Hilton szálló

~ Az orosz sármör~

- Deh Billy!
- Nem Fleur, menjél csak el, érezd jól magad, nem szeretnélek gátolni!
- De 'át nélküled nem olyan jóh!- nyafogott csilingelő hangon.
- Mész! Nincs vita!- bár a férfihang szigorúságot árasztott, Fleur megtalálta benne a szeretetet.
- 'Át jó!- egyezett bele végül, s egy gyengéd csókot lehelt vőlegénye arcára, és elengedte.

Dühös kopogások hallatszanak, minden egyes lépés alatt. Fleur dacosan mégis hálásan lépked a göcsörtös járdán. Nagyon örült, hiszen imádja a bálokat, a csillogást, a pompát, a táncot, az estélyi ruhákat. Jó maga most nem báli ruhát húzott, hanem egy elegánsabb rózsaszínt. Hajával nem sokat bajlódott, végül csak laza kontyba kötötte fel, s két fülbevalót vett fel, nyakát szabadon hagyta, és egy halvány rózsaszín magassarkút húzott lábaira. Izgatottság töltötte el, akárhányszor belegondolt, milyen dallamos lesz a zene, uralni a parkettet.
De bosszankodott, hogy vőlegénye egyedül hagyta. Akárhányszor alkalmuk volt elmenni egy rendezvényre, vagy bálra, Billy nem habozott elvitte Fleurt, mert tudta, hogy imádja. De most nem tudott elmenni, de szörnyen bántotta a dolog és úgy döntött elküldi menyasszonyát, hadd szórakozhasson, de persze Fleurnek ez nem volt ínyére, mégis kivel fog táncolni? Majd egyedül keringőzik a parketten...

A Hilton szálló elé ért, ahol a rendezvényt tartották. Álarcos bál, "alkategóriái" egyik kedvence volt. Be is szerzett korábban már egy ezüstös álarcot, s ha már van alkalom, miért ne venné fel? Bár feltűnését nem tudja elrejteni, de legalább arcát felismerhetetlenné varázsolja.
Belép a szállodába, nem kell sokáig keresgélnie, a bált pontosan a hatalmas előcsarnokban rendezték. A falakhoz több svédasztal is volt tolva, ahol mindenki kénye-kedve szerint falatozhatott, a finomságokból. Az egész termet teleaggatták ezüstös szalagokkal, a függönyök hófehérek, az ember Jégországban is érezhetné magát, ha nem lenne ennyire fülledt a  levegő a teremben. Zsúfolásig fel volt töltve zenészekkel - mert élőzene volt- táncosokkal, pincérekkel, akik az igényesebb vendégek kegyeiért küzdöttek, némi borravaló fejében. Szőke szépség hamar megállapította, hogy rossz döntés volt eljönni, senkit nem ismer, még csak látásból sem. Halkat sóhajtva elsiet az egyik kikészített padhoz, ami éppen üresen állt, és leült. Mindenki a táncparketten ropta, mindenkinek volt párja és boldogan nevetgéltek egymás elfuserált viccein. Az ő párja pedig valahol Londonban téblábol ügyeket intézve, remek este... Mint mindig most sem maradtak el az incselkedő, szerencsétlen, vagy épp tapló facér férfiak. Némelyik szebb darab, másik kevésbé, de mind-mind nyál csorgatva mustrálják egy tíz percig, míg elszánja magát a gyáva, hogy meg meri szólítani. Hát persze, egyedül van, törékeny, és nő. A zenekar abbahagyta megszakította a dallamot, mire az emberek, akár a hangyák, ezerfelé szóródtak, valamelyik asztalhoz, vagy épp a mosdóba, de a tömegből kiszúrta a férfit, aki felé közelített. Férfi? Fiú talán. Még egyszer körbenézett, hozzá szól-e, persze, hozzászólt, ki máshoz?

- Szíves öhrömest!- válaszol a fiúnak. Csak azért ment el vele, mert egy, szépen kérte, kettő, már ki volt éheztetve egy kis táncra. Felállt helyéről, ruháját megigazította, bár nem volt szükség rá, a parkettre lépkedett, s várta, hogy a zenekar rátérjen a következő számra, ami nem sokra rá be is következett. Lassú, lágy dallam volt. Keringő... Igen, azt szeretne, és azt is fog! A fiú derekára -aki remélhetőleg előtte állt- helyezte az egyik kezét, és a törékeny fehéres kézfejét a férfias marokba csúsztatta, s könyökét enyhén behajlítva vállmagasságba helyezte. A dal lassú, melodikus volt, élvezhető, és gyönyörű. Egy kicsit közelebb állt a fiúhoz, s megtette az első tánclépést.

