Sötét sikátor

Enyhén ingerült arccal végigméri a fiatal férfit, lesajnáló arckifejezéssel válaszol. -Nos igen, látszik, hogy a szüleid nem szocializáltak megfelelően. Elég alantas dolog valakit, csak úgy letegezni, főleg, ha az egy hölgy. Persze egy magafajta honnan is tudhatná ezt. A jó modor nem alapvető dolog mindenkinél. Főleg, ha kis kotradék. –A srác magasabb nála, mégis Serpenrosa lenézi. Igazából fogalma sincs miért is vette elő ezt a stílusát, lehet, hogy az ide hivatala miatti feszültség csattan a másikon, talán más miatt tört elő. Már nem fontos, régen nem érdekli a lányt mikor, miért olyan amilyen. Ez ő pont. Jelenleg töménytelen undort és megvetést érez az előtte álló, fájdalmas arcot vágó illetővel szemben. Valószínűsíti, hogy a kamasz, csupán egy félvér, sárvérűek itt ritkán járnak, még ritkábban, mióta fény derült a Nagyúr visszatérésére és Dumbledore halálára. Ezért is furcsállja a dolgot, hogy Poppy behívta beszélgetni. Nem számít, már semmi nem számít, minden, ami fontos volt valaha kezd szétesni. Ráadásul itt van ez a kölyök. Felszegi a fejét a következő kérdésre, tincsei hátralibbennek a mozdulatra.
-Óh nem rajongok én, csak az egyikért, meg néha a másikat szeretem tenni, de magamon kevéssé szeretem érezni a hatásukat. Nem felelt arra, hogy melyik korosztályt gyarapítja.
Értetlenül néz a fiatalemberre és a mozdulatra. *Azt hiszi, hogy?...* Elmosolyodik, nem mozdul, csak mered a kék szempárba. *Halálfaló vagy auror? Hm…aurornak túl fiatal. Nem úgy tűnik, mint aki megijedne tőle, pedig illene. Ezek szerint…de nem..az nem lehet…*
-Parancsol? –Kérdezi ártalmatlanul, de már nagyon is érti a helyzetet. Ez macska-egér játszma lesz, de hogy ki-ki az nemsokára eldől. Sarokba vannak szorítva mindketten.
-Nekem is akadt erre egy kis tennivalóm, ami azt illeti. –Lép közelebb az úriemberhez, megtörve ezzel a három lépés távolság szabályát. Mélyen a szemébe néz, kihívóan, ha támadna a támadás előtti pillanatra figyel. Nem sokkal később léptek zaja töri meg a csendet. *Mi folyik itt? Azt hiszem, a kölyök bajban lehet, bárki is üldözi. Ha auror, akkor nyakig ül a pácban, ha halálfaló dettó. Bárki is követi, úgy tűnik ez a végállomás számára. Talán gyorsan kiderül. Hm..kár lenne érte, de talán… Noo neeem, ezt most fejezd be, nem szedhetsz fel minden kölyökkutyát az út széléről.*
Keresztbe fonja karjait, és kérdő tekintettel néz a varázslóra.
-Jobb, ha köpsz babám. Mert könnyen elkapják a nyakacskád és lehúzódik a függöny. Esetleg hajlandó vagyok segíteni neked. Csak gyorsan mert, tikkk-takkk-tikkk-takkk az idő ketyeg.
Mondja, miközben végigméri a srácot, magabiztosan, kárörvendően vigyorogva.
-Döntse el, megbízik bennem, vagy elhalálozik. Vagy fülét farkát behúzva ellibeghet. Bár lehet abban megakadályoznám.
Mintha csak nyomatékot kívánna adni az ég ennek a kijelentésnek, harangok kísérteties hangja tölti el a legeket. A lábdobbanások pedig egyre csak közelebb verik a ritmust.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

James

Hát persze, gondolhattam volna. Kicsit vissza kellett volna fognom magamat, tényleg eltúloztam a dolgot. De akkor sem áll jól a duzzogás senkinek, ideje lesz megvigasztalni  a hollós srácot, tényleg nem úgy szántam a dolgot, de sokszor elragadnak az indulataim, és ha alkoholról van szó, nem éppen a legkedvesebb arcom kapom el. Persze a magyarázkodást ellehet felejteni, mert ki akarna dicsekedni az alkesz apjával. Akkor marad a szokásos stratégia.
-Figyelj, sajnálom. Nem úgy értettem igazán, csak tudod nem éppen kedves emlékek fűznek a illuminált emberekhez. De ez egy másik történet.

