Old Brooks

Elhagyatott kis mellékutca ez, ami a főútról nyílik. Széles utak, koszos-kopott macskakő, és néhány, borostyánnal és egyéb gazzal gazdagon átszőtt téglaház sorakozik szórványosan az út mentén. Nagyvonalúan lehetne rá azt mondani, hogy kertváros- azaz kertnegyed; a házak és a vaskerítés között aprócska, elvadult kertek fekszenek békésen. Némelyikben egy-egy kiszáradt szökőkút, avagy elkorhadt hinta is akad. Valamikor itt is buzgón folyt az élet, de mára... a falubeliek inkább kerülik a helyet.

Ryan

Fázósan fogja összébb magán a vékonyka kis stóláját amit magával hozott a kimenőre. Bosszúsan lépdel végig az úton, dühödten meredve maga elé és korholva saját ostobaságát amiért egyedül vágott neki a sétának Roxmortsban. Annyira sajnos nem ismeri a kis falut, hogy nyugodt szívvel azt mondhassa, hogy akár álmából felkelve, vakon is eligazodna benne. Így most szenved. Be sem tudja tájolni, hogy merre van az arra.
- Gratulálok Lilianne. - motyogja az orra alá és torpan meg egy téglaház előtt.

Semmi értelme tovább mennie, bele a nagy semmibe, mert ezzel csak azt éri el, hogy egyre beljebb kerül az utcácskák hálózatába és szimplán eltévedni sem túl jó, nem hogy egy olyan helyen mint Roxmorts. Lassan körbefordul, tekintete valami ismerős pontot keres akár itt, akár a távolban, valami kapaszkodót, egy jelet, bármit csak lássa, hogy van remény és mindjárt találkozik a háza egyik tagjával. Mit a háza egy tagjával? Az ember lánya ne legyen finnyás szükség helyzetben...Bármelyik iskolatársa megtenné.
~ Merlinre, add hogy visszataláljak a főútra. ~ sóhajt egy nagyot.

Lehet hogyha tíz perccel és 8 kis utcával korábban gondolkodik el azon, hogy merre is jár, akkor még vissza tudott volna menni a főutcára. De nem. Olyan nincs hogy valami is simán menjen a szőkeségnek.
S most itt álldogál egyedül, valami lepukkant ház előtt, egy gazos kertnél, ahol előbb fordul elő néhány szellem, mint élő ember.

Music

Lilianne

Milyen csodálatos lehet egy kipusztult utca, a maga csöndjével, a színes gazokkal, a vörös téglás épületekkel, s a korhadó fából készült, roskadozó hintákkal és kerítésekkel. Bámulatos és egészen lenyűgöző. Miért van az, hogy mások borzonganak az efféle helyektől?
Oldalra döntöm a fejem, miközben zsebre tett kézzel figyelem a kihalt épületeket, s próbálom ideképzelni az egykoron itt élt embereket, a forgatagot. Egész egyszerűen lenyűgöz a látvány, s ha másokat riasztja, engem vonz ez a hely. Beljebb lépkedek, kezem a korhadt hintára siklik, majd körbefordulok, s magamba szívom a dohos épületek szagát. Persze, a kosz és a szag az egyetlen taszító dolog, de maga a látvány, s a nap narancssárgás fényében csillogó korhadt épületek, bámulatos. Itt végre kiélhetem vágyaimat, s művészetemet. Sokan nem tudják, kedvenc időtöltésem egyike a fotózás. Egy régi típusú, mugli eszközt használok, s bár megvetem őket, el kell ismernem, hogy némely találmányuk igazán remek ötlet volt. Kezembe veszem a gépet, beállítom, úgy, hogy benne legyenek a korhadt hinták és a kihalt udvarok, majd kattintok. Általában fekete-fehér fotókat készítek, azok sokkal jobban éreztetik a helyzet drámaiságát, s az üresnek tűnő képek valódi jelentését. Miközben fotókat készítek, egy hangra, majd léptekre leszek figyelmes. Hátra fordulok, s megpillantok egy skandináv szőke, nádszál karcsú lányt. Micsoda véletlen, hogy egy ilyen kietlen helyre micsoda szépség keveredik. Persze, az ő szépsége nem hasonlítható össze a kihalt növényekével. Ajkaimra halovány mosoly kúszik, egy pillanatra elképzelem, hogy hogyan is festene a képeimen, a halott környezetben egy halott lány. Ám, ezt az ostobaságot gyorsan ki is verem a fejemből, hisz nem vagyok én gyilkos, legalább is, nem ebben az értelemben. Ha kell, halálfalóként végzem a dolgomat, azonban csak úgy magamtól nem tennék semmi ilyesmit, ha nincs rá különösebb okom. Ismételten kiverem a gondolatot a fejemből, s inkább elindulok a lány felé.
- Szia, csak nem eltévedtél? Veszélyes ez a környék, igen sok kóbor kutya mászkál erre, főleg estefelé...Amúgy Ryan Scott Reynolds vagyok, egykori Roxfortos. - Mutatkozom be kedvesen, nem tudom, hogy ki lehet, de biztos vagyok abban, hogy ezzel a modorral nem riasztom el őt.

