy szerencsétlen lány felesleges próbálkozásán. Ők tudták. Tudták: nem menekülhetek…
Eltűntem…
Egy teljes hétig nem jelentkeztem. Egyetlen egy szó nélkül hagytam itt az iskolát, mint aki gyáván megfutamodott a gondok elől, hisz pontosan a DS lebukása után hivatott magához James, hogy aztán elvigyem Voldemorthoz…
Briant meg, megró. Megró mert se szó, se beszéd leléptem és még csak egy baglyot sem küldtem: minden rendben van ne aggódj. De ha tudná az igazságot, akkor megérteni. Akkor azt is megértené, hogy vissza sem akartam térni, hogy jobban járna ő is, ha nem jönne a közelembe.
Mit felelhetnék a kérdésére?
Mit mondhatnék neki?
Hosszú másodpercekig csak állok és némán nézek rá.
Érzem, ahogy a homokszemek csak úgy pörögnek a homokórákba, hogy hangos puffanással jelzik nekem, szólaljak meg végre! Mondjak már valamit! Feltettek egy kérdést, válaszoljak…
Felém nyúl. Én pedig meg sem mozdulok, pedig talán jobb lenne, de nem megy. Ő pedig csak visszahúzza a kezét…
Talán ez volt az a pillanat. Vagy mikor kiolvasom a szeméből: ennyi… sajnálja…  Nem tudnám megmondani, de közelebb lépek hozzá és az ujjaim közé zárom árván maradt kezét, melyet az előbb még felém akart volna nyújtani.
Balomban fogom a jobbját. A balkezemben…
Soha. Megígértem neki, hogy neki Soha nem fogok hazudni. Kérdezett. Tudni akarja.
- Ha valóban tudni akarod, meg kell ígérned, hogy nem fogsz meggyűlölni és megundorodni tőlem – mondom ki komolyan, de annál nagyobb aggállyal a szavakat. Majd jobb kezemmel meg fogom az ő jobbját és a balkezemre simuló ingnek a széléhez emelem.
- Még megállíthatsz, ha azt akarod, örökre az maradjak a szemedben, akit megismertél.
Rájöhetett már mi történt. De vannak dolgok, amik csak akkor válnak valóságossá, amik már nyilvánvalóan visszavonhatatlanok.
Nem tudtam, hogy menni akar. Fogalmam sem lehetett róla, mégis úgy beszéltem, mintha ennyi lenne. Vége lenne…

when you lose everything
it's time to say goodbye

Furcsa. Vagy csak én látom most ilyennek? Talán amiatt, mert tudom innen mi következik. Tudom mi vár és már-már fel is készültem rá, de... mégsem olyan könnyű ez mint hangzik. Talán emiatt. De épp emiatt azt szeretném, igen, mindössze csak szeretném, hogy Vikitria legyen olyan, most utoljára, mint régebben. Gond és baj nélkül, az a lány, aki ha kell az őrületbe tud kergetni, akit lehetetlen kiismerni és aki hol barát hol már ettől is több.
De nem. Most ez nem olyan... s meglehet Ő is érzi ezt. A rajtam történt változást, talán a közeli elhatározásom, ami nemsokára beteljesedik vagy... vagy egyszerűen csak vele is túl sok minden történt miután eltűnt. Nem tudom, s már nem is akarom, mert talán jobb lenne így...
Ám Ő ezt nem hagyja... hogy is hagyhatná?

Kemény szavak egy aggódó kérésre, ami talán számon kérő, pedig... igazából mindössze a félelem szülte. Az, aminek nem lenne szabad megjelennie mégis...
Hiába másabb már csak a család miatt, hiába Ő Malfoyhoz tartozik, önszántából... mégis... ott motoszkál valami, ami nem hagy nyugodni, ami folyton felé hajt. Még itt is, mikor lassan mindennek vége, mert amint Ő innen elmegy, többet nem lát.
De keze az enyémhez ér, s ujjai érintésére, szavai súlyosságára egy dobbanásnyit kihagy a szívverésem.
Lassan minden kezd világossá válni. Túl világossá.

Olyan ez, mikor ostoba és értetlen módon a Napba nézel, de az elvakít, s te még utána jó pár percig csak hunyorogsz és a kábulattól csak lassan térsz észhez. S bár többet nem kellene, mégis felpillantasz. Mégis látni akarod a csodát, még ha meg is sebez.
Ilyen Vikitria az én számomra. Csalódás? Nem...
Mindössze inkább egy nem várt fordulatot mondott el képletesen, amire igazán gondolhattam volna. Mit is vártam? Hisz Mirol... és az a család...
A vér nem válik vízzé, már csak emiatt sem volt Neki választása. Meg sem fordul a fejemben, hogy esetlegesen Ő maga ezt akarta volna. De bárhogy is legyen, semmin nem változtat.
Még azon sem, ami a bizonyíték. Ami felé Viki keze szép lassan az én szabad kezem is viszi finom de határozott mozdulattal, ám az utolsó előtti pillanatban rám hagyja a döntést. A választást.

Én viszont már döntöttem. És ezen már ez sem változtat. Még akkor sem ha hagynám.
Így mindössze halovány, túlságosan erőtlen mosolyra futja tőlem, ami csöppet szánalmas, miközben kezem az ő bal kezét érinti lágyan. Épp ott, ahol sosem lenne szabad ott lennie annak a fekete billognak. Ujjaim finoman csúsznak az ingujj szegélyéhez, de meg is pihennek ott, mígnem fel nem tekintek rá. Szemeim az ő tekintetét keresik, s amint a mélyzöld pillantással összefonódik az enyém, lassan, fojtott hangon válaszolok neki.
- Sosem tudnálak gyűlölni... soha... -
Vajon hisz nekem? Tudja-e, hogy mindaz, hogy Halálfalónak állt, hogy olyasmit művelt, amit nem kellett volna, nem érdekel? És vajon meglepi-e ez Őt?
Azt hiszem igen. Talán.

- … mert számomra mindig ugyanaz maradsz... bármi is történjen... -
Tekintetem elszakad az övétől. Kezem lassan lejjebb csúszik a karjáról az összekulcsolódott kezünkig, ugyanúgy hagyva a lány hófehér blúzának ujját, ahogyan eddig is volt. Hogy jótékonyan takarja mindazt, ami sokaknak a rémálma, Vikitriának meglehet az egyetlen választható jövője volt.
Nincs is már másra szükség. Keze a kezemben, átfogva apró, kecses ujjait, finom óvatossággal  megszorítva, hogy tudtára adjam, még itt vagyok, még... de amiről Ő nem tud az az, hogy már nem sokáig. S miközben arra gondolok, hogy bármennyire furcsa is, ez az egész épp így tökéletes. Mondhatni mindenkinek. Még a számomra is, mert bár fájdalmas az igazság, van ami még ettől is fájdalmasabb. Leküzdhetetlenebb...
És talán ez az, ami még erősebbé tesz.

[Ag…Agua…Ja, hogy Aguamenti!]

