Sötét sikátor

[Egy pillanat]

Furcsán érinti az, hogy teljesen elvétette a célt, amelyet keresett. Nem érzi hibásnak magát, de azt be kell vallania, hogy rátámadt egy „ártatlan” Mardekárosra, aki ki tudja miért egy sikátor legmélyében lapult: Ez már önmagában is gyanút keltene az emberekben, de az biztos, hogy ő támadt először, így az ő sara, hiszen meggondolatlan volt. Olyan volt e az egész, mintha a másikkal szerepet cserélt volna, s most ő a rosszfiú, a másik meg a védtelen hatodikos. Visszagondolt minden egyes lépésére, amit megtett, mikor átvágott az összes bolton Roxmorts elején és azok az ismeretlenek, akik megbámulták a szellemszálláshoz vezető út előtt. Bizarr alakok voltak, csuklyájukat a szemébe húzták, ezzel elérték azt a hatást, hogy felkeltsék a figyelmüket Gilesre. Egy bizonytalan megérzés volt az egész, amely benne szállingózott, mintha azok lennének a tettesek.
- Egy pillanat – szólt közbe hangosan gondolataiba, amelyek mint a gyorskerekek pörögtek. – Ha te olyan ártalmatlan lennél, mint ahogyan beállítod magad… - Egy kis szünetet tartott szavaiban, miközben állát dörzsölgette sejtelmesen – … Mit kerestél a sikátorban, ott is teljesen bent, ráadásul egy macskával?
Elég furcsán hangozhat a kérdezősködés, amelyre meg is fogja kapni azt a választ, hogy „mi közöd hozzá?”, de tudnia kellett, hogyan reagál a másik. Egyáltalán nem érdekelte az, ahogyan elkapta a kezét, a gyenge karok szorítását, amivel ez a fiú rendelkezett szinte meg sem érezte az izmokból összebarkácsolt Giles, így csak gyengéden, de kitépte a kezét a másikéból egy rántás kíséretében. A kis fényre, amelyet csinált a másik feltűnt hamis, de annál kísértetiesebb mosolya, amely még a barna hajú Griffis barátai is furcsállhatnának, hiszen így még nem látták őt – úgy nézett, mint aki megveszett.
- Azt ajánlom vigyázz magadra, ha megtudom, hogy a levél a te kezed nyomán jött létre, nem éled meg a holnapot – és ez nem üres fenyegetőzés. – Mutatóujját felemelte és rászegezte, hogy minél jobban süljön el a figyelmeztetés. Hangját halkabbra vette és jobban kezdte tagolni a szavakat. – Cseppet sem érdekel, hogy a barátaidnak vagy akár neked közöd sincs a jóhoz, de csak hogy tudd, a jók is lehetnek brutálisak és nagyszájúak. Kezdhetsz félni.
Egy nagy levegővétel után pálcáját átdobta a másik kezébe, eltátogta a fényt adó varázsigét, s a nappal elmúló fényeinek hatására ez vakítóvá vált. Felrántotta, majd a fiú arcához nyomta, s félrelökte.
- Legyőzni? Pont te? Pálca nélkül csak egy gyenge hajtás vagy számomra. Egy hasznosat tanultam valakitől, amikor még itt tanított: Lankadatlan éberség. Soha nem tudhatod nem lapulok-e az árnyékodban. Ezt ne felejtsd el.
Miközben lassú léptekkel elindult a sikátor „bejárata” felé, hangja még mindig hallatszott, hiszen a falak hatására visszhangzott a helyiség. Giles pálcájának fénye hűséges kutyaként követte a másikat, míg egy rántással egyetemben el nem tűnt, s hirtelen felnyújtotta segédeszközét, mire öt gyönyörű színes madár szabadult ki a hegyéből, s az egek felé repültek, bele a felhőkbe.
- Lankadatlan éberség!
Mint egy kísértet hangzott el ez a mondat még többször, egészen addig, mígnem Giles körvonala a semmibe nem veszett.
Léptei szaporábban hangoztak, gyorsabban kezdett el menni, a szellemszállás elé érve sebességével. A fura alakok eltűntek, azonban az estüst - és aranyszínben pompázó bagoly a ház felett repült körbe-körbe. Csak megcsóválta a fejét, már tudja, hova fog menni legközelebb barátaival felfedezőútra. Még egyszer megnézte a levelet. Hirtelen elakadt a lélegzete, mikor fel-le fordítgatva keresett valamit, de csak egy üres pergamendarabnak látszott. Eltűnt róla az írás.
Miután visszaért a Roxfortba egyenesen hálókörletébe lépett, ahol ott volt néhány szobatársa, akiknek rögtön el is mesélte a furcsa esetet. Hiába kérdezgette, nem-e ők voltak, válaszára csak fejcsóválást kapott, amire számított is. A furcsaság és a rejtélyesség beköltözött hozzá, s ahogy érzi, nem is fog egyhamar eltűnni onnan.

*Hoppá, azt hiszem nem ide akartam érkezni. Remélem, azért legalább Roxmortsban sikerült kikötnöm. Ajj, szétmegy a fejem. Vajon mit akarhat Poppy? A levele nem sokat árult el. Csak annyi, hogy jöjjek a Roxfortba, mert beszélnünk kell. Hát köszi, ez nem túl sok info. No mindegy, már itt vagyok, vagy legalábbis remélem, hogy itt.*
Álmosan nézelődik körbe a sikátorban, előhúzza pálcáját. Soha nem tudhatjuk kibe botlunk bele, és hogy az akibe belebotlunk, az e aminek vagy akinek látszik. Megigazítja a haját, ami most éjfekete, bár ez ritka, hiszen így eléggé hasonlít egyik bizonyos rokonára, akire nem feltétlenül kéne, bár azok, akik nem látták és nem ismerték fiatal korában az asszonyt, azoknak nem tűnik fel a hasonlóság. Sóhajtva indul el a sikátor kivezető része felé. Tűzfalak tarkítják főleg a kockaköves kis utcát, csak egy két ablak néz rá. Igaz nem túl kellemes látvány. Serpenrosa nemrég járt itt, vagyis a falucskában. Sok minden változott azóta, az épületek ugyanott vannak, az emberek többsége is ugyanaz, mint fél éve volt. Mégis a kóválygó hűvös szél, mintha már egy új világ képét vetítené előre. *Ami késik, nem múlik. Voldemort él, a halálfalók pedig keselyűként gyülekeznek. Senki nem mer beszélni róla, senki nem akarja tudni valójában. Félnek. Megértem. Azt viszont nem, hogy miért bíznak még mindig vakon a Minisztériumban, persze, nyilván így könnyebb, de ez nem állapot.*
Lassan halad csak, kissé talán figyelmetlenül is, már már túlzottan is. Ám könnyen meglehet, hogy mindez csak látszat. Ki tudja...