Sydney ;;
my music…

Csodás hétvége van. Imádom az ilyen napokat. Egy kicsit borongós az idő, de nem vészes, estig nem lesz eső, legalábbis, úgy tűnik, és nincs olyan hideg, elvégre június harmadikát írunk.
A Roxmortsi főutcán sétálok, körülöttem elég sokan vannak, hiszen ilyenkor szinte az egész suli lejön a faluba vásárolni, vagy csupán szórakozni. Nem szeretem a tömeget, s egyedül vagyok, unatkozok, nem tudom, merre menjek.
Séta közben mindenfelé nézelődök, mintha csak most lennék itt először, pedig a falu majdnem minden pontját, minden utcáját ismerem.  A Három Seprű, a Weasley Varázsvicc Vállalat, Zonkó csodabazárja, a Szárnyas Vadkan. Egytől egyig ismerős, s kedvelt helyek, bár az utóbbi nem annyira.
Szakadt aljú, menő farmerben feszítek, és egy könyökig érő, fekete pólóban. Lábamon szakadt külsejű tornacipő fityeg.
Szemem megakad egy lerobbant kis utcán, mely, különös módon eddig mindig elkerülte a figyelmemet. Még egyszer sem láttam, pedig eléggé feltűnő jelenség, az „ápolt” főúthoz képest. Mindenhol burjánzó borostyán, összedőlt házak. Tisztára egy ilyen „Szellem lakta városhoz” hasonlított. Tök para volt, ami az én esetemben jó dolog. Mindig is vonzottak az ilyen helyek. Megannyi kalandot, s izgalmat ígér ez az utca, már csupán külsejével is. Nem tudom, miért érzem még, hiszen korosztályom bélieknek még fel sem tűnik, nekem mégis vidámságot, s örömöt okoz. Valószínűleg ismét felébredt a bennem lakozó gyermek, aki azt kiáltja: „Gyerünk, játsszunk kalózosat a háztetőkön!”. Igen, valószínűleg.
A tömeget figyelmen kívül hagyva átvágok rajtuk, s lassan besétálok az utcára. Hátamon gitárom lóg, egy hozzá méltó bőr tokban. Elhoztam a próbateremből, mivel úgy gondoltam, majd keresek valami helyet, ahol szabadon játszhatok. Hát itt van, megtaláltam. Az utcácska közepén járok, mikor felfigyelek az egyik, még épségben lévő házra, s eme feliratot vélem felfedezni, egy kis, fehér táblán: Old Brooks. Ez volt az utca neve. Még régen, mikor használták. A végére érek, s kis hintákat látok. Elmosolyodok, de eszembe sem jut kipróbálni. Ki tudja, milyen régóta állnak már itt, használatlanul. Ha ráülnék, a kötél valószínűleg elszakadna, így inkább nem kockáztatok. Csak ledobom gitárom az egyik fal mellé, majd én is leülök, majdnem ugyanoda, s elővéve hangszerem, pengetni kezdek. Az egyik kedvenc számom, mely, igaz, mugli bandától van, de szeretem. Igaz, ha lenne itt egy dob, meg egy basszusgitár, akkor sokkal jobban hasonlítana az eredetire, ám most egyedül vagyok, s úgy vélem, így gitárral is megteszi. Halkan énekelni kezdem a dal első pár sorát.

Tired of being what you want me to be
Feeling so faithless
Lost under the surface
Don’t know what you're expecting of me
Put under the pressure
Of walking in your shoes
Caught in the undertow, just caught in the undertow …

[[Kedves Hollós Társam]]

[Kedves Hollós Társam]