A Hollóhát egyik eldugott szobájában, ott is a legrendetlenebben bújik meg a kis főhős, Oz. Igen, én. Fogalmam sincs miért, de felkeltem korán reggel, bár eddig sem voltam olyan jó alvó, mostanában csak rosszabbodik a helyzet. Akármilyen kis zizzenést is hallok, rögtön felkelek az ágyamból és szétnézek. Talán gyerekkoromban túl sok horrorfilmet néztem…
Nem sokat gondolkodom a választásomon: hajtsam vissza a fejem a párnára vagy képregényt olvassak? Lehetne még más választás is, például az egyik vadabb háztársam egy privát buliba megy, amit néhány griffendéles szervez. Nem igazán tudtam felszabadulni soha, persze nekem is megártott néha, amikor a pohár aljára néztem, de olyan alkalmak kevésszer adódtak és most nem éreztem úgy, hogy a hangulatom eléri ezt a mércét. Ahogy a karórára pillantottam, amit még a szüleimtől kaptam ajándékba szinte kigubbadt a szemem: Reggel 6 óra! Ha tudtam volna, hogy ilyen korán felugrok az ágyból még olvashattam volna azokat a krimi könyveket, amik olyan kalandokat sorakoztatnak fel, amit a varázslóvilágban biztosan nem értékelnének: Ott van Poirot, anyám kedvenc kis nyomozója. Tényleg érdekesen derítik ki a dolgokat és szó sincs semmiféle varázspálcáról: Csak a puszta logikájukat használják, semmi mást. Talán az olyanok tanulhatnának ebből, akik nem ismerik a mugli kütyük és történetek ezreit. Hiába van mugliismeret óra, egyszer beültem rá és iszonyú unalmas volt. Az a tanár úgy magyarázta, hogy mi is az a biciklikerék, mintha az elmegyógyintézetbe lenne. Én nagyon büszke voltam magamra, amiért mind a két világból tudok valamit és biztos voltam benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Minden félvér hasonlóképp érezhet.
Na de ismét elragadott az a fránya gondolkodásmód, amit a többiek csak sima hollós-eszmefuttatásnak neveznek.
Úgy döntöttem inkább felkelek, úgy is ezeket már kiolvastam, nincs kedvem még egyszer átrágni az egészet, bár kétségtelen, hogy szórakoztató lenne. Főleg azok a bikinis lányok a tengerparton…Az már kész rejtély marad, hogy a japánok hogy tudnak ennyire perverzek lenni. Mindenesetre még van mit tanulnom tőlük…
A fürdőszobát megcélozva megmostam az arcom, hogy fel tudjak frissülni és ne ragadjon a szemem a csipától. Sokan még amiatt is hülyének néztek, hogy én kézzel mosakszom. Én pedig azért tartottam őket hülyének, amiért ők a pálcájukat használják, semmi értelme nincs, még a végén rosszul végezheti. Egyetlen egy rezzenés éa ahelyett, hogy megmosná a lábát, levágja azt ott középen. Milyen tudatlanok. Hogy ilyenekre nem gondolnak!
Az órák teltek, én elfoglaltam magam mindenféle jóval (már ha másnak jónak számít az, hogy a varázslatokat tanulom), mikor a könyv szélén egy feljegyzést láttam. Egy varázsigét. Öntudatlanul az egyik alvó háztársam felé irányítottam. Teljesen belemerültem azokba a betűkbe, annyira olvashatatlanul írták rá.
- Ag…Agua…Ja, hogy Aguamenti! – Megkönnyebbülten könyveltem el magamban, hogy én ezt már tudom, azonban azt észre sem vettem, hogy közben a pálca hegyéből vízáradat zuhant rá egyik aranyvérű szobatársamra, aki ijedtében felugrott az ágyából. Egy rántással véget vetettem a vízsugárnak, nevetni viszont nem mertem…bár legbelül hangosan kacarásztam. Gyors bocsánatkérések közepette megszárítottam az ágyát és őt magát is, így jobb lett mint újkorában. Talán még ő is.
Az órák gyorsan teltek, én pedig előszeretettel használtam mindenféle bűbájt, amit eddig már ismertem, s közben vörös színű macskámnak adtam helyet magam mellett, aki a Tappancs nevet kapta, hat évvel ezelőtt. Na jó, igen, eléggé silány, de mit vártok egy másodévestől? Nem fogja elnevezni egy tudósról vagy épp egy híres varázslóról. Ez így egyszerűbb és könnyű megjegyezni. Persze némán is el tudtam volna őket végezni, de abban nem lett volna semmi mulattató. Ha én nem megyek a buliba, legalább ennyi szórakozásom legyen.
Az óra délután ötöt ütött, a hangulatom pedig egyre rosszabbá vált. Mindenki körülöttem csak arról a fránya griffis partiról beszélgetett. Megfordult a fejemben nem is egyszer, hogy elmegyek, de még mindig nem volt hozzá hangulatom. Nem vagyok az a hétvégenként mulatós típus. Időpazarlás. A könyvek fontosabbak, megtanítanak mindenre, amit csak tudnod kell és még unatkozni sem unatkozol velük. Bár az biztos, hogy a szép lányok ott szokták lerohanni a fiúkat. Egy kis pia nekik és bármire képesek...ezt múltkor tapasztaltam.
Felkaptam magamra valami göncöt és már indultam is egy Stephen King nevezetű író könyvével a kezemben. Cujo. Anya ijesztő könyvnek tartotta, ezért is hoztam el otthonról. Régen megírt darab, de elméletben világhírű volt. Ahogyan a lapokat olvastam úgy kerültem egyik folyosóról a másikra. Furcsán kihalt volt minden, csak néhány szerelmespár turbékolt néhol eldugott helyeken...És ha jól emlékszem, az a fiú még csak negyedikes. Az istenért, én miért nem tudok beszerezni magamnak egy normális barátnőt?
- Talán azért, mert fogalmad sincs mi az a normális. - Válaszoltam szinte gépszerűen saját magamnak, aztán meghallottam valamit. Valamiféle zokogást. Ha nem lett volna női eredetű, biztosan be sem fordulok a következő folyosóra, és a következőre. Á igen, a könnyező szobor. Sokat meséltek már róla. A könyvet becsukva sétáltam  hozzá egészen közel, majd feltápászkodva megsimogattam az arcát.
- Ha élnél, most megvigasztalnálak... - S csak álltam ott, a könnycseppeket és az élethű szobrot bámulva.

Óriási, elsöprő lendülettel török ki a Nagyteremből. Kezemben egy félig összegyűrt levél lengedezik, vállamról egy kis táska lóg a mélybe. Arcomon a feszültség, a kétségbeesés jelei mutatkoznak, szemeimben láthatóan gyűlnek a könnyek, de még küzdök ellenük. Küzdök azért, hogy benntarthassam azokat az átokfajzatokat, küzdök a gyengeség és félelem ellen, de túl nagy súly nehezedik rám. És most nem a táskára gondolok. Sokkal inkább az ujjaim fogságában lévő papírlapra...azaz annak tartalmára. Keserű, fájdalmas, aggasztó hírek. Otthonról, apáról. Azért jöttem le ide, hogy jóllakjak, erre egy bagoly megkeseríti az életem. Hát szép...mit ne mondjak nagyon szép dolog. Autóbaleset, súlyos sérülések, nincs eszméleténél... ne aggódj... A fejemben csak úgy kattognak a gondolatok, egymást követik a levél legfontosabb szavai, igenis aggódok. Már hogyne aggódnék? Nem tudom mi lesz, nem tudom, hogy egyáltalán látom-e még aput. Ilyenre még sosem gondoltam, de most legszívesebben hazarohannék, itt hagynám ezt az iskolát és ott lennék mellette...szüksége van rám. Érzem, hogy hiányol, érzem, hogy ott a helyem. Mégsem tehetem meg. Anyám azt kérte, hogy nyugodjak meg és maradjak...bármi is történjen maradjak. Hogy kérhet ilyet? Hogy teheti ezt velem? Szívem vadul kalapál, szinte érzem ahogy ki akar törni a test rejtekéből. Haladok előre, egyik lábam a másikat követi, de azt sem tudom mit teszek és hol vagyok. El kellene mondanom a húgomnak, meg kellene keresnem, tudnia kell erről. Nagy erőkkel próbálom rávenni magam erre a lépésre, de valami visszatart. Ismerem Tracyt, tudom, hogy ezt nem tudná feldolgozni...de azt is tudom, hogy joga van ezt megtudni. Reménytelenségemben a fejemhez kapok és ha lehet, akkor még magasabb fokozatba kapcsolok. Már szinte rohanok a folyosókon, eszeveszetten...céltalanul. Arra megyek, amerre a falak engedik, nem nézek se jobbra se balra, olyan mintha egy szellem lennék, csak úgy suhanok előre. Vagy még inkább alvajáró, aki nem lát, nincs tudatánál csak megy. Egy könnycsepp ekkor végigfolyik az arcomon, egészen a számig, érzem a fájdalom ízét. Nem akarok sírni, erős akarok maradni, hisz nekem van tartásom. Csak hát...ilyen helyzetben még sosem voltam. Nem akarok a legrosszabbra gondolni, nem nem és nem. Nem gondolok ilyesmire, apa kemény, erős a szervezete, fel fog épülni. Ugye nem csak nyugtatgatom magam? Nem, ebben hiszek, biztos vagyok ebben. Nincs más lehetőség, csak ez az egy létezik.
Tenyerem izzad, a levél szinte már átázik, de ez sem érdekel. Most csak az érdekel, hogy ne álljak meg és ne találkozzak senkivel, aki megállíthat. Egyedül akarok lenni, egyedül a gondolataimmal. Vagy pont most lenne szükségem egy támaszra? Semmit sem tudok, össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mit mondjak Tracynek, vagy hogy egyáltalán mondjak-e neki bármit is. Apa úgyis felépül és akkor jobb ha nem tud erről. De mi van ha...? Nem, nincs ha. Hirtelen hangokat hallok, fogalmam sincs mennyi ideje menetelek a folyosókon, nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy bármivel is tisztában legyek. Ugyan a hangokat hallom és azt is kikövetkeztetem hogy merről jönnek, de szavakat nem értek, nem is figyelek oda. Nem vagyok képes rá. Mellettem kisvártatva kirajzolódni látszik egy alak és az alakkal szemben még egy, kővé dermedt figura. Egy szobor. Elhaladok mellettük és csak akkor jövök rá, hogy hol is vagyok. Egy ideális helyen... a könnyező szobornál. Már-már lenyugodnék egy kicsikét, de akkor újra hatalmába kerít az az érzés. Megtorpanok, hátamat a falnak nyomom és lassan, megtört arccal csúszok egyre lejjebb és lejjebb, mígnem hátsó részem eléri a földet. Ujjaim engednek, a levél kicsúszik belőle és meglehetősen gyűrt állapotban landol a padlón. Nem bírom tovább. Két kezem összefogom térdeimen, fejemmel ledőlök és utat engedek a kitörni vágyó könnycseppeknek.

