London utcái

[Dash]

Dash

   „Jaj, Miki, bár tehetném, hogy kimegyek eléd az állomásra… hihetetlen, máskor ráérek, sőt, mindig tudok időt szakítani a…”

   Sophie néném utolsó levele csak úgy csöpögött a bűntudattól, bár legalább három válaszlevélben is bizonygattam neki, hogy nincs gond, ismerem a járást, és ígérem, ezúttal eltévedni sem fogok. Lehet, hogy most épp nem Franciaországban tartózkodik, de végre rendes munkája van, nevetséges lenne, ha otthagyna csapot-papot, csak hogy engem kísérgessen. Nem-nem, egyébként is önálló vagyok és… izé, az előbb még az eszemben volt. Szóval megbirkózom a hazaúttal.
   A ládámra szerelt görgők ütemes sustorgását hallgatom, bár elég nehéz kivenni azt a megélénkült állomás zajai közül. Aztán odakint sem jobb a helyzet. Míg a vonaton ültünk, kétszer sütött ki a nap, vérszegény és bánatos volt a fénye, de legalább emlékeztetett arra, hogy megkezdődött a nyár. Ez a tudat csalfa illúziókat ébresztett bennem, arra számítottam, hogy az állomásról kiérve a szemembe dől a napfény, és biztos megizzaszt majd a hőségben való ládahúzogatás. Ehhez képest a felhők egyre szorosabban gyűlnek egymás mellett, mint az egymásba illő forgókerekek, és fogadni mernék rá, hogy hamarosan egy jó kis záport passzíroznak az alant kódorgókra.
   Beleszimatolok a levegőbe – mi más lehet ez a tartózkodó illat, mint az eső ígérete? Remek.

   Valaki elbotlik előttem, egy szürke képű férfi felszed a földről egy elpöccintett csikket, a hátam mögött köhécselést hallok, előttem felvisít egy csecsemő az anyja karján… te jóságos ég!
   Te jóságos éég!!
Egy fiú olyan hirtelen kerül a látómezőmbe, talán épp az, aki nemrég felköhintett, amire nem voltam elkészülve. Talán épp a megszólítást váltotta ki ezzel… ennek ellenére összerázkódom, amikor belekapaszkodik a tekintetembe, és hirtelen zavaromban azt se tudom, mit mondjak neki. Mit is kérdezett?
   - Eöö… oh.. oh! Hát… feltéve, hogy egyfelé megyünk – megint csak zagyválok, ahogy az már csak lenni szokott. De nem akarom megsérteni, épp ezért nem válaszolok konkrétan nemet a kérésére. Pláne, hogy ismerem is őt. – Én csak… – mi csak? Nem is akartam semmit se mondani, de azért járatom a számat. – úgyis a közelben lakom.
   Hát ez persze attól függ, mit nevezünk közelnek. Londontól számítva mugli távolsági busszal legalább kétórányira. Nem hiszem, hogy képes lennék hosszú távon szórakoztatni a végzős fiút… Reynolds… teljes nevén… hűha. Az utazóládájára pillantok, hátha fityeg rajta valami névjegycédula, de fölösleges, közben eszembe jut. Dashiell. Ritka név, akárcsak az enyém. Ezért is kétlem, hogy tudná, ki is vagyok, de hát bemutatkozni rém kínos lenne. Nyilván csak a csomagom miatt szegődött hozzám, habár próbáltam telematricázni mindenféle bélyeggel a láda tetején díszelgő roxforti címert. Ám ha valóban minden vágya páratlan személyemmel tartani az úton…
   - Gondolom, az olyan nagyfiúknak, mint te, már nincs szükségük gardedámra, mi? – ez meg mi a fenének volt jó? Gyakorlatilag lekislányoztam ezzel a megjegyzéssel… jó ég, jó ég, jó ég, inkább hallgatnom kéne.