Mosolyogtam rá a legkedvesebb arcomat elővéve, majd gyorsan behoztam a lemaradásom, szedtem a lépteim és felzárkóztam.
-És köszönöm hogy... hogy nem hagytál itt egyedül,meggondolatlanság volt egyedül kijönnöm erre.
Habogtam, nem is értem mi ütött belém, más esetben már rég faképnél hagytam volna az adott személyt, de most én reagáltam túl a dolgokat, és ezt most ki kell javítanom. Elvégre minden ember téved, én is hús-vér vagyok, megesik az ilyen hisztériás roham bárkivel, főleg ha az illető nő. És mardekéros.

Mardekáros nők. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az a csoport, amit a legtöbb épeszű fiú nagy ívben elkerül. Néha jól is teszik igaz, de mindig akad kivétel. Ha éppen nem is én vagyok az.
-Hogy hívják a haverod, hátha ismerem?
Kérdeztem fejem kissé oldalra biccentve, tényleg kíváncsi lettem volna rá, hogy ki az. Nem mintha sok közöm lenne hozzá, egyszerűen érdekel. Közben lépteim lassabbra fogtam, utálok rohanni. Elég későre járt az idő, hallani lehetett a tücskök ciripelését, és lágy szellő fújt végig az utcán.

 Ideális környezet és időjárás egy egészséges kis sétára. Legalábbis nekem ez volt az ideális, embere válogatja.
-És mostantól kezdjük elölről, ne aggódj, kordában tudom már tartani az indulataimat.
Mondtam meggyőzően, hisz kicsit elragadtattam magamat,, de biztos vagyok benne, most már sikerül elfojtani a feltörekvő fájdalmas emlékeim, és menni fog a kulturált viselkedés.
Etikett, Vio, etikett.

Sugalmaztam magamnak, majd arra eszméltem a nagy önostorozás közepette, hogy egészen jól érzem magam. Hogy ez a társaságnak, a festői környezetnek vagy a kellemes szellőnek tudható-e be, ami néha belekap a hajamba, sejtelmem sincsen. De úgy érzem, jót tesz nekem az az éjszakai levegő, gyakrabban kéne sétálnom ilyenkor. A sikátorokat meg elkerülöm, kitudja mi történhetett volna velem, ha nem egy csapat vidám tini talál rám, hanem halálfalók vérszomjas csoportja.
Brr...
Hálát kéne adnom Istennek, meg Jamesnek. Ebben  sorrendben ?

   Hát persze, most jön a szokásos rizsa. Hú, de megható, mert engem ez annyira, de annyira izgat. El sem tudom mondani mennyire. Szótlanul lépkedek mellette, meg sem szólalok, rá se nézek, hagyok, még neki pár percet aztán engedek neki, nem vagyok olyan haragtartó típus, mondjuk, azt nem garantálom, hogy ezután a kis, minek is nevezzem, kalandunk után puszipajtások leszünk, sőt, egész biztosan nem.
- Hát, igaz. Legközelebb talán gondolkodni kéne kicsit. – szúrok oda, eléggé kegyetlenül, pedig ezt nem igazán így szántam, így aztán megtoldom egy biztató mosollyal. Huh, most biztosan hülyének néz, vagy nem tudom. Itt leszidom, aztán meg így mosolygok. – Bocsi. – nézek rá, immár mosoly nélkül, majd kicsit gyorsabbra veszem a tempót, kezdek fázni.

- Calebnek, Caleb Dawisnek. – mondom vidáman, haveromra gondolva. Hú, épp elég volt ennyi, még rágondolnom is vicces. Ha belegondolok, hogy megtudja, hogy én itt rajta gondolkozom, hehe, tuti valami hülyeséggel jönne elő megint, vagy a homoszexualitással. Elvégre tőle bármi kitelik.
Hm, már eléggé későre jár. Még sosem jártam ilyen későn Roxmortsban. Hé, szabad egyáltalán?!
Gyorsan körbenézek az általában forgalmas főutcán, de most sehol senki. Hát ez nem igaz. Ezt eléggé elrontottuk.
- Hé, Violet, szerintem már nem szabadna itt lennünk. Eléggé későre jár.  – mondom, hangomban aggodalom csendül, majd hirtelen eszembe jut valami. A hoppanálás. Hiszen nekem már szabad és a lánynak sem új már a dolog, úgy vélem. Szegény csaj, még be sem fejezte a mondatot én meg egyből letámadom.