[- Bűbájt alkalmazott vagy gondolatolvasó a fiatal hölgy, hogy hibátlanok a lépései?]

Mademoiselle Delacour

A lány úgy válaszolt, ahogy reméltem. Bevezetem a tánctérre. A mozgása annyira finom és légies, mintha egy rózsaszín galambot tartanék a jobb kezemben.
Ahogy állunk egymással szemben, az arcát - már amit sejtetni enged a maszk - aprólékosabban is megfigyelhetem. Cseresznye ajkai oly módon húzódnak halvány mosolyra, hogy Mona Lisa sárgulna az írigységtől. Az ezüst állarcán a bálterem fagyos színei a fekete állarcom árnyas vetületével keveredve tükröződött vissza, de a tekintetem hamar tovaröppen, hisz mögüle üvöltöttek a ragyogó kék szemek: Minkett nézz, gyönyörűek vagyunk!

Kíváncsian vártam mi lesz az első szám amire táncolunk és a zene nem váratott sokáig magára: felcsendült egy keringő. Kezdésnek tökéletes - gondoltam. Belecsúsztatta puha kezét a kezembe, én kihúztam magam és az újjbegyeimmel megérintettem a lapockáját. Óvatosan, de mégis határozottan, minhta egy törékeny ékszert tartanék a karjaimban.
Ő tette meg az első lépést. Vezetni akar. Ismerős ez a dolog. Ani is mindig vezetni akart - Istenem, de rég is volt már, hogy vele táncoltam. Ő volt a világ legjobb táncosa. Mindig húzott-tolt maga előtt, mintha ő lenne a férfi. De kemény évek munkája volt, míg végre összeszokva tudtunk együtt táncolni - az emlékkép hirtelen tovatűnik és a gondolatam visszakúsznak a tánctérre.
Egy gyengéd mozdulattal jelzem, hogy át szeretném venni az irányítást a tánc felett, hisz ő a követő. De még milyen! Szinte érzi, hogy mi lesz a következő figura, amivel tesztelem tánctudását. Hiába, ez sokezernyi bálozással sem lehet megtanulni. Nem bírom ki, hogy  ne járjak utána: profi táncos? Még ha a beszélgetés kezdeményezéséhez nem is a legjobb. Talán mégis inkább ezzel kezdem, mintha az után érdeklődnék, hogy miért jött egyedül, hisz egy ilyen tüneménynek nyilvánvalóan van udvarlója. Még azt hihetné kikezdek vele. Inkább búgó hangon megkérdezem:

- Bűbájt alkalmazott vagy gondolatolvasó a fiatal hölgy, hogy hibátlanok a lépései?

A tánc alapján meg lehet határozni az ember karakterét. Egy előkelő lánynak könnyű keringőzni. De talán ha egy tangót is sikerülne vele táncolnom, kiderülne, hogy elég szenvedélyes is?
Megpörgetem, magam előtt vezetve, egy kicsit távolabb magamtól. Kacér tekintetével mégis kikényszeríti belőlem a következő kérdést is, miért van egyedül? Gyönyörű, bájos, tökéletes és mégis egyedül ült a padon, kitéve magát a férfiak éhes vágyainak.

- És bálterem rózsaszín gyémántja hogy hogy kísérő nélkül érkezett?