Mika

*Nos, az idő nem éppen a legjobb, de mire számítson az ember? Eltűnődött pár pillanatig azon, hogy az öregnek miféle összeköttetései is lehettek még, hiszen már most mennyi ember volt ott. Le merte volna fogadni, hogyha megszámolná, a Reynolds kúriában hányan fordulnak meg egy év alatt, az a szám tízzel beszorozva nem tenné ki Dumbika ismeretségi körét. Hát, van ez így. Hiszen ki tudja, hány éves is volt, és amilyen bölcs volt. Párszor beszélt személyesen Dashsal is, és bizony semmi kifogása nem lehetett. Udvarias, és nem csak ez, hanem még látszott, hogy csak a javát akarja.
Szóval a vonatról leszállva a lány után szegődött, igaz, most az egyszer nem azért, mert ebből ki akart valamit csikarni, hanem mert... Szégyen nem szégyen, bizony már most látta, hogy a jó öreg Roxi nagyon fog neki hiányozni. Megszokta és szerette, igaz, hogy vannak, amik mostantól meg fognak változni, és ezt mindenki tudja, még akkor is, ha nem beszélnek róla. De már a folyosóbéli páncélszekrények is erről mesélnek lassan. Ő visszatért, Dumbledore meghalt... Szóval hogy is van ez? A lányt utoléri, és hiába a köhintés, a lány összerezzen, és ebből vagy arra lehet következtetni, hogy elgondolkozott, vagy kissé magányos, vagy a riadt nyuszi stílus. Kihagyott valamit? Sikítsanak! Megfordul, és pislog néhányat rá, és ha jól látja, a láda felé pislog. Dash követi a tekintetét. Nem tudja, mit láthat. A saját ládáján álcázó bűbáj van, elvégre a sulit elvégezte, és a RAVASZ nem dísznek van. A neve...  hát persze. Rápislant a másik ládájára. Mika... Na, már dereng. Kékeknél látta, szóval akkor már biztos talajon van. Akkor mégsem tévesztette össze senkivel sem. Hugrabug. De fura. Mostantól már csak emlék. Ahogy a házak lakói masíroznak a hálókörlet felé, ahogy a pontversenyben küzdenek... Jelszavas ajtók... Tényleg, ez otthonra nem is rossz ötlet. Igaz, lehet naponta kellene cserélni... Sebaj. A lány először csak habog, majd egy újabb mondatnak álcázott kérdést kap. Miért kell mindig visszakérdezni? Á... Hosszú ez a nap, és itt a kikapcsolódás kulcsa, ő meg itt nyafog. Dash! Szedd össze magad! Szóval előkapta lehengerlő mosolyát, és válaszolt.*
- Nos, mint mondtam, lehet, haza sem megyek, hanem csak itt alszom valahol. Vagy haza sem megyek. Apámmal holnap készülünk a Gringottsba.
*Magyarázta, hogy a lány ne érezze azt, hogy csak miatta marad itt. Tulajdonképpen tényleg úgy volt, hogy együtt mennek, de a vonaton kapott egy levelet, hogy elfoglalt a jó öreg, mint mindig, ezért menjen csak egyedül. De ő megint olyan naiv, hogy azt hiszi, holnap mégiscsak feltűnik. De magától kérdezi, hogy vajon mikor fordult elő, amikor a nem helyett ,,mégis"-t kapott? Á... Ez a világ bolond... Ő meg egy jégsárkánynak érzi magát, aki ha véletlenül a szeretet lángja közelébe ér, elolvad. Valahol hallott erről. ÁÁ... Vissza! Dash! Ébredj!!! Szóval csak vállat von, és lazán somolyog féloldalasan.*
- Hát, ha a közelben vagy, akkor meg miért ne mehetnék veled. Esetleg itt út közben lepasszolom a kofferom, és mehetünk. Tudod, az év vége nagy rohanás volt, nem volt időm sem kikapcsolódni, sem beszélgetni senkivel egy jót. Csak a bűbájaimmal, meg a bájital receptekkel voltam összezárva, és azt hiszem, mondanom sem kell, hogy az nem egy jó társaság...
*Kissé elfintorodott, illetve elkámpicsorodott a sok jegyzethalom emlegetésekor, hiszen ki szereti a sok tanulást? És igaz, amit mond, mert ha a lány hallott róla, akkor azt is hallhatta, hogy hazudni átlagos dolgokban nem szokott. Sőt, semmiben nem hazudott még. Legalábbis ha ő elhiszi, hogy igaz, és közben mégsem, az nem számít hazugságnak, nem? De a mondóka végére sikerült egy mosolyt varázsolni újra arcára, és újra biztatón nézett Mikára. A kis csipkelődő mondatra meg szélesebbre fut a görbe. Na lám...A lány akaratlanul elárul magáról dolgokat, és csak kibújik a szög a zsákból. *
- Engem sosem pátyolgattak. Amióta emlékszem, egyedül jártam és jöttem az Express-hez. Otthon sosem gondolták úgy, hogy egy magamfajtát bárki is bántani akarna...
*Furcsa, torz mosoly. Dash kissé szétesett volna? Lehet. Vagy csak tényleg begolyózott a könyvek mellett? De ez így igaz. sosem szeretgették, vagy törődtek vele apró figyelmességgel. Amit meg egy lánytól kap, általában rajongás, vagy szerelemből születik. És az meg más. Elmúlik. A szeretet meg állítólag kitart... Na, szeretné... Vagy nem is, nem szeretné átélni. Biztos, hogy fájdalmas lehet, ha rossz vége van. Hány ember tört össze, ha az illető meghalt. Ebből talán mégsem kér. Csak néha... Végül megadóan mosolyintja el magát. *
- Na, akkor elkísérhetlek, vagy inkább egyedül bandukolunk mind a ketten?
*Cselesen tette fel a kérdést, hiszen még az előbb is önkénytelenül elárulta, hogy kell valaki, aki beszélget vele. Csak beszélgetés. Ha körbenéz, mindenkinek van kivel beszélni, család, ismerős, barát... Rokon, vagy testőr... és ő? Szóval Mika tényleg elég jó lenne, nem kell osztoznia a figyelmén, és még jól is járnak. Lehet erre nemet mondani, miközben néhány roxfortos lány sárgán néz Mikára, és minden bizonnyal sokan lennének a helyében? *

[Dash]

Dash

   Ebből sem lesz már magányos, merengős hazaút. A fiú valamiért kitartóan ragaszkodik a társasághoz – a társaságomhoz –, ami roppantmód zavarba hoz. Ha Zoo itt lenne, biztos megkapnám, hogy „hé, Holland, téged mi nem hoz zavarba?” Ellenkeznék, de el kellene ismernem az igazát. Legalább magamat ne próbáljam becsapni.
   - Ha tényleg nincs a környéken egyetlen pesztrálásra szoruló lányka sem, hát legyen. Elkísérhetsz egy darabon – ismét megvillantottam szociális érzékenységemet, bár kevésbé határozottan mondtam ki mindezt, mint ahogy eredetileg szántam. Szegény Dashiell, csak kedves szeretne lenni, én meg úgy vontatom itt magam mellette, mint egy vakbélgyulladás. És nézd, még csak nem is sajnálom. Egyszerűen rossz lányt szúrt ki a tömegből, gondolom, neki sem lehet mindig száz százalékos a szimata.