Na, ennyit a hangulatos kis sétáról, ennyit e jó beszélgetésről, ismerkedésről, de, ha jobban belegondolok, akkor hova sietünk. Ha már így is elkéstünk, akkor mindegy, hogy most plusz mínusz tíz perc. Ha megbüntetnek, akkor ígyis megteszik, akár hamarabb érünk be akár nem.
- Rendben, kezdjük elölről. Mondd csak Violet, ugye téged sem zavar egy kis büntetőmunka? – kérdem immár nyugalmas hangon, nyugalmas arckifejezéssel. Elvégre nem sietünk.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

James

- Igazad van, az  a pár perc ide vagy oda. Különben is túl éltem már egy pár büntető munkát, Piton úgy ossza mint a cukrot.
Kacsintottam a srácra, közben gondolatban felmértem, körülbelül hány perc lehet az út. Maximum negyed óra, több semmiképp eddigi tapasztalataim szerint. Aztán csak nem bukunk le.
-Remélem nem haragszanak majd meg rád a barátaid, amiért nem velük mentél vissza.

Jegyeztem meg a bűnbánó mosoly kíséretében, bár ezt inkább udvariasságból mondtam, mintsem komolyan gondoltam, nagyfiúk ők már.
Azon gondolkoztam, hány hollóhátassal beszéltem eddigi életem során, és rá kellett jönnöm, hogy hosszasan még eggyel sem. Pedig egész normálisak lehetnek. Mégis utálom ezt a ház alapján való megkülönböztetést, nem mintha én nem ,lettem volna az a tipikus mardekáros. És igen, itt van ez a Caleb gyerek is.
-Ki ne ismerné Calebet ?
Nevettem fel hangosan mikor a fiúra gondoltam, jó fej és humoros srác, halottam már róla ezt azt.
-Persze ő is szereti a büntető munkát tudomásom szerint.

Tettem hozzá, mert nem mondható nevelt fiúnak, nem is kell annak lenni, a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket.
Éltem során csak ezt csináltam, most is pont ezt teszem, tilosban járok, hajnalban a sikátorból tartok hazafelé, ahelyett hogy ott rohadnék az ágyamban könyvet bújva mint egy néhányan. az is becsülendő, aki elszánt és okos, de a kikapcsolódás kell, még a strébereknek is. James pedig nem tűnt valami nagy könyvmolynak, akárhogy is próbáltam úgy nézni rá, nem ment.
-Szóval zenész és sportember. Nem nehéz megfelelni az állandó elvárásoknak ? Úgy értem hogy bírod hogy mindenből a legjobbat kell kihoznod magadból?
Kérdeztem érdeklődve, közben lépteim szaporára vettem, ha nekem mindegy is, talán ő nem akar olyan sokáig elmaradni.

Vajon.. ez melyik mese lenne? Ha eme kis jelenetet, történetet néznénk, melyik könyvbéli eseményhez párosíthatnánk? Talán a herceg kiszabadítja a toronyból, a hosszú hajú szende szüzet, kit csupán a sárkány zsírozott meg néhanapján. Hmm, talán, noha a mi mesénkben sokkal kevesebb a fényűzés, a nyálas rész, a haj, a sárkány és itt a veszélyt tulajdonképpen maga a herceg és kísérete alkotta. Hm, lehet, hogy túl sok az eltérés. Mi van, ha másik mese után nézünk? Azt hiszem, megvan. A piros köpenyes kislány, ki a nagyihoz viszi a dugi piát és a heroint, meg az a mocskos, kannibál farkas, aki szenvtelenül rávetné magát a halott Piroskára, egy kis entyem-pentyem nem árt meg senkinek jelszóval. Igaz, itt a piros helyett zöld köpenyről beszélünk, s a piát sem rejtegetik, kábszer viszont hál’ istennek nincs, no meg a farkas messze nem rendelkezik kannibál hajlamokkal, még csak az kéne. De úgy egészébe véve igen, a Piroska és a farkas, modernizált verziója, farkas falkával, melynek végül egyik tagja illedelmesen hazakíséri Piroskát.
- Igen. Egy kezemen nem tudom megszámolni, hányszor küldött már el trófeát sikálni, vagy valami gusztustalan dögöt számolni, pakolgatni. – mondom, gondolataim hatására még mindig mosolyogva. Csak meg ne kérdezze, hogy min vigyorgok ennyire, a végén még kiderülne, mennyire gyerekes is tudok lenni.