[Nocsak, mit mászkál egy nő egyedül egy sikátorban?]

1997. július 10.

Vér. Könnyek. Újabb áldozatok.
Roxmorts kies részében élő varázslók és boszorkányok mit sem tudhattak arról az éjszakáról, arról a pillanatról vagy akár arról a férfiúról, aki nemsokára pokollá teszi az életüket. Pokollá...Talán tökéletesíthetjük ezt a kifejezést egyetlen egy szóval, amitől minden ember retteg, aminek jégfuvallata körbeleng mindenkin és nem tudni hol csap le legközelebb...halál.  Némelyek számára megváltást jelent, valakinek átkot, akad olyan is, aki beletörődik a sorsába. A legtöbb nem ismeri be, mert azt hiszi ha bevallja magának, hogy fél a haláltól, legyengül. Azok az emberek, akik önmagukhoz őszinték végül elfogadják a sorsot. Egyszer mindenki meghal, még az utolsó jótét lélek is. De vajon mi lehet akkor, ha egy jótét lélek rosszat tesz, ha a fajtársait gyilkolja...?
A parancs az parancs, főleg ha az Voldemort szájából hangzik el. Azt a küldetést szánta neki, hogy mészároljon le minden terhes nőt Roxmortsban, hiszen az ellenség utódai csak bajt hoznak rá.
Szótlanul tűrt. Nem kellett volna? De nincs ellentmondás, meg kell tennie. Ha majd elígérkezik az a pillanat, amikor ő következik, elindulhat a saját útján, viszont egyelőre teljesítenie kell, hogy megkapja a kellő bizalmat a Sötét Nagyúr szemében...aztán egy szép napon hátba szúrja.
Ezek a gondolatok tudták elfeledtetni vele azt a sok rosszat, amit tett és még tenni fog. Ezek a kioltott ártatlan életek mind az ő kezén száradnak. sokszor gondolkodott el, vajon tényleg megéri-e a bosszú...Ekkor szülei élettelen teste ugrott be neki, és még nagyobb lángokban égett szemében a tűz.
Az "akció" előtti éjszakán sikerült ismét egy érdekessé vált társalgást folytatnia az egyik halálfalóval, aki három évvel volt idősebb nála. Hű követőnek nézett ki, okuk sem volt a többieknek kételkedni benne, Gil viszont észrevette a kis jelzéseket: olykor szemöldöke ugrott össze, olykor szájának tartása mutatta meg benne a haragot. Elmondta erről az egészről a véleményét, néha gúnyos szavakkal is próbálkozott, de még időben visszafogta magát, így csak a gondolatában mondta ki a véleményét. A neve Andrew. Egykor ő is a Roxfortba tanult, de miután elvégezte a tanulmányait egy kis beavatkozás történt. A szüleinek 18 éven keresztül sikerült titkolnia előle azt a tényt, hogy ők a sötét oldalt szolgálják. Griffendéles mivoltából eszébe sem volt ilyenre gondolni, de úgy látszik rosszul tette. Az ötödéves férfiú rögtön megértette álláspontját. Neki is fájdalmas volt rádöbbennie, hogy Prue hazudott neki, ráadásul nem egyszer ki is akarta nyírni, amiért megcsalta őt. Ekkor mindig sikerült visszavágnia "halottnak hittelek, nem tehetek róla, hogy elmebeteg vagy!" című szövegével és már kezdődött is az átokzuhatag. And szépen körbeírta azt a véleményt, hogy szerinte nem kell megtennie, nem kell megölnie őket, majd megteszi helyette más...Azonban Giles túlságosan büszke volt ahhoz, hogy lepasszoljon egy feladatot, ráadásul gyanút is kelthetett volna ezzel a cselekedetével.
Megéri. Ha száz éjszakán keresztül is szenvedni fog ezért a tettért, meg fogja érni. bár már saját magában sem bízott, reménytelen helyzetében mégis egy tévhittel szédítette magát: A bosszúért meg kell csinálni.
Azon az éjszakán buzdította magát, reményeket táplált...de mindhiába. Az órák percekkel voltak egyenlők, hiszen már másnap este volt. Ideje volt indulni és elkezdeni.
Az utcák fényei mind kihunytak, mialatt a fekete zakóba bújt halálfaló a macskaköves utat szelte áldozat után nézve. Szemei alatt fekete gödrök voltak, így még ijesztőbb képet adva magáról.  Bal kezében pálcáját, míg a jobban zakójának ujját szorongatta. Mind-ezidáig nehezére esett gyilkolni és úgy érzi, ez soha sem fog változni. Az az átok, a holttestek rémképei...Rosszabb mint egy rémálom. Soha nem bírta felfogni, hogyan tudja valaki ezt élvezni.
És ekkor felhangzott az első sikoly, valahol a túloldalon. Gyors reakcióképességének köszönhetően egy pálcasuhintással elvette a női hangját, s csoszogó lépteivel egyre közelebb került hozzá. A hasa nagy volt, valószínűleg már nem sok napja, esetleg egy hete lehet hátra a szülésből. Előre döntve fejét pálcájának hegyéből szólította a zöld fényt, ami azonnal neki is támadt a terhes áldozatnak....Egy újabb életet láthatott kihunyni. A feltűnés elkerülése végett megkérte Andrewt, hogy miután visszament hoppanáljon el minden holttesttel, mert ő még nem képes rá, feltűnést pedig felesleges okozni, úgyis tudni fogják miért tűntek el.
Az ablakban nézelődve megpillantott egy újabbat. Mielőtt még elhagyta volna a sikoly a száját, leesett a földre, immár élettelenül. Közelebb sétált az egyénhez, akit megfordítva eszméletlen nagy ijedtség költözött belé: ez a nő szakasztott képmása volt anyjának. Szemei kitágultan figyelték a szőke hajat, a kék szemet, a vonásokat, s szemáből könnycseppek gurultak le azarcára...Elég volt.
Két áldozat bőven elég, most már ideje elindulnia.
Zaklatottságának köszönhetően eltévedt és egy, korábbról ismert helyet látott maga előtt. Itt harcolt régebben egy mardekárossal, tőle tudta meg az első nyomot szüleinek gyilkosáról. Addig forgolódott a kiutat keresgélve, hogy egy testbe ütközött, ami láthatólag valami fényes tárgyat tartott a kezében.
- Nocsak, mit mászkál egy nő egyedül egy sikátorban? - Barátságos hangneméből ítélve semmi gúnyolódás nem volt benne. Próbálta megkeresni azt a pontot, ahol megláthatja a nő arcát, de ezt csak saját pálcájának fényével tehette meg. Be kell ismernie, megijedt: Olyan zöld szemekkel találta magát szembe, amilyet még életében nem látott. Nem érti miért, de az ijedtség és zavartság egy pillanatra szertefoszlott..De újra összeállt.
- Hű, szép szemek. Kitől loptad? - Nem sikerült olyan humorosra, mint azt szerette volna, nyelés közben hangja idegesre váltott.