   Az állomás egész területén nagy a forgalom. Mint egy nyüzsgő hangyabolyban, úgy masíroznak a világ utazói – ki-ki hazafelé, mások meg az árral szemben, a peronokhoz. Vállak vágnak ritmustalanul a gyanútlanok hátába, kulikerekek gördülnek át csinos női topánokon, mindenhol szitkozódó nyelvek csapnak egymás felé. A ládámat csupán kétszer sodorják ki a kezemből, s mindennek tetejében még a szél is felélénkül. Egyik kezemmel a bőrönd szíját szorítom, másikkal a kalapomat nyomom a fejembe. Mennyivel könnyebb minden, amikor apa is itt van. Tessék, megint rá gondoltam.
   Bár nem vagyok domináns típus, most a kezembe kell vennem az irányítást. Elvégre Dash nem fogja megmondani nekem, merre van az arra, ő csak kísérő. Muszáj valahogy kiigazodnom az utcatáblák és buszmenetrendek között, ha még ma haza akarok jutni. Az első kereszteződésnél elgondolkodva lassítok, tanulmányozom a terepet, a szemem sóváran kutat bármiféle instrukció után, hátha szembejön velem az úton egy hatalmas, kivilágított irányjelző, rajta a felirattal: Holland-ház jobbra, majd egyenesen tovább hajnalig. Ezt a kis beállt szünetet használom fel arra, hogy jobban megnézzem magamnak a végzőst. Mikor felnézek rá, úgy teszek, mintha csak a háztömbök sarkáról olvasnám le az utcák nevét. Vajon attól én leszek a rossz ember, ha azt mondom, hogy nem akarom tudni, mi jár most a fejében?
   Nem szeretem a pletykákat, de a baráti körömnek köszönhetően szinte mindig minden friss híresztelés eljut a fülembe, így természetes, hogy Reynoldsról is van némi megerősítetlen információm. Például, hogy a lányok kedvence. És hogy ő nagyon is tisztában van ezzel. Milyen könnyelmű hollóhátas lennék, ha nem ejtene rögtön gondolkodóba ez az összefüggés. Számításba véve a kialakult szituációt: adott egy szabad, felügyelet nélküli délután, egy magányosan ődöngő, buta lányka és a szívtipró gimi hőse. O-kéé. Ez nekem szaglik.
   Hab a tortán, mikor előadja az „én csak beszélgetni szeretnék” című monológot. Persze az is lehet, hogy kezdek kissé előítéletessé válni. Dashiell nem szolgált rá az elfogult véleményemre. Még. Csak az ostoba pletykák tehetnek róla, ha gyanakvó vagyok.
   Az állandó vigyorgását viszont tényleg nem tudom hova rakni. Mégis.. miért mosolyog annyit? Ez normális nála? Vagy csak annyira elanyátlanodott látványt nyújtok, hogy így akar bátorítani vagy szimpátiát kelteni? A szeme sarkában megfejthetetlen csalafintaság ül, és pontosan abban áll a varázslat, hogy az ember nem tudja eldönteni; most ravaszkodnak vele vagy a fiú tényleg ilyen odaadóan kedves. Engem mély zavarba hoz, le is sütöm minél hamarabb a tekintetem – a cipőm orrán jobban kiigazodom.

   Tehát Duke’s Road. Közömbös arckifejezéssel haladok Dash mellett, nem túl közel, nem túl távol, egészséges egyensúlyban tartva az ítéleteimet az információimmal. Mivel nem reagáltam a máskor oly bevált tanulós témára, remélem, veszi a lapot, és nem erőlködik tovább. De azért jobb lesz, ha mégis segítek neki.
   - Ha az iskoláról vagy az időjárásról akarsz beszélgetni, szólj előtte, jó? – hát szinte már magamra sem ismerek. Mi ez az újsütetű kiállhatatlanság? Na, nem baj, legalább érzékeltetem számára, hogy hányadán állunk. – Sajnos az összes jó klisémet ellőttem már a vonaton, így maximum a tőzsdéről vagy a körömlakkokról tudok újat mondani. Bocs.
   Nem nézek fel rá, valahogy sejtem, hogy a mosolya most is töretlenül ragyog az arcán. Reakciót sem várok. Szólhattam volna előre, hogy nem vagyok túl jó kedvemben. Ó, szegény balga, piszok balszerencséd van. Mindegy, ennek a kéjútnak is vége lesz egyszer.

