+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  A könnyező szobor
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 3 [4] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A könnyező szobor  (Megtekintve 19178 alkalommal)

Nadalia Graham
Eltávozott karakter
*****

.:: okosabb mint egy hatodikos ::.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #45 Dátum: 2009. 10. 25. - 16:13:23 »
0


[Lucas Conolly számára]

Tudtam, hogy fájó pontra tapintok, amikor a szemében megláttam azt a sok gyötrelmet, ami a karkötőhöz fűzi. Egy ideig azt hittem, sikerült tönkre zúznom ezt a kellemes kis beszélgetést, pedig igazán nem volt ez a célom. Ha ezt tudom, hagyom a francba és nem kérdezősködöm. Akkor is szép medál meg karlánc volt, meg kell hagyni, és nem az én hibám, nem sejthettem volna, hogy valami tragédia áll a háttérben. Akkor lapozzunk és válaszoljunk a kérdésére, ha már ő töri magát annak ellenére, hogy fájó pontot értem és ez becsülendő dolog. Ha most nekem felhozza a Jessica témát biztosan elkomorulok és nem lehet velem értelmesen beszélgetni, tudni illik elég labilis az önuralmam, és meglehetősen szélsőséges ember is vagyok.
-Jobb társaságot most el sem tudnék képzelni!

Nyögtem ki, majd újra kerestem a tekintetét, amit az imént olyan hirtelen elkapott.Próbáltam oldani a feszültséget, így pár kedves mosolyt villantottam a srác felé. Valami témát fel kellene dobni, de az előbb úgy megijesztett, hogy félek semmi sem megfelelő. Család? Oh, nem, a tragédiája egészen bizonyos, hogy a családjához kötődik, hisz örökölni csak úgy lehet, ha a "célszemély" elhalálozik. Ez nem éppen jó ötlet. Barátok? Ha olyan sok lenne neki akkor most sem itt ülne egyedül hozzám hasonlóan, hanem "falkába verődve" szórakozna. Szerelem? Elvont fogalom, nem ismerem, hagyjuk.Szomorú hogy nem vagyok valami szociális, bármiről csacsogós típus, de az élet így hozta. És ilyenkor jönnek a kellemetlen szituációk, amikor beáll a kínos csend. De most különösen nem éreztem kínosnak a csendet. Megnyugtató volt, és nem éreztem úgy, hogy az én kötelességem feldobni valamilyen témát, elvégre ő köszönt nekem előbb.

Így fogtam magam, elnyújtóztam a padon, és a gondolataimba merültem. Lehet, hogy neveletlennek tűnök majd a szemében, de nem érzem úgy, hogy kötelező lenne mindenféle marhaságot össze-vissza locsogni, ha egyszer most nem jut az eszembe semmi, inkább hallgatok.
Az égen még mindig felhők gomolyoztak, mintha elakarnák nyelni az égboltot, vészesen terjedtek szét az egész birtok fölött. Fenyegetően villámlott és dörgött az ég, és én csak tűnődtem a fiúban, aki előttem ült. Sosem találkoztam még hozzá hasonlóval, akinek puszta nézésében ennyi értelem és fájdalom vegyül el.

Megfejthetetlen rejtély a számomra sok ember, hogy mire gondol, mit érez, de legtöbbjük túlontúl primitív, hogy elrejtse érzelmeit. Olyanok, mint egy nyitott könyv. De Lucas más, és épp teszi olyanná, mint  a mágnes. Egyre többet akarsz tudni róla, és egyre kevesebbet tudsz. egyre közelebb akarsz kerülni hozzá, és egyre jobban eltávolodsz.
-Sosem gondoltál még bele, milyen hatással  vagy a nőkre?
Kérdeztem sejtelmesen, lehet kissé idiótán hangzik, de az ilyen férfiak nem gondolnak bele, miket ki nem tudnak hozni puszta nézésükkel a nőkből.És ez teszi őket különlegessé.
Naplózva

Lucas Conolly
Eltávozott karakter
*****

Hetedikes szuicid

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #46 Dátum: 2009. 10. 25. - 23:48:33 »
0

[Nadalia Graham számára]  

Podcast

Egy mosolyon kívül nem tudtam mit válaszolni Nadalia reakciójára. Kicsit erőltetettnek tűnt, mindazonáltal hittem neki. Láttam rajta, hogy tényleg nem zavarja a társaságom, és ennek őszintén örültem. Abban a percben én sem nagyon tudtam volna mást elviselni. Furcsa érzés volt egy idegen ember mellett ülni az esőben, és úgy érezni, mintha olvasni akarna bennem, én pedig akárhogy próbáltam megmutatni a lapokat, amikre az életem jegyeztem le, mintha más nyelven íródtak volna.
Nyeltem egyet.
Tekintetemmel inkább végigsimítottam a szobron. Először láttam tényleg sírni a hölgyet az iskolában töltött hat évem alatt. Könnyek peregtek márványos arcán, szája szélén irányt váltottak és elsorvadva, szémázolva hullottak a sötét földre. Persze csak az eső játszott velem, de a látvány olyan meggyőző volt, hogy a szívem belefacsarodott a látványba, és újfent elgondolkoztam rajta, vajon milyen beteges párok jönnek ide turbékolni, egy ilyen helyre, amiből árad a bánat.
Nagy volt a csend. Talán csak képzeltem, de számomra kicsit nyomasztóan hatott, egészen addig, amíg Nadalia ki nem nyújtózott, mint egy méltóságteljes, éjfekete párduc. Ránéztem, ő is engem nézett. A legtöbb korombeli srác ezt biztosan felhívásnak tekintette volna, de én éltem a gyanúperrel, hogy a tekintet nem az, aminek látszik. A mélybarna szemekben kíváncsiságot láttam, nem olyasfajta érdeklődést, ami egy potenciális partnerre volna jellemző. Sóhajtottam, és visszamosolyogtam rá, őszintén, bár kissé keserűen. Szemem megint az ő szemeiben vájkált, ösztönösen olvastam bennük, de ő elnézett, és láttam rajta, hogy nem fog megszólalni. Miért is tenné? Hiszen én voltam az, aki lezártam az egész témát. Persze megpróbáltam szépíteni egy gyenge kis kérdéssel, de valóban, nem volt valami nagy ötlet... Aztán megint a csuklómon fityegő kis medál foglalt le. Valahogy el kellett vonnom róla a figyelmem. Nadalia azonban segített ebben, ugyanis olyan kérdést tett fel, amit soha senki azelőtt. Olyan kérdést, ami valóban elvonta a figyelmem.
Meglepetésemben kicsit összehúztam a szemöldököm és hitetlenkedő mosolyra húzódott a szám.
A nőkre? Ha bevallom magamnak, de. Persze. Melyik ember ne gondolkozna el, mit gondolnak róla az ellenkező neműek. De azt hiszem, ő arra gondolt, hogy mostanában gondolkoztam-e ilyesmin. Mit mondjak erre? Hazudni nem akarok, de azt sem mondhatom, hogy nem gondolkoztam. Maradt a köztes megoldás.
- Hát... Hogy őszinte legyek, nem sűrűn...
Megráztam egy kicsit a fejem, mosolyogva néztem ezt a különös lányt. A kérdés kicsit zavarba hozott. A nyelvem hegyén volt már a kérdés, hogy miért kérdezi, de ez ostobán jött volna ki, mert hát vajon miért kérdezte...? De az igazság az, hogy fogalmam sem volt. Nem tudtam, milyen hatást váltok ki. Nem mertem magam elképzelni emberek közt, nem volt erőm bízni abban, hogy más is ugyanolyannak lát, mint a többi embert. Mindig úgy éreztem, meg vagyok bélyegezve, annak ellenére, hogy csak néhány ember tudott arról, hogy a szüleimet megölték. Sokan csak balesetnek hitték, mások nem is ismerték a töténetet. És ez így volt jól.
Hogy milyen hatással vagyok a nőkre? Semmilyen. Elmegyek mellettük, köszönök. Ez minden. Milyen hatást vált ki egy udvarias ember? Jólesőt. Talán. De kíváncsi voltam a véleményére. Érdekelt, belőle vajon milyen hatást váltottam ki, ezért fel is tettem a kérdést, olyan ártatlan hangon, amennyire csak tőlem telt, de a villámok és a mennydörgés miatt kénytelen voltam kicsit hangosabban.
- Fogalmam sincs. Belőled milyen hatást váltottam ki? - hunyorogtam az egyre sűrűbben ömlő, immáron zuhogó esőben. - Várj! Hadd tippeljek: egy stréber, aki egyedül tanul kinn még viharban is. Vagy egy fura griffendéles, aki magányosan üldögél a szerelmesek padján. Más ötletem nincs. Te viszont - folytattam mosolyogva, fejemet mustrálóan félrebillentve a gondolatmenetemet - egyértelműen pulzusnövelő hatással vagy a fériakra, erről biztosíthatlak.
Rávigyorogtam, és sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Nadalia érdeklődése szinte biztos volt, hogy nem kifejezetten rám irányul, hanem csak egy másik, megismerni való furcsaságra, és ezért nem hibáztattam. A mi fajunk ösztönösen megérzi, ha valaki más, és vagy rosszindulatból vagy szolidaritásból mellészegődik, ha csak egy kevés időre is, hogy megismerje a baj okát és forrását.
A legtöbb ember engem azonban három éve elkerül. Páran beszélgetnek velem, kevesen képesek rá, hogy elviseljék a kezdeti zárkózottságomat, de nem tudják, miért vagyok egyedül. Azok után, hogy az emberek, akiket a barátaimnak neveztem a legnagyobb szükségben gyáván hátatfordítottak nekem, nem tudtam csak úgy megbízni senkiben. És akkor és ott, a szobor mellett, egy mardekáros lány társaságában megint éreztem egy apró szikrát. Olyan volt, mintha egy egészen kicsi lyukat ütött volna a sötét falon, ami elzárt a világtól, beeresztve egy nagyon nagyon vékony fénysugarat, ablakot nyitva a világra. De még nem álltam készen, hogy kinézzek rajta, nem voltam kész látni, hogy az emberek közt még mindig van olyan, aki megbízható, még ha Nadalia nem is volt ilyen ember. Nem tudhattam. Akkor még.
Szemem sarkából fehér foltot észleltem, és mikor elfordítottam a szemem a lányról, észrevettem Pearlt. Felegyenesedtem a téremről, ettől Nadalia arca távolabb került. A hatalmas galamb vitorlázva a szélben egyenesen hozzám repült. Szárnyait csattogtatva, de elegánsan landolt a térdemen, halk búgással üdvözölt. Lábán egy kis cetli volt, de nem törődtem sokat vele. Egyik évfolyamtársam rövid levele volt. Nadaliára néztem, és bocsánatkérő grimaszt követően kinyitottam, hátha mégis csak valami fontos. Bosszúsan szusszanva csóváltam meg a fejem, és magyarázatba fogtam. Úgy éreztem, a lány megérdemli, hogy ha már elviseli a valószínűleg nyomasztó társaságom, vele törődjek.
- Az egyik évfolyamtársam. Örökké az én dolgozataimat akarja megnézni, pontosabban lemásolni, amivel még nem is lenne baj... De éjjel-nappal engem keres, annak ellenére, hogy ezerszer elmondtam már neki, hogy legalább a postával ne szórakozzon. Legközelebb a... - a "pofája" helyett egy kevésbé durva szót használtam. Mégis csak egy hölgy társaságában voltam - az arcába nyomok egy tankönyvet és egy átkozottul nagy baglyot.
Összegyűrtem a levelet és meggyújtottam a pálcámmal a földön. A srác ráér később is.
- Mintha zseni lennék, a galambom meg használati tárgy... - dünnyögtem, majd szeretettel végigsimítottam a madaramon, aki csendesen zúgta szerető dalát, emelte fehér fejét fel és le, majd félrehajtva szemlélte Nadaliát. Én is csatlakoztam hozzá. Láttam, hogy a lány is nézi a madarat, aki valóban szokatlan látvány volt a Roxfort falain belül. Bagolynagysága és vakító fehérsége mindenkinek, főleg a lányoknak volt feltűnő.
- Ő Pearl - mondtam a mardekáros lánynak. - Ő pedig Nadalia. Köszönj neki, kislány - simítottam végig a madár fején, mire Pearl hangosan felbúgott, felfújta begyét és csapott párat a szárnyával, összefröcskölve egy kis plusz vízzel. Elnevettem magam, és vártam, hogy a telt ajkak is mosolyra húzódjanak.
- Pearl az egyik legjobb barátom - vallottam be Nadaliának, és nem éreztem szégyent, mert ez volt az igazság. A madár a tüzet és valószínűleg sok gyilkos átkot elkerülve, félig holtan hullott aznap a kezembe, és adta át édesanyám utolsó üzenetét. Hálával tartoztam neki, de ő, mint minden jó háziállat, semmit sem várt cserébe, csak szeretetet. Figyeltem, ahogy tollászkodik, és kicsit félredőltem, hogy jól lássam Nadaliát. Pearl még mindig óvatosan figyelte a lányt, majd szárnyrakelt, és ázva felröppent a márvány hölgy vállára. Elbűvölő látvány volt, az élő kecsesség és a kő elegancia együtt. Úgy éreztem, mintha magamat és Nadaliát nézném. A feketébe öltözött sötét báj, tele lassan hömpölygő élettel és a bánattól fagyos lélek. Elővettem a pálcám, és a galambot is el akartam látni egy vízlepergető bűbájjal, de aztán meggondoltam magam, és olyat kapott, amit magamon is elvégeztem. Ettől még gyönyörűbb volt az összkép. A cseppek ugyan peregtek a tejfehér tollakon, de nem áztatták el. Aztán éreztem magamon Nadalia tekintetét, és visszafordultam hozzá, kicsit szégyenkezve, hogy megint elkalandozott a figyelmem.
- Ne haragudj. Most gondolom a hatásom tökéletesen illúzióromboló: egy 17 éves srác, aki egy galambot használ postázásra, dühös, ha más használja, és még barátként is kezeli...
Megráztam a fejem, és inkább megint az égnek emeltem a tekintetem. Kicsit össze voltam zavarodva, egyrészt mert zavarbaejtően jól éreztem magam a szakadó esőben a galambom és Nadalia társaságában, másrészt viszont, mert nem akartam így kinyílni senkinek. Visszafogtam volna magam, de a ejtőn nem volt megállás. A lelkem túlcsordult már a fájdalommal, és valamennyit kikellett adnom. Már nem is számított, kinek, csak ki kellett eresztenem. Már csak arra akartam rájönni, hogy mi váltja ki ezt. Szemeim visszavándoroltak Nadaliára. Tudtam, hogy nem fog nevetni, éreztem, nem tudom, honnan. Úgy éreztem, magyarázattal tartozom a furcsa viselkedésemre, akár ismerem a lányt, akár nem, így olyan felületesen, amennyire csak lehetett, hogy ne áruljak el sok mindent, lassan elmondtam neki egy keveset, de olyan volt, mintha csak a naplómnak mondanám, ami akkor is ott lapult a táskámban.
- Tudod, gyakorlatilag ez a galamb maradt meg nekem a régi életemből. Akárcsak a medál, Pearl is egy egész rakásnyi emléket hordoz magában. Nem is olyan régen történt... egy baleset. - A hangom meglepetésemre nem remegett. Nem kellett megköszörülnöm a torkom, de még haragom is alábbhagyott, ahogy meséltem. Végig Nadalia tekintetét kerestem. Szerettem volna, ha többet ért, mint amit mondtam. Ahogy peregtek a szavak belőlem, felébredt bennem egy kis gyanú, egy kevés kellemetlen bizalmatlanság, hogy talán nem pont egy mardekárossal kéne ezt megosztanom. Mégis megtettem. - Pearl ott volt. Valójában ha ő nincs, nem is tudom meg, hogy történt. Ő kézbesítette a levelet, és ezt sosem fogom tudni megköszönni neki.
Pearl közben halkan búgta a galambok jellegzetes dalát. Én hátrahajtottam a fejem, nekidöntve a hideg kőnek, és ezzel vége is volt a közlendőmnek. Akkor és ott nem érdekelt különösebben, mit gondol Nadalia vagy bárki más rólam. Mert nem segített, hogy beszéltem. Az emlék,az érzés megüresedett helyét átvette egy másik. Hagytam, hogy a cseppek mossák az arcom, érintésük hamar eltűnt, nem úgy, mint a kőszobor arcáról. Én azonban máshol jártam.
Eszembe jutott egy dal, amit otthon, a nagy zongoraszobában, a fekete hangszeren játszottam mindig, ujjaim képzeletben a billentyűkön táncoltak, hallottam, ahogy néhányan elragadtatottan dicsérnek, éreztem a fa bútorok jellegzetes lakkos illatát, és hallottam a vihart, a tomboló esőt, a zenét...
A keserédes, bús, de élettelteli dallam most is ott cseng a fülemben...
Naplózva