Nos igen, van akinek nem kell pálca ahhoz, hogy lásson a sötétben. Serpenrosa is egy ilyen lény, azonban jelen pillanatban mégis kényelmesebbnek tartja a pálca fényét, nem akar mindent látni most, hadd maradjon rejtve, aminek rejtve kell maradnia. Most nem azért jött, hogy leálljon ilyesmivel foglalkozni. Gyorsan túl akar esni a találkozóján. Bár belegondolva, nem tudja, hogyan is fog bejutni a kastélyba, lehet először a Három Seprűt vagy a Szárnyas Vadkant kéne megnéznie, hátha ott van Hagrid, a vadőr.  *agy legalábbis valami Roxis tanár, ha már nem, akkor Aberfothnál bekéredzkedem, de Poppy csak szól. A tököm az egészbe. Miért nem írta le mit akar? Ennyi lett volna. És akkor nem kéne  áthopponálnom fél Anglián. S mégis mit akarhat tőlem? Pont tőlem? Fene akar... Hé!*
Hirtelen valami puha-keménybe ütközik, a méretből következtetve egy emberbe. Keménységből ítélve pedig fiatal férfikezdemény lehet.  No de ki a frász az, ha csak el nem tévedt, aki ilyenkor egy sötét sikátorba mászkál? Láthatóan a másikat is ugyanennyire meglepi az a tény.
-Szép estét. Nos előbb talán elnézést kéne kérni! Aztán kérdezni, ha már sikerült elütnie! Amúgy meg semmi köze hozzá, de ha érdekli ide hopponáltam.
Villanó zöld szemek, felszegett fej, kihúzott hát, csípőt támasztó bal kéz, a másikban pálca, a hátul lévő lábon a testsúly,  arrogáns hangvétel. Hiába, az aranyvér kötelez. Támadásra kész testhelyzet, éber tekintet. Nehezen tudná megállapítani a férfi korát, ahogy végigsuhan rajta a tekintete. Kamaszosan aránytalan végtaghosszúság, de komoly arc és szemek, jelenleg kissé ijedtek. *Egészen helyes pofija van, de ez a zakó rémes.* A szemes kérdésre kissé elmosolyodik, majd a következő feleletet adja.
-Köszönöm. Nos, kiskoromban láttam megvillanni az Avada Kedavrát és a szemem azóta sem volt képes szabadulni a látványától annyira beleszeretett, még a színét is felvette. Amúgy megköszönném, ha nem tegezne, nem vagyunk puszipajtások!
*Hm, miért ilyen ideges, jó mondjuk nagyot harapok, de ok nélkül nem szoktam.* Smaragdlélektükrök feszülnek az idegennek. Figyelnek, szinte átszúrják a srác testét és lelkét, mélyebbre látnak, mint akarnak, mégis sekélyebben, mint ahogy az tűnik.
-S vajon mit keres itt ilyenkor egy fiatalember? Egy sötét sikátorban ezen a kellemes estén. Veszélyes ezekben az időkben egyedül csatangolni. Vagy esetleg a barátjait keresi?  Különben is hány éves? Otthon lenne a helye az anyukája szoknyája mellett.
*Ez érdekesebb kérdés, mint az én itt tartózkodásom oka.* A testsúly átkerül az elöl lévő lábra, mennie kéne. Mégis érdekes a szituáció, s kiváncsi a végére is. Tehát még kivár egy kicsit.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

James

Roxmortsba való kirándulások. Vegyes érzelmekkel gondolok vissza ezen kis kitérőimre, hol balul sült el, hol valami jó is történt velem a kiruccanások alkalmával. Most viszont rossz érzésem van. Megmagyarázhatatlan, különös, furcsa érzés az, ami most átjár engem, talán csak a paranoia, ami azóta üldöz, mióta apám megkeserítette az életem.
Bár az iskolában ő nincs ott, mégis mindig hátra nézek, van-e valaki mögöttem, Ha a szoba ajtaja nyílik, mindig elképzelem apám, ahogy részegen betámolyog rajta, majd a fülemben cseng anyukám hátborzongató sírása, ami átjárja ilyenkor otthon a szobát.

A Mézesfaláshoz értem, beszökkentem rajta, de csak a szokásos nyalóka adagom vettem meg. Mára már szinte a függője vagyok ennek az édességnek, csak nehogy a makulátlan fehér fogaim kárára menjen, mert akkor nézhetek.
Apa mindig azt mondta, hogy szokjak le az ilyen szeszélyeimről, és én nem szólhattam neki vissza, hogy majd akkor, ha ő is felhagy az ivással. Anya sem szeret vitatkozni vele, mert ha vitáznak, édesapám olyankor lelécel, és mindig a közeli kocsmában köt ki. Reggel pedig kezdődik a szokásos rémálom, és én sodródom az események árjával.Sokan nyarvognak, hogy eseménytelen az életük. Bár nekem is olyan unalmas életem lenne, mint nekik.
Csak azon kéne aggódnom, hogy milyen ruhát vegyek fel holnap, min vesszek össze az aktuális legjobb barátnőmmel, miért szakítsak a pasimmal vagy milyen zenét hallgassak a délután.

-Ó a fenébe! - kiáltottam fel, mert a nagy merengésbe nem is figyeltem, merre megyek,és majdnem orra buktam egy óriási kőben. De hála a gyors reflexeimnek, megúsztam az esést. Szétnéztem magam körül, és tudtam, hogy rossz helyen járok.
Jobbra néztem, de nem láttam semmit, majd balra tekintettem, és csak egy sikátort láttam.

-Milyen szuper! - mormogtam az orrom alatt, hiszen nagyon nem voltam jó helyen. "Ötödikes diáklánynak erre semmi keresnivalója! "
Szinte hallottam, ahogy megkapom majd a magamét, ha visszatalálok majd az iskolába. De kit érdekel ? Majd forgatom a szemeim és jobb esetben kapok egy kis büntetőmunkát. Azokat meg már megszoktam, meg kell hagyni, ezt is csinálni kell valakinek, hogy élvezkedhessenek a szadista tanárok diákjaik szenvedésén.
Leültem az út szélére, mint egy idióta, terültem el a földön.

 Lépteket hallottam, amire felkaptam fejemet, de mivel már egészen sötét volt, csak egy alakot láttam közeledni a homályban. Felugrottam, pálcám magam elé tartva, és szó nélkül vártam, ki a titokzatos idegen.

[De...miért?]