Mika

*Elég csípős választ kap a lánytól, de nem veszi fel. Hiszen úgyis csak elkíséri, és kész is. Hát akkor meg hol a probléma? Ugyan, pár órát csak kibír! Meg ha nem, majd hirtelen közbejött programra hivatkozik. De mondjon már valaki olyan példát, mikor Dash csak úgy se szó se beszéd elrohant a rossz társaság miatt! Hiszen ha suliba megy tovább, lehet kiálhatatlanabb emberek lesznek ott, mivelhogy ott majd nem ismerik, és így meg úgy... Szóval sosem árt, ha az ember ismer sok jellemet, és tud alkalmazkodni. Nem? Amúgy is. Most egy lánytól meneküljön? Laza mozdulattal elővesz egy csokit, fogával kibontja, és beleharap. Kókusz, és mogyoróbarabkák kényeztetik ízlelőbimbóit, hagyja, hogy lassan olvadjon a szájában... Észbekap, és a lány felé fordulva kérdezi:*
- Kérsz te is? Van még sima, és mogyorós ízben is...
*Nem zsugori, amúgy is mindig szivesen adott bárkinek, ha kért. Meg amúgy is. Lassan fogy el a csokija, de biztosan, és a lányt nézi, ahogy az hatalmas igyekezettel próbál eligazodni a közlekedésben. Dash belül ugyan kicsit mulat rajta, de nem teszi szóvá. Ám látja, hogy a bőrönd, ami minden bizonnyal elég nehéz lehet, elég sokszor megmakacsolja magát, és inkább mással folytatná útját. Dash átlép a lány másik oldalár, és finoman rákulcsolja ujjait a pakk fülére, majd a lányra néz.*
- Szabad?
*Bevetette az ellenállhatatlan kutya szemecskéket, amivel barátait vette rá anno hogy menjenek valahová elütni az időt, és ne otthon kuksoljanak. Senki sem bánta meg. Azonban látta, hogy a lány néha oldaltpillantásokat vet rá, és Dashben felmerült, hogy lehet a hírneve miatt van az, hogy mindenki előítéletekkel rendelkezik iránta. Nem tehet róla, hogy ő is csak azt keresi, amitől jobbnak érzi majd magát, ami miatt majd megváltozik, és végre megleli azt, ami miatt ennyire elfuseráltnak érzi ezt az egész életet. Hiszen lássuk be, kis gyári hiba csúszott be nála, és még nem tudta kiküszöbölni- megfelelő szerelő híjján? Ahogy előre néz, és halad a lány mellett, elkomorul az arca, és kis időre lemállik néhány réteg vakolat, s míg smaragd íriszei a távolba révednek, szája összeszorul, és úgy tűnik, őrlődik. Nem éppen az élet értelmén, hiszen azt annak elég sok szemszögből nézve meglátta már, inkább más irányú dolgokon tűnődik. A lány hangja rázza fel, szeme megrebben, majd Mikára néz. Mosolyt varázsol a semmiből arcára, nem a hódítós félét, nem a lehengerlőt, hanem a szabadkozósat, amolyan ,,bocsika, nem figyeltem” félét. Újra felölti az álarcot, és a lány szavai után totál lazán megjegyzi.*
- Nos, a tőzsdén most az én új részvényeim elég jól állnak, nem gondolod? Apum a szülinapomra nekem adta egy kisebb cégének részvényeit... Nem mondom, szépen, lassan halad felfelé a mutató. Igaz, a januárban volt egy csúnya visszaesés...
*A lány vetette fel a témát, és történetesen tényleg meg is történt. Mosolya újra vakítóan ragyog arcán, és totál lazán vonaglik mellette az utcán, és olyan közömbös arccal amúgy, mintha nem is vetődött volna fel benne a kérdés, hogy a lány nem akar erről beszélni. Hiszen ő hozta fel témának! *

[Dash]

Dash

   Már régen nem hoz kínos helyzetbe az, ha eltévedek. Mások is hozzászoktak a bogaraimhoz, tudják jól, hogy mindenhonnan elkésem, eltévedek vagy oda sem érek. Új terepre kísérő nélkül engedni kész őrültség.
   Ezúttal is el fogok tévedni, már most érzem – az eltévedésre születettek az első lépéseikből kiszűrik, mikor a labirintus közepe felé igyekeznek –, viszont mindezt közönség előtt mutathatom be, és ettől eleve elvörösödöm. Pedig a környék még ismerős.
   Arra gondoltam, hogy csak úgy megyek, Dashiell nem tudja, merre lakom, szóval gyanútlanul követ majd bármerre. Kiválasztok egy szimpatikus utcát, szépen elbúcsúzom a sráctól, aztán pánikba esem. Egyelőre ez a terv.
   Oldalról papírzörgést hallok – ez egy ok arra, hogy bátran felnézzek Dashre. Megelőztem a pillantással, ugyanis rögtön az első harapás után meg is kínál a csokijával. Mármint egy bontatlannal.
   - Nem, köszi, nem kérek – megrázom a fejemet is, hogy tudassam, mennyire nem vagyok csokievős hangulatban. De miért is? Azt hiszem, erről is az idióta pletykák tehetnek. Meg az örökös ellenségeskedés, hogy még a barátaim is állandóan a mardekárosokat szidják, Iza ott tesz keresztbe nekik, ahol csak tud, aztán csodálkozik, hogy kisebb bandaháborúk robbannak ki időnként a házak között. Na jó, igazából nem csodálkozik. Dashiell felajánlotta a társaságát, hazakísér és még csokival is megkínál. A pokolba már az elkapkodott ítéletekkel és ellenségeskedéssel!
   - Tudod, mit? Mégis kérek. A mogyorós jól hangzik – az arcomról csak úgy sugárzik a büszkeség; végre volt merszem valami olyasmit tenni, amivel a többieket meghökkentettem volna. Ha itt lettek volna. – Elég határozatlan vagyok. Néha azt hiszem, hogy pontosan tudom, mit akarok, de mindig kiderül, hogy döntésképtelen vagyok. Utálom, ha választás elé állítanak, utálom az elvárásokat is, ha valamire kényszerítenek, vagy azt hiszik, nekem biztos sikerül. Hát nem, nekem a legtöbb dolog nem sikerül, és választani sem szeretek. Merre menjünk, mikor induljunk, mit mondjak, mit ne mondjak, hogy… kérek-e csokit vagy sem…
   Basszus. Már megint megtettem, ezt nem hiszem el! Miért nem tudom egyszerűen befogni a szám? Ez már szinte beteges, biztos létezik erre a mániákus beszédrohamra is egy szép latin kifejezés. Amit megtanulhatok, és a legközelebbi roham során majd elő is adhatom. Rémes vagy, Mika Holland.
   - Ööö… hát szóval néha elragadnak a gondolatok… és sokszor észre sem veszem, hogy hangosan ki is mondom azokat – a londoni utcakövekre szegezem a tekintetem, hogy még véletlenül se lássa a fiú a vöröslő képemet. El tudnék süllyedni szégyenemben. Pontosan erről beszéltem; nem vagyok egy ismerkedős alkat, szórakoztató meg végképp.
   Látatlanul összerándulok, amikor érzem, hogy a keze az enyémhez ér. El is kapom az ujjaimat a ládám fogantyújáról, bár egy darabig azt fontolgatom, hogy kiállok magamért, és elutasítom a segítségét. Hát persze, mint ahogy a csokit is…
   - Nem olyan nehéz… – elfúl a hangom, aztán egy lemondó vállrándítással ráhagyom a dolgot. Biztos furán nézne rám, ha megkérném, hogy ne asszisztáljon nekem. Meg aztán kedves tőle, így hát… – de köszi.

