Sötét sikátor

A falu széle felé sétálsz a főutcán, balra tekintesz és egy sötét sikátort látsz... a vége... zsákutca...

[Hát szia kisszentem, mondd csak ki dobott ki a házából?]

Végre megint el jött a nap, hogy eltölthetünk a hétvégénkből jó pár órát Roxmortsban. Mostanában csak ezek a kirándulások tudtak éltetni... nagyon más nem. Teltek a napol, eljött a nyár...lassan vége a sulinak, és egyre furább dolgok történnek...
Josht sem értem... nagyon furcsán viselkedett az elmúlt pár napban. Mintha kerülne... A szünet óta változott meg. Igaz, hogy az csak pár hete volt. De mintha egy agymosáson ment volna át. Keveset találkozunk. Azért remélem, hogy a mai napot együtt töltjük majd... Vagy nem?
Kissé felszabadultabban léptem ki az iskola kapuján, s mutattam be az igazolást Friccsnek, hogy én biza mehetek a faluba. Jó páran vettünk irányt a kicsiny települás felé, de én inkább lemaradtam a lányoktól, s kutató tekintetemet futtatam végig a tájon, hátha meglátom valahol Josht. De nem... Csak nem jött ki a kapun. Biztos, hogy lejön, majd később. Jönni fog. Én tudom, csak... majd... később.
Csendben lépkedek.
Kopp-kopp-kopp. Kemény cipőm talpa koppan a köves úton. Nem nagyon hallok mást... Nem figyelek semmire és senkire. Végre, meglátom a táblát: ROXMORTS.
Kellemes bizsergés fut végig rajtam, olyan jó elolvasni ezt a szót. Mintha a szabadság kapuja lenne... vagy valami hasonló.
Első utam Zonkó Csodabazárába vezetett, s jó pár percig csodáltam a furábbnál furább varázsdolgokat. Majd vettem magamnak egy öníró pennát. Persze, ez nem hasonlítható a valódiakhoz, hiszen jóval olcsóbb is, de azért vicces jószág. Még egy két apróságot kiválasztottam, fizettem és kiléptem az üzletből.
Az utcán jó pár diák kódorgott, némelyikük tanácstalanul, hogy vajon merre is menjen. Mások határozott céllal tértek b egy-egy üzletbe, esetleg söntésbe.
Nem is rossz ötlet... meg inni egy vajsört A Három Seprőben... Vagy inkább a Vadkanban? Oda kevesebben járnak, talán még kiszolgálnak...ha kicsit idősebbnek tűntetem fel magam.
Elépdeltem a kocsma ajtaja elé, aztán meggondoltam magam. Nem volt kedvem betérni. Szétnéztem, és senki ismerőst nem láttam, belesetem, dettó. Egye fene... elsétállok a szellem szállásig... Hátha ott találok valami érdekeset, esetleg egy beszélgető partnert...
Tétova lépásekkel indultam meg a falu vége felé, mikor már majdnem elértem, az utolsó előtti kis mellék utcánál észerevettem egy macskát. Apró, fekete cica volt, és keservesen nyávogott. Igazán megesett rajta a szívem, hát gondoltam adok neki egy kis pástétomos kenyeret, ami nálam maradt a reggeliből.
Közelebb lépkedtem a jószághoz, de biztos megijedthetett tőlem, mert beszaladt a mellék utcába. Én, gondolkodás nélkül utána mentem, mert mi történhet itt az emberrel... Semmi... És nem egy tigrist akarok megetetni. Besétáltam, még hallottam a keserves nyávogást. Egészen az utca végéig mentem - mert hogy zsákutcába jutottam - amikor megpillantottam a gyalogszőröst. Innen nem volt menekvés. Leguggoltam hozzá, s megkínáltam a szendvicsből.

-  Hát szia kisszentem, mondd csak ki dobott ki a házából? - babusgattam a cicust, miközben oda nyújtottam neki a kenyeret. - Ki volt olyan szívtelen, hogy egy ilyen aranyos kis jószágot kipenderített. - folytattam.
-  Na, de most kapsz egy kis ennivalót. - hagytam, hagy egyen, majd megsimiztem a fejét...


Annyira lekötött a cicus, hogy akárki közeledhetett volna felém, biztos, hogy nem hallom meg...

Kedves sógorasszonynak  

  Music

Tekintetem körbe siklik a szürke, repedezett falakon, az ócska, szú rágta bútorzaton, a mocskos, macska szőrrel borított, puritán padlózaton. Még, ha csak ez lenne...de a macska alom bűzétől a hányinger kerülget. Akárhová nézek, mindenütt kosz, elég idegesítő. Balra biccentem a fejemet, ezzel kicsit megropogtatva a nyakamat, majd előrébb lépek, s lepillantok a varázslattal székhez bilincselt, köpcös, sápatag, s hosszú zsíros hajú alakra, aki a tiszteletemre még csak fel sem öltözött. Szégyen. Hogyan lehet várni egy halálfalót alsógatyában és egy kinyúlt, szakadozott atlétában? Pfejj... Cipőm orra megakad valamiben, lepillantok, egy szelet pizza. A félig kihűlt sajt gusztustalanul ragad oda tökéletesre fényesített cipőm orrához. Egy fintor kúszik az arcomra, s lassan kezd szétvetni az ideg, amiért ilyen helyekre kell járkálnom. Ezért már minimum veszélyességi pótlék járna, vagy valami ruhatisztítási utalvány.
- Mi a szxr ez? - Förmedek rá, majd gyilkos tekintetem enyhül, s helyette beteges mosoly kúszik az ajkaimra.
-   Szánalmas egy alak vagy Aldrick, ugye tisztában vagy ezzel? - Továbbra is figyelem a férfit, aki tátott szájjal, s félájultan ül a széken, végtagjai elernyedten lógnak. Kellett nekem Crutiozni… Valamit makog, talán próbálna magyarázkodni? Nem, nem hiszem… hisz szókincse annyi, akár egy légynek, vagy még talán annyi sem, s szemeiből sem csillog túl sok értelem. Ápolt körmeimre pillantok, majd a pálcámmal kezdek el játszadozni. Csak úgy forgatom a levegőben, kedvemre, jobbra-balra, jobbra-balra...Az idő meg csak megy, s kezdek ráébredni arra, hogy unom az itt létet. Minek is hallgatom végig ezt a szánalmas, nyögésekkel teli szóösszerakást? Voldemort Nagyúr határozottan kijelentette, hogy nem tart igényt többé erre a roxmortsi kémre. A faliórára pillantok, melyen éppen tizenegyet üt az óra.
-   Na jó, utolsó kívánság? – Kezdem el sürgetni, hisz szívesebben tölteném az időmet valami mással. Például azon diáklánykákkal, akik reggel érkeztek a faluba. Micsoda véletlen, éppen aznap, amikor én is erre járok. Csak távolból láttam őket, de talán végzősök lehetnek…Ajjaj, már megint elvonták a figyelmemet jelen feladatomról. Visszapillantok a fickóra, aki immár könyörög az életéért. Hófehér ingem ujjait feltűröm a könyökömig, majd pálcámat az ablakok felé emelem, s egy egyszerű varázslattal behúzom a függönyöket, melyek sötét hangulatot teremtenek a szobában. Annyira sötétet, hogy éppen csak látom Aldrick izzadságtól csillogó arcát. Egy utolsó vigyor kúszik az ajkaimra, miközben hátrébb lépkedek, oly annyira, hogy biztonságosan végezhessem a feladatomat, s végül könnyedén ejtem ki azt a két szót, áldozatomra szegezve a pálcámat.
-   Adava Kedavra! – Zöldes fény tör elő a pálcámból, s a varázslat pillanatok alatt végez a székhez kötözött alakkal…