Nadalia Graham
Eltávozott karakter
*****

.:: okosabb mint egy hatodikos ::.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #47 Dátum: 2009. 10. 26. - 14:23:56 »
0

[Lucas Conolly számára]

Van, aki a haldokló madárra nézve csak az értelmetlen szenvedést látja. De az utolsó szó a halálé. Kineveti őt. Más ránéz ugyanarra a madárra, és megérzi az üdvösséget. Átjárja őt a fény




Értelem és érzelem.
E két dolgot szűrtem le a fiú összes gesztusából, a szavaiból, a szeméből. Sok fájdalmat tudhat a háta mögött, nem kell gondolatot olvasnom ahhoz, hogy lássam, egész tragédiák sorozata történt körülötte.
Hogy milyen hatást vált ki belőlem. Azt hiszem nem merek őszintén válaszolni neki, még valami első bálozó csitrinek nézne.
-Még hogy stréber griffendéles.
Hőköltem fel, még a feltételezés is nevetséges. Vagy tényleg furcsa és különc, épp ez az ami mágnesként vonz. Fogalmam sincs de nem is érdekel. A lényege a dolgoknak, hogy nekem valami egészen más jut róla eszembe, mint egy könyvmoly elvont figura. Maga a megtestesült vonzás törvénye.
-Hogy belőlem mit váltottál ki? Egy jegyet a pokolra...
Mormoltam halkan, és ha lenne kereszt a nyakamban tuti megszorítanám. De nincsen csodák csodájára, így a kereszt fogdosás helyett volt alkalmam felfigyelni egy menyből jövő fehér csodára, aki állítólag Pearl névre hallgat, és egy galamb.Fantasztikus látványt nyújtott, ahogy hófehér szárnyait csapkodva landolt a fiú ölében, az elvette a levelet, és állítólag valami srác zaklatta. Erre hangosan kacagtam fel, majd nem akartam hülyének tűnni, és elmondtam a nevetésem okát.

-Bocsáss meg , csak azt hittem valami erőszakos ex az, erre meg..
Mondtam még mindig nevetve, ez volt a beszélgetésnek azon pontja, amikor kicsit felszabadultam, hogy nem csak engem szoktak megtalálni ilyen idióta hülyék.
Viszont arcom elkomorult, mikor a medál és a galamb között párhuzamot véltem felfedezni. Tehát mind a két dologhoz görcsösen ragaszkodik, de mégis fájó pontot érnek. Különös, amikor egy adott dologra rápillantasz és emlékképek jelennek meg a fejedben, amik nem hagynak nyugodni. Pocsék érzés lehet most neki, hogy először megfogdosom a medálját, majd a galamb röppen be, és mindről ugyanaz a fájó emlék jelenik meg fejében, én meg  csak itt ülök és faggatózom .
Szörnyű alak vagyok tudom én, szóval ezt jóvá kellene tennem.
-Elnézést hogy ma tapintatlan vagyok, de végre találtam egy embert, aki érdekel.
Nyögtem ki egy sóhaj kíséretében, mert ez volt az igazság. Megakartam ismerni a múltját és jelenjét, azzal ellentétben, hogy fenn áll az az eshetőség is, hogy soha többé nem beszélünk, csak futólag látjuk egymást az iskola falai között. De most itt van ez a viharos nap, és ő velem szemben ül, a galambja a vállamon, a medálján a tekintetem, a levele két erős marka között.
Ha van kérdésük, most tegyék fel.

Cseng a fülemben a tanárok kedvenc mondata, amikor egy tananyagnál járunk, és bármelyik pillanatban lapozhatunk a könyvben, ezért csipkedni kell magunkat, és megkérdezni amire még kíváncsiak vagyunk.
Ha Lucas könyv lenne, dráma lenne, ebben biztos vagyok. Egy fejezet egy tragédiával indulna, ami még mindig kísérti a főhőst, és minden helyzetben ott van az a halovány kis eshetőség, hogy a múltja ismét felbukkan. Rettenetes érzés lenne, de a könyvet biztosan elolvasnám.
-És mondd csak Lucas, miféle pletykák terjengenek rólam az iskola falai között?
Biccentettem oldalra a fejem érdeklődve, már sok embertől akartam ezt kérdezni, de egyiket sem találtam elég őszintének ahhoz, hogy tudjam biztosan az igazat válaszolják majd. De tudtam, benne bízhatok. Ő elfogja mondani, miket hallott, még ha nehezére is esik majd.
-Ne aggódj nem harapom le a fejed!
Tettem hozzá kedvesen, hogy megadjam a kezdő löketet, nehogy azt higgye  őt gyanúsítom az egésszel , bár az én szememben még a feltételezés is nevetséges, nem az a fajta, ez pár perc alatt kiderült.