   Ismét felsandítok rá, de ekkor különös változásnak lehetek tanúja; a képére ragasztott vigyor eltűnik, és mintha Dash is valahol egészen másutt járna. Talán bántja valami. De amilyen gyorsan jött a pillanat, olyan hirtelen át is adja a helyét a gondtalan derűnek. Jóllehet, a mosolytárát alaposan megtöltötte a legkülönfélébb hangulati grimaszokkal, mégis úgy érzem, hogy az előbbi csendes komorsága sokkal őszintébb volt, mint a nevetőráncok a szeme sarkában.
   - Mi van? – a váratlan tőzsdejelentése egészen összezavar, egy pillanatra azt se tudom, miért kezdi el ezt nekem mondani. Bár igaza van, én hoztam szóba, és a jelek szerint cseppet sem bánja, hogy ilyen undok megjegyzéseket szúrok közbe. Attól tartok, észre sem veszi a szavaim mögött meghúzódó iróniát, vagy csak lepattan róla az ilyesmi. Jobb is, már most szégyellem magam, amiért ilyen kiállhatatlanul viselkedem. De a tőzsdéről akkor sem akarok beszélgetni, ez merénylet a füleim ellen!
   - Honnan a mantikórból tudnám, hogy mi van a részvényeiddel? – ennyit a megbánásról. Dashiell most csak szórakozik velem, ez biztos – Engem valójában csak a körömlakkok érdekelnek.

Charlaine

*Utálja a hétfőt… Mindig is utálta. Új hét kezdődik, tele megpróbáltatásokkal. Az ember úgy érzi, mintha örökké tartana, és ha a távolba mered, mondhatni végtelennek tűnik az az öt nap, ami még addig jön, mígnem szombat lesz.
Valahogy így érez Robert is. Bár amióta végzett a vizsgákkal, csupa-csupa szabadidő minden perce, amit eltölt, mégis olyan fáradt, mintha kemény munka állna a háta mögött. Pedig földkörüli utazása is vagy egy hónapja véget ért, egy kisebb balesettel bezárólag. Persze, pont az utolsó megállókra tartogatta a sors… na de mindegy.
A legnagyobb baja talán pont az, hogy ennyi szabadideje van. Az unatkozás teljesen felemészti. Talán ha valami hírt kapna barátairól, vagy a leendőbeli iskolájából, vagy bármi… Még abba is belemenne, ha mondjuk pont mellé csapna be a villám… akkor legalább történne valami.
Utóbbira mellesleg igen nagy esély lenne. A nyári, vidám napok már jó pár éve elmúltak… A mostani nyár sötét és borús. Szürke esőfelhők lepik el az eget. Nem jelent semmi jót, legalább is Robert számára biztos nem… Megfeledkezett ugyanis az angol mivoltáról, és esernyő, valamint rendes kabát nélkül indult útnak.
Jó egyórányit sétált már, rendesen elkeveredett újdonsült legénylakától is. Mondhatni teljesen céltalanul indult útnak, de időközben, ahogy lábai fáradni kezdtek, elhatározta,hogy beül kedvenc bárjába, a Gallerybe. Sajnos az út így még egy fél órával hosszabbra fog nyúlni, de ha majd nagyon fárad, talán előveszi varázsló eszköztárát, és hoppanálva teszi meg az út további részét.
Eldöntötte, hogy csak is végszükség esetén fog varázsolni, elvégre muglik közt lakott, és lakik jelenleg is. Utoljára talán akkor varázsolt, amikor hazaért a földkörüli útjáról.
Azért nem mindent felejtett még el a másik életéből. Rendszeresen járatja a Reggeli Prófétát, és egykori barátaival is sűrűn levelezget, természetesen baglyok segítségével. Varázskönyvei is mind megvannak, csupán egy doboz alján hevernek,valahol a szekrénye mélyén. Olykor-olykor előkotorja a rontásokról és átkokról szóló könyveit, vagy csak szemezget a 2000 Hasznos bűbáj fiataloknak, újdonsült kiadványából… Igazság szerint az olvasás az, ami hiányzik neki. Régebben olyan szorgalmas volt minden munkában, amihez hozzálátott, sokat olvasott hozzá, és bizony jó pár órát töltött a könyvtárban is. Milyen szép idők is voltak… Irigyli a fiatalabbakat, akiknek még hét év van hátra a roxforti tanulmányaikból. Hét gyönyörű év, amit a kastély falain belül tölthetnek…
Ezek a gondolatok jártak fejében. Ahogy szívét elöntötték az emlékek, hirtelen magányosnak érezte magát. Talán a felhők is pont így voltak vele, lassan elkezdték hullatni kövér esőcseppjeiket Londonra. Robert pedig, aki nem hozott magával sem esernyőt, kénytelen volt vékony kabátját a fejére húzni, és úgy indulni valami szárazabb helyre…
Közben az eső elkezdett ömleni, az égbolton pedig villámok szaladtak át. Átfutott fején, hogy nemes egyszerűséggel hoppanál a színről, de ahhoz túl sok ember volt az utcán, túl sok szem láthatta volna őt, ahogy egyszer csak semmivé válik. Persze, nem mintha mindenki őt figyelte volna, a minisztériumiak mégis tudtak volna róla, ha ő muglik közelében hajt végre varázslást.
Az esőben való ázást választotta hát. Közben befordult egy mellékutcába. Jól ismerte már ezt az utcát, hiszen onnan nyílt az Abszol út bejárata is. Ő azonban nem akart az utca végéig rohanni, bevetette magát az első fedett buszmegállóba. Azonban ott már volt valaki…*