Ki gondolta volna, hogy ebből a kevésbé ártatlan küldetésből egy rémálom fog kikerekedni? A nők sikolyai dobhártyát szaggatóan visszhangzottak a fülében, kék szemei sarkából könnycseppek hajlottak a vállaira, amit zakója azonnal be is kezdett szívni. Mégis hogyan gondolhatta azt, hogy amit tett és amit még tenni fog, büntetlenül marad? Minden egyes hibáért, minden egyes baklövésért büntetés jár...Ha vége ennek az egésznek, hány évig fog szenvedni csak azért, mert ő egy nyugodt életet akart? Vagy már soha nem fog nyugalmat találni? Mi lesz akkor, hogyha a terve kudarcba fullad, vagy ha a rossz győzedelmeskedik a rossz fölött vagy...
Fejét felkapva egy macska hatalmas nyávogását hallotta a lábánál. Hiába nézett körbe, nem értette miért fújtat és szenved ennyire. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, olyan volt ez az állat mint egy riasztó, ami leleplezte volna halálfaló kilétét. Talán a gondolat nem bizonyult ostobaságnak.
Hiába hátrált, a macska nem vette le róla a szemét és csak közelített és közelített, egészen addig, míg két lábra nem állt és egy ember alakja nem formálódott ki belőle. Egy varázslóé, ráadásul nem is idegené. Ő volt az a férfi, aki megpróbálta megtanítani az animágiára, ő volt az, aki felkarolta és megvédte, de tavaly végzett, így nem volt miért maradnia. Hirtelen nem értette hogyan került ide, így csontropogtató ölelést kezdeményezve nekirohant régen látott barátjának, ő viszont valami oknál fogva nem viszonozta.
Az egész világ megfagyni készült, minden összeroppanni. Simon jeges hangon szólalt meg, s sorolni kezdte tetteit. Mindent tudott róla. A nők meggyilkolását, azt, hogy mi is díszeleg a bal alkarján...Kezeivel megdörzsölte a szemét, s egyenesen Giles szemeibe nézett. Talán a griffendéles bizonyult túl jó szemolvasónak, de a fájdalom és a csalódottság tökéletesen tükröződött mindkettőben. Már épp vette volna a bátorságot, hogy elmondja mi miért is történik, mikor a másik csendre intette, s suttogva kiejtette a száján a félelemtől megperzselt szavakat: Jönnek az aurorok.
Arca hófehérré vált, tökéletes ellentéte zakója koromfekete színének. Mint ezután pár perccel megtudta, barátja is auror lett. A rend őrzője, ráadásul őt állították arra a halálfalóra, aki megölte a terhes nőket. Igen, a varázsvilágban minden sokkal gyorsabban történik, főleg ha Roxmorts utcája a helyszín. Eljött az idő. Mindennek vége. Életének megmaradt részét az Azkabanba fogja tölteni, ahol dementorok ezrei fognak a lelkéért sóvárogni. Ahogy becsukta a szemét látta maga előtt a jelenetet, ahogyan közelít, s szívni kezdi belőle az életet. Életében nem félt még ennyire, ahogyan hallotta a lépteket közeledni, a pálcák fényei egyre közelebb kerültek...S ekkor Simon megragadta a karját és futásra biztatta.
- De...miért? - Állt ott értetlen arccal, miközben próbált ésszerű magyarázatot találni erre a cselekedetre, de hiába gondolkodott annyit, csak egyetlen egy megoldást talált: ő még mindig a barátjának tartja. Suttogások zaja ütötte meg a fülét, ami az animágus szájából eredt.
- Szeretnék hinni benned, nem tudom ezzel neked mi a jó, majd megöl a kíváncsiság, de tudom hogy nem mondhatsz semmit. Remélem egyszer kiderül...Most menj! - Hallatszott az unszolás, a hangja remegett, pedig ő az a személy, aki utál gyengének látszódni. Nem bírta ki, hogy ne menjen oda és szorítsa meg a vállát, ha az ölelés túl sok is lenne, ennyi kellett mindkettőjüknek, és ezzel valahogy igazat is adott a másiknak. Mindent meg fog magyarázni, csak idő kell hozzá.
A rohanást követően, ami már menekülésbe torkollott egy nőbe ütközött, aki nem tűnt a legbarátságosabb "lénynek".  Szinte rögtön leordította a fejét, amire most Giles idegrendszerének egyáltalán nem volt semmi szüksége. Kelletlenül elmosolyodott, majd összekulcsolta kezeit. -Szórakoztató volt az a tény, hogy a mondata első felében titkolózik, aztán felhagy vele és beszámol a válasszal.
- Igen, semmi közöm hozzá. - Talán ha nem ilyen állapotban találkoztak volna, most elkezdene vele veszekedni, de egyáltalán nincs hozzá ereje. Arca megviselt lehetett, szinte látta maga előtt azt a fájdalmas arckifejezést, amit ő most sugározhat...És cseppet sem tetszett neki. Így hát megemberelte magát, vett egy mély levegőt, s a tényektől elkülönítve felháborodott hangnemben elkezdett kekeckedni. - Egyébként is, azt tegezek, akit akarok, nincs szükségem engedélyre.
Szó mi szó, meglepte a nő támadásra kész helyzete, így kénytelen volt ő is ugyanígy tenni, bár jóval lassabban, mint ahogyan a másik tette. Igaz, a külső nem minden, de ha szükség lenne rá még egy csókkal is le tudná fegyverezni, nem kell ahhoz pálca. Valójában ez a legnagyobb hibája a fiúnak, hogy sokakat néhol alábecsül, pedig nem kéne, másokat pedig hatalmasnak látja, pedig apró kis törpék.
- Aha...Szóval rajongsz a főbenjárókért. Ha szabadna... - Meghökkentette az elmondott történet, de ha ez mind igaz, egy halálfalóhoz van szerencséje. De mit keres egy másik errefelé? Voldemort utána küldött volna egy nőt, mert nem bízott abban, hogy meg tudja tenni? Pálcájával a nő karára pöccintett, majd szemeibe nézett. Vakítóan zöld szemei félelmetesek voltak, de nem eléggé ahhoz, hogy őt megijessze. Ha három évvel ezelőtt találkozik egy ilyesfélével halálra rémült volna, most már a meglepett arckifejezés az a maximum, amit ezek a szemek elérhetnek. Mi oka van félni? Ha Voldemortot megpróbálja kijátszani és kiderül, kínzások közepette fog meghalni. Ennél rosszabb úgy sem lehet.
- Akadt egy kis tennivalóm. - Tekintetét kerülve jelezte, nem óhajtott többről beszámolni. - És te...MAGA mit keres itt? - Fülei megfeszültek, a háta mögül, nem is olyan távol nesz hallatszott. Máris ideértek volna az aurorok?