Merengve bámultam magam elé, és már a fülemben csengtek az elcsípett hangfoszlányok, amiket már sikerült elkapnom ilyen kis hírek alkalmával.
Halálfaló, mint az apja.
Megakarja ölni a húgát.
Tönkreteszi a család hírnevét.
Ezek még talán-talán nem is borzolják fel az idegeim, mert nem csupa mocskolódás, de vannak cifrábbak is.
A Roxfort r*banca.
Hát ezt aztán igazán nem érdemeltem ki , nem szolgáltam rá. Nem legyeskedek az összes férfi körül mint valami kiéhezett oroszlán, és még csak nem is öltözködöm úgy. Gondolom.
Vagy nem látom magam úgy, ahogyan mások látnak engem? Ez már hamarabb lehet igaz, de akkor is, az emberek gonoszak, kegyetlenek, és ha pletykákról van szó igen kreatívak .
Naplózva

Lucas Conolly
Eltávozott karakter
*****

Hetedikes szuicid

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #48 Dátum: 2009. 10. 26. - 23:29:42 »
0

[Nadalia Graham számára]
Nadalia nem hátrált meg, és talán már érezte, hogy mi is velem a helyzet. Ahogy múltak a másodpercek, nyugalmam zavarrá változott, mikor hallottam a megjegyzését a zuhogó eső csobogásán keresztül.
 "...aki érdekel."
Értettem. Legalábbis akkor azt hittem. Volt már példa rá, hogy lányok leszólítottak. Állítólag helyes srácnak számítottam mindig, de mikor ez érdekelni kezdett volna, olyasmik történtek, amik elterelték ilyen apróságokról a figyelmem. Mióta megváltozott az egész lényem, mióta másként láttam a világot, már nem nagyon keresték a társaságom az ellenkező neműek, bár sok haverom jegyezte meg, hogy összesúgnak néha mögöttem. Ezekre viszont csak legyintettem. Nem érdekeltek különösebben. Nadalia viszont más volt.
Veszélyes, ezt láttam rajta. Agyafúrt, ez is azonnal lerítt róla, de nem zavart, sőt. Vonzott a különlegessége, a kisugárzása. Ahogy ráemeltem tekintetem, és szabadjára engedtem a szememben az indulatokat, láttam rajta, hogy ő viszont nem egészen úgy értette, mint a legtöbb lány. Érdekeltem, igen. De mint ember.
 "...végre..."
Eddig keresett olyat, aki le tudta kötni a figyelmét, és pont én voltam az, akinek ezt sikerült elérnie? Hitetlenkedve, szemöldökráncolva néztem rá. Az első pillanatban nem tudtam hinni neki. Ki érdelődne egy komor, zárkózott ember után? Pedig szemében láttam a kíváncsiságot, gesztikulációja is arról árulkodott, hogy őszinte, és sóhaja szerint nehezen mondta ki azt az imént. De talán csak jó színésznő. Van pár belőlük a Roxfort falain belül...
Pearl már abbahagyta a búgást, és visszaszállt a vállamra, mikor Nadalia újabb kérdést tett fel.
Felhúztam a szemöldököm. Meglepődtem, és az első pillanatban nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Őszinteséget várt, kacaja és kedves szavai mögött azonban lehetett más is. Nem ismertem őt, nem tudhattam, mennyire az az ember, akit látok. Nem vagyok olyan jó emberismerő, mint valaha voltam, és ahogy ott ültem a vizes padon, vállamon a békét jelképező galambbal, előttem egy szépséges fiatal lánnyal, tanácstalan zavart éreztem, annak ellenére, hogy sosem beszéltem még vele azelőtt.
Elnéztem róla. Nem akartam a szemét bámulni, vagy bármi mást rajta. Gondolkoznom kellett, hogy mit mondjak...
Hazudjak, és akkor minden könnyebb lesz? De tudni fogja, nem ostoba és amúgy is a kemény igazságot várja, akármilyen széles a mosolya...
Mondjak féligazságokat, és ezzel tegyek eleget a felkérésnek?
Vagy mondjam el , hogy mik terjengenek az ódon kőfalak közt, bekúszva minden ház klubhelységébe, minden elmét megmérgezve a gyanúsításokkal, rosszmájú és gonosz megjegyzésekkel? Nadalia pedig úgy fordul hozzám, mintha régről ismernénk egymást, és mintha erre az új kapcsolatra semmiféle hatással nem volna ez a kérdés, ami különben sem ártatlan és jelentéktelen, még régi barátok közt sem.
Pontosan ez tette veszélyessé.
Hogy dönteni kellett, mit számítunk válaszul, mi az, amit meg merünk osztani a másikkal. Az ugyanis, hogy az igazság fáj, nem ostoba szállóige csak. Az pedig, hogy kit akarunk bántani és mennyire, rajtunk múlik. Senki máson.
Én pedig nem akartam Nadaliát bánatni. És hogy őszinte legyek magammal, elsősorban magamat akartam megkímélni az igazságtól.
Hiszen elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, melyik pletyka igaz, és melyik nem. Egy rezdülésből olvashattam, hogy melyik talált célba. Például, hogy nincs tekintettel senkire és semmire, de ez már akkor megdőlni látszott, mikor beszélgetni kezdtünk, így ezt nem is említettem. Velem ott, a könnyező szobor mellett kifejezetten figyelmes volt. Volt azonban más pletyka...
De ha kiderült volna, hogy valóban ott sötétlik majd egyszer a Jegy a karján... azon a kecses, vékony karon...
Libabőrös lettem.
Nem, nem tudtam rászánni magam, hogy megtudjam. A tudatlanság áldás - tartja a mondás, és most egyet is értettem vele. Ha egy nem szimpatikus emberről derült volna ki, hogy halálfaló, azonnal rátámadok, nem törődve a következményekkel. De hogy Nadaliát bántsam... vagy hogy egyáltalán megforduljon a fejemben... nem. Már késő volt. Az a néhány perc, a fél óra a viharban elég volt, hogy úgy érezzem, énem egy sötét darabja ül velem szemben. Végigmértem már mint nőt, lányt, de mint embert is, és tudtam, hogy sosem leszek hozzá elég közel, hogy az életemet bízzam rá, de ennél, ahogy ott ültünk egymésra nézve, távolabb sem. Olyan volt, mintha egy acéllánccal rögzített volna magához, de az általam épített fal nem hagyta volna, hogy közelebb kerüljek.
Nem akartam tudni, hogy ki ő abban a világban, ahol én a leendő vadász voltam. Nem akartam megtudni, hogy ő lesz-e a vad, a gyilkos ragadozó, amire vadásznom kell.
Láttam rajta, hogy választ vár.
- Tudod, azt hittem, téged hidegen hagy más véleménye... Többek közt ez a hír is járja rólad -mosolyogtam rá tűnődve, hazugon, tudva, hogy csalódást okozok, kikerülve a választ. Fájdalmasan kérdeztem:
- Miért szeretnéd tudni, hogy milyen az emberek fantáziája, ha rosszindulatról van szó? Mindenkiről lehet ezt-azt hallani. A fele sem igaz azoknak a baromságoknak. Nem igaz?
Közelebb hajoltam hozzá, remélve, hogy nem tévedek, hogy azt mondja: de, persze, csak kíváncsi voltam, te mit hallottál.
Hogy tényleg nem igaz...

Arcom alig egy méterre volt csak tőle, Pearl óvatosan egyensúlyozott a vállamon, az arcomon csorgott a víz, egyenesen a lány hosszú lábára. Erős késztetést éreztem, hogy megérintsem őt, végigsimítsak bársonyos bőrén a hideg kézfejemmel, hogy tudjam: valóban ott ül, nem csak a képzeletem játszik velem; megérinteni a kezét, ott, ahol a szóbeszéd szerint nemsokára a gyilkos szimbólum tekereg majd.
Borzongó sóhaj szakadt fel belőlem, és visszadőltem a falhoz.
Mégis mit hittem? Hogy rám néz, sötét bája lehull róla, és rózsaszín topánkában a nyakamba ugrik, felkálltva, hogy az egész hülyeség? Hát nem láttam rajta már abban a percben, mikor belépett a szobor bánatos birodalmába, hogy ő más?
Dehogynem. Ő is valami olyan terhet, emléket, választást cipel, amit sokan nem értenek. Talán én sem egészen. Ott ült előttem, feketében, sötét szemekkel, sötét hajjal, sötét kérdésekkel és tekintetében sötét árnyékokkal, én pedig nem voltam képes megszólalni. Megkörnyékezett a düh és a keserűség megint.
Kegyetlen világban élünk, ahol a bizalom és az igazság csak fájdalmat okoz, nem megnyugvást. Hazugság az egész, amiben hiszünk, és gyávaságot használunk fegyverként a küzdelemben.
Bámultam a villámokat, hallgattam a dörrenéseket, amik egyre közelebbről hallatszottak, figyeltem az egyre sötétedő eget, és hirtelen mégiscsak kibukott belőlem a kérdés halkan, de határozottan.
- Halálfaló leszel - fordultam felé. - Ugye?
Ráemeltem a tekintetem, és érthetelen módon eszeveszettül akartam hinni, hogy csak egy értetlen mosolyt kapok válaszul. Egy határozott, botránkozó nevetést. Egy hitetlenkedő "ez már azért sok" felkiálltást.
De a szívem mélyén, a tehetetlen remény burka alatt már tudtam, hogy nem így lesz.
A tekintetem kemény lett, izmaim megfeszültek. Vártam. Viaskodtam önmagammal, és tudtam, hogy veszítettem... Hogy miért? Mert kedveltem Nadalia Grahamet, a lányt, aki talán kezdettől fogva az ellenségem volt.
Naplózva

Nadalia Graham
Eltávozott karakter
*****

.:: okosabb mint egy hatodikos ::.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #49 Dátum: 2009. 10. 27. - 15:17:26 »
0

[Lucas Conolly számára]

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.