- Áh, dehogyis. Valószínűleg nem is fognak emlékezni rá, amúgy meg nem azok a fajták, akik egy ilyen miatt öriharit fogadnának. – felelem, a végét megtoldva egy komisz kacsintással.
Immár felvidultan lépkedek Piroska mellett, aki minduntalan fenntartja a beszélgetést, de hol zavar ez engem. Élvezem a társaságát, bár legjobb tudomásom szerint már nem sokáig. Tíz perc és utunk végére érünk. A nagy, kovácsoltvas kapu elé.
- Hogyne szeretné? Azok a kedvencei.
   Caleb valóban eléggé rendbontó volt. No, nem mintha én nem lennék az, de ő még jobban. Én olyan hollóhátas módon, szépen szelíden óvatosan, ő meg mardekáros módon, ravaszul, hangosan, mit sem törődve a veszélyekkel.
   Hm. Érdekes megvilágítása ez a dolognak. Hogy hogyan bírom? Fogalmam sincs, ezen őszintén szólva még életemben nem gondolkoztam, de úgy látszik ennek is eljött az ideje. Ami késik, nem múlik, szoktam volt mondani.
- Hát, igen… valóban nem könnyű, meg sok veszekedés is volt már ebből. Tudod, sokan féltékenyek, sokan meg mindig mindent jobban csinálnának, ezért odajönnek kioktatni, meg… vannak, akik pusztán nem bírják a fejem, de, hogy valami jóval is dicsekedjek, elég sok barátom van, akik kiállnak mellettem. Nem, nem rájuk gondolok, ők többnyire ilyenek is meg olyanok is. Egyszer itt, egyszer ott, ugye érted, mire gondolok? – mondom, szavaimmal részeges haverjaimra célozva.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

James

Ha nem akarnám magamnak eszementem bemagyarázni, hogy márpedig jó emberek nincsenek, akkor már rég rajongva csüngenék James minden egyes szaván. De túl sokat csalódtam már ahhoz, hogy nyissak az emberek felé, de úgy érzem, most abban a helyzetben vagyok, hogy képes vagyok önfeledten társalogni a mellettem sétáló sráccal, még akkor is, ha hajnal van, és akkor is ha ő az én ellentétem.
Népszerű, sok a barátja, laza, barátságos.
Én meg a zárkózott magányos leányka, akit a gonosz mostoha megnyomorított, nem éppen a legjobb hasonlat, de jobb nem jut az eszembe.
-Persze hogy értem miről van szó. Van két kategória : a haver meg a barát. A barát jóban rosszban melletted van, felvidít, ha kell észhez térít. A haver főként csak a buliban van benne, ha annak vége ki-ki megy a maga útjára. Nekem eddig csak az utóbbiból volt részem, de láttam már csodákat.

Mosolyogtam el magam, mert így belegondolva egész vicces a dolog, hogy 16 év alatt nem sikerült összeszednem egy igaz barátot sem. Kínomban nevetek már ezen csak, persze a dolog az én hibám.
Közben a távolban megpillantottam az iskola nagy monstrum épületét, már elég közel jártunk, percek kérdése hogy a nagy vaskapunál járjunk.
-Mindent összevetve alakulhatott volna másképp is az este. Ha nem fújtam volna fel a dolgot talán beállok közétek énekelni, már halálra untam az agyam a sikátorban.Önkéntelenül is mosolyra húzódott az ajkam, amikor elképzeltem magam vidáman, egy csapat fiú között énekelve. Talán majd egyszer.

