Régóta vágytam dolgokra. Dolgokra, melyeket mindeddig csak könyvekben olvastam, melyekről azt hittem, csak az álomvilágban, s a könyvek messzi, távoli világba repítő sorai között léteznek. Reméltem, hogy mindaz, amiről hinni akartam, hogy nem csak képzelet, nem csak a fantázia szüleménye, valójában létezik. Akartam, hogy egyszer megtalálhassam, hogy átélhessem. Nem vágytam sosem tündérmesékre – egyszerű, mégis boldog, sikeres, és romantikus történetnek akartam szereplőjévé válni. Sosem gondoltam, hogy egyszer mindez be is következhet. Gyakran elképzeltem, hogy milyen is lehet az Igazi, hogy milyen lehet az a személy, akivel képes lennék megosztani életem minden apró kis darabkáját. Volt egy-egy pillanat, amikor meg is találtam azt a személyt, akiben láttam az Igazi-cím esélyesét.
Briant is ilyen volt. Sokáig vágytam arra, hogy ő legyen az, aki az életem értelmét jelenti számomra, de mégsem lett így. Eltűnt, és semmit sem tudok róla – s bár hiányzik, tudom, hogy sosem lehetett volna közöttünk semmi. Mást szeretett; és ezzel én is tisztában voltam. Bár mint barát, örökké a szívembe vésődött.
És most mégis úgy érzem, mintha élnék. Mintha sikerült volna elérnem a célomat – mintha megtaláltam volna a könyvet, melyben ezúttal a főszereplő ÉN vagyok, és nem más.
Mikor megismertem Őt, felfordult az életem, és szerencsére mai napig nem fordult vissza a helyére - nem akarom, hogy ez valaha megtörténjen. Sosem éreztem még ezt, amit most, erre az érzésre pedig szükségem van, itt van Ő, aki támaszom, ha baj van, megbízom Benne, és boldog vagyok Mellette. A mai nap pedig nagyon különleges. Először visz el magához. Egyre jobban érzem azt, hogy az élete részévé válok, hogy percről percre komolyabbá válik minden szó, minden tett, s bár bizonytalan vagyok még mindenben, úgy érzem, ez most más.
Ahogy megérkezünk az ismeretlen helyre, kissé szédülni kezdek – a hoppanálás hatása. Félénk pillantást vetek Rá, mintha csak engedélyt kérnék arra, hogy beléphessek. Csodálatos kis világba hozott engem. Minden tökéletes, minden elegáns, ízléses, pont olyan, ahogy azt elképzeltem. Kislányos mosolyommal pillantok rá a vendéglátómra, megköszönöm azt, hogy lesegítette a köpenyemet, majd leülök a kanapéra.
- Azt kérek, amit Te, köszönöm szépen. - mondom halkan, még egy kicsit álmodozó hangon, majd felpattanok
– Mondd csak, lenne kedved körbevezetni engem? Csodálatos ez a hely. Persze... Csak ha nem érzed tolakodónak. - szólok egyre halkuló hangon, miközben kikerekedett szemekkel figyelem a kandallóba varázsolt tüzet. -
Hát ezt meg hogy csináltad? - sietek oda a kandalló elé, hogy elétérdelve, tátott szájjal figyelhessem a lobogó... nevemet. Kezdek ráébredni – ha eddig még nem lettem volna biztos benne -, hogy ez a pasi egy isten.