Nathaniel S. Frost

   alapok

jelszó || "Csíny letudva!"
teljes név || Nathaniel Septimius Frost
becenév || Nath/Nate, Nathi
nem || férfi
születési hely, idő || Manchester; 1981.08.12
kor || 16
faj || ember
vér || arany
évfolyam || 5.

   a múlt

Mit is mondhatnék magamról? Augusztus elején születtem, egy forró, nyári napon. Életem nem volt épp egy leányálom, pedig nagy múltú, varázsló dinasztia sarja vagyok. Sarj? Hm, elgondolkodtató, hogy miként nevezzem is meg magam. Apám szerint egy köszvény vagyok, egy élősködő, akitől minél hamarabb meg kellene szabadulni. Életemet két végtelenül önelégült, s vérmániás embernek köszönhetem. Marcus Frost és Isabell D’Ray. Két név, amely semmit sem jelent számomra. Érdekből fogantam, szó sem volt szerelemről vagy efféle felesleges érzésekről. Egy ilyen velejéig romlott családba érkeztem én, Nathaniel Septimius Frost. Hét generáció óta „tiszta” a vérünk, de szüleim nagy sajnálatára, valószínű, hogy én szakítani fogok ezen nemes hagyománnyal. Nem sok kedvem lenne hozzá, hogy valamelyik másod- vagy harmad-unokatestvéremet vegyem feleségül. Undorító, hogy egyesek mit meg nem tesznek egy elavult eszme fenntartásáért. Már egész fiatal koromban bebizonyítottam, hogy nem az aranyvérű értékrendet szolgálom.
Öt éves lehettem talán, amikor Manchesteri kúriánk mellé új szomszédok költöztek. Természetesen a házunkon tucatnyi védőbűbáj volt elhelyezve, sőt paranoiás apám még a Fideliust is elvégeztette a birtokon. A mugliknak szánt fedősztori szerint, valami halott vénemberé volt a birtok, aki azonban nem hagyott hátra végrendeletet, így a gyerekei egymást perelték a pár hektáros földterületért. Nos, a szomszédságba varázstalanok költöztek, amit a családunk nem nézett jó szemmel. Legszívesebben a másvilágra küldték volna az egész pereputtyot, de féltek, hogy a Minisztérium esetleg az Azkabanba zárja őket. Hitvány, gyáva férgek… Persze én tejesen másként vélekedtem a dolgokról. Csodálkozva álldogáltam a birtok határán, s néztem ezeket az embereket. Különös tárgyaikkal, majdnem helyettesíteni tudták a mágiát, bár még a mai napig is mérföldekre vannak az „erő” adta lehetőségektől. Egykeként nem sok korombelivel találkozhattam, így örömmel konstaláltam, hogy a szomszédban két kisfiú is lakik! Sokáig a védővarázslatok rejtekéből kémleltem őket, majd összeszedtem a bátorságomat, s kimentem hozzájuk. Boldogan fogadtak, és én megköthettem életem első barátságát. Heteken át szöktem el otthonról, hogy csupán pár órára egy kis vidámságot csempésszek a lelkembe. Azonban örömöm nem sokáig tartott…
Marcus végül összeszedte a bátorságát – amit inkább az italnak köszönhetett, mint saját magának – és egy átokkal rájuk gyújtotta a házat. Az ajtókat varázslattal zárta le, így belülről képtelenség volt kijutni. Az egész ház elégett a tűzben, s vele együtt a barátaim, valamint a bizonyítékok is. Nem tudtam, mi történhetett, amikor következő nap nem jöttek elém. Pár évvel később megértettem, hogy miért kellett meghalniuk. Mert varázstalanok voltak, és apámnak nem tetszett, hogy ilyenekkel barátkozom. Ekkor gyűlöltem meg azt, akinek a létezésemet köszönhettem.