-Lassan ott vagyunk. Ha büntető munkára kerülne a sor, majd valahogy ellógjuk.
Kacsintottam Jamesre, elég volt ez a kis séta, hogy meg tudjam állapítani, attól függetlenül, hogy hollós lenne olyan laza. Persze ez sajnos nem csak annak a kérdése, mert ezek a tanárok egyet lendítenek a pálcájukon, és már önkéntelenül is ott ülünk előttük a padba.
Kemény, hülye rendszer.Mielőtt elérhettük volna a kaput, megálltam, a srác elé toppantam, és egy  csókot nyomtam  az arcára.
-Köszi hogy elkísértél, jövök eggyel!
Vigyorogtam el magam,de őszintén hálás voltam neki, hogy nem egyedül kellett rónom az utakat ebben a sötét éjszakában. A kapu előtt megálltam, és a fiú szemeibe néztem.
-Üdvözletem a fiúknak!
Mosolyogtam, miközben a cipőmmel köröket írtam le a porba.

Piroska szavaira bőszen bólogatok, jelezve egyetértésemet. Furcsa, milyen jól elbeszélgetünk. Különös, egy újabb mardekáros. Mindig olyanokkal barátkozom össze, kik más házba járnak. Csupán egy, talán kettő hollós barátom van, nem több és ez talán aggasztó is lehet, de mindenképpen furcsa. Meg az is, hogy ezen még nem gondolkoztam el, úgy isten igazából.
- Sajnálom. – mondom szomorkás hangon. Igazából mit is sajnálok? Azt, hogy nincsenek barátai, persze, de, hú de sokra mehet szegényem a sajnálatommal. Mintha az valami sokat érne, pedig nem. Jelentéktelen. Csupán egy odavetett szó és kész. Vége.
    Viszont az eléggé gáz, hogy már, mennyi is, 16 lehet és még nincs egy igaz barátja sem. Lehet, hogy ő ilyen zárkózottabb típus, de hát most meg tök jól elvagyunk, elképzelhetetlen, hogy egy ilyen csaj ne tudjon összeszedni pár barátot, akik valóban kiállnak mellette, akik valóban szeretik és megbecsülik. Persze, ha a mardekárban keres, akkor több mint valószínű, hogy ilyeneket nem sűrűn talál, de mi lenne, ha más házakból próbálkozna barátot keresni.

A következő kijelentésére nevetés tör fel belőlem.
- Bocsi, csak… csak vizuális típus vagyok és hát… eléggé furcsa látvány lenne. – nyögöm ki kuncogva. Még csak az kellett volna, hiszen akkor most mehetnék háztársaimmal büntetőmunkára, így meg, ha szerencsém van, akkor csak Violet lesz a társam. Hú, de jó program. Együtt sikálhatjuk Frics kedvenc serlegeit. A legjobb program, amire csak vágyhattam. Az lesz életem csúcspontja, de komolyan.
   Na, tessék, ő meg már azon ábrándozik, hogy hogyan lógjuk el. Mondom én, mardekáros.
- Vaagy… szépen bemegyünk, és hipp-hopp, túl leszünk rajta. –a mondom elő a békésebb ötletet, mellyel talán jó útra téríthetem Violetet.
   A kapuhoz érünk, így eljön a búcsú ideje, ezek után külön válnak útjaink, s ki tudja, lehet, hogy nem is találkozunk többet, bár én azért remélem. Sőt, ha rajtam múlik, akkor megbeszélek vele egy találkozót, és ha nem akar eljönni, akkor, kifigyelem, hogy mikor megy a nagymamájához éés…
Vagy csak szimplán odamegyek hozzá az egyik órája után és leállok vele csevegni. Azt mondja, nincsenek barátai, úgyhogy biztosan nem zavarnám az én barátaim meg kibírnak egy szünetet nélkülem is.
   Violet aranyosan egy puszit nyom arcomra, melytől rögvest elpirulok, s kezem a nyomra kapom, majd szégyenlősen simogatom arcom. Na, ezekért a pillanatokért érdemes élni. Szememmel szemébe nézek. Úgy érzem, most igazán önmagát adja, úgy érzem, hogy megismerhettem az igazi Violetet és ez bizony nagy megtiszteltetés, pláne egy óra ismertség után.
- Oh, ugyan már, igazán semmiség. – szabadkozom kicsit, majd folytatom – Jójó átadom nekik! – bájos vigyor, majd felszabadult sóhajtás, kezem a kapura helyezem, és nagy erővel belököm. – Csak utánad. – mondom, kezemmel az utat mutatva, majd a lány után belépek az ajtón, s lassan behajtom a nyikorgó vastömeget.