[Oké, talán túl tisztán látok...]

El sem tudtam képzelni, miért nem mozdulok. Egyszerűen képtelen voltam levenni a szemeim arról a szomorú ábrázatról...Mintha mondani szeretne nekem valamit. Valamit, amit máshogy nem tud kifejezni, csak a könnycseppekkel. De vajon mi lehet az?
Gyorsan megráztam a fejem. Mindig csak valamiféle rejtély vagy kalandzuhatag jár a fejemben, túl sok krimit néztem és olvastam már. Talán le kéne állnom...Na persze, mintha én ilyenre képes lennék. Meg nem tudom számolni hányszor gondoltam már erre, de egyszerűen képtelen vagyok lerakni azokat az izgalmas történeteket. Az egyik kedvenc egy vámpírokról szóló könyv, amelyben tökéletes fordulatok és akciók vannak: egyszóval minden. A szobám otthon tele van ragasztva mindenféle poszterrel, a kedvencekével.
Körbenéztem. Furcsa, hogy csak ebben a pillanatban vettem észre mennyien is vannak körülöttem. Azt hittem az összes diák odalent fog bulizni a griffendéleseknél, de ugyebár mindenki tévedhet, hiszen emberből vagyunk. Senki nem viselt talárt, egyedüli tanárként is Flitwick professzor masírozott errefelé. Miután megláttam rögtön felé fordultam, s biccentettem neki egyet, mire ő azzal a nagy mosolyával viszonozta. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, vajon miért is tartom kis növésűnek magam, vannak tőlem tizedszer kisebbek is, például ez a kis törpe. Nem, nem én vagyok kicsi, a háztársaim egy gorillák!
Bárcsak el is hinném, amit gondolok. Reménykedem benne, hogy egy nagy megtörténik és végre mindent tisztán láthatok. Tisztán...
S ekkor megláttam egy csókolózó párt. Még egyet.
- Oké, talán túl tisztán látok... - Ráztam meg a fejem, mire a kis zavartól lila lett a hajszínem. Pár szem rám is szegeződött, de azok vissza is húzódtak eredeti cselekedetükhöz. Vajon meg fogom tudni valaha is, mi az a szerelem? Most például szeretném ha végre eljutna hozzám is...De biztosan csak a környezet miatt érzem így. Nehéz beilleszkedni egy párokkal zsúfolt helyszínbe. Persze még várhat magára az a nagybetűs szerelem, hiszen akkor nem lennék szabad, nem csinálhatnám azt, amit akarnék, meg lenne kötve a kezem...Azonban mi van akkor, ha én ezt nem is bánnám?
Ismét megingatom a fejem, ezzel megpróbálva kilökni magamból a gondolatokat. Túl bonyolult ez még nekem, maradjunk csak az udvarlásnál. Már épp helyet akartam foglalni, mikor hallani véltem egy női hang zokogását. Rögtön a szoborhoz kaptam a fejem, de nem, nem ő volt. Hiába kerestem, a hang elcsendesült, s csak mosolygó arcokat láttam mindenhol. A könyv, amely eddig az ölemben pihent pálcám segítségével életre kelt és szállt utánam. Nem szeretek kényelmeskedni, de...néha meg kell tenni, végül is a varázslók mind ilyenek, akkor meg ne keltsünk feltűnést.
Ekkorra hajszínemnek már sikerült ismét vörös állapotba kerülnie, én pedig megtaláltam a hangot, amely keserves dallamokat adott ki magából. Szörnyű volt hallgatni azokat a melódiákat, így hát nem is türtőztettem magam: A lány mellé ültem, aki csodák csodájára háztárs volt.
- Szia. - Jól van, tehát nem csak én voltam az egyedüli, aki nem ment el abba a kis partiba. Kérdés nélkül kezemmel simogatni kezdtem a fejét. Haja sima volt, mintha egy finom selymet simogatnék, de mégis... - Rossz hír? - Pillantok a levélre, majd ismét annak gazdájára. - A nevem...Ó...Milyen csodás szemeid vannak.
Hát igen, soha sem voltam arról híres, hogy a véleményemet megtartsam magamnak, mindig ki kell mondani, amit úgy érzel. Tényleg eléggé megfogott a szeme, amelyből csak úgy ömlött a könny. Én ugyan nem vettem észre, de a hajam lilára színeződött, csak akkor, amikor oldalra pillantottam. Rögtön le is vettem róla a pillantásom, s a falhoz vágtam magam. No nem olyan durván, csak szelíden, s próbáltam visszafojtani ezt a fránya hajszínt. Régebben azt hittem, jó buli lesz mindig váltogatni, de speciális helyzetekben - mint például ebben is - eléggé zavaró. Én ugyan nem néztem rá, de kezemmel letöröltem egy éppen zuhanásra készen lévő könnycseppet, s elvigyorodtam. Sajnos azóta belém itta magát az érzelgősködés, mióta megnéztem pár romantikus filmet, így szinte kikerülhetetlen volt számomra, hogy ne akarjam megvigasztalni. Ez is anyám miatt van, ő ültetett le a tévé elé azzal a jelszóval, hogy ilyeneket kéne néznem...És akkor milyen lennék? Bele sem merek gondolni.
- Ha akarod ha nem, jobb kedved lesz. Oz szavára. - Na igen, és akkor gondoljunk is bele abba a mesébe, ahol a Nagy Varázsló segít másokon...Mégis miféle beteges elme találhat ilyesmit ki?
De mégis megtörténik. Az élet mindig okoz meglepetéseket.