Errol Dreenman - Sapkásfiú

-Mindjárt jövök Jay, csak szerzek anyagot, oké? Kérdezte Anne az egyik utcasarkán, errefelé szerezzük be a dolgainkat van olyan drogdíler aki már régi ismerősként köszönt minket a Goodwin lányokat. Csendesen bólintok Anne pedig eltűnik mellőlem, sétálhatni kezdek és rágyújtok egy cigire. De jól esik kifújom a füstöt sokan furcsán néznek rám sokan meg mosolyogva. Hát igen elképzelhető hogy a fenekemet alig eltakaró lila póló alá nem neccharisnyát kellett volna vennem és hozzá nem magassarkú körömcipőt. Az is lehet hogy sminkem feltűnő elmaszatolt fekete szemceruza egy kis lilával valamint fuksziás árnyalatú rúzs. A hajam most rendezett egy hajpánttal van félrefogva amiről fekete tüll lóg az arcomba. Az ember lánya azt gondolná hogy a londoniak már megszokták a furcsa embereket de hát ha nem hát nem, az ő bajuk. Csak kóricálok össze-vissza tulajdonképpen fogalmam sincs miért megyek, közben füstöt fújok és nekimegyek egy kövér aki nagyot horkantva taglalja hogy szerinte a legősibb mesterséget űzöm. Felkacagok és a nő arcába fújom a cigifüstöt. Végre elhordja magát, pff pöffeszkedő vén szatyor. Több pasi vigyorogva fordul meg utánam  de én nem is foglalkozom velük. Azt hiszem nincs szükségem rájuk. Megvetően szívok bele a cigimbe újra, egy korombeli lány halad el mellettem a barátnőjével az arcukon enyhe csodálkozás aztán összesúgnak. Elképzelhető hogy errefelé a tizennégy éves lányok nem dohányosok mondjuk nem tizennégynek nézek ki, inkább egy kicsit többnek. A cipőim sarka tovább kopog a macskaköves londoni utcán.

[|Jayla Goodwin|]

|Jayla Goodwin|

Valahogy mindig felüdülés volt neki skót-felföldi szülőfalva után a híres és hatalmas London folyton nyüzsgő utcái. Nem szerette nagyon a tömeget és minden szempontból a nyugalom és a kevés beszéd híve volt, de valami furcsa oknál fogva mindig is élvezettel töltötte el a hangulatos utakon való hosszú séta. Talán tetszett neki a züllöttség és az, hogy nem mindenki a legformálisabb módon viszonyult a másikhoz, hanem csak békésen elhaladtak. Sőt, ha két váll összeért nem a 'bocsánat' volt a legelső szó, ahogy az otthon szokás, hanem valami káromkodás keretében a 'mit képzelsz magadról te...' Csak akkor szerette az udvariasságot, ha személytelen szeretett volna maradni, arra tökéletes volt. Habár, e praktika nélkül is igen nehéz megismerni, így valamilyen szinten fölöslegesnek is tűnhet, de ő azért görcsösen ragaszkodik hozzá. Pont úgy, ahogy sapkáihoz. A vénasszonyok nyara kellemes időt hozott. Nem volt füllesztő meleg, de fázni sem fázott senki. Errolt ezért több helyről szó érte, főképp részegek bátorkodtak hozzászólni a nyurga fiúhoz, akinek kinézete miatt szerencsére soha nem kérdezték a korát. Habár édesanyja által 'babaarcnak' titulált képére ez nem lett volna teljes mértékben elmondható, azért az összkép megtette a hatását. Szóval cipő, rövidnadrág, rövid ujjú, és egy vékonyabb téli sapka. Nem nagyon érdekli a kinézete, talán ezért is van, hogy mindene más színű. Cipője barna, zoknija kék, nadrágja terepmintás, pólója fekete, sapkája pedig halványzöldes színű. De ő csak az időjárást és a 'mi van legfelül a szekrényemben' elvet követi.
Egy antikváriumot keresett, mivel a mugli könyvek megszállottja volt. Meg úgy minden könyvvé. A varázsképtelenek filozófiája érdekelte leginkább, ezért egy kirakat előtt gyorsan le is fékezett, de pár másodperc böngészés után csalódottan tovább is indult, habár még mindig nem a saját orra elé nézett.
- Kéne egy kis csoki... - motyogta az orra alá, mivel függősége nem hagyta nyugodni szervezetét ami csak ezt az egy szót ordibálta. Ő híven engedelmeskedett volna ennek a 'parancsnak', de amint visszafordult hátrafelé lépdelt párat, mivel egy feltűnően kevés ruhát viselő nővel ütközött össze, akinek az arca nagyon ismerős volt számára.
~Hol láthattam én már ezt az embert?~ Ráncolta a szemöldökét, de utána rögtön kapcsolt, és a belenevelt ösztön hatására kezét nyújtotta a valószínűleg a macskakövön ülő lánynak.
- Fel fogsz fázni. - vetette oda hangsúly nélkül.

Errol Dreenman

Ahogy így sétafikálok egyszercsak valaki belém ütközik és lehuppanok a hideg macskakőre. Remek, villámló szemmel nézem a műveletlen vadbarmot, őszintén remélem hogy őt is elcsapja valami és az a valami legalább egy hipogriff lesz. Annál nem adom alább. Aztán észreveszem hogy a cigi sincs a kezemben, remek úgy látszik ez egy ilyen nap. Kezet nyújt nekem, de ismerős ez a fiú. Még hogy fel fogok fázni felhúzott szemöldökkel fogadom el a kezét és leporolom a ruhámat valamint összekaparom a táskámat a földről. De jó, ma mindenki nekem jön.
-Igazán értékelem hogy így aggódsz értem.
Mondom mosolyogva nem haragszom én rá végül is bárki nekem eshetett volna hiszen itt annyian vannak mint az oroszok. Nézem, nézem és egyre ismerősebb lesz a sapka is ismerős de vajon hol láttam már a srácot.
- Figyelj igazán sajnálom hogy feltartalak de nem találkoztunk mi már valahol?
Kérdezem érdeklődve miközben feljebb nyomom a hajpántomat és elrendezem alatta a frufrumat, nem vagyok valami igényes de ez rossz szokásom rendezgetem magam, szinte már automatikusan.