~ Az orosz sármörnek ~

the music

"Medvetánc, pilleszárny, dőlt az emlék, az ember...Dallam cseng, hangfoszlány, volt egy régi december. Szól a dal, messze száll, emlék lesz majd ez egyszer, bennem élsz, így zenélsz, áldott szép e december. Év jön év után, jársz a sorsod útján, más irányba menni félsz. Bár annyi vágyam elfakult, hív egy emlék, vár a múlt. Egy kis selyem,
mindig legyen, lila napernyő is jár, pont ilyen harci díszben vár a bál"
Léptek halk koppanása egymás után, járják a keringőt, elfeledkezve gondról, bajról. A ruha siklik a levegőben, hajtincs lassan ugrál, cipősarok koppan, az irányítás a férfi kezében, a nő lágyan követi minden mozdulatát, ám az idillt megzavarja egy bársonyos hang.
- El kell, 'ogy kesehrítsem, mestehre vagyok a táncnak- lágyan mosolyodik el, s tovább élvezi a keringőt, behunyt szemmel.
A tánc gyönyörűsége elragadja, mámor felhők közé emelkedik, s ott lépdel tovább. A lágy, melodikus zene simogatja fülét, a külvilágról megfeledkezik, a sok kíváncsi szem, ami őket figyeli, mind elvesznek a szemében. Végül az álarc mögül, kék szemeit, ismét a fiúra emeli.
- Egy 'ölgy máhr nem is jáhrhat egymaga bálokba?- teszi fel halkan a kérdést- Egyedül jöttem, okom van rhá, és Ön? Hol a bájos partnere?- talán jó maga is egyedül érkezett, máskülönben nem épp vele táncolna. A dal véget nem érő hosszúsággal fojtatódik, elöntve dallamával az egész termet. A fiú vezeti, nem bánja, hagyja, hogy irányítsa, így való, a férfi a nőt. Nem is bánta meg, hogy igent mondott, élvezi a táncot, a fiú társaságát, a dallamot, s nem mellesleg könnyű jól érezni magad, egy remek táncos kíséretében, nem a legjobb, de a lépésekkel tisztában van, és nem is ront.
- Igazán rhemek táncos, 'ol tanulta, 'a szabad éhrdeklődnöm?
Bár ő kiskorától kezdve magán tanárhoz járt táncórákra, pár hónap alatt elsajátította a balettot, s az évek során továbbfejlesztette tudását, de nem tudja elképzelni, hogy a fiú balettozni járt, esetleg társastáncra. Ő mindig is törekedett a pontosságra, tökéletességre, a mozdulatok ellágyítására, ami nem kis fáradságba került, de sikerült. De ez a fiú sem panaszkodhat, egy ismeretlen, akivel táncol.
- Mondja csak, 'ogy 'ívják magát? - egy álarcos bál, mindenki névtelen, de hátha szerencséje lesz.
Tovább lépked, nem hagyja abba egy másodpercre sem, a lábai nem fáradnak, élvezi a bált, a csillogást, a kíváncsiskodó, csodáló tekinteteteket, a zenét, a díszítést, az egészet.

[B R A N D O N G R A Y]

B R A N D O N  G R A Y
All rejoicing in the world,
Take me now - we can try.
előzmény: a Reggeli Próféta szerkesztőségében

Mi történik velem? Ha erre megkapom a választ, akkor reagálni is lényegesen könnyebb lesz, de így... Mit csinálhat egy szegény, védtelen kislány, ha ennyire meglepik? Sikít, menekül, pofozkodni kezd vagy kapkodva, esetlenül próbálja viszonozni élete első csókját és élvezi a pillanatot? Egyértelműen a legutolsó, mivel még gondolkodni sincs időm és úgy látszik, a testem automatikus reagál az érintésekre.
Én nem tudtam, hogy ilyen vagyok, becsszó.
Azt azért meg kell jegyeznem, hogy Brandon sokkal rosszabb fiú nálam és nem csak azért mert én lány vagyok. Csókol, kacsintgat és még fel is kap, mintha csak valami játékbaba lennék, egy szép kis dísze a szobának, akit ide-oda lehet rakosgatna az összkép javítása érdekében. Talán nem is bánom, talán nem tudom. Széles vigyorral az arcomon bámulok végig a közönségünkön és figyelmen kívül hagyom az egyik különösen szorgalmas aktakukacnak tűnő, negyven körüli, de határozottan bácsi sajnálkozását.
- Kérem fogadják őszinte bocsánatkérésünket, ha esetleg valamiben a szolgálatukra lehetünk...
Nem veszi észre a boldogságomat? Ő a teljesen vak, vagy én csinálom rosszul? Igazából a válasz már hidegen hagy, a figyelmemet inkább újdonsült lovagomra fordítom. Mikor kiérünk még le is pakol a lépcsőn, hát nem édes?
Viszont az ilyen kétértelmű ajánlatokkal nem tudok mit kezdeni, a gyakorlat teljes hiánya azért meglátszik rajtam. Lehet, hogy fel akar vinni magához, de az sem kizárt, hogy csak figyelmes és segít eligazodni a városban.
- Egy szálloda. - Jelentem ki és még bólogatok is hozzá, rendkívül elmés, de többet nem is várok magamtól. Viszont úgy érzem megértett, mivel közelebb lép, megfogja a derekam, magához húz és...