Hatalmába kerít az a mérhetetlen, szavakkal ki nem fejezhető szomorúság. Csak úgy potyognak a könnyeim, mit potyognak? Áradnak. Két kezemmel a térdem markolászom, izzadt tenyerem a nadrágom gyűrkéli. Magam sem értem hova tűnt egyszeriben a pozitív gondolkodásom. Hisz az imént még úgy látszott, hogy sikerül lenyugtatnom a kedélyeimet, kiűzni a fejemből a félelmetes gondolatokat...talán mégsem. Egyszeriben fölém kerekedett a negativizmus, az ördög munkálkodik most bennem és én nem vagyok képes arra, hogy legyőzzem. Ugyan hallom a körülöttem jövők-menők hangjait, beszédfoszlányokat, de egy pillanatra sem tekintek fel. Csak remélni tudom, hogy senki sem áll meg, senki sem akar lehajolni hozzám, hogy megtudja mi történt...csak remélni tudom, hogy nem téved erre a húgom. Hogy én mekkora barom vagyok. Miért kell nekem pont egy elég forgalmas helyen kimutatni a legféltettebb érzelmeimet? Miért kell nekem pont itt elgyengülni? Szinte magamon érzem a kíváncsi és aggódó szemek fürkésző pillantásait, de makacs vagyok. Most nem kell senki... Vagy csak magamnak nem akarom bevallani, hogy igenis szükségem van egy vigasztaló, simogató, gyengéd kézre? Nem...most mégsem ezt akarom. Vagyis...egyszerűen csak nem akarok beszélni arról ami történt. Nem akarok újra felidézni azokat a rémisztő szavakat, nem akarom újra átélni azt a borzalmas másodpercet. Még mindig előttem van a kép, ahogy kibontom a levelet és meglátom benne... Egyből az a néhány szó, mintha az egész levél csak azokból a szavakból állt volna. Szemeim akaratlanul is a lényeget szedték ki belőle. Nem akarom...
Nem tudok szabadulni a gondolatoktól...nem megy. Űznek, nyaggatnak, számonkérnek, nem hagynak nyugodni. És az a legrosszabb az egészben, hogy egyetlen kép jelenik meg csak a szemeim előtt...folyamatosan, vissza-visszatérően. A haldokló apám. Már csak nem is küzdök a könnyek ellen, talán ez az, ami legalább egy kicsit lecsendesít, megnyugtat...már amennyire ilyenkor meg lehet nyugodni. Elengedem magam, engedem, hogy a könnycseppek záporozzanak, engedem a hüppögést, a fel-feltörő hangokat, a szipogást. Nem fogom vissza magam...most már úgyis mindegy. Aki akar, az úgyis megbámul, tehetek én akármit. Már nem is akarok tenni ez ellen.
Ekkor azonban egy halk, de annál határozottabb férfihang zökkent ki a gondolatok kusza világából. Erősebben jut el a fülemig, mint a többi hang, de mégsem vagyok biztos benne, hogy nekem szól. Már épp megemelném a fejem, mikor egy meleg kéz ér hozzám és lágyan simít végig barna fürtjeimen. Felnézek, hagyom. Legbelül még talán jól is esik. Kisírt, piros szemeim az ismeretlen srácra emelem és némán fürkészem tekintetét. Valahonnan mégis ismerős, de ezen időm sincs gondolkozni, mert a fiú szemei a mellettem heverő papírgalacsinra vetődik, majd jön az olyannyira nem várt kérdés.
- Nem szeretnék erről beszélni... - még mindig hüppögök, hangom a sok sírástól jóval mélyebb a szokásosnál. Egy könnyed mozdulattal felkapom a levelet és a zsebembe süllyesztem. Még véletlenül sem láthatja meg. Bár valószínűleg nem olyan bunkó... Óh, még be is mutatkozik...áá mégsem. Egy bókot ejt el, aminek máskor, más helyzetben igazán tudnék örülni, na de most...
- Ne gyötörd magad. Hidd el el tudom képzelni, hogy nézhetek most ki...az a kép pedig cseppet sem gyönyörű. -pillantok a fiúra. Nem firtatom a nevét, most valahogy az sem érdekel. Használhatatlan vagyok és talán ezt a srác is hamarosan belátja. Vagy ki tudja?
Egy metamorf mágus. Szomorúan figyelem a haj hirtelen változását, látszik, hogy a fiú próbál küzdeni ez ellen, de valahogy mégsem tud hatni rá. A vöröslő haj hirtelenjében lilába csap át, majd... Majd az ismeretlen keze felemelkedik és az arcomhoz ér. Milyen puha kéz... Most ez sem tudom értékelni. Nézem őt és hallgatom, sajnálom szegényt. Mintha hiába próbálkozna. A nevét azonban sikerül megtudnom.
- Miért, ki vagy te, Óz a nagy varázsló? -kérdem tőle teljesen reménytelenül. - Ezen még te sem tudsz segíteni. Hagyj magamra. -nem kérlelem, inkább csak úgy kijelentem. Talán magam sem tudom, hogy mit is szeretnék valójában. Talán örülnék ha lenne mellettem valaki. Akkor miért akarom elküldeni szegényt? Rejtély...

[Demonstrate.]

Rossz látni így egy lányt. Meggyötörten, fájdalmakkal viaskodva...eredménytelenül. A lányoknak mosolyogniuk kéne, nem pedig az élet problémáival küszködni. Ezért vannak a férfiak. Mi. Hogy boldoggá tegyük a nőket, s megmentsük az örök kárhozattól, a rossztól...
Most az a kis mondat ugrott be a fejedben, hogy sok képregényt olvasok? Ugyan. Attól még nem változott volna a véleményem. Egyébként is, mindig a képzelt világ a legszebb. Ott mindig a jó győz, a rosszat pedig eltörlik a föld színéről. Bár itt is így lenne, de nem. Az élet ennél kegyetlenebb. Itt már a gonosz vezet mindent, de én nem az a fajta vagyok, aki hagyja kibontakozni. Ha tehetek ellene megteszem, s most voltaképp itt egy, amit megtehetek.
Talán bunkóság volt, talán nem, de a zsebébe nyúltam és kivettem a levelet. Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha a sorok mind csak hazugságok lennének, s a pergamenen elrejtettek volna egy másik szöveget. Nem is haboztam tovább, pálcámat a kihajtogatott levélre szegeztem.
- Demonstrate. - Tátogtam a varázsigét, s vártam annak hatását. Vártam. Még mindig. A próbálkozásom kudarcba fulladt...De legalább megpróbáltam. Bocsánatért esedezve visszaadtam a kezébe, azonban miközben vártam, elolvastam a tartalmát. Hogyan fogok tudni felvidítani egy olyan leányt, aki az apjáról kapott rossz híreket?
- Nem kell róla beszélned, majd én... - Itt megálltam, s gondolkodóba estem. Még mindig nem találtam választ a kérdésemre, de gőzerővel kutatom. Hajam színe végre valahára megtalálta az eredetit, de a sok gondolkodástól kezdtem ingerült lenni, s a hajam is kezdte átvenni a szőke fajtát. Egyelőre nincs mit tenni, úgyhogy marad a vigasztalás. Kezemet az övéére teszem, s bólintok is hozzá egyet, majd magam felé fordítom, gyengén húzni kezdem, majd karjaimba zárom. Talán erre nincs megoldás, de hé! Mindig jól jön egy váll, amin kisírhatod magad.
Jelen esetben ez az én vállam.
- Ez hülyeség. - Szóltam könnyed hangnemmel, majd a szemeibe néztem, mosolyogva. - Néztél már tükörbe? Ezt a szép arcot semmi sem tudja felülmúlni...Na jó, talán az enyém.
Tényleg szörnyen nézett ki, de egy ártatlan kis füllentés nem árthat neki. Meglepődtél talán az egoista hajlamomon? Hát ne tedd. Sok ilyenre számíthatsz még és ezt csak poénból mondtam. Erősen bízom benne, hogy érti a tréfát és egy csalóka kis mosolyt is ki tudok belőle fakasztani. Ezt követően jött egy vicces megnyilvánulás. Jellemző. Régebben még számoltam is hányszor hallottam már ezt a heccet, de feladtam kétszáznál. Rövid, tüskés hajamat megvakartam, majd ismét felé emeltem a fejem.
- Meglepődnél ha tudnád, mennyire nagy...varázsló vagyok. - Féltem. Azt éreztem, hogy ezek csak el fogják őt ijeszteni, így a perverz beszólás vége is egy egoistásra sikeredett. A hajam színe állandó mozgásban volt, ezért is neveznek páran hangulatembernek, amit én nem is cáfolok. Ötpercenként is képes változni, ez már csak a társaságtól függ. Természetes módon eszem ágában sem volt magára hagyni az illetőt. Az elutasítás durcássá tett, s próbáltam is felállni, de vetettem egy pillantást azokra a szemekre és tudtam: nekem itt kell maradnom, mellette. Noha én nem tudhatom mit is érez, hiszen anyám és apám tökéletesen jól vannak, csak anya került egyszer kórházba, de az sem volt vészes és szerencsémre nyári szünetben volt.
- Használhatsz lelki szemetesládának. - Kezemet közben a combjára tettem és megpaskoltam - persze erőtlenül. - Erős lakat van azon a ládán, ami még egy titkot sem engedett ki a rejtekéből.
Persze, megértem ha ismét elutasítást kapok. De nem adom fel...egészen addig, míg nem sikerül jobb kedvre bírnom vagy legalább könnyebbé tennem a lelkét. Sokkal könnyebb úgy élni, hogyha van valaki, akinek kiöntheted a szíved, s ő hű társként megőrzi azokat. Persze nehéz ilyet találni, az esélye ennek egy a millióhoz...De én már nem is tudom, hány titkot őrzök. Talán túl sokat...De az a tudat, hogy segítettem másokon megnyugtat.

