Hilton szálló

[- Nagyszerű]

Egy fontos feladat… Ez igazán a ínyemre való volt. Vártam a folytatást, hátha részleteket kapok, hátha kiderül, mivel is lettem, azaz lettünk megbízva. Vajon mivel csillapíthatom a vágyaimat? Csábítással vagy kínzással? Mindkettő igazán kecsegtető lenne.
Társak. Szóval innentől kezdve együtt dolgozunk, minden… Nem mintha bántam volna, hisz Jamesnél remekebb társat el sem tudtam volna képzelni, de azért kíváncsi lennék, vajon miért mi lettünk összepárosítva. De nagyon jól tudom, erre a kérdésre nem fogok választ kapni soha.
-  Nagyszerű – felelem és a szemeimben már ott csillog a jövő képe, egy igazán izgalmas játszma kettőnk között.
James idősebb volt nálam és a ranglétrán is felettem állt, de abban már nem voltam olyan biztos, hogy melyikünk fejért fizetnének nagyobb összeget. A nagy becsben álló Mirol família fejéért, akire még nem sikerült rábizonyítani semmit, vagy a Fekete Özvegyért?
Remek egy játszma lesz…
Egy könnyed mozdulattal varázsolta ujjai közé az illatos dohányt. Be kell vallanom a gyengém volt, ha egy férfi rágyújtott. Vérbeli Brit voltam, itt szinte nélkülözhetetlen eleme a szivar a jobb társadalmi köröknek és az a férfi, aki élt ezzel, arról már lehetett tudni, hogy nem akárkié.
Megkínált, én meg készségesen elfogadtam, és közben, ahogy ő a szivart én a hamutálat varázsoltam az előttünk elterülő dohányzó asztalra.
- Köszönöm.
Felesleges lett volna az előző kérdése is választ adnom, hisz abból, hogy elfogadtam egyértelmű volt a válasz. Természetesen nem zavar.
Más az, ha egy nő rágyújt, hisz az egy bizonyos vadságot, élet szemlélet mutat. A szivar más a szimpla cigaretta, sokkal nemesebb és sokkal több mindent lehet leszűrni az emberről.
A cinkos mosolyra én is cinkos mosolyra felelek és megszólalok:
- Nagyszerű! Akkor, ha nem bánod… - és félbe hagyom a mondatot, hogy felállhassak, és néhány lépést tehessek az ebédlő asztalig. (Ez a baj a szállodákban, minden túlzottan egyben van)
Hátranyúltam a nyakamhoz, ahol össze volt kötve a ruhapántja, és meghúztam a selymet, hogy a ruha lecsúszhasson rólam. Háttal álltam Jamesnek.
Hátulról egyébként sem sok takarta a hátamat, de most láthatóvá vált minden, amit csak a szatén fedett. A két angyalszárnyam, melyre ráhullott sötét barna hajam, a fekete vékony csipke a fenekemen és a szintén fekete harisnyakötőm.  Mikor az anyag halkan landolt a földön, léptem ki belőle és hajoltam le érte, hogy az egyik szék támlájára fektethessem kicserélve a köntösömre, amit magamra húztam. Egy fekete selyem pongyola volt, mely vékony derekamon volt csak összekötve. Valójában többet takart, mint az estélyim, de mégis kevesebbet.
És újra James felé fordultam.
- Így kényelmesebb – folytattam – De te is érezd magad nyugodtan otthon.
És visszasétáltam az asztalhoz, hogy újra a kezembe vegyem az előbb lerakott szivaromat.
Ahogy Ő a szivarral én a testemmel játszadoztam. Tudtam jól mire megy ki a játék, nem voltam kezdő, ahogy tisztában voltam azzal is, hogy James is tudja, és neki sem lesz megterhelő a következő bábujával lépnie ebben a nagyszerű sakkjátszmában.
Társakká váltunk, szabályok vettek körül minket, de mindketten szerettük átvágni a szabályokat, legalábbis én, és Jamesben sem kételkedtem. Feszegettük a határokat, szórakoztunk, de mindezt úgy, hogy nagyon jól tudtuk mi is a kötelességünk. És hát a munka mindig is elsőbbséget élvez az élvezettel szemben, de mi van akkor, ha a munka egyben az élvezet is…
Amint újra helyet foglaltam a kezembe vettem a füstölgő dohány rudat és megszólaltam:
- Szóval közös feladatot kaptunk. És mi lenne az?

[- Tudod, ez mindkettőnk számára igen előnyös…]

Miss W, as wildCat

Valamivel oldottabbá vált a légkör, miután megegyeztek, hogy az informális tegező formulát alkalmazzák az egymás közötti társalgás alkalmával.
Még mindig bódítóan meleg az idő, ennélfogva muszáj kissé kioldani a nyakkendőt, mert akármilyen nemes úr is az ember, ha meleg van, muszáj tenni ellene valahogy. Leginkább a ruhadaraboktól való megválás a legpraktikusabb megoldás…

Cathrina egyáltalán nem lepődik meg a bejelentésen, úgy fest, mintha már számított volna a dologra. Meglehet, hogy a Nagyúr jelezte már felé a dolgot, viszont a végszót James-nek kellett kimondania. Igazán örvendetes dolog, hogy immáron az egyszerű kolléga viszonyból társ viszony alakult ki.
- Tudod, ez mindkettőnk számára igen előnyös… -kezdi meg a magyarázatot, majd egy nagyot szippant a drága szivarból, mely különleges módon magától felizzott, mihelyt James ajkaihoz ért annak másik vége. –Hírnév, előrelépés, jutalom… s ezeken kívül még oly sok más egyéb előnye lesz annak, ha kooperálunk, kedves. –mosoly, majd teljes egészében füstfelhőbe burkolózik, mely a drága kubai szivarnak köszönhető.