- Igen… teljesen..
- De nem…
- De.
Mondatfoszlányok, melyekből nem sokat értek. Megyek. Előre, a többiekkel, de hogy hol kötök ki, az még talány. A picsába, talán legközelebb nem kéne ennyi lángnyelv whisky-t legurítani. Mindegy, nem baj, ha csoportban iszunk az jó buli. Mármint általában és úgy körülbelül havonta egyszer, nem többször. Nem szeretek inni, de néha napján azért azt is kell és most tessék – lássék. Sikerült jócskán berúgni.
A haverjaimmal vagyok. Pár hollós srác, mindannyian régi haverjaim, kiktől soha nem sikerül megszabadulnom, no nem mintha ezzel olyan sűrűn próbálkoznék.
A főutcán caplatunk, leghátul, azt hiszem Tom, egy régi, mugli nótába kezd. Csupán megcsóválom fejem, majd, hogy minél kevesebben legyenek fültanúi eme csodálatosnak aligha mondható szerenádnak, bekanyarodok egy félreeső mellékutcába. Hátrapillantok, s diadalmas mosollyal nyugtázom, hogy követnek. Jönnek utánam. Ez az, most már nem lehet nagyobb baj. Itt senki nem lát meg minket, és van időnk kijózanodni. Ilyenkor azért örülök neki, hogy bírom az alkoholt, csak nagy ritkán árt meg olyannyira, mint a többieknek. Persze, a világ szinte már forog és a hányinger is kerülget, ám ezen kívül nem érzek semmi különbséget.
Lassan az utca végére érünk. Utca? Nem, sokkal inkább egy sikátor, melynek hamarosan a végére érünk és nincs visszaút. Nem tudunk tovább menni, így kénytelenek leszünk megállni, ám még mielőtt elérnénk odáig, egy a földön kuporgó alakra leszek figyelmes, ki kezében pálcát szorongat.
Egy lány.
A gondolat úgy hasít belém, mintha ez egy világcsodája dolog lenne, amit az ember életében minimum egyszer, vagy soha nem láthat. Szemem felcsillan és hátranézek a fiúkra, akik ugyanúgy megigézve állnak ott, akárcsak én. Azt, hogy milyen pajzán gondolatok keringhetnek, fejükben nem tudhatom, csupán saját gondolataimra figyelek, melyek majdhogynem ugyanolyan eszeveszett képeket sugallnak. Nem kéne. Vissza kéne fordulnunk, legalábbis normális esetben, na de ez… aligha nevezhetném normálisnak.
- Szia, cica, hol a gazdád? – fordulok a csaj felé, aki, ahogy elnéztem kicsit fiatalabb lehet nálunk. Talán ötödéves, ki tudja. Ezt a szöveget még sosem vetettem be és most sem szabadna, elvégre van egy lány, aki tetszik, akitől többet szeretnék, mint puszta barátság, de valahogy, valamilyen módon ez most távoli, különösen régi emléknek tűnik.
Furcsa, milyen bátor az ember, ha csak egy kicsivel is többet iszik. Höh, kicsivel. Na persze.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

James


Az alak már szinte tapintható közelségbe került hozzám, és a háta mögött a homályban több embert is felvéltem fedezni. Ittasak, ez nem kérdéses, hiszen úgy támolyognak mint akiknek muszáj lenne. A srác megtorpant előttem, és amikor már kezdtem hinni annak a csalfa reménysugárnak, miszerint megfog fordulni, és majd visszabotorkál a csökött haverjaihoz akkor tévednem kellett. Esze ágában sem volt visszafordulni, majd egy béna dumát nyögött be, a kérdése az volt, hogy hol a gazdám, és cicának nevezett.

Ettől még a hideg is kirázott, hisz nem szoktam hozzá, hogy idegen pasasok szólongatnak meg, látszik, hogy a Roxfort ódon és zömök falai között nevelkedtem, és az egyetlen fiú, aki kedves volt velem valaha, az Samuel volt, vele pedig csak a nyári szünetekbe találkoztam sajnos.
Mihelyst felocsúdtam a sokkból, a becézgető szavak hallatára, felpattantam, pálcám magam elé tartva, hisz fő az elővigyázatosság.

-Cica a nénikéd, te részeges seggfej! -kiáltottam rá, mert kirázott a hideg a részeg emberektől, főleg apám alkoholizmusa az oka mindennek, kislány korom óta hányingerem van a szesz szagától, egyszerűen kitudnám csinálni azt az embert, aki ivott és a közelemben van.
Két határozott lépést tettem magam elé, hogy lássa, már csöppet sem félelem az, amit érzek. Sokkal inkább feltüzelt a gondolat, hogy levezethetem az összes feszültségem egy idegenen, aki nem a rokonom és ugyanabba a bűnbe esett, amibe az édesapám.

- Menj haza szépen a mamához, öltsd fel a pizsamád, és bújj a meleg ágyikódba, nehogy valami baj érjen ebbe a hideg és sötét éjszakában. Tudod veszélyes erre az olyan kislányoknak, mint amilyen te vagy. - szóltam oda neki mit sem törődve azzal, hogy bármelyik pillanatban inthet a haverjainak, hogy kezdjenek velem valamit. De nem érdekel, amíg nálam van a pálcám, biztonságban érzem magam.
-Locomotor mortis! - szegeztem felé a pálcámat, és vártam, hogy tehetetlenül elvágódjon a földön. Tudtam, hogy nem szabadna varázsolnom, de úgysem fog rá holnap emlékezni, és azt sem gondolom, hogy majd dicsekszik vele.

Ha párbajra kerülne a sor, lehet, hogy én jönnék ki győztesen. Nem mert olyan ügyes vagyok, hanem mert ezek most kettőig sem tudnak számolni, nemhogy latin varázsigéket mormolni. De nem akarok én semmi rosszat, csak elsétálni mindenféle megrázkódtatás nélkül. Már nem félek, nem is viszolygok, egyszerűen sodródok az eseményekkel.