[Nadalia Graham számára ]
1997. június
A szobor környéke volt mindig is az egyik legkedvesebb hely számomra. A szobor vonásai, az a kellemesen borzongató légkör, ami körülöleli a márványba zárt hölgyet bármikor képes elvarázsolni. Hogy miért járnak ide párok, sosem értettem... Az egyetlen ok a zárt kis tér lehet, de a hangulat inkább borongós, mint kellemes, nem éppen meghitt. Én pedig már jó ideje csak az ilyen helyeket keresem fel, ha tehetem, egyedül. Az iskolai nyüzsgés elől jó ide elrejtőzni, és csak ritkán fordult elő eddig, hogy társaságba botlottam volna. Ma pedig végképp nem számítottam emberekre: az idő borult, az égen baljós fellegek úsztak lustán, bármikor eleredhetett az eső.
Egyedüli társam a rúnákkal teleírt könyvem volt. Végignyúltam a hűvös kövön, jobb lábamat felhúztam, a térdemen megtámasztottam a könyvet és jegyzeteltem, bal lábam leért a földre. Néha megálltam,és merengve néztem a kőszobrot.Sokszor gondolkoztam el, vajon kit ábárzolhat... Ki lehetett ennyire igéző, hogy a szobrász ilyen csodálatos műbe tudta zárni a báját?
Aztán visszafordultam a könyvemhez, hogy folytassam a munkát, de elment tőle a kedvem. Már amúgy is túl voltam a nagy részén, a maradékot ráértem később megcsinálni. Felbámultam a felhőkre, és összehúztam magamon a vékony kabátot, amit a szokatlan hideg miatt vettem fel.
A helyhez egyetlen szűk bejárat vezet, és ezen keresztül érkezett meg ekkor a lány.
A vihar közeledő fényeitől hűvös színekben pompázó kertecskében feltűnő jelenségként robbant be barna hajával, szemével, és kecses termetével. Felismertem: az egyik Graham lány volt, a nővére, Norkys felettem járt és háztársam volt. A megjelenő lányról csak annyit tudtam, mardekáros és egy évvel fiatalabb nálam, de még sosem beszéltem vele, nem ismertem.
Mikor betopant, arra gondoltam, felállok és elmegyek, hiszen a feladatommal kész vagyok, és gyakorlatilag azért jöttem, de aztán meggondoltam magam. Túl szépek voltak a viharfelhők, és a kastély nyüzsgése sem vonzott különösebben. Ezen kívül egy másik pad is akadt a kis terecskén, ahol elüldögélhetett. Csak remélni tudtam, hogy nem zavarom, és nem kell elmennem. Mikor belépett, feljebb toltam magam a padon, és rámosolyogtam. Fogtam a könyvet, az ölembe fektettem. Ekkor beugrott a neve is: Nadalia. Szép, egzotikus név. Vajon milyen lehet kiejtve?
Könnyedén megtudhattam...
-Szia Nadalia - köszöntem rá. Ahogy sejtettem... Neve dallamosan zengett, illett hozzá. Úgy helyezkedtem, hogy elférjen köztem és a szobor közt, ha esetleg nem gondolta meg magát látva, hogy magányra itt nem számíthat, és mégis átmászik rajtam, hogy elérje a másik padot. Persze nem tudhatta, hogy nem vagyok egy leszólítós-csevegős típusú ember, és ebből kifolyólag olyan csendben üldögélhet, amilyenben akar. Én nem fogom zargatni.
Elhelyezkedtem, hogy lássa: én maradok. Nem provokálni szerettem volna, távol állt tőlem, egyszerűen nem volt kedvem elhagyni a rejtelmes hangulattal átitatott kis zugot. De kissé elfeledkeztem magamról, valószínűleg sokáig néztem, mert úgy láttam, feszélyezve érezte magát. Gyorsan elfordítottam a fejem, és néztem tovább a felhőket, de nem volt könnyű. Sok szép lány jár az iskolába, ez kétségtelen, de Nadalia még a legszebbek közt is feltűnt volna különös kisugárzásával, sötétebb tónusaival. Igazán nem bántam volna, ha esetleg szóba elegyedik velem. Aztán úgy gondoltam, már az is elég, ha csak marad, és néha ránézhetek. Belefáradt már a szemem a túl sok csinibabába, enyhülés némi finomabb, igényesebb szépség.

[Lucas Conolly számára   ]

De a jó és rossz tudások fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amikor annak gyümölcséből eszel, halálnak halálával halsz meg.

M különösebben jó hangulatomban vagyok, hogy ez minek tudható be, magam sem értem, ami nem is furcsa vagy szokatlan, hisz sokszor nem tudok kiigazodni magamon. Bonyolult személyiség lennék? Talán igen, talán nem is annyira. Mégis foglalkoztat a kérdés, vajon mi a baj velem, hogy nem született még olyan ember a földön , aki megértene. Nem olyan, aki bólogat, ha mesélek, nem olyan, aki minden cselekedetem helyesli, hanem olyan, aki figyelmeztet, ha hibázok,együtt búsul velem és nem akar szánt szándékkal felvidítani, hanem megért.
Megértés. Bonyolult szó, talán szavakkal körbe sem lehetne írni. Mégis mindannyian megpróbálunk szinonimát találni rá. Nekem a megértés az, ha nem lehurrognak ha vétkezem, hanem óvatosan figyelmeztetnek. De nem akarom most a szép napot melankolikussá tenni, sokkal inkább kivágyok, ki a szabadba. Ahol nem visító csitrik és gyermeteg fiúk vesznek körül, hanem a szél fújdogálja az arcom, a szellő belekap hajamba, vagy a hideg mardossa a kezem.

Amint kiléptem a szabadba, tudtam, hogy merre tartok. Felnéztem az égre, esőre állt, viharfelhőket véltem felfedezni rajta, de nem futamodtam meg, magabiztosan lépkedtem afelé a hely felé, amit végállomásként tűztem magam elé. A könnyező szobor. Milyen szépen cseng a neve, s milyen komorságot áraszt. A nő kit a művész ábrázol rajta nem lehetett éppen a legjobb kedvében, a boldog fiatal párok mégis mindig körül nyüzsögik. Hogy ő ettől vidámabb lenne vagy még jobban elkeserítené, arról dunsztom sincs, a lényeg, hogy én egyedül szoktam oda menni, egy-egy könyv kíséretében, vagy akár semmi nélkül, pusztán bámulni a gyönyörű délutáni égboltot vagy magát a szobrot. Társaságom ritkán akad, de úgy néz ki, most másként alakul a helyzet.
Amint beléptem a kiskapun, a két pad közül az egyiken egy megnyerő külsejű srác ült. Nekitámaszkodva a padnak, egyik lábát lelógatva, s térdén egy füzettel. Akaratlanul mélyen a szemébe néztem, fájdalmat láttam, és őszinteséget. Nem tudom miért, de ezt olvastam ki a szempárból, amiben majdnem elvesztem. Nem akartam feltűnő lenni, így inkább elindultam az egyik pad felé, amihez " a fiún keresztül" vezetett az út. Lépkedésem közben nevem hallottam, azt hiszem képzelődöm, de nem, a padon fekvő fiú volt az, aki rám köszönt.

Szokatlanul kellemes hangja volt, hallgattam volna még egy darabig, de a mondat abbamaradt, Hogy honnan tudja a nevem, arról sejtésem sincsen, és szégyenszemre nem tudom ki ő, de köszönni akartam neki.Így lassan lépkedtem felé, majd hajam baloldalamra raktam át, oldalra hajoltam egyenesen a füzete felé, közben a hajam súrolta a lábát. A füzeten a következő név állt : Lucas Conolly.
Nem gondolkodtam azon, hogy udvariatlanság megfordítanom a füzetét s arról leolvasni a nevét, egyszerűen tudni akartam, hogy ki ő.Ki ez a titokzatos srác ebben a vékony kabátban, aki arra késztetett, hogy pír jelenjen meg az arcomon. Sosem szoktam elpirulni, de mikor az arcom a füzete felé közeledett, azt hiszem, megtörtént. Hogy ne tűnjek ostoba csitrinek, vissza kell köszönnöm neki, hogy legalább indokot szerezzek arra, miért vagyok olyan nagyon kíváncsi a nevére.
-Szia Lucas.
Mondtam neki lágy, búgó hangon, majd azon elmélkedtem, hogy jussak át a másik padra, és hogy lépjek úgy, hogy véletlenül se essek rá.