   Roxforti évek

A mágiához fűződő kapcsolatom már elég korán megmutatkozott. Apám az italtól kábultan, egy izzó piszkavassal próbált megégetni, azonban nem járt sikerrel. Varázserőmnek köszönhetően lehűtöttem a fémet, így az már nem tehetett kárt bennem. Apám haragra gerjedt, s egy-két pofonnal intett rendre. Láttam a szemében a diadalittas csillogást. Sikerült mágust nemzenie… Tizenegy éves voltam, amikor megkaptam a roxforti levelem. Az egész família örült a hírnek, s nagy bált rendeztek a „tiszteletemre”. Puccos este volt, nem éreztem jól magam. Sötétebbnél sötétebb alakokat hívtak meg, akik közül nem egy halálfaló volt. Ugyan a Frost klán sosem kötelezte el magát a Sötét Nagyúr mellett, de szimpatizáltak a nézeteivel. Tudtam, hogy engem viszont arra akarnak kötelezni, hogy egy hatalommániás örült csicskása legyek. Egész nevelésem ebbe az irányba tartott, de én keményen ellenálltam.
Pár nappal a levél megérkezése után, Marcus elvitt az Abszol Útra. Dölyfösen lépdelt a többi mágus között, miközben én lehajtott fejjel követtem. Nem értettem, hogy mire fel oly’ büszke magára, amikor életében még egy szalmaszálat sem tett keresztbe. Jó családba született, így nem volt gondja a pénzre. Ha akár egy órát is dolgozott, akkor már sokat mondtam. Hányást színlelek mögötte, amíg ő a nagykutyákkal jópofizik. Lassan, de biztosan megérkezünk Ollivander boltjához. Rögtön tudom, hogy most fogom megkapni életem legelső pálcáját, ami reményeim szerint, még évekig fog szolgálni. Az ősöreg építmény hátborzongatóan emelkedett fölénk, aminek hatására gombóc keletkezett a torkomban. Megpróbáltam lenyugtatni kalapáló szívemet, majd éreztem, hogy egy sétapálca a hátamnak ütközik, s erőteljes lökéssel indít utamra. Kissé megbotlottam, miközben lenyomtam az ódon ajtó kilincsét. Amint beléptem megcsapott az öregség és a doh szaga. Mégis valami megmagyarázhatatlan energia lengte körül az egész helyiséget.
- Áhh, Mr. Frost. – hallottam egy hangot valahonnan a polcok közül. Az idős férfi nem pocsékolta azzal az idejét, hogy köszönjön vagy valami hasonló. Azt viszont elérte vele, hogy sikeresen halálra rémüljek. Nem voltam és nem is vagyok egy félős gyerek, de tőle majdnem a gatyámba csináltam. A hideg kirázott, amikor rám emelte seszínű szemeit, s mintha valami portéka lennék, mustrálni kezdett. – Tíz és háromnegyed hüvelyk. Fája egy tóparti fűztől származik. Emlékszem még rá, nagyon szép volt a kilátás. A magját pedig egy sárkány szívizomhúrja alkotja. Eltaláltam?
- Mint mindig, Ollivander úr. – válaszolt apám egy finom biccentéssel. Aranygyűrűktől súlyos jobbját a vállamra helyezte, majd erősen megszorította. Nem tehettem róla, felszisszentem a fájdalomtól. – A kis Nathanielnek lenne szüksége egy megfelelő pálcára.
- Szóval most vagy elsőéves, Fiam? – kérdezte, azután választ sem várva elrobogott a hátsó polcok felé. Percekig volt távol, s már azt hittem, hogy leesett valamelyik polcról és nyakát szegte, amikor visszatért egy ölnyi hosszúkás dobozzal. Pulzusom a többszörösére emelkedett, de ennek már semmi köze nem volt a félelemnek. Pálcát pálca után próbáltam, azonban a várt siker valahogy elkerült engem. Egyre kedvtelenebbül suhogtattam a varázseszközöket, aminek következtében először lángra lobbantottam Marcus méregdrága talárját, majd pedig egy jól irányzott fénycsóvával darabokra robbantottam a sétabotját. Láttam a szemében, hogy most legszívesebben megkínozna, de nem akart jelenetet rendezni a vénember előtt. Magamban vigyorogva fordultam vissza a pálcakészítő felé, aki egy igen díszes dobozt bugyolált ki éppen.
- 13 és egynegyed hüvelyk hosszú, fája tölgy, s a magja egy főnix szárnytollából származó pihe. Remek, rugalmas pálca. Ha valaki átváltoztatni vagy párbajozni szeretne, annak mindenképp ilyet kell vennie! Nos, kipróbálja Fiatalúr? – tette fel az újabb kérdést, miközben elgondolkodva meredt rám kerek okuláréja mögül. Szinte a fülemben hallottam a vér lüktetését, amikor kezem finoman rásimult a fényesre polírozott fára. Éreztem, ahogy a varázserőm megállíthatatlanul áramlik az egyszerű fadarabra, csakhogy arany és ezüst szikrákat vethessen, majd kialudhasson. Úgy lihegtem, mintha kilométereket futottam volna, de arcomon diadalittas vigyor ült.