Hopsz. Azért lehet, hogy ezt nem kellett volna. Jellemző, mindig akkor jövök rá az ilyen dolgokra, mikor már végre hajtottam őket. Mindig és ezen már próbáltam változtatni is, de egyszerűen nem megy. Ez van.
Kicsit megütközve veszem észre, hogy a lány felugrik, pálcáját felém szegezi és cseppet sem hízelgő szavakkal reagál. Naná, hisz miért is mondana szépeket, mikor találkozott egy csapat részeg disznóval, akik becézgetik. Megértem, no de most mégsem közölhetem vele, hogy hoppsz bocsi. Eléggé idiótának tűnnék.
Én is előrántom pálcámat. Persze, nem bántanék egy lányt, de védekezéshez tökéletesen megfelel. Támadni amúgy se lenne okom.
Félszegen toporgok, nem tudom mitévő legyek-. Úgy érzem a fejem egy csapásra kitisztult és a világ is megállni látszik vad forgásából, hányingere viszont még mindig kitart mellettem, sajnos. Pont az, ami nem kéne. Remélem bennem is marad.
A szemébe nézek, s dühöt, haragot látok, semmi együttérzést. Pedig igazán nincs oka ránk haragudni, vagyis szerintem nincs. Most is olyan szavak jönnek ki a száján, melyek úgy vélem méltatlanok mind hozzá, mind pedig hozzánk. Nem tudom, miből gondolta, hogy el fogom tűrni, ha így beszél velem, márpedig nem. Nem vagyok holmi anyámasszony katonája és a sarkamra állok, ám még mielőtt ez sikerülne, látom, pálcáját meglendíti és varázsolni készül. Na, nekem se kell több, én is egy villámgyors mozdulattal védelmet varázsolok magamnak és a közvetlenül mögöttem álló két srácnak, a többieket meg majdcsak nem találja el…
- Protego! – hangzik a varázsige számból, s abban a pillanatban láthatatlan, védelmet nyújtó fal húzódik közöttünk, megakadályozva a varázslat célba érését.
- Ne olyan hevesen kislány. – noha az udvarlást egyszer és mindenkorra befejeztem, a csípős hangnemet azért még megtartom – Mondd, csak szabadna neked egyáltalán ilyenkor, itt császkálnod? Sőt, tudok jobbat, varázsolnod? – teljesen biztos vagyok a dolgomban, s tudom, hogy még nincs 17, ez lerí róla, vagyis a törvények szerint iskolán kívül nem varázsolhat – Lehet, hogy valamennyien ittas állapotban vagyunk, ám az nem azt jelenti, hogy nem tudjuk használni a pálcáinkat, vagy, hogy abszolút hülyék lennénk. – tisztázom a dolgokat, csak, hogy tudja, nem félünk. Miért is tennénk? Létszámfölényben vagyunk. Mondjuk nem minden volt igaz, mivel Paul aligha tudott volna varázsolni /ő jelenleg a fal mellett álló kukákat töltötte meg gyomortartalmával/ ám a többiek megbízható állapotban voltak. Vagyis hát remélem.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

James

-A francba! - kiáltottam a semmibe, mert nagyon felbosszantott, hogy nem jött össze az a piti kis láb összebilincselő varázsige, ha már ez sem megy egy félrészeggel szemben, akkor nagyon nem értem a dolgom. No de sebaj, ha a tettek nem jönnek össze, a szavakba kell kapaszkodnom.
- Nem jelenti azt, hogy nem tudjátok használni a pálcáitokat? Hát gondoltam, hogy a "pálcáitokkal" akartatok valamit, mert olyan menőnek éreztétek magatokat egy magányos lánykával szemben, hogy azt hittétek, rögtön leveszitek a lábáról. Na édesem, tévedtél, itt én ma csak téged vettelek le majdnem a lábadról,csak hát ez a csúnya kis Protego megakadályozta az ostoba tervem

Szóltam oda neki felvéve azt a csipkelődő hangnemet, amiben ő is beszélt velem. És ekkor jött a fenyegető kérdés, miszerint szabadna-e erre császkálnom, és varázsolnom. Valahogy ki kellett vágnom magamat a kellemetlen szituációból, nem húzhatom én a rövidebbet.
-Figyelj szívi, én csak önvédelem gyanánt varázsoltam, és hát mit tud tenni egy lány egyedül a sötétben egy banda pasi ellen, mint varázsol, hm? Kitudja, hatott volna-e a szép szó meg a könyörgő tekintet.Lásd be, rosszul indítottál! - suttogtam negédes hangon, valahogy ki kell jutnom ebből a csávából, nem rúgathatom ki magam az iskolából, hogy hazamenjek az apámhoz, és félholtra verjen. Nem és nem!

Ha  nem most ismertem volna még, nem lenne illuminált állapotban és kettesben lennénk, közölném vele talán, de csak talán, hogy az apám egy alkoholista féreg aki rettegésben tartja az egész családot, és nem köphet be Fricsnek és senkinek sem, mert ha elbocsátanak, az kicsit túlozva akár az életembe is kerülhet.De sajnos ez most nem az a helyzet, hogy kiönthetném neki a szívem, sajnos most nem. Közelebb lépkedtem, a pálcám ledobtam a földre, hogy lássa, semmi rosszat nem akarok. Karon ragadtam, mert ő volt a bandából az egyetlen, aki kicsit józanabbnak és sokkal értelmesebbnek tűnt a "társainál".

Elhúztam a sikátor végébe, majd a következő szavakat súgtam a  fülébe:
-Küldd el a haverjaid, és kísérj haza, kérlek!
Mondtam a lehető leghalkabban, hogy az "okádó tömeg" ne halljon meg belőle semmit. a nagy krákogások és öklendezések közepette amúgy is kétlem, hogy idefigyeltek volna, de hát fő az óvatosság.

A lány dühös kiáltása még mindig visszhangzik a szűk sikátorban, én pedig csak állok ott, mint valami idióta, fáj a gyomrom, höh, az nem kifejezés, és várok. Vajon hogyan reagál?
Elszalad, kihív párbajra, vagy esetleg valami egészen más módszerhez folyamodik?
Hehe. Milyen frappánsan kivágta magát. Ezt már szeretem.
Szám gúnyos kacajra húzódik, míg kicsit közelebb lépek hozzá, teljes magabiztosságot sugározva. Remélem, ezúttal nem használja a pálcáját, hiszen most nem tudnám kivédeni, teljesen váratlanul érne, szóval, ha támadni akar, akkor itt a lehetőség, de nem tudom, fog-e.
- Teljesen igazad van. – suttogom – Elnézésed kérem a faragatlan viselkedésünkért. – mondom, közben gúnyos mosolyommal teljesen megcáfolom szavaimat. Kétlem, hogy elhitte volna, hogy valóban sajnálom, sőt, biztosan nem, de nem baj, nem érdekel. Nem is az volt a célom, hogy bedőljön nekem.

Egyszer csak megindul felém, karon ragad és elhúz az egyik sarokba. Vajon mit akarhat? Hűha, talán mégis? Nem, biztos nem.
Nem hát, persze, hogy nem, csupán kettesben akar velem maradni, ami azért nem semmi tőle. Még a szám is tátva maradt egy pillanatra, majd gyorsan összeszedtem magam és még az előbbinél is halkabban suttogtam.
- Oké.
Visszafordultam a srácok felé és egy intéssel jeleztem, hogy forduljunk vissza, semmi értelme maradni. Igyekeztem visszaterelni a bűzlő társaságot, melynek én is tagja voltam elviekben, ám egyelőre úgy látszik, cserben kell őket hagynom. Majd csak feltalálnak már a suliig. Vagyis hát nagyon remélem. Bízok bennük.
- Menjetek csak, nem sokára megyek én is. – kiáltottam előre, majd sarkon fordulván még egy utolsó pillantást vetettem az okádéktól bűzlő és részegségtől botladozó háztársaimra és befordultam a sarkon, hogy aztán csatlakozzak ahhoz a fiatal lányhoz, kit az imént oly nagy hévvel leszólítottam.