Barát vagy ellenség?
Igazság vagy hazugság?
Ész vagy a szív?
Kérdések sorozata merült fel bennem, mikor határozottan rákérdezett: halálfaló leszek-e? Ott a gond, hogy a választ jómagam sem tudom. Természetesen vonzott a gondolat, hogy apám nyomdokaiba lépek, ugyanakkor még olyan távolinak és valótlannak éreztem az egészet. Hinni akart abban, hogy nem igazak a pletykák, láttam a két sejtelmes szemében, és én is hazudni akartam. Mi sem lenn egyszerűbb, mint kinyögni, hogy hát mi a francot képzelnek magukról ezek az aljas alattomos emberek. Még hogy én és a halál falás? Ne  nevettess.
Kegyes hazugság.
Kemény igazság.
Tikk-takk-tikk-takk, jár az idő, ideje döntenem,hogy válaszommal bemocskolom-e ezt a beszélgetést avagy meghagyom őt a boldog tudatlanságban. Itt az idő, ha sokáig húzom így se úgy se hisz majd nekem, és egy válasz a minimum, amit megérdemel.
-Tudod én nem az a lány vagyok, aki majd boldoggá teszi a férjét, háztartást szervez és gyerekeket nevel. Nem! Ha szereted a békét kerülj el, romlott vagyok.
Válaszoltam neki sokat sejtető hangon, szemem lesütöttem, és most éreztem először, van valami szégyenletes ebben. De az ő szívét nem akartam összetörni. Nem akartam, hogy pont ő csalódjon bennem. Ez a megtört lelkű fiú, mi több szinte férfi, aki olyan tiszta, mint az a galamb a vállán. Én mocskos vagyok.
-Megértem, ha most undorodsz tőlem vagy előkapod a pálcád, csak rajta, az enyém fönt van a szobámban.
Mondtam a legnagyobb közönnyel, mint akinek teljesen mindegy él vagy hal-e. És ebben a pillanatban tényleg teljesen mindegy volt. Ha valakinek végeznie kell velem, hát ő a legalkalmasabb rá. Az emberi élet múlandó, előbb vagy utóbb mindenki felszáll a mennybe vagy le a kénköves pokolba, melynek alján Lucifer ül Júdás ás Cézár gyilkosait rágva, szárnyét oly gyorsan csapkodja, hogy a víz befagyott körülötte, magát is verembe zárva ezzel.
Sosem akartam jó lenni. Sosem akartam belépni Szent Péter kapuján, ki a kulcsokat őrzi, és nem akartam tudni, létezik Isten vagy Jézus Krisztus.
Az én teóriám szerint ha lenne Isten, az olyan emberek mint én már rég nem élnének. Nem hagyná, hogy oly sok jó ember gonoszak kezei között haljon meg, megakadályozná a gyilkosságokat, rablásokat, kínzásokat, valamint elsöpörné az összes halálfalót is a Föld felszínéről.
De a halálfalók élnek, gyilkolnak, kacagnak, emberi életeket tesznek tönkre, s ezek közé akarok én beállni?
Miért kérdem én?
Nagyzási vágy? Bosszúéhség?
Vérszomj? Harag?
Felvágás? Kényszer?
A legelszomorítóbb, hogy egyik sem. Mióta apám beállt közéjük, és engem elnyelt a sötét oldal életem természetes velejárójaként tekintettem erre a dologra. Mert nem ismerek olyan dolgot, olyan embert, aki miatt változnom kéne. S mit érdemlek én?
Megbocsátást ? Halált?
Szánalmat ? Megvetést ?
Egyiket sem, én már nem érdemlek semmit.
Naplózva

Lucas Conolly
Eltávozott karakter
*****

Hetedikes szuicid

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #50 Dátum: 2009. 10. 28. - 20:11:11 »
0

[Nadalia Graham számára]
Pislogva az esőtől vártam a válaszát, amit már amúgy is előre tudtam.
Figyeltem, ahogy elárulja a titkot úgy, hogy valójában ki sem mondta. Láttam rajta, hogy kicsit nehezen jönnek a szavak... Nem értettem miért, de nem volt kellemes érzés. Ösztönösen hátrébb akartam húzódni, ahogy a legtöbb olyan ember elől, akiről azt hallom, hogy azt az oldalt választotta, ami annyi ember életét tette tönkre. Rezzenéstelen tekintettel hllgattam végig, és nem értettem. Hogy lehet belőle is olyan szörnyeteg, mint azok a gyilkosok, akik megölték a családomat? Akik annyi más embernek okoztak fájdalmat? Hogy képes egy ilyen lény, mint ő, a gonoszt, a rosszat, ahogy ő fogalmazott; a romlottat választani?
Nyeltem egyet, hogy eltűnjön a keserűség a torkomból. Majd Pearlt a kezembe vettem, és ránéztem Nadaliára. Halkan válaszoltam, pedig az eső kopogott a leveleken.
- Eszemben sincs megtámadni. Nem vagyok olyan ember, aki esélytelen küzdelemben szeret győzelmet aratni. Vagy olyat megtámadni, aki nem érdemli meg.
Majd elhallgattam. Néztem a hófehér madarat a kezemben, aki békésen búgott, mintha a karácsonyról beszélgettünk volna. Gondolkoztam. Olyan gondolatok merültek fel bennem, amit soha nem osztottam meg másokkal, és még önmagammal is nehéz volt.
Nem akartam, hogy Nadalia is halálfaló legyen. Voltak emberek, akikről el sem tudtam képzelni, hogy ne legyenek Voldemort talpnyalói és bábjai, akik kifejezetten erre a mocsokra születtek. De Nadaliát nem értettem, és érthetetlen módon úgy éreztem, nem is tudnám feldolgozni, ha majd, akkor, azon a napon vagy éjszakán, mikor a szüleim gyilkosa ellen küzdök majd, ott legyen, és a karján ott égjen a jegy. Kényelmetlen érzések törtek rám, nem értettem őket. Semmit sem. Lassan megcsóváltam a fejem, és hirtelen ötlettől hajtva végigsimítottam a madár hátán, majd útjára engedtem. Felemeltem a kezem, ő pedig elegáns mozdulatokkal elrugaszkodott, szállt tovább, fehér alakja a szürke felhők hátterébe veszett. Aztán felegyenesedtem, és közelebb hajoltam a lányhoz, aki bár lesütötte a szemét, láttam, hogy érzékeli a mozdulatot, és felnézett. Belenéztem a barna szempárba.
- Tudod, miért jelent sokat Pearl nekem? Tudod, miért ő a régi életem egyetlen bizonyítéka?
Hangom követelőzően csengett, pedig nem volt jogom megkérdőjelezni a döntését. Hacsak az nem, hogy leendő "haverjai", a sok megbízhatatlan pszihopata egyszer majd ugyanúgy gyilkolnak majd, mint az a bestia, ami az én családomat mészárolta le és égette porig. Erre tessék, ott, a könnyező szobor tekintetének súlya alatt pedig épp arra készültem, hogy megosszam egy emberrel a múltam egy darabját, épp egy olyannal, aki talán ugyanúgy az ellenségem lesz, mint a többi halálfaló. Hogy miért tettem? Mert a remény, az a kicsi szikra, az apró kis láng, ami minden ép lelkű emberben él, ott mozgolódott bennem. Valami azt súgta, hogy talán sikerülhet. Talán az én történetem és a sok más hasonló sorsú ember majd rádöbbenti, hogy nem helyes, amit csinálni akar. A probléma viszont az volt, hogy láttam rajta, hogy jól tudja, hogy amire készül, az rossz. De akkor miért? Miért lép mégis erre az útra?
Folytattam.
- Mert Pearl az egyetlen, ami a családomból megmaradt. És tudod, hogy veszítettem el az otthonom?
Még közelebb hajoltam. Arcom talán 30 centire volt az övétől. Láttam a halványabb barna sávokat a szemében. Talán túldramatizáltam, talán nem neki kellett volna elmondanom, a kétség gyötört és a bizonytalanság, de a gát felszakadt, és ömlött belőlem a keserűség.
- Egy halálfaló gyilkolta meg őket, aztán pedig rájuk gyújtotta az egész házat. Pearl hozta el édesanyám utolsó levelét nekem. A fele elégett.
Észre sem vettem, hogy szaporábban veszem a levegőt. Eszelős tűz égett bennem, már nem is Nadaliának beszéltem, hanem magamnak. Vagy senkinek. Vagy mindenkinek a világon. Addig a percig csak a naplóm tudta, hogy tudom az igazat a halálesetről. Unokafivérem és családja sejtették, hogy ismerem az igazságot, de senkinek sem mondtam, mire készülök. Senki sem tudta, hogy a célom, az egyedüli, ami minden reggel kirángatott az ágyból, ami lenyomta a ételt a torkomon, ami mosolyra késztetett, ha beszéltem valakivel... az a bosszú. Másokért.
Magamért.
Belemartam a saját számba, hogy uralkodjak magamon, hogy ne törjön fel minden indulat, ami három évig csak a néma szobák magányában kelt életre, ahol törhettem, zúzhattam, üvölthettem, ahol önmagam lehettem. Már betöltöttem a tizenhetet ekkor, a ház maradványai engem illettek. Vagyonom is volt, így nem volt szükségem gyámra. Nem is igényeltem senkit az unokafivéreméknél eltöltött két borzalmas nyár után.
Majd egy sóhajt követően hirtelen lehiggadtam. Mintha az indulat azután, hogy nem engedtem szabadjára, önmaga visszavonulót fújt volna. De még mindig nem értettem  a lányt, akiről azt hallottam, magabiztosság és mondhatni kevélység hálózza be, és most mégis megilletődötten ült előttem. Nem akartam kérdőre vonni, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, nem akartam bántani. Csak tudni akartam, miért fordul a sötétséghez ahelyett, hogy fényben harcolna. Nem lehetett elég erős oka rá.
Nem nézett rám, így kénytelen voltam hozzáérni. Óvatosan felemeltem a fejét az állánál fogva. Nem volt vizes, a lepergető bűbáj jól hatott. Az én kezemen azonban csorgott a víz.
- Nem ismerlek - mondtam neki őszintén, és halkan, a szemébe nézve. Elvettem a kezem, és megint összekulcsoltam a térdem körül. - De te nem vagy romlott. Miért akarsz az lenni? Miért akarnál ezekhez a szörnyekhez csatlakozni? Ne dobd el magadtól a hitet, akkor sem, ha az az út könnyebbnek tűnik...
Várakozva, tűnődve néztem. Szerettem volna, ha azt mondja, igazam van. Vagy egyszerűen azt, hogy gondolkozik rajta, vagy valami... Hogy megfontolja. Mert láthatóan elhitte magáról, hogy ő gonosz. Én nem akartam. Láttam rajta ugyan, hogy hogy néz rám, hogy ő sem ért sok mindent, de láttam azt is, hogy magát is másképp látja, mint ami valójában.
Vagy engem vakított el ő, és az ellenség kezére játszottam önmagam?
Nem mondhattam, hogy ne tegye, pedig fenyegethettem volna. Mondhattam volna azt, hogy jobb, ha nem áll majd az utamba, mert akkor meg kell majd ölnie egyikünknek a másikat.
Inkább az ostoba és megbízhatatlan reményre bíztam magam, hogy majd rájön ő is: rossz út, amire lépni készül. A másik eshetőség egy újabb csalódás elszenvedése lett volna. Ahhoz azonban, mikor valakiben meginog majd összeroskad a hitünk, nem lehet hozzászokni.
Naplózva

Scarlette Storme
Eltávozott karakter
*****

Csuporka ^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #51 Dátum: 2009. 10. 30. - 12:50:16 »
0