Végeztem, nyugodt szívvel, megbánás mentesen hagyom el a szobát, s az épületet. Kilépve a fényre visszaigazgatom az ingemet, miután vetettem egy pillantást a karomon ékeskedő, sötét jegyre. Ezután megigazítom a nyakkendőmet, a zakómat, s egy tisztító varázslattal letakarítom az undorító ételmaradékot a cipőm orráról. Valahogy most már sokkal jobban érzem magam, a friss levegő mámorító. Közepes léptekkel indulok tovább, hogy végre kicsit szórakozzak, mikor a háztól csupán pár saroknyira megpillantok egy lányt, amint éppen cicázik. Ostoba nők, mi lehet édes egy olyan büdös dögben? Mindegy is, azért megszólítom, hátha szerencsém van és nem kell tovább keresgélnem.
-   Nahát, milyen aprócska kis állat. – Szólalok meg közelebb érve, majd leguggolok, s a dögre vetek egy kedves pillantást, végül tekintetem a lány arcára vezetem.
- A te cicád?…Szabad? – Kezem lassan a macska felé indul, ha szerencsém van, akkor a lány állatbarátnak néz, s egy óra múlva talán már a barátjának…

[Ja, nem. Az előbb láttam meg és utána jöttem, olyan szomorúan nyávogott.]

Olyannyira belemerültem a macsekba, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megszólal mögöttem. Felkaptam a fejem, és egy fiatal srác állt mögöttem. A cicát figyelte. Leguggolt mellém, és megszólalt.

-  Ja, nem. Az előbb láttam meg és utána jöttem, olyan szomorúan nyávogott.
-  Csak nyugodtan. - mosolygok rá, és figyelem, ahogy a cicus felé nyúl.

A jószág, hagyta, hogy megsimogassák, majd elégedetten dorombolni kezdett.

-  Nahát, kedvel téged. - mosolyogtam ismét. - Amúgy szia. Susan vagyok. Susan Scott. - nyújtom felé a kezem, hogy bemutatkozzam.

Ha ő is elárulja a nevét, már is előrébb vagyunk. Tekintetem vissza vándorol a cicára, és figyelem, ahogy játékos kis szőrgolyógént nyammog a kaján, és dorombol a simogatások hatására. Nem tudom a fiú, hogy áll az állatokhoz, de egész jól bánt ezzel a gyalogszőrössel. Még egyszer megsimizem a buksiját a jószágnak, majd feltápászkodom.

-  Hát, örültem, hogy megismertelek, de én most megyek is tovább. Épp a Szellemszállás felé igyekeztem mikor megláttam ezt a kis gombócot. - vigyorgok ismét, majd irányt veszek a főutca felé.

Nem tudom, hogy a fiú jön e mögöttem, mert elmélyedek a gondolataimban. Teljesen leköt az, hogy még mindig nem láttam Josht. Hol a fenébe lehet az a srác... Hiszen... Elérem az utca végét, és megtorpanok. Fogalmam sincs, hogy merre is induljak. Az előző gondolat, hogy elmegyek a szellemszállásra, teljesen fuccsba ment, mert már nem is volt igazán kedvem. De, akkor végül is mi tévő legyek. Elszomorodtam. Még az a kismacsek sem tudott teljesen felvidítani. Kilépek a főutcára, balra fordulok, és leülök az első padra, amit meglátok.
Tekintetemet az égre emelem, és elmerengek.
El...
A régi dolgokon.
Sok mindenen, ami ebben az évben történt.
Meccsek, edzések... Fura órák... Érdekes eseménynek a suliban... És Josh.

Josh.
Josh.
Josh.

Merlinre, milyen hülye hatással van rám egy pasi. Totál kifordultam önmagamból. Korábban sosem gondoltam volna, hogy bárki ilyen hatással lehet rám. Ez a Sue, nem az a Sue, aki korábban volt. Folyton vigyorgok, nyitott vagyok mindenki felé... Korábban meg? Én voltam a nagy büntetőmunka bajnok... Mióta ezzel a mardissal vagyok... Egyszer sem kerültem bajba... Ja, de igen, egyszer. Elnevetem magam. Persze, a jó kis folyosós kaland... Hogy megszívtuk, amikor Davisbe botlottunk. El sem hiszem, hogy Josh azt tette, amit... Na, meg persze én is... Hogy haragudtak a többiek a kis pont levonásért. Újabb mosoly...
Elkapom a tekintetem az égről, mert egy csapat ember közeledik felém. Iskolatársak... De Ő nincs közöttük...
Merlinre, ez nem igaz... Gebedj meg Josh...

Lehajtom a fejem...

Giles K. Lawrence

*Nyár... mint olyan, vizsgák időszaka, de mint olyan annak is az időszaka, hogy az összetapadt párocskák andalogjanak a főutcán és a Roxmortosok vágyakozva ellepjék a falut, olyan rózsaszín ködbe burkolt tudattal, ami csak Valentin-nap környékén jellemző. Hát igen, a meleg, a közelgő nyáriszünet derűs, vagy éppen elkeserítő kilátásai, mindezek elegek ahhoz, hogy némely diákok lelkesen tervezgetve, némelyek pedig súlyosan ragacsos búcsúcsókokkal foglalkozzanak ezen a szombaton. Ki-ki megkeresi a megfelelő zugot ehhez, legyen az kávézó, vagy éppen zajos kocsma.