Ezt követően leteszi a nő által odavarázsolt hamutál szélére, mely kifejezetten alkalmas vastagabb szivarok elhelyezésére is. Mikor letette a szivart, felegyenesedik a kényelmes fotelból és leveszi a fekete, egyedi tervezésű zakót, melyet immáron a szintén fekete, hosszú ujjú selyeming vált fel. A piros nyakkendő rendkívül jól mutat rajta, általános tapasztalat, hogy a nők valahogy jobban beindulnak a vörös-fekete párosításra, legalábbis ez James egyik fegyvere a sok közül.
Igazából minden nőt prédának tart, még akkor is, ha semmi olyan jellegű kapcsolat nem alakulhat ki közöttük.
Így hát a meglazított nyakkendő alatt kigombolja a legfelső gombot, azt úgysem olyan bonyolult dolog begombolni az indulásnál. Eközben arra lesz figyelmes, hogy Cathrina is feláll a székéből majd pár lépés megtétele után ügyeskedve megválik az elbűvölő fekete estélyitől…
- Öhm… csak nyugodtan… -reagál a nő szavaira, aki immáron háttal áll neki és igyekszik minél jobban felhívni magára a férfi figyelmét, pedig oly felesleges minden egyes mozdulat, mert ennél jobban már úgysem lehet, az első perctől kezdve száz százalékos figyelmet élvez a kisasszony, még akkor is, ha mindez nem tűnt fel neki eddig. Zavarba jöhetne a férfi, de mégsem.
- Igazán gyönyörű vagy. –hangzik a bók, mely bizonyára semmire sem elegendő Cathrina számára, de mégis egy lépéssel közelebb érezheti magát a férfihoz.
A falatnyi fehérnemű, mely voltaképp semmit nem takar, kifejezetten ilyen alkalmakra készült, hiszen elsődleges célja nem a kényelemben rejlik, hanem a csábításban. A harisnyatartóról nem is beszélve, de azt fontos szem előtt tartani, hogy nem áll ám mindenki tökéletesen, azonban Cat esetében minden perfekt. Igazi bombanő, nem véletlen hát, hogy annyi férfit csavart már az ujjai köré… James viszont nem lesz egy könnyű eset, de ez hátha feltűnt már a kisasszonynak is. Hiába a selyemből készült pongyola, voltaképp nem látja el eredeti funkcióját, mivel szint többet mutat, mint az előző kis ruhácska.
Cathrina… Cathrina…

Ismét elfoglalja a helyét az iménti ülőalkalmatosságban, kissé kényelmesebb zakó nélkül, lazított nyakkendővel, az tény, viszont minden nélkül sokkal jobb lenne, ezt a hölgyemény is aláírja bizonyára.
- Köszönöm, így tökéletes. –reagál az ajánlatra, majd odanyúl a füstölgő szivarhoz és ismét beleszippant, s pár pillanat múlva már áramlik is kifelé ajkai között az áttetsző füstfelhő.
Újdonsült társa a közös feladatról érdeklődik, azonban a Nagyúr még korainak tartotta feltárni előttük a kijelölt feladatot.
- Még nem tudom. Igazából minden. Mától kezdve minden egyes küldetést közösen kell végrehajtanunk. Azt ígérte, hamarosan elmondja, hogy mit tervelt ki kettőnknek, de azt javasolta, hogy… -hatásszünet, mindössze néhány másodperc, arra épp elég, hogy felkeltse a másik kíváncsiságát- … előbb barátkozzunk össze és ismerjük meg egymást jobban, mert a közös munka alapja a felek kölcsönös ismeretsége. –fejezi be végül a gondolatot, majd a szemközt ülő szépség tekintetét fürkészi valamilyen rejtett válasz vagy gondolat feltárása okán.

[- Ebben biztos vagyok]

Imádom az éjszakákat. Ilyenkor nincsenek szabályok, feloldódnak a korlátok és olyan dolgok történnek meg, amik nappal sosem következnének be, de még egyetlen ilyen eseményt sem bántam meg. Vajon ezen az éjszakán mi fog történni? Mert, ahogy haladnak a percek a hangulat egyre forróbbá válik, és ez igencsak az ínyemre való.
Hírnév, előrelépés, jutalom…
Remekül hangzik és főleg a jutalom… azt már ma éjszaka magaménak akarom tudni. Oh,milyen régóta vágyom már, egy ilyen kívánatos fogásra, egy igazi különlegesség lehet James, akit meg akarok kóstolni. És talán még azt sem bánnám, ha rászoknék, végül is társak vagyunk. És a társ viszony bizony, nem csak a munkára értetendő, főleg nem nálam.
- Ebben biztos vagyok – válaszolom és elmosolyodok én is akárcsak James.
Vajon az ő fejében milyen gondolatok járhatnak?
Leveszi a zakóját.
Ejnye James, ezek szerint hasonló gondolatokon merengsz, mint én?
Nagyon ínycsiklandozóan fest a piros fekete összeállításban, de nálam bizony ennél több kell. Egy vérbeli vadmacska nem támad akármilyen áldozatra, akkor sem, ha az direkt a legcsábítóbb öltözékét öltötte magára.
Bókol.
Oh, milyen kedves. De inkább cselekedne, mint beszélne, az sokkal inkább a kedvemre lenne. Igen, egyre inkább akarom végre a hálómban tudni. Még soha senki nem volt képes kikerülni a karmaim közül és ez alól James lesz kivétel.
- Igazán köszönöm – felelem neki – Te sem panaszkodhatsz, igazán megnyerő a külsőd.
Mintha csak udvariaskodás lett volna, úgy hangzanak a szavaim, pedig annál jóval több volt. Valóban fessnek találom, és a legszívesebben még kevesebb ruhában látnám, úgy sokkal tetszetősebb lenne a látvány. Bár tisztában vagyok vele, hogy Jamesben egy igazán nehéz esetett fogtam ki, de csak annál élvezetesebb lesz, mikor már nem lesz menekvés a számára.
Hmm… Szóval még nincs konkrét feladatunk. Nem is baj. Nem is baj. Igazán kecsegtető csak a gondolat, hogy innentől kezdve Minden feladatunk közös lesz.
Mikor egy néhány másodperces szünetet hagy, kíváncsian tekintek rá. Mit is javasolt a Nagyúr? Kevesen múlik, hogy elhagyja a számat egy kacaj. Szóval jobban ismerjük meg egymást… Felőlem semmi akadálya, alig várom, hogy jobban is megismerjem James Mirolt, kívül, belül…
Előrehajolok az asztalhoz, ahol lassan száll fel a kellemes illatú füstfelhő, az ott pihenő szivaromból. A pongyolám, amely nincs szorosra megkötve, enyhén előre esik a mozdulat következtében, de nem zavar, sosem zavartak az effajta apróságok, most pedig pláne nem. Játszunk, és ebben a játékban nincsenek szabályok, pont ez benne az izgalmas.
Ujjaim közé zárom a szivarom, és miután felegyenesedtem és beleszívtam, ahogy egy igazi nemes nőnek illik. Majd kacéran James szemeibe nézve megszólalok.
- És mit szeretnél tudni rólam? Talán fényt szeretnél deríteni a pletykákra?
A kérdést akárhogy értelmezheti, egyiket sem bánom. Ha akarja mesélek, ha akarja be is mutatom neki ki is vagyok…

[- Remek páros leszünk, abban biztos vagyok.]