Slutty. Imádok hoppanálni, még akkor is, ha gyakorlat nélkül elég kellemetlen. Egy elég sötét helyen vagyunk, így elment volna az idő vagy csak a házak vannak túl közel egymáshoz? Önkéntelenül is megragadom Brandon karját, nem tehetek arról, hogy félős vagyok. Ráadásul egy idegen hely. Úristen, mi van, ha egy másik városban vagyunk? Nem, nem, az csak nem lehet, tudta, hogy Londonban akarok megszállni. Kicsit megnyugodtam, de azért az idegességem nem múlik el teljesen. Itt vagyok egyedül, teljesen kiszolgáltatottan és... mi van, ha azt akarja? Olyan jó móka volt, főleg tervezgetni, hogy majd bulizok, ismerkedek, lehet, hogy néhány csókot is kapok. Viszont tizenhat vagyok és ahogy végigveszem magamban az évfolyamtársaimat, alig néhányan ragadtak le a plátói kapcsolatoknál, ők viszont nem is viselkednének ilyen kétértelműen.
Valahol elrontottam és nem tudom, vissza akarom-e csinálni. Olyan kedves srác... Srác? Férfi, ember, úriember. Nekem meg pont ilyen valakire van szükségem vagy talán még ilyenebbre, de az úgy is elérhetetlen. Elérhetetlen és kész. Szóval ideje a pillanatnak élnem, lehetőség szerint nem beijedni és élvezni. Mert élvezni fogom, akármi történjen is. Brandon tudja mit csinál, én pedig bízom benne.

[- Ne aggódj, semmi olyat nem teszünk, amit nem szeretnél!]

The lamb, stupid one
 follows the lion on a
 manner.

[Előzmény: Reggeli próféta szerkesztősége]
Miért csinálod ezt, miért teszed ezt magaddal?! Jahj, ne tedd tönkre magad azzal, hogy engedsz nekem! Állj ellen, és talán még megúszod, ki tudja, lehet a szerencse melléd áll, egy jó pillanatban. Menekülj előlem, amíg tudsz, mielőtt meggondolom magam, és megteszem, azt amit Lucifer küldöttei is megirigyelnének. Kéjesen téplek szét, gazdám nem figyel rám, pontról pontról járok tested szegletein, tekintetem szétmar...
Te mazochista, én mondtam, hogy menekülj, de olyan kis buta vagy, a pokol szája tátong, te egy szálon táncolsz, el ne nyeljen a világom! De már késő, a véredet iszom minden percben, lelkedet szippantom észrevétlen.

A lány késéggel enged mindennek, amit én "elmerek követni". De vajon meddig enged? A határokat nem akarom feszegetni, de valahogy mégis meg kell tudnom, mi járhat a fejében, valahogy meg kell tudnom, meddig tud/akar elmenni, ha még a lényegen nem is változtat, már mindegy, túlságosan is behálóztam ahhoz, hogy kitudjon szabadulni. Megbízik bennem, buta módon követ, akár egy pincsikutya. Finoman kell bánni az ilyenekkel, nehogy félős nyúllá változzon, hogy aztán megkísérelje a hiábavaló menekülést.
Tudtam, hova vezet az út, egyenesen a szállodába. Emma nincs otthon, valamelyik barátnőjénél viháncol, esély sincs, hogy a legrosszabb pillanatban toppanjon be, egy parányi tartás, félelem sem kavarog bennem.
Amint megérkeztünk a szűk kis sikátorba, nem engedem el a lányt, de némiképp engedek a szorításból, már csak a derekán pihen a kezem, és ahogy haladok a szálló felé, enyhe lökésekkel invitálom az átmeneti lakásomba. Ahogy áthaladunk a hatalmas bejárati csarnokon, némán intek a portásnak, hogy "nem vagyok itthon" senkinek. Még egy biztató mosolyt küldök a lányra, míg beirányítom a liftbe. Talán az élet iróniája lenne, ha megállna a lift, és vehetném jelzésnek is akár, hogy nem jó ötlet, de a szerelvény emelkedik, és minden emeletnél egy halk csilingelés hallatszik. Nem fordulok a lány felé, de a fejemet felé fordítom, és úgy suttogom a fülébe a szavakat.
- Ne aggódj, semmi olyat nem teszünk, amit nem szeretnél!- majd egy mélyet szippantok a hajából, és az utolsó csilingelés is elhangzik.
A fémajtók kettéválnak, én pedig kilépek a lánnyal a hosszú folyosóra. Negyedik emelet,  20-as szoba, nászutas-lakosztály. Szerencsésen Emmel ezt a szobát kaptuk meg, mivel az egész szálló színültig volt, de sebaj, hisz a máskor kényelmetlen helyzetbe hozó franciaágy - mert hát ki akar a húgával egy ágyban aludni tizenkilenc évesen-, most igenis kedvező volt számunkra, számomra. A zsebemből előkaptam a kulcsot, és kitártam az ajtót a hölgy előtt. Beinvitáltam, majd a "Ne zavarjanak!" táblát kiakasztva, magunkra zártam az ajtót. Megfordultam, és ismét felkaptam a lányt, akár egy menyasszonyt, és a nagy franciaágy közepére terítettem ki, mintha egy drága szőrme lenne. Hagytam, hogy kényelembe helyezze magát, addig én az asztalon álló üveg borból két kristálypohárba, -amit a bárszekrényből kaptam elő- kiöntöttem, a két kezemmel odavittem a vendégemnek. Mellé telepedtem, és a hajsza végetérésével lenyugodhattak a kedélyek. Egy darabig.
Kezébe nyomtam a poharat, és rákacsintottam, majd jómagam is megízleltem a kiváló minőségű angol bort.