A lábammal már léptem, majd gondosan pakolgattam, hogy nehogy megtaláljam taposni, közben óvatosan hajoltam át fölötte, de direkt közel hozzá, érezni akartam az illatát, mélyen a szemébe nézni, és azt, hogy a közelemben legyen.Kevés fiú van, aki képes elérni azt, hogy vonzódjam hozzá. Neki azt hiszem sikerült, és érthetetlen okokból én ennek örülök. Úgy viselkedem mint Kys, mi a franc ütött belém? Közben éreztem, hogy egy csepp eső a vállamat érinti, igen, nem volt rajtam se talár sem kabát, egy egyszerű fekete ujjatlan lenge szoknyában érkeztem, aminek csipkés volt az alja. Nem érdekel, ha teljesen elázok s a ruha rám is tapad, érezni akarom a hideg cseppeket a vállamon, ahogy átcsorog a mellkasomra, s ahogy a hajam is egyre vizesebb lesz.
Vonz az eső, vonz a srác, nem akarok most elmenni innen, bármi is történjen, ha villám csap egy fába, akkor sem mozdulok innen.

Talán megőrültem, nem ez más érzés. mint amikor valami nagyon csábít, de tudod, ha megkapod, bűnt követtél el." De a jó és rossz tudások fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amikor annak gyümölcséből eszel, halálnak halálával halsz meg." Én éhes vagyok...

[Nadalia Graham számára]

Esőfelhők másztak lustán az égen, mintha csak azon tanakodnának, mihez kezdjenek velünk, akik fáradtan bámuljuk őket a földről. De én nem nézhettem sokáig őket, mert az eget eltakarta egy arc. Nadalia.
Minden vonást megfigyelhettem rajta, íves arcvonalát, mélybarna szemeit, haja hozzáért a lábamhoz, ahogy hirtelen és - számomra - szokatlanul felém hajolt, és végigmért engem, majd a dolgaimat az ölemben. Eztán köszönt csak, hangja dallamos volt, mély és telt. Mintha valaki csak kitalálta volna ezt a lányt. Maga volt a tökéletes elegancia némi természetes és bájos arroganciával, lényéről sütött, hogy nem egy meghunyászkodó típus. Ez biztos sok korombeli srác figyelmét felkeltette, de az én szívem akárhányszor úgy érzetem, életre kelt, azonnal sajogni kezdett. A régi sebek égtek és martak, ahányszor csak nagyobbat dobbant a szívem, így inkább hagytam, hogy az kihűljön. Nem vol túl griffendéles hozzállás inkább csendben szenvedni, mint felvenni a harcot, de még nem álltam készen megküzdeni a fájdalommal.
Nadalia próbált keresztüljutni rajtam, de nem láttam, hogy feszélyezte volna a közelségem. Elnézegettem, amíg helyet foglalt. Mozgása akár egy óvatos ragadozóé, ami elfoglalja a pozícióját. Fekete ruhájában elhelyezkedett, szoknyáját maga alá tűrte, és felnézett az égre. egyedül érkezett, talán vár valakire. Tekintetem elvettem róla. A könyvemen megjelent egy apró, ragyogó folt. Az első esőcsepp, akár a könny. Magára vonta a figyelmem, felidézett bennem olyasmit, amit máskor nem hagytam. Arra a cseppre emlékeztetett, ami arra a bizonyos pörkölődött szélű papírosra hullott. Az első és utolsó könnyre, amit ejtettem, ami tömény félelmet és keserűséget hordozott, amit több sosem követett és még egy ideig nem is fog... Hagytam, hogy elárasszanak az emlékek, hogy végigfussanak rajtam, és aztán elüljenek. Egy pillanatra behunytam a szemem és elképzeltem azt, amiről tudtam, hogy soha többé nem láthatom: a családomat, az otthonomat. Néhány pillanatra megint ott voltam, az illatos liliomok közt, a tuják árnyékában, hallgattam a sok vendég zsivaját, és figyeltem, ahogy az anyám osztogatja a frissen sült süteményeket, arcán a büszke mosollyal. Aztán egy halk moraj visszarántott a jelenbe.
A távolban már dúlt az égiháború, a hegyek közt vadul harcoltak a felhők, haragjuk villámokat szórt. A félénkebb foszlányok kezdték siratni őket, egyre több helyen koppantak a cseppek, amiket sötétlő társaikért hullattak. Összeszorult az állkapcsom, majd a tekintetem elvonta Nadalia, aki szintén a felhőket nézte. Arra gondoltam, vajon hány szívet tört már össze. Bárhogy igyekeztem nem csábítóként gondolni rá, nehezen ment. A természet vagy néhány ügyesen használt bűbáj hatására igazán igéző látványt nyújtott, ahogy csendben ázott. Talán szándékosan tette, talán tényleg élvezte a hűvös simogatást, nem tudhattam, de azt igen, hogy szép lány, és hogy gyönyörű nő válik majd belőle. Hogy szerencsés-e, akinek a szívét adja? Valószínűleg sosem fogom megtudni, de nem is az én dolgom. A barna szemekben tanyázó értelem és ravaszság ötvözve a nyugodtan kavargó energiákkal különleges kisugrázást kölcsönöztek neki, és nem kifejezetten a "kedves kis csaj" benyomását keltették.
Feljebb húztam a lábam és összébb a kabátot. Rátettem a fejem a térdemre, de már nem tudtam teljesen a felhőkre koncentrálni. Amúgy is túl borongós volt az idő akkortájt, nézhettem akár másnap is, de Nadalia társasága valószínűleg múló dolog, annak ellenére, hogy nővérét ismerem és kedvelem is. Ő annyira különbözik tőle, mintha... mintha egy másik fajhoz tartozna. Pletykákat ugyan mindenki hallhat, én sem kerülhettem el őket, és volt, ami nem különösebben tetszett, de bár fenntartásaim voltak, úgy éreztem, egy esélyt igazán megérdemel. A sötét és mély aura, ami körülvette, végzetesen vonzott, és ha nem lettem volna amúgy is visszahúzódó és mondhatni sérült, nagy valószínűséggel azonnal lefegyverez egyetlen pillantásával.
A eső közben egyre jobban eleredt, mosta a szobor arcát is.
Elővettem a pálcám, hogy egy védővarázslattal megóvjam magam a víztől, mert bár a viharokat és az esőt szeretem, nem akartam bőrig ázni. Aztán meggondoltam magam, és egy olyan igézést választottam, amit a közelmúltban tanultam. Ettől a víz bár hozzáér az emberhez, szinte azonnal el is párolog. Így élvezhettem az eső érintését anélkül, hogy úsztam volna a vízben. Nadaliára néztem az egyre sötétedő fényekben, és úgy éreztem, meg kéne szólalnom. Úgy látszott, mintha szívesen beszélne valakivel, mintha unatkozna. Nem mertem volna megesküdni rá, de azt hiszem, gyakran rám pillantott. Ez persze enyhén szólva is egoista megérzés volt, így inkább gúnyos mosollyal megráztam magamban a fejem, viszont megszólaltam.
- Szép az idő, nemde?
Sablonos téma volna ugyan, de némi cinizmussal bemázolva egészen más jelentést kap. Halvány mosollyal ránéztem, majd a szürke pamacsokra, és megint vissza rá. Feltámadt a szél, belekapott gesztenyebarna hajába, az enyémet is borzolta. Lenge ruhájában törékeny látványt nyújtott.
- Nem fázol? - tettem fel a kérdést olyan hangon, amiben benne volt a felajánlás, és már azon gondolkoztam, vajon milyen bűbájt használjak, hogy megóvjam a hidegtől, vagy elég-e, ha a kabátomat adom. Aztán hirtelen lejátszódott bennem a kérdés, a jelenet újra, és a felismeréstől magamban nevetve ismertem el: azért a vonzerő az vonzerő,  senki sem menekülhet. És bár ennek meg kellett volna ijesztenie, inkább megkönnyebbültem. Már régen nem tudtam magam annyira elengedni, hogy lehulljon rólam a páncélom, most meg nézzenek oda: elég egy csinos lány, hogy megint azt érezzem, élek és része vagyok ennek a világnak. Ennek a világnak, aminek más is ugyanolyan tartozéka, és amiben most is ott kószál egy gyilkos. Sőt - bukkant fel emlékeimben egy kis szóbeszéd foszlánya - talán egy potenciális gyilkos ül velem szemben, gondoltam. De végülis, ha minden a terveim szerint alakul, én sem vagyok más, mint egy vadász, ami egy ragadozóra les...
Érdeklődve néztem a lányt, várva a válaszát.