Miss W, as wildCat

Éjszakák, hosszú forró éjszakák, melyek az ifjúkor édes emlékeit hozzák vissza napról napra, melyek a tinta színét játszó ég alatt zajlottak le, s mikorra a hajnal közeledtével eme tinta égszínkékké hígult, az álmok szertefoszlottak és minden ment tovább ugyanúgy, mint naplemente előtt, mintha az éjszaka meg sem történt volna.
Ilyen forróság volt azokon az éjszakákon is, de… nem… nem szabad…!
James, állj meg!
- Remek páros leszünk, abban biztos vagyok.
Hangzik a mélyen búgó, kellemes hang, mely hallatán nők ezrei borulnának térdre az imádott férfi előtt, hogy leróják kegyeletüket.

Már egyáltalán nincs zavarban, a csodás női test látványához hozzászokott már, nem egy nőt látott meztelenül flangálni előtte, s itt kell leszögezni, hogy Cathrina az egyik legjobb lenne az eddigi felhozatalból, azonban mindig valami visszarángatja, és nem teheti azt ami igazán szeretne, mégis itt szemközt vele a végzet asszonya, olyan kívánatos, mint még soha senki más és…
Egy hirtelen gondolattól, vagyis épp az iméntitől vezérelve fogja magát és föláll, majd… nem… nem Cathrina elé lép, hogy jobbját nyújtsa neki, majd végigsimítsa a darázsderekat, miután a tűztől vörösen izzó szempárba mélyeszti saját íriszeinek izzó tüzét… nem.
Az asztalkához lép, melyen a whisky, a jég és a gondosan leforgatott poharak vannak. Fogja a sajátját, majd újra töltené, de előtte…
- Whisky?
Kérdését követően a szépséges Cathrinára tekint, s amennyiben él a lehetőséggel, James odamegy hozzá és elveszi tőle a poharát, s talán egy kósza érintés is kerül a sorba, mely a nő bájos kis kacsóját érinti. Amennyiben nem, tölt magának jó fél pohárnyi italt, majd visszalép az imént elfoglalt kényelmes fotelhoz és újfent kényelembe helyezi magát.

- Nos, köszönöm… -válaszolja a visszaköszönő bókra, s tudja jól, hogy őszinte volt a nő részéről. Elmosolyodik, majd hogy megakadályozza a túlzottan idilli csend létrejöttét, fogja szivarját majd jó nagyot beleszippant, igazi mámor olyankor, mikor szétárad a testben az íz és az érzések színes kavalkádja teszi olya élvezetessé az egészet, olyan mint egy gyönyörű nő.
Óh, mily szerencsés valaki, hogy egyszerre mindkettő rendelkezésére áll…
James, a szerencse fia, mondhatnák kollégái, akiknek korántsem úgy alakult az életük, mint Mr Mirolé.
A lazára kötött pongyola és a kecses mozdulatok mind egy szálig azt suttogják, hogy „gyere James, gyere közelebb hozzám…” Mocskos kis játékok ezek, mégis rendkívül izgalmas minden egyes perce, minden egyes mozdulata. Egy kéjes mosoly vagy pillantás elegendő ahhoz, hogy levegye a lábáról az elismert halálfalót, s mintha az egyre csak múló idő feledtetni kezdené vele, hogy mi is volt jövetele eredeti célja. Nincs bűbáj sem átok, mindössze annyi, hogy egy elbűvölő fekete démon az, aki képes mindezt kiváltani a férfiból.
- Nem érdekelnek a pletykák. Téged sem kellene, hogy érdekeljenek. –javasolja nyugodt hangon, majd lassan előrehajol, hogy a porrá égett dohányt gondosan leüsse a füstölgő szivar végéről. – Egyébként… Mindent.
Fekete zakóját ugyan levette már, viszont szintén fekete mellénye – mely az öltöny fontos tartozéka – még továbbra is rajta van, s ennek a zsebében lapul az ezüstláncon csüngő antik zsebóra, mely barátságos ketyegéssel jelzi a rohanó idő múlását. A férfi mellénye zsebéből kiemeli az órát, majd egy könnyed mozdulattal felnyitja annak érdekében, hogy láthassa a számlapot, melyet a díszes előlap rejt el a kíváncsi szemek elől.
- Talán mennem kellene…

[- Igen, köszönöm]