Persze ha mindenki így tenne akkor aligha lenne érdekes a történet. Seraphin tűnődő fejjel végigsétált a főutca majd teljes hosszában, de aztán nem fordult be sehova, nem is hívták be sehova. Megvonta a vállát, körülnézett, valami érdekesség után kutatva a pillantásával, aztán befordult a korábban olyan könnyedén elhanyagolt sikátorba, ami nem vezetett sehova. Nem éppen az a felkapott diákhely, de megvolt a maga pikantériája a jelenetnek, hogy ahogy annak ellenére,  hogy a sötét falak nyomasztóan dőltek felé, Seraphin kényelmes léptekkel elment a végre, megállapította, hogy kívül van a falun, mikor panaszos nyávogást hallott, aztán üveg borult, ahogy egy kóbor macskaállat az egyik kuka mögé vetette magát a felé forduló fiú elől.*

-Nyolc pontos ugrás cicám, de sajnos a lehető legrosszabb helyre érkeztél...-*húzza fel az orrát szinte kényesen, aztán szemügyre veszi a sikátorba nyíló kopott ajtót, ami mögül a macska származhatott. Aligha lakóépület, inkább valami érdektelen tárolóhelyiség lehet az olyan alakoknak, akikkel inkább nem találkozik most. Ahhoz túlságosan is ügyelt köpenye tisztaságára. Sarkon is fordult és a sikátor kijárata felé indult lassan, kényelmesen. Elmosolyodott a gondolatra, hogy itt pont úgy fest, mint egy elburjánzott fantáziával írt kalandregény hőse, aki csak arra vár, hogy a leküzdendő ellenfél felbukkanjon a sikátor végén. Csak éppen a napfény és a nyár nem stimmelt, hiszen az ilyen jelenetekhez, éjfél, zivatar, ősz és villámok dukálnak.*

[Várj!]

Roxfort

Reggel: A nap legcsodálatosabb szakasza közé tartozik, amikor a Nap kidugja orrát a hegyek mögül, s első sugarai arra késztetik a madarakat, hogy azok heves csicsergéssel vekkerként szolgáljanak a Roxfort diákjainak. A reggel a barna hajú Griffendéles kedvencei közé tartozott, s úgy tűnt, ez a nap a másikat is elhozta: hétvége. Mindenki, de legfőképp az ötödévesek megérdemlik a pihenést, bár az is megeshet, hogy néhányan kihasználva a fennmaradt időt tanulnak az RBF vizsgákra.
Gilesnek eredetileg ez lett volna a célja, de az a gondolat, hogy a hétvége értékes perceit tanulásra pazarolja megváltoztatta a sorrendet. De először térjünk vissza a reggelhez. Giles, mint mindig most sem zavartalanul ébredt. Az Álmok birodalmában járva még mit sem sejtette mi fog történni az elkövetkezendő percekben.
Álmában egy réten ült, ahol egy gyönyörű lány társaságában élvezte a nyarat, és azt a pajkos szellőt, amely csak süvített körülöttük. A hosszú, barna hajú leányzó történetesen a Griffendél egyik diákja volt - legalább is nagyon hasonlított rá. A hóbortos fiú átkarolta, majd szép lassan végigsimította rajta a kezét, majd egyre jobban húzta magához, egészen addig, míg a csókra nem került a sor. Ekkor az Álomvilágon kívül, valahol a nagybetűs Élet egyik pillanatában az ablakon beszállt egy bagoly. Szürke színű volt ugyan, de ha fény ért tollaihoz egy kevéske arany szín is megfordult benne. Ez az állatka csőrében egy levelet szorongatott, s teljes erőből nekicsapódott az alvó fiúnak. Ő, míg a másik világban volt, ajkai egyre gyorsabban közeledtek a másikéhoz, míg nem egy hatalmas dobbanás, akár földrengésnek is nevezhetni megrázta őket, s az álmodozó hirtelen egy nagy fekete lyuk kellős közepébe esett, ami bajlósan szívni kezdte, s ekkor Giles szemei kipattantak. A bagoly csőrével finoman csipkedte az illető ujjait, addig a percig, amíg a reflexszerű mozdulat pofonként nem érte a madarat. Szegény pára csak kiköpte a hűen tartott levelet, s már szállt is ki az ablakon.
-Várj! – Szólt a zaklatott hang, de mire felállt az ágyból a levélhozónak nyoma veszett. Egy sóhajtással egyetemben helyet foglalt az ágy szélén, s a levél tartalmát – mit sem törődve a szobatársakkal –hangosan olvasni kezdte.
- Kedves Te! – Már a címzés is meglepte, hát mit várjon a tartalmától? – Gyere le Roxmortsba és mutasd meg, mennyire vagy méltó arra, hogy a pálcádat forgasd! Egy Mardekáros fog várni rád, hogy megküzdjön veled. Figyelmeztetlek: A jelenléted hiánya feladásnak minősül.
Miközben olvasta, arcán az értetlenség és egy csipetnyi harag uralkodott. Nem volt más választása: A párbaj megrögzött ragadozója és ki tudja, lehet, hogy még jót is fog mulatni. A percek, órák, egymást maguk mögött hagyva teltek, Giles pedig mindent ágyára készített. Az egyenruhára nem volt szükség, és még szabályt sem szeg meg. Pontos időpont nem volt megadva, ezért arra számított, hogy ellenfele egész nap ott lesz. Este tíz óra előtt vissza kell érnie, míg mielőtt észreveszik személyének hiányát. Az óra délután ötöt ütött, s ő útra készen, pálcáját kezében szorongatva elhagyta a Roxfort falait.

Roxmorts

Az út, amely Roxmortsba vezetett korántsem ígérkezett a legjobbnak. Három Mardekáros a háta mögött hahotázva vonultak. Már-már azt az illúziót keltette benne, hogy ez az aljanépség követi őt, ám logikájának ezt a részét el kellett, hogy vesse: Lekanyarodtak az útról, majd leültek valahová. Mit sem törődve ment tovább, lépteit szaporábban szedve. Végre beért. Az utcák tele voltak tömve emberekkel, néhol megfordult egy-egy ismerős arc is Giles számára. A közeledők felé biccentett, az ismeretleneket pedig nagy ívben elkerülte, nem akarta az idejét pazarolni. Agyában újra felmerült két kérdés, amely mindezidáig csak lüktetett fejében: Vajon kivel kell majd párbajoznia? Vajon ki írta a levelet?
Ismerős helyeken fordult meg, pár évvel ezelőtt sokat járt errefelé. Zonkó csodabazára volt a kedvenc, bár melyik másik fiatalnak ne ez lett volna? A Három Seprűnél jobbra kanyarodott, aztán sarkon fordult egy látszólag elhagyatott helyen. Mindeközben folyamatosan fejét törte a színtér végett. Pálcáját úgy döntött inkább elteszi, hiszen eléggé feltűnő látvány lehet egy kezében pálcát szorongató, idegesnek tűnő fiatalember. Farmerének jobb zsebébe csúsztatta, ahonnan könnyen kiránthatja a bal kezével és támadhat vagy épp védekezhet.
Egyre beljebb tévedt a sikátorban, ahonnan tompa hangokat és egy macska halk nyávogását hallotta. Az utca fénye egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt, valahányszor Giles hátratekintett.
- Nem látok semmit…Lumos Maxima! – Egy perc néma csendben hirtelen a hangja törte meg a csendet, pálcájának vakuszerű fénye pedig elvette a sikátor félelmet keltő sötétségét. A fény nem tűnt el, egészen a végéig elszaladt, ahol egy alakot világított meg. Lábaival futásnak akart eredni, de nem akarta rögtön lerohanni: Mi van akkor, ha nem ő az ellenfele? Így hát földbe gyökerezett lábbal, szótlanul meredt a másikra akitől távolabb helyezkedett el, így arcát sem tudta kivenni. Hirtelen varázspálcájának fénye villámlásszerűen eltűnt, a sikátort ismét sötétség borította el. Vett egy nagy levegőt, majd megszólalt:
- Te lennél az?