[B R A N D O N G R A Y]

B R A N D O N  G R A Y
Toucha toucha toucha touch me! I want to be dirty.
Thrill me chill me fulfill me! Creature of the night.

Félek. Vagy nemtudom. De.
Nagyjából ennyivel lehetne leírni az érzelmeimet, amik, úgy tűnik, elhagytak, röppentek vagy szöktek, eddig ismeretlen okokból. Talán szeretnek cserbenhagyni, mikor a legnagyobb szükségem van rájuk, vagy egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Mi a jó bennem? Mert félreértés ne essék ez rólam szól, még véletlenül sem Brandon igényeiről. Nekem elképzeléseim vannak, még akkor is, ha félnek előbújni.
Például tudom, hogy jó gyerek vagyok, annyira jó, hogy egy ilyen izgalmas rosszfiú nem láthat bennem semmit. Én nem várom, hogy megértse a lelkem mélységeit, már ha vannak ilyenek, csak okokat kérek. Szépen, átgondoltan, vesszővel elválasztva.
Gyönyörű vagy. Ha megerőltetem az agyam, így hangzott a mormogása a csók előtt. Ha tényleg az vagyok, miért nem veszik észre mások is? Folyamatosan sértve érzem magam, még akkor is mikor örülnöm kéne, de nem megy, mert nekem mindent túl kell bonyolítanom.
Csak tol végig az úton, tudja merre megy, így biztos lehetek, abban, hogy itt lakik, viszont jelen esetben ez egyáltalán nem egy bíztató kilátás. Szóval hozzá megyünk, persze nem biztos, de erre utalnak az apró érintések, a gesztusok, a portás... A portás, uramisten, mi ez, valami titkos jel? Miért mentem bele, mi történik körülöttem? Meg úgy amúgy is: félek. Most már biztos. Végül elérkezünk a kritikus lifthez, most kell, hogy jöjjön a vallomás, ígéret vagy akármi.

Istenem, olyan közel van az arca és én akarom. Megcsókolhatnám, ölelhetném, harapdálhatnám vagy egyszerűen csak mondhatnám, hogy bízom benne, de nem megy. Nem értem, hogy működök és mi tart vissza, de legszívesebben elfutnék, viszont képtelen vagyok megállítani a liftet vagy mondjuk őt.
Figyelem merre megyünk, esetleges menekülési útvonal után kutatok, mert az már biztos, hogy visszautasítani képtelen vagyok, de azért a csendesen eltűnés még szóba jöhet.
4. emelet, 20. szoba. Nem, még véletlenül sem akarok visszatalálni.
Belépek előtte és szemügyre veszem a helyiséget, olyan elegáns és felnőttes, hogy legszívesebben már most elrohannék, de nem tehetem, hiszen Brandon az ajtónál matat még valamit, ezzel eltorlaszolva az egyetlen kijáratot. Most persze megint hurcibál, komolyan, ez valami fétis lehet, én meg persze élvezem. Nem semmi kis pár, ezzel a gondolattal zökkenek az ágyra. Egyébként folyamatosan és határozottan rosszat sejtek.

Próbálom elaltatni a félelmemet és sietve belekortyolok a borba. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan kiűrítem a poharat, nem törődve az ízekkel - talán szerencsém lesz és hamar a fejembe száll. Nem tudom milyen hatást értem el, mindenesetre végre képes vagyok megszólalni:
- Az normális, ha most félek? - Most biztos teljesen hülyének néz, de mit csináljak, az őszinteség a legfontosabb. Nem?

[Nem kell félni, nem fog fájni...]

The lamb, stupid one
 follows the lion on a
 manner.

                                                +16

A te választásod, a te utad...
Jól döntöttél cicám, de ne kényelmesedj el túlságosan, mindig fontos az éberség, amit jelentősen mellőzöd. A pokolban voltam Veled és égtem ott lenn, most meg helyreáll minden, újra itt vagyok, itt fent. Nézem a kezed, koszos, többé nem érhet már hozzám. Nem tudsz engem mellőzni, nélkülem kínok száza, álmatlan éjszakák sora vár rád. Testem hív, ajkam altat, álomvilágba altat, a józan észtől messze, megrészegülten fekszel, előttem, s várod halálod időpontját, vagy újjászületésed pillanatát?