Mikor odaértem hozzá, bátorítóan mosolyogtam. Remélem ezúttal jobb a megjelenésem és sikerül nem elijesztenem, még ennél is jobban.
- Szóval akkor kezdjük elölről. James vagyok. – mondom, majd kezemet előrenyújtván jelzem, hogy kezet kívánok vele fogni. Hátha kicsit lefaraghatok a számlámról, melyen már épp elég rossz dolog van.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

James

Miután hallgatásba merültem az éjszaka sötét homályában, csend szállt alá a földre, én nem mertem megszólalni, és egyenlőre nem is volt mit mondanom. De akkor ő, a szőke hajú érdekes srác elnézést kért tőlem, nem színlelt őszinteséget, a gúnyos vigyor, ami az arcára kiült, rögtön elárulta, hogy csak színpadias bocsánatkérés volt az, amit mondott.
-Nem tesz semmit.-habogtam, majd felpillantottam a hideg, kopár föld bámulásából, s láttam, hogy a fiú közeledik felém. A pálcám a földön hevert, lett volna időm érte nyúlni, de nem, nem tettem. Nincs szándékomban megtámadni az egyetlen embert, akinek segítségével talán épségben hazajutok, nem vagyok ostoba. Kihasználni sem akarom, már igazán felkeltette az érdeklődésem, hogy vajon mi bújuk meg a haverjaival magát seggrészegre ivó felszín mögött.
Igen, szerintem ez csak a felszín, egy pajzs, amit minden férfi egyed magára ölt, ha nem akar kínos szituációba keveredni a többi "kan" előtt.
Ezen alkalmakkor kitombolják magukat, isznak, csajoznak, énekelnek, megint isznak, megint csajoznak, majd egymásba karolás közepette gyomorégéssel és hányingerrel (vagy egyéb nyomot hagyva magul után) térnek haza, vagy a suliba.

A nagy bambulás közepette egy hangfoszlányt csípek el a tücsökciripeléssel gazdag éjszakai nyugalomban, a fiú azt mondja, Oké. Nem is mondja, inkább suttogja, ami nem is baj, ez a párbeszéd most csak ránk tartozik, nem az éjszakában megbúvó vadra, nem is az illuminált alakokra, csak rám és..
Rám és Jamesre. Igen, közben megtudtam a nevét is, és arra lettem figyelmes, hogy a kezét nyújtja felém. Viszonzásképpen én is óvatosan nyújtom neki hideg kezem, ami pár perccel előbb még reszketéstől ingott. Már nem reszketett, egyáltalán nem féltem. Magabiztosan mutatkoztam be én is neki:
-Örvendek, Jamie-becéztem le rögtön, amit legszívesebben visszaszívtam volna, hisz csak nemrég ismerkedtünk meg, és én máris behatoltam "az intim zónájába ".

-Bocsáss meg, hamar kreálok beceneveket az embereknek, ez egy roppant idióta tulajdonságom. Az én nevem Violet, de a barátaim csak Vionak szólítanak.
Habogtam, majd bevillant egy kép, amely alapján levontam a következtetést is. Senki sem szólít Vionak, és erre roppant egyszerű a magyarázat. Azért, mert nincsenek barátaim. Önhibámból talán viszonylag hamar elijesztem az embereket, még nem akadt olyan egyén, aki képes volt elviselni. Hiába, Loveday-ék már csak ilyenek, a külső szemlélő számára ijesztőek, taszítóak, ridegek. furcsák.Valószínű ez a fiú, vagyis James is 10 perc után lelécel majd, és jókat röhög majd rajtam a haverjaival, hogy "volt az az idióta tyúk a pálcájával". Valamiért mindig ilyen sztorik főszereplőjeként jelenek meg diáktársaim szemében, valamint jegyzeteiben.

Igen, már írtak is rólam, voltam már gúnyrajz modellje, groteszket is mintáztak rólam, de a "Miss Loveday" című sokat sejtető borítójú kis könyvet is nagy valószínűséggel rólam mintázta az a csökött agyú kis harmadikos, aki szeret kigúnyolni nála nagyobbakat. Hirtelen észrevettem, hogy kínos csend közepette lépkedünk egymás mellett, így fel kellett dobnom valamilyen témát.
-Egy suliba járunk, és én szégyenszemre nem ismerlek. Talán az "elit között mozogsz", mert még nem nagyon láttalak. Az ilyen körökben én nem vagyok járatos tudod, az okos és jófiúk vagy lányok nem kívánnak egy mardekárossal eszmecserét folytatni, persze akad kivétel.

Néztem sokat sejtető mosollyal az arcomon a fiúra, próbáltam leplezni a zavarom, hisz nem sűrűn járkálok fiúkkal kettesben az éjszaka kellős közepén a Roxmortsi utakon. Hol a hajamba túrtam, hol a cipőm orrát találtam roppant érdekesnek, de az is előfordult, hogy fel-fel tekintettem az mélykék égre, amin a csillagok a megszokott fényükkel ragyogtak. A fogaimmal az ajkam harapdáltam kínomban, és tartottam tőle, hogy elüldözöm a fiút. Hogy mivel ? Magam sem tudom, de ez sajnálatos módon mindig ígyvan.

Kelletlenül is mosolyra húzódik szám, de nem, most nem olyan gúnyosra, vagy rosszat sejtetőre, sokkal inkább fájdalmasra. Ő is kezdi. Ez a Jamie-zés, húú, kiráz tőle a hideg. Nem mindenkitől viselem el, nem bizony, csupán egy-két embertől. Például Kattől, őt szeretem és Calebtől, vele meg nem tudok mit tenni, ha akarom, ha nem ő így becéz, ez van. Mardekárosok, jellemző.
- És te melyik házba is jársz pontosan? - kérdem, miközben gondolatban átsiklok bocsánatkérésén – Amúgy a Violetnél maradok, azt hiszem, az jobban tetszik. – mondom, majd kezemmel megfogom hasam, mely jelen pillanatban borzasztóan sajog, s közben lépkedek a lány mellett, egyenesen kifelé a sikátorból. Az égbolton már megjelentek a csillagok, s néha-néha felpillantok rájuk. Egyszerűen imádom őket. Mindig elvarázsolnak, noha nem a szó szoros értelmében, de akkor is.