1992. szeptember elsején magányosan álldogáltam a King’s Cross pályaudvaron. Természetesen tudtam, hogy hogyan kell átjutni a vágányra, de mégis félelemmel tekintettem a masszív téglafal irányába. Az egész család kikísért eddig, ekkor viszont hirtelen mindenkinek valami dolga akadt, s én itt maradtam egyedül. Már hallottam is a fejemben, ahogy apám kéjesen röhög rajtam, s rögtön elkapott a méreg. Nem törődve semmivel futottam neki az átjárónak, ami persze rögtön át is engedett. Egy piros gőzmozdonnyal találtam magam szembe, ami vidáman eregette az ég felé fehér füstpamacsait. Mindig is csodálattal tekintettem az efféle mugli dolgokra, bár tudtam, hogy ebben a vonatban muszáj lennie valami varázslatnak. Tátott szájjal szálltam fel, azután foglaltam magamnak egy kupét. Az út szinte eseménytelenül telt, de sikerült megismerkednem pár új emberrel. Vidámságomnak, valamint erőteljes kisugárzásomnak hála jó társaságnak számítottam. Nem voltam épp a nagy dumás, viszont szívesen elbeszélgettem velük. Egy mugli-születésű is volt a kabinban, akit szétbombáztam kérdéseimmel. Látszott rajta, hogy kissé feszélyezve érzi magát, így inkább békén hagytam.
Miután megtettük a több órás vonat utat, egy csöppet kimerülten várakoztunk a peronon. A tavon minden gond nélkül átjutottunk, s már csak a beosztás volt hátra. Remegve léptem be a Nagyterembe, több hasonló állapotú társammal karöltve. Szememet az elvarázsolt mennyezetre emeltem, ami szinte kábulatba ejtett. A sok diák nyüzsgése miatt, valamint a lebegő gyertyák barátságos fényének köszönhetően, egyszerűen félni is elfelejtettem. Izgatottan vártam, hogy mikor szólítanak már ki végre. Nem is kellett sokat várnom, hisz’ a névsor közepe táján lehetett a nevem.
- Frost, Nathaniel Septimius! – szólított McGalagyon határozott hangon, s én vidáman szaladtam a háromlábú szék felé. Míg a többi gólya arcáról a rémület volt leolvasható, addig én földöntúli vigyorral az arcomon repültem a szék felé. Igen, repültem ez a legjobb szó arra, amit csináltam, hiszen lábaim nem is érintették a talajt. Kissé ügyetlenkedve felkommandóztam a székre, aminek hatására egy megrovó pillantást kaptam a tanárnőtől. Megvontam a vállam, majd vártam, hogy végre a fejemre kerüljön a Süveg. Percekig gondolkodott rajta, hogy vajon melyik is lenne a számomra megfelelő ház, miközben egy igen szép monológot is lenyomatott a fejemben. Már majdnem horkolva fordultam le ülőhelyemről, amikor végül csak meghozta döntését:
- Házad legyen a GRIFFENDÉL! – kiáltotta el végül azt az egy szót. Mint valami gumilabda pattogtam házam asztalához, ahol máris eltűntem a gratuláló kezek, valamint hátba veregetések tengerében. Végre ismét úgy éreztem, hogy vannak barátaim!
Azonban az iskola mégsem volt olyan egyszerű, mint ahogy én azt gondoltam. Veszettül meghajtottak minket, s az sem segített sokat, hogy egy bizonyos Baziliszkusz szedte áldozatait. Nem magamat féltettem, hisz’ aranyvérű vagyok, azonban nem egy közeli barátomnak vannak rokoni kapcsolatai varázstalanokkal, így inkább értük aggódtam. Azonban hála Harry Potternek elmúlt a veszély. Külön pont az is, hogy a haverjával sikeresen likvidálták Gilderoy Lochart Proffot, a Legbűbájosabb Seggarc cím jogos tulajdonosát. Az első akadályt sikerrel vettem, mert az év végi vizsgák elmaradtak, s mindenki a következő évfolyamba léphetett. Ez egy jó hír volt, nem sokon múlott, hogy meghúzzanak mágiatörténetből. Valahogy az ilyen magolós tantárgyak sosem voltak az erőségeim.