Marcusnak

Tekintetem a padra huppanó testére, majd az arcára vezetem, s néhány pillanatig figyelem őt. Vajon tényleg érdekli, hogy mi történt velem? Miért ennyire megfejthetetlen nekem Marcus? Egyszer így, másszor úgy, olykor mintha örök ellenségek lennénk, s máskor…az a leírhatatlan érzés, ami a szócsatáink közepette fog el. Nem, ez hülyeség…Újra  a könnyező szobrot bámulom, a mesterien megmunkált részeit, s azon gondolkodom, hogy miért is készült ez a szobor, mi ihlette meg az alkotóját?
-   Igen, de ez nem fontos…majd, megoldom. – Pillantok rá, s felelem kissé határozatlanul, ugyanis gőzöm sincs arról, hogyan is mondhatnám el az iskola vezetőségének, hogy az egyik diákjuk erőszakhoz folyamodott és csupán csak a véletlen szerencse műve, hogy nagyobb bajom nem történt egy bokaficamon kívül. Látom a dühös vonásokat az arcán, de nem tudom megfejteni a gondolatait, és ez igen zavaró, ha róla van szó. Éppen ezért terelem el a témát, egy olyan kérdés felé, amely már napok óta foglalkoztat, bár talán hülyeség azt hinnem, hogy bármi alapja is volt annak a csóknak, egész biztosan csak bosszantani akart, mint ahogy eddigi életében is tette. Figyelem őt, érdeklődve, mikor azonban kicsusszan az első, kicsit szemtelen kérdés az ajkain, szemöldökeim a magasba szöknek. Most tényleg szórakozik velem, azok után is, hogy az előbb elmeséltem életem egyik legrosszabb élményét? Képes lenne viccet űzni belőlem, vagy ? Na ez, az , mi lehet az a vagy? Már felszólalnék, hogy hagyja abba az idióta poénkodását, mikor tovább beszél, s tovább hallgatva őt, egyre zaklatottabb leszek. Szavaival teljesen leforráz, és megdöbbent, s egy pillanatra még el is bizonytalanodom, talán félreismertem őt?
-   Én…ez…- nagyjából csak pár szót tudok kipréselni magamból, s nem csak, hogy ledöbbentem, de úgy érzem, hogy még egy kis pír is elönti az arcomat. Egy ideig csak ülök, s próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy megosszam vele az érzéseimet.
-    Tudod, én már régóta úgy érzem, hogy…- kezdek bele, de ekkor valami azt súgja, hogy ismételten csak szórakozik velem. Felpillantok, látom, ahogy rágyújt egy cigarettára, pedig tudja, hogy mennyire utálom a füstjét. Zavartan felpattanok a padról, elérte a célját, sikerült ismét kínos helyzetbe hoznia.
-   Hogyan is hihettem? Marcus, te mindig képes vagy  engem átverni, még ilyenkor is…oh…- vágom hozzá halkan és sértődötten a szavakat. Hisztériás tyúknak tűnhetek, az egész biztos, s most talán én nem vagyok képes normálisan gondolkodni, s felfogni a körülöttem zajló eseményeket.
-   Találkozunk az esküvőn…- teszem még hozzá, majd elviharzok, különböző gondolatokkal a fejemben. Most én voltam egy idióta, hisz őszintének tűnt, s lehet , hogy igazat mondott. Bárcsak ne félnék ettől az egésztől annyira…

Köszönöm ezt a játékot és elnézést a késői lezárásért ^^ Majd Scar kárpótol XD
Naplózva

Nadalia Graham
Eltávozott karakter
*****

.:: okosabb mint egy hatodikos ::.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #52 Dátum: 2009. 10. 31. - 15:25:07 »
0


Most éreznem kéne valamit.
Most mondanom is kéne.
De mit mondjak neki? Hogy sajnálom ami a szüleivel történt? Nem, ez ide kevés. Ígérjem meg neki, hogy nem állok be halálfalónak? Nem, mert ezt az ígéretet nem biztos, hogy megtudnám tartani.
-Figyelj, nem te vagy az első és az utolsó, akinek ez történt a szüleivel. És talán pont az én apám ölte meg őket, képzeld, halálfaló. akkor  kiről vegyek példát? Elnézést, ott van még édesanyám is, aki muglikkal kavar, fattyakat hord a házhoz, és egy utolsó...
Nem fejeztem be a mondatot, elharaptam a végét. Anya néha még azt sem érdemli meg, hogy beszéljek róla. Pláne így ? Nem, ez nem méltó hozzám.
-Mondj egyetlen értelmes okot , ami miatt megérni végig csinálni a nehezebb utat. Ami miatt érdemes változni az olyannak is, mint én.
Válaszoltam neki kicsit indulatosan, mert ő nem érti ezt. Nem értheti mit érzek most. Mit éreztem, mikor apám elhagyott értük. Igen, a halálfalókat választotta helyettem. Akkor én miért nem választhatnám őket?
-Ha mondjuk beállok aurornak, öljem meg a saját apám? Vagy dolgozzak a minisztériumba, és ítéljem el? Esetleg pár leleplező cikk róla a Prófétában? Hm, na mit szólsz?
Kérdeztem, már valamivel nyugodtabban, mint az előbb, de még mindig egy kis dühvel a hangomban.Nem akartam pont neki fájdalmat okozni ezekkel a szavakkal, de ha ő őszinte volt hozzám, nekem is annak kell lennem. Itt és most betekintést nyerhetünk Nad Graham zűrös kis életébe.
Tragédia, dráma, könnyek.
Sírni lenne kedvem, ha magamra nézek. Ha belegondolok abba, mit is fogok csinálni az elkövetkezendő húsz évben.Lucashoz hasonlóak életét teszem tönkre diadalittas mosollyal arcomon?
Nem, valahogy nem így képzeltem el.
Elképzeltem én egyáltalán mi vár rám? Vagy csak azt hittem, tudom mi a dolgom. Mintha hentesnek mennék, aki tudja, hogy mivel lesz dolga, csak azt nem tudja hogyan.
Kinyögök pár főbenjárót és slussz?
Olyan egyszerű lenne az egész, mégis olyan bonyolult.
-És ha ott virít majd a jegy a karomon, de eszem ágában sincs bántani téged?Akkor majd rajtam állsz bosszút a szüleid haláláért ?  Egyre megy, nem? Én is gyilkos leszek. De akkor tedd meg most, itt az alkalom. Sok ártatlan ember élete van most a te kezedben. Tudod, a leendőbeli áldozataim. Ügyes fiú vagy megfogod oldani. Ne aggódj, senki sem sirat majd meg, és jó cél érdekében cselekszel majd.
Lassan odalépkedtem hozzá, és mélyen a szemébe néztem, hogy lássa mind azt a szörnyű dolgot, amiket szavakkal nem tudok elmondani neki. Ha vége kell lennie, hát legyen most vége.
Naplózva

Lucas Conolly
Eltávozott karakter
*****

Hetedikes szuicid

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #53 Dátum: 2009. 11. 02. - 17:40:14 »
0