Giles

*Ha vihar nem is jár erre ma délután, azért úgy néz ki nem maradunk esemény nélkül. Már meg is van a második erre tévedő. Érdekes. Nem gondoltam volna, hogy huszonnégy órán belül lesz még egy személy, aki felfedezi magának ezt a bejáratot. Persze, lehet, hogy magánterület és a jogos tulajdonos jön nyafogni, de hát magára vessen, aki nem rak ki táblát, figyelmeztető jelzést, őrgriffet, meg tudom is én micsodát.

A magam részéről mindenesetre felegyenesedem és szembefordulok az újonnan jött versenyzővel, nem mintha tartanék tőle, de azért a biztonság kedvéért a talárom zsebébe süllyesztem a kezem. Ahogy elnézem ő kényelmes cuccba jön, és valahogy nem is felnőttes járással. Inkább olyan kis sebbel-lobbal, áh, igen, akkor alighanem diáktárs az illető, már csak az a kérdés, hogy miféle fajta. Hát, ilyen szembevilágítós fajta, szerencsére ahhoz elég messze volt még, hogy elvakuljak tőle, így csak a szemem elé kapom a kezem, miközben az irányába fürkészek, de végül a hangja adja meg a bizonyosságot, hogy kicsoda is. A felismerés édes.*

-Áh, üdvözöllek. Egy Griffendéles, aki fél a sötétben! Derék. Roppant derék-*újra jótékony árny borul a sikátorra, ezt már kényelmesebbnek nevezem, közelebb sétálok hozzá, elvégre a másik irányba semmi érdekes nincs, csak egy macska, egy kuka és más semmi. Elvigyorodom, mondhatni ridegen, nem mintha különösebben élvezném, hogyha zaklathatom a kisebbeket, de ha egyszer idejön és belémköt?! Vagy legalábbis majd úgyis azt fogja csinálni.*

-Én lennék az?-*visszhangzom, most már csak legfeljebb két méterre vagyok tőle.*-A mi? Tudod, a mondat alapfeltétele alany, állítmány, de te kihagytad a lényeget.-*Egy pálcás diák, igazán kedves. Vajon mi a fenét akarhat? És kit érdekel?*-Én vagyok az a hatodikos, akinek szépen kéne köszönnöd és esetleg felsöpörhetnéd a sikátort előttem, persze, csak ha nem vagy túl elfoglalt.

[Honnan veszed, hogy Griffendéles vagyok, öreg?]

A falak durván lettek összemázolva, ahogyan Giles tapogatja a sötétségben, s keze néhol felsérül, ennek mellékhatásaként pedig viszketni kezd, mintha egy gyors folyamat indult volna útjának, elhanyagolva azt a pár napot, ami a seb meggyógyulásáért szükséges. A kezében pálcáját szorongatja, egyre erősebben tartva azt. A falak, mikor feltekintett az égre szemét megkímélni a sötétségtől azt az illúziót keltette benne, mintha éppen felé dőlnének. Az összhatás a lehető legrosszabb volt amit csak el tudott képzelni. Egy gombóc nőtt a torkába, bár arcán nem mutatta hogy fél, legbelül inkább megfogta magát és elment volna. Egyáltalán nem ilyennek képzelte el a párbaj színterét, sokkal inkább egy elegánsabb és annál inkább világosabb helyre. Fülei úgy mozogtak, mint egy kutyáénak, s egyszer csak kisvártatva egy hang ütötte meg mindkettőt.
- Honnan veszed, hogy Griffendéles vagyok, öreg? - bár ostoba kérdés volt, de arra számított, hogy így meg fogja tudni, ő-e az az ember, akit keresett. - Semmi közöm a Griffendélhez...Én Hollóhátas vagyok, bár nem mintha érdekelne a véleményed. Én? Félni? Te bujkálsz a sötétben, mint egy patkány!
Talán nem volt az erőssége a hazudozás, de ez most kifejezetten jól sikerült. Utolsó mondata égett a dühtől, mintha egy adag lángnyelv whiskyt ivott volna meg. Ebben az elfajult helyzetben gondolt csak bele, mennyire hiányoznak neki azok az ellopott órák, amikor barátaival tanyáztak Roxmortsban. Mikor visszamegy Roxfortba beszélnie kell velük, feltéve ha túléli ezt a kis mitugrászt.
- Majd pont te magyarázz nekem arról, hogyan is kell beszélni. Dugulj be végre.
Egy kis szünetet tartott, a másik még mindig beszélt. Öt év során számtalanszor találkozott ugyanilyen sablonos MArdekárosokkal, akik csak rontják a varázslónépséget, minden mostani baj okozóinak gyermekei bizonyára Mardekárosok. Umbridget valószínűleg két lábbal rúgta volna ki a Griffendél, ha oda került volna. Hogy hogyan jött szóba az a boszorka? Egyszerűen csak belegondolt a tavalyi évébe, és elképzelte maga előtt a kis Dolorest, ahogyan próbál mindent úgy csinálni, hogy az számára tökéletes legyen.  Különösen dühítette az, ahogyan közeledett felé, így a pálcáját maga elé szegezve, a sötétben nem láthatóan próbálta a célszemélyt megtalálni.
- Magasról teszek arra hányadéves vagy, ha még egy varázslatot sem tudsz a pálcáddal csinálni.
A méreg teljesen egybeolvadt a testével, pálcás kezét lerántotta, mire abból ismét nagy erejű fény szabadult ki, s megláthatta végre annak az arcát, aki feltételezés szerint az ellenfele lesz.
- Most hogy mondod, elfoglalt vagyok. Obstructo!
A DS-ben szerzett gyakorlatokat és az ott szerzett hasznos varázsigéket végre használhatja, ráadásul nem is rossz célra. Egy lendület erejével hátrarántotta pálcáját, s abból egy láthatatlan fény szabadult ki, de ha valaki szemfüles,megláthatja a rezgést, ami olykor-olykor feltűnik a varázspálca végéből, miután kimondták a megfelelő igét. A hátráltató ártás elindult a célszemély felé, egyenest a felső testének.