Roxmorts. Hétvége.
Szerencsére Miss Anderson aláírta a kimenőpapíromat, így nekem is lehetőségem volt az éven arra, hogy lenézzek a kicsiny falucskába. Elsőben nem lehetett még, elfelejtettem, aláíratni vele a cetlit, és nagy bánatomra Flitwick professzor megtiltotta, hogy lemenjek, így akkoriban egyedül kuksoltam a hálóban és olvasgattam valamit, vagy épp kint ücsörögtem valamelyik padon és hópihét cirógattam.
Ezúttal Margarettel jöttem. Nagy szó, hogy képes voltam arra, hogy összefogjak valakivel – így négy után meg főleg – és együtt jöjjünk le ide. Végigjártuk az összes üzletet, amit általában minden roxfortos diák végigjár, majd úgy döntöttünk, hogy visszasétálunk az iskolába. Eszébe jutott azonban, hogy dolga akadt még, ezért mondta, hogy menjek csak előre, majd utánam jön hamarosan.
Beleegyeztem a dologba, hiszen nem esik nehezemre egyedül lenni, az évek során remekül megtanultam már a visszautat az iskolába.
Tehát elváltunk Margarettel és elindulok a szokásos úton. Néha megnézegetek egy-egy kirakatot, viszont sehová nem térek be, mivel felesleges kacatokat nem akarok gyűjtögetni magamnak, és egyébként is, pénzkidobásnak tartom azokat a dolgokat, amelyeket csak a por lep, miután megvettük őket. Kirakatokat nézni viszont ingyen is lehet, így különösen jó elfoglaltságnak tartom, különösen a könyvesboltokét.
Megállok éppen azelőtt, és a kirakatban megpillantom magam. Feltűnik, hogy a szél a hajamba fújt egy falevelet, melyet persze senki nem volt képes kiszedni belőle, akikkel szóba álltam. Jellemző… Akit nem kedvelnek az emberek, annak nem akarnak jót. Pedig igazából én nem adok okot arra, hogy ne kedveljenek, egyszerűen csak csendes vagyok és nem én vagyok a társaság közepe. Sőt, a széle sem vagyok, de az már mellékes.
Igenis, sokat fejlődtem a Roxfortban. Előtte, mikor még frissek voltak a sebek, még hosszú napokon, heteken át nem szóltam senkihez; még Miss Andersonhoz sem.
Miután kiseprem a hajamból a szemetet, továbbindulok. Megpillantok egy különösen lepukkantnak tűnő útszakaszt. Az első ház falán olvasom a kopott tábla feliratát: Old Brooks.
Na, erre sem jártam még, pedig minden hónapban itt megyek el előtte, de a négy év alatt még egyszer sem vettem észre, hogy itt van. Elbírnám képzelni, hogy meg van bűvölve az útszakasz, és csak alkalomadtán látszik.
Elindulok beljebb. Nem túl keskeny az út, sőt, inkább szélesnek mondanám. De rajtam kívül kábé egy lélek sincs errefelé. Különös… Még a végén kiderül, hogy valami átokverte negyedbe tévedtem, ahol mindenki meghal aki belép.
Kiráz a hideg még a gondolattól is, és összébb húzom magamon a sötétkék kötött kardigánomat, mely így teljesen eltakarja az alatta rejlő világoskék rövid ujjú pólómat. Ezúttal egy, a kardigán színéhez hasonló, térd alá érő szoknyát viselek, amely könnyed lenvászonból készült, kifejezetten az olyan szép, napsütéses napokra, mint a mai. A lábamon egy bőr saru van, mely remekül passzol a felsőruházatomhoz. Jobb vállamon egy kisebb táska csüng szabadon a derekamig, melyet megtömtem Zonkó Csodabazárában mindenféle jóval.
Ahogy lépkedek lassacskán, alaposan szemügyre veszem a környéket. Rémesen lepusztult az egész!
Áh, egy hinta. Azonnal célba veszem, bár könnyen megeshet, hogy leszakad alattam a kötél vagy elhasad a korhadt deszka a fenekem alatt. Próba szerencse, mondják a bölcsek.
Beleülök.
Éljeeeeen! Túléltem. Eddig.
A következő pillanatban lágy zeneszó csendül fel. Gitár. A közelből jön, ha nem tévedek. Hallottam már az árvaházban a popért nyáladzó libáktól ezt a nótát, ami egyébként igen fülbemászó és nekem is tetszik.
Hátrafordulok és megpillantom a forrást. Egy hatodikos fiú az én házamból. Azt beszélik, hogy valami nagy menő csávó a fiú, hát engem sosem érdekeltek az ilyenek… Sőt, a fiúk sem úgy zusammen.
Köszönnöm kellene, mégiscsak én vagyok a kisebb és a később érkező.
Félek, hogy így leszakad a hinta.
Felállok és megfordulok, gondolom a fiú eközben végignézi a bénázásomat.
Leülök.
- Szia. – mondom nem túl magabiztosan, majd hogy ne álljon be cikis csend, saját meglepetésemre folytatom a mondókámat – Szép dal. Hallottam már. – fejezem be ennyivel és már úgy érzem, hogy javában túlteljesítettem a tervet. Hogy a fenébe állna szóba velem egy felsőbbéves fiú?
Ehh… hogy miket képzelek magamról!

Sydney ;;
my music…

Teljes átéléssel pengetem a húrokat, fel sem figyelek semmire, még egy sárkány sem tudna kirobbantani jelenlegi helyzetemből, s ez borzasztó jó érzés, hogy végre egedül lehetek, s kedvenc foglalkozásomnak élhetek, de csak persze a kviddics mellett.
Mindkettőben van valami… valami, amit imádok, s melyet ne tudnék abbahagyni, soha.

„Every step that I take is another mistake to you
Caught in the undertow, just caught in the undertow…”

Egyszer csak recsegés, ropogás szakítja meg énekemet, s gitárom gyönyörű hangját, melyet így kénytelen voltan leállítani. Felpillantok, s egy alsóbb éves leányzót veszek észre. Ismerem, bár csak látásból, még sohasem beszéltünk, pedig háztársak vagyunk. Sydeynek hívják, azt hiszem. és negyedéves, ha minden igaz. Erre a gondolatra kénytelenül is elmosolyodik, mivel Katharina jut eszembe. A lány, aki megdobogtatja szívem. Ő is negyedéves, s sokszor bizony ellenségként kell kezelnem, ami cseppet sem könnyű, ugyanis a kviddicspályán nem állhatunk neki szemezni. Az milyen lenne már, szerintem Aud rögtön kiátkozna a csapatból.

Figyelem, ahogyan odasétál hozzám, s kissé szégyenlős arccal leül elém. Kezem jobb kezem hátralendítve mosolygok, s közben vidáman üdvözlöm.
- Szia Syd, hogy s mint mostanság? – kérdem, mintha csupán egy szokványos, roxforti találkozás lenne, nem pedig egy kihalt, nosztalgikus utcai jelenet lenne. Kissé még nekem is fura, de szavaimat már nem szívhatom vissza, így most csak idiótán vigyorgok, majd a zenére vonatkozó kijelentésére ismét mosolyban török ki. Nem tehetek róla, ha a zenéről an szó, akkor mindig jókedvre derülök.
- Én is szeretem. Mondd csak, szeretsz énekelni? – kapós kérdés. Egyrészt mivel, ha szeret, akkor csatlakozhat, de hogyha a hangja kirobbantja a körülöttünk álló házak, már amúgy is repedezett ablakait, akkor inkább hagyjuk a dolgot, nem érdemes kockáztatni. Persze azért jó pofát vágok a dologhoz, továbbra is. Az imidzsemet már csak nem alázhatom le.