[Nadalia Graham számára]
Talán nem kellett volna elmondanom neki. Az indulat belőle is úgy tört fel, mint a gejzír, és teljesen eltemetett. Az  erő azonban, ami kirobbant belőle, ugyanolyan hamar el is múlt. Hátradőlve figyeltem, amit mond, és éreztem, hogy én is egyre jobban elveszítem az emlékeim felett az uralmat. Mintha átkokat szórt volna... Lágy hangján a "halálfaló" szó szörnyen hangzott. Így, hogy megtudtam, hogy az apja Voldemort csatlósa volt, jeges gyűlölet mart a bensőmbe.
Tényleg lehetséges, hogy ő gyilkolta meg az én apám... A legszörnyűbb azonban az volt, hogy az első pillanatban nem sajnálatot éreztem Nadalia iránt, hanem elszántség buzgott fel bennem, hirtelen sokkal közelebbinek éreztem a bosszút, és ez sötét örömmel töltött el. Egy karnyújtásnyira volt tőlem a gyűlölt fajta egyik gyermeke, egy mozdulat, és ugyanakkora fájdalmat okozhatnék a szörnyetegnek, mint ő nekem.
De a szavak, amik áradtak a lány ajkáról, minden fájó és dühös mondat egy kicsit visszarántott, és mikor közelebb lépett, már nem is éreztem azt a megszállottságot, ami hónapokig, évekig emésztett.
Nadalia belenézett a szemembe. Pillantása ugyanolyan zaklatott volt, mint az enyém három éve, tele elnyomott fájdalommal és parázsló haraggal, amit körülölelt az elhagyatottság fájdalma. Ha már az életét is eldobná magától, akkor nem lehet jobb a helyzete, mint az enyém, gondoltam. Sajnáltam. Már réges régen nem éreztem szánalmat senki iránt, és most, hogy felidézősött bennem ez az érzés, kellemetlenül éreztem magam.
Kellemetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy ha el akarom érni a célom, ha boszút akarok állni azokért, akik már nincsenek velünk, akkor az olyanokat, mint Nadalia, el kell pusztítanom, habozás nélkül. Márpedig ez nem fog menni, így, hogy már látom, mi visz rá másokat erre az útra. Nehezebb lesz, mint gondoltam.
Közelebb lépett. Kicsit fel kellett rá néznem, enyhén hátra kellett hajtanom a fejem, hogy lássam az arcát, de az eső megnehezítette a dolgom. Az igézéstől lepergett róla a víz, így szárazon állt a zuhogó esőben. Borzasztóan szép, és egyben csodálatosan szörnyű látvány volt a lány, akinek a sorsa már akkor megpecsételődött, mikor a világra jött, és aki nem volt elég erős hozzá, hogy lelépjen az ösvényről. Segítettem volna neki, ha tudok... Iszonyatosan vágytam rá, hogy segíthessek rajta, de nem láttam kiutat. Felegyenesedtem, megfogtam a két csuklóját, és szelíden lehúztam magam mellé a padra. Láttam rajta, hogy fél. Nem voltam benne biztos, hogy mitől... A múltjától, a jelenétől, a jövőjétől... tőlem?
Eltűrtem egy tincset a szeme elől, hogy beletekinthessek a barna szempárba. Elengedtem a kezét, mert akárhogy igyekeztem, nem tudtam sokáig megérinteni a csuklót, ami fölött hamarosan talán tényleg ott ég majd a Sötét Jegy.
Komolyan a szemébe néztem. Gondolatok milliói robogtak át rajtam, és hiába próbáltam őket féken tartani, egymással ellentétes érzelmek öntöttek el.
- Fogalmad sincs, hogy mit fogok tenni - egészen közel hajoltam hozzá, akaratlanul. - Őszinte leszek: még én sem tudom, mit fogok tenni. Egyedül abban vagyok biztos, hogy ha a halálfalót, aki elpusztította a családomat,  megtalálom, én sem leszek jobb nála. Meg fogom ölni. - jelentettem ki rezzenéstelenül. Nagyon kevésszer ejtettem ki ezeket a szavakat, néhányszor ugyan humorosan vagy dühből, de ilyen komolyan még nem ejtettem ki soha. Most, hogy megtörtént, úgy éreztem, már visszavonhatatlanok. Ölni fogok, vagy ölni fognak. Szomorkásan néztem továbbra is Nadalia szemébe.
- És ha ez az apád lesz...
Nem folytattam. Nem akartam kimondani, tudta jól, hogy mire gondolok. Láttam rajta, ahogy azt is, hogy talán dühös lett rám. Mielőtt elhúzódott volna, még megfogtam újra a kezét.
- Téged viszont nem bántanálak... Ne haragudj érte, de nem teszem. Nem biztos, hogy rádsütik a bélyeget, nem csak ez a két út van. Kérlek, gondolj bele...! Nem kell az apád ellen fordulnod! És senki sem kényszerít, hogy ugyanolyan legyél,mint ő... De ha mégis úgy választasz, én tudod melyiken állok. És egy ártatlan ember életét nem oltanám ki, csak mert a lehetőség megvan, hogy más majd meghal miatta. Lenne, aki megsiratna, Nadalia... Miért gondolod, hogy nem vagy elég jó? Minden ember élete értékes, amíg ő maga úgy nem dönt, hogy elhajítja a francba.
Éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a csendes és halvány kétségbeesés. Tanácstalan voltam, nem tudtam, van-e értelme Nadaliára fordítani bérmiféle tanácsot, ha ő már elkötelezte magát. De annyira bizonytalannak látszott... Annyira akartam, hogy ne kelljen ellene harcolnom, pedig nem is ismertem. Mi a fene bajom van? - gondolkoztam. Miért akarom ilyen elszántan lebeszélni arról, amit elhatározott? De tudtam a választ.
Mert még nem határozta el. Még volt remény. Én pedig nem adom fel, amíg van egy szikrányi is. Viszont ha nem sikerül, akkor mi lesz? Most már ismerem annyira, hogy megértsem egy részét. Talán nem kell majd egymás ellen fordulnunk, talán sosem találkozunk többet az iskola után.
Ahogy esett az eső, egyre sötétebb lett. Nem tudtam, mihez kezdjek. Könyörögni támadt kedvem, kérlelni, hogy hagyja ezt. Hogy ha akar, tartson velem.
De tudtam, hogy lehetetlen. Halálfaló apával, barátok nélkül esélytelen a világban, bárhová is állna, kitaszítják.
- Hidd el, értem, mit érzel. És sajnálnám, ha egyszer veled szemben kellene pálcát rántanom, mert sokkal többet érsz a világnak, mint hogy egy kegyetlen őrült bábja légy. És kétlem, hogy olyan könnyen menne egy mugli kisgyereket legyilkolni. - Töprengve néztem rá. - Vagy olyan egyszerű szerinted egy életet kioltani? - Közelebb hajoltam, és elnéztem a keserű szempárt, a dühösen lefelé ívelő ajkakat, a gondoktól összeráncolódott homlokát. Sóhajtottam. - Én nem hinném.
Hangommal éreztettem, hogy befejeztem ezt a témát. Nem tehettem többet. A döntés az övé, tudja, hogy én mit fogok tenni. Rajta múlik, hogy ezt honnan akarja majd végignézni.
Elhajoltam előle, bár nagy volt a kísértés, hogy átöleljem, hogy éreztessem vele, valóban értem, min megy keresztül, és hogy segítenék. Ha lehetne. De ahhoz, hogy ne legyünk ellenségek, egyikünknek fel kellene adnia önmagát.
Felnéztem az égre, majd vissza rá, és felálltam.
- Sötétedik. Ilyenkor nem jó egyedül lenni.
Feltettem a táskát a vállamra, nyújtottam felé a kezem. Reméltem, hogy az utóbbi két mondatomban nem csak az este leszálltára gondolok, és hogy a segítségem nem csak a klubhelyiségig való kíséretben merül ki.
Naplózva

Nadalia Graham
Eltávozott karakter
*****

.:: okosabb mint egy hatodikos ::.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #54 Dátum: 2009. 11. 05. - 07:59:33 »
0


[ Lucas Conolly számára ]

Tartsd észben, hogy sok ember hal meg a hitéért; tulajdonképpen elég mindennapos jelenség. A valódi bátorság az, ha életben maradsz, és szenvedsz azért, amiben hiszel.

Podcast


Ahogy kiejtette a szavakat, ahogy megformázta a mondatokat mind-mind arról adott tanúbizonyságot, hogy bizony ha arra kerülne a sor, nem félne kioltani egy emberi életet. azét az emberét, aki végzett a szüleivel.
-De ha majd te is ölsz, kérdem én, mivel vagy jobb mint az a halálfaló, ki végzett a családoddal? Talán annak a mocskos halálfalónak is van családja, gyermeke, aki ugyanígy bosszút esküszik majd ellened, ahogyan azt te is tetted az apjával. A szeretet nem ismer jót és rosszat. A szeretet vak, és lásd be, szörnyű dolgokra készülsz.
Mondtam neki, de nem felháborodva s még csak nem is dühösen, olyan nyugodtan, mintha nem is emberi életekről folyna a diskurzus. Pedig arról volt szó. Az ő életéről, az enyémről és azokéról, akiktől majd megfossza azt az embert, aki szülei gyilkosa. Biztosan szörnyű alak, de ha az én apám ölné meg, nem sok jót várhatna.
-A döntés itt van a kezünkben. Az én rossz oldalam a csuklyások közé kívánkozik, a tiéd ölni. Egyikőnk sem jelentheti ki azt, hogy a kedvedért feladom azt, amit eddig terveztem, nem. DE akkor te jobb ember vagy, mint én? Talán igen, talán nem.
Fűztem még hozzá egy gondolatot, majd felnéztem az égre, és az alkonyat már lassan üszköt vetett. Sötétedik, már nem szabadna idekint lennünk, ezt ő is jól tudja, ezért felállt, táskája szíját vállára helyezte, majd kezét nyújtotta felém. Én is felálltam a  helyemről, összefogtam a hajam, s jobb oldalamra helyeztem, majd megfogtam a  kezét. Az a kéz, az a hatalmas tenyér, talán ez végez majd az apámmal, talán ez végez majd velem is. De ez engem most nem érdekelt, csak ott akartam lenni mellette, és hinni, nem leszünk majd egymás ellenségei.
-Az, hogy én halálfaló leszek, nem olyan biztos.
Suttogtam, miközben belekaroltam a felém eső felkarjába, és folytattam.
-Én nem tudok semmit biztosan, de te már igen, igaz?
Kérdeztem sápadt arccal, és tudtam, ha beérek a hálóba, az első dolgom az lesz, hogy írjak egy kérdőre vonó levelet apámnak, de nem fogom elküldeni, mert azzal őt is veszélybe sodornám. De valahogy utána kell járnom, és ha ő volt az, nem tudom hogy cselekszek majd. Talán elhallgatom az információt, talán dühömben magam fogom őt megkínozni, és talán odavetem Luke-nak, mint egy koncot. Vegyesen viszonyultam apámhoz, sokszor akartam olyan erős és határozott lenni, mint ő, s sokszor a gyomrom is felfordult, mikor arra a napra gondoltam, mikor elhagyott minket.
A fülemben csengtek a mondatok, amiket édesanyám fejéhez vágott, cipőjének kopogása az előszoba hajópadlóján, anyám testének puffanása a földön, a cseléd lágy hangja, mellyel engem ébresztgetett, és Jessica rejtett kis mosolya az arcán.
Undorító.
Nem, nem akarok emlékezni, nem akarok beszélni róla, nem akarom, hogy újra meg újra felidéződjön bennem az a nap. Csak elakarom végre felejteni a múltat, és új oldalra lapozni. ami nincs tele halálfalókkal, ami egy üres kis cetli, és csak annyi áll rajta :
Barátság.

// Bocsi a késésért szív //
Naplózva

Lucas Conolly
Eltávozott karakter
*****

Hetedikes szuicid

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #55 Dátum: 2009. 11. 05. - 23:08:50 »
0