Semmi kétségem a felől, hogy a Mirol-Wolls párosítás remek ötlet volt. James hiába egyben olyan mentorféleségem is, hisz az én stílusom korántsem diszkrét, amihez tény és való, hogy kell valaki, hogy visszafogjon, de ugyanakkor James is sokat tanulhat ám tőlem. Hisz mégis csak az első húsz legkeresettebb gyilkosok közé sorolják a "Fekete Özvegyet". És a mai napig fogalma sincs senkinek a gárdán kívül, hogy vajon kit is rejt az álnév. Ki is gyanakodna rám? Egy kiscica szemekkel tudó néző fiatal nőre, aki képes a bajbajutott kisasszony szerepkört is briliánsán alakítani.
Hirtelen áll fel James, de ahhoz hogy engem meglepjenek, több kell, ennyi nem elég. Még a fejemet sem emelem meg, úgy nézem mi is lesz a következő lépése, de le nem venném róla szemeimet. Azt soha.
Elsétál mellettem. Oh, még csak hozzám sem ér, milyen kár. Pedig már ideje lenne az ő részéről is egy kicsivel több láng. Hol az a férfi, akiről annyit hallottam?
- Igen, köszönöm - válaszlom a kérdésére.
És miközben nyújtottam a felém faragott kristályt, hogy átvegye tőlem, szinte érezhetetlenül, hozzá ért a kezemhez. Aprócska érintés volt, akár érzéki csalódás is lehetett volna a részemről, de hideg bőrömet szinte perzselte az ő forrósága, aminek köszönhetően azonnal végig futott a borzongás a testemen. Ah…Mégis csak tud valamit ez a férfi.
Egy csábos mosoly a bókomra. Igazán megnyerő, kár hogy nem tudja takargatni, hogy nagyon jól tudja magáról, mennyire vonzó. De szeretem az ilyeneket. Akik tisztában vannak adottságaikkal vissza is élnek vele, de mégsem kérkednek, csak egyszerűen kihasználják, amit a természet adott nekik. Hisz az élet már csak ilyen, azzal kell gazdálkodnunk amink van, és ha jól használjuk, akkor még többünk lesz.
Előre dől, és egy pillanatra felmerül benne, hogy talán ebből a mozdulatból több is kisülhet, de megint csak csalódnom kell. Ejnye James, miért nem szerzel nekem egy kis örömöt?
Mindenre kíváncsi… Hmm… Vajon valóban meg akarja ismerni a meztelen Cathrinát? Ha a testemről van szó, bármikor állok a rendelkezésére, de a lelkem… az meg úgy sem létezik. Egy démonnak olyanja nincs.
- Nem gondolod, hogy az még túl friss a kapcsolatunk, hogy eláruljam a legféltettebb titkaim? – kérdezem játékosan – De jó legyen, egyetlen apróságot megsúgok neked, de nem áruld el senkinek – és közelebb hajolok hozzá, mintha egy titkot akarnék megsúgni neki – A pletykák valóban igazak – és csak egy kihívó tekintet.
Szórakozom.
Tudom mik terjengenék rólam, és be kell valljam élvezem. A csábító démon, akinek élve még egyetlen férfi sem szabadult a karmai közül. Azért az elég szánalmas, hogy pont olyanok mondják ezeket, akik már megízlelhették a csókjaim ízét, de a férfiúi büszkeség határtalan… és röhejesen szánalomra méltó.
Szóval menni készül. Oh a kis balga, hát fogalma sincs hogy tőlem csak akkor szabadulhat férfi ha azt én akarom? Még akkor is, ha nagy James Mirolról van is szó. Soha nem kaptam még nem leges választ egyetlen felkérésre sem, és bizony ez ma éjszaka sem lesz másképp. Én leszek az aki az útjára bocsátja, nem pedig fordítva.
Felállok, hogy ezzel is jelezzem, ha akar, távozhat, nem fogom visszatartani. Az persze más kérdés, hogy mi is jár valójában a fejemben, milyen ocsmány kis tervet eszeltem ki az ellen, hogy forduljon a kocka és én legyek az aki a végén közölheti: ideje lenni menni...
Vagy ki tudja? Még az is előfordulhat, hogy macska-egér játék ami jelenleg zajlik köztünk, ahol a szerepek folyamatosan változnak, még kellemesen is alakulhat. Vagy inkább hagyjuk a bennünk izzó szenvedélyt egy következő alkalomra és mondjak ellen önmagamnak, megcáfolva a pletykákat? Hmm... Igazán kecsegtető ötlet. Egy nő, aki végre mer nemet mondani a hírhedt nőcsábásznak.
- Remélem, minél hamarabb találkozunk - mondom kacéran - hisz akármilyen találkozó lesz, biztosan élvezni fogom - nézek rá kihívóan.
Akármi vár ránk a következő alkalommal, igazán élvezetes lesz, hisz ha éppen egy feladatot kell teljesíteni, akkor azért, ha éppen valami más, valami, ami csak felnőttekre tartozik, akkor pedig azért... Alig várom.
Szándékosan köszöntem már szinte el. Ha menni akar, menjen, nem tartom vissza, de a búcsúnál ráfogom venni a maradásra és akkor...
Élvezem ezt a kisjátékot. Ahogy szórakozgatunk, ahogy a másik határait feszegetjük, ahogy apróságokkal próbáljuk csábítani a másikat, de egyikünk sem adná be a derekát. Rólam köztudott, hogy a testem a legnagyobb fegyverem, Jamesről pedig, hogy nem csak nem veti a meg a nőket, de még neki sem akadt olyan áldozata, aki ne alélt volna a karjaiba. Most pedig két kegyetlen mágus próbálja felhasználni a másikkal szemben a csáberejét. Vajon ki fog győzedelmeskedni? Vajon melyikünk lesz az aki, végül hamarabb adja fel ezt a kis kimondatlan csatát? A legcsodásabb az lenne, ha döntetlen lenne.
Nem jellemző rám, hogy hasonló kompromisszumot kössek, de Jamesben van valami, ami talán még ezt az áldozatot is megérni, hogy egyenlő félként kezeljem.
Kikísérem vendégemet az ajtóig, hisz ha már onnan jött... (ha esetleg a kandallón át akarna távozni, akkor természetesen odáig) és mielőtt útjára bocsátanám, megteszem azt az egyetlen lépést, ami a ma estéből nem hiányozhat. Aminek köszönhetően elérhetem, hogy én nyerjek. Az természetesen meg sem fordul a fejemben, hogy James talán elutasítana, az nem történhet meg. Túl sok aprósággal csigáztam már a fantáziáját, és hát ő csak egy férfi...
Könnyedén s elegánsan lépek oda hozzá, hogy ideje se legyen reagálni és netalántán elutasítani. De azt minek is tenné? Egy főnyeremény vagyok. Ujjaim puhán tapadnak az izmos férfi mellkasra, melyet több réteg ruha véd, nehogy ragadozóként belevájhassam a körmeimet. Enyhén lábujjhegyre állok, hogy egy szintre kerüljenek az ajkaink és érzékien csókolom meg, egy pillanatig az alsó ajkait harapdálva majd majd a felsőket, hogy aztán egymásba forrhasson a két száj.

[- Én is alig várom a következő találkozást.]

Miss W, as wildCat

Miután kimondja a távozásra utaló szavakat, igencsak meglepő dolog történik. A nő mintha szemrebbenés nélkül beleegyezne a dologba.
James megérzései pedig soha, de soha nem csalnak, érzi a nőből áradó tüzet és azt, hogy legszívesebben a férfi karjaiba vetné magát. De akkor mit jelentsen ez? Ez a nő egy kész rejtély. Pedig sosem jelentett problémát James-nek, hogy megfejtse a nőket, többnyire néhány pillanat az egész. Pár elhintett bók és egy cinkos pillantás és kész. De… Cathrina teljesen más. Bizonyára az lehet az oka, hogy ők ketten James-szel túlságosan egyformák, ami attól függetlenül nem jelent problémát, épp ellenkezőleg.