[|Jayla Goodwin|]

|Jayla Goodwin|

~Vajon hol láthattalak?~ Tanakodik, de ez perpillanat csak másodlagos, mivel rögtön elkezd következtetni a lány mozdulataiból, szavaiból, kinézetéből, és úgy mindenből. Már az első pillantásnál rájött, hogy biztosan nem skót, tehát nem az ottani emlékeiből kell keresgélni, habár lehet, mivel iskolája is annak az országnak a területén van.
- Ehh... - fordítja el a fejét egy hirtelen mozdulattal, amikor rá mosolygott a lány. - Ne értsd félre, nem köt le a neccharisnyád tartalma. - fordul vissza egy rövid, de szúrós tekintettel keresve a másik tekintetét. Nem szándékozik pár pillanatnál tovább tartani a kontaktust. Tisztába van ugyanis a pszichológiai hadviselésnek nevezett témával és szereti a testbeszédével, hangsúlyával úgy csűrni-csavarni a beszélgetéseket, hogy az neki legyen a legjobb, aztán majd meglátjuk, hogy itt sikerül-e neki. Aztán a szemben álló is hangot ad egyféle deja vu érzésnek.
- Valami hasonló fogalmazódott meg bennem is... - nem beszélt hangosan, de határozott, mélynek mondható hangja így is könnyen eljutott a fülekbe. - Az biztos, hogy nem skót vagy. - egy csöpp szünetet tartott, majd hirtelen felhúzta jobb oldalán a pólóját, ahol egy girbe-gurba botot láthatott a hozzá nem értő szem egy bőr tokban. Ez természetesen a varázspálcája volt. Csak egy rövid időre húzta fel a pólóját. - Azt hiszem neked is van hasonlód. - Mivel nem nagyon ismer embereket a Roxforton és szülőfalván kívül, ezért nem volt nehéz a választás. A biztonság kedvéért azért megvárja a választ, majd ha annak tartalma egyezik az 'igen'-nel, akkor tovább folytatja mondandóját.
- Az Abszol Út nem erre van... - nem szemrehányóan, inkább egy nagyon halvány kérdő hanglejtéssel megfűszerezve.

Errol Dreenman

Azonnal lejött amint kimondta a mondatot hogy nem érti a jelzéseimet, márpedig én nem akarok tőle semmit. Halványan felnevetek de csap pár pillanatig.
- Az remek, nem is hittem hogy erről van szó.
Mondom barátságosan ma nem bal lábbal keltem fel de láthatóan sok minden összeesküdött ellenem hogy mégis rossz kedvem esetleg rossz napom legyen vagy akár mindkettő együtt véve. Nem vagyok skót valóban nem mivel németalföldi származású vagyok, aztán a fiú felhúzza a pólóját ezzel egyértelműen azt jelezvén hogy varázsló, legalábbis számomra mert nem hiszem hogy másoknak ez bármit is mondana. Kinyitom a halványszürke táskám egyik zsebét amiből az én pálcám lóg ki. Na végre valaki aki egy kicsit hozzám hasonló. Aztán tovább folytatja a mondandóját.
-Én azt pontosan tudom, nem is oda igyekszem.
Mondom közömbösen és közben újabb cigisdobozt kaparok elő a nagynak nem mondható táskámból. Kiveszek egyet majd felé nyújtom aztán felpillantok rá mivel jóval magasabb nálam, hiába hordok időnként magassarkút a legtöbb embernél sajnos így is alacsonyabb vagyok.
-Kérsz?
Nem hiszem hogy dohányos de sosem lehet tudni elsőre rólam sem ez jut az emberek.

[|Jayla Goodwin|]

|Jayla Goodwin|

A megannyi mellettük elhaladó mindegyike megbámulta magának a lenge öltözékű lányt és a sapkás fiút. Feltehetően furcsa kontrasztot alkothattak ők így ketten egymás mellett ez tény és való. A Nap még messze volt a lenyugvástól, de már egy-egy magasabb épült kitakart belőle egy parányi részt. Öt óra felé lehetett. Egy közeli motelben van még pár napig, pontosan az iskolakezdésig. Holnap el kéne mennie az Abszol Útra bevásárolni. Jó pár dolognak híján van. De még nem ért oda az idő, ezért a mában gondolkozik. Mindenképpen csokit kell szereznie valahonnan. Már ma felfalt egy táblát és két kisebb kiszerelésű kakaóbab készítményt. Sajnos egyre csak nő a szervezete által kívánt adag. A másik szenvedélye a minden esti italozás. Természetesen nem nagy mértékben, de szereti a napot egy csendesebb zugkocsmában befejezni. Ilyenek pedig inkább a mugli világban találhatók. Az igazat megvallva némiképp fél is bemenni olyan varázslókocsmákba, amik némábbak a felkapottabbaknál, mivel tudja, hogy ő ott nem olyan nagy hal, és magányossága könnyen kivívhatja a részegesebbek haragját, amik egy varázspálcával karöltve igen veszélyesek tudnak lenni. Szerencsére tegnap talált egy ilyesmi helyet a motel közelében, közvetlen egy kisebb vegyesárus mellett, ahol pár igen finom csokoládét tud venni. El is határozta hát következő úti célját, ami így egy darabig egybeesett a lány menetirányával.
Talán egy kicsit túlzott, amikor ennyire egyértelműen 'könnyűvérű'-nek titulálta a lányt, és meg is lepődött némiképp, hogy nem egy pofon lett a jussa. Pedig jó pár ilyen véleménykifejtést követte ez a reakció. Sosem értette miért, mivel az esetek 90%-ában mindig igaza volt. De hát nők... Egy (számára) kényelmes sétatempóban meg is indult, gondolva, hogy a mondata közepén járó roxfortos felzárkózik mellé.
- Hát hova? - nagyon érdekelte minden apró információ a környezetéből, mivel így egy újabb embert tehet bele egy feliratos szatyorba, hogy tudja hova tenni az illetőt.  Természetesen nem engedte meg magának azt a luxust, hogy feltűnő, sőt barátságos hangon, arccal tegye fel ezt a kérdést. Sőt leginkább egy vallatáshoz hasonlatos szituáció kerekedhetett ebből, de példát mutatva elmondta az ő célját.
- Én csokoládét veszek, majd beülök a Black Lions-ba. - azért sem bánta az információ megosztását, mivel nem tartalmazott (számára) lényeges dolgot, habár eszébe jutott, hogy így egy nyitottabb ember látszatát keltheti, de végül is, majd rájön. A mondata közben egy apró intéssel visszautasította a felé kínált cigarettát. Nem nagyon vágyta ugyanis, kortársaival ellentétben.