A hirtelen beállt csendet Violet töri meg egy számomra eléggé furcsa kérdéssel, kijelentéssel, melynek hallatán kitör belőlem a nevetés. Én, az elitben? Áh, dehogyis! Vagy mégis? Lehet, hogy csak nekem nem tűnt fel és közben ott vagyok azon a bizonyos listán? Uhh, ha valóban így van… de nem, vagyis. Nem tudom. Kviddics játékos vagyok, ennél fogva biztosan sokan ismernek, de ez még nem azt jelenti, hogy benne vagyok az elitben. Akkor lássuk csak, egy zenekar alapító tagja vagyok, de nem, ez sem jelenti azt. DS-tag vagyok, na, ez meg már végképp nem, hiszen sokan nem is tudnak a létezéséről.
- Hát ez furcsa, ezt még senki sem mondta nekem és úgy gondolom, hogy nincs igazad. Nem vagyok tagja semmiféle elitnek, vagy legalábbis úgy érzem, nem. Ennek ellenére, lehet, hogy másoknak úgy hat. Szóval, ha azt mondom, hogy én vagyok a Hollóhát őrzője, akkor már, tudod, ki vagyok pontosan?
Höh, kétlem, hogy erről tudná, de sebaj, próbálkozni lehet, s ez nem vétek. De akkor is, kicsit furcsállom, hogy nem ismert eddig. A múltkori hasonló esetnél, amikor megismertem Sidneyt, teljesen más volt a lány viselkedése. Ő egyből tudta, hogy ki vagyok, talán mert háztársak vagyunk. Nem tudom. Talán.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

James

Igen, a becézést illetően már az imént is rossz gondolataim voltak, de kényszeres volt a dolog. az a furcsa mosoly, ami inkább valami "kínomban már neveteknek" hatott, kicsit elijesztett  a további nevek kreálásában ismerőseimnek. Gondolhattam volna hogy ismeretlenül ostobaság "le Jamiezni", nem baj, nem ragozom túl, nem volt szándékos.
Kirázott a hideg akkor, mikor megkérdezte, melyik házba járok. Rá kellett volna vágnom rögtön büszkén s rátartian, hogy mardekár, de nem tettem. Nem azért, mert tartottam tőle, hogy emiatt majd lenéz avagy megvet, sokkal inkább azért, mert az általános előítélet a "zöldekkel" kapcsolatban annyira belém rögződött már, hogy igyekeztem csendesen elhallgatni mivoltom. De ha már így rákérdezett, őszinte válasz fog kapni tőlem, utálom a hazugságokat, ahogyan nem is tolerálom, ha mások füllentenek nekem.

-A mardekárba járok, éppen az ötödik évfolyamba. Tudom, hogy sok embernek csupa előítélet van a "magamfajtákkal" kapcsolatban, és sok esetben igazuk is van, ez tény, de ha kérhetem, ne vess meg emiatt. Ezt dobta a gép, pontosabban ezt harsogta a Teszlek Süveg, és ha már így döntött, én tiszteletben tartom azt és kiállok a házam mellett.
Vallottam be neki ezen módon hovatartozásom, majd a számadás után választ is kaptam a kérdésemre, hogy ő vajon kicsoda. A hollóhát őrzője, közölte velem  a titokzatos srác, de csak halovány emlékképek jelentek meg a kvidics meccsekről,amiken én nem éppen arról voltam jeles, hogy harsogom házam nevét és "fújj" szavakat kiáltok az ellenfélre, sokkal inkább gondolataimba merülök, vagy figyelem az eget.

De ha már itt tartunk, akkor biztos vagyok benne, hogy láttam már, csak éppen nem jegyeztem meg az arcvonásait, külsejét. Megesik az ilyen, csak olyan személyek maradnak meg a memóriámban, akikkel már társalogtam bizonyos ideig. Restellem magam, de ez így van, bizonyosan édesanyámtól örököltem, ő sem ismerte fel sosem apa munkatársait a Minisztériumból, csak ha azok már jártak nálunk vendégségben.Mi nők már csak ilyenek vagyunk, sokszor a leglényegesebb dolgok felett siklunk el.
-Tehát James, a hollóhát őrzője,mondd csak, mindig ilyen udvariasan hazakíséred a lányokat, vagy csak az ital hozza ki belőled?
Kérdeztem kicsit csipkelődve, mert megpillantottam, ahogy a fiú a hasát fogja, jönnek az "utóhatások". Nem, nem tapasztalat alapján beszélek, én még sosem ittam alkoholt, talán furcsán hangzik, de apám hatására hányingerem van tőle.


Még a vajsör neve hallatán is megborzongok, holott tudom, hogy almaléből,  szegfűből meg ilyenekből készül. Furcsa berögződés, de akinek egy alkoholista az apja, az vagy példát vesz róla, és ő is a pohár után nyúl, vagy éppen gyökeresen változtat az életmódján, mint az én esetemben.
-Vajon mennyi lehet az idő?
Tettem még fel egy gyors kérdést, mert észrevettem, hogy kiértünk a sikátorból.

Nah, gondolhattam volna. Mardekáros. Nem mintha baj lenne, hiszen Caleb is az, s lám ő az egyik legjobb haverom, de azért furcsa. Egy hónapon belül két ötödéves csajjal futok össze, itt Roxmortsban, és egyiket sem ismerem, igaz Sidneyvel más volt az eset. Ez a tényező nem fogja befolyásolni a csajról alkotott véleményem, ámbár úgy látszik pontosan ettől fél, így ideje megnyugtatnom egy kicsit.
- Ne félj, nincsenek előítéleteim a mardisokkal, sőt, az egyik haverom is abba a házba jár. – mondom sejtelmes mosollyal arcomon.
Lassan sétálok mellette, s már látom, lassacskán kiérünk a sikátorból, Roxmorts főutcájára, honnan már akár magától is eltalálna a suliig, de én inkább elkísérem.  A következő mondata viszont kissé feldühített. Hát annyira részegnek nézek én ki? Kétlem, sőt, már egészen jó állapotban vagyok ahhoz képest, amilyen még az elején voltam. Nem tudom, mit bunkózik itt. Jellemző, mardekárosok. Nem, nincs velük semmi bajom, de ez az örökös bunkó hangnem, stílus, sokszor már feldühít, s olyankor teljen, elegem van mindből.
- Nem, nem az ital, de ha jobb szeretnél egyedül sétálni, könnyen megoldhatom. – mondom kissé talán túlságosan is durcásan, majd gyorsabbra veszem lépteimet, hogy ha ennyire nyomasztó társaság vagyok, akkor ne kelljen még tovább a terhére lennem.
Lehet, hogy csak enyhe csipkelődésnek szánta, nekem akkor sem tetszett, ennyi, nem érdekel, most gondolhat bunkónak, lesz*rom.
Végre kiértünk a szűk kis mellékutcából, ahonnan ez az egész kalamajka, ha mondhatom így, elindult, s nagyokat szippantva a friss levegőből indulok meg a főút felé, oldalra se nézve. Ha jön, jön, ha nem, nem.  Kérdésére csupán egy vállvonással válaszolok, majd tovább lépkedek. Érdekes kérdés, de sajnos fogalmam sincs. Nem szoktam órát hordani.
Lehet, hogy kicsit túlzásba viszem ezt a megsértődést, de nem érdekel, még lehet, hogy valami jó fog kisülni ebből az egészből, végülis ki tudja.