Egy utolsót szív a drága Kubaiból, majd a csikket a hamutálba nyomja. Ezt követően az utolsó pár kortyot pedig megissza az egyébként sem túl sok whiskyből, mely még a pohár alján maradt.
Tompa koppanás és a jégkockák tánca hallik végül, mikor az üresen tátongó poharat a hamutál mellé helyezi.
Begombolja a fenti gombot a szatén ingen, majd szorosabbra húzza a nyakkendőt, ahogyan annak lennie kell. Feláll a kényelmes fotelból, majd pár lépést tesz a kanapé irányába, ahová előzőleg tette a nadrághoz tökéletesen passzoló zakót. Ezt is felveszi, ugyebár a kompozíció csak úgy teljes.

- Én is alig várom a következő találkozást. – válaszol kissé késve az elhangzott szavakra. A kacér mosolyt is viszonozza egy kísértetien hasonlóval, ám felettébb sármos mosoly, azt meg kell hagyni. Ezt veti be, mikor meg akar szerezni egy nőt. De most már tudja, hogy nyert ügye van még akkor is, ha a nő könnyen beleegyezett az elválásba. Nem kell mohónak lenni, szép lassan kell megközelíteniük egymást.
- … és semmi kétségem afelől, hogy rendkívül élvezni fogjuk. A közeljövőben úgyis össze kell futnunk, hogy megbeszéljünk ezt-azt. Ha ráérsz, nézz csak be hozzám. Általában otthon tartózkodom, kivéve persze, ha munka van.
Cathrina is követi őt a kandalló felé, ugyanis ezúttal a könnyebbik távozási módot használja.
Remek házigazda, kikíséri a vendégét. De lehet, hogy csak a búcsúzás végett teszi.

Megáll a kandalló előtt, botját jobbjában tartja, s már mondaná a búcsút intő szócskát, azonban a kisasszony megelőzi. De még hogy!
Nem a szavak a fontosak e pillanatban, hanem az érzések. Az ajkak eggyé forrnak néhány röpke másodperc erejéig, a keze akaratlanul is a kecses derékra vándorol, melyet csupán egy vékony selyem takar. Kedve lenne most más egyébhez is de nem szabad telhetetlennek lenni.  S végül az érzéki csókot lezárva egy cinkos mosoly kíséretében egy utolsó pillantás erejéig még visszatekint a démoni szépségre s egy hangos pukkanás következtében eltűnik a kandallóból, és egy zöldes fény emlékeztet csupán arra, hogy az imént még valaki itt volt.
- Megvagy. – mondja elégedetten, majd lenyomja a díszes ezüstkilincset és belép a Mirol-kúria előszobájába.

Köszönöm a játékot! <33 Alig várom a következőt! 

Két napja.
Két teljes napja történ, hogy az életem gyökerestül megváltozott. Hogy a szüleim meghaltak és, hogy a nagybátyán, Jo is cserbenhagyott. Azt ígérte eljön ide, hogy később lebeszéljük a dolgokat. A jövőmet. De nem jött. Talán elrémisztette a gondolat, hogy ezen túl ő a gyámom? Fogalmam sincs, mindenesetre az ő eltűnése egy újabb roppant aggasztó tényező a szüleim tragikus halála mellett. Még mindig nem tudtam kiheverni. Még mindig órákat sírok naponta bátyám vállán, s disznó módon zabálom a csokoládét orrba, szájba. Nem tudom mi lesz ebből. Vagyis igen, plusz tízen pár kiló súlyfelesleg, de az most nem lényeg.

A Hilton szállóban vagyunk Brandonnal, már két teljes napja, Azóta, hogy az éjjeli, utcai találkozásunk óta besétáltunk ide. Elég ramaty állapotban voltam. Piszkos ruhában és smink nélkül. Az utóbbit egy mugli bárban lemostam, még útközben. Most egy hálóköntösben, alatta egy tanga bugyiban és egy melltartóban feszítek. Az erkélyen állok, a korlátnak támaszkodva s figyelem az alattunk elterülő várost. Nem tudom, hányadik emeleten lehetünk, még nem számoltam, de mindenesetre igen magasan. Ha most például leugranék, azzal a céllal, hogy véget vessek drága és becses életemnek, egészen biztosan sikerrel járnék. De nem akarok. Egyelőre nem, még ha minden kilátástalannak látszik is, nem futamodok meg, nem az a fajta vagyok, aki feladja, úgy vélem, akik ismernek, azok tudják ezt.

A húszas szobát foglaltuk el. A nászutas lakosztályon, s mindez azzal jár, hogy egy ágyban kel aludnom bátyámmal, mi több, egy fürdőszobát is használunk, ami számomra eléggé szokatlan, ugyanis otthon kettő volt. Az egyik az enyém, a másik a többieké. De most, hogy osztozkodnunk kell, sokkal rosszabb. Mindegy, majdcsak kiírom. Remélem, bátyám nem folyamodik több bénázáshoz, mert különben az erkélyen alszik ma este. Igen, miatta kerültünk ebbe a lakosztályba. ,Mert valami rosszat mondott vagy mit tudom én és ide raktak. Nem baj, elégedett vagyok az ellátással és nem igazán baj az sem, hogy egy ágyban kell aludnunk, csak az a rohadt fürdőszoba.

Elfordulok az éjszakai, csillagos égtől, majd selyem pizsimen kicsit igazítva a francia ágyhoz sétálok. Persze kecsesen, mintha egy divatbemutatón lennék. Nem tudom, hogy vagyok képes még most is erre, de már megszoktam.  Mindig így járok és lám, egyik pasinak sem volt még ellenvetése. Ne is legyen, mert én így vagyok jó és kész. Nem vagyok hajlandó változtatni egyikük kedvéért sem. Bízok annyira a saját ízlésemben, hogy tudjam, ami nekem tetszik, az tetszik nekik is.
Hátat fordítok az ágynak, majd nagy szusszanással ledőlök rá és szemem becsukva relaxálok egy kicsit. Jól esik, sőt, istenien.