A bor simogatja ajkaimat, az íze felpezsdít, de az alkoholt is mellőznöm kell, most. Elhelyezem az éjjeli szekrény peremén, de mire visszafordulok választottamhoz, már kiürítette poharát, nyájasan elmosolyodok, a pohárért nyúlok, és vakon magam mögé teszem, mire halk csattanás hallatszik, de nem foglalkozok vele, tekintetem mélyen az övéjébe fúrom, nyelvemmel kiiszom az utolsó cseppet a lány ajkai közül, közelebb húzódok, és átkarolom. Pólója alá nyúlok, de csak derekánál, érzem testében folyó forró vérét, ahogy bőszen áramlik, tombolva a testével, kipirosítva bőrét. A gyönge női test fölé tornyosulok, s apró csókokkal halmozom el nyakát, lassan a domborulatok felé haladva, de a mellkasnál megállva, felnézek zöld szemeibe, rámosolygok, a füléhez hajolok, és halkan lihegem a szavakat.
- Nem kell félni, nem fog fájni...- kezemmel a háta alá nyúlok, és magamhoz vonom, és újabb szavak szűrődnek ki a fogaim közül- Meseszép vagy... Szeretlek, megőrülök, de nem fogod fel soha már...
Engedek a szorításból, majd lejjebb kúszok az ágyon egészen formás lábaiig. Cipőjét, lassan lehúzom lábairól, és a földre hajítom, ismét feljebb kúszok, mellé fekszek, és karjaimba vonom, majd megragadom ajkait a sajátjaimmal. nadrág gombjait kibontom, de nem hagyom abba a suttogást.
- Vigyázok rád, gyönyörűm...

[B R A N D O N G R A Y]

B R A N D O N  G R A Y
I wish you never told me, I wish I never knew.
I wake up screaming, It's all because of you.

Megérint és élvezem, pedig nem szabad, muszáj tudatosan csinálni, mindenki ezt mondja, hogy aztán ne tartsa be. Én is ilyen leszek? Álszent, tapasztalatot tettető, üresfejű tizenéves, akit bárki megkaphat? Erre vártam, normális akartam lenni, normálisan különleges. A válasz természetesen egy igen, igen lett volna, egy órával ezelőtt. Most már érzem a sikert, célbe értem, elhiszem, hogy megtenné... Nem állhatnánk meg mondjuk most? Én már szerelmes vagyok, kéremszépen. Még, ha nem is időben jut eszembe az ilyesmi.
Foghatom erre is, vagy csak nem akarom, hogy megtörténjen, egyszerűen gyávaságból. Mondjuk az első megoldás szimpatikusabb, szóval maradjunk is ebben és koncentráljunk a helyzetre, ami eléggé... meleg. Forró.
A csörömpölés visszarángat a valóságba, az érintések folytatódnak, a testem ugyanúgy reagál, de már csak a félelem homályosítja el a tudatomat. Nekem ilyet nem szabad. Nem tudom miért érzem helytelennek, de a gondolat nem hagy nyugodni, nem hagyja, hogy élvezzem. Közben beszél hozzám, nyugtatgat, de az egész olyan furcsán távoli, hiszen lehetetlen, hogy ez velem történjen.
- Szóval semmi olyat, amit nem akarok? - Ismétlem kissé megkésve, de közben csak közelebb kerülök hozzá, közelebb és közelebb. Minden racionális érvem ellenére továbbra is készségesen töltöm be a játékbaba szerepét. Azért jobb lenne, ha mondjuk csak a hajamat fésülné meg, még az se számítana, hogy ilyen olcsó vagyok és sajnos az első mosás után az egész csak egy nagy szénakazal maradna. Ennél minden jobb, nem akarok csalódni magamban. - Akkor elengednél? - A mozdulataim persze nem erre utalnak, de első lépésnek nem is rossz. Igazából nem is kérés volt, sőt még kérdésnek is kissé vérszegény, de... Nincs több kifogás. Nem tudom mit akarok és kész.

Lekerülnek rólam a cipőim, újabb heves csókok. A következő, ami számít, egy cipzár húzódása. Ez az a pont, aminél tényleg ne tovább, bekapcsol a menekülési ösztön és most kell tenni valamit, mielőtt teljesen elvesznék. Igyekszem letolni magamról és feljebb ülök, ha engedi még a lábaimat is felhúzom, egyértelműen védekezően.
- Nem akarom ezt. - Csak suttogni tudok, kicsit rekedt is vagyok, de biztos, hogy hallja. Hirtelen elhatározással arrébb húzódom és legjobb tudásom szerint igyekszem elhagyni ez a kifejezetten veszélyes területet.