Giles

*Ahhoz képest, hogy elvileg milyen bátor elég bizonytalannak tűnik, illetve tűnt, hiszen most már sötét van. Nem mintha nyáron olyan korán sötétedne, még itt, északon sem, de azért a sikátor, meg a hangulat, ami árad a falakból sötétté teszi a helyet. Természetesen kedvesen sötétté, és nekem így a jó. Mindazonáltal ki kell, hogy nevessem és a hangom olyan bántóan pattog vissza a falakról ahogyan szeretném, megrekedve ebben a szűk térben.*

-Hollóhát!? Na persze, annyi eszed sincs, mint egy zacskó robbanócukorkának...-*megcsóválom a fejem, bár úgysem látja, de a szavaiban pattogó feszültség óvatosságra int. Mintha direkt járt volna erre, mintha tudta volna, hogy itt vagyok. Igen érdekes, hiszen én se tudtam, hogy ide jövök illetve... mintha említettem volna egy szegény RPF-esnek, hogy milyen nyomorú is a dolga, mert amíg én gondtalanul fedezem fel Roxmorts rejtett zugait addig ő a könyvei felett görnyedhet, de nem, őszintén szólva nem hittem volna, hogy bárki is hallja és jelentőséget tulajdonít ennek.*

-Láttak az asztalotoknál megannyi aranyos, Piroska cimborád között ücsörögve, mint a farkasra várók hű csoportja. Igen, ezt nevezem tagadási logikának. Dobd el házad, vagy ha nem teszed, hát akkor így jártál.-*Gonosz mosoly, amit szintén alig lát a sötétben, a magam részéről nem is tulajdonítok ennek túl nagy jelentőséget, inkább alaposabban ráfogok a zsebemben a pálcámra, jó kis pálca, csak úgy lüktet benne a bűbáj, mintha ő már sejtené, hogy mit is akar kezdeni a szemközti kölyökkel, csak éppen azt nem sejti, hogy én miért állok az útjába az agresszív megnyilvánulásoknak. Tényleg? Miért is? Nem mintha nem esne jól megátkozni, vagy valami, egy egyszerűen túl nagy a kísértés, annyira biztonságosnak látszik a szituáció, hogy tartok tőle, a háta mögött egy fél griffendél ház sorakozik fel, azokra pedig nem időm, sem energiám. Hja. Ilyen az élet.*

-Igazán?-*kezdeném az újabb választ, de megelőz, a kezében tartott pálcából az első varázsa úgy lobban ki, mint egy szép felütés egy zongoradarabban, persze távol álljon tőlem az érzelgősség, de áh igen, ez a nyálas arc közelről is ugyanaz a személy, akit a fényben korábban felismerni véltem, micsoda csapás! Mindenesetre a varázslat megtántorít, de kirántom a pálcám, egy mozdulat a levegőben, aztán, bár nem vagyok rossz nonverbális varázslatokból most inkább verbálisan nyilvánulok meg.*
-Protego!-*és a pajzs már véd is az aljasságtól, bár ha szemmel lehetne verni akkor izzó pillantásommal tuti megátkoznám őt grátisz.*

-Patkány? De úgy látszik a patkányok sehol nincsenek a büszke oroszlánok aljasságához képest. Ha már egyszer ennyire sietsz a randevúdra inkább virágcsokrot vigyél, minthogy mindenkit megátkozz...-*azzal a mondatot félbehagyva ellendítem a pálcámat, megszakítom a varázslatot, ami elválaszt minket, dühömet beleadva a közvetkezőbe.*

-Reducto!-*a tarolóátok úgy indul, mintha erre várt volna, elégedett fényjelenséggel hunyorog bele a sötétbe.*

[Mintha te olyan sokkal rendelkeznél, mikrofonfej.]

Az ártástól a sikátor sötétsége megremegett, s Giles csak arra kapta fel a fejét, hogy hall egy jókora ordítást, majd a pajzsbűbájt, ami sikeresnek hangzott, mivel semmi jel nem utalt arra, hogy elesett volna vagy akár csak hátrább csúszott. A pálcát mereven tartva a kezében hallgatja a többi gúnyolódást, bár szavai most már nem találnak célba, egyik fülén be, másikon ki.
- Mintha te olyan sokkal rendelkeznél, mikrofonfej.
Hangjában megbújt a gúny és a megvetés, amit érzett a fiú iránt, s ha megtehette volna, most odamenne és letépné a fejéről a bőrt, de mivel nem szokása embert ölni, marad annál, hogy minél jobban kifárassza a másikat.
- Most komolyan le akarod amortizálni az agyam? Miért kell nekem mindig ilyen idiótákkal összeakadnom…?!
A hangja az idegességből átváltott egy hisztisére, aki azon aggódik, miért kell neki minden héten egy olyan emberrel találkoznia, akikkel tökéletesen nem tudja megérteni magát. Na és ez a levél, amit kapott…Egyenesen röhejes. Legalább merték volna a szemébe mondani, de mint ahogyan az a Mardekárra tökéletesen jellemző volt, inkább egy baglyot szembesítettek vele, mint önmagukat.
- Nem tudtátok volna személyesen átadni a levelet? Leszakadt volna a kezetek, mi? Szánalmasak vagytok, esküszöm…Az lenne a legjobb, ha a normális varázslók és boszorkányok kiirtanák az ilyesféléket, mint te. Csak a helyet foglaljátok, azonban semmire sem viszitek az életben.
Fejét csóválta, ahogyan belegondolt mindarra, ami csak kicsúszott a száján. Mennyire jó is lenne, ha a gonoszt egyszerűen ki lehetne írtani, mint egy undorító bogarat összetaposni, de jól tudta, ez lehetetlen. Olykor a jók is cselekednek olyat, ami rossz.Miért? Mondhatni ezt a világon lévő egyensúlynak is, nem lehet olyan, hogy ne legyen rossz  vagy jó. Egy hirtelen mozdulattal valami elindult felé, ami elől erősen hátraperdült, alig bírta megállítani testét. A kezében lévő pálca megremegett, a szorítás enyhült, és egy kisebb émelygést érzett. Vett egy nagy levegőt, megrázta a fejét, de nem mozdult. Most sokkal távolabb voltak egymástól mint az imént, körülbelül öt métert lökődött. Szemöldöke leszaladt a szeméhez, bár tudta, hogy nem látja a tekintetét a másik, mintha ölni késült volna.
- Na jó, meguntalak. Tessék, itt egy ajándék. Silencio!
Egy kört rajzolt pálcájával, majd miután végzett, egy gyors mozdulattal a közepébe vágott egyet, mire szinte robbanásszerűen a hatodikos Mardekáros torkánál találta magát. A végeredményt ismét nem látta, így lépett egyet jobb lábával hátra, lejjebb hajolt, körülbelül a felső testének közepére célzott. Egy ideig mozdulatlanná dermedt, majd egy hirtelen rántással suttogta el a varázsigét.
- Stupor.

Giles

*Olyan hirtelen önt el valami vak érzület, hogy fel se figyelek a lényegi mondanivalójára. Igen, beleesek abba a tipikusan Griffendéles hibába, hogy csak és kizárólag egyetlen mondattöredékre tudok koncentrálni, pedig híres vagyok arról, hogy általában higgadtan, nyugodtan intézem a dolgaimat. Igen, én egy nyugodt fajta vagyok, csak akkor akarok vért látni, ha nagyon felbosszantanak.