Errol Dreenman

Névtelen beszélgetőtársam megindul és én utána, a cigit nem fogadja el. Nem baj, én rágyújtok le kéne szokni de sem kedvem sem időm nincs hozzá, jó így nekem ahogy vagyok. Megkérdezi hová igyekszem. Megrántom a vállam.
- Sehová. Válaszolom bőbeszédűen majd hallgatom a fiút, azt hiszem meg kellene kérdezni a nevét mert arra tényleg sehogy sem emlékszem. Aztán csendben hallgatom ő, hová megy én pedig beleszívok a cigimbe és bólintok. Ekkor jut eszembe hogy valószínű ő sem tudja az én nevemet kivéve ha telepata vagy tájékozott mert engem a legtöbben ismernek, lássuk be nem vagyok szokványos kislány mint a többiek.
-Egyébként a nevem Jayla Goodwin, de valószínű hogy tudod. Osztom meg vele a kimaradt információt, lejjebb húzom a ruhámat és tovább bandukolok mellette. Érdekesen nézhetünk, de én már ténylegesen megszoktam hogy furán néznek rám engem nem zavar. Mondjuk nem sok dolog szokott zavarni.

|Jayla|

- Micsoda gyönyörűen felépített mondatok... - dünnyögi az orra alatt alig hallhatóan, és ezt leginkább saját magának szánja, mintsem a szűkszavú útitársának. Habár tény és való, hogy Errol sem éppen az a társasági lény, csak nagyon ritkán kapja el az az érzés, hogy beszélgethetnéke van, vagy szívesen tenne szert egy új ismertségre. De ha jött, hát nem bánja. Aztán a rövid csöndben épp azon kezdett töprengeni, hogy valamiképp be kéne izzítani a beszélgetést, mikor a lány bemutatkozott.
~Hoppá...~ Jut eszébe, hogy ez teljesen kiment a fejéből. A lány szavai ellentétben álltak az igazsággal. Errolnak fogalma sem volt róla, hogy kivel beszél, pusztán be tudta kategorizálni, hogy Roxfort és, hogy valamelyik alsóbb évfolyam, onnantól se kép se hang.
- Jayla... - dörmögi ezt is halkan, de sokkal lassabban, mint az előbbi mondatot. Ízlelgeti a betűket. Minden új szóval megteszi ezt, ugyanis ha emlékszik annak hangképére akkor nagy valószínűséggel máskor is eszébe jut a friss információ. - Érdekes egy név. - mondta ki a fiú, aki még mindig nem szokta meg a varázslóvilág furcsaságait. Hiába, hogy mind a két szülője varázsló, azért érződik a hatása a mugli iskolában lehúzott hat osztálynak.
~Hogy én mennyire utáltam ott mindenkit...~ Erre el is ereszt egy gúnyos, lenéző mosolyt, de aztán idővel visszarendezi arcizmait egy átlagos emberhez megfelelő módon (hiába, hogy ez merő ellentétben áll valójával).
- Errol Dreenman. - közli ő is a saját nevét. - Tudod, nem nagyon biztonságos mostanában mugli részen sétálgatni... - utalt a politikai helyzetre a fiú, majd kivette zsebéből jobb kezét és megharapdálta párszor a bőrét nagyujján. Ő ennek tudatában se volt, mivel ez egy berögzült cselekvése, amit minden helyzetben csinál...

Errol

Jó a fülem így meghallottam a valószínűleg csak magának elmondott megjegyzését.
-Kössz. Mondok egy hasonlóan hosszú mondatot, egyik nagy problémám hogy sok olyat meghallok amit nem biztos hogy kellene. Nem neheztelek rá a megjegyzésért sem pedig azért mert nem sokkal ezelőtt konkrétan utcalánynak nézett, nem szokásom haragudni pláne így hogy a nevemen kívül nem sok információ van a birtokában rólam aminek nagyon tudok örülni. Aztán lassan mondja a nevem, hát igen nem biztos hogy több százezer Jayla rohangál a városban, meg is jegyzi hogy érdekes. Bólintok, valóban az. Utána ő is bemutatkozik. Errol... nos ez sem egy mindennapi név.
-Igen, tényleg nem az de hát az sem segít sokat ha elkerülöm ezeket a részeket.  Mondom barátságosan, a nővéremmel elég sokszor járunk erre általában egy dologért jövünk ide. Drogért, és mindig szerzünk, pontosabban a nővérem de időnként én is. Beleszívok a cigimbe majd elegánsan kifújom a füstöt már amennyire én elegáns tudok lenni.