[Lucas Conolly számára]

Lassan a gomolygó felhőkből az eső is eleredt, és én ostoba persze elfelejtettem magammal hozni a pálcámat, így bármiféle bűbáj használata lehetetlen volt. A hajam lassan hozzátapadt a tarkómhoz, és ösztönösen le-le sütöttem a szemem, hogy az esőcseppek ne folyjanak bele, Mikor a srác megkérdezte, hogy szép-e az idő, némi iróniával a hangomban válaszoltam neki, hisz hát mit is mondhatnék, ha itt bőrig ázok.
-Kimondhatatlanul gyönyörű..
Nyögtem ki végre, majd mikor azt kérdezte, nem fázok el, ösztönösen elnevettem magamat, miközben a fogaim vacogtak.
-Köszi a kérdést, kicsit kellemetlen ahogy az arcom lassan a hátamra tapad és a felsőm rátapad a mellemre meg a combomra, de egyébként elég kellemesen érzem magam.
Válaszoltam, majd a jobb lábam előre nyújtottam, és láttam, ahogyan vízcseppek szállnak ki belőle az orrán át egyenesen a srác felé.

-Öhm..elnézést.
Nyögtem ki, mikor láttam, hogy egy csepp a nadrágját találta el, teljesen véletlenül volt és tényleg csak egy kis vízcsepp, de akkor is, az az ostoba etikett.
De miért is kérek én bocsánatot? hisz én olyat nem szoktam? Vajon mi ütött belém?
Kérdeztem magamat, majd fürkészni kezdtem a fiú tekintetét, és nem tudtam kiolvasni belőle semmit, bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam eldönteni, hogy kivel ülök szemben. Sosem volt dolgom még hasonló személlyel, aki iránt egy kis érdeklődést is mutattam, a srácok, akikkel eddig összehozott a sors, mind csökött agyú gyermekded érzéketlen  idióták voltak, de ő elütött mindtől.

A hangja, mint valami hívogató dallam csengett még mindig a fülembe, két mondat ugyan, de tisztán feltudom idézni mind a kettőt, szóról szóra, ugyanabban a hanglejtésben. Valami megmagyarázhatatlan volt benne, valami olyan, ami egyszerre taszít és vonz, mint ami megigéz, mint mikor vadászik az ember. Meglát egy veszélyes vadat, tudja, mennyire veszélyes, de megakarja kaparintani. A kínos az, hogy nem tudom eldönteni, én ugyan a vadász vagy a vad vagyok? Feltekintettem az égre, az eső kicsit enyhült, de nem akart elállni, és én csak ültem ott megigézve, és nem tudtam levenni a tekintetem a fiú arcáról. Túl komoly ahhoz, amennyi idős lehet, és egyedül van. Biztosan valami trauma érte ezelőtt, de az is lehet, hogy egyszerűen dobta a barátnője vagy összeszólalkozott valamelyik háztársával.Minden estere mint a kérdés csak úgy kibukott belőlem
-Mond csak, hogyhogy egyedül vagy itt ezen a szent helyen, ahol a párok szoktak turbékolni, hm?

Mondtam, majd gyorsan a számra kaptam a kezem, de valamivel meg kellett törni a csendet, és mivel neki nem nagyon akaródzott, így én lettem a kezdeményező fél.Más esetben  már rég bent szárítkoznék az iskola falai között, de ez egy különleges alkalom. A szélsőségek embere vagyok, vagy kedvelek valakit, vagy utálok, vagy jól siker egy nap vagy rosszul, szóval semmi köztes állapot. Érdekelne, hogy a penge melyik élén táncolunk most, mert egyik oldalra mindenképpen át kell billennie a szituációnak, ahogy az esetek nagy többségében nálam. Vártam a válaszára, közben pedig azon kaptam magam, hogy egyre közelebb ülök hozzá, azt sem tudom hogyan azt sem tudom mikor, de már ott voltam mellette, egy karnyújtásnyira,

]

[Nadalia Graham számára]

Elmosolyodtam kesrnyés válaszán, és kissé aggódva figyeltem, ahogy vacog. Ruhája és haja egyre inkább hozzásimult, kiemelve alakját, ami nem meglepő módon igazán gyönyörű volt. Mikor épp az eget nézte, és áztatta az arcát, végigmértem. Bizony, nagyon csinos lány volt, kétségtelenül a hódító típus. Nem mondhattam, hogy nem az esetem, de általában nem érdekeltek a kirívó és feltűnő lányok, akik tisztában is vannak a saját nagyon is erős hatásukkal, de Nadalia úgy tűnt, annak ellenére, hogy jól tudja, mennyire jól néz ki, nem foglalkozik vele.
Nevetés volt a válasza a kérdésemre. Kissé metsző, de dallamos. Már ez is elég volt, hogy felfogjam: igen, tényleg hülye kérdés volt. Válasza ugyanolyan cinikus hangnemben hangzott, ez megmosolyogtatott, közben azért zavarbaejtő is volt, de úgy dönöttem, felveszem a kesztyűt. Szemeimet belefúrtam az övébe, és egész kicsit közelebb hajoltam.
- Pedig sok srác sokért nem adná, ha végignézhetné, ahogy elázol...
Nem láttam nála pálcát, pedig az időre panaszkodott, ezért úgy döntöttem, kérdés nélkül segítek neki megoldani a problémát. Elővettem az enyém, majd elmondtam a Leperexet, végigsuhintottam teste vonalán. Az eső így már nem árthatott neki. Én párologtam tovább a cseppek alatt. Az utolsó cseppek rajtam landoltak, ahogy kinyújtotta hosszú lábát. Nem sokon múlt, hogy hozzámérjen, de csak a víz talált utat hozzám. Bocsánatkérésére csak megráztam kicsit a fejem.
- Semmi gond. Nézd!
Kinyújtottam a kezem és felhúztam a sötét ingem ujját, hogy lássa, ahogy az esőcseppek köddéválnak a bőrömön.
- Nem fogok elolvadni - jelentettem ki, és ezt nem csak a vízre értettem, bár ezt ő nem tudhatta. Ha az volt a célja, hogy magába bolondítson, nem járt rossz úton. Ha csak a külsőre figyelnék, már az első pillanatban szétestem volna. Nekem valakit meg kell ismernem ahhoz, hogy azt mondhassam, szeretem. Hogy Nadalia tetszett, ez nem volt kérdéses. De hogy kedveltem-e? Azt még én sem tudtam. Szarkasztikusan csengő szavai szimpatikusak voltak, de a keserűt ha sokáig érezzük, kellemetlenné válik. Tekintetem még egy ideig rajta pihent, aztán viszafordultam a felhőkhöz. Szám sarkában még ott ült a mosoly, éreztem, ahogy azt is, hogy érdekes beszélgetésnek nézhetek elébe.
Nem tévedtem. A csendet ő törte meg egy logikus kérdéssel, amire én is kérdéssel feleltem, még mindig az eget mustrálva, figyelve, ahogy a hatalmas foszlányok egymáson csúsznak át, villámokat hagyva maguk után a messzeségben.
- Ezt én is kérdezhetném.
Újra felé fordítottam a fejem. Észrevétlenül közelebb került, arca alig egy méterre volt már csak. Néhány éve egy ilyen helyzettől zavarba jöttem volna, de most alig egy kicsit vert gyorsabban a szívem. Barna szemeiben szinte felolvadtak az enyéim. Így , tartva az érdekes szemkontaktust, válaszoltam. - Tanulni jöttem, de aztán mint láthatod - vontam el róla megint a szemem, és jobb kezemmel egy gyors kis mozdulattal az égre mutattam - eleredt az eső. Szeretem a vihart... És szeretem a magányt.
Összekulcsoltam a kezem a térdem körül, ettől alig néhány centire kerültem a lábától.
- Hát te? Vársz valakit? Vagy... épp rád vár valahol valaki, hiába? - vontam fel érdeklődve és sokat mondón a szemöldököm, és tovább pihentettem a fejem a térdemen, a szemeim pedig rajta. Hangom hiába is volt incselkedőnek szánt, én éreztem rajta a hűvös élt, amit évek óta nem tudtam eltűntetni belőle, de ami az smeretlenek számára talán fel sem tűnt. Hogy ezt ő is észrevette-e, és hogy hogy reagál majd rá, az az ő dolga volt. Kifinomultsága miatt meglehet, hogy érzékelte.
De nehezen ment idegenekkel a kötetlen és főképp az őszinte beszélgetés, így most itt volt az alkalom, hogy gyakoroljam.