Most pedig nagyon fel vagyok bosszantva. Suhanó taláromban felé indulok, ha már egyszer az ártás ilyen messzire elsodorta tőlem, felrántom a pálcám, varázsigéket pörgetek át a fejemen, legszívesebben nem tudom mit csinálnék vele, de utána biztosan nem nézném jó szemmel amit csináltam, mindenesetre a hangom sziszegő és dühödt.*

-Igazán?-*sziszegős, de lágynak érzem a hangomat, mintha csak csevegnénk. Lágyan, persze, csak éppen a pálcák vibrálnak a kezünkben, a falak máris magukba szippantották néhány varázslat emlékét, árulkodva az ittjártunkról és arról, hogy pálcát rántottam egy éretlen Griffendélesre. Naná, mindenki ezt jegyezné meg, nem pedig azt, hogy az a hősi lelkű mitugrász rám támadt.*-Normális varázslók és boszorkányok? Normális az, hogyha megátkozol minden szembejövőt? Persze, szerencsére előbb-utóbb elfogynak a hozzád hasonló örök áldozatok, beleolvadna a mártírok névtelen tömegébe, de ne aggódj... majd megsajnállak, ha lesz rá időm. Szájhős.

*Látom a varázslat villanását, hogyne látnám, de nem tudod mi az, amíg hozzám nem ér és el nem hal a hangom, érzem azt a különös hideget a torkomban. Összeszűkülő szemmel nézek rá, nem hallom amit mond, csak motyog, de aztán a jellegzetes fénycsóva úgy hatol a sikátor sötétjébe, mint a vekker a reggelbe. Abból te nem eszel ostoba kölyök, hogy ájultan heverjek a lábadnál! Egyszerűen félreugrom, a falhoz simulok, a varázslat elhúz a fenébe, csak a kedvenc talárom karját égeti meg, a macska valahol hátul felnyávog, én pedig visszalépek, szegezem a pálcámat.*

~Invito pálca!!~*gondolom hangosan, de némán, a Piton professzor óráján olyan lelekesen begyakorolt nonverbális formulában, azonban ha nagyon tapadna a pálcára hirtelen ötletből, vagy csak úgy a móka kedvéért is oldalra intek, ahol amikor bejöttünk láttam még egy ajtót és még egy kukát, a hátrább levő szakasztott mását.*~Locomotor kuka!~*és a srác felé intek, ha szerencsém van a sötétben nem látja a felé lendülő fémedényt, ha mégis, akkor így jártam, de mindenképpen szerzek egy pár másodpercet, amíg a torkomnak szegezem a pálcát, elvégzek egy Finitét és rákiáltok, már amennyire frissen visszanyert, még rekedt árnyalatú hangomtól telik. Nem volt túl hatásos a Finite, a korábbi két varázsra elkoncentráltam a hirtelen felhasználható erőm javát.*

-Állj!-*rivallok rá.*-Miféle levélről beszélsz?

[Ó, igazán. Mit tudod te, hogy kik a normális varázsképességekkel bíró emberek? Végy ki egy könyvet a könyvtárból, olvass utána olyanoknak, akiknek sok mindent köszönhetünk! Kizárt dolog, hogy a Roxfortot egy olyan senkiházi építtette fel, mint egy Mardekáros!]

- Ó, igazán. Mit tudod te, hogy kik a normális varázsképességekkel bíró emberek? Végy ki egy könyvet a könyvtárból, olvass utána olyanoknak, akiknek sok mindent köszönhetünk! Kizárt dolog, hogy a Roxfortot egy olyan senkiházi építtette fel, mint egy Mardekáros!
Hangja a dühtől fortyog, s érzi, ahogyan a talár, amely a fiún volt – érthetetlen módon, hétvégén -, s egyre közelít felé, ő pedig egyre jobban hátrál. Most kap csak észbe, hogy semmi oka sincs félnie ettől a bozontos hajú idegentől. A szavak, amelyek a fülébe hatoltak azt a káprázatot keltették benne, hogy nem a megfelelő ellenfelet találta meg magának.
- Még hogy én?! Volt rá okom! – Hangja hirtelen a mentegetőzős formába alakult, így gyorsan megköszörülte a torkát, s mélyebb hangján folytatta. – Majd azt képzelted, hogy a bagoly után a szobámban fogok kuksolni, a háztársaiddal együtt te pedig egy jót röhögsz majd? Nincs szükségem a szánalmadra! Undorító féreg vagy. Legalább egyetlen egy olyan zöldet látnék, aki normálisan van összerakva!
Furcsa jelenet következett, hangja elhalt, Giles pedig kidülledt szemekkel próbálta követni az árnyékát. Kizártnak tartotta, hogy egy ilyen varázslatot ne tudna kivédeni egy hatodikos. Átkának fénye egybeolvad a sötétséggel, s egyenest csak száll, míg nem a zsákutca végében nekivágódik a falnak. Vigyorogva kezd közeledni, abban bízva, hogy ha a némító varázslatát sem tudta elkerülni. Mint derült égből a villámcsapás jutott el az agyáig, mekkora hibát követett el azzal, hogy elnémította. Nem fogja hallani a varázsigéket, így kivédeni sem lesz képes őket. Tudta, csak két választása van: Vagy megpróbálja a gondolatolvasó bűbájt, vagy feloldja a némítót, végül is teljesen mindegy, úgyis fogja hallani mindkét verzióban. Nem volt a tetőfokán a Legilimens varázslatnak, így inkább úgy döntött, feloldja azt, amit tett. Bár hiába szegezte előre a pálcáját, nem látta pontosan a személyt, így futásnak eredt és teljesen a végére ért. Megtapogatta a falat, hogy lássa, nem-e csak a sötétség borította el előtte az utat, de szilárd anyaghoz ért keze, így nem lépett tovább. Nem találta a testét, így ismét kénytelen volt bevilágítania az egész sikátort.
- Nem bújhatsz el! Nem menekülhetsz! Lumos Maxima!
A várt hatás ismét nem maradt el, s meglátta, ahogyan felé irányítva a pálcáját állt ott a falnál, behúzódva. A vakító fényt egyenesen rá irányította, arcán pedig látta, ahogyan erőteljesen koncentrál valamire. Lábait szedte felé, farmerjában a lábai suhogtak, ahogyan kocogott.
- Sono…?!
Szemei tágra nyúltak, ahogyan érezte, a pálca egyre jobban kicsúszik a kezéből. Jobb kezével a pálca felé kapott, amely halványan repülni kezdett a varázslatot előidéző irányába. Rohanni kezdett felé, a fény egyre halványabb lett, aztán rávetette magát a lebegő pálcára, majd húzni kezdte az irányába.
- Hogy lehetsz ennyire szánalmas?! Nem mersz varázslatokkal legyűrni, inkább lefegyverzel? Protego!
Úgy húzta a pálcáját maga felé, mintha az élete múlna rajta, s mikor a pajzsbűbáj hatástalanította, a hirtelen erőfeszítéstől hátrahőkölt, s a hátára esett. Azzal viszont nem számolt, hogy ismét kialszanak a fények, így a továbbiakat nem látta, csak valami zörgést hallott, amely vészesen közeledni kezdett felé. Hiába nyílt a szája, hogy kimondja a varázsigét, csak arrébb gurult, mire egy nagy, tompa hang a földet nyomta, s valami folyadék és néhány keményebb dolog rázúdult Gilesra. Csak akkor tudta szemügyre venni, mi is volt az, mikor a pálca végében gyújtott egy kis fényt. Egy kuka, ő pedig nyakig tele van szeméttel. Hirtelen ismét az a tompa hang ütötte meg a fülét, amiben a feltételezett párbajtársa hangját vélte felismerni. Döbbenten irányította felé a pálcáját, már nem támadni akart, csupán megnézni az illető arcát.
- Mi az, hogy miféle levél...?! Amit a bagollyal küldtetek!
Zsebéből előhúzta az összegyűrt papírt, majd a pálca fényével megvilágította és a másik felé mutatta. Nem volt olyan ostoba, hogy a kezébe adja, a végén még széttépné. Ráförmedve kinézetére végigmérte magát: üres zacskók, gusztustalan maradványok díszelegetek rajta, amiket kézzel apránként kezdett leszedni.