*-Emma-*

Két teljes, hosszú, fáradságos nap. Már két napja hogy meggyilkoltam a szüleimet, hogy Emma szomorú, hogy a Hilton szállóban lakunk. Sokat gondolkoztam, mi is legyen ez után, főleg a gyámság miatt. A húgom kiskorú, így a családból a legalkalmasabb nagykorú lesz automatikusan a gyámja....és ez ne én vagyok. Van lakóhelye, mely megfelelő Emma ellátására, s a munkája is kiváló. Jo bá' az, aki Emmáért felelős ezek után elvileg...
Nem engedem, hogy az a bolond harmincéves Emmát elvegye tőlem!
Hangos pukkanás.
A fülledt meleg levegő megcsapta arcomat. A Hilton szálló melletti koszos, kis sikátorba hoppanáltam. Kezeim zsebre vágva a ballonkabátban, elegáns kalap a fejemen. A kezemmel érzem a véres, hideg acélt, ami a kezemhez nyomódik. Normál tempóban elindultam a szálló felé.

A szálloda folyosója, hallja üres. Mennyi idő lehet? Akár már éjjel egy is. Emma valószínűleg már alszik a franciaágyunkban. Igen, mert a nászutas lakosztályt kaptuk meg, de nem fontos, így is meg vagyunk. Nem terveztem huzamosabb ideig itt lakni, csak amíg nem találok házat, vagy lakást, ahol ketten élhetnék a húgommal.
Elintéztem, hogy én legyek a gyámja Emmának. Megvesztegetéssel? Imperius-átokkal? Nem. Simán eltöröltem a föld színéről, kedves Jo bácsit. Azonban most már alaposabban végeztem a munkám. A holtestet egy mugli-konténerbe dobtam. Majd egy mugli megtalálja és hívna a rendőrséget, akik nem találnak majd semmi nyomot. Ugyanúgy végeztem el a gyilkosságot, mint a szüleimnél. Az átok, s kis figyelem elterelés a késemmel. Még nem tudom, hogy fogom beadni Emmának a  történteket. Majd a minisztérium felhív, akár a mugli, akár a varázsvilági. Újabb három sor sírás, és el van intézve.

Lassan nyitok be a húsza számú lakosztályba, csendben, nehogy felébresszem a lányt, aki nyilvánvalóan bent alszik.
Nem aludt, még csak lakosztályban sem volt. Kis keresés után megtaláltam, az erkélyen.
- Szia Em, gyorsan megyek fürödni, kimerített ez a nap- azzal sarkon fordultam, s megcéloztam a fürdőszobát.
Igazából, csak magyarázkodni nem volt erőm, így gyorsan megléptem előle.
Bár a fedősztori már megvolt, amivel kimentem magam a késői mászkálás alól. Tulajdonképpen nem is alibi, sőt igaz is. Elintéztem, hogy a szüleim tetemét vonszolják el a házból. Még se rohadhat a hálószobában a két hulla.
Gyorsan ledobtam magamról a ruhákat, s a zuhany alá dobtam magam.  Egy öt perc forró tusolás után, a zuhanyfüggönyt elhúzva kiléptem a csúszós csempepadlóra, azon belül egy kis lábtörlőre. Körbenéztem az apró fürdőben, s nyugtázta, hogy törülköző kinn maradt a komódon.
Reménykedtem, hogy Emma, még kint van az erkélyen, de sajnos csalódnom kellett. Kilestem az ajtó mögül, s már az
ágyon feküdt a köntösében, lehunyt szemmel. Alszik vajon? Egy kicsit nézegettem, de aztán úgy döntöttem, alszik. Kiléptem a nappaliba Settenkedve, amilyen zörejmentesen csak lehet, anyaszült meztelenül az erkélyajtó melletti komódhoz sétáltam- ami persze, hogy a szoba túlsó végében volt.
Nem volt rajta a pamutanyag, így kihúztam az alsó fiókot, amihez egy hangos nyikorgás társult. Felkaptam a fejem, s Emmára néztem, hogy ellenőrizzem: vajon felébredt-e?

Hm. Milyen jó, egy fárasztó nap miután elnyúlni, itt a franciaágyon, melyet a szállodai dogozók mostak tisztára. Hangosan felszusszanok, majd elhallgatok és végiggondolom az eseményeket, ismét. Jo bácsi eltűnése, anyám és apám halála, Brandon titokzatossága és egyéb apróságok. Még a női problémákra is kitérek, melyeket havonta egyszer kell figyelemmel kísérnem, majd egy mosollyal nyugtázom, hogy még két hetem van hátra, míg be nem köszönt vér néni, addig is megpróbálom élvezni, hogy nincsen. Mostanában nem igazán tudom élvezni a dolgokat, az életet, de az, hogy a szüleim meghaltak, nem jelenti azt, hogy nekem is meg kell. Nem, folytatnom kell az életem, úgy, ahogyan eddig elképzeltem. Igaz, a szüleim nem lehetnek jelen az esküvőmön, mely a világon a leges legszebb esküvő lesz, de ezen nem tudok változtatni, megtörtént és kész.

Hirtelen nyikorgást hallok és felkapom a fejem. A másik irányba fordulok, ám azonmód megbánom. Brandont látom ott és nem is akárhogy. Úgy, ahogyan soha életemben nem akartam látni. Pucéran. Egy kobak, csinos arc, izmos felsőtest és karok, kockás has, szőrös virsli, tojások és a combok. A többit nem látom az ágytól, ám már ez is túl sok volt. Bárcsak visszacsinálhatnám. Bárcsak ne nyikorogna ennyire az a rohadt szekrény.
- Az isten szerelmére Brandon húzz már magadra valamit!! – kiáltom, miközben tüntetően elfordulok, és az erkélyhez szaladok, hogy még a közelébe se legyek a virslis tojásoknak. Nem akarok többet látni. Eléggé gyomorforgató volt a saját bátyámat így látni.

Óvatosan hátrapislogok.
- Ugye már van rajtad gatya? – kérdem fennhangon, majd ismét London felé fordulok. Igyekszem kiűzni fejemből a látványt, mely bizony mély nyomot hagyott bennem, s mellyel az elkövetkezendő éjszaka folyamán rémálmondi fogok. Én ehhez még nem vagyok túl idős. Nem. Legalább tíz évig nem akarok több ilyet látni. Fúj!