1993-at írtunk, s új tanév kezdődött. Az újságok Sirius Black szökésétől voltak hangosak. A Minisztérium semmit nem tudott tenni, ami nem is annyira meglepő. A legtöbb politikus csak a hatalomra gondol, de valójában semmit nem tudnak tenni. Cornelius Caramel végső elkeseredettségében a dementorokat hívta segítségül. Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor másodévesként robogtam az iskola felé. Hirtelen megállt a szerelvény, s az egész vonaton elment az áram. A csuklyás szörnyetegek végig siklottak a folyosókon, miközben szinte minden kupéba benéztek és nagyot „szippantottak” a jókedvből. Ekkor újra átéltem életem egyik legrosszabb emlékét. Ahogy apám tébolyultan tart felém a piszkavassal, miközben átkokat motyog az orra alatt. Szinte éreztem az izzó vas hőjét a bőrömön. Ordítani akartam, de nem tudtam. Olyan érzésem volt, mintha egy jégtömb csúszna lefelé a gyomromban, hogy megfagyassza az összes tagomat. Ajkaim elkékültek, s fogaim egyre-másra összekoccantak. Úgy éreztem, az életben nem fogok többé nevetni valamin. Ekkor, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is tovaszállt a lidérc. Kissé még émelyegtem, amikor visszatért a világítás és egy betegesnek tűnő férfi egy tábla csokit hajított be a fülkébe. Értetlenül néztem rá, majd ő elmagyarázta, hogy dementor támadás esetén jót tesz egy kis édesség. S valóban igaza volt. Habár lövésem se volt róla mi az a detektor, de nem is nagyon érdekelt. Csak azt akartam, hogy az életben ne találkozzak többet egy ilyen förtelemmel. Ez év többi része eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy ez a Black megpróbálta megölni Ron Weasleyt. Igazából időm sem engedte, hogy nagyon elkalandozzak a tanulmányaimtól. Egyre nehezebbek lettek a tantárgyak, bár az átváltozástant mindig is rajongással hallgattam. Valahogy ez az ágazat áll legközelebb a szívemhez, az SVK mellett. Egyre sűrűbben járőröztek a dementorok az iskola körül, de szerencsére én alig találkoztam velük. Utána év vége felé hallottam, hogy Potternek sikerült több mint száz ilyen dögöt elüldöznie! Megtapsoltam magamban a teljesítményét, hisz’ nem semmi munka 13 évesen inkarnálódott patrónust idézni.

Eltelt egy újabb év, és sok izgalmas dolog volt készülőben. Sajnos, apám közbenjárásának hála, nem tudtam kijutni a Kviddics világkupa döntőre, pedig másik nagy szerelmem ez a sport volt. Így hát nyaram legnagyobb részét ódon kúriánk falai között töltöttem. Talán mondanom se kell, hogy tele voltam élményekkel. Szuper kis vakáció volt… Egyszer még meg is próbáltam szökni otthonról, de Marcus riasztóbűbájokat tett rám, így mindig tudta, hogyha el akartam hagyni a birtok területét. Egy alkoholista állat volt, de ennyi esze azért még maradt. Csodálkoztam is rajta, hogy hogyan képes ilyen kevés agysejttel, ilyen varázslatokat elvégezni. Így hát végig unatkoztam az egész nyarat, azzal idegesítve szüleimet, hogy varázstalan dolgokat szereztem be magamnak. Így került a szobámba egy televízió és egy hifi-torony is. Természetesen a ház mágikus töltése miatt az elektromos kütyük nem működtek. Persze leragasztottam minden portékámat, ezért meg csak megszabadulni sem tudtak rajta. Egyszer még hallottam is, ahogy káromkodik apám, de nem meri felrobbantani a készüléket, nem tudván hogy mire képes az. Ilyenkor mindig jót röhögtem az öregen. Ebben az évben rendezték meg a Trimágus Tusát, amelyen ezúttal négy bajnok vett rész! Harrynek szurkoltam, de megvoltak a saját gondjaim is. Harmadéves voltam, s két új tantárgyat is felvettem. A jóslástant és a Legendás Lények Gondozását. Az előbbi hasznos volt, hisz’ ki tudtam pihenni magam, míg az utóbbin vigyáznia kellett magára az embernek, ha ugyanannyi ujjal szeretett volna visszatérni, mint amennyivel elindult. Egész jól teljesítettem, bár tudtam, hogy mágiatöriből és jóslástanból T-t fogok kapni. Azonban újabb tragédia állta az útját annak, hogy megbuktassanak. A tusa harmadik fordulójában a Hugrabugosok üdvöskéje, Cedric Diggory meghalt. A halálos átok végzett vele, s a kis túlélő szerint Voldemort visszatért. Nem tudtam, mit higgyek, amikor Dumbledore is elmondta ezt az évzáró vacsorán.