[De én igen...]

The lamb, stupid one
 follows the lion on a
 manner.

                                                                                                          +16


Ne ébreszd fel az oroszlánt, még ha a barlangjába is merészkedtél már... Késő, késő! Nem menekülsz a pokol bugyrai elől! Nem menekülsz a démontól, ami átszőtte szíved lelked, becsalogatott a szörnyeteg szájába, nem menekülsz tőlem! Hah! Milyen borzalmas halál, lelki halál! Lényed már beszippantottam, és lassan elemésztem, kiszipolyozom az utolsó életerődet gyönge, esetlen törékeny testedből, és a porba hullsz, vár rád a nyomor!

Nem, nem engedlek, most már itt vagy, és már érzem azt a bizsergést, azt a kéjt, ami átjár, vége a játéknak, vár a csata, ez volt a bemelegítés.
Nem hallgatom fecsegését tudatomat elborította a test gyönyörűsége, ó igen, ez az illat! Hmmm! Eltol. Nem. Magamhoz szorítom. Ellenkezik. Még erősebben szorítom, már összeroppantom. Védekezik. Ruha szakad. Tépem. Nem akarja. Az ágyhoz szorítom. Csókolom. Vágyok rá. Nem érdekel ha sikít. Újabb ruha szakadás.
Félelem. Közöny. Vágy. Szenvedély. Erőszak. Test. Kéj. Nő. Férfi. Vadság. Rettegés.
Nem engedem, hogy eltávolodjon tőlem, szorítom, és vetkőztetem tovább. Ő hagyta magát, illegette előttem magát, kérette, sőt hívogatott, parancsolta a teste, hogy vessem ki rá a hálóm, és most elutasít?! Micsoda szörnyeteg ez? Nem hagyja, hogy kiélvezzem múló életem minden édes és kesernyés percét, olyan önző gyönyör ez a nő. Olyan szép a test, a keblei, ahogy az aranyos sárga melltartó eltakarja, és mintha már várná, hogy szaggassam le róla. és az aprócska rózsaszín bugyi, ami feszesen simul hamvas bőréhez.
És meg akar ettől fosztani?! Ő nem nem hagyom. Vállánál fogva az ágyhoz szorítom karjaimmal, közben gyorsan gombolom ki az egyszerű farmerom, és a következő pillanatban, már az is a földön landol az üvegcserepek mellé.
- De én igen...- tudtára adom végre, hogy már nincs menekvés, az oroszlán felkelt, és támadó pozícióba vágta magát...

[B R A N D O N G R A Y]

B R A N D O N  G R A Y
You're second best. It's over. You're second best.

Nagyon sokáig azt hittem jó, ha elrabolnak. Vagy nem is az, inkább csak elrabolva lenni. Félsz egy kicsit, élvezed is, hiszen igazából nem rossz, igazából akarod. Kellemetlen, kínos meg minden, de én rájöttem, hogy nem akarom. Még akkor sem, ha erről áradoztam mindig, a várva várt izgalom, a veszély. Nem is lenne rossz, ha mondjuk most jönne az a rész, ahol kiderül, igazából nagyon is jó fiú csaak... elnyomják otthon, gonosz mostoha, szadista testvér, őrült unokatesók, akik lánynak öltöztették gyerekkorában és társaik. Nekem mindegy, viszont, ha nem vált át két percen belül, akkor sikítok.
Sikítok, illetve ez már majdnem az, de kívülről egészen nyöszörgésnek hallatszódhat, talán még annak is erőtlen. Csak még közelebb kerülök - pedig az már tényleg, nagyon nagyon közel van! - és továbbra is ügyesen sakkban tartva szabadít meg a ruháimtól. Lehet, hogy még csak kifejezetten ügyesnek sem kell lennie a művelethez, mivel annyira tehetetlen, tanácstalan vagyok, hogy védekezni sem próbálok. De akarok, tényleg.
Most már tényleg itt az ideje, hogy életem egyetlen és csodálatos párja - vagy mondjuk akárki - ránktörje az ajtót és megmondja, hogy ez milyen csúnya dolog is valójában. Mert az, még, ha Brandon nem is vesz tudomást róla. Na majd én megmondom neki!
- Semmi olyat nem csinálhatsz! - Ebben volt minden lélekjelenlétem, csak sajnos hiányos öltözékem kicsit elrontja a hatást. - Mert az... tilos! - Ezt lehet, hogy nem kéne kommentálnom. Szánalmas vagyok, de ez a rémület mellékhatásaként is felírható.
Csak ott, ott van fölöttem, rajtam, mindenhol. A katasztrófát megelőzendő, most kéne valami nagyon hatásossal próbálkozni. A pálcám esélytelen... A farzsebben hordani, tudom, nagyon lúzer dolog, de ha egyszer ott esik kézre! Najó, ez kicsit érdekesen hangzott, de mindenki tudja, hogy értem. Mindenki, aki fogott már pálcát az életében.
Mélyenszántó gondolatmenetemnek köszönhetően végre sikerült valami egészen hasznosat is produkálnom - a rugdosás általában beválik, csak jól kell célozni. Vagy sokszor kell próbálkozni. Ha ezzel sikeresen megvagyok, akkor nincs is más hátra mint a rémült rohanás az ajtó felé.