[Lucas Conolly számára]

Váratlan helyzetben találtam magam, a srác szó nélkül segített egy kis bűbájjal, és éreztem ahogyan az eső már nem mossa a szempilláim, és hogy nem fázok olyan borzalmasan, mint ahogyan az előbb. Megdöbbentő, de hálát éreztem, és nem csúszott megfelelő szó a számra. Ajkaim még dideregtek az iménti megázás miatt, de parancsoltam magamnak, hogy hagyjam abba, hisz nem illik megmutatni emberi gyengeségeinket ha társaságban vagyunk.
Mikor felvetette a kérdést, hogy várakozik-e rám valahol valaki feleslegesen, megrándítottam a vállam, és csak ennyit feleltem.
-Tudod jobban szeretek magányosan üldögélni, egészen addig, míg nem akad megfelelő társaságom.

Néztem rá sokat sejtető félmosollyal az ajkaimon, és közben hallottam, ahogy a villámok becsapnak itt-ott. Elégedetten néztem hol az égre, hol a srácra, és azért éreztem, valami nincsen rendben velem. Belül persze tudtam mi az, ami nem stimmel. Rég volt, hogy letudtam valakivel ülni beszélgetni, és érdekelt mit mondott, érdekelt hogyan néz, érdekelt hogy érdeklem-e. Talán csak a képzeletem játszik velem, de úgy éreztem, neki sincs ellenére a társaságom, ami felettébb megnyugtató annak ellenére, hogy jómagam is voltam már fültanúja azon pletykáknak, amik rólam terjengenek, persze a felük sem igaz, és szürreálisak rám nézve, már-már nevetséges feltételezések, de alapjuk van, az bizonyos.
Mindenki tisztában van a dologgal, hogy  minden pletyka  rendelkezik általában  egy halovány kis igazság alappal, hisz az is abszurd, ami mi csinálunk az iskolában, varázsolunk majd elhelyezkedünk a varázslótársadalomban, közben titkolózunk a muglik elől és így tovább. Érdekes nem ?

Újabb gondolatmenet futott végig az agyamon. Túl tökéletesnek éreztem ahhoz, hogy most itt üljön velem szemben és társalogjunk. A képzeletem játszana velem? Ezt könnyen megtudhatom. Óvatosan belecsíptem a karomba, de ő még mindig ott ült velem szemben, fejét térdére hajtva, karjával átkarolta azt. Egy csillag alakú medálra lettem figyelmes, ami egyfajta karkötőként díszelgett a csuklóján. Óvatosan előrenyújtottam kezem, hogy szemügyre vegyem  tárgyat.
-Szabad?
Kérdeztem a szokottnál bizonytalanabb hangon, majd ujjam közé vettem a kis medált. Művészi kidolgozás, meg kell hagyni, de kitől is kaphatta.
Oh, Nadalia, hát nem egyértelmű, a barátnőjétől.
Szólalt meg a hang a fejemben, ami arról győzködött, felesleges rákérdezni a dologra. De nem hittem a hangnak, ahogyan általában senkinek sem szoktam, és elfojtott hangon érdeklődtem:
-Megajándékoztak vele?
Kérdeztem, majd hozzáfűztem egy dolgot, nehogy olyannak tűnjek, aki mindenbe beleüti az orrát.
-Gyönyörű, imádom a karkötőket.


Mondtam neki, majd a szemét kezdtem el bámulni, hogy milyen érzelmeket vált ki belőle a kérdés. Ha az ajka lefelé görbül, fájdalmas vagy szomorú emlékek fűzik az ajándékozóhoz, ha mosolyra húzódik szája, akkor viszont valami közel álló ember volt az ajándékozó szellem  vagy akár saját maga.
Úristen, én analizálom.
Teljesen megbolondultam az már biztos. De hogy a beszélgetőpartnerem vagy az eső váltotta ki ezt belőlem, az számomra is rejtély. Rég volt rám valaki ilyen hatással, talán Edward volt az, akinek hangja most is tisztán cseng a fülemben, arca és vonásai és belerögződtek az emlékezetembe. Mindig is az olyanok vonzottak, akikben volt valami megmagyarázhatatlan sárm és titokzatosság, ostoba nők vagyunk mi, egy mosoly és olvadunk.

[Nadalia Graham számára]

Bár az eső egyre jobban rákezdett, és az ég is sötétebben borult a világ fölé, én egészen kellemesen éreztem magam. Nem fáztam, Nadalia sem fagyott már meg (látszólag legalábbis), mindketten elmélyülve bámultuk a legtöbb ember által gyűlölt viharos eget. Úgy éreztem, a lány egy része hasonlít rám, annak ellenére, hogy a rámenősebb embertípusba tartozott. Hanglejtése, keijtése azt jelezte, hogy a társaságom vagy kedvére van, vagy épp ellenkezőleg: a világ végére kíván.
Ez a gond csak a nőkkel. Megfejthetetlenek, ha meg mégis sikerül rájönnünk, hogy hogy is működnek, egyszeriben unalmassá válnak. Az élet kegyetlenül bonyolult.
Mikor megrántotta a vállát, még az az egyszerű mozdulat is át volt itatva nőiességgel, kecsességgel. Úgy néztem, mint valami látványosságot, és élveztem, hogy ellazulok a látvány hatására. Egészen új érzés volt. Nem is emlékeztem, mikor vettem figyelembe egy lányt utoljára, de most rá voltam kényszerítve, karnyújtásnyira egy jelenségtől, és nem volt rossz újra embernek lenni, ha csak egy kis időre is. Eszemben sem volt elcsavarni a fejét vagy flörtölni, kihasználni, egészen egyszerűen csak el szerettem volna lenni vele. Ez pedig lehetségesnek tűnt. Mosoly suhant át az arcomon megjegyzése hatására. Dörgött az ég, villámok cikáztak egyre közelebb, én pedig a vihar közepén merengve néztem az ifjabbik Graham lányt.
Aztán egyszer csak megint meglepő mozdulatot tett: udvarias kérdést követően lecsapott a karkötőmre, az egyetlen dologra, mai örökké rajtam volt. A jelre, ami emlékeztetett bűnömre, hogy megöltem egy ártatlan embert. Elegáns mozdulattal vette szemügyre, keze hozzáért a csuklómhoz. Hideg volt. Nagyon. Akárcsak a mellkasomba betörő jeges szél, és az agyamat elárasztó borzalmas emlékek.
Nyeltem egyet, próbáltam visszafogni az érzelmeket, amik ott kavarogtak bennem, hogy egy se tűnjön át a könnyed álarc mögül. Nem tudom, sikerült-e, hogy észrevette-e, hogy fájó pontra tapintott. Egy pillanat alatt kellett döntenem, hogy reagálok: elkapom-e a kezem, összepakolok, és elvonulok egy helyre, hogy magányosan marcangoljam magam, vagy gátat szabok a fájdalomnak. Végül felülkerekedett bennem a harci ösztön, és mosolyt erőltettem hökkent arcomra, így válaszoltam neki.
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy megörököltem.
Nem jártam messze az igazságtól. Barna szemeit mosolyogva rám emelte, és megdicsérte az ékszert, ami valaha valójában egy lánc volt. Egy apró, vékonyka nyakban függött... Megráztam magam magamban, és olyan erővel nyomtam el az emléket, hogy még a szemem is behunytam a nagy koncentrálásban egy pillanatra. Mikor kinyitottam, Nadalia engem fürkészett.
- Bocs, csak... sok emlék fűződik hozzá, ez minden. De valóban szép darab. Nem épp férfias, de nekem sokat jelent.
Visszavettem a kezem, és töprengve néztem a fény játékát a kis fénylő csillagon. Egy esőcsepp futott végig rajta, megtörve a tökéletes simaságot. Szemöldökráncolva néztem magam az apró tükörben, aztán gyorsan újra összekulcsoltam a kezeim, és megint a felhőknek szenteltem a figyelmem. Szemem sarkából láttam, hogy a lány kissé talán elégedetlenül szintén az eget kémleli, és enyhe bűntudatot éreztem.
Ő csak kedves és érdeklődő volt, erre én elhúzódtam. Nem tudhatta, hogy mire is kérdez rá, nem volt jogom ezért büntetni. Ha szerette is a magányt, úgy vettem észre, a társaságom nem zavarja, és meglepő módon az ő hűvös, mégis kedves magatartása is imponált nekem. Nem volt hát értelme szétzúzni ezt a törékeny ismerkedést, ezért hozzáfordultam megint, lazább hangnemben kérdezve.
- És én most megfelelő társaságnak számítok?