Kissé elpirulok, ahogyan a szemébe nézek, majd összeszedem magam, és belekezdek a dal refrénébe. Ha akar, majd énekel velem, ha nem akkor meg majd hallgatja. Egy zenekarban játszom, már megszoktam a figyelmet, nincs lámpalázam.
A húrok közé csapok, s hangom újra felhangzik.

„I've become so numb
I can't feel you there
and become so tired
So much more aware
I'm becoming this
All I want to do
Is be more like me
And be less like you…”

[[Kedves Hollós Társam]]

[Kedves Hollós Társam]

Hurrá. Még bírom.
Nemcsak én, hanem a hinta is amibe pillanatokkal ezelőtt teljes terjedelmemmel beleültem. Nem tűnik túlságosan strapabírónak, de egy lengést megér.
Meglendítem magam, s csodák csodájára még mindig a levegőben ülök egy korhadt deszkán. Tiszta főnyeremény, azt kell mondjam.
A fiú – ahogy arra számítani lehetett – elvigyorodik az iménti kis manőverem láttán. Vagyis… nem vagyok biztos abban, hogy a megfordulós projektem miatt vigyorog, lehet az is, hogy szimplán a tegnapi bulin az arcára fagyott a mosoly és máig nem olvadt le róla. Na jó… a hülyeségért nekem sem kell a szomszédba mennem, az biztos.
Még a gitárszót is leállította miattam a fiú, nem csoda hát, hogy ekkor a szokásos vörösség jelenik meg az arcomon. Sosem voltam az a nagy társasági lény, mit ne mondjak. Én afféle kislány voltam világ életemben, aki nem akar sem színésznő, sem pedig énekesnő lenni, mivel egyiket sem mondanám az én szakterületemnek.
És igggen! Pont most kérdezi, hogy hogy állok az énekléssel. Remek. Kár volt szóba elegyednem vele, mert ha esetleg nemleges választ adok, tuti, hogy szétkürtöli az iskolában, hogy milyen kis hangyás vagyok és ténylegesen is lesüllyedek „Lüke” Lovegood szintjére.
Ki kellene találnom valami jó kis megfoghatatlan választ, ám sosem vagyok a helyzet magaslatán az ilyen szituációkban. Nem igazán tudom kezelni az ilyeneket, főleg akkor ha a kérdező fél egy fiú, vagyis a nők ősi ellensége.
Ráadásul „hogy s mint mostanság?”. Őőőőő…
- Jól vagyok, köszi.
Válaszolom kissé elbambulva és keresztet vethetnék gyorsan, ha nem lennék itt, hogy egyáltalán túléltem azt, hogy mindezt kimondtam. Úgy vélem, nem lesz semmi bajom attól, hogy válaszolgatok neki, hiszen ha azt nézem már négy éve, hogy a Roxfortban vagyok és biztos látott már az ablakban ücsörögni. Vagy nem. De biztos, hogy igen, mivel…
Tudja a nevemet?!
Ez csak most esik le. Merlin bajuszára! El sem hiszen, hogy Margareten és a tanárokon kívül bárki tudja a nevemet!
A sokktól, és a nekem szegezett kérdéstől magamon kívül vagyok immáron, már csak attól félek, hogy jön valami részeg  pedofil és berángat egy bokorba…
Válaszolj már, hallod!
- Hát…nem igazán az én szakterületem.
Válaszolom szolidan, majd megvakarom a fejemet, mintha viszketne, s eközben elfordítom a muzsikusról a tekintetemet, nehogy megöljön a pillantásával a válaszom miatt.
Szerencsére még mindig élek, s mi több, zenész háztársam is ismét a húrok közé csapott.
Azt hiszem, hogy valami Linkin Park, vagy valami ilyesmi a mugli banda neve… Aranyvérű létemre valamiért sokkal jobban tetszenek a mugli zenék, mint azok, amelyek mágusok tollából íródtak.
- …is be more like me, and be less like you…
Beszállok az utolsó pár ütembe. Nem tudom, mi vitt rá, talán a gitár elbűvölő hangja? Vagy talán az, hogy ez egy olyan szám, ami belevésődik a fejedbe, ha hallod? Rejtély.
Egy biztos, száz évre letudtam az éneklést ezzel a pár ütemmel.

Sydney ;;
my music…

Küldök felé egy mosolyt, s közben alaposan végigmérem. Csinos lány, jól öltözködik. Őszintén megvallva tetszik, de tudom, hogy tiltott gyümölcs, vagyis nem szabad nyomulnom rá, s tartom is magam ehhez. Hűséges maradok, ezt nem ingathatja meg egy hirtelen felbukkant csaj, aki maximum futókalandot ígérhet, nem többet. Lehet, hogy csinos, de ez a visszahúzódás, szégyenlősség nem igazán jön be nekem. Jobban szeretem azokat a fajta lányokat, akik ki merik nyitni a szájukat s a bulikban is nagyot alkotnak.
Arcára nézek. Elpirult. De aranyos, a végén még zavarba hoz engem is, pedig semmi okom rá.
Nem igazán a szakértelme?? Ez meg mit jelent. Olyan nincs, hogy nem igazán. Vagy tud énekelni, vagy nem és kész. Úgy vélem köztes állapot nincs, legalábbis nem nagyon tudom elképzelni, hogy lenne.
Bátorítóan mosolygok, majd folytatom az elkezdett sorokat.