Giles

*A düh soha nem mar tompán, olyan élesen szaggatja az embert, mintha tényleg szét akarná tépni, nem pedig cselekvésre sarkalni a másik ellen. Azt hiszem itt az ideje annak, hogy egy kicsit félretegyem a józan eszemet és kezdetnek talán kimossam egy mocskolódó száját. Nem hősnek születettem, aki kivárja a megfelelő pillanatot, arra, hogy cselekedjen, aztán elbukjon és halála után ő legyen a legjobb, a legkedvesebb az emberek szívének, én inkább cselekedni akarok, méghozzá most és azonnal. Ó nem, távol álljanak tőlem az olyasmi, hogy szájon vágjak, beletiporjak, felrúgjam, de mégis, amikor elrohan mellettem, mert őt tényleg könnyű átvágni akkor valahogy van egy olyan késztetésem, hogy elgáncsoljam, felrúgjam, a fejét a falba verjem, de nem, ehelyett amikor megfordul és rámvilágít elvégzem a kék bűbájt, aztán a harmadikat, szerencséje, hogy csak ekkor nyerem vissza a beszédképességemet, és pocskondiázó szavaira nem térek vissza most, majd inkább egy másik, megfelelő alkalommal.

Mindenesetre a mosoly, amit az arcomra veszek, miközben közelebb lépkedek hozzá közel sem nevezhető egy barátságos, segítőkész hatodikos mosolyának, inkább amolyan kígyós mosolynak hívom, de nem gyönyörködhet benne sokáig, mert a pálcája kialszik, ám addigra már egészen közel járok hozzá. Most ő van beszorítva és nekem eszem ágában sincs elhagyni a sikátort. Márpedig csak rajtam keresztül vezetne a menekülőútja...
A kukát az első támadás után is a levegőben tartom, ahogy felvillan a pálca szolidabb fénnyel láthatja is, hogy ott lebeg felette és kicsit mellette, de közben intek egyet a pálcával, a kuka megindul, aztán vissza, közben amennyire a hangomtól telik kimondom a varázsigét.*
-Piroinito.-*súgom egészen lágyan, mire kuka édes, vöröses fénnyel lángra lobban, nem közelít felé, de azért aktívan jelen van. Sőt. Nem akarok kárt tenni benne, akkor lenne mivel hencegnie, egy pár centivel arrább is emelem.*

-Így talán jobban látod az igazságot, ami majd kiszúrja a szemed, eszemben sincs bujkálni előled...-*olyan nyugodtan beszélek, hogy magamat is meglepem vele, bár az a rosszindulatú hangsúly ami szinte a névjegyem félreismerhetetlenül rányomja a bélyegét a szavaimra.*-Csak éppen nem fogom megadni neked azt az örömet, hogy indokolatlan támadásodat hősi tettként állítsd be azoknak a szemében, akik vannak olyan hülyék és galleonnak veszik a hozzád hasonló egyszerű gondolkodásúak mindent köpését.-*elvigyorodok, megforgatom a kukát, lángoló tartalma vészesen megbillen, de még távolabb emelem tőle.*-Különben is. Az ilyenek kezébe fegyver nem való...-*de lám, végre mond és mutat valami érdekeset. Nem lépek túl közel, ennek ellenére kiböngészem az írást és megvetően elhúzom a számat.*

-Nincs olyan Mardekáros, akinek ilyen lenne az írása tudtommal és nincs olyan háztársam, aki ennyire primitíven fogalmaz. Alighanem drága barátaid szerzeménye az egész, tipikusan rád vall, hogy nem fedezted fel benne a csalást.-*mondhatnám úgy  is, szánalmas vagy drágaságom.*

[Te...te komolyan gondoltad, hogy ennyitől majd beijedek?]