*-Emma-*


Emma felkapja fejét, s máris felém fordul, a szeme majdnem azonnal férfiasságomra téved, s rémült, kikerekedett szemmel, rám förmed.
Lazán- nem foglalkozva a gyerekes viselkedésével, melyet az imént tanúsított- kihúztam a fiókot,s kivettem egy pamuttörölközőt a mélyéről, és szép lassan derekamra csavartam, mintha még nem látott volna...
Mire visszanéztem, már háttal volt nekem. Nem tudom mit kell drámázni, látott egy jó férfi testet, mi ezzel a gond? Az erkélynél áll, így mellé battyogok, s könnyedén odalököm neki.
- Nincs...- kis szünet- törölköző van rajtam.
Széles mosolyra húztam a szám. Rettentően közel álltunk egymáshoz, talán annyira mint amikor összeölelkeztünk. Most már halkabbra fogtam hangom- Miért, zavar?- már jobb híján suttogom.
Újabb széles mosoly, s eltávolodok tőle, majd levágtam az ágyra magamat, ügyelve hogy ne villantsak. Megelőzöm a visítást. Karomat a nyakam mögött összefűzöm, s kényelembe helyezem magam.
- Na és mit csináltál egész nap?- érdeklődtem, hamar elmentem itthonról elintézni az "ügyeim". Csak reméltem, hogy nem szólt valaki másnak, a csitri barátnői közül. Mert akkor kénytelen lennék "megkeresni" a barátait, és kicsit unom már a gyilkolászást...

Hátrapillantok és hirtelen felugrok.
- Brandon, Merlinre! Tudod, kit ijesztgess… - a mondat végét választékos, hozzám méltatlan és szokatlan káromkodással halmozom el, csak, hogy bátyám is rájöjjön, elégé kivagyok és most már baromira nincs kedvelem ilyen idióta játékokra, már ha valóban direkt csinálta.
Törölközőben. Az egy fokkal jobb, bár még mindig azt jelenti, hogy meztelenül van, csak éppen valami eltakarja a virslit meg a tojásokat, amit én, egyáltalán nem bánok, sőt, kifejezetten örülök neki, hogy megszabadultam a rémképtől.
Hogy miért zavar? Még kérdi?
- Talán mert a bátyám vagy és, talán mert egyáltalán nem számítottam rá. – rivallok rá, megfordulva, hogy jól lássam arcát. Szigorúan a szemébe nézek, majd, hogy ne kelljen felsőtestét bámulnom ismét a gazdagon kivilágított város felé fordulok.

Hogy mit csináltam? Semmit. Csak a mugli tévét néztem és olvastam, no meg sírtam egy sort és aludtam is egy keveset, még kora délután. Enni nem sokat ettem, de ez nem számít, úgy is rám fér a fogyózás. Olyan dagadt lettem az elmúlt napokban, hogy az már elképzelhetetlen. Vagyis számomra az. Sosem gondoltam volna, hogy megütöm a hatvanat.
- Semmi különöset. – mondom hanyagul, majd remélvén, hogy már felöltözött, megfordulok.
Nem, sajnos tévedtem és még mindig törölközőben feszít. Vagyis fekszik, az ágyon. Még jó, hogy ezúttal figyelmesebbnek mutatkozott és ügyelt arra, hogy a kivillanó részeket tökéletesen eltakarja, amiért, őszintén szólva nagyon hálás vagyok.
Felé lépek, bizonytalanul és megkérdezem.
- Na és te? Hogy telt a napod? – kérdem, Jo bácsira gondolva, hátha Brandon tud valamit a dologról, bár kifejezettebben nem beszéltem neki az öregről.

*-Emma-*


" ...mert a bátyám vagy..." És akkor? Komolyan mondom, nem tudom mi a baja, nincs benne semmi extra. Mármint bennem van, csak a helyzetben nincs. Röhejes a húgom viselkedése.
Ahogy levágom magam az ágyra a hátamra beleáll -valószínűleg- egy rugó, mire fájdalmas szisszenést hallatok. És még ez a luxus-nászlakosztály. Mi lett ebből a világból? Már egy normális szállodát sem lehet találni, pedig igazán adhatnának jobbat is annyi pénzért.
Már lassan hunynám be a szemem, hogy ellazuljak az egész napos mászkálástól, de Emma kizökkentett a relaxációból. Nem hibáztatom, hisz' én kérdeztem mit is csinált. A szokásos "semmi különöset". Persze, mit lehet csinálni, egy nappali méretű szobában egész nap? Pontosan, semmi különöset!
Az én napi programom nem volt viszont "zökkenőmentes". Túl sok részletre kellett figyelni. Plusz el kellett intéznem a gyámsági papírokat. Nem szándékozom még elmondani Emnek, Túl feltűnő lenne, hogy tudok Jo-ról. Hagyom, hogy maga boruljon ki, s ömöljenek belőle a szavak, úgy sem fogja magába fojtani, túl sok az érzés benne. A sok év alatt megismertem a húgom lelki világát. Várok, míg nem maga fogja elpanaszolni bánata okát.

Öngól. Totális öngól. Megkérdeztem mit csinált, Ő pedig visszakérdez. Öngóóóól. Habár biztosan előbb vagy utóbb, de ártért volna. Nem ijedtem meg, már kidolgoztam az alibimet.
- Egész délelőtt lakáshirdetéseket válogattam, nézegettem, egészen kettőig. Feladtam a keresést. Egy normális lakás sincs. Te mire gondoltál? Vagy milyen félére?- kérdezem ártatlanul. Nem akarom túlzásba vinni a mesélést, gyanús leszek akkor. Nem teszek semmi kitérő mozdulatot, maradok a helyemen, s csak nézek a rokonom szempárjába, még csak nem is kerülöm azokat.

Bátyám szemébe nézek, s próbálom kiolvasni, megfejteni érzelmeit. Kíváncsi vagyok, vajon hogy éli meg ezt az egészet, s hogy vajon igazat mond-e vagy nem. Kitelik tőle, hogy hazudik, nagyon is, hiszen valódi kilétét is titkolja előlem, ezek a kis dolgok pedig jócskán eltörpülnek a halálfalósága mellett.
Hogy milyen lakásra gondoltam? Hát őszintén szólva ezen még nem gondolkoztam. Pedig már éppen ideje lenne, csak egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy el kell költöznünk.
Szomorúan ránézek, majd közelebb lépkedek és lehuppanok mellé a kényelmes ágyra. Az ablakot nézem, majd válaszolok előbbi kérdésére.
- Hát még nem tudom. Nekem mindegy, csak legyen benne kettő fürdőszoba, meg elég hely, két ágynak. – célzok, finoman, a mostani körülmények kellemetlenségét megjegyezve, hátha sikerül egy kis bűntudatot ébresztenem benne. Igen, miatta vagyunk ebben a rohadt szobában.