[Tilos…]

The lamb, stupid one
 follows the lion on a
 manner.

Hiba. Óriási hiba…

Hamvas bőr, ívelt formák, telt ajkak, keblek… és a zavaró fehérnemű, a vágykeltő, ami a lényeget takarja, amitől igazán felforrósodnék, égnék saját tüzemben, óóó…
Szorítom, és buja kis szavaira, egy-egy erősebb csókkal válaszolok, ellenkezek, dehogyisnem, csinálunk olyat, de még milyen olyat! Óhó, ha tudná milyen gondolatok, tervek cikáznak a fejemben, ahogy tervezgetem, hogy hogy veszem el szüzességét, és milyen gyönyörű élvezettel szégyenítem meg, tiprom el lelkét, és használom ki testét. Micsoda perverz gondolatok, még tőlem is, de kit érdekelnek a tervek, kit érdekelnek a gondolatok, a tettek, a tettek tesznek emberré, ilyen mocskos, kéjenccé, hmm….
Rásimulok, és érzem, ahogy a vér lefelé áramlik, egyenesen a lábaim közé. Mélyet szippantok a szőke hajtincsekből, lágyan a lány fülébe harapok, s apró csókokkal közelítek tiltakozó ajkai felé. Morog, nyög, igen! Ez az, nem kell téged segíteni, megy ez neked magadtól is…
- Tilos…- ismétlem elhaló hangon, szemeimet behunyva élvezem teste közelségét, s ahogy átölelve szorítom, egyik kezemmel hátranyúlva kikapcsolom melltartóját, és lepöccintem a két pántot, majd lecsúsztatom róla, a kis anyagdarabot. Fejemet felemelem, hogy megcsodáljam domborulatait, de hiba volt, óriási hiba…

Csak pillanatig nem figyeltem, és a lány lábai életre keltek, de nem a jó értelembe, egy lendítéssel elintézte, hogy minden vér kifusson a testrészemből és egy erőteljes, fájdalmas nyögést hallassak, azta k*rva! Szó szerint! Összegörnyedve hempergek le a lányról, és oldalra dőlve az ágy szélén végzem. Az ágy könnyebb lesz, a másik test felemelkedik, és fürge léptek hallatszanak, és egy kilincsfeszegetés. Elmosolyodok, bár még mindig szörnyen fáj férfiasságom, de sebaj, sebaj!
Felkényszerítem magam, és a reszkető lány felé fordulok, fejem leszegem, és úgy felpillantok rá, talán három lépés van köztünk, de én megállok, egyhelyben. Kezem hátul, elrejtve a szemei elől, a pálcámat szorongatom, amint az imént kaptam fel. Előrekapom, és kéjesen elmosolyodom.
- Hiba. Óriási hiba…- rászegezem pálcám, és hanyagul kilököm az átkot- Crucio!
Várom, hogy kínban roskadjon össze, ha eddig még nem tette meg, és érezze azt a fájdalmat, amit megérdemel, hogy kihasznált engem. Az időmet pazarolta, vesztegette az energiámat, csak azért, hogy aztán sírva-bőgve fusson el. Ez a búcsú ajándékom.
- Jegyezd meg, Brandon Grayjel nem érdemes packázni. Vagyis… ne jegyezd meg… Exmemoriam!
Ha sikerül a varázslat, ha kell erőszakkal megragadom, és hoppanálok.

Egy keskeny sikátorra gondoltam, semmi másra, egyszer jártam ott, de már nem tudom, hol is van pontosan. A lányt lehajítom a földre, úgy ahogy van, egy szál francia bugyiban, és visszatérek kényelmes „otthonomba”, mielőtt még megfoghatná a karomat.

Köszönöm a játékot!