Soha nem hitte, hogy megrémítheti őt egy Mardekáros tekintete, amely mint a legtöbb csúszómászó - de leginkább egy kígyó tekintetére hasonlított neki - közeledett felé, s készült méregfogait belemélyeszteni áldozatába, akit beterelt egy zsákutcába. A fények halvány légtömegként még szerepet játszottak a jelenetben, de pár másodperc elteltével eltűnt minden, s az aggodalomba nyúló vak és rideg sötétség ismét megjelent. Nem tudta miért, de hirtelen szülei jutottak eszébe. Talán meg fog halni, s ez az előjel? Tényleg megtenné vele ez a diák? Nem ismerte őt, a rémület most teljesen eluralkodott rajta. Behunyta szemeit, most még élénkebben látta halott anyját és apját. Anyja menekülésre biztatta, apja viszont feltűnően hallgatag volt. Jól ismerte fiát, bátor és vakmerő volt, ebben rá ütött. Roxforti évei során ilyesmi soha nem fordult elő, meghökkenve hallgatta őket tovább, de miután kinyitotta szemeit hiába csukta be és nyitotta ki, nem tértek vissza.
A földön fekve minden sokkal hatalmasabbnak és értékesnek bizonyult. Nem törődött többet a másikkal, talpig szemétben, fürgén mozgott mellkasa, minden erejével próbálta lihegését visszafogni. Hirtelenjében, szinte a semmiből valami meggyulladt. Nem látta, hogy a kuka volt az, amit felemelt a másik, szemei zárva voltak. Lelkének egy darabkája a mély felé zuhant, míg a másik darab szorgosan mászott felfelé. Szemhéját rettenetesen zavarta a fény, amelyet a lángoló szemetes árasztott magából. Testének felső része rándult egyt, s mint egy robot, úgy ült fel. Nem tűnt el semmilyen arckifejezés, a zaklatott fajta ott volt rajta, de belül inkább izgatottságot érzett. Feltekintett a tárgyra, amely az imént majdnem agyonnyomta, majd tett egy hátra bukfencet, így sikeresen fel tudott állni. Több fényre már nem volt szükség, tökéletesen látta a másikat. A zaklatott tekintet értetlenre váltott.
- Te...te komolyan gondoltad, hogy ennyitől majd beijedek? - Ingatni kezdte a fejét, íriszeit egy pillanatra se vette le a másikéról. Kezét reflexszerűen a kuka irányába kapta, pálcáját egy apró csuklómozdulattal pedig rászegezte. - Bombarda!
Egy kisebb robbanás kíséretében a lángoló kukából megmaradt tűzdarabkák ide-oda szállingóztak; a fények ismét eltűntek. A hangtól, amely olyan lágy volt, mintha csak csevegnének teljesen kirázta a hideg. Haját megborzolva és kiszedve a megmaradt kukadarabkákat még mindig úgy nézett oda, mintha még mindig látná a másikat.
- Nem szoktam dicsekedni, hazudni pedig nem az én reszortom...pontosabban nem a miénk. Az a Mardekáré. - Nem akart válaszolni, de amit barátjairól mondott nem tudta féken tartani. Egykettőre előtte termett, pálcájának hegyét gyengéd nyomással mélyesztette bele a másik nyakába. - Soha többet ne merj semmi rosszat mondani a barátaimra. Attól még, hogy neked egy szál sincs nem kell irigykedni. Te inkább maradj a zöldek lexikonja, úgy látom jól megy az írások memorizálása.
Akármennyire nem mutatta, kétségbe esett. Most merre induljon az igazi ellenfelet megkeresni?  Bár nem volt biztos benne, hogy a fickó igazat mond, mégis a hangja túl meggyőző volt...Most hogy menjen párbajozni, mikor már ereje javát elhasználta?
- Teszek rá ki írta, én visszamegyek Roxfortba. Engedj.
Most, hogy nem ellenfélként nézett a zöld egyik diákjára, még azon is elgondolkodott, hogyha nem itt és nem így ismerkedtek volna meg - a sértéseket nem számolva - barátok is lehettek volna, végül is mindkét fél vakmerő és nagyszájú volt, de nem úgy hozta a sors, úgy tűnik az ellenségek listája gyarapodott. Teljesen szembe állt vele, a másik légzését tisztán hallotta.

Giles

*Fények és sötétség, lobbanás és kialszik minden. Filozófia, de kézzel foghatóan, magyarázhatnám úgy is, hogy ahogy az élet lángja fellobban úgy villan a falakra a mi árnyunk is a különböző varázslatok által, amit miért is szórunk egymásra? Kárt akarnék tenni benne? Ő bennem igen, hiszen mi másért is akart volna elkábítani, minthogy utána azt tegyen, amit akar. Igen. Meg is van az ok, tehát voltaképpen jogos is lenne pillanatnyi gyengeségét, késettségét kihasználnom és hozzá, egyenesen hozzávágni a tüzet, amit bár kiolthat könnyedén, de mégis, a tűz kéjesen marna sima bőrébe, csúf nyomát talán a javasasszony eltüntethetné, de legalább emlékezne rá és megtanulna félni a tűztől. Nem kötözködne olyannal többet, amihez méltatlan, de mégis, valahogy mozdulatlan maradok, talán a pálcámban őrködő egyszarvú szőr az oka, hogy nem teszek benne kárt, pedig itt a nagyszerű lehetőség, érzem a csábítását, ahogy buzdít, üvölti az adrenalinfokozta vér hangján a fülembe, hogy tegyem meg, megérdemli, meg kell lakolnia, pusztán azért, mert griffendéles, vagy azért, mert ember, vagy egyáltalán, hogy került az utamba és hogy mert megszólítani ilyen hangon, de nem teszem. A jószándék, hogyne, aligha hiszem, hogy azt fogna vissza, inkább a szánalom? Mit szánnék rajta, ugyanolyan esélyekkel tanul, és gondolom elutasítaná mereven a tényt, hogyha szánalmasnak gondolnám. Elvégre bátor. Illetve nem. A bátorság az valami más. Ezt is inkább vakmerőségnek nevezném. Fejjel a falnak igen. Csak löknöm kéne rajta egyet, hogy nagyon megbánja, de a pillanat tovaillan, robban a kuka, de meg se rezzenek, hozzá volt olyan közel, hogy kárt tehessen benne, csak egy Lumos Solennel fényt kerítek, ha nem is olyan vakítót és látványosat.*

-Gondolod, hogy szándékomban áll megijeszteni?-*Kicsit megrökönyít a puszta feltételezés is.*-A bátrak házának népét?-*hamisítatlanul gúnyosan dobom elé a szót, noha nem hiszem, hogy ráébred, hogy önmaga szerinti bátorsága a realitások talaján, nem más, mint vakmerőség, ami majdnem azonos az ostobasággal, de legyen hát. Így szép az élet.*-Eszemben sincs és amint a mellékelt ábra is mutatja, jobbára magadat riogatod semmiből jött árnyakkal és bagoly hozta üzenetekkel, fantomokkal.

*Meglep a hirtelen mozdulat, bár talán reagálnom kéne rá, nem érzek benne olyan erőt, ami kárt tehetne bennem, noha kritikusan lepillantok a torkomnak szegezett pálcára, aztán vissza a szemébe. Igyekszem higgadt maradni, annak ellenére, hogy legszívesebben szájon vágnám. Megvető fintorral reagálok a szavaira.*
-Nincs szükségem olyan barátokra, akiknek a hülye tréfája könnyedén rosszul is elsülhetne-*nem fenyegetem meg nyíltan, mégis jobb, ha érzi a hangomban az indulatot, amit szívesen rázúdítanék, már csak a miheztartás végett, de csak bal kézzel elkapom a pálcás kezét és kinyomom oldalra, határozottan a csuklójára fogok és nem engedem el. Közel tartom magamhoz, hogy érezze a nyomatékot.*
-Visszamész, de jól jegyezd meg, még mielőtt minden bagoly után ugrasz, mint egy romantikus párbajhős, hogy egy Mardekáros nem így támad. Tudod, nekünk felesleges üzeneteket küldeni, amikor a folyosón is szívesen és könnyedén megátkozhatjuk azokat, akik szúrják a szemünket, a mi fajtánk, ahogy gondolod, elég aljas ahhoz, hogy ne küldjön ilyen romantikus nagyjelenetbe illő hadüzenetet. Hatékonyság és nem udvariaskodás a jellemző, de persze hogyan is érthetnél meg ilyen lényeges különbséget? Mindenesetre jól vigyázz. Én nem akartalak legyőzni, megalázni, de bárki más rajtam kívül gondoskodott volna, hogy a gyengélkedőn köss ki-*elengedem a kezét, egy fél lépést hátralépek, de nem állok félre, kerüljön meg, ha el akar menni mellettem, lapuljon fel a falra, ahova illik, a magam részéről készen állok és a pálcám is arra, hogy megtoroljuk, ha esetleg újabb naiv,  küzdelemre buzdító gondolata támadna.*