Néha a legkisebb döntések azok, amik örökre megváltoztatják az életünket.
[Nadalia Graham részére]
Csendben hallgattam a szavait. Tudtam, hogy van benne igazság. Lecsüggesztettem a fejem, a csillaggal babráltam, ami mindig arra emlékeztetett, hogy az emberek élete mennyire értékes. Minden lélek fontos egy bizonyos szintig, de ha az életét annak szenteli, hogy a többit elpusztítsa, akkor nem érdemel irgalmat.  Akkor sem, ha ezzel a saját lelkemet zúzom szét.
Hiszen tudtam én, hogy így van: ha ölök, ugyanolyan megtört, értéktelen leszek, mint azok, amiket üldöztem. De amióta csak elolvastam a levelet, nem tudtam másra gondolni, mint hogy elpusztítsam azt, aki ebben még örömét is leli.
Ránéztem Nadaliára. Ő sem kedvtelésből állna be halálfalónak. Mégis megtenné, és ölne, ha kell. Márpedig egy halálfalónak nincs más választása, akkor pedig kell lennie olyannak, aki visszavág. Az ilyen emberek már semmitől sem félnek, nem lehet őket mással büntetni, csak a halállal.
Hangjában nem volt düh, inkább talán egy kis elkeseredettség. Fásultság. Beletörődöttség. Fel akartam rázni, de úgy, hogy tudtam, hogy igaza van, nehezen ment volna. Ráadásul nem mondhattam neki semmit, ha esetleg rákérdezett volna, hogy mit tervezek. Nem tudtam. Azt sem, hogy mi lesz, ha valahogy túlélem a gyilkossal való találkozást.
- Nem vagyok jobb a halálfalóknál. - néztem rá. - Nem állíthatom, hogy jobb ember lennék akár nálad, akár a Sötét Nagyúrnál, csak azt tudom, hogy ha gyilkolok, azt azért teszem, hogy más ne tegye meg többször. Életet fogok elvenni, igen. Ha sikerül. De ugyanezzel adok is. Minden attól függ, honnan nézed.
Újra a csuklómra tekert nyakláncra tekintettem.
- Tudod, a legrosszabb az, hogy úgy érzem, nem a rossz oldalam akar ölni, hanem a jó, és ez a legrémisztőbb. Hogy a szívem úgy érzi, meg kell bosszulnom a családomat, más családját, a fájdalmat, amit okozott az a gyilkos. De az eszem tudja jól, hogy nem leszek több akkor náluk. És mégis...
Ekkor megfogta a kezem. Nem számítottam rá, hogy ezek után még elfogadja a felajánlást, hogy közeledni fog, azt hittem, egy arrogáns pillanás kíséretében egyedül áll fel. De egy apró mozdulattal belesimult a keze az én kezembe. Rápillantottam, tekintetem talán értetlen volt. A gesztusa egy pillanatra kizökkentett a mondandómból. A hirtelen kialakult kapcsolat miatt elvesztettem a fonalat. Nagy barna szemei engem fürkésztek, és egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy miért is vagyunk ott, és miről is beszélünk. Folytatta mind a beszédet, mind a mozdulatsort. Már nem volt elég a kezem. Belémkarolt, és ez az enyhe kényelmetlenség ellenére sem zavart, bár nem voltam hozzászokva. Nem éreztem tolakodónak, inkább amolyan bizalmas gesztusnak, és nem tudtam mire vélni. Hangja suttogássá halkult...
De a kérdése élesen szólt.
- Nem.
Elfordítottam róla a tekintetem, hagytam, hogy megérintsen.
- Semmit sem tudhatok biztosra. Lehet, hogy holnap lezuhanok egy lépcsőn, és kitöröm a nyakam, vagy vízbe fulladok, vagy minden halálfalót elkapnak, vagy vége lesz a világnak... Akármi történhet, és amíg ott nem vagyok, ahol lennem kell, bárhol is legyen az, addig csak remélhetem, hogy a jó úton járok, és nem tértem le róla. Mindannyian vakon menetelünk.
Halványan elmosolyodtam, mert nem szokásom ilyen bölcselkedő hangon beszélgetni. Feszélyezve éreztem magam a helyzettől, és kissé talán értetlenkedve, szemöldökrácolva néztem a hozzám immáron közel álló lányt. Érdekes volt... Azt, amit mondott, amit tenni akart, meg tudtam érteni. Ezt a mozzanatot viszont nem igazán. Mégis, szinte ösztönösen a derekára csúszott a kezem, a feje az állam alá került. Hirtelen nagyobbnak, idősebbnek éreztem magam, mintha egy törékeny, magányos, ritka virágot tartottam volna a kezemben, aminek a tüskéje halálos mérget rejt, és ha túl erősen szorítom meg, belémdöf, akarva-akaratlanul... Mégis féltőn tartottam a kezemben, és mélyen legbelül azt hiszem, azt kívántam, bár máskor találkoztunk volna, más időben, más múlttal.
Viszont akkor nem lettünk volna azok, akik.
Sóhajtottam.
Egy percig csak álltam, néztük a könnyező szobrot, éreztem a lány hideg kezét a karomon. Tudtam, hogy a pillanat nem fog sokáig tartani. A folyosón nem láthatott meg senki minket így. Mindkettőnknek csak bonyolultabbá tette volna az amúgy sem egyszerű életét, ha a roxfortosok kitalálnának mindenféle pletykát.
Fogalmam sem volt, hogy ki mit tud rólam az iskola falain belül. Drew szája talán eljárt, talán nem. Nadalia nézetei mindenesetre közszájon forogtak, akkor is, ha sokan nem hittek benne, vagy nem törődtek vele, és mivel őt sem lepte meg, hogy halálfalókra fogok vadászni, így biztos voltam abban, hogy rólam is kering szóbeszéd. De nem bántam, egészen addig, amíg el nem indultunk vissza, az iskola fali közé, ahol talán senki sem tudja a titkainkat.
- Akkor... mehetünk? - kérdeztem. Hangom a csepegő eső zaján keresztül tompán szólt, mintha nem is én tettem volna fel a kérdést.
A táskám átázott, azt elfelejtettem védelemmel ellátni, de nem igazán érdekelt. Inkább egy óvatos mozdulattal kibújtam Nadalia félöleléséből. Nem akartam megbántani, de mikor ránéztem, láttam, hogy érti a helyzetet. Annyira furcsa érzés volt...
Egyszerre volt bennem erős vonzalom és rideg taszítás. Félelmetes higgadság áradt belőle azon a délutánon, de a fortyogó indulatokat nem tudta előlem elrejteni. Ezzel azonban én is így voltam. A nyugodt álarcom mögött felfedezte a bizalmatlanságot és haragot, de ennek így kellett lennie.
Lehajtottam a fejem, és megigazítottam a víztől megnehezedett táskát. A csillagon peregtek a sötétben is szivárványos cseppek, ahogy mozogtam.
Meglehet, hogy aznap egy ellenség kezét fogtam, egy árulóval osztottam meg a múltam, és ez egyszer majd visszaüt, én mégsem bántam meg, mert élnem kellett. Egész egyszerűen nem foszthattam meg magam a reménytől, hogy az emberek változnak, nem adhattam fel. Ez volt a különbség köztem, és a halálfalók közt: én hittem abban, hogy az emberek érdemelnek esélyt. Akkor is, ha tudtam, hogy ha eljön az idő, nekem nem marad választásom, és csak  a szerencse menthet meg engem.
Az életem talán már akkor véget ért, mikor  a kezembe kaptam a levelet, mert akkor már tudtam, hogy nem fogom annyiban hagyni.
Ránéztem Nadaliára, egy mosoly árnyékával az arcomon. Megbiccentettem a fejem, és kitártam a kezem a kis kapu felé, hogy menjen csak előre. Mikor elhaladt előttem, megint hozzám ért, de a szívemre már rég bilincset tettem, nem hagytam, hogy verdessen, hogy másra koncentráljon, mint amit már évekkel ezelőtt ldöntöttem, aminek az életem hátralévő részét szenteltem: a harcot nem adhattam fel egyetlen ember miatt, akit nem is ismertem. Nadalia ráadásul nem tudhatta, hogy én nem is akartam mást, csak a bosszút. Semmi más nem érdekelt már, az sem, hogy ha egy csapat másik gyilkos lesz körülöttem, akkor is meg fogom próbálni, és akkor talán segítség nélkül állok majd előttük. Amíg meg nem ölnek.
Beértünk a kapun, a víz már nem csorgott rólam, ő persze nem volt vizes. Pár pillanat alatt az én ruhám is csontszáraz volt, hála a bűbájnak. Igazítottam egyet a táskámon, mert minduntalan le akart csúszni.
Ránéztem a fiatal lányra, és arra gondoltam, vajon mennyi idő telik el, amíg újra beszélhetünk. Ha belegondoltam, kellemetlenül soknak tűnt... Az iskola falain belül nem hallatszott az eső kopogása, csak az ajtó alatt fújt be süvöltve a szél. Emberek nem voltak sehol,  a hangjuk messziről szűrődött oda hozzánk.
- Szeretnéd, hogy elkísérjelek a klubhelyiséghez?

//Milyen késésért? Hááát //
Naplózva

Nadalia Graham
Eltávozott karakter
*****

.:: okosabb mint egy hatodikos ::.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #56 Dátum: 2009. 11. 06. - 11:14:32 »
0


Amikor lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét, van egy rövid nyugodt időszakunk. De a halott álmok elkezdik gyötörni a bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Amit el akartunk kerülni a harcban - a csalódást és a vereséget -, az lesz gyávaságunk kegyetlen hagyatéka

[ Lucas Conolly számára ]

Ott álltunk az esőben, szárazon.
Kezem a vállán, keze derekamon.
Felesleges volt akármit mondanom, értettük egymást szavak nélkül is. Az, hogy talán egymás ellenségei leszünk, fájdalommal töltötte el megmaradt szívem egy darabját. Nem akartam bántani, őt nem. Ahogy nem is a gyilkolászás volt az, ami miatt beakartam állni közéjük, hanem olyan egyszerűnek tűnt az egész. Nem kellett  volna tovább otthon maradnom Jessszel, és viszont láthattam volna talán az édesapám.
Azt az apát, aki tesz a lányára, őt akarom én újra látni?
Igen, és nem azért, hogy megöleljem, hanem hogy elmondhassam neki mindazt, ami nyomta a szívem.
Elakartam neki mondani, hogy gyűlölöm, amiért sorsomra hagyott, és hogy miatta van az is, hogy gyilkos lesz belőlem.
De ez így nem teljesen igaz. Csak részben az ő bűne, hisz minden embernek van saját akarata, ahogyan nekem is. Választhatnám  a jobb utat. Akár segíthetnék is Lukenak megtalálni szülei gyilkosát, és barátok is lehetnénk.
Jóban, rosszban.
Olyan kézenfekvő lenne a dolog, nekem valamiért mégsem megy. Megrándítani a vállam, és lépni tovább. Valahogy sosem sikerült ez a fajta megoldás, mindig a könnyebb utat választom.
Gyenge vagyok testileg, lelkileg.
De most úgy érzem, mintha ő egy darabban tartana, ahogyan átölel. De mihelyst elenged, újra szétesem.
És elengedett.
Még el se ment, de már hiányzott. Hiányzott az a sok bölcsesség, ami ma kicsúszott az ajkán, hiányozni fog az érintése, a baglya, a kérlelése, a hite, a bizalma, Ő.
De neki is van dolga, és nagy dolgokra hivatott. Nincs ideje egy olyan problémás csitrire, mint amilyen én vagyok, elengedem. El kell engednem.
Mikor megkérdezte, hogy elkísérjen-e a klub helységig, bólintottam egyet beleegyezően, majd miután már önállóan sétáltunk el a szobortól, fájó szívvel hajtottam le a fejem, kezem összekulcsoltam a mellem előtt. Lassan lépkedtem, nem akartam visszamenni.
De a világosság egyre gyorsabb iramban tűnt el, és átvette az irányítást a sötétség.
Hm, szép megközelítés, ez nem csak az időjárásra, hanem akár ám, akár Lucasra is igaz. Mindkettőnkben valami véget vetett a szűnni nem akaró fénysugárnak, és már csak haloványan pislákol bennünk, bennem már-,ár elaludni készül. De ő, mint mikor fát dobnak a tűzre, olyan hatással volt rám, és én éreztem egy kis sugallatnyi reményt.
De tudtam, ez is elfog múlni, nagyon hamar.
Mikor először nézek rá a féltestvéremre, először hallom az embereket sugdolózni a hátam mögött, és mikor már tudom, kevés az esély rá, hogy még egy olyan emberrel osszam meg a délutánom, mint Ő.
Gyenge vagyok, hiszem, tudom.
Mikor már ott voltunk a bejárat előtt, megtorpantam, nagyot sóhajtottam, vettem egy mély lélegzetet, és a fiúra néztem.
-Sokat jelentesz nekem, ha meghalsz, utánad megyek és újra kicsinállak.
Próbáltam egy halovány mosolyt erőltetni ajkamra, de pár másodperc után az el is halványult. Többet tudtam mondani a szememmel, mint a számmal, és ez felemelő érzés. Sosem tapasztaltam még meg, milyen mikor két ember szavak nélkül beszél, hát eljött a pillanat.
Naplózva

Rabbythia Moore
Eltávozott karakter
*****


~VI.Nono, csak ne nyulazzunk! ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #57 Dátum: 2010. 02. 01. - 20:04:35 »
0

Endorius
Az embernek akkor kell felkészülnie a rendkívüli helyzetekre, amikor béke van.