Felállok, szépen lassan, s a sarokban álló, lapjára fektetett táskámhoz vonulok, melyből aztán kiemelek egy tiszta fehérneműt és teszek pár lépést a fürdő ajtaja felé. Vetek egy utolsó pillantást bátyámra, közlöm vele szándékaimat, majd az ajtót magam előtt kitárva belépek a fehérre festett, tisztaságtól csillogó fürdőszobába.

::köszönöm a játékot

*-Emma-*


Szerencsémre Emma leszállt a témáról, s elrohant a fürdőbe. Lehunytam a szemem, s "átnéztem" a gondolataim.
Nem tudja...Én sem... Ma nem nézegettem hirdetéseket, így nem is találhattam. A mai nap egy újabb veszteséget okoztam Emmának. Jo bácsinak vége. Úgy végezte, ahogy a szüleim, majdnem egy érdek miatt. Bár Jo-val nem akartam végezni, szándékom sem volt. Szerettem -már amennyire lehet- de túl korán öregedett szenilis bolond volt. Muszáj volt, nem engedhettem, hogy egy ilyen kezébe jusson Emma. Neki a legjobb kell, ahol biztonságban lehet, s nálam jó helyen van. Én megtudom védeni mindentől, de ezt a feladatot egy bolond nem tudná elvégezni. S a veszekedés csak elnyújtotta volna a vitát köztem és Jo között, így megspórolva az időt, energiát, aggodalmat, elintéztem. A minisztérium hamarosan értesít a haláláról, pár nap, vagy akár pár óra...

Felpattantak a szemeim. Eszembe jutott valami. Valami részletet kihagytam, elsiklottam felette botor módon.
Felugrottam az ágyról, a komódhoz rohantam, kirántva a fiókot, az a földre zuhant hatalmas ricsajjal. Kikaptam belőle a szükséges ruhadarabokat, magamra kaptam őket, s a fiókot otthagyva egy kis asztal elé siettem. Zsebre tettem a pénztárcám, késem, s minden kellő eszközömet.
Hogy lehettem ilyen ostoba, és felelőtlen?! Muszáj elsimítanom... Ki kell küszöbölni a hibám következményét, mielőtt még túl késő lenne...

Magamra húztam szürke pulóverem, s kisietek a szállodai szobából. Nem érdekelt jelenleg Emma, majd kimagyarázom valahogyan...
Átvágtattam a kihalt, csendes folyosón, s a sötétségbe boruló hallon, s az előtérben kötöttem ki. A recepcióshoz csörtettem, s parancsoló hangnemmel a nőhöz szóltam.
- Mondja meg a húgomnak, hogy semmi bajom, majd jövök. Rendben? A húszas szoba. Megjegyezte?!- egy zavart bólintás után faképnél is hagytam. A tolóajtón kisietek, s meg sem állok a sikátorig. Ott felhúzom pulóverem ujját, s egy gyors pillantást vetek a tetoválásra. Sóhajtok.
Remélem még nem késő...
Pukkanás.

Köszönöm a játékot!

[-Felkérhetem a következő táncra?]

˛A francia véla-csoda részére¸

Szentivánéj.. amikor kívánságod valóra válik..

Csak nekem nem. Már nem tudom hanyadik év, amióta ugyanazt kívánom és természetesen nem történik semmi.. Nem is tudom mit várok egy álarcosbáltól. Jól is néznék ki, ha egyszer csak elém állna egy herceg és felkérne táncolni..
Már lassan tradíció, hogy anyámmal eljövünk a Hiltonba, az éves szentivánéji maskarásbuliba. Lefutjuk a szokásos köröket az ismerősökkel, akiket a hátunk közepére kívánunk. De nincs mit tenni, újra be kell illeszkedni a rég nem látott társaságba, újra fel kell venni a fonalat. Mosolygunk és leplezzük, hogy apám mivolta miatt kellett menekülnünk. Újból az aranyvérűek seggét nyalni, hogy ne fogjanak gyanút és közben ocsmány módon takargatjuk a "szennyest". A  "szennyest", aki nélkül már nem élnénk.
Anyám szerencsére nem hozta most a Szőkét. Ezért jöttem el idén is. Jó, hogy végre tudtunk beszélgetni kicsit. Még mindig nem akarok hazamenni. Nem akarom látni őt. Az utam innen is Roxfortba fog vezetni.

Nézzük a táncoló tömeget. Szeretjük együtt kibeszélni az embereket. A stílusérzékemet tőle örököltem, ennek megfelelően vele tudok a legapróbb részletekig kivesézni valakit. Idén is csupa ízléstelen habos-babos ruhák. De vannak kivételek. Egy-két nő úgy öltözött fel, mintha egy 18. századi francia bordélyházból menesztették volna. Fő a változatosság.
De megakad a tekintetem egy fura alakon. Fura.. valahogy túl tökéletes. A ruhája, a mozgása, a lépései annyira könnyedek és légiesek, mintha balett táncos lenne. Sokáig követem a tekintetemmel. Bár nem érdekelnek a nők, de vannak olyan csodálatos teremtmények, akikért rajongani tudnék. Az illatáért, a gesztusaiért, a stílusáért, de legfőképpen a  nőiességégért. Talán írigykedem ilyenkor. Ha nem férfi testtel áldott volna meg az ég, talán én is ilyen lennék? De így még csak jelét sem szabad adjam a nőiességemnek. És szerencsére nem is adom. Egyszerűen csak a ruszki különcöt látják bennem.

Szeretem a bálokat. Szeretem a pompát, de legfőképpen táncolni szeretek. Még ma este nem kértem fel senkit. Nem volt senki, aki megérdemelte volna, hogy megpörgessem. Rájöttem, hogy erre a csodálatos lényre vártam egész este. Igaz, hogy csak a 17-et töltöttem be és ő biztos, hogy pár évvel idősebb nálam, de a pubertás koron már jóval túl vagyok. És szerencsémre vagy nem, elég érett férfinek látszom. Így talán nem fog viszakozni, hogy kis taknyos vagyok.
Most van vége a táncnak, megyek és lekérem.
Elnézést kérek anyámtól, majd magabiztosan elindulok felé. Finoman megfogom a selymes kezét és telt orgánummal megkérdezem:

-Felkérhetem a következő táncra?