„Can't you see that your smothering me
Holding too tightly
Afraid to lose control
Cause everything that you thought I would be
Is falling apart
Right in front of you…”

Éneklés közben arcára pillantok, majd az iménti kis éneklése után úgy gondolom bátorításra szorulna. Jó hangja van, csak nem meri kiengedni, és ez nem valami jó.
Félbehagyom az éneklést, és a gitár szó is abbamarad, csupán, hogy közölhessem vele álláspontom, s feltegyem a szükséges kérdést, mely már egy öt perce foglalkoztat.
- Ne szégyelld a hangod, nekem tetszett. Egy kis bátorság és menni fog, nyugi. Lazíts! –igyekszem, majd jön a kérdés – Ha nem szeretnél énekelni, csak szólj, nem muszáj, akár beszélgethetünk is, nekem aztán mindegy. Tudok alkalmazkodni másokhoz, már megszoktam. – mondom kissé félszegen, elvégre annyira nem szeretném abbahagyni, de ha megkér rá, természetes módon tiszteletben tatom kérését, s befejezem.
Ismét mosolygok. Mintha nem tudnám abbahagyni, vagy mintha csak így születtem volna meg, csupán kissé simább arcbőrrel.
Kezd hidegebbre fordulni az idő. Talán mégis esni fog. Lehet, nem tudom, de akkor bizony esőben fogok visszasétálni a kastélyba. Mindig is szerettem kiállni az esőbe. Felfrissít.

[[Kedves Hollós Társam]]

[Kedves Hollós Társam]

Itt és most fejezem be a dolgot.
Nem vagyok az a könnyen megnyílós fajta, éppen ezért nem is ismerek sok embert az iskolában. Nem tehetek róla – na jó, de -, viszont bárki megértheti, hogy nem könnyű.
Annyi szent, hogy az énekesnői pályafutásom véget ért, még akkor is, ha James – asszem, így hívják – azt mondja, hogy nem vagyok rossz.
Látom egyébként, hogy megnéz magának, nem csodálkozom igazából, mivel minden fiú ilyen. Megszoktam már, hogy megbámulnak, na nem mintha olyan jól festenék, ki tudja most is mi a nyavalyát fújt a szél a hajamba! Sosem voltam hiú, remekül élem az életem tükör nélkül is, ha esetleg úgy hozza a sors.
Előre. Hátra. Előre. Hátra.
- Áh, nem inkább… meghagyom az éneklést inkább neked. Egyébként is úgy tudom, hogy egy fiú énekli ezt a dalt. – jelentem ki halkan, majd leteszem a táskámat a fűbe és erőteljesen elrugaszkodom a földtől és máris a levegőben suhanok fölfelé a hintával majd mikor elértem a hegytetőre, visszafelé. Oda és vissza.
A hajamat az egyre erősödő szél alaposan az arcomba fújja és így alig látok valamit el mariachi-ból, viszont a nótát, melyet énekel természetesen hallom még.
Nem vitás, hogy remek hanggal áldotta meg az ég.
Miközben ezen morfondírozom, hirtelen eltűnik a fenekem alól a korhadt deszka, és annyit érzek csak, hogy… repülöööööök!
És földet érek.
Igen, megint nagyot alakítottam, nem vitás, de most ezen nincs időm filózni, mivel meglehetősen összetörtem magam, mikor kirepültem a korhadt hintából.
- Na remek. Azt hiszem, jobban jártam volna, ha éneklek.
Rebegem nyöszörögve, miközben a földön ücsörgök éppen és próbálom összeszedni magamat. Lehet, hogy eltört a kezem, mert arra estem rá, de mivel sosem volt még részem kéztörésben, így nem tudom… Mozgatni nem igen tudom, így feltehetően eltört. Szerencsére, a bal csuklóm robbant le, így az írással nincs probléma. Ejj, milyen kis előrelátó vagyok!
A még ép bal kezemmel gondosan letakarítom magamról a rám rakódott szemetet, száraz faleveleket és a földet, melyek az esést követően gyönyörűen rámtapadtak földetéréskor.
- Jobb lesz, ha most indulok…
Jelentem ki a fájdalomtól továbbra is nyöszörgő hangon, majd megpróbálok feltápászkodni, hogy elindulhassak, mielőtt ideér a vihar. Ekkor szembesülök a ténnyel, hogy apróbb horzsolások is akadnak a térdemen, ám azok korántsem olyan vészesek, mint a törött balom. No, a négy év alatt még egyszer sem látogattam egy Madame Pomfrey-hez, s íme, eljött a várva-nem-várt alkalom.
Ha el mariachi úgy dönt, hogy velem tart – amit őszintén remélek, hiszen nem tűnik olyannak, aki magára hagyna egy ártatlan beteg lelket -, akkor örömmel fogadom a kíséretét, amennyiben nem, így hát magam indulok meg a Roxfort – Roxmorts útvonal felé, de előtte még gondosan magamhoz veszem a táskát, melyet a baleset előtt a fűbe dobtam.