Immár öt éve járok a kastély vén falai között. Több izgalomban volt részem, mint ahogy azt gondoltam volna. Persze a nagyobb durranások elkerültek, de mindig „közel voltam a tűzhöz”. Múlt évben még a Dumbledore serege nevű szervezetbe is beléptem, hogy felkészülhessek arra, ami odakint vár. Mert háború készül, ezt már mindenki érzi…

   jellem

Kissé egoista, de azért barátságos srác. Nem könnyű felidegesíteni, de ha mégis megtörténne, előveszi lekezelő stílusát, amit a legtöbben utálni szoktak. Bevállalós, s a „Ki, ha én nem!?” értékrend szerint él. Közvetlen és minden bolondságban benne van. Lányok jelenlétében udvarias és kedves, szereti a társaságot. Ugyanolyan szívesen grafittizik a folyosók falára, mint ahogyan elüldögél a klubhelységben barátai körében. Szeret olvasgatni, de csak olyan könyvet vesz a kezébe, ami valóban érdekli. Ezért sem olvasta még el a Roxfort történetét…

   apróságok

mindig || Barátok, csoki, cigaretta, lányok, merészség, kviddics
soha || Kígyók és egyéb csúszómászók, árulás, „család”, halálfalók, kaja nélkül lenni
dementorok || Apja közelít felé egy izzó vasdarabbal, miközben a háttérben egy ismerős ház ég épp porrá.
mumus || Kígyók... Valószínű, hogyha találkozna egy mumussal, az 7 fejű óriáskígyóvá változna, hogy így hozza a frászt szerencsétlen Nathre.
titkok || Élete első csókját egy füstös, mugli ivóban kapta. Azonban valahogy rossz korosztályban tapogatózhatott, hisz' a széphölgy épp betöltötte a nyolcvanat; nem tud úszni; rosszak a szemei, ezért kontaktlencsét kell hordania.
rossz szokás ||

Képes a leglehetetlenebb helyzetekben is elröhögni magát.
Ha ideges, kétszer-háromszor beleüt valamibe, hogy így vezesse le frusztrációját.
Legrosszabb szokása, hogy mindig eszik valamit. Szerencsére gyors az anyagcseréje, így nem hízik el (túlságosan XD).
Minden nőnemű ismerősével úgy beszél, mintha meg akarná hódítani.

   a család

apa || Marcus Frost; 44; aranyvérű
anya || Isabell D'Ray; 40; aranyvérű
testvérek || ---
családi állapot || egyedülálló
állatok || ---

   külsőségek

magasság || 180 cm
tömeg || 70 kg
rassz || európai
szemszín || acélkék
hajszín || szőkés-barna
különleges ismertetőjel || Átható, kék tekintetét nem lehet összekeverni máséval.
kinézet || Korosztályához képest magas, kisportolt testalkatú fiatal srác. Szemei kék színben pompáznak. A lányok jóképűnek tartják, bár neki még nem volt komoly kapcsolata. Hajszíne átmenetet képez a szőke és a barna között, s leginkább a rövid frizurákat preferálja. Egyfolytában össze van borzolva, így úgy néz ki, mint aki belenyúlt volna a konnektorba vagy most szállt le a seprűjéről egy szélvihar után. Nem nagyon érdekli a divat, legtöbbször tornacipőben, farmerben és pólóban látni. Van egy bőrkarkötője, amit az egyik külföldi ismerősétől kapott.
egészségi állapot || Rosszak a szemei (távolra nem lát rendesen), nikotin függő

   a tudás

varázslói ismeretek || Nem mondhatja magát az iskola legjobbjának, de kétség kívül ért azokhoz a tantárgyakhoz, amelyek érdeklik őt. Átváltoztatástanból mindig is Kiváló teljesítményt ért el, csakúgy mint Sötét Varázslatok Kivédésében. Azonban reménytelenül tekint a mágiatörténet és a bájitaltan felé. Lehetséges, hogy RBF-en meg fogják húzni a már említett tantárgyakból. A többivel úgy, ahogy elégedett. Az elfogadhatót és a Várakozáson felülit legalábbis mindig sikerül megszereznie.
mugli képzettségek || Tud mugli módjára főzni, valamint a pizzarendelés császára
pálca típusa || 13 és egynegyed hüvelyk, tölgy, főnixtoll
különlegesség || Szeretne a későbbiekben animágiát tanulni.