::köszönöm a játékot ^^

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

James

Barátság. Relatív szó. Ki-ki értelmezheti a maga szavajárásával. Vannak emberek, akik  10 perc alatt életre szóló barátokat szereznek, vannak, akiknek 10 perc is elég ahhoz, hogy elriasszák a barátjelölteket, és vagyunk mi, akiknek talán 10 nap sem lenne elég igazakra találni.
ez a helyzet most más, mintha nem én állnék a kapu előtt, mintha nem én mosolyognék folyton önkéntelenül is a másik szemébe, minta nem én nyomtam volna azt a kedves puszit az arcára, mintha nem az igazi Violet állnak most itt a nagy vaskapu előtt.
De mégis én vagyok az, és ennek a hollós srácnak sikerült belőlem kihozni azt a részem, aki nyitott az új ismeretségek és a kapcsolatok felé.
Hm, egy igazi szociális Violet, szürreális, mégis valós.
Ami meg a büntetőmunkát illeti, talán örömmel venném, akkor legalább újra érezhetném ezt a felszabadultságot, mint amit most, újra beszélhetnék Jamesel és talán ha csak egy órácskára is de elfeledném a problémáim.
-Igazad van,majd csak túléljük valahogy..
Jegyeztem meg egy halovány mosoly kíséretében, miközben magamban repestem az ötletért is. Piton , Frics, jövök.
Ezen önkéntelenül is elvigyorogtam magam, és mielőtt hülyének nézett volna kiböktem.
-Bocsi, csak még soha nem vártam a büntető munkát ennyire.
Kacagtam fel, majd bólintottam, mikor közölte, átadja üdvözletem vidám barátainak.
Ugyan, ki tudja, talán egy mosolyt csalnak az arcomra, ha meglátom őket valahol a suli falain belül, elvégre ha ők nincsenek, nincs ez az egész szitu.
Mikor halottam a vasrácsos kapu nyikorgását, nagyot sóhajtottam, mert egy újabb jó dolog ér véget, de talán egy még jobb kezdődik. Talán majd néha megbeszélek vele egy találkát, úgyis folyton egyedül lógom, sikátorokban...
Na jó a helyszínt és a körülményeket nem kell reklámozni, a főszereplők a lényegek, akár egy jó kis szappanoperában,
Beléptem az udvarra, nyomtam még egy puszit az arcára- most a bal felére- majd elbúcsúztam és eltűntem  a sötétségben.
-Szia, a legközelebbi viszont látásra!

Én köszönöm a játékot ♥ ^^

[Fogd be, mielőtt fej nélkül találnád magad.]

90. hsz. a tiéd.