Sydney ;;
my music…

Kicsit szégyenlős a csaj, visszafogott, konzervatív, szégyenlős. Igen, de nem baj. Szerintem aranyos, bár ez a „semmihez nincs kedvem” dolog nem igazán jön be. Persze, nem ítélhetem meg tíz perc ismertség után, de lassacskán kezdem kiismerni.
Furcsa, milyen jól ismeri a dalt. Ez már feltűnt, mikor a szöveget tudta, akkor is, de nem említettem, most viszont érdemre méltó lenne, hisz, nem minden Roxfortos ismeri a mugli dalokat, főleg a külföldieket.
- Honnan ismerted ilyen jól ezt a számot? – kérem, miközben szememmel végigkísérem útját, előre, hátra, majd újra előre, s ismét hátra a korhadt kis hintán, melyet nem rég nem mertem meglovagolni. Csodálkozok is, hogy ő mily könnyedén ül rajta, ám aztán eszembe jut, hogy talán húsz-huszonöt kilóval könnyebb lehet, mint én, ám kicsit azért mégis félek a hinta esetleges leszakadásától. Nagyobb bajok is történhetnek, ez nem gyerekjáték. Mi lesz, ha mondjuk, kiesik és eltöri valamijét. Inkább bele sem gondolok.
Mára elég volt a gitározásból, úgy látom, nem sok kedve van az én szólómat hallgatni, így a tokot felnyitva, óvatosan, mintha valami ezeréves műkincset fognék, belerakom, majd a fedelét rácsapva, gyors mozdulattal becipzárazom a tartót, így megóvva a becses hangszert bármiféle sérüléstől.
Kezemmel feltolom magam a földről és felállok, majd a gitárért hajolok, s aztán feldobom bal vállamra. Na, lássuk csak, hol lehet ez a lány.
Visszafordulok a hinta felé, mely az imént még a helyén volt, s meglátom Sydneyt is, amint a földön heve, eléggé szánalmas pózban. Nem kell sokat gondolkoznom, egyből tudom mi történt. A lány biztosan belendült, az ódon játszótéri kellék pedig megadta magát, így a levegőbe repítve és magára hagyva a csajt. Szegény, biztosan eléggé fájhat.
Odaszaladok hozzá, majd leguggolok s aggódva megkérdem.
- Jól, vagy? – egyelőre ennyit tudtam kipréselni magamból. Többet akartam, de idegességemben nem ment. A mosoly is arcomra fagyott, most már csak az aggodalom látszik rajtam. Te jó ég, és mi van, ha eltörte valamijét, akkor lesz egy utunk a gyengélkedőre, igen, ám én sem vagyok teljesen haszontalan, ideiglenes kötést én is össze tudok hozni. A Ferula varázsige erre a legmegfelelőbb. Nem nehéz bűbáj, úgyhogy talán még neki is menne, de nincs ínyemre, hogy túlságosan kifárasszam, tekintve, hogy neki kell megtennie a Roxmorts - Roxfort útvonalat, természetesen a támogatásommal.
A megjegyzésére csak elmosolyodok. Igen, az éneklés valóban nem ennyire fájdalmas hobbi.
Végigtekintek rajta. Csupa piszok, por és pár levél is ráragadt. Nem tudok mi9t tenni, az előzményeket tekintve meg még nem vagyunk olyan jó viszonyban, hogy nekiálljak leporolni, vagy akár hozzáérjek, noha úgy vélem ez elkerülhetetlen lesz.
Segítek neki felállni, látom, ez nehezebben megy, mint gondoltam, majd vállát átkarolva támogatom az úton, egészen addig, ameddig szüksége van rá, ám.

[[El mariachi]]

[El mariachi]

Most jut csak el a tudatomig a fájdalom.
Szúr, s hiába próbálnám megmozdítani a bal csuklómat, mintha önálló életre kel volna, és azt mondaná: nem akarok megmozdulni, hagyjál békén!
Dühös tekintettel pillantok a földön tőlem pár méterrel arrébb zuhant hintaromhalmazra, s megfogadnám, hogy soha többé nem teszem a fenekem hintába, jól tudom, hogy mihelyt meggyógyul a kezem, ismét fittyet hányok majd az eskümre, így ezúttal inkább kihagyom a fogadkozást.
El mariachi igazán gáláns, azt kell mondjam. Mázlista az a lány, akinek udvarol. Na jó, lehet, hogy vannak tőle rendesebb fiúk is, ám ebben a pillanatban csak annak örülök igazán, hogy odajött hozzám, mihelyt megpillantott és igyekszik segíteni, ahol és amit tud.
- Köszönöm.
Mondom neki továbbra is nyöszörgősen, melyet a fájdalom vált ki belőlem. Szemmel láthatóan duzzad befelé, s a mozgatás még mindig nem megy. Az anatómiához annyira nem értek, így azt sem tudom, hogy milyen jellegű töréssel állok szemben. Annak örülök viszont, hogy a Roxfortba kell visszamennem, mert így legalább Pótcsont-rapiddal néhány óra alatt helyrehozható a sérülésem, ha minden igaz.
Ennyiből jobb, hogy a varázsvilágba születtem, hiszen ha a muglik módszerével gyógyítanának meg, egész nyáron be lenne gipszelve a karom.
- Ne haragudj, hogy ennyi kellemetlenséget okozok neked.
Mentegetőzök, majd elindulok lassan arra, amerről jöttem. Hátra- hátratekintek, hogy bevárjam el mariachit, és hogy együtt indulhassunk útnak az iskola felé a jól megszokott útvonalon.
- Figyelj… kérhetnék egy szívességet? – kérdezem a fiútól, majd válaszra sem hagyva időt, folytatom a mondandómat -  Össze tudnál hozni nekem egy kötözőbűbájt míg fel nem érünk? Nem vagyok biztos benne, hogy magamnak meg tudnám csinálni.
Elég készségesnek tűnik és megbízhatónak, így bátran bevállalnám a segítségé,t ha hajlandó megcsinálni.
Arcomon is látszik, hogy ez bizony nem fájdalommentes sérülés, elsősorban az elhúzott szám és az abból ki-kicsusszanó apró sziszegések árulkodnak érzelmeimről.
Sosem volt még részem ebben, így ez egy teljesen új helyezet számomra.
- Egyébként, az árvaházban… hallottam a dalt. Tudod, én muglik között nevelkedtem.
Válaszolok pár perccel később, mivel nem akarom nyitva hagyni a korábban nekem szegezett kérdést.
- És egyébként te honnan ismered?
Dobom vissza a labdát kissé nyöszörgő hangon, de azért megpróbálok egy mosolyszerűséget az ajkaimra erőltetni, miközben szabad jobbommal a fájó bal karomat fogom és lassan lépkedek el mariachi mellett.
Egyre inkább azt érzem, hogy kezd izomlázam lenni… ez vajon normális?