   szerepjáték-példa

Már kezd alkonyodni, amikor egy magas, szőke fiú kiül a szobájának ablakába. Némán szemléli a vidéket, miközben gondolatai elkalandoznak. Néhány másodperc múlva a zsebébe nyúl, s egy doboz cigarettát vesz elő. Nem telik bele sok időbe, és máris sűrű, szürke füst száll az ég felé. Nah, ez a srác vagyok én. A párkánynak dőlök, majd lebámulok a mélybe. Direkt bagózom, mert tudom, hogy apám utálja az efféle mugli dolgokat.
~Le kéne már lépni innen…~ - fogalmazódik meg a gondolat a fejemben, miközben kilövöm a csikket az udvarra. Egy kerti törpe ugrik elő a bokrok közül, hogy felkapja a szemetemet és az odújába vigye. Nem én idomítottam be, de remek csikkszedőként funkcionál. Nem is kell azzal foglalkoznom, hogy magam után takarítsak. Elnyomok egy ásítását, azután az ágyamra vetem magam. ~Minek vagyok én itt?~
Egyre jobban érzem magamban a késztetést, hogy összepakoljak és lelépjek a gányba. A bolond családomnak úgysem hiányoznék, akkor meg nem mindegy? Van még nálam pár arany, simán kihúzom a Foltozott Üstben, amíg el nem kezdődik a tanév. Kezd elegem lenni, hogy hetente kell bájcsevejt folytatnom több halálfalóval, akiket legszívesebben én magam küldenék a pokolra. Azonban Marcus másképp gondolja ezt. Ő azt szeretné, ha az aranyvérűek elkötelezett harcosa lennék. Még a gondolattól is hányingert kapok.
~El kell tűnnöm!~ - három egyszerű szócska, de mégis egy láncreakciót indít el. Gyorsan felpattanok eddigi fekvőhelyemről, majd egy rúgással felnyitom az iskolai ládámat. Őrült módjára hajigálom bele a ruháimat. A könyveket és egyéb szükséges felszereléseket már korábban megvásároltam. Végül a pálcámat is felkapom, majd a farzsebembe dugom. Lerohanok a lépcsőn, miközben ládám követ engem. Minden lépcsőfokot egy-egy hatalmas durranással köszönt. Már a bejárati ajtónál vagyok, amikor egy ismerős, de oly’ gyűlölt hangot hallok meg magam mögül.
- Hova-hova, Fiatalúr? – kérdezi apám, szokásos vontatott stílusában. Jobb kezében pálcáját tartja, míg balban egy pohár jófajta whisky-t. Finoman belekortyol az italba, miközben rám célozz. Óvatosan kitapogatom saját fegyveremet, mielőtt válaszolnék.
- El! Messzire. Soha nem fogok visszajönni hozzátok! – kiáltom az indulattól eltorzult arccal. Marcus csak elmosolyodik, majd egy kábító átoknak tűnő fénycsóvát indít felém. Fel voltam készülve, még meg sem emelte a kezét, de én már el is végeztem a saját kis bűbájomat. – Protego!
Varázslatomnak hála a vörös sugár visszapattan a pajzsomról, majd a padlóba csapódik, s egy tetemes darabot szakít ki onnan. „Ellenfelem” maga elé kapja a kezét, hogy megvédje a fejét az esetleges sérülésektől. Ez nekem elég időt add arra, hogy felrántsam az ajtót és rohanvást induljak el a kapu felé. Biztonságban vagyok, hisz’ a telken hoppanálás- gátló bűbáj van érvényben, így nem tud megelőzni. Még utoljára hátrapillantok a sarkomban loholó férfira, miközben intek a pálcás kezemmel. Rögtön feltűnik a Kóbor Grimbusz, amire én egy határozott mozdulattal felhajítom a ládámat, s odaszólok a sofőrnek.
- Padlógáz!

   egyéb