*Gyorsan szinte futva közeledem a szobor felé aztán fölnézek. Blane sehol biztosan én jöttem hamarabb esetleg nem is jó helyre, megcsóválom a fejem és elgondolkozom, hogy valóban a könnyező szobrot említette-e vagy sem. Jár az agyam de, nem jut más helyszín az eszembe, így jobbnak tartom, ha megállok valahol. Az idő már így sem valami bíztató, borús, sőt mintha még valami esőfélét is az arcomba vágna a szél, rossz akárcsak a kedvem. Nem szeretem a szerdákat, sosem szerettem, pedig szerdán születtem, átlagos szerdán. Kezdek ideges lenni, az én kedves mostohabátyám egy titkos találkozónkról sem késett el, mért kezdené el pont most. A számba veszem  a körmeimet de, mikor ráharapok valami borzasztó ízt érzek, már emlékszem egy barátnőm adta a körömlakkot körömrágás ellen. Unni kezdem magam, ezért birizgálom a négy lila bőrkarkötőt, ami szépen simul a csuklómra. Elmosolyodom, hiszen mindenkit sikerült megtévesztenem azzal az átlátszó kis hazugsággal, hogy az anyukámtól kaptam, és azért nem veszem le szinte soha, de persze egész más a helyzet. Lehúzom a kezemről az összest majd a nadrágom zsebébe, gyűröm őket. Ránézek a bőrömre, elképedek milyen, lassan gyógyulnak a sérüléseim, három egyenes vágás, ez az én múltam. Lassan végig simítok a sebeimen és szörnyű rossz érzés fog el, még emlékszem azokra a napokra mikor nem akartam mást, mint egy szerűen meghalni. Ezért is nem szeretek egyedül lenni folyton ezen jár az eszem, nem is tudom mennyi ideje, álldogálok ott és elmélkedem de kezdem nagyon megelégelni ezért sétálgatni kezdek. Igaza volt Blane-nek ez a hely tényleg elhagyatott, hiszen már vagy negyed órája álldogálom itt és még egy teremtett lelket sem láttam. Ha már a körmöm nem rághatom az ajkamat, kezdem el rágcsálni, és csak várok már nem is igazán a mostohabátyámra már szinte bárki jó lenne bár magamban imádkozom hogy ne az édestestvéremmel találkozzam. Egyszer csak egy fiút látok a közelben sétálgatni,elindulok   felé és már csak bosszúból is beszélgetni, akarok vele. Hadd egye Blane-t a féltékenység, ha már nem bírt időben ideérni. Mikor odaérek hozzá egy barátságos mosoly kíséretében bemutatkozom.*-Szia, a nevem Rabbythia Moore!*Elgondolkozom rajta hogy vajon nem fog-e elhajtani azzal az ürüggyel hogy nem ér rá velem csevegni, de elhessegetem a gondolatot és reménykedem hogy mégiscsak szóba áll velem.*
Naplózva


Endorius S. Samlard
Eltávozott karakter
*****


..::VII::..

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #58 Dátum: 2010. 02. 13. - 20:54:17 »
0


Rabby


Estefelé jár az idő, már szinte senki sincs a parkban. A szél is fúj és az eső is csapkod. Úgyhogy nem egy kiránduló idő. Lassan sétálgatok, szinte céltalanul bolyongok. Nem tudom, mit akarok csinálni. Bentről azért jöttem ki mert majd megfojtott a bezártság, itt kint pedig azt érzem, hogy óriási űr tátog a lelkemben.
Még most sem bírom feldolgozni, hogyan kerültek halálfalók a házunkba, és én és a többiek hogyan menekültünk meg. Hiszen így visszagondolva nem hogy rosszak voltak az esélyeink, hanem siralmasak két diák és pár rendtag vagy húsz halálfaló ellen. És mégis kisebb nagyobb sérülésekkel megúsztuk, ami megjegyzem a csodával volt határos.
S, lám most itt sétálgatok a parkban és hagyom, hogy a szél az arcomba csapkodja a kis eső cseppeket. Micsoda üdítő érzés lehet a földnek, hiszen már vagy egy hónapja szárazság van. És micsoda üdítő érzés nekem, akiben csak úgy forrnak az indulatok a halálfalókkal szemben…
De mégis Greg szerint jövőre is jöjjek vissza ide. Mivel mégiscsak nagyobb biztonságban vagyok itt a suliban bla-bla-bla. Pedig tudom, hogy Voldemort halálfaló „tanárokat” fog küldeni a Roxfortba és azok pedig biztos ki fognak szúrni mivel nem egy társuknak rendesen odapörköltünk. És lám milyen az emberi szív, még csak nem is magamat féltem, hanem inkább Abbyt. Mert, hogy ő is helytállt a harcban, sőt az életemet is megmentette.
A gondolataimból egy hang ránt vissza a valóságba. Valami lány az nem tudom, mit akar.
 - Szia! Rabbythia Moore vagyok! – köszön.
 - End Samlard, miben segíthetek? – kérdezem udvariasan.
Mialatt ez a pár mondat elhangzott érzem, hogy elered az eső. Jó lenne valami, fedett helyet keresni.
 - Szerintem tanácsos lenne fedett helyre húzódni, h nem akarsz megfázni. – mondom, s el is indulok a legközelebbi fához. Ha akar valamit, majd úgyis követ, ha meg nem akkor az ő baja. Pár lépéssel oda is érek a legközelebbi fához és le is telepedek a tövébe. A lány nem követett, úgyhogy megpróbálok visszazökkenni a gondolataimba. Ismét a halálfalókra gondolok és azokra, akiket otthagytunk. Velük mi történhetett? A halálfalók lemészárolták őket, vagy nekik is sikerült elmenekülniük, még mielőtt a ház romba dőlt, volna?
Gregről tudom, hogy túlélte, mert rögtön azon az este üzent a patrónusával. De a többiekről semmi hír. Még a családomról se. Perpillanat ez aggaszt a legjobban.
Amikor ezt a gondolatmenetet befejeztem, egyszerre több dolog is történt. Először is egy óriási villám szelte ketté a horizontot. Másodszor egy bagoly zuhant le valahonnan. És utoljára a lány név szerint Rabbythia megjelent mellettem. Az előbb felsorolt, dolgok együtt elég érdekes hatást, keltettek. De én már semmin nem lepődök meg.
 - Foglalj, helyet. – szólok oda hűvösen a lánynak.
És oda sétálok a bagolyhoz. A szerencsétlen állat úgy látszik túlélte a zuhanást és jelenleg éppen a tollait igazgatta. Amikor jobban megnéztem a baglyot feltűnt, hogy Dareiosz-ra a családi baglyunk.
Miután felemeltem, egy levelet pottyantott a kezembe és tovaszállt.
Ez a levél elég rövid volt, pontosan 4 szó.

Jól vagyunk, ne válaszolj!

A rövidsége ellenére felismertem rajta édesanyám kézírását. És összeszorult a szívem, tehát jól vannak, a pár perce feltett kérdésemre itt volt a kezemben a válasz. A pergamen darabot gyorsan a zsebembe süllyesztettem és leültem a lány mellé.
Naplózva

Rabbythia Moore
Eltávozott karakter
*****


~VI.Nono, csak ne nyulazzunk! ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #59 Dátum: 2010. 04. 04. - 06:32:36 »
0

Endorius

Beszélgető partnerem is bemutatkozik, kissé zavartnak tűnik de elképzelhető ha látnám magam én sem lennék valami nyugodt. Halványan End-re mosolygok majd körbenézek. Hátha...de senki más nem érkezik. Aztán óriásit villámlott, fölkaptam a fejem és End után indultam egy nagyon fajta fához. Nem sokkal ezután egy bagoly érkezik szó szerint zuhanó repülésben. A fiú levelet kapott, elmerengek azon hogy milyen régen nem kaptam levelet. Apa nem küld, ő tudja hogy jól vagyok ha levelet küldenék neki az vészjelzés lenne ezért ilyenkor sehogy nem érintkezem vele. Gillian, vele tulajdonképpen csak az a baj hogy van semmi más. Körülbelül annyira érdekelne a levele mint egy durrfarkú szurcsók a pázsit közepén.  Megrázom a fejem és visszatérek a fához , End letelepszik mellém.  Kisimítom a szemeimből szőke hajamat majd a fiúra pillantok. -Minden rendben? Kérdezem tőle és remélem nem veszi akadékoskodásnak mert nem akarom hogy teljesen idiótának nézzen. Fejemet a kezemre támasztava nézek rá fel. Magasabb nálam, vicces lehet de ez egyáltalán nem szempont mert szinte minden ismerősöm magasabb nálam. Ekkor veszem észre hogy a csuklóm szabadon maradt és a három hosszú forradás remekül kivehető, látom hogy End csodálkozva ránéz és imádkozom hogy ne kérdezze meg mi az, attól félek nem tudnék rá megfelelő magyarázatot adni. Lépéseket hallok előrenézek, de senki sem jön. Ez egyre érdekesebb lesz, mi történt már hallucinálok is? Blane sehol, azt hiszem mégis eltévedtem de mostmár teljesen mindegy ezek szerint mind a ketten egyedül ücsörgünk valahol. Vagy is csak Blane van egyedül, és elázik ráadásul engem vár. Aztán megint apám jut eszembe és hirtelen a halálfalók. Nagyon remélem hogy apámat nem akarják bántani, tudom a remény itt nem elég de az hal meg utoljára. Egyszer régen megtámadták már akkor is előkelő helyen állt a Mágiaügyi Minisztériumban. És mi van ha... Újabb villám cikázik végig az égen és a szemeim tágra nyílnak a rettegéstől, de én nem a villámoktól félek. Az is lehet hogy ezt az egészet csak beképzelem magamnak, apa jól van és Gillian is. Nagyot sóhajtva fújom ki a levegőt, el is felejtkeztem a kezemről de most már mindegy remélhetőleg, End nem lesz képes ki találni mi az. És ha mégis... azon még nem gondolkoztam mi lesz akkor. Újra End-re nézek. Kicsit nyugodtabbnak tűnik, ezek szerint nem kapott olyan rossz híreket. Nézzük a jó oldalát ő legalább kap híreket míg én egyáltalán nem kapok semmit. Sőt a nevelőanyám még időnként azt is elfelejti hogy élek. Felnézek az égre , az ég szinte fekete és csapkodnak a villámok. Ennek az időjárásnak is megvan a maga szépsége. Pláne ha a szobaablakból figyeli az ember. Összefonom a karjaimat a mellemen és bámulok bele az esőbe.
Naplózva

Oldalak: 1 2 3 [4] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 20. - 22:11:03
Az oldal 0.114 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.