[El mariachi? Az meg ki??]

Húú. Régen voltam ennyire ideges. Nem tudom, mit tegyek. Kapkodok össze vissza és mindent elrontok. Vagyis még eme mellékhatások nem jelentkeztek, de idővel fognak, ebben tuti biztos vagyok. Küldök felé egy mosolyt, melyről most valahogy azt lehetne leolvasni, hogy „Szívesen, mindent megteszek, csak szólj.”. Tény, hogy nem mindig tudom jól, legalábbis, úgy ahogy szeretném, kezelni a helyzeteket, mindenesetre igyekszem.
Kezére nézek, melyet szerencsétlenül lóbál. Eltört? Kérdeném, de valahogy nem visz rá a lélek. Ha tudom mi baja, akkor talán még idegesebb leszek és az már régen nem jó, mivel ha nagyon ideges vagyok, képes vagyok arra is, hogy elhányjam magam. Eléggé gusztustalan lenne, pláne, hogy ha kiérünk a főutcára, akkor mindenkit össze… hagyjuk. Egyelőre nem gondolok rá, még csak Sydneyre és a sérülésér koncentrálok.
- Nem kell bocsánatot kérned, nem önszántadból tetted. – gondolom. Ez természetesen értetődő. Az ember majdcsak már nem töri el a kezét, csak mert olyan kedve van. Ez hülyeségnek bizonyulna.
- Per.. – kezdem meg a mondatot, de a csaj gyorsan közbevág.
- Egy sebkötözés rendel. A jobb kezed, igaz? – mondom, sokkal inkább csak a magam megnyugtatására, semmint a lányéra.
Előkapom pálcám, majd jobb kezére szegezem, s halkan elsuttogom a varázsigét melynek hatására pálcámból kötés reppen ki, egyenesen a lány karjára reppenve, így bekötözve azt.
Biztos nagyon fájhat neki, így óvatosan bánok kezével, nem akarok még ennél is nagyobb fájdalmat okozni neki. Tudom milyen fájdalmas dolog, ha valakinek eltörik valamije. Óh, én ne tudnám? Én, aki kiskoromban havonta egyszer eltörte vagy a kezét vagy a lábát. Mázli, hogy a szüleim, révén gyógyítók voltak, egy szempillantás alatt ellátták a törést, így az tíz perc alatt, hipp-hopp, begyógyult.
Árvaházban?
Az arcomon eddig megjelenő aggodalmas kifejezés most szomorúra változik. Nem lehet valami jó dolog mugli gyermekek közt nevelkedni, de ezek szerint ő addig nem is tudott a varázsvilágról.   Nah, most még ennél is jobban megsajnáltam háztársam. Kicsit jobban átkaroltam, mintha kárpótolni szeretném, vagy valami.
- Igazán sajnálom. – nyögöm ki.
Áhh, igazán jó kérdés, egyben kissé ostoba is, mivel aki ismer, az jól tudja, hogy mániám a mugli rock és pop ipar nyomon követése. Főleg mivel egy zenekar alapító tagja vagyok, és sokszor merítünk ihletet belőlük, vagy játsszuk el egyik számukat.  De nyilvánvalóan nem ismer, így nem tudhatja.
- Tudod, én szeretem figyelemmel követni a mugli előadókat és számaikat. Van egy zenekarom is, így ez érthető.
Ránézek, s újból elfog az aggódhatnék.
- Jól vagy? Mármint a karodat leszámítva?

[[el mariachi]]