Félelem.
Érezhet egy ember ennél rosszabbat? Amikor a zsigereidbe bemászik egy érzés, amitől rettegsz és megbénulsz tőle, mozdulni is képtelen vagy? Nem. Ennél rosszabb talán a szenvedés lehet. Mindenkiben van félelem, még ha meg is próbálja elzárni azt a többi ember szeme elől. Mindenkinek van gyenge pontja, amitől - talán ok nélkül is, de - retteg. Legyőzni a félelmet? Ez olyan, mintha a halált szeretnéd kikerülni...képtelenség. Elnyomni el lehet, egészen addig míg vissza nem ólálkodik az érzés és újra hatalmába nem kerít.
Ebben a kis sikátorban sem volt ez másképp. A két egyén tartózkodása lyukat vágott a csendes légkörbe, s a visszhang úgy verődött vissza a falról egyenesen vissza a füleikhez, mintha más lenne - az ő hangjukkal.
Ujjait tördelve, fejét oldalra hajtva kémlelte a nőt, aki nem figyel a szóhasználatra, csupán kifolyik belőle az, amit gondol. Talán az őszinteséget díjazni kell, de ha így van, akkor a pimaszságot büntetni.
- Fogd be, mielőtt fej nélkül találnád magad. - Szólt rideg hangján, s a nő fejére szegezve a pálcát készült végigvinni a mozdulatsort. Ha egy valamit nem tűr, az az, hogyha családját sértegetik.  - Hölgyem. - Mondta nyájas hangon, s száját elhúzta egy feslett vigyort képezve így arcára. Egy valamit tanult a halálfalóktól: Elrejteni a gyenge pontokat, annyira, amennyire csak lehet, ez viszont úgy tűnik kezd felszakadni. Felnézve az égre kifújta a levegőt. Egy nő nem idegesítheti fel, van neki ennél nagyobb baja is. Nem jó taktika az ellenséget gyengének nézni, mégis...Mit árthatna neki egy ilyen "nő", akin még bőr is alig van?
- Ó, tényleg? - Kapja fel a fejét olyan lassúsággal, mintha annyira ráérne. Túl sok időt töltött már Voldemort csatlósaival, kezd beletanulni a műfajba. - Ha nem vigyázol a nyelvedre, könnyen csattanhat rajtad az egyik - Pálcájával a lány bal oldali mellkasára mutatott - Vagy tehetem veled a másikat. - Rettenthetetlenül nyugalmas hangneme még saját magát is idegesíti, de mire való egy álarc ha nem arra, hogy még idejében elrejtsük az idegen elől igazi énünket? A bunkó, kínzós típus nem ő - De ha ez kell ahhoz, hogy elmehessen innen, megteszi.
- Sok mindent parancsolnék én, először is azt, hogy mutassa a karjait.
Furcsamód a vele szemben lévő közeledett, fenyegető tekintete azonban mást árult el. Giles úgy tett, mintha egy belé szerelmes lány lenne előtte, nem is zavartatta magát. A nála alacsonyabb hajába túrt, majd csavargatni kezdte - merészség és ostobaság volt, amit tett, de megtette.
- Akkor menj a dolgodra, ne avatkozz másokéba. - Egyre inkább érezni lehetett az ingerültséget hangjában, s az, amiket hozzávágtak sorban elszaggatta az idegszálait. Igaza lehet abban, amit elmondott, de valahogy mégsem bízik az illetőben, bár lehet, hogy kéne.
- Nem kötök alkukat, ha a sors így akarja, akkor így lesz. - A többi válasz elől kitérve kezével elfordítva a lány fejét egy gyors puszit nyomott az arcára, majd a falnak nyomódott, ezzel beolvadva a sötétbe.
Soha nem gondolta volna, hogy így is végződhet a története. Az aurorok elkapják, a dementorok kiszívják belőle a lelket, s holtteste fog rohadni az Azkaban egyik cellájában. Nem, ez nem történhet így. Le kell buktatnia Voldemortot, de még nem tudja hogyan tegye. Ésszerűbb lett volna a jó oldalon harcolni ellene? Nem. Így nagyobb az esély a győzelemre. Hogy miért? A képlet egyszerű, ámde mégis veszélyes. Gilesnak megvan mindene ahhoz, hogy ki tudjon játszani másokat az észrevételük nélkül, hiú ábrándját követve arra gondolt, hogy képes lesz a Sötét Nagyurat ugyanígy átverni. Mi van akkor, ha lebukik? Meghal. És ha elkapják? Szintúgy. Már úgysem fordulhat vissza, végig kell játszania a játékot.
Hangtalanítva a lépteket pálcája segítségével még lehetősége akadhat megszökni, de ha itt hagyja a nőt...őt keveri bajba. Mit tegyen? Játssza el a hős szerepet, ami annyira nem illik rá?
Az aurorok itt vannak. Az osonások egyre közelebbinek tűnnek, a léptek elnémultak, azt a hitet keltve benne, hogy elmentek. Nem. Ő nem tartozik azokhoz, akiik megmentik a napot.
Derekánál megragadva a másikat közelebb húzódott hozzá, orrát összeérintve a másikéval lassú mozdulatokat téve, lélegzetét visszafojtva, kezét elrejtve úgy, hogy a másik ne lássa rászegezte a pálcát, majd gondolatában elordította magát.
~ Stupor! ~
Maga elé bámulva nem értette, miért csinálta ezt, hiszen ő a Cruciatus átokra gondolt...Miért különbözik ez a nő a többitől?
Ha eltér ettől a gondolattól be kell vallania, hogy néha tényleg hasznot lehet húzni a régebbi DS edzéseken megtanult varázsigékből. Furcsa, hiszen már akkor is tudta, hogy nem illik a jók közé, mégis beállt...
Az igazság bajnokai itt vannak, a macska tükörszeme villan. Mégis az elvetett gondolat lesz az, ami beteljesül?