[el mariachi]
your music vagyis La Cancion Del Mariachi

Nem tudom, hogy a fájdalom miatt, vagy pedig attól, hogy rá vagyok utalva most a fiúra, de kicsit jobban megered a nyelvem. Na nem kezdek el fecsegni a semmiről, mint általában szokták a korombeli lányok, hanem talán egy mondatnál hosszabb válaszok még beleférnek az általam megszabott keretbe.
- Hát… végül is… lehetett volna annyi eszem, hogy nem ülök bele abba a rémségbe.
Mondom, majd gonosz tekintettel a földön heverő hintára pillantok. Világ életemben imádtam a hintákat, de ez a kisebb sokk, ami most ért, jelentősen befolyásolja a hintákról alkotott nézeteimet a jövőre nézve.
Lassú léptekkel haladok a fiú mellett a még mindig hihetetlenül kihalt utcán. Néha odébb rugdosok pár falevelet vagy esetleg lehullott gallyat, melyek az utamban állnak.
- A bal. – válaszolom a kérésére, s egyben korrigálom is, mivel ő a jobbomat készült bekötni. Biztos jól festene mindkét kezemen a kötözés, olyan báli ruha jellege lenne az egésznek, ugyanis ahhoz szokás elsősorban a könyökig érő kesztyű. Viszont most nem bálba készülök, tehát én megelégszem egy könnyed kis kötéssel a bal alkaromon.
Csak ne fájna ennyire! Tisztára olyan érzés, mintha tűvel szurkálná valaki és közben meg izomlázam lenne a tegnapi tenisztől vagy baseball-tól.
- Remekül csináltad!
Dicsérem meg, hogy kicsit megnyugtassam, mert James nagyon úgy fest, mint aki roppant ideges vagy legalábbis izgul, de az biztos, hogy jobban, mint én. Beletörődtem már a sorsomba, de ha minden jól megy, a nap végére már ismét ép lesz a bal csuklóm.
- Áh… megszoktam már… -mondom kissé lesújtva – kilenc éves korom óta vagyok oszlopos tagja a cardiffi Szent Heléna Árvaháznak.
Rövid szünetet tartok, s közben eszembe jut, hogy képes voltam átvészelni ezt a hosszú időt. Kilenc éves koromtól kezdve csak magamra számíthatok és saját magam alakíthatom az életemet. Senki nincs, aki befolyásolhatna benne, úgy, mint a családoknál a szülők például. Itt vannak nevelőnőim, akik vigyáznak ránk, de különösebben nem avatkoznak bele a dolgainkba. Jobban is teszik!
- Hallottam a zenekarodról. És szerintem a muglik nagyszerű zenéket írnak. Nem igazán vagyok otthon a zenék világában, de amiket eddig hallottam, azok nagyon tetszettek. De azt ne is várd, hogy példálózzak, a címüket sosem tudtam megjegyezni.
Mondom kis nevetéssel megfűszerezve szavaimat, miközben az egyre feltámadó szél arcomba fújja a vörös tincseket, így a látótávolságomat nullára csökkenti, így muszáj a még ép kezemmel kisöpörni őket az arcomból amennyire csak tudom.
- Jobban vagyok már. Neked nem furcsa, hogy rajtunk kívül egy árva lélek sincs ezen az utcán?
Kezdek meg ezzel a kérdéssel egy új szálat, melyen a továbbiakban alaposan lesz időnk gondolkozni, míg az iskolába nem érünk.
- Tisztára olyan, mintha erős kiábrándító bűbájt szórtak volna erre a részre, hogy ne lássák az emberek, csak néhányan… mint például te, meg én! – magyarázom a teóriámat, majd oldalra pillantok el mariachira, és kíváncsiam várom az ő véleményt is a dologról. Igazából a beszélgetés jót tesz, mivel eltereli a figyelmem a sajgó karomról.

o.O

- Istenem, de hülye vagyok. A bal, persze. – hadarom a korrigáló szavakat hallva. Az előbbi mondatát figyelembe sem vettem. Nem szerettem volna, hogy most még magát is traktálja. Pedig igaza volt, egyet értette vele, ám az ő döntése, hogy mit csinál. Az ő élete és nekem ebbe nem sok beleszólásom van. Vagyis inkább semmi.
A varázslat után pirongató választ, dicséretet kaptam. Hát igen, a jó öreg Flitwick tanította még anno, s mint tudjuk, ő sem az utolsó a tanárok top 10 listáján. Ha egyáltalán létezik ilyen. Biztosan, ám ez mindenkinél eltér.
Cardiff?
Hallottam már párszor, de nem ugrik be, hogy hol van. A tájékozódási készségem nem a legjobb, ám Londonban még eligazodok. Tizenhat év után nem is csoda. Hamarosan költözünk és új várost, jobban mondva falut kell megszoknom. Godric’s Hollow. A falu, hova mindig is menni szerettem volna. És most nyáron sikerülni fog. Végre.

- Értem. Biztosan rossz lehet. – suttogom halkan, szinte már magamban, ám csupán úgy, hogy hallja is.
Neki sem lehet valami jó élete. Az ő szülei is meghaltak, mint az enyémek, bár azért van egy kis különbség köztünk, vagyis a helyzetünk közt. Neki már egyetlen élő rokona sincs, nekem viszont ott van nagyi és a húgom, Abby. Van kikhez fordulnom neki pedig nincs. Ismét megsajnálom, közben tenyeremmel másik vállát tartom.
A kijelentésére csak mosolygok. Igen, gondoltam. Szinte már a tanárok is tudnak a zenekarról, ami nagy szó, mivel eredetileg titokban indult. Most meg. Lassan már Madame Rosmerta is kívülről fújja a legújabb számainkat.
- Hát igen, mostanság elég nagy híre lett a zenekarnak.
Menet közben hátrapillantok a gitáromra, hogy ellenőrizzem, megvan-e még. Igen, bár biztos észrevettem volna, ha nincs. Azét egy körülbelül öt kilós gitár nem csusszan le, hipp-hopp.
Jobban van, oh, ezt örömmel hallom.
Hangosan kifújom a levegőt, majd veszek egy újabb adagot, s belevágok.
- Örülök. És, igen, kicsit furcsa, mivel én is először jártam itt. Nem tudom miért… - Az Old Brooks egy jó kis utca. Hangulatos és számomra tetszetős hely. Furcsa, hogy csak ily kevesen tudunk a létezéséről, s, hogy miért, ez még furcsább. Kiábrándító bűbáj? Meglehet, bár nem tudom. Végül is mi oka lenne bárkinek is kiábrándító bűbájt szórni erre a kihalt utcára. És miért pont mi lennénk a kivételek, azok, akik láthatják eme utcát. Eléggé furcsa elmélet.
- Nem tudom… talán.

[[el mariachi]]

[el mariachi]

Folytatás: Roxfort-Roxmorts útvonal